Cser László: Nekrológ. Önéletrajz, Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Cser László
Nekrológ. Önéletrajz
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
In: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai I--II.
http://www.communio.hu/ppek/k73.htm

A magam nekrológját csak azért írom meg, hogy megkönnyítsem azok
dolgát, akik esetleg kénytelenek lesznek írni rólam valamit, halálom
után.
Én az emberi életet -- a magamét is -- hármas fázisban,
hullámzásban látom. Az első az az idő, amikor már létezünk Isten
gondolatában és amikor szüleink akaratából, anyánk méhében élünk,
fejlődünk, a világra születünk. Erről az időről semmit sem tudunk
öntudatunk idejéig, pedig mennyi mindent hozunk a világra magunkban!
Isten akaratát, életünket, szüleink és őseink rejtett, titkos
örökségét --, amelyről semmit sem tudunk.
A második időszaka életünknek, a második hullámzás az az idő,
mely ,,vándorlásunk'' ideje az öntudat első jelentkezésétől végig az
Úton, mely életünk ,,beteljesedésének'' keresése, fűszerezése, vágya,
kiharcolása. Ha szerencsések voltunk, kereszténységünk, Krisztusba-
keresztelődésünk, az ő Igéje, Teste és Vére, az Egyháza (a hívők
közössége Jézus kiterjesztett misztikus testében) kísérőnk volt ebben
a keresésben és harcban. Öntudatos életem leglényegesebb élménye ez a
,,krisztusi élet'' körülöttem, bennem.
A harmadik korszak vagy hullámzás az, amikor véget ér vándorutunk
és szembenézünk a halállal. Meggyőződésem, hogy a halálom teológiai
pillanata hasonló Krisztus kereszthalálához, el kell fogadnom a halált
és abban a pillanatban, mikor elfogadtam és ,,meghaltam'', életem
szüntelen útitársa, irányítója, üdvözítője, Krisztus fog előttem
állni, kiben ráismerek életem egész útjára, értelmére és vele, benne,
az ő kíséretében lépek az Örök Szülő, az Atya színe elé, bizalommal és
örömmel, hogy éltem harmadik és végső áramlását és hullámzását
Istenben éljem, örökké. Ez az én hitem és hitvallásom. Nem tudom,
milyen lesz ez a halál utáni élet, de azt tudom, hogy ahogy életem
Isten akaratában indult, az ő jelenlétében fejlődött, esett el, állt
talpra és ért a halálig (kereszthalálig) utána benne talált otthont,
támadt fel és él -- ő tudja, hogy milyenféle életet. Ez a lényege
életemnek.
* * *
Már a filozófiai tanulmányok első éveiben felszólítást kaptunk
Somogyi Jenőtől, akkori provinciálisunktól, hogy jelentkezzenek azok,
akik a kínai missziókba éreznek hivatást. Ez a misszió Észak-Kína
Hopei tartományának déli csücskén terült el. Franciák alapították a
missziót majdnem százötven évvel korábban. A területet kiépítették,
ami annyit jelent, hogy templomokat emeltek, egyházközségeket
szerveztek. Túl nagy területet vállaltak, így hát négy részre
osztották Missziójukat. Egy része önálló kínai püspökséggé vált, egy
részét megtartották maguknak, egy részét az osztrák jezsuitáknak
adták, és egy részét -- a legjobban kiépítettet -- fölajánlották a
magyar jezsuita provinciának. A magyarok örömmel vállalkoztak a
föladatra. Szarvas Atya, aki már a kínai missziókban élt (a délebbi
Anhoei Provincia spanyol jezsuita missziójának tagjaként) Tamingba, a
misszió központjába utazott. Mikor én jelentkeztem, vagy tíz
felszentelt atya és öt testvér dolgozott már ebben a kínai misszióban,
két nyugalomba vonult francia atyával, akik ott maradtak meghalni,
ahol életük legjavát a lelkek üdvéért végigdolgozták.
* * *
Kína először gimnazista koromban lépett intenzíven életembe.
Kapcsolatot kerestünk a Tamingi Magyar Misszióval, azok atyái
válaszoltak levelünkre, kértünk tőlük kiállítási anyagot és Papilla
Lajos rendtársammal, akkori jó barátommal, P. Tüll Alajos irányítása
alatt olyan kínai kiállítást rendeztünk, hogy az túlkívánkozott a
gimnázium határain. Meghívtuk a város (Pécs) lakóit és a kínai
kiállítás nagy sikert aratott. Papilla Lajos előttem volt
tanulmányokban -- rendi tanulmányokban is, -- így előttem utazott
Kínába is. Én olvasni kezdtem Kínáról. Az volt az érzésem, hogy ha már
azt a titokzatos nyelvet nem tanulhatom is meg Magyarországon,
legalább tudni akarok erről a csodálatos világról lehetőleg mindent.
Amit magyar nyelvű könyvek csak ajánlottak, mindent végigolvastam.
Somogyi provinciálisunk (akit rajongva tiszteltem és szerettem mint
hittanárt diákkoromban) csak egy kérdést tett föl: miután édesapám
meghalt, nem fog-e túlságosan fájni anyámnak, hogy oly messze utazom.
Anyám felelt. És ez a felelet több mint jámborkodás, ez a felelet az
élő hit, a valóság, az igazság örök anyai felelete: ,,Ha odavágyol és
ott vagy boldog, amiért te ott boldog vagy, az engem is boldoggá
tesz.'' Nyár végén kellett volna indulnunk, de a Csendes-óceán vizei
nyugtalanná váltak -- 1939-et írtunk -- és három hónapra Szegeden
elkezdtem teológiai tanulmányaimat Rab Pali osztálytársammal, aki
ugyancsak kérte Kínát, és Császár testvérrel, aki nagy hozzáértésű
órásmester volt, s később ezermesterré vált Kínában, többek között
kitűnő betegápolóvá.
* * *
Végre Triesztbe vonatoztunk, és ott a ,,Conte Rosso'' olasz
hajóra szálltunk; lelkiatyám, Kardas József biztatott, hogy élvezzem
ki ezt a ,,nászutat''. Bölcs lelkivezetőm tanácsát meg is fogadtam. Ez
az út Trieszten, Brindisin, Ádenen, a Szuezi-csatornán, Singapore-on
(Maláj-szigetek-en) át Hongkongig és Sanghajig, álmaim utazásának
bizonyult. Szerettem utazni -- és ez az út igazolta, hogy mennyire.
Nem utazás-e az emberi élet? Én lassú ütemben, nemcsak végigdolgoztam,
de végig is utaztam az egész földkerekséget. Ha el kell hagynom, nem
lesz túl nagy fájdalom, láttam, végigjártam nagy részét. Ezt a
harmincnapos hajóutat megírtam anyámnak, aki rossz utazó volt, és azt
válaszolta Sanghajba, hogy leírásom a Hongkong előtti tájfunról
annyira eleven, hogy levelem olvasása közben rosszul lett. Sanghajban
végül is második nagy szerelmem (az első és döntő a Szent Ignác-i
lelkigyakorlatok Jézusa) -- Kína karjaiba estem. Helyén mondom, nem én
szerettem meg tudatosan, inkább Kína ölelt karjaiba -- éreztem, hogy
szeret, tudtam, tapasztaltam, hogy szeret. Talán túlzásnak tűnik, hogy
tízéves kínai életem folyamán tanultam igazán meg mindazt, amit tudok?
* * *
Első lényeges és döntő kínai élményem nem is annyira Kína maga,
mint a Pekingi Chabanel nyelviskola nemzetközi jezsuita együttese
volt. Vagy tizenhat nemzetiségű jezsuita fiatalság gyűlt itt össze --
nagyon primitív körülmények között --, hogy elsajátítsa a mandarin
nyelvet, tanuljon, amennyit csak lehet, kínai illemtant, mozgást,
történelmet, lelkiséget, hely- és emberismeretet. Amerikaiak,
kanadaiak, franciák, németek, belgák, írek, angolok, skótok, Latin-
Amerika különféle spanyoljai, spanyolországi spanyolok, mexikóiak
közösségében először érintett az az emberi alapélmény, hogy oly közel
vagyunk mi emberek egymáshoz, ha lenne türelmünk megismerni,
meghallgatni, megérteni egymást, csodálatos világot lehetne teremteni
a földön, -- hiszen minden nép, minden nemzetiség, minden nyelv,
kultúra, minden népi lélek csak többlet, adakozás, gazdagodás az
emberiség össznépességéhez és összlelkiségéhez. Miguel Pardinas,
mexikói testvérem, a vértanú P. Pr ministránsgyereke egykor, Gordon,
californiai pajtásom, humorod, és melegséged! Cifuentes, chilei
barátom, Couton, párizsi testvérem és ti annyian, akikkel együtt éltem
a világ egyik legcsodálatosabb városában, Pekingben, majd Sanghajban,
ebben a nemzetközi nagyvilágban. Ó Peking, szerelmes Városom, Téged
úgy szerettelek, mint Tolna-Tamásit, a szülőfalumat, mint Budapestet,
novícius és filozófus életem városát. -- Ó Peking! Könyvet írtam
Pekingi séták címen, igyekezve tárgyilagos lenni. Azt mondják, hogy a
könyvem könyvsiker volt 1940-ben -- én csak öt év múlva kaptam egy
késői példányt belőle. Peking! Tanáraim a titokzatos kínai nyelv
elemeivel, majd irodalmával ismertettek -- milyen büszke voltam, hogy
egyetemet végzett buddhista nyelvtanítóm Li-Tei-Pei, Po-Chyi és a
többi nagy Tang-kori költők olvasása közben elképedve nézett rám:
,,Maga néha nem érti a legegyszerűbb napi szólás-mondásokat, és íme
megérti a legbonyolultabb, legmesteribb költőket!'' Mire én szerényen
és kínaiul azt válaszoltam, hogy ,,Nagyrabecsült tanár uram, a költők
-- a világ bármilyen nyelvű költői az én nyelvemet beszélik, így hát a
halhatatlan és örök értékű Li Pei és Po Chü-yi, Tu Fu és s többiek
is.''
* * *
Kétéves nyelvtanulmány után a Tamingi Magyar Missziók elöljárói -
- próbára -- elemisták hitoktatására, majd középiskolások és
szeminaristák tanítására jelöltek ki. Édes kis kínai elemistáim! Ar-
siao, aki (hatéves lehetett és csak szüleit-testvéreit hallgatta
eddig, és igyekezett megérteni az én kínai hangsúlyomat) egy katekézis
reggelén fölállt, jelentkezett és bejelentette, hogy: éhes. A konyhába
küldtem, hogy kérjen egy momot (kínai gőzölt cipót.) Visszajött az
osztályhoz a momóval, minden osztálytársa irigységére végre
elmajszolta, és akkor fölállt, jelentkezett és szólt: szomjas vagyok.
Visszaküldtem a konyhába. Egy kancsó teával tért vissza. Mindenki
irigységére azt szürcsölte, míg el nem fogyott. Akkor fölállt,
jelentkezett és így szólt: a klozetra kell mennem! És már szaladt is.
És én kezdő misszionárius, hitoktató, az égnek dobtam kezeimet és a
kis elemisták derűje közben így fordultam az Ég Urához (Thien Chu)
,,Add, Tien Chu, hogy ezeknek a gyerekeknek ne csak testi, de lelki
igényük is legyen!''
* * *
Teológiát Sanghajban tanultam. Nemzetközi jezsuita fiatalság vett
körül és nemzetközi jezsuita tanári kar. Az olvasónak emlékezetébe
idézem, hogy ez a japán megszállás ideje, Kína Mandzsúriától Sanghajig
a megszálló japán csapatok kezében volt. Így amerikai, kanadai
kollégáink ,,ellenséges állam polgárainak'' számítottak. Minden reggel
sorba kellett állniok az udvaron, vagy rossz idő esetén a folyosón,
névsorolvasásra. Csak külön engedéllyel hagyhatták el a teológiai
épület és az azt környező kert területét. Érdemes itt megjegyezni,
hogy egyszer, karácsony előtt, a névsorolvasáskor egyik amerikai
kollégám (Gordon) előlépett, és játékbabákat ajánlott föl az ellenőrző
japán tisztnek, mondván: ,,Mi keresztények a szeretet ünnepére
készülünk, Krisztus születésnapjára, Karácsonyra. Ilyenkor szokás
közöttünk ajándékokat adni azoknak, akik közel állnak hozzánk. Fogadja
a csoportunk nevében szeretettel ezeket az ajándékokat, amelyeket
gyerekeinek küldünk.'' A japán tiszt könnyekre fakadt, és akadozva
tiltakozott, hogy nem szabad elfogadnia semmit sem az ,,ellenségtől''.
De könnyek között kérdezte francia elöljáróinkat is: ,,Hogyan lehet
az, hogy itt németek és franciák, amerikaiak és olaszok, magyar
,,axis''-beliek együtt élnek, és úgy látszik, megférnek egymással?'' A
főnök megnyugtatta, hogy bár egy nagy európai térképen zászlókkal
jelezzük a hadállásokat, franciák és németek, amerikaiak és magyarok,
olaszok, testvéri együttérzésben megvagyunk egymással. Ez
elképesztette a japán tisztet.
* * *
Nem volt könnyű tanulni ezekben a napokban. Az ebédlő nem sok
változatosságot nyújtott: többnyire kínai nudlit ettünk vagy rizst,
mind a kettő tele volt elhalt, apró, fehér kukacokkal. Amerikai és
kanadai barátaink, (a legnagyobb húsevők) rohamosan fogytak, a
villanyt csak két órára gyújtották föl esténként, napközben télen
fűtés nélkül dideregtünk, nyáron a szúnyogok csipkedtek bennünket.
(Maláriát okozó szúnyogok, melyek csípésétől nem egy kollégám meg is
kapta a betegséget.) Voltak rendtársak, akik tífusszal, voltak, akik
kolerával kerültek kórházba, voltak, akik csak ,,gyengélkedtek'', és
támolyogtak az elégtelen koszt miatt. (Én Kanadába kerültemkor majd
összes fogamat elvesztettem: a fogorvos, elképedve kérdezte: honnan
jött Atya, hogy ennyire rosszul táplált? Súlyos ínysorvadása van!
Vagy tizenkettőt közülünk, már harmadéves teológusokat tiencsini
francia missziónkba küldtek. Itt szentelt pappá bennünket Chu püspök,
a tiencsini kínai egyházmegye püspöke.
* * *
Büszke vagyok erre a szentelési ünnepre. Nemcsak, mert Krisztus
papjává szentelt az egyházmegye püspöke, hanem külső körülményeire is.
Lelkigyakorlatot végeztünk a szentelés előtt, ahogy az nálunk szokás.
A püspök a nyolcnapos lelkigyakorlat végén, a szentelésünk előtti
estén átüzent, nem bizonyos, hogy pappá szentelhet bennünket másnap
reggel. Ahogy mi is hallhatjuk, háború dúl a fejünk fölött: a kínai
gerillacsapatok a megszálló japán csapatra lődöznek ágyúval,
géppuskával a fejünk fölött. A misszió egy részét megszállták a
japánok, és a jól szervezett gerillák időnként támadásba mentek
ellenük. Mégis másnap reggel, Jézus Szíve Ünnepe, 1945. június 8-án
spanyol, osztrák és magyar kollégáimmal pappá szentelt. Nem
nyomtattunk értesítőket, a legnagyobb titokban történt szentelésünk.
Éppen a mise közepénél tartottunk, mikor egy japán tiszt besurrant a
sekrestyeajtón át, kezében fényképezőgéppel. Fölvételeket készített.
Szentelésünk után gratulált nekünk és ígérte, hogy ,,most mindjárt
előhívom a képeket és hozok másolatokat, hogy szüleiknek és
barátaiknak elküldhessék''. Katolikus volt ez a japán tiszt, és örömet
akart szerezni nekünk. De a képeket sohasem kaptuk meg. Erődítményük
felé lovagolva, lelőtték a gerillák.
* * *
Chu püspököt sokszor elkísértem apostoli útjára, mint felszentelt
pap. Megállt valahol, én továbbmentem, hogy a kommunisták által
megszállt területek pap nélkül maradt híveit szolgáljuk. Közös
utazásaink idején közelebbről megismertem, megszerettem és mélységesen
tiszteltem. Nem is csodálkoztam azon, hogy mikor minket,
,,külföldieket'' kiutasítottak a missziókból, ő a tiencsini francia
misszió területén maradt, öreg kora ellenére egy talicskára
gyümölcsöt, főzeléket rakott, és mint egyszerű parasztember járta a
vidéket, mint egyszerű ,,főzelékárus'' látogatta híveit, gyóntatott,
misézett nekik, áldoztatta, eskette, bérmálta őket. Művelt ember volt,
a kínai kultúra és a francia műveltség teljes birtokosa, de élete
Krisztus Országának terjesztése és amennyire tőle telt, szolgálata
volt. Tudom, hogy már régóta halott, börtönben pusztult el: Édes, jó
Püspök Atyám, aki Egyházunk papjává szenteltél, nyújtsd kezed a Mi
Urunk felé, és kérd (míg az ő áldását kéred, add a Te áldásod is),
hogy méltó papja legyek Istennek, míg csak élek!
* * *
Élményeim valóságos zuhatagát árasztottam ebben az időben
hazafelé. A Magyar Rádióban vagy hat cikkemet olvasták be. Márai
Sándornak írtam egy hosszú irodalmi levelet a kínai költészetről. A
Pesti Hírlapban válaszolt egy egész oldalon Pekingi levél címmel. A
Szív újság szüntelenül hozta kínai cikkeimet. Kézirathalmazokat
küldtem haza a Fehér Fonál t, elmélkedő reflexiókat Jelenvalók és
Vrökkévalók címen, ami meg is jelent a Korda Kiadónál, aztán Kína
irodalma című kéziratos könyvemet, mely beszámolt az egész kínai
irodalomról, belefoglalva a fiatal kommunista irodalmat is, nemcsak
elméletben, de fordításos illusztrációkkal is. Mint annyi más
kéziratom, ez sem jelent meg nyomtatott könyvként, csak itt-ott
Kanadában, Amerikában, magyar újságokban látott apró részletekben
napvilágot.
* * *
Vizsgázni Sanghajba utaztunk a negyedik teológiai év végén. 1946-
ot írtunk. Vizsgáim sikeresen folytak le. Amikor a mi kis magyar
csoportunk letérdelt a nemzetközi jezsuita csoport elé az ebédlőben,
és bocsánatot kértünk rossz példánkért, és kértük nemzetközi jezsuita
testvéreink imáját, alig maradt szem szárazon. Sanghaj körül ez időben
aránylagos nyugalom volt. De mi a ,,végek'' felé utaztunk, a már
kommunisták által megszállt Kína északi részébe.
Bár egy évet mint ,,harmadik probációs'', ami egyenlő egy
tízhónapos noviciátussal, az anhewi-i Wuhuban, a spanyol misszióban
töltöttem, utána tízhónapos új ,,noviciátussal'' három évig dolgoztam
mint misszionárius a ,,nyugtalanság földjén'' -- a japánoktól
elhagyott, a bennszülött kínai kommunistáktól megszállt tamingi
misszióban. Ennek a három évnek első részét -- úgy ahogy átéltem --
leírtam Egy év a javából címmel. Ezt a kéziratot részben le is
közölte a clevelandi Magyar Katolikusok Vasárnapja című heti újság.
* * *
Izgalmas, érdekes élet volt ez! A japánok leszerelése és
elvonulása Hsienhsienben ért még, ahol éjszaka a gerillák átvették az
elhagyott épületeket és másnap már az ,,Új Kína'' nézett szembe
velünk. Tamingi missziónkból egy Chien-Chuang nevű faluközpontba
küldtek elöljáróim, ahol Nagy Kálmán rendtársammal vezettük és
igyekeztünk ellátni ezt a vagy huszonnyolc kis faluból álló missziós
egységet. Nagy Kálmán jogi doktorátussal lépett a noviciátusba,
szigorú ember volt, lelkiismeretes, betűtartó, humortalan és rendkívül
áldozatkész. Az életét adta a misszióknak, de valahogy nem tudott
fölmelegedni sem rendtársaival, sem a kínaiakkal. Már az év végén az
amúgy is nehéz és megerőltető helyzetben idegzete összeroppant, súlyos
üldöztetési mániában szenvedett. Én a vidéket jártam, Kálmán a
központban élt. Katekistámmal, egy kellemes modorú (melyik kínai nem
kellemes modorú?) fiatalemberrel jártuk a falvakat. Esténként értünk
oda, vacsorával vártak híveink, gyóntattam, beszélgettem az odasereglő
emberekkel éjfélig, hajnalban már felkeltünk, jöttek az asszonyok,
gyerekek, gyóntattam, beszélgettem velük, miséztem, áldoztattam,
hosszan prédikáltam nekik, utána kereszteltem, néha eskettem;
betegeket látogattam, hitújoncokkal foglalkoztam. Délután aztán búcsút
mondtunk a falu keresztény csoportjának, és mentünk tovább, egy másik
faluba. Eleinte kápolnákban jöttünk össze, és a kis vályog,
földtöméses épület oldalához ragasztott kis szobában pihentem-
aludtam, de aztán az új rendszer, a népi demokrácia kisajátította
ezeket a kis épületeket és családoknál bújtunk meg. Sötétedéssel
érkeztünk, világosodás előtt miséztem, a nappalt a lapos tetőn, vagy
egy homályos szoba mélyén töltöttem, hogy ne is lássanak azok, akik
esetleg bajt hoznának hűséges keresztényeinkre. Mégis volt bajuk elég.
Minket is megadóztattak a központunkban, mert egyetlen fejős-
kecskénket ,,luxusnak'' minősítették, pedig a kecsketejet trachoma
(szembetegség) elleni injekcióra használtuk híveinket pedig
,,felírták'', a ,,különadóval'' sanyargatták, mondván, ha van
felesleges idejük templomozni, akkor jómódúak kell hogy legyenek.
Helyzetünk egyre tarthatatlanabbá vált. Eljött az az idő, amikor
egyenkint látogatva faluimat, el kellett búcsúznom népemtől. Biztattam
őket, hogy imádkozni jöjjenek egybe, énekeljék a mise-énekeket,
olvassák az evangéliumot, támogassák, tartsák egybe kis közösségüket
akkor is, ha már nem lesz ,,misszionárius'' és hivatalos katekista
közöttük. Sok könnyes szem kísért ezeken az utakon. Az idő el is
érkezett. Jóindulatú pártbeli emberek figyelmeztettek, hogy
elfogatásunkat megszavazták a pártgyűlésen. De, ha eltűnünk, nem
fognak visszacipelni. A keresztény falvak vezetői is azt ajánlották,
jobb, ha visszahúzódunk egy időre, hiszen a falvak keresztény
családjainak sok bajt okozhat jelenlétünk. A végső válasz tamingi
(központi) elöljárónktól jött meg, aki, miután Nagy Kálmán kollégámat
már hetekkel előbb elkísérték biztonságosabb vidékre, engem is a
központba rendelt.
* * *
Ekkor az én kerületemben már a missziónk épületének felét
megszállták a népi demokrácia emberei. Napi misémet megzavarták,
cigarettázva körülvettek, gúnyoltak népem előtt ,,babonás hitemért''.
Egy délután -- a templomajtót zárva tartottam -- előrángattak és
követelték, hogy nyissam ki az ajtót, gyűlést fognak tartani a
templomban. Tiltakoztam. Azzal érveltem, hogy vallásszabadságot hirdet
a népi demokrácia kormánya is. Erre betörték az ajtót, bevonultak a
templomba, és mivel velük mentem én is, vezetőjük a revolverét a
bordáimhoz nyomta, és ezt sziszegte felém: ,,Igen, vallásszabadság
van, de nálunk a fegyver.'' Eközben egy fiatal kommunista lány a
gyóntatószékbe ült és hangos jókedvvel invitálta a katonákat és
civileket körülötte, hogy: Gyertek gyónni, de nekem, én is kíváncsi
vagyok ronda bűneitekre!''
Voltak akik sajnáltak, éjszaka belopakodtak a szobámba, gyóntak,
rózsafüzért imádkoztak velem, és biztattak, hogy kövessem elöljáróim
utasítását, mert nem érdemes börtönben ülnöm, csak azért, mert nem
akarok elmenni. Másnap reggel katekistám könnyezve jött be hozzám:
kerékpárunkat elvették, s mert tiltakozott, összeverték. ,,Sebaj
mondtam neki --, szabadok lettünk minden földi gazdagságtól.'' Nemcsak
a kerékpárokat ,,kérték kölcsön'', még könyveimet, ruhám legjavát és
egyetlen bőrcipőmet is ,,elkölcsönözték''. Így hát szabadon és terhek
nélkül gyalogoltunk negyvenöt li-t, (körülbelül 22 kilométert)
missziónk tamingi központjába.
* * *
Ott nagy fölfordulás fogadott. A ,,Püspök Urat'' -- ahogy a
jezsuita Apostoli Prefektust, Szarvas Miklóst nevezték papjai és hívei
-- elfogták, meghurcolták, népbíróság elé állították, megvádolták
mindenféle bűnténnyel, az asztalról, melyre fölállították az
ítélkezők, lelökték, egyik ujja eltört, börtönben sínylődött, a
missziót mindenféle váddal ,,kártérítésre'' ítélték: a misszió szélén
a fák olyan magasra nőttek, hogy árnyékot vetettek a szomszédok
termőföldjére és az árnyékban nem nőhetett jó gabona, ez ötven év
leforgása alatt ennyi és ennyi kárt jelentett, és így tovább… Abban
reménykedtek talán, hogy rengeteg pénze van a missziónak? Mikor
kiderült, hogy nincs, lefoglalták és elcipelték a püspöki ház, a
szeminárium, a rendház, az elemi és középiskola, a műhelyek
fölszerelését és berendezését. Már előbb a ,,nemzeti hadsereg''
bombázása alaposan megviselte az épületeket, most aztán téli hidegben,
ablaktalan, bútortalan szobákban dideregtünk.
Nem sokáig. Kiutasítottak bennünket. Én még a kiutasítás előtt
kerültem el Tamingból. Híre jött, hogy a kalocsai nővéreket, akik
iskolákban tanítottak, az árvaházat és az aggok menházát vezették,
népbíróság elé akarják állítani. Takács János elöljáróm engem bízott
meg azzal, hogy a tizenegy nővért, pirkadás előtt az én
misszióstelepemen átcsempészve olyan területre vezessem, ahol nem
irheti már bántódás őket. Átüzentem a nővéreknek, hogy öltözzenek
kínai asszonyoknak és legyenek készek éjfél utánra, hogy hajnalhasadás
előtt már jól mögöttünk hagyhassuk Taming városát. Csak a
legszükségesebb holmit hozzák magukkal -- kértem --, mert legalább
húsz kilométert gyalog kell megtenniük csomagostul, és utána legalább
nyolcvan kilométert ugyancsak gyalogosan. Sem a kedvesnővérek, sem én
nem tudtuk nevetésünket visszatartani, amikor egymásra néztünk hajnal
előtti találkozásunkkor. Én kínai szalmakalapommal, vékony háziszőttes
kínai szabású ingemben, nadrágomban amolyan földmívesnek néztem ki a
vidékről, ők pedig derék kínai lányoknak-asszonyoknak, a környék
legegyszerűbb viseletében.
* * *
Utunk napokig tartott és fárasztó volt. Az én központomban
kifogtuk egyetlen szamarunkat, mely az őrlető malom kőlapját forgatta,
egy hívem kölcsönadta tehenét és erre a furcsa fogatra -- csacsi és
tehén által húzott kétkerekű kordéra -- tették holmijukat a nővérek és
időnként, ha egyikük másikuk nagyon elfáradt, felült a kordéra egy
időre pihenni. Napok múlva értük el a ,,szabad'' területet. Kimerülten
érkeztünk az ottani apácák rendházához, akik csak ideiglenesen tudtak
helyet adni a nővéreknek. Reménytelen helyzetemben futárt küldtem
Migen püspökhöz Jangchowba, hogy itt vagyok tizenegy nővérrel, el
tudná-e helyezni őket missziójában legalább ideiglenesen. Már másnap
hajnalban nagy hanggal vert föl álmomból egy civil ruhás, rövid
bajszos, középkorú ember, aki azt állította, hogy ő Migen püspök,
kezet rázott velem, pénzt nyomott a markomba és azt mondta, hogy
ültessem a nővéreket vonatra, ad nekik helyet, ha akarnak, munkát is,
és máris amerikai dzsipjére ugorva elszáguldott.
* * *
Migen püspök Chicagóban született, az SVD Missziós Társulat tagja
lett, majd a misszió püspöke. Hallatlan energiával, egyszerűséggel és
szeretettel vezette misszióját. Egyszer hírét vette, hogy egyik papja
beteg, s bár tudta, hogy a fronton kell átmennie, vonakodás nélkül
azonnal beteg papjához autózott. Útközben végig gépfegyverezték
dzsipjét, de beteg rendtársát a misszió központjában elhelyezett
kórházba hozta. Sokszor láttam rossz ruhában templomát takarítani, és
sokszor misét pontifikálni püspöki díszben. Kérésére egy időre
missziójában maradtam. Karácsonykor kiküldött egy olyan környékre,
ahol, mint mondta, három éve nem volt mise. Boldogan mentem, bár
csúnya mód meg voltam hűlve. Három misét mondtam az ablaktalan,
jéghideg templomban. Magam sem emlékeztem mit prédikáltam, s a láz hol
izzasztott, hol meg a hideg rázott. A harmadik mise után egy idősebb
helyi kínai ember kérte, hogy kereszteljem meg: tízévi habozás után a
szentbeszédem meggyőzte, hogy Krisztushoz kell térnie. Talán életem
leggyengébb szentbeszéde volt ez. És -- talán a leghatásosabb.
* * *
Tamingi magyar jezsuita missziónk sorsa megpecsételődött. Az
összes atyát kiutasították. Néhány bennszülött kínai pap megkísérelte
az ottmaradást, egy részük börtönbe került, más részük később
kimenekült. Kisszeminaristáinkat és iskoláink tanítóit, akik
kimenekültek, segíteni akartuk. Így hát menekülttábort állítottunk föl
Migen püspök területén és az Amerikai Vöröskereszt útján gabonát,
pénzt szereztünk talpra állításuk érdekében. Egy ilyen út egészen
Sanghajig vitt, tél idején, esőben-hóban üldögéltünk egy lapos,
fedetlen vagon peremén kapaszkodva, hogy az összepréselt tömeg le ne
lökjön bennünket. Katekistám, aki utánam jött és kiásta elrejtett
kézirataimat és írógépemet -- humorérzéke sokat segített ebben az
utazásban. Szeminaristáinkat Pekingben telepítettük le. Ide hívott
Koch István elöljáróm az én feladatom volt az élelem beszerzése.
Fillérekbe került az egyszerű koszt, de fillérünk is alig akadt. Azért
életben maradtunk, soványak voltunk is mindahányan.
* * *
Pekingből, ,,a te édes Pekinged''-ből, ahogy kollégáim
tréfálkoztak velem; kerültem a város elfoglalása után Tiencsinbe a
jezsuita egyetemre tanítani. Végigéltem Peking kiéheztetését, a
nemzeti hadsereg elmenekülését, a kommunista hadsereg megszállását --
az utcán álltam a város népe között, mikor Mao Ce-tung a városba
lépett, végigvonult kíséretével az utcákon. Tiencsin még füstölgött,
mikor odaértem. Álmom és vágyam az volt, hogy ott végleg megtelepszem.
Előadásaim bevezetések voltak az újságírásba, riportozásba és
bevezetést adtam kedvenc témámról, az összehasonlító irodalomról.
Mindezt természetesen kínai nyelven, hiszen hallgatóim között alig
akadt, aki angolul vagy franciául beszélt volna. Nagyon boldog voltam
tiencsini hat hónapom idején. Ám a népi kormány lefoglalta az
egyetemet, a külföldi, különösen jezsuita francia tanárokat nem
engedte tanítani, és lassanként az én helyzetem is tarthatatlanná
vált. Végül is megkaptam kiutasításomat. Ezzel egy időben Koch István
elöljáróm Pekingből üzent, hogy látogassam meg. Alig kaptam engedélyt
a nem több mint háromórás vonatútra. Igazoltattak a fölszállás előtt,
a vonaton, Pekingben, és csak órákat kaptam rendtársaim látogatására.
Koch atya elbúcsúzott tőlem és bejelentette, hogy Amerikába kell
utaznom, majd -- mondta --, onnan ahogy tud, segít nekünk. Nem
valószínű, hogy sokáig maradhatunk Kínában. -- Igaza volt. Rövidesen
az összes külföldi misszionárius elhagyta Kínát. Egy részük már előbb
is.
Mikor én nehéz szívvel egy kis gőzösre szálltam Tiencsin
kikötőjében egy osztrák és egy kanadai rendtársammal, 1949 nyara volt.
A kis gőzös keservesen vitt bennünket, a födélzeten gyékénydarabokon
üldögélő tömeget, Hongkongba. Ott három napot töltöttem, kölcsönt
vettem föl repülőjegyemre és végül is hosszú-hosszú repülőúton:
Manilla, Waek, Midway, Honolulu, San Francisco állomásokkal
megérkeztem -- keresztülvonatozva egész Amerikát -- New Yorkba, majd
Bostonba, ahol Raile Jakab atya várt. Várt, mert találkozásunk napján
így szólt hozzám: ,,Copfos kínai, viszlek Torontóba, ott leszel.'' És
vitt Torontóba, Kanadába.
Bár új szakasza ,,pitymallott'' életemnek, Kínát ez az új élet
nem temette el. Úgy éreztem és úgy érzem ma is, hogy amit tanultam,
amit igazán meg tanultam az Életről, azt Kína adta nekem.
* * *
Nemcsak az én csodálatos Pekingem kínai irodalma, művészete,
műveltsége tanított, de városok, falvak népe, kulik, földművesek,
öreg, vak emberek, tanítók, tisztviselők, írástudók és írástudatlanok,
olyanok is, akiken alig látszott, hogy egy ötezer éves kultúra
örökösei, mégis magukban hordták az arányérzéket, tudták és élték,
hogy a természet nagy, az ember kicsiny, mint a taoizmus által
inspirált tájképeken, ahol a hegy nagy, a patak boldogan futja útját,
és valahol egy kis pont: ember vándorol bottal a kezében. Vándor az
ember a földön, jön és átmegy rajta az élet és az ő életen, de míg
vándorútja tart, az Ég Templomkupolája alatt él, a szent, szép és
nagyon valóságos dolgok veszik körül, és meg kell tanulnunk hálásnak
lenni elsősorban szüleinknek, akik az életet közvetítették nekünk, meg
kell tanulnunk élni testvéreink, barátaink, az emberek közösségében.
Kínában élve szinte Krisztus Evangéliumát látja az ember a
megvalósulás felé törekedni alázattal, egyszerűen és őszinte
emberséget kínálva hozzá. Pekingben a császárság korában az Ég Fia, a
császár minden évben kivonult az Ég Templomához, mely kerek márvány
porond szövedéke -- az Ég Templomának mennyezete a Peking fölötti
mindig-kék-ég. A császár böjt és vezeklés után egyedül föllépett a
lépcsőkön a fehérmárvány platform legfelsőbb lapjára és ott kenyér és
bor áldozatot mutatott be az Ég Urának. Összekötötte -- legalábbis
törekedett összekötni -- az Eget a Földdel, mint a görögök Apollón-
istensége, aki szerette az embereket -- a kínai császár, bár sohasem
sikerült egyiknek sem, mint a Megváltó Jézus Krisztus az Atyaisten és
az emberek közössége közé akart állni, hogy az embereket Istenhez
emelje és az Istent lehozza embertársainak. Kínában tanultam meg
Tertullianus igazságát is, hogy az ember természete szerint
keresztény. Olyan eldugott belső-kínai falvakban, ahol én voltam az
első fehér vagy nyugati ember, akit láttak, a Tízparancsolat éppúgy
ott élt a gyermekek és felnőttek lelkében, mint a gyermekkori és
felnőtt korú keresztény katekizmus leckéiben. Nem, Kína soha sem
vetett ki magából, Kína nagy szerelmeim közötti nagy szerelem --
szerettük, becsültük, tiszteltük és nyugodtan, hosszan tűrően, derűsen
ismerkedtünk egymással. Kínától és népétől amíg élek semmi és senki el
nem szakíthat: ott lettem egészen emberré és ott igazán kereszténnyé.
* * *
A kínai ember -- a régi kínai ember -- úgy érezte, hogy az ember
kicsiny, a természet nagy. Meg kell hát tanulnunk a nagy mester, a
természet tanítását. Élni kell hatalma alatt, nem hadakozni ellene.
Így egyén, család, születés, egészség, betegség, fiatalság, öregség,
élet és halál mindig egyensúlyban áll a békés, alázatos, nyugodt,
türelmes emberben, aki örül, hogy él, sóhajtva mosolyog, ha szenved,
mosolyogva sóhajt és nyugodtan hal meg, tudva, hogy a Nagy Természet
rendje ez. Nem kevés fejcsóválást okozott éveken át az a
megállapításom Kanadában és Amerikában, hogy a japán háború és a
kommunista átalakulás súlyos tíz évében kevesebb panaszkodó kínaival
találkoztam, mint Kanadában és Amerikában egy hét leforgása alatt.
Civilizációnk errefelé, igen magas. Kultúránk? Lelki kultúránk?
Életbölcsességünk? -- az már más kérdés. Hiszem, remélem és imádkozom
azért, hogy Kína súlyos válságain át megtalálja korszerű egyensúlyát
és remélem, hogy nemcsak a hibákat, a nyugtalanságot és a
boldogtalanság forrásait tanulja el a nyugati civilizációtól.
* * *
Huszonnégy éves koromban utaztam Kínába, harmincnégy éves
koromban szakadtam el onnan. Első állomáshelyem Toronto, Ontario,
Kanada volt. Békési István vezette a plébániát, de az idő tájt
betegeskedett és segítségre volt szüksége. Fél évig loholtam Békési
Pista mellett, aki gyors mozgásával nemcsak a torontói magyarok életét
pezsdítette fel, de bejártuk a nagyobb környéket is. Prédikáltunk,
miséztünk, gyóntattunk, lelkigyakorlatokat adtunk, kulturális
egyesületeket szerveztünk és vezettünk. A Spedina és Dundas-sarki
Szent Erzsébet magyar templom sekrestyéjében éltünk. Bár kaphattunk
szobát a jezsuita szemináriumban is, alig használtuk ki ezt az
alkalmat. Egyszerűen nem volt időnk alvásra, rendszeres étkezésre.
Híre jött, hogy a dél-ontariói dohányvidéken mozgolódás történt az
irányban, hogy magyar papot szerezzenek lelki gondozásukra. Bakos
György volt a lelke ennek a mozgalomnak. Kapcsolatot szerzett Mária
testvérhez, aki a Szociális Testvérek főnöknője volt Hamiltonban. Úgy
alakult a helyzet, hogy három népmissziót hirdettünk meg: Delhiben,
Tillsonburgban és Langtonban. Ez körülbelül nyolcvan mérföldes
területet jelentett, és úgy gondoltuk, hogy sok magyarnak adunk
alkalmat, hogy találkozhasson velünk. Békési betegeskedése miatt mind
a három misszió rám jutott. Hatalmas, megrendítő élmény volt mind a
három. A magyarok legnagyobb része ezen a vidéken megszállt
területekről kiszorult zsellérnép volt. A hit szunnyadozott bennük, de
idegen környezetben, idegen nyelven nem érezték magukat otthon a
kanadai templomokban és nem is jártak oda.
Gazdaságukat szépen kiépítették, szinte mindnyájan -- több mint
nyolcszáz család -- dohánytermelést folytattak. Száz-százötven holdas
birtokaikon aszerint, hogy mennyi termelési engedélyt tudtak szerezni,
tíz-húsz hold virginiai dohányt ültettek. Ez úgy történt, hogy először
melegházban palántáztak, majd a nyár elején kiültették a palántát a
nyílt, megmunkált földekbe és nyár végén jött a ,,levéltörés'', melyre
tíz-tizenöt munkást fogadtak föl. A munkások a távolabbi környékről,
sőt Kanada francia részéről, Montreal felől, Québecből sereglettek
oda. A letört dohányleveleket csomóba kötve mesterségesen fűtött
szárítókba akasztották, száradás után meggőzölték, hogy a levél ne
törjön, és nagy bálákba kötözve készítették elő eladásra. Kanadai,
amerikai dohánycégek emberei jöttek a Dohányvidékre megbecsülni az
egyes földek dohányának értékét, és mindjárt árajánlatot is adtak.
Idegesítő idő volt ez. Ekkor dőlt el, hogy a rengeteg befektetés, a
,,látástól vakulásig munka'', a bajlódás a sokszor fegyelmezetlen
munkásokkal milyen eredményt hozott. Néha sok volt az eső, néha túl
kevés, néha idő előtt jött a fagy -- sok izgalmon ment át ez a nép,
mire a dohánycégek megvették és kifi- zették verejtékük árát.
* * *
Természetesen más nemzetiségűek is foglalkoztak
dohánytermeléssel, nem csak a magyarok. A belgák előbb érkeztek,
többen is voltak. Voltak német, szláv csoportok is. Delhi volt a
központja ennek a nemzetiségi világnak. Állt ott Belga Ház, Német Ház,
és a lelkigyakorlatok idején már Magyar Ház is. Oda hirdettünk
gyűlést. Vagy ezer lélek jelent meg ezen az összejövetelen. A
templomépítés igénye és reménye oly forró volt, hogy azt mondtam
nekik: ha ennek a lelkesedésnek fele igaz, itt a környéken rövidesen
lesz magyar templom. Lett is. Az öreg püspök szívesen beleegyezett
kérésünkbe, ám rövidesen meghalt; utódja, Cody püspök pedig melegszívű
barátja lett a magyaroknak. Engedélyt kaptunk, hogy nézzük ki a helyet
és tervezzünk, építsünk. ,,Időnként jelentse nekem vagy a kancelláriai
hivatalnak, hogy miként állnak'' -- mondta nekem mosolyogva Cody
püspök egy ebéden, ahol csak ketten voltunk. Majdnem jezsuita lettem
én is, folytatta: ,,magánkönyvtáram csupa jezsuita íróból áll. Hogyne
bíznék a jezsuitákban!'' És bízott is bennem. Ez a bizalom serkentőbb
és sürgetőbb volt, mint a felügyelet és ellenőrzés lett volna. Bakos
György öröme nem ismert határt. Életének célját látta abban, hogy itt
virágzó magyar templomi élet szülessen. Kiválasztottunk egy
elhanyagolt régi tehén-farmot, mely százharminc holdas területen két
nagy pajtát, egy tűrhető állapotban levő házat és egy kis
százötvenéves házacskát ölelt körül. Míg tárgyalások folytak
mérnökökkel, míg a pénzgyűjtés megszerveződött és megindult,
vasárnaponként hol Delhiben, hol Langtonban, hol Tillsonburgban, néha-
néha Radney-ben miséztem. A delhi-i plébános meghívott, és plébániáján
éltem egy évig mint vendég.
* * *
A templom tervét leskicceltem és kész tervvel ültem össze az
építőmérnökkel. Leegyszerűsített romaneszk stílust választottam, mert
az volt a legkevésbé költséges és mégis ,,templomi'' jellegű. Tornyot
állítottunk a templomhoz simulva, magas tornyot, mert tudtam, hogy
magyarjaim látni akarják a lapos vidékről templomukat, és ha
megkondultak a harangok, azok hangja így messzebb szállt. A mérnök
magasolta a tornyot, de beleegyezett. A templomépítés megindult.
Karácsonyra már álltak a falak, és a tetőt is felhúzták. Első
karácsonyi éjféli misénken a kezünk a kehelyhez fagyott, de a népem
könnye is arcukhoz. Kevés ilyen megrázóan megható élménynek voltam
tanúja életemben.
A templom belső részét magam terveztem. Montrealban rendeltem meg
a padokat, áldoztató rácsot, egy helyi belga asztalos építette meg a
hatalmas faoltárt és két magyar művésznő, a Poczek testvérek festették
meg tojástemperával a főoltár mögötti hatalmas tryptichon képeit.
Középen a Hegyi beszéd jelenete uralta a teret, de ember nagyságú
Jézussal, körötte tizenkét apostolával és nagy csoport hallgatósággal.
A képen minden egyes személy szimbolikusan jelezte a Hegyi beszéd
főbb jelentőségű üzenetét. Kétoldalt kisebb mezőben Szent Péter, az
egyház első feje állt, majd a másik oldalon Szent László király, a
rendkívüli idők rendkívüli szentje. A templomot az ő pártfogása alá
helyeztük, már csak azért is, mert volt már Dél-Ontarióban Szent
István, Szent Margit és Szent Erzsébet templom, továbbá Szent László
ünnepe június végére esik, amikor a dohánymunka szünetel, és ez az idő
alkalmas ,,búcsúra''. Jól választottunk, már a kezdet kezdetén
legalább ötezer ember jött össze a courtlandi búcsúra.
* * *
A templom fölszentelése után egy kicsit rendbehozva az öreg-öreg
épületet, lent irodát, fönt hálót rendezve be, kiköltöztem Delhiből és
Courtlandon plébánoskodtam. Mária nővér kijárt Hamiltonból segíteni,
Bakos György tervezett, sürgetett, cselekedett körülöttem, sikerült
kapnom két szociális testvért, akik a nagyobb házat foglalták el --
egyikük a konyhát vezette, Magdolna nővér pedig az egyházközségi
munkában segített. Nagy erővel és türelmetlen lelkesedéssel dobtam
magam a templomépítés idején és utána is a lelki munkába. Lassanként
egyre többen jöttek rendszeresen vasárnaponként; megindultak az
egyházközségi szervezetek, rendszeres gyűlések, temető terv, iskola
terv, öregotthon terve merült föl, új plébánia gondolata, amely ellen
egyelőre tiltakoztam, nehogy az legyen a látszata, mintha mi papok a
kényelmet keresnénk. Segítőt is kaptam Ugrin Béla rendtársam
személyében. Adósságunk csökkent, már majdnem kifizettük a
templomépítés költségét. Grottát emeltünk nyári összejövetelek idején
szabadtéri misére, rendbehoztunk egy nyitott pajtát, mely alatt
szórakozni, vacsorázni és táncösszejöveteleket lehetett rendezni.
Jártam a környéket, egyre nagyobb sugárban. Fárasztóak voltak ezek a
félnapos utak. Ha ebédre állítottam be, jól megetettek és biztattak:
,,Hát csak nem hagy az Atya itt bennünket vacsora előtt!'' Konyhánkat
minden jóval ellátták jó magyarjaim. Csirke, tojás, friss főzelék,
sertés-, marhahús olyan tömegben jött konyhámra, hogy nemegyszer
Hamiltonba kellett küldenünk a nővérekhez, nehogy ránkromoljon a sok
étel. Egyszer tizenkét élő csirkét kaptam és az autó csomagtartójába
tettem azokat. Hazaérve elfelejtkeztem róluk és csak másnap jutott
eszembe a tizenkét élő csirke. Hamiltonba vágtattam velük, a
csomagtartó kulcsát az egyik nővér kezébe nyomtam, mondván: nem akarom
látni, mi történt szegény csirkékkel. Még élt mind, de tisztogatásra
több időt fordított a kedvesnővér, mint a csirkék kiemelésére.
Ez idő tájt Reisz Elemér volt a provinciálisunk. Hamiltonban
székelt. Egyre több rendtárs jött át Európából. Varga Andor, aki a
provinciális titkára volt és filozófiát tanított a torontói jezsuita
szemináriumban a New York-i Fordham egyetemre költözött tanárnak.
Békési István szabadon mozgó amerikai misszionárius lett. Én egyre
nagyobb kimerültséget éreztem. Gyűlések, hosszú esti összejövetelek
után hányigerem volt, sokszor álmatlanul hánykolódtam. Sokat
dohányoztam, de az erősen ivásra szokott magyarok között semmi szeszes
italt nem ittam. Formózában nyugtalankodtak odatelepedett kollégáim,
hogy nem segítem eléggé őket.
* * *
Fizetésünk Kanadában alacsony volt. Reisz atya megkérdezett, nem
volna-e kedvem helyet változtatni. Beleegyeztem. Cody püspök behívott
magához, ellenkezett: ,,Nem hagyhatja itt élete fontos művét! Milyen
garanciát kapok, hogy utódja helyt áll?'' Megnyugtattam, hogy majd
kiheverem az elszakadás fájdalmait, és utódom Ugrin Béla lesz, aki még
friss és erős, és többet tud majd dolgozni mint én, egyre fáradtabb
magamvonszolásával. A püspök eljött búcsúztatásomra és én nekiindultam
széles Amerikának missziókat, lelkigyakorlatokat adni.
* * *
Körülbelül öt évet éltem a Courtland-környéki magyar dohányosok
lelkigondozásában.
Már majd huszonöt éve, hogy a dohányvidéki magyarok ismeretségébe
kerültem. Kemény, szívós, becsületes népnek ismertem meg őket. A maguk
erejéből, munkájából és eszességéből lettek azok, amik ma: jómódú,
megbecsült gazdaemberek Dél-Ontárióban. Most már a templom mögötti
temető száz és száz sírhelyet mutat. Egykori munkatársaim, a kezdők
egyre többen lépnek ki a templomajtón, és feküsznek le pihenni
sírjukba. Gyerekeik, unokáik lépnek majd helyükbe, de ez más világ
lesz már, nem a ,,honfoglalók'' első, nehéz küzdelme, hanem a
feloldódott, könnyebb, általánosabb kanadai életbe integrált
életforma. Nem olyan zárt, küzdelmes és magyar, mint a sírbaszállő
szülők és nagyszülők élete volt.
* * *
Amerikába visszaköltözve Clevelandben telepedtem meg néhány
hónapra, majd missziókat adtam McKeesporton, Pennsylvaniában,
Detroitban, Pert Amboyban (New Jersey) és Youngstownban. Itt ért utol
a McKeesport-i szlovák származású plébános és kérve kért, hogy
segítsem ki, mert hívei nagy része magyar, s ő még a Miatyánkot sem
képes helyes kiejtéssel megtanulni. Tíz hónapot töltöttem
McKeesporton. Utána majdnem egy évet Pittsburgh-ben olasz származású
hívek között. Itt újra betegeskedni kezdtem, súlyos gyomorfájdalmak
gyötörtek. Orvosom azt állította, hogy meghűlésem a gyomromra ment.
Varga Andor, aki akkor már provinciálisunk volt, hallva
betegeskedésemről fölajánlotta, hogy helyet szerez számomra New York
államban, Manhassetben, Long Islanden, ahol jezsuita közösség él. Itt
majd rendbejövök; és innen majd meglátom, hogyan tájékozódom tovább.
Békési Pista eljött hozzám, hogy elkísérjen. Én vezettem az autót, de
nem voltam bizonyos abban, hogy a több száz mérföldes utat legyengült
állapotomban végig tudom hajtani. Mire Manhassetbe értünk, esteledett.
Én ,,rendházat'' vártam, és íme egy hatalmas kőkastély állt előttünk.
Már azon voltunk, hogy továbbhajtunk, de gondoltuk, nem árt
megkérdezni, merre fekszik a jezsuita rendház. Biztosítottak a
gyönyörű bronzkapu mögött, hogy helyben vagyunk, várnak.
A régi Brady kastély, amelyet ez a dúsgazdag család az amerikai
jezsuitáknak ajándékozott, a hovatartozásom központja immár több mint
húsz éve. Az első félévben állandóan ott laktam, onnan jártam a
környékbeli amerikai egyházközségekhez kisegíteni: misézni, gyóntatni,
prédikálni, temetni. Aztán a közeli Garden City-ben (valóban Kertváros-
ban!) szolgáltam a templomot négy évig. Onnan Long Island sziget
északi részén Northporton éltem hat éven át. Most, e sorok írása már
hatodik évemben talál St. Jamesben, e sziget északi oldalán, közel a
tengerhez.
* * *
Ettől kezdve magyar kapcsolataim az írásra szorítkoztak. Már
kisgimnazista koromban írogattam. Filozófus koromban két kisregényt és
egy verseskönyvet adtam ki. A katolikus missziókba és A Szív be
gyakran küldtem cikkeket. Kínában végignaplóztam összes élményemet,
vagy legalábbis élményeim legnagyobb részét. Kanadában kéziratos,
litografált verseskönyvet adtam barátaim kezébe, majd válogatásban
Amerikában nyomtatásban jelent meg az itteni A Szív kiadásában
Radányi Rókus osztálytársam, a lap szerkesztőjének keze alatt három
versesfüzetem: Belső Kaland, Hullámokon és Téli Ösvény címen. Ebben
az időben Ausztriában kinyomtatták egy kis kötetben Útközben című
elmélkedés-sorozatomat. A Magyarok Vasárnapj át, a Torontóban kiadott
Magyar Élet et, több európai újságot szinte tömtem cikkekkel,
elbeszélésekkel, reflexiókkal. Írásaim legjellemzőbb címe talán az a
sorozat, amelyet A Szív hozott Jegyzetek az életről címmel. Mindig
az élmény vezette tollam, mindig az életről írtam, úgy ahogy az Élet,
(az isteni, emberi) érintett.
Végeredményben, ha visszanéznék életem hatvan évén,
vándorembernek érzem magamat, utasnak, aki nemcsak beutazta, de
végiglakta a földkerekséget és eközben az ,,utazás'' közben a lélek
útját, a szellem útját utazta, az emberi élet magamnak kijutott élmény-
világát utaztam.
* * *
Majd minden nyáron két-három hétre elutaztam valahová. Egyszer,
Kínából kijövet végigvonatoztam Amerikát, egyszer New Yorkból Los
Angelesig hajtottam autón, egyszer New Yorktól, Kanada északkeleti
pontjaitól végighajtottam Kanada északi részein, többször voltam
Olaszországban, jártam Görögországban, Egyiptomban, a Szentföldön,
Mexikóban, Dél-Amerikában (Venezuelában). Lelkészkedtem a Carib-
szigeteket végigcirkáló kirándulóhajón, végigtúráztam Franciaországot,
éltem egy barátaimtól fölajánlott lakásban három hétig Svájcban.
Szerettem ezeket az utazásokat, ha ismerősökkel, jó barátokkal vagy
egyedül utaztam. Portugáliát és Dél-Spanyolországot egészen egyedül
jártam keresztül-kasul. Útirajzokat írtam majd minden utazásomról.
* * *
Még egyfajta utazásról számolhatok be. Utaztam az egészség és
utaztam a betegség világában. Mikor Manhassetből kezdtem kijárni
segíteni amerikai paptársaimnak a környéken, Brooklynba hívtak, ahol
nyolc hónapig segítettem ki. Ez az idő a magyar 56-os események ideje
volt. Camp Killnerbe, a környékbeli katonai táborba harmincötezer
magyar menekült érkezett, köztük unokaöcsém családjával együtt.
Kijártam a menekülttáborba, dolgoztam a plébánián és egy vasárnap ebéd
után, mert fáradtnak éreztem magamat, ledőltem ágyamra pihenni. Mély
álomból szörnyű gyomorgörcsökre ébredtem. Alig tudtam levánszorogni az
emeletről, hogy plébánosomnak jelentsem bajomat. Amikor rám nézett,
arcáról láttam, mennyire beteg lehetek. Orvost hívtunk, aki
gyomorátfúródásra gyanakodott, de nem volt biztos a diagnózisban, így
nem adhatott fájdalomcsillapítót. Felhívtam magyar barátaimat --
akikhez hivatalos lettem volna vacsorára --, hogy nem mehetek, inkább
ők jöjjenek, és vigyenek kórházba. Míg útban voltak értem, fölhívtam
egy magyar orvos barátomat, aki a roslyni kórházban dolgozott. ő
biztosított, hogy mindent előkészít, operáló orvost, műtétes ápolókat,
ha szükség lenne rájuk. Barátaim autójukba segítettek, és
összeszorított fogakkal, a fájdalomtól az ájulás határán értünk
egyórás autóút után a kórházba. Vért vettek tőlem mindjárt ott az
autóban és rövidesen kiderült, hogy gyomorátszakadásom van, és sürgős
műtétet kell, hogy végezzenek rajtam. Orvos barátom megkérdezte,
szeretnék-e beszélni egy paptársammal. Annyira rosszul áll az ügyem? -
- kérdeztem a fájdalomcsillapítók hatása alatt lassanként
fájdalommentesen. Nézd, mondta, lehet, hogy az átfúródás már a
délelőtti órákban történt. Most már elmúlt este tíz óra. Reméljük,
hogy nem kapott mérgezést a szervezeted.
* * *
Gyomromat mint egy lyukas harisnyát bestoppolták -- mondta később
a műtétet végző orvos. A hatodik napon már rendházamban lábadoztam.
Egy hónap múlva munkába álltam. Először eddigi, brooklyni helyemen,
majd Garden Cityben, később Northporton. Ott újra gyomorvérzést kaptam
karácsonytájt. Orvosom műtétet ajánlott, én kértem, várjuk meg
,,diétázásom'' eredményét. Két hónap múlva a röntgen nyomát sem
mutatta duodenális fekélyemnek.
Két és fél évvel ezelőtt, Anyám halálának idején hirtelen rosszul
lettem, és orvosom kórházba küldött. Ott két hétig olyan állapotban
feküdtem, hogy számos látogatóm nem hitte volna, hogy valaha is a
magam lábán lépek ki a kórházból. Az orvosok nemcsak duodenális, de
gyomorfekélyt is találtak bennem. Két hét múlva kiengedtek a kórházból
azzal, hogy három hónapos, erős diétázás után véleményt mondanak.
Elmúlt a három hónap. A röntgenfelvételek semmi javulást nem mutattak,
pedig abbahagytam a dohányzást, és pontosan betartottam a diétát.
Megoperáltak, kivették a fél gyomromat. Egy hét után már a plébánián
voltam és egy hónapra rá munkában. Erre a műtétre szükségem lett volna
talán már tíz éve, vagy még előbb. A gyomorfekély titokzatos betegség.
Kezdődhet hirtelenül, fejlődhet lassan. Van, aki már gyermekkorában
gyomorfekélyes, csak nem tud róla. Két éve történt mindez -- az elmúlt
két évben egészségileg oly jól éreztem magam, mint soha azelőtt az
elmúlt években.
* * *
Az elmúlt félévben vagy nyolcvan elmélkedő imát írtam össze.
Felnőni Benned! címmel kezdte közölni ezeket az imákat A Szív .
Bielick Jóskának, a havi folyóirat szerkesztőjének azt írtam, hogy
ezek az imák az én ritmusomat, életstílusomat, legjobban megtalált
egyéniségemet fejezik ki. A hosszú sorozatból, mely lüktető-élő, Isten
felé mosolygó-kiáltó-kérő-repeső életem üteme, hadd állítom ide a
Fölajánlás című ritmikus verset, mint életem lényegének kifejezését:

,,A tudós tudományát ajánlja neked,
az anya gyermekeit, a férj a munkát
a családért, -- mindenki azt, ami kedves,
a lényeget, élete súlyát, a vezető elvet,
az igazságot, úgy ahogy éli. Mit
ajánljak én Teneked? Lábad elé fektetem
az életemet! Lépj rá, emeld föl, mosolyogd
meg, csóváld a fejed, szeresd, vonj
vállat, de fogadj el! Amit adhatok,
ennyi csupán, ez vagyok én, fogadd el
az életemet. A jóját meg a rosszát,
közönyét, melegét, hidegét, kedvét,
vágyát, a szomorúságát, a kacaját meg
a könnyét, örömét meg a gondját.
Örömöm, gondom, kacajom, könnyem,
vigaszom, igazam, bizodalmam, Isten!
Ajánlja magát Teneked gyermekségében
a gyermek, erejében az erős, hitében
a hívő, -- mindent úgy adjon-ajánljon
neked a néped, ahogyan ajándékod-magja
(kegyelmed) benne fogamzott, nőtt, érett
termett. Íme én az életemet, e rövidke,
hosszú kalandot, kegyednek vékonyka
ezüst fonalát, a milliószor milliónyi
rezgést tefeléd, ezt az örökös emberi
sóhajt színed előtt, ezt a felhajtást,
örömet benned, a nyűgös, kelletlen
szófogadást, meg a sok-sok ,,igent'',
én ezt teszem lábad elé. Lépj rá,
vagy emeld a Szívedhez!
* * *
Ahogy végignézek életem hatvan évén, úgy látom magamat, mint
vándort. Vándora voltam a földnek. Ismerkedtem vele mint ember,
végigutaztam, végigéltem. Találkoztam ezer és ezer emberrel, különféle
fajtájú, kultúrájú, nyelvű emberrel és nem tudnék egyet sem, akit ne
ismertem volna testvérnek. Hálás vagyok az én jó Istenemnek, aki
vándornak hívott és megmutatta, hogy ember és ember között különbség
alig van -- mindenki az ő gyermeke.
Mélységesen magyarnak érzem magam. De nincs részem a politikai
magyarságban. Várom, remélem és imádkozom azért, hogy egy napon
megszülessen az a magyar gyerek, aki, ha felnő, a maga lelkéből,
magyar élményeiből megírja a nagy Magyar Misztikát -- a magyar nép
életét Istenben, Isten életét a Magyar Nép életében. Aki majd
megmutatja a maga népének és az egész világnak, hogy a Magyar Nép
krisztusi nép -- élete, harca, igéje, hivatása, szenvedése, keresztre
veretése, reménye a föltámadásban: Krisztus életének mintája és mása a
világ népeinek színe előtt a Földön.
* * *
Miért folytassam? Alkonyodik, közeleg az este. Az én estém is,
amikor (remélem) mosolyogva fordítom életem elhunyó gyertyafényét az
én örök és végtelenül nagy szerelmem: Jézus Krisztus felé. Félénken,
alázattal, de bizalommal és örömmel várom, hogy színe elé érjek.
Holtomban, a nagy pillanatban, amikor szemtől-szembe leszek vele, majd
megvallom gyenge, de mélységes és igaz szerelmem neki. Az Útitársnak,
a Vezetőnek, a Biztatónak, Vigasztalónak, Titokzatos Testvérnek.
Becéztél, vezettél, szerettél -- itt vagyok készen átlépni a küszöböt,
mely olyan, mint a Te Keresztrefeszítésed! Fogj föl, mert ez túl sok,
összeomlottam, mögöttem minden sötét, előttem minden túl fényes.
Vezess át az Új Életbe, kérem és szeretem azt, ha a Te Házad. Vezesd
mindazt, aki most hal meg, a mi egész testvércsoportunkat életünk Örök
Szülőjéhez, Istenhez. Már nem aggódunk, már örülünk, mi már
megérkeztünk veled, Jézus, Haza.''