Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Miklós
Pál
CSI
PAJ-SI
1862-1957
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1962
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Csi Paj-si garnélarák-festményei
1956-ban
az egyik Nemzetközi Békedíjat kínai festőnek ítélték Stockholmban; az akkor
94 esztendős Csi Paj-si nevét sokan csak akkor ismerték meg Európában. Pedig
művei már korábban eljutottak ide: először az 1930-ban Bécsben, majd Berlinben
és Budapesten rendezett kiállításokon szerepelt néhány képe a modern kelet-ázsiai
művészet többi neves képviselőjének művei között. Föltűnést is keltettek; a
színek mesteri kezelése mellett, bravúros ecsetvonásokkal odavetett kifejező
formái ragadták meg az európai műértőket. Ma már úgyszólván minden nagyobb európai
múzeumban és kelet-ázsiai festészeti gyűjteményben megtalálhatók a képei, hazánkban
a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum és sok magángyűjtő büszkélkedhet
eredeti alkotásaival. Képei mellett a híres pekingi Zsung Pao Csaj műhely fametszetű
reprodukciói is eljutottak a világ minden részébe.
Mégis, kissé fölfedezésre vár művészete. Még hazájában is, ahol pedig népszerűsége
és tekintélye páratlan volt a harmincas évektől kezdve, csak halála után jelentek
meg az első művészettörténeti munkák, amelyek megkísérelték életművét összefoglalni
és művészetét elemezni. Még inkább hiányoznak a róla szóló írások Európában.
Megnehezíti az ilyen természetű munkát a mester számunkra szinte hihetetlen
termékenysége: ha csak életének utolsó három évtizedét akarnánk teljesen számba
venni, akkor is több mint húszezer festményét kellene ismernünk. Nyilvánvaló,
hogy az európai műtörténész megszokott módszerével itt nem boldogulnánk. Leginkább
járható útnak látszik, hogy nyomon kísérjük életútját, jellemezzük művészi fejlődésének
legfontosabb állomásait, s közben ki-kitérünk a hagyományos kínai piktúra sok
európai műértő számára is kevéssé ismert sajátos vonására. Így látszik legjobban
megközelíthetőnek Csi Paj-si derűs és bölcs művészete, amely egyben a hagyományos
kínai piktúrának is a legmodernebb és értékes fejezete.
*
Csi
Paj-si - eredeti neve Csi Huang; a Paj-si ("fehér kő") név később
fölvett művészneve, amely egyik korai példaképére, Sen Csoura utal - valószínűleg
1862. január 1-én született Hunan tartomány Hsziangtan körzetében, egy Hsziangce
nevű falucskában.
Az évszám minden életrajzírónál más, 1859-től 1864-ig mindegyik év előfordul
születési dátumaként. Kétségtelen tény, hogy 1937-től kezdve két évvel öregebbnek
jelzi magát a datált képeken - babonából: 77 évesnek írja magát. Eszerint tehát
1862-re tehetjük születését. Szülei szerény körülmények közt élő parasztok,
vagyonuk egy rozzant ház és két mu öntözött föld. Huang, akit gyermekkorában
A-csi-nak becéznek (ilyen aláírású képe is van!), szüleinek elsőszülött fia.
Két mu jövedelme az öttagú család - apja szülei is velük élnek - eltartására
még a termékeny földű Délen is kevés: szövéssel, favágással, téglaégetéssel
pótolják.
A szegényes körülmények okozták, hogy a jó eszű gyermeket szülei nem taníttatták.
A házukban élő nagyapa tudott egy keveset írni-olvasni, tőle tanulta meg az
első írásjegyeket. Nyolc éves korára így is ismert három-négyszáz jegyet. Ekkor
az anyai nagyapa által alapított magániskolába került, ez azonban hamarosan
megszűnt. A kisfiút félévi tanulás után dologra fogták.
Tizenöt éves koráig a ház körül segített: vizet hordott, fáért járt az erdőre,
trágyát gyűjtögetett, bivalyt őrzött. A család szaporodott, most már földet
kellett bérelniük. Hogy munkaerővel is gyarapodjék a család, az elsőszülött
fiút megnősítették. Az ifjú férj azonban még bivalyt őrzött, s ezt a munkát
nagyon kedvelte: pásztorkodás közben ugyanis olvasgathatott. A könyvek és az
ecset nagyon vonzották, az írásjegyek másolgatásán kívül hamarosan próbát tett
a festegetéssel is: másolgatta a keze ügyébe került könyvek illusztrációit,
s lefestette, amit maga körül látott.
Tizenhárom éves korától apja többször megkísérelte munkába törni, de a vézna
fiú sehogy nem boldogult az ekével. Más mesterség után néztek neki: 1877-ben
asztalos-inasnak adták. Két mestert is megpróbált, míg végre a harmadiknál,
aki a környéken jól ismert fafaragó volt, megállapodott. Ez nagyon megszerette
a tehetséges inast, fiaként bánt vele s szívesen tanítgatta.
Csi Huang 1880-tól már önálló asztalosmesterként dolgozott s ezt a mesterséget
folytatta tizenegy esztendőn keresztül. Eleinte a mesterrel együtt vállalt munkát,
azonban a fiatal asztalos híre csakhamar a mesterével vetekedett. Minthogy faragványai
igényes tartalmú, gondosan kivitelezett munkák voltak, nemsokára odáig vitte,
hogy kizárólag ünnepi darabok készítését vállalta: nászágyat, házi-oltárt, gyaloghintót
készített gazdag családoknak. Legtöbb munkáján ismert mondák epizódjait faragta
ki domborművekben.
Az asztalosmunka mellett, amellyel a nagy család eltartásához járult hozzá,
szabadidejében állandóan festegetett. Akkoriban került a kezébe a Mustármag-kert
Album egyik példánya - a régi kínai piktúra híres tankönyve -, s annak ábráit
éjszakánként végig másolta. Másolatait a szomszédok, ismerősök elkéregették
és otthonukban kiaggatták, így terjedt híre festői tehetségének. Lassanként
megrendelők is kerültek: egyre gyakrabban keresték föl a faluból és a környékről,
hogy a "házőrző szellem" képét, egy-egy közkedvelt operajelenetet
festessenek meg - honoráriuma persze ebben az időben még csak néhány tojás volt.
Amikor azonban egy taoista pap templomi képeket rendelt tőle, nekilátott és
elsajátította az emberi arc ábrázolásának kínai sablonjait; azontúl portré megbízásokat
rendszeresen vállalt.
1889-ben az ügyes asztalos, fafaragó és - immár - portréfestő mester értékes
barátokra tett szert: egy megrendelés révén megismerkedett Ma Sao-kaj és Hu
Csi-jüan művelt, jómódú földesurakkal. Ezek fölfigyeltek tehetségére s nyomban
meghívták társaságukba, amely afféle falusi irodalmi szalon volt: műkedvelő
tudósok és költők gyülekezete.
Ezek a barátok lettek tanítómesterei, segítségükkel megismerkedett a klasszikus
irodalommal. A versírás titkaira is megtanították s a fiatalember hamarosan
megírta első versét is a peoniáról, későbbi kedvelt képtémájáról. Sok jó képet
is látott itt, a vidéki műgyűjtők kincseiből való, nem egyszer neves festőktől
származó, eredeti festményeket. A baráti társaság buzdítására festészeti tanulmányait
is módszeresebben folytatta. Nemsokára megpróbálkozott egy környékbeli mester
útmutatása szerint a tájkép-festéssel. Szívesen foglalkozott a kínai írástudói
kultúra két másik hagyományos ágával is: kalligráfiával és pecsétek faragásával.
A "Sárkányok Hegye" nevet viselő falusi költőtársaság mindezzel döntő
befolyást gyakorolt a fiatal műkedvelő festő további sorsára. Ezeknek a barátoknak
a segítségével tette meg az első lépéseket azon az úton, amelyen falusi mesteremberből,
népművészből írástudóvá, illetve művelt, tudatos festőművésszé vált.
Ebben az időben képeinek már jó ára volt a környéken: egy-egy portréért három-négy
jüan honoráriumot is kapott. Megtehette hát, hogy teljesen fölhagyjon az asztalossággal.
Hamarosan szert tett mesterre is, aki tovább irányította festészeti és irodalmi
tanulmányait; a környék egyik jó nevű, idős írástudó festőjéhez szegődött tanítványnak
- Vang Hsziang-ji-hez. Most már lényegében a festői mesterség a megélhetési
forrása, de minden erejével tanul.
*
A
XIX. század végén Kínában a képírás évszázadokkal előbb kialakult, hagyományos
formáját egyrészt a népi festőművészet, másrészt az írástudók piktúrája műveli.
A kínai festészetnek ez a két ága nemcsak társadalmi szerepét, hanem tartalmát
és eszközeit illetően is sokban különbözik egymástól. A népi festészet művelői
falusi mesteremberek, többnyire írástudatlanok; alkotásaikkal a legszélesebb
tömegigényeket elégítik ki: főként portrékat, épületdíszítményeket, de más képeket
is festenek. Festői képzettségük főforrása a másolás, előadásmódjuk a kung-pi
("munkás ecset") nevű aprólékos, grafikus jellegű (vonalas) technika.
Ezzel szemben az írástudók festészetének művelői a hivatalnokrétegből kerülnek
ki; az állami hivatal elnyeréséhez szükséges vizsgákkal rendelkező tényleges,
vagy hivatalt nem vállaló, visszavonultan élő hivatalnokok - írástudók. (Ilyenek
pl. annak a költőtársaságnak a tagjai, amely Csi Paj-sit befogadja.) Az írástudói
műveltségbe már századok óta beletartozik az irodalom ismerete és gyakorlása
mellett a kalligráfia és a festészet művelése is. Ebben a formájában az írástudó
festészet természetesen dilettantizmus: ecsettel való szórakozás. (Ilyen dilettáns
pl. Hu Csi-jüan, Csi Paj-si barátja is.) Igényesebb írástudó számára azonban
megvan a képzés lehetősége: a neves mesterek tanítványokat vállalnak. A tanítvány
a mester házába költözik s évekig együtt él és dolgozik mesterével, aki nemcsak
festészeti, hanem irodalmi képzését is irányítja. (Csi Paj-si így élt tanítványként
többek között Vang Hsziang-ji házánál.) Az írástudó festő képzésének is a másolás
a fő eszköze: a régi híres mesterek műveit másolgatja, azok közt is mestere
kedvenceit, de sok egyéni fortélyt is elleshet mesterétől. Ez a piktúra az uralkodó
osztály, a földbirtokosok és hivatalnokok művészi igényeinek kiszolgálója. Két
fő műfaja a tájkép és a madár-virág műfaj. Tematikailag kötött műfajok ezek:
a tájkép - san-suj ("hegy-víz"), mint kínai neve is mutatja, a hegy
és víz sablonjába szorul; a madár-virág műfaj madarai és virágai is hagyományosan
kötöttek; legkedveltebbek a szimbólumok - mandarinkacsa-pár: a sírig tartó szerelem
jelképe, peonia: a nyár és a jómód, krizantémum: az ősz, barackvirág: a tavasz,
bambusz: a nemesség, lopótök: a hosszú élet jelképe. A természet jelenségeiben
való önfeledt gyönyörködés ezeknek a képeknek a tartalma - kiegészítve a jelkép
sugallta motívummal. Az írástudó piktúra alkotásain fontos szerepe van a föliratnak
is, amely gyakran vers (vagy a festő maga, vagy tisztelője írja föl a képre),
az írásjegyek szépségének, valamint a festő és a későbbi gyűjtők pecsétjeinek.
Az írástudó piktúra előadásmódja változatosabb, mint a népi festészeté: az aprólékos
részletezéstől a nagyfoltos összefoglalásig terjed; az ecsetvonásoknak bravúrosnak,
egy lendülettel húzottnak kell lenni - ez az ecsetírásban való nagy gyakorlottságot
tételezi föl. Míg a népi kép mindig színes, az írástudók kedvelik a tisztán
tussal festett képet (pl. a bambusz mindig így készül).
Hosszú utat tett meg tehát Csi Paj-si, amikor festő mesteremberből írástudó
festővé képezte magát. Ma ismert legkorábbi képe húszéves korában készült (Ponty),
a kompozíció merevsége ellenére is ügyes másoló kezet dicsér. Utánérzés másik
korai képe is (Madarak, de a két madár természetellenes elhelyezése, a kép kiagyalt
kompozíciója már az írástudó festészet jellegzetessége. A Li asszony portréja
című képe pedig azt a műfajt mutatja be, amellyel a mester ez időben kenyerét
kereste: a népi mesteremberek által művelt, naturalista hűségre törekvő, részletező
előadású portrét. Jól látszik a képen, hogy a megrendelőnek a művészetnél fontosabb
volt itt a jómódját, rangját érzékeltető pompás ruha és szőnyeg minél pontosabb,
aprólékosabb reprodukálása.
*
A
festő Csi Paj-si számára 1902-ig tartottak az inaskodás évei. Hallatlan szorgalommal
tanult, igyekezett mindent elsajátítani, ami az írástudói műveltséghez tartozott,
de faluján és környékén kívül még semmit nem ismert a világból.
1902-ben nagy változás következett be életében: egy barátja, akit Hszian-ba
neveztek ki hivatalnoknak, meghívta, hogy festeni tanítsa ágyasát. A mintegy
kétezer kilométeres út azidőtájt sok viszontagságot jelentett. A negyven esztendős
festő azonban végül is rászánta magát, s ezzel megkezdte tízéves vándorlását.
Hszian-ba utazott, de barátját, akinek házában tanított, hamarosan Pekingbe
rendelték, s ő oda is követte. Az egykori főváros műemlékei, az úton látott
híres tájak - a Hua-san - majd pedig Peking műemlékei, kulturális élete és könyvesboltjainak,
régiségkereskedéseinek kincsei igen nagy élményt jelentetek a falusi festőnek.
1903 nyarán pedig a nagy tengerparti kikötővárosok, Tiencsin és Sangháj között
hajóval tette meg az utat hazafelé. Pekingig természetesen barátja vendége volt,
azután pedig - a baráti összeköttetések révén - főként pecsétfaragványaiból
jutott jövedelemhez, így vásárolhatott is Pekingben régi könyveket, feliratok
másolatait s a híres Zsung Pao Csaj nyomda fametszeteit.
1904-ben újabb útra indult, de most már csak a szomszédba, Nancsang városába.
Itt is egy hivatalnok barátja vendége volt, itt is képeit és pecsétjeit árusította.
Félesztendő múlva tért vissza falujába, de azontúl már gyakran utazott Csangsába
is, a tartományi székvárosba. Nemsokára mindenütt voltak befolyásos hivatalnok
ismerősei, akik egymásnak ajánlgatták a festőt és pecsétfaragót, s ellátták
megrendelésekkel.
1905-ben Kujlinba utazott, tájait megcsodálni. A furcsán magasodó hegyek és
szeszélyesen kanyargó folyók elbűvölő panorámáját az egész éven át tavasziasan
enyhe klíma teszi még vonzóbbá: a kínaiak szerint Kujlin a világ legszebb tája.
Innen egy félév múlva Kantonba utazott, katonafiát és fivérét fölkeresni. Aztán
Jincsouba ment hajóval, s ott újra házitanítói állást vállalt.
1906 őszén tért meg falujába, sok élménnyel, sok képpel, amelyeket az úton festett,
illetve másolt. Ekkor ismerkedett meg ugyanis Csu Ta, Csin Nung és Hszü Csing-szun
képeivel, amelyek nagy hatással voltak rá.
1907-ben újabb utat tett Jincsouba, majd a vietnami határra, 1908-ban ismét
Kantonba ment. Ez az út kellemetlen tapasztalatokat hozott számára: képei nem
tetszettek senkinek. Csak az vigasztalhatta, hogy annál jobban érdeklődtek pecsétfaragványai
iránt. 1909-ben hagyta el Kantont, Sanghájba utazott, s három hónapi ott-tartózkodása
alatt ellátogatott Szucsouba és Nankingba is. Az utóbbi két város a régi kínai
kultúra jelentős emlékeit őrzi: Szucsou selymeiről és nyomdáiról, Nanking műemlékeiről
híres.
Ez az öt nagy utazás tapasztalatainak, látókörének és művészeti ismereteinek
hatalmas gazdagodását eredményezte. Tulajdonképpen ekkor ismerte meg hazáját:
a híres, képekről jól ismert tájakat, a régi korok levegőjét őrző városokat
és a modernizálódó, lüktető életű kikötővárosokat. De a vasút, a hajó s a modern
technika számos más eszköze is nagy élmény lehetett. S végül a sok könyv, kép,
műemlék, amelyet megcsodált s amelyek egyike-másika - mint az említett festők
képei - egész életére maradandó élménnyé vált: ez volt az a szellemi rakomány,
amellyel 1909-ben hazatért, s amelyből az újra évtizedig tartó falusi magányban
táplálkozott.
Most már végérvényesen elhatározta, hogy teljesen a művészetnek szenteli életét.
Közel ötvenéves, jómódú, független ember volt ekkor - családja számára földet
és házat vásárolt -, megtehette: műtermet rendezett be magának, nagy ablakokkal,
rajz-asztallal, könyvespolcokkal, a ház körül pedig kertet ültetett - olyan
körülményeket teremtett a maga számára, hogy a legteljesebb nyugalomban, kizárólag
a művészettel foglalkozhassék.
S az itt töltött évtized alatt alakította ki sajátos munkamódszerét. Az évtized
folyamán a megrendelések teljesítése mellett - amelyekből megélhetését fedezte
- mintegy ezer természettanulmányt festett, s ezek mindegyikét dátummal, jegyzettel
látta el. Ezek a jegyzetek és tanulmányok alakítgatták, érlelték önálló, egyéni
megfigyeléseken alapuló festői látásmódját. A kert virágai és madarai, a patakocska
rákjai és békái mindig rendelkezésére állottak: órákat, olykor napokat is töltött
egy-egy élőlény megfigyelésével.
Ekkor dolgozta föl úti élményeit is: sok tájképet festett. A "Huszonnégy
tájkép" és a "Hegyek ürügyén" című sorozat 52 lapja (ebből ma
már csak 22 van meg) ez időben készült. Ezeknek a képeknek legfőbb jellegzetessége
az, hogy élményeket rögzítenek, a művész által valóban látott tájakat örökítenek
meg.
Foglalkozott közben irodalmi tanulmányokkal is (különösen Tu Fu és Szu Tung-po
költészetével), verseket, esszéket is írt. A kalligráfia nagy mestereit tanulmányozta,
de nem feledkezett meg pecsétjeiről sem: régi írások archaikus jegyeiből alakította
ki pecsétjeinek sajátos stílusát.
Ebben az időszakban már határozott formát öltöttek művészi törekvései, amelyeket
példaképei - Csu Ta és a Jangcsoui Nyolcak néven ismert festők - irányzata jellemez.
*
A
munkamódszer, amelyet Csi Paj-si kialakít a maga számára, tulajdonképpen hagyományos
kínai módszer. (A nagy festők így csinálták, de a jó hagyományt háttérbe szorította
dilettantizmus, a másolgatás uralma.) Csi Paj-si úgy fest, mint a kelet-ázsiai
festők általában: ecsettel, tussal, nedvszívó papírra, amelyen nem lehet törölni
vagy javítani. (Keleten a régi festők a ceruzát és szenet nem ismerték, mindig
ecsettel festettek.) A festő nagy asztalon dolgozik. Először vizet önt a homorú
tusdörzsölő kőre s addig dörzsöli rajta a tusrudacskát, míg a kívánt sűrűségű
folyékony tust megkapja. (Ha színes képest fest, akvarellfestékhez hasonló színeit
is előre kikeveri.) Különböző nagyságú ecsetjeiből, amelyek henger alakú edénykében
állnak előtte, kiválasztja a megfelelőt. A posztóval letakart asztallapon fekszik
a papír, amely ugyancsak többféle lehet - erősebben vagy kevésbé nedvszívó.
Függőlegesen tartott ecsettel rajzol: ecsetet tartó jobb keze nem ér a papírhoz,
legföljebb balkezével támasztja alá olykor, hogy az ecsetvonások lendületét
ne akadályozza. A függőlegesen tartott, szabadon mozgó ecset egyetlen lendülettel
is változó vonalat írhat a papírra. Ez a technika lényegében azonos az íráséval,
s változatos vonalkultúrát tesz lehetővé. Ha színes képet fest a festő, először
akkor is a tusvonalak kerülnek a papírra - a tust ugyanis, ha megszáradt, a
víz nem oldja többé.
Ez a festésmód nagy biztonságot igényel. A festő tehát sokszor gyakorol egy-egy
ecsetvonást, sok-sok változatot készít, míg a képnek nekifog. A kép kompozícióját
- a tulajdonképpeni kép és a felirat elhelyezését, arányait - a festés megkezdése
előtt dönti el a festő. Csi mester félóráig vagy tovább is üldögélt az üres
papír előtt a kompozíciót mérlegelve, mielőtt ecsethez nyúlt; akkor aztán szinte
percek alatt megfestette a képet.
A természettanulmányt is így festette: miután modelljét - rákokat, virágokat,
szitakötőt vagy kedvenc csókáját - alaposan megfigyelte, műtermébe visszatérve,
fejből festette meg róla a tanulmányt. Egy-egy jelenség ábrázolásánál természetesen
sokat tanul a festő elődei megoldásaiból is, de ez csak a dilettánsnál pótolhatja
az alapos megfigyelést.
A kínai festő nemcsak technikájában, szemléletében is különbözik az európaitól.
Az európai számára a kép síkja ablak, amelyen keresztül a világ egy darabkáját
látja - mindent a képre fest, amit ezen az ablakon át lát. A kínai számára a
kép síkja éppolyan papírlap, mint amilyenre ír, csak a képen nem írásjegyekkel
tolmácsolja a világ jelenségeit (bár eszközei - a tus és ecset - ugyanazok).
A kínai tehát megelégszik egyetlen, kiemelt jelenség lefestésével, a képsík
többi részét üresen hagyja, a hátteret legföljebb jelzi. Egészében tehát úgy
jellemezhetnénk, hogy a kínai festő látásmódja absztraktabb (a látott valóságtól
elvonatkoztatóbb) az európaiénál.
Másrészt viszont a kínai festő eleven jelenségeket varázsol a papírra, s csak
ritkán (inkább újabban és most is csak kivételesen) fest csendéletet, élettelen
tárgyakat. A madarat, rovart, békát és rákot éppúgy természetes környezetében,
életében jeleníti meg, mint a virágot, bambuszt vagy akár a fákat.
Mindez azonban a kínai festészet legjobb hagyományaira jellemző. Az akadémikus
irányzat, amely az utolsó századok folyamán egyeduralkodóvá vált a kínai írástudó
festészetben, csak azt a képet tartotta értékesnek, amely hűségesen követte
a hagyományokat. A legtöbb kép parafrázis ebben a korszakban: előző korok remekműveinek
utánzata. A tájkép nem valóban látott, hanem eszményi tájat ábrázol. A Négy
Vang - a Csing-kor (1644-1911) négy híres tájfestője - a példakép; mai ítéletünk
szerint azonban ezek a festők a hagyományok képzeletszegény, invenciótlan, bár
kulturált utánzói voltak. Csi Paj-si később megvetette a Négy Vangot és az általuk
képviselt akadémikus irányzatot, de az első időben, amikor írástudó festővé
vált, még maga sem szabadulhatott hatásuk alól. Az új példaképek az utazások
idején kerültek eléje.
Csu Ta, akit művésznevén ismernek általában (Pa-ta san-zsen: a "nyolc nagy
hegy remetéje") és Si-tao (ugyancsak művésznév: "kőhullám"),
a mandzsu dinasztia bukásakor remeteségbe vonult írástudók, egy másik irányzat
kezdeményezői lettek. Ezeket a festőket nem kötötték a hivatali tisztség és
a társadalom konvenciói, magányos remeteként éltek, függetlenül. Művészetüket
is a függetlenség, az új, eredeti, egyéni invenciók érvényesülése jellemzi:
szakítottak az akadémikus irányzat szolgai másolgatásával nemcsak tematikában,
hanem előadásmódban is. A kalligráfián iskolázott ecset az ő kezükben szellemes,
impresszionisztikus foltokban rögtönözte papírra a madarakat és a virágokat.
Újításuk alapja az egyéni megfigyelés. Technikájuknak, amelyet hszie-ji ("eszme-írás")
néven ismernek, lényege az, hogy a természetben egységes látványt a festőnek
is egyetlen ecsetvonással kell visszaadnia. (Művelték ezt Csi korában az írástudó
dilettánsok is, de az önálló megfigyelés hiányában üres másolgatás maradt, ecset-trükkökkel
való játék.) Témáik közt pedig addig ritkán látott virágok és madarak jelentek
meg, amelyek már nem feltétlenül szimbólumok, hanem természetes szépségük tette
őket lefestésre méltókká; tájaik valóságosak, élményt rögzítenek.
Pa-ta san-zsen és Si-tao irányzatának folyatói a XVIII. században a Jangcsoui
Nyolcak néven ismert festőcsoport. Ezek a jómódú kereskedőváros, Jangcsou festői
voltak, függetlenek a hivatali kötöttségektől, mint a remeték; képeik eladásából
éltek. Legnevesebbjeik: Csin Nung, Cseng Pan-csiao és Li Csan, ugyancsak Csi
Paj-si mintaképei lettek. Ezeket a festőket utazásai alatt ismerte meg, s a
leginkább követésre méltót tanulta meg tőlük: az önálló megfigyelés alapján
történő egyéni formaalkotást.
*
1917-ben
újra Pekingben töltött négy hónapot. Akkor kötött barátságot Csen Si-ceng festőművésszel,
s az ő révén még sok más neves írástudóval és festővel, akik azonban főként
pecsétjei miatt becsülték sokra a Délről jött mestert. Amikor falujába hazatért,
kellemetlen hírek fogadták. A tartományban teljesen fölbomlott a rend, mindenütt
rablók garázdálkodtak. Híre járt, hogy őt is ki akarják rabolni. Ez is, de főként
a főváros szellemi életének vonzása okozta, hogy 1919 tavaszán Pekingbe költözött.
Először egy kolostorban szállt meg szerzetes barátjánál, de hamarosan megnősült
és lakást bérelt. (Kínában 1949-ig a többnejűséget elismerte a törvény, még
inkább a szokás.) Felesége hűséges élettársa és segítője lett, rendben tartotta
a mester festékeit, ecsetjeit, papírjait. Négy fiút és három leányt szült neki;
1944-ben is szülés következtében halt meg. Pekingi feleségétől való fiai közül
kettő festő lett: apjuk tanítványai, sőt utánzói (különösen Csi Liang-ji ecsetje
alól került ki sok, apjáéval összetéveszthető kép). Pekingi házában is kertet
ápolt, amelyben a virágok mellett tavacskában halak, békák, rákok is tenyésztek.
Pekinget ezután már csak néhányszor hagyta el rövid időre; ott élt haláláig.
Az első Pekingben töltött évtized igen fontos szakasz a művész fejlődésében.
Ekkor következik be ugyanis az "öregkori stílusváltás", amely Csi
Paj-si igazi, ma már világszerte ismert művészetét kialakítja. Ebben a stílusváltásban
igen nagy szerepe volt festő-barátjának, Csen Si-ceng-nek, aki Vu Csang-si tanítványa
volt s arra buzdította Csi mestert is, hogy tanuljon Vu-tól. Ennek az útmutatásnak
hatására kezdett el Csi Paj-si kísérletezni az erős színekkel. 1919-29 között
mintegy tízezer képet festett; ezeknek nagy része azonban még kísérlet jellegű.
Először a hagyományos madarak és virágok ábrázolásában kísérletezte ki új előadásmódját,
majd pedig olyan témák felé fordult, amelyek - zöldségfélék, békák, rákok, csibék,
kakas, veréb - eddig nem voltak túlságosan népszerűek az írástudó festészetben.
Hallatlan munkabírással dolgozott ezekben az években. Nem csak rengeteg képet,
hanem többezer pecsétet is készített, s összegyűjtött verseit is ekkor adta
ki. Nemsokára festői hírneve túlszárnyalta a pecsétfaragóit. Az első sikert
Japánban aratta 1922-ben új képeivel. Majd meghívták a pekingi művészeti iskolákra
tanárnak; magántanítványai is egyre többen kerültek. A ma élő képírók közül
tanítványnak vallja magát Jü Fej-an, Vang Hszüe-tao, Li Ku-csan és Li Ko-zsan
- valamennyien a modern kínai képírás legjobbjai közé tartoznak; tanítványa
volt a ma Amerikában élő kínai festő, Kuo Ta-vej is.
Ugyancsak nagy szerepe volt életében a Hszü Pej-hung-gal, a kiváló festővel
kötött barátságnak. Hszü, aki Párizsban tanult európai módra festeni, a hagyományos
kínai képírásban Csi mester tanítványának vallotta magát. Csi képeit főként
ő ismertette meg európai kiállításokon a nyugati közönséggel. (Az elsőség azonban
ebben A. Chytil professzoré, aki először hozta el a bécsi, majd a budapesti
kiállításra a modern kínai festőket.)
*
Csi
Paj-si művészetében legjelentősebb az "öregkori stílusváltás". Ezzel
alakult ki - hetvenéves kora felé! - az a művészet, amelyet ma Csi Paj-si sajátos
festészetének ismerünk. Hazájában is és a világ minden részén, ahol ismerik
és tisztelik művészetét, életének utolsó három évtizedében festett képei reprezentálják
azt.
Pa-ta san-zsen-től és a jangcsouiaktól Csi mester megtanulta azt a bátorságot,
amellyel ezek az ecsetvonások, a vonalkultúra béklyói ellen lázadtak föl. Vu
Csang-si-tól, a század elején Sanghájban élő képírótól viszont a színek használatára
kapott ösztönző példát.
A hagyományos kínai képírásban a XIX. század előtt a színeknek alárendelt szerepe
volt csupán. A kép csontvázát mindig a tusvonalak alkották; csak színezték a
képet, de nem színnel festették. Míg a népi festőművészetben a tarkaság, az
erős, sokszor rikító színek használata uralkodott, az írástudó festészetben
a halvány, finom színezés volt a jellemző - de itt is, ott is csak a tuskontúrok
által határolt felületeket színezték.
A XIX. század végén két festő próbálkozott meg azzal az újítással, hogy töményen,
pasztózusan rakjon föl színfoltokat képére, tuskontúrral vagy anélkül. Zsen
Po-nien volt az első és Vu Csang-si folytatta ezt a kísérletet. Mindketten Sanghájban
éltek, ahol a nyugati és japán művészet hatása is befolyásolta őket. Mindketten
a hszie-ji technikát művelték. Újításuknak az a jelentősége, hogy ezzel a színnek
fontos szerepe, igazi funkciója lett a kompozícióban.
Csi Paj-si csak Vu Csang-si-t ismerte és tisztelte, tőle kapta az útmutatást
az erős színek használatára, barátja, Csen Si-ceng közvetítésével. Nála teljesedik
ki az a színkultúra, amelyet Zsen és Vu kezdtek el a XIX. század végén.
Nem véletlen, hogy Vu Csang-si legnagyobb tisztelői már akkor is a japánok voltak,
amikor honfitársai még tudomást sem vettek róla. Csi Paj-si is Japánban aratta
első sikerét. Barátja, Csen Si-ceng is Japánban tanult. Japán modernizálódása
félévszázaddal megelőzte Kínáét, a nyugati művészet hatása is ott érvényesült
előbb. Ennek a modernizálódásnak és nyugati hatásnak a társadalom gazdasági
életében az iparosodás volt az alapja. Ez hozta létre a független Japánban és
a félgyarmati sorban sínylődő Kínában egyaránt a polgárságot, s vele a modern,
polgári kultúra igényét. Kölcsönöztek sokat a nyugati kultúrától, de jelentkezett
a hagyományos keleti kulturális kincsek korszerűsítésére való törekvés is. Elsőnek
s tudatosabban Japánban, majd a század elején többé-kevésbé öntudatlanul Kínában.
A század elején Kínában először az új irodalom született meg, de valamivel később
a képzőművészetben is megjelent az új. Iskolák születtek, ahol a nyugati festészetet
művelték, szénnel és ceruzával rajzoltak, temperával, olajjal és pasztellel
festettek - s a festői szemléletben is az európaiakat utánozták. A hagyományos
kínai képírásban a modernizálódás ugyan korán megkezdődött, de csak nagyon lassan
ment végbe, s nem érintette a festői szemlélet és technika lényegét. Már a remeték
és a jangcsouiak irányzatát elődnek kell tekintenünk, az ő folytatóik voltak
Zsen és Vu a századforduló körül Sanghájban - az utóbbiak életmódjukban már
a polgári társadalom festőinek számítanak: képeik eladásából éltek; környezetük
pedig a lüktető életű, modern civilizációval fölszerelt és nyugati uralom alatt
levő kikötőváros volt. Ugyanakkor azonban más városokban is megjelentek a képírás
újítói: Kantonban például a Kao fivérek (ugyancsak Japánban tanultak), akik
először ábrázolnak a képírás hagyományos eszközeivel modern tájat (többek között
autót festenek a képre), s ami még fontosabb: eszményi táj helyett mindig konkrét,
valóságos tájat festenek. Csi barátja, Csen Si-ceng Pekingben keltett azzal
feltűnést, hogy képeire modern, európai ruhás alakokat festett.
Csi Paj-si művészetét ma úgy tekinthetjük, mint ennek a megújuló, "modern"
képírásnak a betetőzőjét a madár-virág festészetben. (Tájképei jórészt az "öregkori
stílusváltás" előtt készültek, s bár eredetiek, újszerűek, mert valóságos
tájakat ábrázolnak, a konvencionális formákat őrzik még a tájképeken szereplő
emberfigurák: mind archaikus kosztümben jelennek meg.) Csi Paj-si madár-virág
piktúrájának új vonása mindenekelőtt az, hogy a megszokottnál, hagyományosnál
sokkal szélesebb körű a tematikája. Csi mester festi a hagyományos virágokat
is - a "Négy Úr" néven ismert szilvavirágot, orchideát, bambuszt,
krizantémumot; valamint a peoniát, lótuszt, vízililiomot, barackvirágot és más
virágokat, amelyek többnyire szimbólumok is egyben, de festi ugyanakkor az előtte
ritkán szereplő glyciniát, szulákot, gyapotvirágot, kakastaréjt és sok mást;
a zöldségfélék közül pedig híresek kukoricái, káposztái, padlizsánjai s más
ehető növényei, mint a gomba; sokféle gyümölcsöt is megörökít, a hagyományos
szőlő és barack (a kínai monda szerint az örök élet gyümölcse) mellett a cseresznyét,
kínai fügét (si-ce) és nálunk nem ismert kínai gyümölcsöket, valamint különféle
tököket. Elődeihez s általában a hagyományhoz képest meglepően nagy az aránya
nála az ehető növényeknek, zöldségféléknek.
Az állatvilágot nála a halak, rákok, békák képviselik elsősorban, ezek közül
a béka azelőtt igen ritka téma. Fest azonban olykor bivalyt is - ez kedvelt
témája régóta a kínai festőknek. A madarak közt legjobban kedveli a színes jégmadarat,
a csókát, a hagyományos mandarinkacsa-párt, de sokszor festi le a verebet is
(azelőtt ritkán fordult elő kínai képen, nála a szemtelen, mindenütt sápot szedő
hivatalnokokat jelképezi), szarkákat és baromfiudvar népét: főként a kakast
és a csibéket.
Számtalan rovart ismer és ábrázol képein: méhet, szitakötőt, különböző tücsköket
és sáskákat, lepkét és dongófajtákat.
Megjelenik Csi mester képein a nyugati értelemben vett csendélet is. Meglepően
új téma például a munkaeszköz (kosár, gereblye), a festő ecsetjei, tusdörzsölő
köve vagy a teáskészlet, de szokatlan a kínai piktúrában a leégett gyertya a
pillével, valamint a tálban a cseresznye. Ilyen csendéleteken akad vázában virág
is.
Tájképei közt öregkori lelemény a vitorlások a vízen, valamint a vízparton lebzselő
vadlibacsapat.
Vannak még figurális képei is. A koraiak közt akadnak mondabeli alakok, az öregkoriak
közt inkább a groteszket kedveli: ilyen remetéje, vagy a keljfeljancsi, amely
ugyancsak a korrupt hivatalnok szimbóluma (gömbölyű fenekű cserépfigura, amely
a kínai opera komikus szereplőjének fehér foltját viseli az orrán).
Ez a témavilág nagyon érdekesen mutatja meg azt, hogy mi tulajdonképpen a tartalmilag
új Csi Paj-si művészetében. az írástudó piktúra témavilágából hiányoztak az
"alantas" témák, épp azok, amelyek Csi mesternél elsőrendűek lettek;
az írástudó festők a nemes, fennkölt hangulatot árasztó témákhoz ragaszkodtak.
Az eső utáni békák Csi képén a kínai falut körülvevő rizsföldeket juttatják
eszünkbe, amelyek mindig el vannak árasztva vízzel, s esténként békáik koncertje
veri föl a falut. Az eső pedig minden paraszt számára a termékenységet jelenti.
A zöldségfélék a paraszti gasztronómia remekeire utalnak (van is olyan képfelirata,
amelyik ezt megmondja). A hétköznapibb, paraszti virágok, mint a szulák vagy
a glycinia, a paraszti gyümölcsök, mint a kínai füge, ugyancsak a falusi környezetből
valók, s arra emlékeztetnek. Még inkább kiscsibéi, amelyeknek híres példánya
a gilisztán huzakodó csibepár vagy a pompázó tollú kakas. Céljában is társadalmi
szatíra a gúnyvers-föliratos veréb képe, vagy a keljfeljancsi, a paraszti társadalomszemlélet
egyenes megfogalmazása. Csi Paj-si képein tehát a paraszti életszemlélet fejeződik
ki, elsősorban a paraszti életöröm. Ez benne a tartalmilag egészen új. Az írástudók
piktúrája fölfedezte a természet szépségeit, s ez a fölfedezés önmagában nagyon
jelentős, de csak az írástudók - munkátlan, ráérő emberek - öncélú gyönyörködését
tolmácsolta. Csi Paj-si képein viszont a természettel munkája révén állandó
és eleven kapcsolatban levő paraszt természetszemlélete fejeződik ki.
A másik új vonása Csi Paj-si festészetének: szokatlan előadásmódja. A hagyományokhoz
nem úgy ragaszkodik, mint az írástudók festészetének átlagos képviselői, akik
az elődök ecsetvonásainak hű utánzásával festik képeiket, hanem csak a leglényegesebbet
őrzi meg abból: festői szemléletét, fölfogását. A képek megfogalmazása továbbra
is az absztrakciónak hagyományos fokán marad: a képre csak a kiválasztott jelenség
kerül, a háttér a fehér papírlap. A kompozícióban továbbra is megvan a szerepe
a tussal készülő feliratnak, amely ékes kalligráfiával íródik, s a piros, szellemesen
archaikus rajzú pecsétnek. S végül átveszi, és egyéni meglátásai alapján tovább
is fejleszti mindazt, amit a remetefestők, a jangcsouiak s végül a két sangháji
előd alkotott: a bátor, eredeti formaalkotást és a színekkel való komponálást.
Följegyezte egyik tanítványa, hogy egyszer a mester arról faggatta, hogy tudja-e,
hány lába van a különböző rovarfajtáknak, hány ízből áll a potrohuk, stb. A
tanítvány csak körülbelüli számokat tudott. A mester szigorúan megfeddette,
és elmagyarázta, hogy ezt nem azért kell pontosan tudni, hogy mind a tizenkét
lábat a képre fesse, hanem azért, hogy a pontos ismeret birtokában eldönthesse:
hánynak az elhagyásával lehet még érzékeltetni az eredetit. A mester tehát igen
komolyan vette az elemző megfigyelést, s ez szolgált nála alapul a merész összefoglalásokhoz.
Ezért nem tévedt formalizmusba, ezért lehetnek mindig rendkívül érzékletesek
és kifejezők a legegyszerűbb foltokkal visszaadott formái is. Bölcs mondásában
a festői, általában a művészi ábrázolás egyik legfontosabb dilemmáját fogalmazta
meg: "A jó festmény titka az, hogy hasonlít is, meg nem is. Ha túlságosan
hasonlít, akkor hízelgő és közönséges, ha nem hasonlít, akkor viszont csal."
Csi Paj-si birtokában volt a kulcsnak, amellyel ez a dilemma megoldható. Festményeinek
témája mindig az élet, a természet, de azért azok mindig festmények s nem az
élet, nem a természet darabkái. Soha nem feledkezett meg arról, hogy ő festő,
aki képet alkot, nem egyszerűen az életet és a természetet adja vissza. Ebben
van művésziessége.
Eredeti formáit és színeit elsősorban a kelet-ázsiai művészet ismerői tudják
becsülni, de ez ragadta meg európai közönségét is. Az európai számára azonban
sokkal kevésbé hozzáférhető feliratainak kalligrafikus szépsége, tartalmi vonatkozásai
és pecsétjeinek művészete. A fölirat sokszor csak a művész nevét tartalmazza:
ez lehet eredeti neve (Csi Huang), művészneve (Csi Paj-si) vagy a kettő együtt
(Paj-si, Csi Huang). Lehet azonban gyerekkori neve is (A-csi), vagy költői metafora
("Lu Pan tanítványa"), (szokásos kínai metafora; Lu Pan híres asztalos;
tanítványa: asztalos), "Háromszáz kőpecsét gazdag aggastyánja" (pecsétfaragó
művészetére utal), de tartalmazhatja származási helyét is, vagy házának költői
nevét. A föliratban többnyire szerepel a dátum is, vagy a holdnaptár és a kínai
időszámítás szerinti évszám, vagy az életkor megjelölésével (a 93 esztendős
Paj-si" - t. i. festette a képet). Tartalmazhat a fölirat a név és dátum
előtt verset vagy lírai jellegű, prózában írt szöveget, amely a képet magyarázza,
hangulatára utal, esetleg keletkezését mondja el. Sokszor azonban csak cím a
fölirat, ilyenkor ezt a néhány írásjegyet archaikus formában is szokta írni
a festő. Hogy ezek közül a lehetőségek közül melyiket választja egy képén, azt
a kompozíció, a kép hangulata, jellege dönti el.
A pecsét, amely archaikus írásjegyek kombinációjából álló szöveget tartalmaz,
ugyancsak lehet egyszerű név vagy metaforikus megjelölés ("az aggastyán"
vagy "a kilencven esztendős"). Nagyságát és tartalmát ugyancsak a
kép jellege szabja meg a művész számára.
*
Az
"öregkori stílusváltás" a húszas évek végén fejeződött be. A harmincas
évektől kezdve a mester művészete érett, befejezett. Ettől kezdve életét a szakadatlan
művészi munka tölti ki: minél tökéletesebben megalkotni azt a képet, amelynek
alapmegoldását a kísérletezés időszakában megformálta. Minden témáját többször
is megfesti; ezek a képek soha nem teljesen egyformák, de egy alaptípusnak a
változatai. Hihetetlen életerővel és alkotó kedvvel dolgozik az aggastyán; a
negyvenes évek elején volt egy időszak, amikor a nyolcvan éves festő naponta
húsz képet festett, de egyetlen nap sem múlott el, hogy ne festett volna egy-két
képet.
A szorgalmas munka évtizedei külső eseményekben nem hoztak sokat, de amit hoztak,
annál jelentősebb volt. A japán megszállás idején a mester teljesen elzárkózott
a külvilágtól, utálta a japán megszállókat és a kínai hivatalnokokat egyaránt.
A fölszabadulás éve, 1949 után azonban újra megnyitotta házát a látogatóknak.
Ez az évtized hozta meg a legmagasabb társadalmi elismerést is: a népi kormány
születésnapján mindig legmagasabb képviselőivel gratulált, "Kiváló Művész"
kitüntetéssel jutalmazták, majd képviselővé választották. És meghozta a világ
elismerését is: a Nemzetközi Békedíjat. A pekingi főiskolának tiszteletbeli
professzorává nevezték ki (tanítani már nem tudott egészségi állapota miatt),
a képzőművész szövetségnek díszelnöke lett. Több hazai és külföldi kiállításon
szerepeltek képei, egyéni kiállítást rendeztek műveiből 1954-ben. A nagy kiállítást,
amelyen 420 képe (és még 300 kézirata, pecsétje stb.) szerepelt, halála után
rendezték, ezzel tisztelegtek művészete előtt. Ami pedig talán még nagyobb dolog
egy művész számára: a híres Zsung Pao Csaj nyomda remek fametszetű reprodukció
révén mindenki számára hozzáférhetővé tették festményeit.
Élete
utolsó évtizedében is teljes szellemi és fizikai épségben dolgozott. A negyvenes
évek végén alakította ki egyik új képtípusát: a nagy színes foltokkal jelzett
lombok vagy virágok között egy-egy tücsök, dongó vagy méh aprólékos finomsággal
megrajzolt figurája. A hszie-ji és kung-pi technika Kínában példátlan bátorságú
szintézise ez a képtípus. Az ötvenes években pedig megtanult galambot festeni,
hogy a béke európai szimbólumát is képeire festhesse (a galamb azelőtt nem szerepelt
témái között).
Egész életét a művészetnek szentelte. Hallatlanul sokat dolgozott. Képeinek
száma több tízezer, nem is lehet számon tartani. Kilencvenöt éves korában, 1957.
szeptember 16-án halt meg. Bölcs, életörömöt sugárzó festményeit azonban ránk
hagyta: gyönyörködhetünk bennük, s tanulhatunk tőle.
IRODALOM:
Ch'i
Po-shih: Farbige Pinselzeichnungen. Insel-Bücherei Nr. 636. (Nachwort von Hertha
Kunze.)
Long Gong: Qui Bai-shi zhuan-lüe (Csi Paj-si életrajza). Peking 1959.
Hu Pei-heng és Hu Tuo: Qui Bai-shi hua-fa yu xin-shang (Csi Paj-si technikájáról
és művészetéről).
Peking 1959.
Qui Bai-shi yan-jiu (Csi Paj-si tanulmányok - szerkesztette Li Quan). Sanghaj
1959.
Miklós Pál: A kínai festészet századunkban. (Kandidátusi értekezés - kézirat.)
1956.
