Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

V

Amikor visszatért a házba, a csendőr már elment, Szergej Nyikanorics pedig bent ült Matvej szobájában és a golyós számolókészüléken számolt valamit. Azelőtt is gyakran, szinte naponta megfordult a kocsmában; először Jakov Ivanicshoz járkált, az utóbbi időben Matvejhez. Mindegyre a golyós számolókészüléket kattogtatta, feszült arccal, izzadva, s vagy pénzt kért, vagy a pakompartját simogatva arról mesélt, hogyan készített bólét annak idején azon a vasúti csomóponton a tiszteknek, meg hogy a banketteken ő maga adta fel a kecsegelét. Az ég egy adta világon nem érdekelte más, csak
a restik, csakis ételről, tálalásról, borokról tudott beszélni. Egyszer, amikor teát szolgált fel egy gyermekét szoptató fiatalasszonynak, kedveskedni akart neki, hát ezt mondta:
- Az anyamell a csecsemő restije.
Szóval, Szergej Nyikanorics Matvej szobájában számolgatott, pénzt kért, elmondta, hogy képtelen a Progonnaja állomáson élni, s ezt olyan hangon ismételte el néhányszor, hogy félő volt, elsírja magát.
- Hová legyek? Hová legyek én most, könyörgök, mondja meg!
Matvej később kiment a konyhába és főtt krumplit kezdett pucolni magának; valószínű, hogy az előző napról maradtat dugta el magának. Csend volt a házban, és Jakov Ivanics úgy gondolta, a pincér elment. Rég ideje lett volna elkezdeni az esti ájtatosságot; szólította Aglaját, s mivel azt hitte, csak ők vannak a házban, minden feszélyezettség nélkül, jó hangosan énekelni kezdett. Énekelt és imádkozott, de magában egészen más szavakat mondott ki: "Istenem, könyörülj rajtam! Uram, mentsél meg engem!" -, s közben megszakítás nélkül hajlongott, mintha ki akarná fárasztani magát, s a fejét is állandóan rázogatta, úgy hogy Aglaja már furcsállkodva nézett rá. Jakov Ivanics igen tartott attól, hogy Matvej bemegy az imaszobába, s emiatt annyira haragudott rá, hogy azt sem az imádkozás, sem a sűrű hajlongás nem tudta legyűrni.
Matvej halkan kinyitotta az imaszoba ajtaját és belépett:
- Bűn! De még mekkora bűn! - szólalt meg szemrehányó sóhajjal. - Szálljon magába, térjen eszére, édes bátyám!

Jakov Ivanics ökölbe szorította a kezét, rá se pillantott az unokaöccsére, mert félt, hogy megüti, és gyorsan kiment az imaszobából. Ahogy az imént az úton, újra hatalmas, rettentő vadállatnak érezte magát; a pitvarból átért a háznak abba a szürke, piszkos, nyirokkal és füsttel átitatott részébe, ahol általában a parasztok teáztak, s ott nehéz, döngő léptekkel, hogy megcsendültek a poharak a polcon és meginogtak az asztalok, sokáig járkált fel-alá. Megvilágosult előtte, hogy maga is elégedetlen a saját hitével, s már nem tud úgy imádkozni, mint korábban. Magába kell szállni, eszére kell térni, visszanyerni a józan eszét - valahogy másként kellene élni és imádkozni. De hát hogyan imádkozzék? Vagy az egész csak az ördög incselkedése, és semmin nem kell változtatni?... Hogy legyen? Mit tegyen? Ki mondhatná meg? Micsoda tehetetlenség! Megtorpant, a fejét fogva gondolkodni kezdett, de ebben zavarta, hogy Matvej ott van valahol a közelben. Gyorsan vissza is ment a ház másik részébe.
Matvej a konyhában ült, előtte egy tál krumpli és evett.
A kemence mellett egymással szemközt ott ült Aglaja meg Dasutka, és pamutot gombolyítottak. Matvej az asztalnál ült; közötte meg a kemence között felállítva a vasalódeszka, rajta a hideg vasaló.
- Némém! - szólalt meg kérlelő hangon Matvej. - Adjék nekem egy kis olajat!
- Ki enne ezen a napon olajat? - kérdezett vissza Aglaja.
- Nem vagyok én szerzetes, édes néném, világban járó ember vagyok. S olyan gyenge lábon áll az egészségem, hogy nem olajat, de még tejet is szabad innom.
- Meghiszem azt, hogy abban a gyárban mindent lehetett!
Aglaja lekapta a polcról a böjtös olajjal teli üveget és szigorú koppanással Matvej elé rakta; kárörvendőn mosolygott közben azon, hogy Matvej mekkora bűnös.
- Én meg azt mondom neked, nem fogsz olajat zabálni! - kiáltott rá Matvejre Jakov.
Aglaja és Dasutka összerezzent, Matvej pedig, mintha semmit se hallott volna, olajat töltött a krumplira s tovább evett.
- Azt mondtam, nem fogsz olajat zabálni! - Jakov már ordított; elvörösödött, hirtelen felkapta a tálat, jó magasra emelte, s úgy a padlóhoz vágta, hogy csak úgy repültek a cserepei. - Nehogy egy hangot is halljak! - ordította magából kikelve, pedig Matvej egy árva szót se szólt. - Ne merj megszólalni! - ismételte meg és ököllel az asztalra csapott.
Matvej elsápadt és felállt.
- Bátyám! - szólalt meg, még mindig a krumplit rágogatva. - Térjen eszére, édes bátyám!
- Takarodj a házamból ebben a minutában! - kiáltotta Jakov; utálta Matvej ráncos arcát, a hangját, bajszán a krumplimorzsalékot, azt is, ahogyan rágogatott. - Kifelé, azt mondtam!
- Csillapodjék, édes bátyám! Az ördög tette ilyen felfuvalkodottá!
- Elhallgass! - Jakov toporzékolni kezdett. - Kifelé innen, te ördögfattya!
- Ha éppen tudni akarja - folytatta Matvej hangosabban, mert már ő is kezdett dühbe gurulni -, maga istentagadó és eretnek! Az ördögök elzárták maga elől az igazi világosságot, imája nem kedves az Úr előtt. Szálljon magába, amíg nem késő! Szálljon magába, édes bátyám!
Jakov Matvej vállához kapott, kirángatta az asztal megül. Matvej még jobban elfehéredett, megijedt s azt hebegte:
- De hát mit csinál? Mit csinál?
Sarkát megvetve megpróbálta kiszabadítani magát Jakov kezéből, véletlenül belekapott a nyaka környékén az ingébe, s leszakította a gallérját, amire Aglaja azt hitte, meg akarja ütni Jakovot, hát felrikoltott, felkapta az olajos üveget s teljes erőből lesújtott vele gyűlölt unokabátyja fejére. Matvej megtántorodott, arca egy pillanat alatt kifejezéstelen, merev lett; Jakov zihálva, feltüzelve s elégedetten, hogy a Matvej fején szétcsattanó üveg olyan hangot adott, mintha élőlény volna, nem hagyta elzuhanni az unokaöccsét, s Aglajának párszor a vasalóra mutogatott (erre később nagyon jól emlékezett), s csak akkor hagyott alább a dühe, s fogta föl, mi történt, mikor a kezére ömlött Matvej vére, meghallotta Dasutka hangos zokogását, s amikor a vasalódeszka nagy robajjal feldőlt, Matvej pedig nehézkesen rázuhant.
- Dögöljön meg ez a gyári csődör! - szólalt meg undorodva Aglaja; még mindig fogta a vasalót, vérrel telifröcskölt fehér kendője a vállára csúszott, ősz haja szerteszét állt. - Szálljon a pokolra, oda való!
Itt volt a rettenet. Dasutka a kemence mellett, a padlón ült, karján még ott a motring, szipogott, ide-oda hajlongott s minden hajlásnál azt csukladozta: "Hamm, hamm!" De Jakov a vérben ázó főtt krumplit látta a legrettenetesebbnek, amelyre nem mert rálépni; s volt valami, ami még rettenetesebb volt, ami lidércnyomásként nyomasztotta, ez volt a legveszedelmesebb, s az első pillanatban föl se fogta, miről is van szó valójában. Nem más volt ez, mint Szergej Nyikanorics, aki kezében a golyós számolókészülékkel nagyon sápadtan ott állt az ajtóban, és elszörnyedve nézte mindazt, ami a konyhában történt. Jakov csak akkor fogta föl, ki az, amikor Szergej Nyikanorics megfordult és gyorsan kiinalt a pitvarba, Jakov utána.
Menet közben beletörülte kezét a hóba és gondolkodott. Átvillant az agyán, hogy az udvaros hazakéredzkedett éjszakára a faluba, s már régen elment; előtte való nap disznót vágtak, hatalmas vérfoltok maradtak a havon, a szánon, de még a kútkáva egyik oldala is teli volt frecskelve vérrel, ezért aztán nem lehet gyanús, hogy ő is meg a család is csupa vér. Gyötrelmes lett volna eltitkolni a gyilkosságot, de a gondolat, hogy az állomásról megjelenik a csendőr, aztán füttyentgetni kezd és gúnyosan mosolyog, aztán összecsődülnek a parasztok, jó erősen összekötözik az ő meg Aglaja kezét és diadalmasan beviszik a községházára, onnan meg a városba, útközben meg mindenki rájuk fog mutogatni s közben vidáman azt mondogatják: "Viszik mán Ájtatosékat, viszik mán!" -, még gyötrelmesebb volt. Matvej ezt a képzetet tartotta a legkínzóbbnak, s szerette volna valahogy húzni az időt, hogy ne rögtön, hanem valamikor később essék meg vele ez a szégyen.
- Tudok adni magának ezer rubelt... - szólalt meg, amikor utolérte Szergej Nyikanoricsot. - Ha elmondja bárkinek, semmi haszna belőle... Matvejt már nem támasztja fel vele.- Alig bírt lépést tartani a pincérrel, aki hátra se pillantott s egyre sebesebben lépdelt. Jakov folytatta: - Másfelet is tudok adni...
Zihálva megállt, Szergej Nyikanorics meg továbbra is szaporázta, biztos félt, hogy őt is megölik. Csak akkor pillantott hátra, amikor már elhagyta a vasúti átjárót, s megtette a fele utat az országúton; aztán tovább ment. Az állomások meg a vonal mentén már égtek a lámpák, ki vörösen, ki zölden; elült a szél, de még mindig nagy pelyhekben havazott, megint fehér volt az út. Szergej Nyikanorics már majdnem az állomásnál járt, amikor megtorpant, gondolkodott egy pillanatig, aztán eltökélten megindult visszafelé. Sötétedett már.
- Kérem azt a másfél ezret, Jakov Ivanics - mondta csöndesen, egész testében reszketve. - Rendben van.

VI

Jakov Ivanics pénze a városi bankban volt, onnan adta ki zálogkölcsönbe; kevés készpénzt tartott otthon, csak annyit, amennyi az üzlethez kellett. Belépett a konyhába, kitapogatta a bádogskatulyát, amiben a gyufát tartották, s a kénes gyújtó kékes fényénél meglátta Matvejt, aki még mindig az asztal mellett hevert a padlón, de már fehér lepedővel letakarva, csak a csizmája látszott ki. Hangosan ciripelt egy tücsök. Aglaja és Dasutka nem voltak a lakásban: mindketten a kocsmában ültek a pult megett és fonalat gombolyítottak némán. Jakov Ivanics a lámpával bement a szobájába, s az ágy alól előhúzta a ládácskát, amiben a költőpénzét tartotta. Mindössze négyszázhúsz rubel volt benne csupa kis bankóban meg harmincöt rubel ezüstben; a bankóknak fojtó, nehéz szaguk volt. Jakov Ivanics a sapkájába gyűrte a pénzt, kilépett az udvarra, onnan az utcára. Csak ment, az utat vizslatta, de a pincért sehol se látta.
- Héj! - kiáltott fel.
Az átjárónál a sorompótól elszakadt egy sötét emberi alak, és habozva közeledett felé.
- Mit járkál itt össze-vissza?! - kérdezte haragosan Jakov, amikor ráismert a pincérre. - Itt van, fogja! Nem sok híja van az ötszáznak... Otthon nincs több pénzem.
- Rendben van... Nagyon hálás vagyok magának - dünynyögte Szergej Nyikanorics, mohón a pénz után kapott és beletömte a zsebébe. Még mindig reszketett, a sötétben is látni lehetett. - Legyen csak egészen nyugodt, Jakov Ivanics... Minek fecsegnék? Rám csak annyi tartozik, hogy voltam ott, de aztán eljöttem. Ahogy mondani szokás, ne szólj szám, nem fáj fejem... - S nagy sóhajjal hozzátette: - Ez a nyomorult élet!
Egy pillanatig csak álltak némán; nem néztek egymásra.
- Isten tudja, hogy lehet az, hogy ilyen szamárság miatt... - szólalt meg reszketve a pincér. - Ott ültem, számolgattam, egyszer csak az a zaj... Ahogy benéztem az ajtón, hát látom, hogy maga az olaj miatt... Most hol van?
- A konyhában fekszik.
- Elvihetné valahová... Mire vár?
Jakov némán elkísérte a pincért az állomásig, aztán hazament, befogta a lovat, hogy elvigye Limarovóba Matvejt. Úgy döntött, a limarovói erdőbe fogja vinni, ott hagyja az úton, s mindenkinek azt fogja mondani, hogy Matvej Vegyenyapinóba ment s nem tért haza, s akkor majd mindenki azt hiszi, hogy csavargók ölték meg. Tudta, hogy ezzel senkit se fog becsapni, de a mozgás, hogy csinál valamit, a fejét töri, nem volt olyan gyötrelmes, mintha csak ült és várt volna. Odakiáltotta Dasutkát, s ketten együtt kivitték Matvejt. Aglaja ott maradt, hogy feltakarítsa a konyhát.
Jakovot és Dasutkát visszatérőben megállította a leeresztett sorompó. Hosszú tehervonat haladt át, két mozdony vontatta zihálva, hosszú láng- meg füstcsóvát eregetve. Amikor az átjárónál feltűnt az állomás, az elülső mozdony köszöntésképpen nagyot füttyentett.
- Fütyül - szólalt meg Dasutka.
Végre valahára áthaladt a vonat, és a bakter komótosan fölengedte a sorompót.
- Te vagy az, Jakov Ivanics? - kérdezte. - Meg se ismertelek! Aggyon Isten!
Amikor aztán hazaértek, aludni kellett. Aglaja és Dasutka egymás mellé, a kocsma padlójára ágyazott magának, Jakov a pulton dőlt végig. Nem imádkoztak lefekvés előtt, lámpát se gyújtottak. Egyikük se húnyta le a szemét reggelig, de egy hang se hallatszott, s mind a hárman úgy hallották, valaki járkál odafönn az emeletben.
Két nap múlva megérkezett a városból a kerületi rendőrfőnök meg egy nyomozó és házkutatást tartottak: először Matvej szobájában, aztán az egész kocsmában. Elsőként Jakov Ivanicsot vallatták, aki azt mondta, Matvej hétfőn estefelé átment Vegyenyapinóba a templomba, s talán a vasútvonal mentén dolgozó fűrészmunkások ölték meg. S amikor a nyomozó rákérdezett, miért van az, hogy Matvejt az úton találták meg, de a sapkája otthon volt; talán sapka nélkül indult el Vegyenyapinóba? S miért van az, hogy körülötte a havon egy csepp vért se találtak, pedig a feje be volt törve és a mellén feketéllett a vér? Jakov összezevarodott, s csak annyit mondott:
- Honnan tudnám?
S megtörtént az, amitől félt: megérkezett a csendőr, az imaszobában cigarettázott, Aglaja meg szitkozódva rátámadt, de nekiment a kerületi rendőrfőnöknek is, s amikor aztán Jakovot és Aglaját kivezették az udvarra, a kapunál ott tülekedtek a parasztok, s azt mondogatták: "Viszik mán Ájtatosékat, viszik mán!" -, s úgy látszott, mind örül ennek.
A csendőr a kihallgatáskor egyértelműen azt állította, Matvejt Jakov és Aglaja ölte meg, hogy ne kelljen osztozkodni vele, és hogy Matvejnek volt saját pénze, ezért ha nem találták meg a házkutatáskor, akkor azt bizony Jakov és Aglaja tette zsebre. Dasutkát is kihallgatták. A lány azt mondta, Matvej bá és Aglaja nénje minden nap összehorgolt, s majdnem összeverekedtek a pénz miatt, meg hogy Matvej bá gazdag volt, mert hogy még a lelkecskéjének is kilencszáz rubelt ajándékozott.
Dasutka magára maradt a kocsmában, ahová már senki se tért be teázni, így aztán a lány hol a lakást takarítgatta, hol meg mézsört ivott, perecet rágott; de néhány nap múlva a baktert is kihallgatták, aki elmondta, hogy hétfőn késő este látta Jakovot és Dasutkát hazatérőben Limarovóból. Így aztán Dasutkát is letartóztatták, elszállították a városba, és börtönbe zárták. Aglaja nemsokára kibökte, hogy a gyilkosságnál jelen volt Szergej Nyikanorics; házkutatást tartottak nála, és szokatlan helyen, a kemecesutba dugott nemezcsizmában pénzt találtak nála, csupa kicsi, egyrubeles bankóban háromszáz rubelt. Szergej Nyikanorics megesküdött Istenre, hogy a pénz a saját keresménye, és hogy több mint egy éve nem járt a kocsmában, de a tanúk azt vallották, hogy szegény volt, s az utóbbi időben igen nagy szüksége lett volna pénzre, meg hogy naponta eljárt a kocsmába, hogy kölcsönt szerezzen Matvejtől, a csendőr meg elmondta, hogy a gyilkosság napján ő maga is kétszer megfordult a kocsmában Szergej Nyikanoriccsal, hogy segítsen neki megszerezni a kölcsönt. Az is eszébe jutott valakinek, hogy hétfőn este Szergej Nyikanorics nem ment ki a vegyes vonathoz, mert elment valahová. Így aztán őt is letartóztatták s elindították a városba.
Tizenegy hónap múlva volt a tárgyalás.
Jakov Ivanics erősen megöregedett, lefogyott s olyan halkan beszélt, mint valami nagybeteg. Gyöngének, szánnivalónak érezte magát, termetben is összement; s mintha a lelkiismeretfurdalástól, az ábrándoktól, amelyek a börtönben se hagyták békén, a lelke ugyanúgy megöregedett és összeaszott volna, mint a teste. Amikor szóba került, hogy nem jár templomba, a bíró megkérdezte:
- Maga szakadár?
- Honnan tudnám? - volt a válasz.
Már semmiben sem hitt, semmit se tudott és értett, értelmetlennek, barbárnak tartotta korábbi hitét. Aglaja nem bírt megbékélni, mindegyre a meggyilkolt Matvejt szapulta, minden szerencsétlenségért őt tette meg bűnbaknak. Szergej Nyikanorics pakompartjából szakáll lett; izzadt-vörösödött a tárgyaláson, láthatóan röstellte a szürke rabköntöst meg azt is, hogy egy padra ültették közönséges parasztokkal. Ügyetlenül igazolni próbálta magát, be akarta bizonyítani, hogy egy éve felé se nézett a kocsmának, összevitatkozott a tanúkkal, a közönség meg nevetett rajta. Dasutka meghízott a börtönben;
a tárgyaláson nem értette a kérdéseket, s csak azt hajtogatta, egy szóval se többet, hogy nagyon megijedt, amikor Matvej bát megölték.
Mind a négyüket nyereségvágyból elkövetett gyilkosságban mondták ki bűnösnek. Jakov Ivanicsot húsz évi, Aglaját tizenhárom és fél évi, Szergej Ivanicsot tíz évi, Dasutkát pedig hat évi száműzetésben eltöltött kényszermunkára ítélték.

VII

Szahalin szigetére, a duéi kikötőbe este későn befutott egy külföldi hajó és szenet követelt. Kérték a kapitányt, hogy várjon reggelig, de az egy órát sem akart várni, azt mondta, nem akarja megkockáztatni, hogy szén nélkül kelljen továbbmennie, ha éjszaka rosszra fordul az idő. A Tatár-öbölben akár egy félóra leforgása alatt is jelentősen megváltozhatik az idő, s akkor veszélyes a part. Máris lehűlt a levegő és nagyobb lett a hullámverés.
A Vojvoda-börtönből, amely a sziget legrosszabb és legszigorúbb börtöne volt, kihajtottak hát egy csapat fegyencet a bányába. Uszályokra kellett rakniuk a szenet, aztán vontatógőzőssel a parttól jó félversztányira horgonyzó hajóhoz vontatni őket, ott aztán elkezdődhetett a berakodás. Gyötrelmes munka, mert a hullámzás minduntalan a hajóhoz csapja az uszályt, s a fegyencek alig bírnak megállni a lábukon a tengeri betetgségtől. Az álmukból fölvert fegyencek álmosan, meg-megbotolva, bilincsüket zörgetve botorkáltak végig a parton a sötétben. Balra alig látszott a magas, meredek, rendkívül ijesztő part, jobbra csak a végtelen, áthatolhatatlan sötétség, benne egyedüliként a tenger elnyújtott, egyhangú nyögése.
A hullámok fehér taraját csak akkor lehetett kivenni, amikor a fegyőr pipára gyújtott, vagy a lámpással a víz széléhez lépett s a fellobbanó fényben egy pillanatra megvillant a fegyveres kísérők alakja meg a közelében két-három durva arcú fegyenc.
Jakov Ivanics is a fegyenccsapatban volt, akit a börtönben csak Seprűnek hívtak a hosszú szakálla miatt. Már régen nem tisztelte meg senki azzal, hogy apai- és keresztnevén szólítsa, egyszerűen Jaskának hívták. Rossz híre volt, mert három hónappal azután, hogy megérkezett a kényszermunkára, olyan erős, leküzdhetetlen honvágya támadt, hogy engedett a kísértésnek és megszökött, de gyorsan elfogták, életfogytiglani kényszermunkára ítélték és negyven korbácsütést kapott: még kétszer kobácsolták meg a kincstári ruha elsikkasztásáért, holott mindkét alkalommal egyszerűen ellopták a ruháját. Azóta volt honvágya, hogy Odesszába vitték és a rabvonat éjszaka megállt a Progonnaja állomáson, ő meg az ablakhoz tapadva megpróbálta megpillantani a házát, de a sötétben semmit se látott.
Senkivel se tudott beszélni a szülőföldjéről. Agláját Szibériába vitték kényszermunkára, Jakov Ivanics azt se tudta, hol van. Dasutka Szahalinon volt, de kiadták élettársnak egy telepeshez, aki egy messzi faluban lakott; róla se volt semmi hír, egyszer fordult csak elő, hogy egy odavaló telepes került
a Vojvoda-börtönbe, az mesélte Jakovnak, hogy Dasutkának már három gyereke született. Szergej Nyikanorics inas volt a közelben egy duéi hivatalnoknál, de Jakov nem számíthatott arra, hogy valaha is látni fogja, mert Szergej Nyikanorics röstellte, hogy alacsony sorban lévő fegyenceket ismer.
A fegyenccsapat megérkezett a bányához és elhelyezkedett a kikötőben. Azt beszélték, nem lesz berakodás, mert egyre romlik az idő, s a hajó indulni készül. Három fénypont látszott. Az egyik mozgott: ez a hajóhoz küldött vontatógőzös volt, amely akkor tért vissza, attól függött, lesz-e munka vagy sem. Jakov az őszi hidegtől és a sós tengeri párától reszketve szorosabbra fogta magán rövid, elnyűtt félbundáját és mereven, pislogás nélkül arrafelé nézett, ahol a szülőföldje volt. Megint Istenhez fordult, mióta egy börtönben volt az ország különféle szögletéből ide száműzött emberekkel, oroszokkal, ukránokkal, tatárokkal, grúzokkal, kínaiakkal, finnekkel, cigányokkal, zsidókkal, s hallgatta, miről beszélnek, látta szenvedésüket; úgy érezte, most végre igazi a hite, ez az a hit, amelyre úgy szomjúhozott, és oly sokáig kereste, s amelyet a családjából senki, de senki nem lelt föl Avdotya nagymama óta. Már mindent tudott és értett, azt is, hol van Isten és hogyan kell neki szolgálni, csak egyvalamit nem értett, miért más és más az emberek sorsa, s miért van az, hogy ezért az egyszerű hitért, amelyet mások ingyen, a születésükkor megkapnak Istentől, neki ilyen drágán kellett megfizetnie, hogy a rettegés és az átélt szenvedések miatt, amelyek most már élete végéig hozzá szegődnek, úgy reszket keze-lába, mint egy alkoholistáé. Feszülten meredt a sötétbe, s úgy érezte, ezer és ezer versztára ellát, egészen a szülőföldjéig, látja a kormányzóságot, a járást, a Progonnaja állomást, látja azt a lelki sötétséget, elvadultságot, szívtelenséget, s azt a tompa, kegyetlen, állati közönyt, amely az otthagyott emberekben él; szemét elfátyolozták a könnyek, de még mindig a távolba meredt, ahol alig világítottak a gőzhajó lámpái, a szíve belesajdult a honvágyba - és élni akart, hazatérni, beszélni az újdonat hitéről, s legalább egy embert megmenteni a pusztulástól, s legalább egyetlen napot megérni szenvedés nélkül.
Megjött a vontatógőzös, a fegyőr hangosan kihirdette, hogy nem lesz berakodás.
- Hátra arc! - vezényelte. - Vi-i-igyázz!
Hallatszott, hogy a hajón felhúzzák a horgonyláncot. Már erős, csontig hatoló szél fújt, s valahol odafenn, magasan a meredek parton, csikorogtak a fák. Itt volt a vihar.

Levelek

M. NY. GALKIN-VRASZKIJNAK

Pétervár, 1890. január 20.

Nagyméltóságú Kegyelmes Uram, Mihail Nyikolajevics!
Mivel föltehetően ez év tavaszán tudományos és irodalmi céllal elindulok Kelet-Szibériába, s ezenközben szeretnék ellátogatni Szahalin szigetére, úgy a középső, mind a déli részére, bátorkodom a legalázatosabban arra kérni Nagyméltóságodat, részeltessen a lehetséges segítségben ahhoz, hogy fenti céljaimat elérhessem.
Őszinte tisztelettel és hűséggel Nagyméltóságod legalázatosabb szolgája
Anton Csehov
1890. január 20.
Malaja Italjanszkaja 18. A. Sz. Szuvorin lakása.

A. SZ. SZUVORINNAK

Moszkva, 1890. február 20-a körül

...Napok óta olvasok és írok, olvasok és írok... Minél többet olvasok, annál inkább meggyőződöm arról, hogy két hónap alatt a negyedét sem tudom elvégezni annak, amit elgondoltam, pedig hiszen két hónapnál többet nem szabad Szahalinon töltenem: azok a csirkefogó gőzhajók nem várnak! A munka sokféle, de unalmas... Egyszerre kell geológusnak, meteorológusnak és etnográfusnak lenni, én meg ezt nem szoktam meg s unom. Márciusig olvasok Szahalinról, amíg kitart a pénzem, utána nekiülök elbeszéléseket írni...
Ami a szahalini munkámat illeti, olyan körmönfont, hétpróbás gazembernek tekintem magamat, hogy szeme-szája el fog állni tőle. Már sokat loptam más könyvekből, ötleteket is, tudásanyagot is, s a magaméként fogom eladni őket. Gyakorlatias századunkban másként nem megy.
Jó egészséget kívánok, Isten áldja meg minden jóval.

Tisztelettel:
Genrih Blokk és K.

Hogy érzik magukat mélyen tisztelt lovai? Jó volna elmenni valahová, ugye?

A. P. CSEHOVNAK

Moszkva, 1890. február 25.
február 25.

Ázalagom!
Mindenképpen muszáj részletesebben megismernem, mit írtak az újságok Szahalinról, hiszen nem csak a bennük megjelent híradások érdekelnek. Persze, azokra is szükség van, de történelmileg is meg kell világítani azokat a tényeket, melyek e tudósítások lényegét alkotják. A cikkeket vagy olyanok írták, akik sose voltak Szahalinon s egyáltalán nem értenek a dologhoz, vagy olyanok, akik nagyon is érdekeltek a szahalini kérdésben, tőkét kovácsoltak maguknak belőle és ugyancsak gyermetegnek mutatták magukat. Az előbbiek vakmerőségét és az utóbbiak fortélyait, mivel ködösítenek és akadályoznak, a kutatónak minden más tudósításnál értékesebbnek kell tekintenie, hisz ez utóbbiak többségükben alkalomszerűek és pontatlanok; mindez egyúttal kiválóan jellemzi, hogyan viszonyul társadalmunk általában a dologhoz, s részben a börtönkérdéshez. Csak akkor értjük meg a szerzőt és indítékait, ha elejétől a végéig elolvassuk cikkét.
Mindenesetre kíméld meg a közkönyvtárat látogatásaidtól. Az is elég, amit eddig tettél. A többi a húgomra marad, akit én dajkáltam, s aki a nagyböjt három hete alatt kezd majd a Rumjancev Könyvtárba járogatni. Neked meg, drága ostobám, találok más munkát. Hajolj földig és kérj bocsánatot! Amit még tenned kell, megtalálod abban a levélben, amelyet a nagyböjt negyedik vagy ötödik hetében fogsz megkapni. Ami meg a tetveket illeti, csak annyit mondhatok: a sírba fog vinni
a mocskosságom. Az Oblomov1 Zaharja és Alekszandr Csehov azt mondja, ember nem is lehet meg tetű és svábbogár nélkül - fölöttébb tudományosan hangzik. De képzeld csak el, én már sok olyan családot láttam, amelyek hírét sem hallották ezeknek a férgeknek. Kérj a patikában sabadillapárlatot!
Mindenki üdvözöl Benneteket. Add át tiszteletemet Natalja Alekszandrovnának, Kukának és a keresztgyerekemnek.

Jótevőd: A. Csehov

A. SZ. SZUVORINNAK

Moszkva, 1890. március 9.

Március 9. A negyven vértanú és 10 000 pacsirta napja

Ami Szahalint illeti, mindketten tévedtünk, de vélhetően Ön sokkal inkább, mint én. Azzal a biztos tudattal indulok el, hogy az utazásom semmi értékessel nem járul hozzá sem az irodalomhoz, sem a tudományhoz: ehhez sem a tudásom, sem az időm, sem az igényeim sem elégségesek. Nincsenek Humboldthoz1, de még Kennanhoz2 méltó terveim sem. Mindössze száz-kétszáz oldalnyit akarok írni, hogy valamit törlesszek az orvostudománynak, amellyel, mint tudja, disznómód viselkedtem. Az is lehet, hogy képtelen leszek bármit is írni, de az utazás így sem veszíti el számomra a vonzerejét: olvasás közben sok mindent megtudok és megtanulok; meg azzal is, hogy körülnézek és odafigyelek arra, amit hallani fogok. Még el sem utaztam, de a könyveknek köszönhetően, amelyeket el kellett olvasnom, sok olyasmit megtudtam, amit negyven korbácsütés terhe mellett mindenkinek tudnia kéne, s amit korábban a műveletlenségem okán nem tudtam. Ráadásul föltételezem, hogy ez az utazás megszakítatlan fizikai és szellemi munka lesz, s erre mindenképp szükségem van, mivel hohol3 vagyok, s már kezdtem ellustulni. Ráncba kell szednem magamat. Lehet, hogy ez az utazás csak az én szamárságom, konokságom és hóbortosságom szülötte, de gondoljon csak bele, és mondja meg, mit veszítek, ha elutazom. Időt? Pénzt? Mostoha körülmények közé fogok kerülni? Az én időm egyáltalán nem számít, pénzem meg amúgy se lesz sose, ami meg a mostoha körülményeket illeti, csak huszonöt-harminc napot fogok fogaton utazni, s ami még hátra van, azt egy gőzhajó fedélzetén vagy egy szobában üldögélve fogom eltölteni, miközben folyamatosan bombázom majd a leveleimmel. Tegyük föl, hogy az utazás nem ad nekem semmit: de hátha lesz benne két-három olyan nap, amire aztán egész életemben lelkesen vagy keserűen fogok emlékezni stb., stb. Ez a helyzet, uram. Nemigen meggyőző, de hát amit Ön ír, az sem az. Például azt írja, hogy Szahalinra senkinek semmi szüksége és nem érdekel senkit. Igaz ez? Szahalinra csak annak a társadalomnak nincsen szüksége, és azt nem érdekli, amely nem száműzi oda ezerszámra az embereket, és nem herdál rá milliókat. A múltban Ausztrália és Cayenne volt ilyen; most Szahalin az egyetlen hely, ahol tanulmányozható, hogyan gyarmatosítják a bűnözőket. Szahalin iránt egész Európa érdeklődik, nekünk nem kell? Alig huszonöt-harminc évvel ezelőtt Szahalin tanulmányozásával a mi oroszaink olyan csodálatos hőstetteket hajtottak végre4, amilyenekért csak magasztalás illeti az embert, de nekünk nincs rá szükségünk, nem tudjuk, mit tettek azok az emberek, csak üldögélünk a négy fal között, s azon panaszkodunk, miféle ostobaság volt Istentől, hogy ilyenné teremtette az embert. Szahalin az elviselhetetlen kínszenvedések helyszíne, ezeket csak a szabad és nem szabad ember képes elviselni...
A környékén és a szigeten magán dolgozók szörnyű, felelősségteljes feladatokat oldottak és oldanak meg. Sajnálom, hogy nem vagyok szentimentális, mert különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kéne elzarándokolnunk, mint a törököknek Mekkába; a tengerészeknek meg
a börtönszakértőknek pedig úgy kéne Szahalinra tekinteniük, mint a katonáknak Szevasztopolra. A könyvekből, amelyeket elolvastam és olvasok, egyértelmű, hogy milliószámra rothasztottuk el az embereket a börtönökben, ráadásul mindhiába, értelmetlenül, barbár módon; hóban-fagyban, megbilincselve tízezer versztákat tetettünk meg velük, szifilisszel megfertőztük, lealacsonyítottuk őket, megsokszoroztuk a bűnözők számát, s mindezt a vörösorrú börtönőrök nyakába varrtuk. Mára az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönőrök a bűnösök, hanem mi, méghozzá valamennyien, de hát nekünk ugye, mi közünk hozzá, miért érdekelne minket. A dicsőségteljes hatvanas években semmit sem tettek a betegek és bebörtönzöttek érdekében, ily módon megsértették a keresztény civilizáció legfontosabb parancsolatát. A betegekért ma már tesznek valamit, de a bebörtönzöttekért semmit; jogászainkat egyáltalán nem érdeklik a börtönviszonyok. Biztosítom, hogy Szahalinra szükség van és érdekes, s csak azt sajnálom, hogy én utazom oda, nem másvalaki, aki jobban ért a dologhoz, és nagyobb a tehetsége, hogy fölébressze iránta a társadalom érdeklődését. Hiszen én semmiségek miatt utazom oda...

Az Ön A. Csehovja



A. SZ. SZUVORINNAK

Moszkva, 1890. április 19.
Ápr. 18. Szerda

Még egy napra Moszkvában ragadtam1... Igen, csak Szahalinra tud írni nekem, hiszen Szibériában nem érnek utol a levelek. Csak közbevetve: ha a közeljövőben Irkutszkba küldi a levelet (a Vosztocsnoje Obozrenyije szerkesztőségébe), akkor megkapom.
Táviratban ne használja a Szahalin szót. Az ügyintézők fülének ez éppoly kellemetlen, mint a Péter-Pál erőd.
Az Obot még jég fedi, ezért Tyumenytől Tomszkig fogaton kell megtennem az utat. A táj pokolian unalmas és komor.
S hiábavaló volna várni arra, hogy a jég eltakarodjék, mert
a hajózás csak május 10-én indul meg.
Köszönet az újságírói igazolásért2.
A következő levelet a Volgáról fogja kapni, amelyről azt állítják, nagyon szép. Szándékosan megyek Jaroszlavlba, nem pedig Nyizsnyijbe, hogy minél többet lássak a folyóból.
Az újságnak csak Tomszkból tudok írásokat küldeni, hiszen agyoncsépelt, túlírt és érdektelen, ami addig fog történni...
Az Ön A. Csehovja

M. V. KISZELJOVÁNAK

Az Irtis mellől, 1890. május 7.
Az Irtis partja, május 7.

Üdvözletemet küldöm, valóban tisztelt Marija Vlagyimirovna!
Akartam ám búcsúlevelet írni Önnek Moszkvából, de nem volt rá időm, így hát meghatározatlan időre el kellett halasztanom. Most pedig az Irtis partjáról, egy kunyhóban üldögélve írok Önnek. Éjszaka van. Úgy kerültem ide, hogy a szabad embereknek fenntartott szibériai útvonalon utazom. Már 715 versztát megtettem. Teljes mivoltomban vértanú lett belőlem. Ma reggeltől éles, hideg szél fúj, s a legundorítóbb fajta eső szemetel. Meg kell jegyeznem, hogy Szibériában még nincs tavasz: a föld kopár, a fák kopaszok, s bárhová néz az ember, mindenütt hófoltok; éjjel-nappal bundában és nemezcsizmában utazom... Na, szóval reggeltől fúj a szél... Súlyos, ólomszínű felhők, csupasz föld, sár, eső, szél... brrr! Utazom, utazom... vég nélkül utazom, az idő pedig nem enyhül. Alkonyatkor az állomáson azt mondták, nem szabad tovább mennem, mert minden el van öntve, a hidak elsodorva stb. Mivel tudom, hogy a szabad fuvarosok mennyire szeretik az elemekkel ijesztgetni az utasokat, hogy hálásra ottmarasszák őket (ami kifizetődő nekik), nem hittem el egy szót se, és megparancsoltam, hogy fogják be a trojkát. Na, meg is adtam az árát! Alig tettünk meg öt versztát, amikor megpillantottam az Irtis lapályos partját, amelyet hatalmas tavak borítottak; az út ott volt valahol a víz alatt, s valóban, az átkelő hidacskákat vagy elvitte a víz, vagy el voltak korhadva. Egyrészt a konokságom akadályozott meg abban, hogy visszaforduljak, másrészt az, hogy szerettem volna már megszabadulni ettől a rettenetes környéktől... Neki hát a tavaknak... Istenemre, soha életemben nem éltem át ahhoz hasonlót! Éles szél, hideg, undorító eső, én meg méltóztathattam kiszállni a (nem zárt) tarantaszból, hogy a lovakat tartsam: mert azokat minden egyes hídon csak egyesével lehetett átvezetni... Hová kerültem, hol vagyok? Köröskörül pusztaság, magány; csak az Irtis csupasz, komor partja látszik... Nekihajtottunk a legnagyobb tónak: akkor már szívesen visszafordultam volna, de az nehéz... Hát döcögtünk tovább a keskeny földsávon... A sávnak vége lett, mi meg zsupsz! Aztán ismét egy földsáv, ismét zsupsz... A kezem meggémberedett... A vadkacsák meg mintha rajtunk kacagtak volna, rajokban szálltak a fejünk felett... Sötétedett... A kocsis néma - eltévedt... De végre kiértünk az utolsó földsávhoz, amely a tavat elválasztotta az Irtistől... Az Irtis lankás partja egy arsinnal magasabb volt: agyagos, csupasz, göröngyös, látszatra sikamlós... A víz zavaros...Fehér hullámok csapdossák az agyagot, a folyó maga nem mennydörög, nem csobog, hanem valami szörnyűséges hangot ad, mintha koporsókat döngetnének a víz alatt... A túlpart lapos, vigasztalan sivatag... Ön gyakran álmodott a bazsorovói vízmosással; így lesz velem meg az Irtissel is...
Ott volt a komp. Át kellett kelni a túlpartra. Az eső miatt nyakába húzott fejjel kilépett egy férfi a kunyhóból, és azt mondta, komppal nem lehet menni, mert nagy a szél... (Errefelé evezős kompok vannak.) Azt tanácsolta, várjunk, míg lecsendesül az idő...
Ezért aztán itt ülök éjszaka egy kunyhóban, amely az Irtis partját nyaldosó tóban áll, egész testem nyirkos, a lelkem magányos, hallgatom, hogyan döngetik a koporsókat az én Irtisem mélyén, hogy üvölt a szél, s azt kérdem magamtól: hol vagyok? És minek?
A másik szobában alszanak a révészek meg az én kocsisom. Jó emberek. Ha gonoszak volnának, kirabolhatnának s belefojthatnának az Irtisbe. A kunyhó magányosan áll a parton, tanúk nincsenek...
Tomszkig az út veszélytelen, ami a rablókat illeti. Nem is illik rablásról beszélni. Még tolvajlás sem fordul elő az utazók között; ha belép az ember a házba, a holmiját kint hagyhatja az udvaron, nem vész el semmi.
Engem hajszál híján mégis megöltek. Képzelje el, hogy éjszaka van, virradat előtt...Ülök a tarantaszban és gondolkodom, gondolkodom...Egyszer csak észreveszem, hogy lóhalálában vágtat velünk szembe a postatrojka. A kocsisomnak alig sikerült jobbra fordulnia, a trojka elszáguldott mellettünk, s akkor megpillantottam rajta azt a kocsist, aki visszafelé fogja hajtani... Nyomában ott a másik trojka, az is lóhalálában. Mi jobbra fordultunk, az meg balra. "Össze fogunk ütközni!" - villant át a fejemen... A következő pillanatban recsegés-ropogás, a lovak fekete tömeggé olvadtak össze, a tarantaszunk két kerékre ágaskodott, én meg leestem a földre, s rámdőlt az összes bőröndöm meg batyum... Amikor felugrottam, azt láttam, hogy ott a harmadik trojka...
Nagyon meglehet, hogy anyám előző este imádkozott értem. Ha alszom, vagy a harmadik trojka közvetlenül követte volna a másodikat, akkor halálra gázol vagy megnyomorít. Kiderült, hogy az első kocsis ébren hajtott, a második és harmadik trojka kocsisai viszont aludtak, és nem vettek észre minket.
A szerencsétlenség után a legbutább értetlenkedés mindkét oldalon, azután meg kemény káromkodás... A lószerszám elszakadva, a kocsirúd kettétörve, járom az útszélen... Szent Isten, hogy tudnak káromkodni a kocsisok! Éjszaka, e káromkodó, féktelen banda közt annyira egyedül érzem magam, mint még sose...
Kifogyóban a papír... Kopog az eső az ablakon. Áldják meg az összes szentek! Még írok... Címem: Alekszandrovszkij őrhely, Szahalin szigete.
Az Ön A. Csehovja

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Krasznij Jar - Tomszk, 1890. május 14-17.

Jar falu, 45 versztányira Tomszktól, 90. május 14.

...Igen jóízű kenyeret sütnek errefelé. Az első napokban jól belaktam vele. A pirogok1 is jóízűek meg a palacsinták meg
a lángosok meg a kalács, ami a hohol perecre emlékeztet.
A palacsinták vékonyak...De az összes többi nem európai gyomornak való. Például mindenhol megtiszteltek "kacsalevessel". Ez valami egészen szörnyű: zavaros lötty, amelyben vadkacsadarabkák úszkálnak meg fövetlen hagyma; a vadkacsazúzából nem tisztítják ki alaposan a tartalmát, ezért azt hiszi az ember, amikor a szájába kerül, hogy száj és rectum helyet cserélt. Egyszer kértem azt, hogy főzzenek húslevest és süssenek sügért. A leves, amit föladtak, túlsózott, zavaros volt, benne hús helyett összependeredett bőrdarabok, a sügéren rajta maradt a pikkely. A scsít2 itt sózott marhahúsból főzik; sültet is abból csinálnak. Most adták föl a sült sózott marhát: egyszerűen undorító. Belekóstoltam és otthagytam. A teát téglából főzik3 Voltaképp zsályából és svábbogárból álló üledék, mind az ízét, mind a színét illetően; nem tea, matractöltelékből készült nedű. Mellesleg megjegyzem, hogy Jekatyerinburgból hoztam magammal negyed font teát, öt font cukrot és három citromot. A tea nem tartott ki, venni nem lehetett.
A koszos kisvárosokban még a hivatalnokok is téglateát isznak, s a legjobb üzletekben sem lehet drágábbat kapni, mint aminek egy rubel ötven a fontja. Marad hát a zsálya.
Az állomások közötti távolságot mindig a két szomszédos falu közti távolság alapján határozzák meg, ami húsz-negyven verszta. Errefelé nagyok a falvak, kicsi falvak és tanyák nincsenek. Mindenhol templom és iskola, a házak fából épültek, van köztük emeletes is.
Estefelé a tócsák és az út kezd hártyásodni, éjszaka igazi fagy van, akár szőrmebundában alhatik az ember...brrr! Zötyögős az út, mert a sár csomókba fagy, az embernek a lelkét is kirázza...Virradatra szörnyen elbánik az emberrel a hideg, a zötykölődés meg a lovak csengettyűje, csak melegre és ágyra vágyik... Míg a lovakat váltják, bevackolódom egy kicsit egy sarokba s abban a pillanatban elalszom, ám egy perc múlva a kocsis megrángatja a kabátujjamat, s azt mondja: "Talpra, barátom, ideje indulni!" A második éjjelen éles fájdalmat éreztem a sarkamban: ahogy a foga szokott fájni az embernek. Elviselhetetlenül fáj. Azt kérdezgetem magamtól: vajon elfagyott-e.
Ám írni nem lehet. Megérkezett a főnök (vagyis a kerületi rendőrfőnök). Megismerkedtünk, beszélgetünk. Majd folytatom...

Tomszk, május 16.

A lovaglócsizma volt a tettes, mert szűk a kérge. Édes Misa, ha lesznek gyermekeid, amiben nem kételkedem, hagyd meg nekik erősen, ne hajszolják azt, ami olcsó. Az orosz áru olcsósága azt jelenti, hogy garantáltan használhatatlan. Szerintem mezítláb is jobb járni, mint olcsó csizmában. Képzelhetitek
a szenvedésemet! Minduntalan kiszállok a fogatból, leülök a nyirkos földre, és lehúzom a csizmámat, hogy pihentessem a sarkamat. Minő kényelem ebben a fagyban! Isimben sikerült nemezcsizmát venni... Így aztán nemezcsizmában utaztam, míg a nyirkosságtól és a sártól le nem mállott a lábamról.
Reggel 5-6 körül teázás a kunyhóban. Útközben valóságos istenáldása a tea. Mára megtanultam becsülni és szenvedélyemmé vált, mint Janovnak. Fölmelegít, elűzi az álmosságot, sok kenyeret lehet enni mellé, márpedig más eledel hiányában a kenyérből itt sokat kell enni. Ezért van az, hogy a parasztok olyan sok kenyeret és tésztafélét esznek. Teát iszik az ember s elbeszélget az asszonyokkal, akik beszédesek errefelé, gyermekszeretőek, részvevők, szorgosak és szabadabbak, mint az európaiak: a férjek nem szidják és nem verik őket, mert éppoly magasak, erősek és okosak, mint uraik-parancsolóik. Kocsiskodnak is, ha az uruk nincs otthon. Szeretik a szójátékokat. Nem fogják szigorúan a gyermekeket, inkább kényeztetik őket. A gyermekek puha ágyban alszanak, s ameddig akarnak, együtt esznek és teáznak a férfiakkal, és szitkozódnak, ha a felnőttek gyöngéden kinevetik őket. Nincs diftéria.
Itt a fekete himlő grasszál, de furcsa mód errefelé nem olyan fertőző, mint máshol: ketten-hárman megbetegszenek, belehalnak s vége a járványnak. Kórház és orvos nincs. A felcser gyógyít. Hatalmas mértékben divat az érvágás és a köpölyözés. Útközben megvizsgáltam egy zsidót, aki májrákban szenvedett. Leromlott állapotban volt, alig lélegzett, ez azonban nem zavarta a felcsert abba, hogy tizenkét helyen megköpölyözze. Még valamit a zsidókról: szántanak, kocsiskodnak, fogatot tartanak, kereskednek, és parasztoknak hívják őket, mert valójában, de jure és de facto is parasztok. Általános tiszteletnek örvendenek, és a kerületi rendőrkapitány szerint gyakran őket választják meg sztarosztának4. Láttam egy magas és vékony zsidót, aki elégedetlenül ráncolta a homlokát és kiköpött, amikor a kerületi rendőrkapitány sikamlós vicceket mesélt. A felesége csodálatos hallevest főzött. Annak a zsidónak a felesége, aki rákos, csukaikrával és igen finom fehér kenyérrel vendégelt meg. Nem hallani a zsidók elnyomásáról.
Hát akkor már a lengyelekről is. Vannak száműzöttek, akiket 1864-ben küldtek ide Lengyelországból. Jóindulatú, vendégszerető és igen udvarias emberek. Vannak köztük nagyon gazdagok és nagyon szegények, akik a postaállomásokon írnokoskodnak. Az amnesztia után a gazdagok hazamentek, de aztán hamar visszatértek Szibériába: itt gazdagabb az élet; a szegények csak ábrándoznak a hazáról, pedig már öregek és betegek. Isimban Zalesszkij, az egyik gazdag pan5, akinek a lánya hasonlít Szása Kiszeljovára, egy rubelért kitűnő ebéddel vendégelt meg, s adott egy szobát is, hogy kialudjam magam. Kocsmája van, pénzéhes a csontja velejéig, hét bőrt lenyúz mindenről, mégis érződik minden mozdulatán, az asztalnál, egyáltalán a viselkedésén, hogy úr. A kapzsiság miatt nem megy haza, tűri itt a havat Miklós-napkor6. Ha meghal, a leánykája, aki itt született Isimban, örökre itt marad: így aztán Szibériában több lesz a fekete szem és a gyöngéd vonások. Szükséges is ez a véletlenszerű vérkeveredés, mert Szibériában nem szépek az emberek. Barnahajúak egyáltalán nincsenek.
Talán a tatárokról is írnom kéne? Már bocsánat! Kevesen vannak. Jó emberek. A kazányi kormányzóságban még a papok is szépen beszélnek róluk, itt meg, Szibériában ők "a legjobb oroszok" - legalábbis a kerületi rendőrfőnök ezt mondta róluk, méghozzá oroszok jelenlétében, akik a hallgatásukkal ismerték el ezt a tényt. Édes Istenem, de sok is Oroszországban a jó ember! Ha nincs a hideg, amely elrabolja Szibériától a nyarat, ha nincsenek a hivatalnokok, akik tönkreteszik a parasztokat és a száműzötteket, akkor Szibéria volna a leggazdagabb és legboldogabb föld.
Nincs semmi ebédre. Aki okos, fél pud7 harapnivalót visz magával, amikor Tomszkba utazik. Én viszont ostoba vagyok, s ezért két héten át tejen és tojáson éltem, amelyet itt a következőképpen főznek meg: a sárgája kemény, a fehérje lágy. Ilyen ételből két nap alatt elege van az embernek. Egész úton csak kétszer ebédeltem, ha nem számítom a zsidóék hallevesét, amelyet meg is ettem, pedig teli voltam a teázás után. Vodkát nem ittam: a szibériai vodka ellenszenves, meg aztán le is szoktam róla, míg eljutottam Jekatyerinburgig. Pedig vodkát inni kell. Felfrissíti az agyat, ami az utazástól ködös és működésképtelen lesz, ettől aztán az ember maga is elhülyül és legyengül.
Vége! Nem írhatok többet, mert megérkezett Kartamisev, a Szibirszkij Vesztnyik ismerős szerkesztője, a helyi Nozdrjov, aki nagy korhely, nagy alkoholista.
Kartamisev megitta a sört és elment. Folytatom.
Az utazás első három napja során a zötyögéstől és rázkódástól megfájdult a kulcscsontom, a vállam, a gerincem, a mindenem... Se ülni, se járni, se feküdni nem tudok... Viszont elmúlt minden mell- és fejfájásom, végtelenül megnőtt az étvágyam, az aranyerem meg volt-nincs. A feszültségtől, attól, hogy gyakran kellett csomagokat hurcolnom stb., de lehet, hogy a moszkvai búcsúivászatoktól is, reggelenként vért köptem, amitől aztán levert lettem, komor gondolatok ébredtek föl bennem, s ez is megszűnt az út végére; most még csak nem is köhögök. Az már régen volt, amikor ilyen keveset köhögtem, mint most, miután két hetet töltöttem tiszta levegőn. Az utazás első három napja után a testem hozzászokott a zötyögéshez, s elérkezett az az idő is, amikor egyszerűen nem vettem észre, hogyan lett reggel után dél, azután meg este és éjszaka. Gyorsan tovatűntek a napok, ahogy egy hosszú betegség alatt. Az ember azt hiszi, még dél sincs, de a kocsisok azt mondják, igazán itt maradhatnál éccakára, uram, nehogy mán eltévedjünk a sötétben. S ha ilyenkor az órára nézek, hát valóban, este nyolc van.
Gyorsan hajtanak, de nincs benne semmi ijesztő. Valószínűleg ostobán választottam meg az utat, télen gyorsabban hajtanak. Vágtatnak hegynek föl, s mielőtt kihajtanának az udvarról, s a kocsis felülne a bakra, ketten-hárman tartják a lovakat. A lovak a moszkvai tűzoltófogatok lovaira emlékeztetnek: volt, hogy majdnem elgázoltunk egy öregasszonyt, máskor meg majdnem kirepültem a fogatból. Most pedig parancsoljatok: kaland következik, amelyet a szibériai utazásnak köszönhetek. De arra kérem mamácskát, ne jajongjon és ne siránkozzon, hiszen minden szerencsésen végződött. A május hatodikára virradó éjszakán egy nagyon kedves öregember vitt sebesen. Félig-meddig szunyókáltam, s mert semmi dolgom nem volt, azt nézegettem, hogy szikráznak a földeken és a nyírfásban a kígyó alakú lángnyelvek: a tavalyi fű égett, amit itt fölégetnek. Egyszer csak egyenletes kerékrobogást hallottam. Vágtatva, mint egy szárnyaló madár, postakocsi jött szembe. Az én kisöregem sietve jobbra farolt, a trojka elrobogott mellettünk, én meg a szürkületben beleskeltem a hatalmas, nehéz postaszekérbe, amelyben ott ült a visszaúton hajtó kocsis. Az első mögött már ott is volt a második, az is lóhalálában. Sietve megint jobbra faroltunk. A legnagyobb elképedésemre és elszörnyedésemre a trojka nem jobbra, hanem balra tért ki... Alig volt időm elgondolni, hogy: "Istenem, összeütközünk!" - amikor szörnyű recsegést hallottam, a lovak fekete masszává gabalyodtak, a járomívek leestek, a tarantasz két kerékre ágaskodott, én meg a földön feküdtem, rajtam viszont a csomagjaim. De ez még nem minden...Mert vágtatva jött már a harmadik trojka... Ez már aztán igazán ízzé-porrá tudott volna zúzni engem is meg a csomagjaimat is, de hála Istennek, nem aludtam, esés közben nem tört el semmim, s fel tudtam olyan gyorsan kelni, hogy félreugorjam. "Állj! - ordítottam oda a harmadik trojkának. - Állj már meg!" A trojka beleütközött a másodikba és megállt...Persze, ha tudtam volna aludni a tarantaszban, vagy a harmadik trojka szorosan követte volna a másodikat, akkor rokkantként vagy fejnélküli lovasként tértem volna haza. Az ütközés eredményei: törött kocsirudak, elszakadt lószerszám, járomív és csomagok a földön, meghökkent, elkínzott lovak, s félelem a gondolatra, hogy veszélyben forogtunk. Kiderült, hogy az első kocsis valóban hajtotta a lovakat, de a másik kettő kocsisa aludt, a lovak maguktól követték az első trojkát, nem irányította őket senki. A riadalomból magukhoz térve az én kisöregem meg a másik három kocsis rettenetesen káromkodni kezdett. De még hogy! Már azt hittem, verekedés lesz a vége. Elképzelni se tudjátok, mennyire egyedül érzi magát az ember egy ilyen megvadult, káromkodó banda között, a mező kellős közepén, hajnalban, a füvet emésztő közeli és távoli lángnyelvek közepette, amelyek egyáltalán nem enyhítik a hideg éjszakai levegőt. Ó, az ilyesmi annyira nyomasztó! Csak hallgattam a káromkodást, néztem a széttört kocsirudakat meg a magam megbecstelenített csomagjait, s úgy éreztem, másfajta világba kerültem, ahol rögvest eltaposnak... Egy órányi káromkodás után az én kisöregem elkezdte kötelekkel összekötözni a kocsirudat meg a lószerszámot, az én szíjaimat is felhasználta. Valahogy, de alig éppen elvergődtünk az állomásig, ám minduntalan meg kellett állnunk...
Öt-hat nap elteltével erős szél kíséretében elkezdődött az esőzés. Éjjel-nappal esett. Volt drága dolga a bőrkabátnak, az óvott meg esőtől, széltől. Csodálatos egy kabát az! A sár miatt járhatatlan lett az út, a kocsisok nem szívesen hajtottak éjszaka. De ami a legszörnyűbb volt, s amit el nem fogok felejteni soha ebben az életben, az a folyókon való átkelés. Odaérkeztünk éjszaka egy folyóhoz... Én is, a kocsis is elkezdtünk kiabálni... Esett, fújt, a folyón jégtáblák, recsegés-ropogás...
S még annak is örültünk, ha krákogva megszólaltak a gémek. A szibériai folyók mentén gémek élnek. Szóval, őket nem az éghajlat, hanem a földrajzi helyzet érdekli... Na, úgy egy óra múltán a szürkületben feltűnt egy hatalmas, bárkaalakú komp, hatalmas, rákollóra hasonlító evezőkkel. A révészek gazember egy népség, a többségük száműzött, azért kerültek ide, mert a társadalom elítélte őket bűnös életükért. Tűrhetetlenül mocskos szájuk van, üvöltöznek, vodkára kérnek pénzt... S hosszan, igen hosszan visznek át a folyón, kínzóan hosszú az út.
Megindult a komp...Megint egyedül éreztem magamat, s mintha a gémek szándékosan lármáztak volna, mert azt akarták mondani, hogy: "Ne félj, öregem, itt vagyok, a Pszjol-völgyi Bogyósdiék küldtek ide!"8
Május 7-én a szabad fuvaros, amikor lovakat kértem, azt mondta, a Irtis kiáradt és elöntötte a rétet, meg hogy előtte való napon Kuzma nekivágott az útnak, s alig bírt visszavergődni, és hogy nem lehet utazni, várni kell... Megkérdeztem, meddig? Válasz: azt csak a Jóisten tudja! Elég homályosan hangzott, ráadásul szavamat adtam magamnak, hogy az úton megszabadulok két hibámtól, amelyek nem kevés kárt, bajt és kellemetlenséget okoztak nekem, ezek pedig az engedékenység és a hajlékonyság. Általában gyorsan beleegyezem bármibe, ezért aztán az ördög tudja, miféle alkalmatosságon kellett utaznom, néha kétszer annyit fizettem, s órákig vártam... Abbahagytam hát a bólogatást és elkezdtem a gyanakvást, s egyszeriben megkönnyebbült a májam. Például, ha nem fogatba, hanem valami rázós tyelegába9 kezdtek befogni, nem álltam rá, hogy azon utazzam, kitartottam, s akkor bizonyosan előkerült a fogat, holott előzőleg azt bizonygatták, hogy az egész faluban nincs egyetlen egy sem stb. Így aztán, mivel gyanítottam, hogy az Irtis áradását csak azért gondolta ki, hogy a sárban ne kelljen elvinnie éjnek évadján, tiltakoztam, és megparancsoltam, hogy indulás. A paraszt, aki Kuzmától hallott az áradásról, de maga nem látta, a fejét vakargatva ugyan, de belement a dologba, az öregek meg biztatták, azt mondogatva, hogy hej, amikor fiatalkorukban maguk is kocsisok voltak, akkor bizony semmitől se féltek. Elindultunk... Sár, eső, üvöltő szél, hideg... rajtam meg nemezcsizma. Tudjátok, milyen a nedves nemezcsizma? Mintha fagyos kocsonyából szabták volna. Megyünk, mendegélünk, egyszer csak feltűnik szemem előtt egy hatalmas tó, amelynek a felszínén imitt-amott kilátszik a föld meg egy-két bokor meredezik rajta - na, ez volt az elöntött rét. A távolban az Irtis meredek partja: még hó fehérlett rajta... Hát, odaóvakodtunk a tóhoz. Vissza kellett volna fordulni, de ebben megakadályozott a konokságom, s valami érthetetlen kakaskodás is elfogott, mint amikor annak idején, fejest ugorva a hajóról, megfürödtem a Fekete-tenger kellős közepén, s ami arra indított, hogy nem kevés ostobaságot elkövessek... Vélhetően valami pszichózis. Megyünk s nagy ötölve-hatolva kikeresgéljük a száraz foltokat, földcsíkokat. Az irányt a hidak és az utat átívelő átjárók mutatják: valamennyit elsodorta a víz. Ha át akarunk kelni rajtuk, ki kell fogni a lovakat s egyenként átvezetni őket. A kocsis leszerszámozta őket, én meg a nemezcsizmában hopp, bele a vízbe, és tartottam őket... Feledhetetlen! Na meg, az eső és a szél... Istennek szent anyja, ments ki innen! Végre elvergődtünk a megállóig, ott is egy tető nélküli kunyhóig. Az ázott ganéban ázott lovak toporogtak. Hosszú bottal a kezében egy férfi lépett ki a kunyhóból, s vállalta, hogy elkísér minket. A bottal megmérte, milyen mély a víz, próbált feneket találni... Az Isten áldja meg érte, kivezetett minket egy hosszú földnyelvre, amelyet "hát"-nak nevezett. Kitanított minket, hogy erről a hátról elindulva próbáljunk meg valahová jobbra - vagy balra? nem emlékszem már - eljutni, s elérni a másik hátat. Ezt is tettük...
Mentünk... A nemezcsizmámban olyan tocsogás, mint egy budiban. Cuppogás. A harisnyám összeráncolódott. A kocsis néma maradt, néha cuppantott egyet a lovaknak. Örömmel visszafordult volna, de már késő, sötétedett. Végre, micsoda öröm, kiértünk az Irtishez. A túlpart meredek volt, de az itteni lankás. Göröngyös, szemre csúszós, undorító, növényzetnek nyoma se volt rajta. Fehér tajtékkal verte végig a zavaros víz, és haragosan húzódott vissza, mintha átallotta volna még megérinteni is ezt az idétlen, csúszós partot, amelyen láthatóan csak varangyos békák és gyilkos lelkek élnek meg... Az Irtis nem zajongott, nem bömbölt, hanem olyan hangot adott ki, mintha koporsókat döngetnének a fenekén... Átkozottul hangzott! A túlpart magas, fekete, üres...
Aztán egy kunyhó: ebben laktak a révészek. Az egyik kilépett és kinyilvánította, hogy a kompot nem szabad kiengedni, mert rosszabbodott az idő. A folyó meg széles szerinte, a szél erős... Hát akkor? A kunyhóban kellett éjszakázni... Emlékezetes éjszaka volt, a révészek meg az én kocsisom horkolásával, szélzúgással, esőkopogással, az Irtis dünnyögésével... Mielőtt elaludtam volna, megírtam Marija Vlagyimirovnának, hogy eszembe jutott a bozsarovói vízmosás.
Reggel nem akarták átvinni a kompot a szél miatt. Csónakon kellett átkelni. Átkelés közben korbácsolt az eső, fújt a szél, eláztak a csomagok, a nemezcsizmám, ami éjszaka megszáradt a kemencén, újra fagyos kocsonya lett. Ó, drága bőrkabát! Csak neki köszönhető, hogy nem fáztam meg. Ha majd hazamegyek, kenjétek be ezért a szolgálatért zsírral vagy ricinusolajjal. A túlparton egy teljes órát ültem a bőröndön, míg a faluból megérkeztek a lovak. Emlékszem, nagyon síkos volt fölfelé a parton. A faluban fölmelegedtem, megteáztam. A száműzöttek is megjelentek a könyöradományért. Minden család naponta egy pud búzalisztet kovászol be nekik. Mintha kötelességük volna. A száműzöttek elfogadják a kenyeret, aztán elisszák a kocsmában. Az egyik rongyos, borotvált fejű, öreg száműzött, akinek a szemét a saját száműzött társai ütötték ki a kocsmában, amikor meghallotta, hogy idegen érkezett, kupecnek vélve énekelni és imádkozni kezdett. Egészségért, megnyugvásért imádkozott, elénekelte a húsvéti Feltámad az Urat meg azt, hogy Szentek békéjében nyugodj, szóval, sok mindent összeénekelt. Aztán hazudozni kezdett, hogy a moszkvai kereskedők közül való. Észrevettem, mennyire lenézi ez az iszákos azokat a parasztokat, akiken élősködik.
11-én postakocsin utaztam. Unalmamban a panaszkönyveket olvasgattam az állomásokon. Döbbenetes fölfedezésre jutottam, aminek abban az esőben és lucsokban föl se lehet mérni az értékét: a postaállomásokon bent az épületben van a félreeső hely. Ti biztosan nem tudjátok ezt értékelni!
Május 12-én nem kaptam lovakat, azt mondták, nem lehet utazni, mert kiáradt az Ob, és minden rétet elöntött. Azt tanácsolták: "Térjen le a főútról Krasznij Jar irányába, onnan csónakon tizenkét verszta Dubrovinóig, ott meg kap postalovakat..." Magánkocsissal elmentem Krasznij Jarba. Reggel érkeztünk meg, azt mondták, van csónak, csak egy kicsit várni kell, mert hogy nagyapóka elküldte rajta Dubrovinóba az udvarosát, hogy elhozza a kerületi rendőrkapitány írnokát. Jó, akkor várunk... Eltelik egy óra, kettő, három... Itt a dél, azután beesteledik. Allah kerim, mennyi teát megittam, mennyi kenyeret megettem, mennyi mindenre gondoltam közben!
S mennyit aludtam! Éjszaka lett, a csónak még mindig sehol... Hajnalodott...Végre kilenckor megérkezett az udvaros. Hála az égnek, indulunk! S milyen jól haladunk! A levegő csöndes, az evezők kiválóak, a szigetek szépek. Az árvíz meglepett embert-állatot, láttam, hogy az asszonyok csónakon mennek a szigetekre fejni. A tehenek soványak, csüggedtek... Amikor hideg van, egyáltalán nincs takarmány. Tizenkét versztát tettem meg. Dubrovinóban az állomáson tea, s el tudjátok-e képzelni, mit kaptam mellé: ostyát. A háziasszony biztos száműzött vagy száműzöttnek a felesége... A következő állomáson az öreg írnok, egy lengyel a szegénységre panaszkodott, s azt mondta, nemrégiben átutazott Szibérián Sapega gróf az osztrák udvar kamarása, maga is lengyel, hogy segítsen a lengyeleken. "Megállt az állomás közelében - mesélte az öreg -, de én nem tudtam róla. Szentséges Szűzanyám! Pedig segített volna. Írtam neki Bécsbe, de nem kaptam választ." Miért nem én vagyok Sapega? Útnak indítottam volna azt a szerencsétlent a hazájába.
Május 14-én ismét nem kaptam lovakat. Áradt a Tom. Menynyire elkeserítő! Ötven versztányira Tomszktól váratlanul ilyesmi történik. Egy asszony elsírta volna magát az én helyemben... De jó emberek találtak megoldást számomra: "Menjen csak el a Tomig nagyságos uram, az csak hat verszta innen, onnan meg csónakon átviszik Jarba, onnan meg majd Ilja Markovics elviszi a nagyságos urat Tomszkba." Fogadtam hát egy magánfogatot s elmentünk a Tomig, arra a pontra, ahol a csónaknak kellett lennie. Amint odaérünk, hát csónak sehol. Azt mondták, épp az imént indult el a postával, s aligha jön vissza, mert hogy erős a szél. Várni kezdtem... A földet hó borította, eső és hódara hullott, fújt a szél... Eltelt egy óra, kettő, a csónak sehol... A sors rajtam mulat! Visszamentem az állomásra. Három postatrojkát találtam ott meg egy futárt indulóban a Tomhoz. Mondtam nekik, hogy nincs csónak. Maradtak ők is. Kitüntetést kaptam a sorstól: amikor határozatlanul megkérdeztem az írnokot, van-e valami harapnivaló, azt mondta, a gazdasszony scsít főzött. Ó, micsoda izgalom! Ó, te dicsőségteljes nap! S valóban, a háziasszony lányától csodálatos, hússal főzött scsít kaptam meg sült krumplit uborkával. Utoljára Zalesszkij úrnál ebédeltem be így. A krumpli után egészen belemelegedtem, és... kávét főztem magamnak. Micsoda dőzs! Estefelé a futár, egy idős, látnivalóan sokat szenvedett ember, aki leülni se mert a jelenlétemben, cihelődni kezdett, hogy indul a Tomhoz. Én is. Elindultunk. Alighogy odaértünk a folyóhoz, előtűnt a csónak, olyan hosszú volt, hogy álmomban se láttam olyat. Amikor a postát berakták, különös jelenségnek lettem a tanúja: mennydörgött egyet! - miközben hó fedte a földet és hideg szél fújt. Berakodtunk és elindultunk. Édes Misa, bocsáss meg, de örültem, hogy nem hoztalak magammal! Milyen okos is voltam, hogy senkit se hoztam magammal! A csónakunk először fűzfabokrok mellett úszott el... Ahogy vihar előtt vagy alatt szokás, hirtelen magas hullámokat kavarva, erős szél söpört végig a vízen. A kormánynál ülő csónakos azt tanácsolta, várjuk ki a zimankó végét a fűzfabokroknál. Amire az volt a válasz, hogy ha tovább romlik az idő, akkor éjfélig ott ülhetünk a fűzfabokrokban, s úgy is belefulladunk a vízbe. Szavazattöbbséggel döntöttünk, hogy tovább megyünk. Ó, kaján balsorsom! Mire valók már az ilyen tréfák? Némán, feszült figyelemmel haladtunk tovább... Magam előtt látom a sokat tapasztalt futár alakját... Emlékszem a kiskatonára, aki hirtelen olyan vörös lett, mint a meggylé. Arra gondoltam, ha a csónak felborul, akkor ledobom a bőrkabátot... aztán a nemezcsizmát... aztán stb. De mind közelebb került a part... Egyre könnyebb lett a szívem, reszketett az örömtől, nagyokat lélegeztem, mintha hirtelen megpihentem volna, aztán kiugrottam a vizes, csúszós partra. Istennek legyen hála!
A kikeresztelkedett Ilja Markovicsnál azt mondták, éjszaka nem szabad utazni: rossz az út, így aztán ott kellett maradni éjszakára. Jó, akkor maradunk. Tea után leültem megírni nektek ezt a levelet, csak a rendőrkapitány érkezése szakított félbe. A rendőrkapitány egyébként Nozdrjov, Hlesztakov és egy kutya keveréke. Iszik, fajtalankodik, hazudik, dalol, vicceket mesél, s mindemellett jó ember. Hatalmas ládával érkezett, megtömve holmikkal: egy ágy matraccal, puska s elhozta az írnokát is. Az írnok jóképű, intelligens ember, tiltakozó liberális, Pétervárott tanult, nincs elítélve, fogalmam sincs, hogy került Szibériába. Ezerféle betegség gyötörte, s a principálisa pénzén szokott berúgni, aki Koljának szólította. Elküldte likőrért. "Doktor! - üvölti. - Térdre borulva kérem, igyon még egy kupicával!" Persze, ittam egyet. A főnök alaposan bezabált, össze-vissza hazudozott, szégyentelenül mocskolódott. Lefeküdtünk aludni. Reggel újra elküldték likőrért. Tízig vedeltek, végre elindultak. A kikeresztelkedett Ilja Markovics, akit az itteni férfiak imádnak - így mondták nekem -, adott lovakat Tomszkig.
A rendőrkapitány, az írnok és én ültünk egy fogatban.
A rendőrfőnök egész úton hazudozott, üvegből nyakalta az italt, dicsekedett, hogy nem fogad el baksist, lelkesedett a természetért és ököllel fenyegette meg a szembejövő csavargókat. Tizenöt verszta után megálltunk Brovkino falunál... A zsidóbolt mellett álltunk le, s mentünk "pihenni". A zsidó futott likőrért, a felesége hallevest főzött, erről már írtam. A rendőrfőnök utasítást adott, hogy jöjjön elé a falusi rendőrbiztos, a kisbíró, az útmegbízott, s részegen jól lehordta őket, egyáltalán nem feszélyezte a jelenlétem. Pogánymód káromkodott. Hamarosan megváltam a rendőrkapitánytól, s azon a rémséges úton május 15-én estére beértem Tomszkba. Az utolsó két napon csak hetven versztát tettem meg, ennek alapján elképzelhetitek, milyen volt az út!
Tomszk a sár miatt járhatatlan. A városról és az itteni életről a napokban írni fogok nektek, de most viszontlátásra. Elfárasztott az írás...
Topolyák nincsenek... Csalogányok nincsenek. Szarkák és kakukkok vannak.
Tegnap nyolcvan szavas táviratot kaptam Szuvorintól.
Ölelek, csókolok és áldok mindenkit.
A Ti A. Csehovotok

Misa levelét megkaptam. Köszönöm.
Bocsássatok meg, amiért a levél olyan lett, mint a franciasaláta. Rendetlen. De hát mit tegyek? Szállodai szobában ülve jobb nem telik az embertől. Azért is bocsássatok meg, hogy hosszú. Nem én vagyok a vétkes. Nekiszaladt a kezem, s ráadásul úgy szerettem volna minél tovább beszélgetni veletek. Most éjjel három van. A kezem elgémberedett. A gyertya csonkig égett, rosszul látni. Minden négy-öt napban írjatok nekem Szahalinra. Kiderült, hogy a posta nem csak a tengeren, de Szibérián át is eljut oda. Ami azt jelenti, hogy idejekorán és gyakran meg fogom kapni...
Tomszkban minden kerítésen ott díszeleg az Előterjesztés.10
A tomszkiak azt mondják, ilyen hideg és esős tavasz utoljára 1842-ben volt. A fél várost ellepte az árvíz. Ilyen az én szerencsém...
Tomszkban kell maradnom addig, míg el nem áll az eső. Azt beszélik, rettenetes az út Irkutszkig. Itt van egy étkezőhely. Az ebéd jó, de a sár miatt nem könnyű eljutni odáig.
Ma, május 17-én fürdőbe megyek. Beszélik, hogy egész Tomszkra egyetlen fürdős, egy Arhip nevű jut.

A. SZ. SZUVORINNAK

Tomszk, 1890. május 20.
Tomszk, május 20.

Végre, legyen üdvözölve! Egy szibériai ember üdvözli Önt, kedves Alekszej Szergejevics! Nagyon vágyódom Ön után, meg arra is, hogy levelezzünk.
De kezdem az elején. Tyumenyben azt mondták, az első hajó május 18-án megy Tomszkba. Hajtani kellett ám a lovakat. Az első három napon minden idegem, izületem fájt, azután hozzászoktam a dologhoz, és semmi fájdalmat nem éreztem. Csak a kialvatlanság, az állandó csomagcipelés, az ugrálás és éhezés miatt köptem vért. Az első napok tűrhetőek voltak, aztán feltámadt a hideg szél, megnyíltak az egek csatornái, a folyók elöntötték a réteket és az utakat, minduntalan csónakra kellett cserélni a fogatot. Az áradással és a sárral megvívott háborúmról a mellékelt lapokon olvashat. Ott elhallgattam, hogy a nagy csizmámról kiderült, szűk, s hogy nemezcsizmában járkáltam a sárban, vízben, amitől aztán fagyos kocsonya lett belőle. Az út olyan ocsmány volt, hogy az utolsó két napon mindössze hetven versztát tettem meg.
Mielőtt elutaztam, megígértem, hogy Tomszkkal kezdődően útijegyzeteket fogok küldeni Önnek, hiszen a Tyumeny és Tomszk közötti útszakaszt már régen leírták, és ezerszer kiaknázták. Ám az Ön táviratában az áll, azt kívánja tőlem, írjam le a szibériai benyomásaimat is a lehető leggyorsabban, s Ön, kedves uram, elég kegyetlen volt ahhoz, hogy szemrehányást tegyen nekem a rossz memóriám miatt, vagyis amiatt, hogy úgymond megfeledkeztem Önről. Útközben egyszerűen fizikai lehetetlenség volt írni; rövid naplót vezettem ceruzával s most csak azt ajánlhatom fel Önnek, ami ebben a naplóban van. Hogy ne kelljen hosszan írni s ne is gabalyodjam belé, a följegyzett benyomásaimat fejezetekre osztottam. Most hat fejezetet küldök el Önnek. Személy szerint Önnek jegyeztem le őket. Csak Önnek írtam, s ezért nem aggodalmaskodtam amiatt, hogy egyes megjegyzéseim túlságosan is szubjektívek lesznek, s attól se tartottam, hogy több lesz bennük Csehov úr érzéseiből és gondolataiból, mint Szibériából. Ha érdekesnek és méltónak találja e sorokat a megjelenésre, adja át őket a jótékony nyilvánosságnak, aláírva a vezetéknevemet, és az általam kijelölt fejezetek szerint közölve, tehát óránként egy evőkanállal. Főcímnek adhatná azt, hogy Szibéria, azután A Bajkál mellől és utána jönne Az Amur mente stb.1
Az újabb adagot Irkutszkból fogja megkapni, ahová holnap indulok, s a rossz út miatt nem kevesebb, mint tíz napig tart az utazás. Onnan ismét küldök néhány fejezetet, függetlenül attól, hogy megjelenteti-e vagy sem. Olvassa el, és ha ráun, táviratozzon, hogy: "Elég volt már ebből!"
Egész úton éheztem, mint egy kivert kutya. Kenyérrel tömtem meg a hasamat, hogy ne ábrándozzam osztrigáról, spárgáról meg hasonlókról. Még hajdinakásával is álmodtam. Órákig.
Tyumenyben vettem magamnak az útra kolbászt, de milyen kolbász volt az! Amikor egy falatot a számba vettem, olyan szag keletkezett benne, mintha éppen akkor léptem volna be egy lóistállóba, amikor a kocsisok leveszik a kapcájukat. Amikor meg rágni kezdi az ember, azt hinné, beszurkozott kutyafarokba harapott. Pfuj! Vagy kétszer megpróbálkoztam vele, azután kidobtam.
Az útijegyzeteimet Tomszkban a legnyomorúságosabb szállodai szobában tisztáztam le, de iparkodva és azzal a kívánsággal, hogy kedvére tegyek Önnek. Arra gondoltam, ha már unja Feodosziját és nagyon melege van, hadd olvasson hidegről. E följegyzéseket levél helyett küldöm, amelyet fejben egész úton írtam Önnek. Cserébe arra kérem, küldje el nekem Szahalinra az összes kritikai tárcáját, az első kettő kivételével, amelyeket már olvastam. Arra is kérem, rendelkezzék afelől is, hogy elküldjék utánam a Pesehel Narodovegyenyije2 című lapját az első két szám kivételével, amelyek már megvannak.
Szahalinra tengeren és Szibérián át is szállítanak postát. Ami azt jelenti, gyakran fogok levelet kapni, ha írnak nekem. Ne veszítse el a címemet: Szahalin szigete, Alekszandrovszkij őrhely.
Ó. ezek a költségek! Az áradásnak köszönhetően mindenhol a kétszeresét, néha a háromszorosát fizettem a fogatosoknak, hiszen pokoli rabszolgamunkáról van szó. A csomagom, egy kedves ládácska igen kényelmetlennek bizonyult útközben, sok helyet foglalt el, állandóan oldalba ütött, zörgött,
s ami a legvészesebb, állandóan az összetörés szélén állt. "Hoszszú útra ne vigyen magával ládát!" - tanácsolták jó emberek, ám ez a tanács csak félúton jutott eszembe. Mi legyen hát? Tomszkban hagyom a csomagomat száműzetésben, s helyette vásároltam egy dögről lehúzott bőrt, amelynek megvan az az előnye, hogy eltehénkedik a tarantasz fenekén. Tizenhat rubelt fizettem érte. Aztán meg... Váltott lovakon utazni az Amurig tiszta kínszenvedés. Az ember magát is, a csomagját is összetöri. Azt tanácsolták, vegyek egy fogatot. Ma vettem is 130 rubelért. Ha Szretyenszkben nem sikerül eladnom, ahol a szekérutam befejeződik, akkor hoppon maradok és jajongani fogok. Ma Kartamisevvel, a Szibirszkij Vesztnyik szerkesztőjével ebédeltem. Ő a helyi Nozdrjov, színes egyéniség... Hat rubelt ivott el.
Állj! Most jelentik, hogy látni kíván a rendőrfőnök helyettese. Mi lehet ez vajon??!!
Fölösleges volt a riadalom. A rendőrről kiderült, hogy irodalomkedvelő, sőt, író.3 Tisztelegni akart nálam. Haza is ment a drámájáért, s azt hiszem, meg akar kínálni vele. Nemsokára újra itt lesz, és újra megzavar abban, hogy Önnek írjak.
Írjon Feodoszijáról, Tolsztojról, a tengerről, a néptáncról, a közös ismerősökről.
Üdvözletemet küldöm, Anna Ivanovna! A Jóisten áldja meg Önt! Gyakran gondolok Önre.
Tiszteletem Nasztjasának és Borjának. Teljes szívemből örülök neki, hogy oly nagy kedvvel rohannak a tigris torkába, s igazán segítségül is hívnám őket, de sajnos: én még nem jutottam el a tigrisekig. A szibériai szőrmés állatok közül mindeddig csak rengeteg nyulat és egy egeret láttam.
Abba kell hagynom, mert visszajött a rendőr. A drámát ugyan nem olvasta fel, bár elhozta magával, helyette egy elbeszéléssel tisztelt meg. Nem is rossz, csak nagyon helyi történet. Megcsillant benne valami arany szikra. Vodkát kért. Egyetlen szibériai intellektuelre sem emlékszem, aki ne vodkát kért volna, ha meglátogatott. Elmondta, hogy akadt egy "szerelmese", egy férjes asszony. Odaadott nekem elolvasni egy, a legmagasabb helyre címzett kérelmet a válás ügyében. Azután azt ajánlotta, menjünk el közösen megnézni a tomszki bordélyházakat.
Hazatérve a bordélyházakból. Undorító. Éjjel két óra... Ezután már pontosan fogok írni Önnek minden városból s minden olyan állomásról, ahol nem adnak lovakat, vagyis arra kényszerítenek, hogy ott éjszakázzam. Mennyire örülök, ha valahol szükségből ott kell éjszakáznom. Az ember még be sem esik az ágyba, máris alszik. Utazás közben, ha az ember nem tud éjszaka aludni, mindennél többre becsüli az álmot: nincs a földön nagyobb gyönyörűség, mint az álom, amikor álmos az ember. Most már tudom, hogy Moszkvában, általában Oroszországban sose volt kedvem aludni. Csak azért feküdtem le, mert kellett. De most! Még egy megjegyzés: útközben egyáltalán nincs kedvem szeszesitalt inni. Képtelen voltam rá. Nagyon sokat dohányoztam. Nehezen megy a gondolkodás. Valahogy nem állnak össze a gondolataim. Gyorsan fut az idő, az ember egyáltalán nem veszi észre, hogy a délelőtt tízből este hét lett. A reggel után igen hamar itt az este. Ahogy a hosszantartó betegségek alatt szokott lenni. A széltől és esőtől olyan az arcom, mintha halpikkelyek nőttek volna rajta, s ha tükörbe nézek, nem ismerek rá hajdani nemes vonásaimra.
Nem írom le Tomszkot. Oroszországban minden város egyforma. Tomszk unalmas, részegeskedő város. Szép asszonyok egyáltalán nincsenek, az erkölcstelenség ázsiai szintű. Ez a város arról nevezetes, hogy sorra halnak meg a kormányzói...
Sokszor ölelem, a viszontlátásra, egészséget, boldogságot kívánok! Ne zúgolódjék, ha rövidek, kapkodóak és szárazak lesznek a leveleim, hisz útközben az ember nem mindig lehet önmaga, s nem írhat mindig úgy, ahogy szeretne. A tinta borzalmas, és a tollra is örökké ráragad valami hajszál vagy piszok.

Az Ön A. Csehovja



A CSEHOV-CSALÁDNAK

Tomszk, 1890. május 20.
Tomszk, május 20. Pünkösd

Drága tunguz barátaim! Nálatok már pünkösd van, itt még a fűz se barkázott ki, és a Tom partját hó fedi. Holnap indulok Irkutszkba. Kipihentem magamat. Sietni nincs miért, hiszen a hajóforgalom a Bajkálon csak június 10-én kezdődik, de mégis utazom.
Élek, egészséges vagyok, van pénzem; kissé fáj a jobb szemem. Szaggat.
Mindenki azt ajánlja, Amerikán át tegyem meg a visszautat, mivel azt mondják, az Önkéntes Flottánál az embert megöli a búbánat. Csupa katona meg hivatalnok, és ritkán kötnek ki.
Két hónappal ezelőtt itt halt meg nagy nyomorúságban Kuzovljev,1 a taganrogi vámos.
Mivel semmi dolgom, nekiláttam az úti élményeimnek, majd elküldöm őket a Novoje Vremjának; hozzávetőleg június 10.-e után olvashatjátok. Mindenről írok egy keveset, szóval egy kis ez, egy kis az. Nem a dicsőség, hanem a pénz kedvéért írok, no meg, a kapott előleg miatt.
Tomszk a világ legunalmasabb városa. Ha a megismert iszákosok s azoknak az okoskodó emberek szerint ítélem meg, akik tisztelgés céljából meglátogattak a szobámban, akkor az emberek is fölöttébb unalmasak. Én legalábbis annyira kényelmetlenül érzem magamat a társaságukban, hogy szóltam, senkit sem fogadok.
Voltam fürdőben. Mosásba adtam a fehérneműmet (egy zsebkendő 5 kopek!). Unalmamban csokoládét vettem...
Két és fél nap múlva Krasznojarszkban leszek, hét és fél-nyolc múlva meg Irkutszkban. Irkutszk 1500 versztányira van innen.
Főztem magamnak kávét, és most meg fogom inni. Reggel van. Nemsokára beharangoznak a kései istentiszteletre.
Tomszk után kezdődik a tajga.2 Meglátjuk.
Tiszteletem minden Bogyósdinak s a mi öreg Marjuskánknak. Kérem mamácskát, ne nyugtalankodjék, s ne higgyen az ostoba álmokban. Szállítottak már hónapos retket? Itt egyáltalán nincs.
Minden jót, jó egészséget. Ne nyugtalankodjatok a pénz miatt, meglesz. Meg ne próbáljatok kevesebbet költeni s ne rontsátok ezzel a nyaratokat.
A Ti A. Csehovotok

A lelkem rendőrért kiált. Az Isten szerelmére, hát az útiládám Tomszkban marad, új bőröndöt veszek magamnak, puhát és laposat, amelyen ülni lehet, s amely nem törik szét a rázkódástól. Szegény láda, száműzetésbe került Szibériában!

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Mariinszk, 1890. május 25.

Mariinszk városa (Tomszk és Irkutszk között az úton)

Kezd tavaszodni: zöldell a föld, rügyeznek a fák, szólnak a kakukkok, de még a csalogányok is. Ma csodaszép reggel volt, ám tízkor hideg szél kezdett fújni és eleredt az eső. Tomszkig sík volt a táj, Tomszk után kezdődtek az erdők, vízmosások stb.
Szegény ládám Tomszkban maradt száműzetésben az ormótlansága miatt, helyette tizenhat rubelért (!) vettem valami ostoba alkalmatosságot, amely a fogat alján hasal, mint valami rabszolga. Most már mindenütt eldicsekedhettek azzal, hogy fogatunk van. Tomszkban vettem egy kétlovas hintót felhajtható tetővel meg minden mással 130 rubelért, de persze nem rugós, mivel hogy Szibériában nem ismerik a rugózást. Ülés nincs benne, a feneke lapos és tágas, teljes hosszában kinyújtózhat benne az ember. Nagyon kényelmes így utazni: nem félek sem a széltől, sem az esőtől. Csak azt lesem, mikor törik el a tengely, hisz az út járhatatlan. A vízi útjaimnak sincs vége: reggel kétszer is át kellett kelnem és éjszaka is négy versztát fogunk csónakázni. Élek, és tökéletesen egészséges vagyok.
Jó egészséget:
A Ti Antoine-otok
A borítékon:
Szumi (Harkovi korm.)
Marija Pavlovna Csehovának

V. A. DOLGORUKIJNAK (részlet)

Krasznojarszk /?/, 1890. május 28.

Utazom, az út borzalmas. Igen, megbocsáthatatlanul használhatatlan, s ebben Ön a ludas, mivel hogy nem káromolja hoszszában-keresztben. Irkutszk rendes város. Olvasom a verseit. Szépek az érzései és ért a vershez,1 de a nyelve nem eléggé egyszerű: több szabadságot kell megengednie magának. Remélem, találkozunk Oroszországban.

A. SZ. SZUVORINNAK

Krasznojarszk, 1890. május 28.
Krasznojarszk, május 28.

Üdvözletem! Tomszkból küldtem Önnek ajánlottan egy nagy paksamétát. Ha a levéllel kapcsolatban mindenképpen táviratoznia kell, Blagovescsenszkbe küldje, poste restante. Persze csak akkor, ha az én távirataimból nem derül ki, hogy már elhagytam a fent nevezett várost. Eddig nem utaztam, másztam. Az út borzalmas és rettenetes a járhatatlan, tengelytörő sár miatt. De hála Istennek, Krasznojarszk környékén javult egy kicsit. A fogatom kétszer tört el az erőltetéstől és a javítás miatt kétszer kellett tétlenkednem az állomásokon. Mély tiszteletem mindenkinek.
Az Ön A. Csehovja
A borítékon:
Feodoszija városa (Tauriai korm.)
Alekszej Szergejevics Szuvorinnak

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Krasznojarszk, 1890. május 28.
Krasznojarszk, május 28.

Micsoda gyilkos egy út! Alig bírtam elvergődni Krasznojar-szkig, s közben kétszer kellett megjavítani a fogatot: először
a kakas, az a függőlegesen álló vasdarab, amely a kocsi elejét kapcsolja össze a tengellyel. Aztán a kocsi eleje alatt tört el az úgynevezett felhérc. Soha életemben nem láttam még ilyen utat, ilyen össze-vissza kereszteződéseket s ekkora elhanyagoltságot. Írni fogok erről a képtelenségről a Novoje Vremjában, ezért most nem mondok róla többet.
Nagyszerű az utolsó három állomás: amikor Krasznojarszkhoz közeledik az ember, mintha egy másik világba kerülne. Az erdőből kiér a rónára, ami nagyon hasonlít a mi donyeci sztyeppénkre, csak itt a környező hegyláncok fenségesebbek. Hétágra süt a nap, s levelet bontogatnak a nyírfák, holott három állomással hátrébb még csak nem is rügyeztek. Hála Istennek, végre megérkeztem a nyárba, ahol nincs se szél, se hideg eső. Krasznojarszk szép, rendezett város, hozzá hasonlítva Tomszk olyan, mint egy disznó sábeszdekliben. A tiszta utcák ki vannak kövezve, a nagy házak kőből épültek, a templomok fényűzőek.
Élek és tökéletesen egészséges vagyok. Van pénzem, a holmijaim is megvannak. Már azt hittem, hogy elveszítettem a gyapjúharisnyámat, de hamarosan megkerült.
Eddig, ha a fogatot leszámítom, minden rendben van, nincs mire panaszkodnom. De borzasztó a drágaság. Sehol nem annyira nyilvánvaló, hogy valaki nem tud praktikusan élni, mint utazás közben: fölöslegesen fizetek, szükségtelen dolgokat teszek meg, nem azt mondom, amit kellene, s mindig arra várok, ami nem következik be...
Öt-hat nap múlva leszek Irkutszkban, ugyanannyit maradok ott, azután ugrás Szretyenszkbe, s azzal vége a kocsizásnak. Most már több, mint két hete, hogy szakadatlanul kocsin vagyok, csak ekörül forog minden gondolatom, ezzel kelek-fekszem; s minden nap, az első pillanattól kezdve tanúja vagyok a napfelköltének. Annyira hozzászoktam már, hogy úgy érzem, mintha egész életemben kocsin ültem s a sáros úttal küszködtem volna. Amikor nem esik, és nincsenek sáros kátyúk az úton, valahogy olyan furcsa és szinte unatkozom. Nyakig sáros vagyok, olyan a pofám, mint egy bojnyiké.
A szegény ruhám is megszenvedte a magáét!...
Két főhadnaggyal s egy katonaorvossal utazom2, akik úgyszintén az Amur felé tartanak. Így aztán tökéletesen fölösleges a revolver. Ilyen társaságban a pokoltól se kell félni. Most megteázunk az állomáson, utána megnézzük a várost.
Szívesen laknék Krasznojarszkban. Nem is értem, miért szeretik annyira ide száműzni az embereket. Itt van Juhancev, aki nemrégiben kapott amnesztiát és Rikov3 is.
De most sietek. Jó egészséget! Mindenkit csókolok, aztán megvetem a hátam a kályhában, és újra karjaimba ölelem, főpapi áldásomat adom rátok és minden jót kívánok!
Az Isten szerelmére, csak semmi betegség és semmi baleset! Isten áldása védje minden porcikátok!

A Ti Homo Sachaliensisetek
A. Csehov

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Kanszk, 1890. május 31.

Ezt a valamit Kanszkból írom. Van egy Kainszk nevű város is, de az Tomszk előtt van, ez itt egyszerűen Kanszk, "i" nélkül. A kettő együtt egyetlen Zvenyigorodot alkot. Szürke reggel. Most borscsot fogunk enni. Az egyik tiszt-útitársamnak fáj a foga. Az út javul, mégis lassan haladunk. Irkutszkból fogok írni Nektek, ami még 800 verszta. Ó, jaj! Már a könyökömön jön ki az utazás. Hogy utálom már látni, hogy a kabátom csupa szőr, a csizmám csupa sár, a felöltőm teli szénaszállal.
A zsebemben dohány- és kenyérmorzsa, szénatöredék, a csomagomon por, még a szám is teli porral. Most hozták a borscsot...
Élek, egészséges vagyok, mindenem ép. Még nem bontottam fel a Kuvsinnyikov-féle konyakosüveget. Na, minden jót!
A Ti Antoine-otok
A borítékon:
Szumi /Harkovi korm./
Marija Pavlovna Csehovának

NY. A. LEJKINNEK

Irkutszk, 1890. június 5.
Irkutszk, 90. június 5.

Üdvözlöm, legjóságosabb Nyikolaj Alekszandrovics!
Szibéria mélyéből, Irkutszkból küldöm szívélyes üdvözletemet. Tegnap éjjel érkeztem meg ide, s nagyon örülök, hogy megérkeztem, mert igen elkínzott az út, vágyódtam az enyéim és az ismerősök után, akiknek már régen nem írtam. Na, lássuk csak, mi érdekeset írjak Önnek? Kezdem azzal, hogy az út szokatlanul hosszú. Tyumenytől Irkutszkig több mint háromezer versztát tettem meg fogaton. Tyumeny és Tomszk között a hideggel és a folyóáradásokkal volt kemény csatám. Szörnyű hideg volt, Krisztus mennybemenetelének napján fagyott és havazott, így aztán a bundát meg a nemezcsizmát csak Tomszkban, a szállodában vethettem le. Ami meg az áradásokat illeti, az kész egyiptomi csapás volt. A folyók kiléptek medrükből, és sok-sok verszta távolságban elöntötték a réteket s velük együtt az utakat is persze. Mindegyre csónakra kellett cserélni a fogatot, a csónakot meg nem adták ingyen: vérbe-verejtékbe került mindegyik, mivel hogy napokig kellett ülni a parton az esőben és várni, várni, várni... Tomszktól Krasznojarszkig elkeseredett harc a sár miatt járhatatlan úttal. Istenem, még felidézni is borzasztó! Hányszor kellett megjavítani a fogatomat, gyalogolni, káromkodni, kimászni a fogatból, visszamászni stb. Megesett, hogy hat-tíz óráig is eltartott az út egyik állomástól a másikig, s minden alkalommal tíz-tizenöt órát vett igénybe a fogat javítása. Krasznojarszk és Irkutszk között rettenetesen volt a hőség és a por. Ehhez számítsa még hozzá az éhkoppot, az orromat megtöltő port, az álmatlanságtól beragadt szemet, az örökös rettegést, hogy a fogatnak (sajátom van) eltörik valamije és az unalmat... De azért többé-kevésbé elégedett vagyok, és köszönöm Istennek, hogy megadta az erőt és a lehetőséget erre az utazásra... Sok mindent láttam, sok mindent átéltem, s minden érdekes és új számomra: nem is mint írónak, hanem egyszerűen mint embernek. A Jenyiszej, a tajga, a postaállomások, a kocsisok, a vad természet, az állatok, a fizikai megpróbáltatások, amelyeket az utazás kényelmetlenségei okoztak, a pihenés gyönyörűsége, mindez együtt oly kellemes, hogy le sem tudom írni. Már önmagában az igen érdekes és persze egészséges, hogy több mint egy hónapig tiszta levegőt szívtam, s egy teljes hónapig minden áldott nap láttam a napfelköltét az első pillanattól kezdve.
Innen a Bajkálhoz megyek, azután Csitába, Szretyenszkojéba, ahol gőzhajóra váltom föl a fogatot, és az Amuron jutok el végső célomhoz. Nem sietek, hiszen nem akarok július elseje előtt Szahalinra érni.
Ha úgy gondolná, hogy ír nekem, itt a címem: Alekszandrovszkij őrhely, Szahalin szigete. Szahalinra naponta érkezik a posta Szibérián át...
A viszontlátásra:
Az Ön Homo Sachaliensise
A. Csehov
Szibérián át teljesen biztonságos az út. Nincs rablótámadás.

I. L. LEONTYEVNEK /SCSEGLOVNAK/

Irkutszk, 1890. június 5.
Irkutszk, június 5.

Üdvözlöm, drága Jeanom! Baráti üdvözletemet küldöm Szibéria mélyéből, Irkutszk nemes városából, ahová tegnap este érkeztem meg...
Hosszú az utam. Oly mértékben hosszú és nagy távolságokat felölelő, hogy nincs is nagyon miről írni. Csak annyit mondok, hogy nehézkes, időnként elviselhetetlen és kínzó volt az utazás: folyóáradás, hideg, ételként kizárólag tea, piszkos ruha, nehéz csizma, járhatatlan sár; mindennek kiemelkedő jelentősége volt számomra, ezáltal a természet és a szibériai ember a második, harmadik sorba szorult. Meg azt is hozzátehetem, hogy a természet meg az itteni emberek alig különböznek az oroszországiaktól. Csak a Jenyiszej és a tajga kivételes, de hát róluk csak beszélni lehet, írni nem, hiszen egy levél nagyon is szűkös ehhez. Decemberi találkozásunkkor a lába elé rakom minden kincsemet, amit Szibériában szereztem.
Innen a Bajkálhoz megyek, aztán az Amurhoz, azon jutok el Szahalinra. Majd mindent elmesélek Önnek, barátom, ha életben maradok, s ha lesz hozzá kedve, hogy végighallgasson egy olyan ügyetlen mesélőt, mint amilyen én vagyok...
Isten áldja! Egészséget, boldogságot kívánok, s ne feledjen! Nagyon rossz nekem emberek nélkül.
Az Ön A. Csehovja

A. NY. PLESCSEJEVNEK

Irkutszk, 1890. június 5.
Irkutszk, június 5.

Ezerszer üdvözlöm, drága Alekszej Nyikolajevics! Végre magam mögött tudom a legnehezebb 3000 versztát, ülök egy rendes szállodai szobában, és írhatok. Szándékosan csupa új holmit vettem föl, a lehető legdivatosabbat ráadásul, hiszen el se tudja képzelni, mennyire meguntam a nehéz, sáros csizmát, a kátrányszagú bundát vagy a felöltőre ragadt szénaszálakat, a zsebbe rakódott port és morzsát és a mérhetetlenül piszkos fehérneműt. Útközben bizony ilyen csirkefogó módra voltam öltözve, hogy még a csavargók is ferdén néztek rám, s ráadásul, mintha szándékos lett volna, a hideg szelektől és esőtől az arcbőröm berepedezett, s olyan lett, mintha halpikkelyek nőtték volna be. Most újra európai vagyok, át is érzem egész lényemmel.
Nos, mit is írjak Önnek? Minden oly hosszú és változatos, hogy az ember nem tudja, hol is kezdje, mit válasszon ki. Mindent, amit Szibériában átéltem, három időszakaszra bontok: 1. Tyumenytől Tomszkig 1500 verszta, rettenetes hideg éjjel-nappal, bunda, nemezcsizma, hideg eső, szél és elkeseredés, (életre-halálra) birkózás a folyóáradásokkal: a folyók ugyanis elöntötték a réteket és az utakat, ezért minduntalan ladikra váltottam a fogatot és hajóztam, miként egy velencei a gondoláján; a csónakok, a rájuk való várakozás a parton, a hajózás stb. oly sok időt emésztett föl, hogy az utolsó két napon minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam a 400-500 verszta helyett többet megtenni hetvennél; ráadásul voltak nagyon szorongató, kínos pillanatok, különösen akkor, amikor hirtelen szél kerekedett és nyomni kezdte a csónakot. 2. Tomszktól Krasznojarszkig 500 verszta, a sár miatt járhatatlan úton. Fogatostul úgy süllyedtem bele a sárba, mint légy a sűrű lekvárba. Hányszor tört el a fogat (sajátom van), hány versztát gyalogoltam, hány sárfolt volt az arcomon és a ruhámon!... Nem utaztam, sárban cubukoltam. Ezért aztán káromkodtam is ám! Másra már nem is volt alkalmas az agyam, csak káromkodásra. Elkínzott, agyongyötört voltam, s nagyon örültem, amikor végre beestem a krasznojarszki postaállomásra. 3. Krasznojarszktól Irkutszk 1566 verszta, forróság, füst az erdei tűzvészek miatt és por: por a számban, az orromban, a zsebemben; ha tükörbe néztem, úgy láttam, mintha maszkot viselnék. Amikor az Irkutszkba való megérkezésem után megmosakodtam a fürdőben, akkor nem fehéren, hanem hamuszürkén-barnásan folyott le rólam a szappanhab - mintha lovat csutakolnának.
Ha majd visszatérek, mesélek Önnek a Jenyiszejről és a tajgáról - rendkívül érdekes és különleges, hiszen újdonságot jelent egy európainak. Minden más a szokásos és egyhangú. Általában elmondható, hogy a szibériai természet (külsőleg legalábbis) nem sokban különbözik az oroszországitól; van pedig különbség, de nem feltűnő. Ami a rablótámadásokat, gonosztévőket illeti, az egész csak mese és ostobaság. Egyáltalán nincs szükség revolverre, s éjszaka az erdőben oly biztonságban van az ember, mint nappal a Nyevszkijen. Más dolog, ha valaki gyalogszerrel van.
Ölelem-csókolom Önt, az egész családját üdvözlöm és minden jót kívánok nekik. Ne legyen beteg, galambocskám és ne unatkozzék! Adjon Isten egészséget és pénzt! S ne feledkezzék meg őszinte tisztelőjéről és jóakarójáról
A. Csehovról

A. P. CSEHOVNAK

Irkutszk, 1890. június 5.
Irkutszk, június 5.

Európai testvérkém!
Természetesen nem kellemes Szibériában élni; de jobb, ha valaki Szibériában méltóságteli embernek érzi magát, mint ha Péterváron iszákosnak és csirkefogónak. Nem a szóban forgókról beszélek.
Mielőtt elutaztam Oroszországból, ó, fivérem, azt írtam Neked, sok megbízatást fogsz kapni tőlem. Indulás előtt nem készültem írni Neked, útközben hogy írhattam volna, most meg, ahogy belegondoltam a dologba, rájöttem, hogy nem sok, csupán egyetlen megbízatásom van a számodra, s arra kérlek, hogy az örökséged elvesztésének terhe mellett teljesítsd. A megbízatás a következő: amikor megkapod a nővérünk pénzkérő levelét, rántsd föl a nadrágodat, s menj el a Novoje Vremja könyvesboltjába, ahol megkapod a könyveimért járó pénzt, amit aztán teljes egészében küldj el a nővérünknek. Ennyi az egész.
Szibéria hideg és végeláthatatlan ország. Csak megy és megy az ember, és még mindig nem látja az út végét. Kevés érdekeset és újat látok, de sok mindent érzek és élek át. Megküzdöttem a folyóáradásokkal, a hideggel, a járhatatlan sárral, az éhezéssel, az álmossággal... Mind olyasmi, amit Moszkvában egy millióért sem tapasztalhattam volna meg. El kéne jönnöd Szibériába! Kérd meg már az ügyészeket, hogy küldjenek ide!
Az összes szibériai város közül Irkutszk a leghelyesebb. Tomszk egy fityinget sem ér, s az összes járási székhely olyan, mint az a Krepkaja, amelyben oly óvatlanul megszülettél.
A legnagyobb baj, hogy ezekben a járási városkákban semmi ennivaló, s ez igen érzékenyen érinti az embert útközben! Beérsz egy városba, s abban reménykedsz, hogy hegyeket fogsz fölfalni, aztán jön a csőd: se kolbász, se sajt, se hús, se hering, csak egyazon ízetlen tojás és tej, akár a falvakban.
Általában véve elégedett vagyok az utammal, és nem sajnálom, hogy nekivágtam. Maga az út nyomasztó volt, de milyen csodálatos utána a pihenés! Gyönyörűséggel pihenek.
Irkutszkból a Bajkálhoz megyek, amelyen gőzhajóval kelek át; a Bajkáltól ezer verszta az Amurig, onnan aztán hajóval a Csendes-óceánig, ahol is az első dolgom lesz megfürdeni és osztrigát enni.
Este érkeztem ide, s első utam a fürdőbe vezetett, azután lefeküdtem aludni. Ó, mekkorát aludtam! Csak most jöttem rá, mennyit ér az álom!
Na, minden jót!...
Két kézzel áldalak!
Ázsiai testvérkéd A. Csehov

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Irkutszk, 1890. június 6.
Irkutszk, június 6.

Üdvözöllek, drága mama, Mása és Misa! Mindenkit üdvözlök, veletek vagyok!
Az utolsó hosszú levelemben azt írtam nektek, hogy a Krasznojarszk körüli hegyek hasonlítanak a donyeci hegyláncra, de ez nem igaz: amikor a városból néztem el feléjük, észrevettem, hogy magas falként kerítik a várost, amitől élénken emlékeztetnek a Kaukázusra. S amikor alkonyatkor, elutazóban kiértem a városból, átkeltem a Jenyiszejen, a túlparton igazi kaukázusi hegyláncot találtam, ugyanolyan felhőbe vesző, méla táj volt... A Jenyiszej széles, gyors, kanyargós folyó. Nagyon szép, szebb, mint a Volga. A rajta átkelő komp nagyszerű, ravaszul kifundált, képes árral szemben haladni; erről majd otthon mesélek. Tehát a hegyek és a Jenyiszej: ez az első eredeti és új dolog, amit Szibériában látok. A hegyek és a Jenyiszej olyan érzésekkel ajándékoztak meg, amelyek százszoros fizetség az elszenvedett zűrzavarért, s az előbbiek miatt voltam kénytelen marhának nyilvánítani Levitant,1 amiért volt olyan ostoba, és nem jött el velem.
Krasznojarszktól Irkutszkig megszakítatlan a tajga. Az erdő nem jelentősebb, mint Szokolnyikiben, de azért egyetlen kocsis se tudja, hol végződik. Vége-hossza nincs. Száz és száz versztányira csak erdő. Senki se tudja, ki és mi lakik a tajgában, s csak telenként fordul elő, hogy a távoli északról a tajgán át emberek érkeznek rénszarvason kenyérért. Ha az ember fölmegy az egyik hegyre, s előre és aláfelé néz, akkor hegyet lát elől, amögött megint hegyet, azután is, oldalt úgyszintén hegyeket, s ezt az egész mindenséget erdő borítja. Szorongani kezd tőle az ember. Ez a második valami, ami eredeti s újdonság...
Krasznojarsztól kezdve hőség és por. Szörnyű hőség. Bunda és sapka sutba dobva. Orrom-szám tele porral, az inggallérom mögött is, pfuj! Amikor Irkutszhoz közeledtünk dereglyén (vagyis hogy kompon) át kellett kelnünk az Angarán. Ekkor, mintha a sors gúnyolódna velünk, a lehető legerősebb szél kerekedett... Én és a katona útitársaim, akik már tíz napja ábrándoztunk fürdőről, ebédről és alvásról, ott álltunk a parton, és belesápadtunk a gondolatba, hogy nem Irkutszkban, hanem egy faluban fogunk éjszakázni. A komp sehogy se tudott kikötni... Ott álltunk egy órát, kettőt, s akkor, ó, Istenem,
a komp megerőltette magát, és mégis meg tudta közelíteni a partot. Éljen! - máris ott vagyunk a fürdőben, vacsora lesz és alvás! Ó, milyen finom dolog kigőzölni magunkat, enni és aludni!
Irkutszk nagyszerű város. Egészen értelmiségi formája van. Színház, múzeum, városi park térzenével, jó szállodák... Nincsenek torzszülött kerítések, táblák és foghíjak ostoba feliratokkal, hogy tilos megállni. Van egy Taganrog nevű kocsma.
S a cukornak 24, a cirbolyamagnak 6 kopek az ára fontonként.
...Élek és egészséges vagyok. Van pénzem. A kávét eldugtam, hogy Szahalinra maradjon. Nagyszerű teát iszom, amely után kellemes felhangoltságot érzek. Kínaiakat látok. Jóindulatú és nem ostoba népség. A szibériai bankban azonnal kiadták a pénzemet, nagyon kedvesen fogadtak, megkínáltak cigarettával és meghívtak a nyaralójukba. Van egy nagyszerű cukrászda, de minden pokolian drága benne. A járdán faburkolat.
Tegnap éjszaka a tisztekkel körülnéztünk a városban. Hallottam, hogy valaki hatszor egymás után elnyújtva azt kiáltotta, hogy: "Ő-ő-őrség!" Talán megfojtottak valakit. Próbáltuk megkeresni, de senkit se találtunk.
...Legyetek egészségesek, vigyázzon rátok az Isten! Próbáljátok nem elfelejteni a Ti házimanótokat
A. Csehovot
Mindenem gyűrött, piszkos, szakadt. Olyan vagyok, mint egy csavargó.
Valószínűleg nem viszek haza prémet. Nem tudom, hol árulják, megkérdeni lusta vagyok.
Irkutszkban rugós konflisok vannak. Ez a város szebb, mint Jekatyerinburg és Tomszk. Egészen európai.
Legalább két nagypárnát kell vinni, ha útra kel az ember, sötét párnahajban...
Irkutszkból a Bajkálhoz megyek. El fogok szakadni az útitársaimtól.
A nagy csizmát kitapostam, kényelmesebb lett. Már nem fáj a sarkam.
Reggelire hajdinakását rendeltem. Útközben eszembe jutott a túró, s az állomásokon azt ettem a tej mellé. Megkaptátok-e a kisebb városokból küldött levelezőlapjaimat? Őrizzétek meg őket: azok alapján fogjuk megítélni, milyen gyors a posta. Az itteni postának nem sietős.

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Irkutszk, 1890. június 7.
Irkutszk, június 7.

Most kaptam Szuvorintól a következő táviratot: "Ne hencegj még nem vagy stanley üdvözöl az arany és az édes szegények a ház gyönyörű sajnáljuk hogy nincs itt a komor embereknek mindenek irigységére jön a második kiadása maga szegény és jó szeretjük Kazancevet az egyetemistát nagyon unalmas így mikor jön vissza. Szuvorin"
Ezt oldd meg, bölcs Oidipusz! Mindenesetre, ha a Komor embereknek1 kijön a második kiadása, akkor kaptok 600-700 rubelt, amit költsetek a szükségesekre. Az is jó, ha félretesztek belőle valamennyit: lehet, hogy átutalást kérek Moszkvából Vlagyivosztokba. A szibériai bank azt ígéri, elintézi ezt az átutalást.
...Hőség van. Ma térzene a hadbiztosi parkban és séta.
Szretyenszkből június 20-án indul a hajó. Igazhitű keresztények, mit fogok én itt csinálni 20-ig? Hová legyek? Szretyenszkig csak öt-hat nap az út.
Erősen megváltoztattam az útvonalamat. Habarovkától (nézzétek csak meg a térképet!) nem Nyikolajevszkbe, hanem az Usszurin Vlagyivosztokba megyek, s onnan már Szahalinra. Muszáj megnézni az Usszuri környékét. Vlagyivosztoknál pedig megfürdöm a tengerben és osztrigát fogok enni.
Kanszkig hideg volt. Kanszktól (nézzétek meg a térképet!) kezdtünk dél felé ereszkedni. Ugyanolyan sűrűn zöldell minden, mint nálatok, már a tölgyek is kihajtottak. A nyírfalomb itt sötétebb, mint Oroszországban, nem olyan szentimentálisan zöld. Rengeteg a zelnicemeggy, amely az orgonát és a cseresznyét is helyettesíti. Azt mondják, kitűnő lekvár készül belőle. Marináltan ettem: elég jó.
Velem tart a két főhadnagy és a katonaorvos. Háromszoros viteldíjat kaptak, de mindent föléltek, bár egy fogatban utaznak. Itt állnak egy garas nélkül, arra várnak, mikor ad nekik pénzt a hadbiztosság. Kedves emberek. 1500-2000 rubelnyi viteldíjat kaptak, pedig egyiküknek se kerül egy fityingjébe sem az út (kivéve persze a postaállomásokat). Azt csinálják, hogy mindenkit jól lehordanak a szállodákban és az állomásokon, így szörnyű nehéz kivasalni belőlük pénzt. Az ő társaságukban én is kevesebbet fizetek, mint általában...
Ma életemben először láttam szibériai macskát. Hosszú, puha szőre van, szelíd természetű...
Ezekkel az... arcú szibériai Parasákkal2 összehasonlítva, akik nem tudnak öltözködni, énekelni és nevetni, a mi Zsaméink, Driskiink és Gundaszihiink egyszerűen királynők. A szibériai kisasszonyok és úrhölgyek olyanok, mint a fagyasztott hal. Rozmárnak vagy fókának kell lenni, hogy bármit kezdhessen velük az ember.
Elegem van az útitársaimból. Sokkal jobb egyedül utazni. Útközben leginkább a hallgatást szeretem, az útitársaim viszont szakadatlanul beszélnek és énekelnek, s beszélni csakis nőkről beszélnek. Kölcsönkértek tőlem holnapig 136 rubelt, és már elköltötték. Feneketlen hordók, ami igaz, az igaz...
A szibériai országútnak is megvannak a maga istencsapásai. Harminc-harmincöt versztányira vannak az állomások. Éjszaka utazik az ember, csak megy, megy... Meghülyülsz, megbolondulsz, s még mindig mész, s ha megkockáztatod és megkérded a kocsist, hány verszta még az állomás, okvetlenül azt fogja felelni, hogy tizenhét. Különösen kínzó, amikor lépésben kell haladni a kátyús, sáros úton, s amikor az ember úgy szeretne inni valamit. Már hozzászoktam, hogy ne aludjam: tökéletesen közömbös számomra, hogy fölébresztenek. Ha az ember nem alszik egy nap, egy éjszaka, akkor másnap ebédtájt elkezd feszülni a halántéka, s ezután este és éjszaka, különösen hajnal felé s a harmadik nap reggelén elszundikál a fogatban, s az is előfordul, hogy ülve el-elalszik egy percre. Ebédkor és ebéd után minden állomáson leheveredik a díványra, amíg befogják a lovakat, de az inkvizíció csak este kezdődik. Este, miután az ember megivott vagy öt pohár teát, égni kezd az arca, s az egész teste úgy elerőtlenedik, hogy szinte hátrahanyatlik. A szeme leragad, a lába elmacskásodik a nagy csizmában, az agya összezavarodik... Ha megengedheti magának, hogy ott éjszakázzon, azonnal elalszik, mint akit fejbe vertek. Ha van elég akaratereje, hogy tovább menjen, akkor a fogatban szundikál, akárhogy rázza is a kocsi. Az állomásokon a kocsisok fölébresztik, mert hogy le kell szállni a fogatról és ki kell fizetni a viteldíjat: nem annyira a szavukkal vagy a ruhaujj-ráncigálással ébresztik föl az embert, sokkal inkább a fokhagymaszaggal, ami a bajszuk alól tör elő; hányingert kap tőlük az ember, olyan hagyma- és fokhagymaszag dől belőlük. Csak Krasznojarszk után tanultam meg a fogaton aludni. Egyszer Irkutszk felé menet 58 versztát aludtam át, ráadásul csak egyszer ébresztettek föl. De a fogaton alvás nem frissíti föl az embert. Nem alvás ez, inkább valami öntudatlan állapot, ami után zúg az ember feje, és büdös a szája.
A kínaiak azokra a nyápic kisöregekre emlékeztetnek, akiket oly szívesen festett meg a megboldogult Nyikolaj.3 Csodaszép copfokat is láttam.
Tomszkban rendőrségi ügyem volt. Este tizenegykor az inas jelentette, hogy látni kíván a rendőrkapitány helyettese. Mi van? Csak nem politikai ügyről van szó. Csak nem gyanúsítanak voltaire-ianizmussal? Mondom az inasnak, hogy kéretem az illetőt. Belép egy hosszú bajszú férfi és ajánlja magát. Kiderült, hogy irodalomkedvelő, maga is ír, s úgy jött oda a szállodai szobámba, mintha Mohamedhez ment volna Mekkába, hogy tiszteletét tegye. Azért említettem meg, mert késő ősszel Pétervárra megy, ezért aztán rábíztam a bőröndömet, azzal a kéréssel, hogy vigye el a Novoje Vremja szerkesztőségébe. Arra az estre írom ezt Nektek, ha a mieink vagy az ismerősök közül valaki Pityerbe4 utazna. A rendőr neve Arsaulov.
Erről jut eszembe, kereshetnétek egy tanyát. Ha visszamegyek Oroszországba, öt évig csak pihenni fogok, vagyis egy helyben fogok ülni és zabot hegyezek. Erre épp jó lenne egy tanya. Gondolom, van rá pénz, igazán nem állnak rosszul a dolgaim. Ha ledolgozom az előleget (a felét már ledolgoztam), akkor tavasszal mindenképpen fölveszek két-háromezer előleget ötéves részletre. Nem lesz tőlem lelkiismeretlenség, hiszen a Novoje Vremja könyvesboltja már többet keresett a könyveimen, mint két-háromezret, és még többet fog keresni rajtuk. Gondolom, harmincöt éves koromig nem kapok bele semmi komoly dologba, szeretném kipróbálni, milyen a magánélet, amilyen már volt nekem egyszer, de amelyet különböző körülmények miatt észre se vettem.
Ma átkentem a bőrkabátomat szalonnával. Csodálatos egy kabát, megmentett a megfázástól. A bunda is derék darab! Melegít is, aludni is lehet rajta. Olyan meleg, mint egy kályha. Nagyon rossz párna nélkül. A széna nem bírja helyettesíteni: öt-hat állomás után elkezd töredezni, csupa por lesz, ami aztán csiklandozza az arcomat és zavar az alvásban. Egy szál lepedőm sincs. Micsoda szégyen ez is! Nadrágból is többet kellett volna hoznom. Minél nagyobb a csomag, annál jobb - kisebb a zötykölődés, nagyobb a kényelem.
Jó egészséget! Már nincs miről írnom. Mindenkit üdvözlök.
A Ti A. Csehovotok

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Lisztvenyicsnaja, 1890. június 13.

Lisztvenyicsnaja állomás, a Bajkál partján, június 13.

Őrült napjaim vannak. Június 11-én, vagyis tegnapelőtt este indultunk Irkutszkból, azzal a vágyálommal, hogy elérjük
a hajnali négykor induló gőzhajót a Bajkálon. Irkutszktól a Bajkálig csak három postaállomás van. Az első állomáson kijelentették, hogy minden ló úton van, s ezért sehogyan sem lehetséges továbbmenni. Ott kellett maradnunk éjszakára. Tegnap reggel elindultunk onnan, s délre megérkeztünk a Bajkálhoz. Kimentünk a kikötőbe, s a kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy gőzhajó június 15.-e, péntek előtt nincs. Ez azt jelenti, hogy péntekig ülhetek a parton s a vizet bámulva várhatok. De mivel nincs olyasmi, aminek vége ne szakadna, ezért aztán nincs is kifogásom a várakozás ellen, s várok is mindig türelmesen, csak az a baj, hogy Szretyenszkből 20-án indul egy hajó lefelé az Amuron; ha nem csípjük el, akkor meg kell várnunk a következő hajót, amelyik 30-án indul. Könyörületes Isten, mikor jutok el már végre Szahalinra?!
Az Angara partján utaztunk a Bajkálig; a folyó a Bajkálból ömlik ki és a Jenyiszejbe torkollik. Nézzétek meg a térképet! Festői a partja. Hegyek és hegyek, rajtuk sűrű erdő. Csodaszép idő volt, csöndes, napsütéses, meleg; utazás közben azt éreztem valami okból, hogy szokatlanul egészséges vagyok; olyan jól éreztem magam, hogy nem is tudom megfogalmazni. Valószínűleg azért volt így, mert Irkutszkban kipihentem magamat, meg azért, mert az Angara partja Svájchoz hasonlít. Ez is új és eredeti. Végigmentünk a parton, elértük a torkolatot és balra fordultunk. Az már a Bajkál partja volt, amelyet Szibériában tengernek neveznek. Tükörsima volt. Persze, a túlpartot nem lehetett látni, az kilencven versztára van. A partja magas, meredek, sziklás, erdős, jobbra és balra láthatóak a tengerbe nyúló hegyfokok, ahogy Aja-Dagnál vagy a feodoszijai Tohtabelnél.
A Krímre hasonlít. Lisztvenyicsnaja állomás közvetlenül a vízparton van, és döbbenetesen hasonlít Jaltára. Ha a házak fehérek volnának, egészen olyan volna, mint Jalta. Csak a hegyeken nincsenek épületek, mert a hegyek szinte függőlegesek, nem lehet építeni rájuk.
Falusias lakást vettünk ki egy házban, amely akár kraszkovói nyaraló is lehetett volna. Az ablak alatt, két-három arsinra1 a padlótól már ott a Bajkál. Naponta egy rubelt fizetünk érte. Hegyek, erdők, a tükörsima Bajkál - mindezt megmérgezi a gondolat, hogy péntekig itt kell ülnünk. Mit fogunk itt csinálni? Ráadásul nem tudjuk, mit fogunk enni. Az itteniek kizárólag havasi hagymát esznek. Se hús, se hal; tejet se kaptunk, csak ígérték. Egy kis fehérkenyérért 16 kopeket kértek el. Vettem hajdinakását meg egy kis darab füstölt disznóhúst, és mondtam, hogy főzzenek belőle valami löttyöt. Semmi íze, de mit tehetünk, meg kell enni. Egész este jártuk a falut, nem ad-e el valaki egy tyúkot, de nem találtunk... Viszont van vodka! Az orosz ember nagy disznó. Ha az ember megkérdezi, miért nem eszik húst, halat, azzal mentegetőzik, hogy nincs szállítás, mert rosszak az utak stb., de vodka még a legeldugottabb falvakban is van, s akkora mennyiségben, amekkorában az ember kívánja. Pedig elvileg húst és halat szerezni sokkal könnyebb volna, mint vodkát, hiszen drágább és a szállítása is nehezebb... Úgy látszik, vodkát inni mégis csak érdekesebb, mint kemény munkával halat fogni a Bajkálban vagy állatokat tartani.
Éjfélre megérkezett a gőzhajócska; kimentünk megnézni, no meg, azt is meg akartuk kérdeni, van-e valami ennivalójuk. Azt mondták, holnap kaphatunk ebédet, de most éjszaka van, a konyhában nincs befűtve, stb. A "holnap"-ért is köszönetet mondtunk, valami remény hát mégis van. De sajnos, akkor jött a kapitány, és azt mondta, hogy a hajó hajnali négykor elindul Kultukba. Szép dolog, mondhatom! A büfében, ahol nemigen szabad mozgolódni, mert olyan kicsi, megittunk egy üveg savanyú sört (35 kopek), s borostyánszínű gyöngyöcskéket láttunk egy tányéron: az omulamaréna kaviárja volt. Hazamentünk s indulás aludni. Untam már az alvást. Az ember minden áldott nap megágyaz magának a padlón: a bundát szőrrel fölfelé leteríti, a feje alatt az összehajtogatott felöltő meg egy kispárna, s nadrágban és mellényben fekszik ezen a halmon. Hol vagy, civilizáció?
Ma esik, és a Bajkál elmerült a ködben. "Nagyszerű!" - mondaná Szemasko. Unalmas. Le kéne ülni írni, de csúf időben nincs kedvem dolgozni. Könyörtelenül kerülget az unalom: ha egyedül volnék, nem volna semmi baj, de itt van velem a két főhadnagy meg a katonaorvos, akik szeretnek beszélgetni és vitatkozni. Kevés dologhoz értenek, de mindenről beszélnek. Ráadásul az egyik főhadnagy olyan Hlesztakov-féle2 és dicsekvős. Útközben mindenképp legyen egyedül az ember. Sokkal érdekesebb, ha a fogatban vagy a szobájában ülve kettesben van a gondolataival, semmint ha emberekkel van együtt. A katonák mellett még Innokentij Alekszejevics, az irkutszki Műszaki Főiskola hallgatója is velünk utazik, egy gyermek, aki Neopolitanszkijra hasonlít, de annál okosabb és jobb ember. Azért hoztuk magunkkal, hogy eljuttassuk Csitába.
Gratuláljatok: a fogatomat eladtam Irkutszkban.3 Nem mondom meg, mennyit nyertem rajta, mert mamácska elájul, és öt éjszaka nem bír majd aludni.
Jó egészséget és ne unatkozzatok...
...Feloszlott a köd. Látom a hegyeket felhősipkában. Ó, az ördög tudja! Kaukázus, gondoltad volna... A viszontlátásra!
A Ti Homo Sachaliensisetek:
A. Csehov

F. O. SEHTYELNEK

Lisztvenyicsnaja, 1890. június 13.
Június 13.

Még sosem kapott levelet a Bajkál partjáról, hát tessék! A Bajkál partján ülve írom e levelet, s közben arra várok, hogy mikor méltóztatik a gőzhajónak továbbszállítania személyemet. Kedden érkeztem ide, a gőzhajó meg majd pénteken jön; esik, a tavon köd van, enni nincs mit; svábbogár és poloska annyi van, amennyit csak kíván az ember. Viszontlátásra, öregem!
Tiszteletem Natalja Tyimofejevnának.
Unom már az utazást.

A borítékon:
Moszkva, Petrovszkoje sossze, magánház
Franc Oszipovics Sehtyelnek

A CSEHOV-CSALÁDNAK

A Silka folyó, a Jermak nevű gőzhajón, 1890. június 20.

Üdv a drága háznépnek!
Végre lehúzhatom a nehéz, sáros csizmát, a gyűrött nadrágot, s a portól és izzadságtól kirongyolódott kék inget, megmosakodhatom, és emberhez méltóan felöltözhetem. Már nem tarantaszban ülök, hanem a Jermak nevű amuri gőzös első osztályú kabinjában. Ez a változás tíz nappal ezelőtt következett be, s megvolt a maga oka. Írtam már Nektek Lisztvenyicsnajából, hogy lekéstem a bajkáli gőzhajót, s hogy nem kedden, hanem pénteken tudok átkelni a tavon, s hogy ezért csak a június 30-án induló amuri gőzöst érhetjük el. Ám a sors szeszélyes, s gyakran művel olyan csodát, amit nem is vár tőle az ember. Csütörtök reggel kimentem sétálni a Bajkál partjára, hát látom ám, hogy a két gőzhajócska közül az egyiknek füstöl a kéménye. Kérdem, hová tartanak? Azt felelik, "a tengeren túlra", Kljujevóba. Valami kereskedő fogadta meg őket, hogy vigyék át a túlpartra a szekereit. Nekünk is "a tengeren túlra" kellett mennünk, Bojarszkaja állomásra. Kérdem, hány versztányira van Kljujevótól Bojarszkaja? Azt mondják, huszonhétre. Futottam vissza az útitársaimhoz, s arra kértem őket, kockáztassuk meg, menjünk el Kljujevóba. Azért használom a kockázat szót, mert ha elutazunk Kljujevóba, ahol semmi sincs a kikötőn meg az őrbódén kívül, azt kockáztatjuk, hogy nem találunk lovakat, ott rekedünk, s lekéssük a pénteki hajót, ami nagyobb baj volna nekünk Igor1 halálánál is, mert akkor meg kéne várnunk a keddet. Az útitársaim belementek. Összeszedtük a cókmókunkat, s nagy frissen irány a gőzhajó, ott meg egyenest a büfébe masíroztunk: adjanak egy kis levest, az Isten szerelmére! A büfés szőrösszívű, pénzéhes gazember volt, de Grigorij Ivanics, a szakács, egy volt voronyezsi szolga, hivatása magaslatán állott. Felségesen belaktunk nála. Csöndes, napos idő volt. A Bajkál vize türkizes színű, áttetszőbb, mint a Fekete-tengeré. Azt beszélik, hogy a mélyebb helyeken egy versztányira is lelátni a mélybe. Magam is leláttam ekkora mélységbe, láttam a sziklákat, hegyláncvonulatokat, mind olyan türkiz színben, hogy az embernek a hideg futkos tőle a hátán. Csodálatosan sikerült ez a hajókázás, ezer évig se fogom elfelejteni. Egyvalami nem ütött ki jól: harmadik osztályon utaztunk, s az egész fedélzet teli volt befogott lovakkal, amelyek úgy őrjöngtek, mintha megvadultak volna. E lovak sajátosan színezték az utamat: úgy éreztem, mintha kalózhajón volnék. Kljujevóban az őr magára vállalta, hogy elviszi a csomagjainkat az postaállomásra. Ő fent ült a tyelegán, mi meg gyalog ballagtunk utána a világ legszebb vízpartján. Ostoba az a Levitan, hogy nem jött el velem. Erdőn át vezetett az út: jobbra hegyre kúszó erdő, balra a Bajkál felé lejtő erdő. Micsoda vízmosások, micsoda sziklák! A Bajkálnak gyöngéd, meleg a zúgása. Mellesleg, igen meleg volt. Nyolc verszta után beértünk Miszkanszkaja állomásra, ahol egy Kjahtából átutazó hivatalnok nagyszerű teával vendégelt meg minket, s ahol kaptunk lovakat Bojarszkajáig. Így aztán péntek helyett csütörtökön indultunk el, ráadásul egy teljes nappal megelőztük a postát, ami általában minden lovat eltakarít az állomásokról. Lóhalálában nekiindultunk, azzal a tétova reménnyel, hogy 20-ára Szretyenszkbe érünk. Arról, milyen volt az út a Szelenga partján meg a Bajkál túlpartján, majd személyesen mesélek, most csak annyit mondok, hogy a Szelenga maga
a csoda, s hogy a Bajkál túlpartján mindent megtaláltam, amire vágyom: a Kaukázust is, a Pszlajol völgyét, a zvenyigorodi járást és a Dont is. Nappal a Kaukázusban érzem magamat, éjszaka a doni sztyeppén, s amikor reggel felriad az ember a szundikálásból, azt látja, hogy már a poltavai kormányzóságban van, s ez így megy ezer versztán át. Verhnyeugyinszk kedves kis város, Csita csúf, olyan, mint Szumi. Persze, nem is álmodhattunk sem alvásról, sem arról, hogy ebédeljünk. Vágtat az ember, az állomásokon lovat vált, s csak arra tud gondolni, hogy a következő állomáson esetleg nem kap lovat, s akkor várhat öt-hat órát. Naponta kétszáz versztát tettünk meg, nyáron nem szabad többet megtenni. Már teljesen belehülyültünk. A legszörnyűbb hőség volt, éjszaka meg hideg, úgy hogy a szövet felöltőmre rá kellett vennem a bőrkabátot; volt egy éjszaka, amikor még a bundát is. Na szóval, csak mentünk, mentünk, és ma reggelre megérkeztünk Szretyenszkbe, pontosan egy órával a gőzhajó indulása előtt, az utolsó két állomásért a kocsisok egy-egy rubel borravalót kaptak.
Így hát a lovas-fogatos kalandjaim bevégződtek. Két hónapig tartottak (április 21-én indultam). Ha leszámítjuk a vasútra meg a hajókázásra elfecsérelt időt, a Jekatyerinburgban töltött három napot, az egy hetet Tomszkban, az egy napot Krasznojarszkban, az egy hetet Irkutszkban, a két napot a Bajkál mellett, s azokat a napokat, amelyeket az áradások idején arra vesztegettem, hogy csónakra vártam, akkor megítélhető, milyen gyors volt az utam. Szerencsésen utaztam, amit mindenkinek adjon meg az Isten. Egyszer se voltam beteg, s a rengeteg, magammal hurcolt holmi közül csak a tollkésem veszett el, a bőröndöm szíja meg egy karbolkenőcsös tégely. Van pénzem. Keveseknek adatik meg, hogy így tegyen meg sok ezer versztát.
Annyira megszoktam már az országúti utazást, hogy most valahogy furcsán érzem magam, amiért nem tarantaszban ülök, és hogy nem zötyköl a kocsi. Furcsa, hogy teljes hosszomban kinyújtózhatom, ha lefekszem, és hogy nem por legyezi az arcomat. De még furcsább, hogy a Kuvsinnyikovtól kapott üveg konyak sem tört el, és hogy az konyak az utolsó cseppig megvan. Azt ígértem, hogy csak a Csendes-óceán partján bontom fel.
A Silkán hajózunk, amely Pokrovszkaja állomásnál egyesül az Argunnyal, és így lesz belőle Amur. A folyó nem szélesebb, mint a Pszjol, talán még keskenyebb is. Köves partja van: sziklák meg erdők, teljesen kihalt. Lavírozunk, nehogy ráüljünk egy homokzátonyra vagy farral nekimenjünk a partnak. A zúgóknál gyakran összeütköznek a hajók és a bárkák. Fülledt meleg van. Az előbb megálltunk Uszty-Karánál, ahol kiszállítottak öt-hat száműzöttet. Bányák vannak ott meg börtön a száműzötteknek.
Tegnap voltunk Nyercsinszkben. Nem valami ó, de fényes város, ám lakható.
És Önök, kedves uraim és hölgyeim, hogy vannak? Egyáltalán semmit se tudok rólatok. Összeadhatnátok egy tízkopekest és küldhetnétek egy részletes táviratot.
A hajó Gorbicában fog éjszakázni. Az éjszakák itt ködösek, veszélyes emiatt a hajózás. Ezt a levelet Gorbicában adom föl.
Első osztályon utazom, mert az útitársaim másodikon. Otthagytam őket. Együtt utaztunk (hárman egy tarantaszban), együtt aludtunk, s meguntuk egymást, különösen ők engem...
Gyalázatos az írásom, ugrálós. Ez attól van, hogy rázkódik a hajó, nehéz írni...
Jó egészséget! Úgy látom, közeledünk Gorbicához...
A viszontlátásra! Jó volna tudni, mikor kapjátok meg ezt
a levelet? Valószínűleg negyven nap múlva, előbb semmiképp.
Mindenkit ölelek és áldok. Vágyom utánatok.
A Ti A. Csehovotok
Csípnek a bögölyök.

NY. A. LEJKINNEK

Gorbica alatt a Silkán, 1890. június 20.
Gorbica, június 20.

Üdvözlöm, legjóságosabb Nyikolaj Alekszandrovics! Gorbicához közeledve írom Önnek ezt a levelet, amely az egyik kozák sztanyica1 a Silka partján, mielőtt az Amurba ömlene. Ugye, milyen messzire keveredtem?! Az Amuron hajókázom.
Irkutszkból írtam Önnek. Megkapta? Azóta több mint egy hét telt el, amelynek folyamán átkeltem a Bajkálon s elindultam a túloldalán. A Bajkál csodálatos, s nem véletlen, hogy
a szibériaiak tó helyett nagyralátóan tengernek nevezik. A vize szokatlanul áttetsző, úgy látni át rajta, mint a levegőn; a színe világos türkiz, ami kellemes a szemnek. A partjain erdőborította hegyek. Körülötte áthatolhatatlan, sötét rengeteg. Sok a medve, a coboly, a vadkecske s mindenféle vadállat, amelyeknek az a dolguk, hogy a tajgában éljenek és megegyék egymást. Két napot töltöttem a Bajkál partján.
Hajózás közben csendes meleg volt.
A Bajkál túlpartja csodálatos. Svájc, a Don-vidék és Finnország keveréke.
Több mint 4000 versztát tettem meg fogaton. Az út egészében véve szerencsés volt. Végig egészséges maradtam, s az összes holmim közül csak a tollkésemet veszítettem el. Adja Isten, hogy mindenkinek ilyen útja legyen! Az út teljesen veszélytelen, s a szökött fegyencekről meg az éjszakai támadásokról szóló történetek nem egyebek mesénél, a régmúltról szóló legenda. A revolver teljességgel fölösleges holmi. Most egy első osztályú kabinban ülök, és Európában érzem magam. Olyan a hangulatom, mintha átmentem volna egy vizsgán.
Megszólalt a hajókürt. Ez lesz Gorbica. A viszontlátásra hát, jó egészséget, sok szerencsét! Ha lesz rá időm, bedobom ezt a levelet a postaládába, ha nem, akkor majd Pokrovszkaja állomáson teszem meg ezt: holnap leszek ott. Az Amurtól ritkán megy posta, havonként alig háromszor....

Az Ön A. Csehovja
A Silka partja gyönyörű, mintha díszlet volna, de jaj! igen nyomasztó ez a tökéletes ember-nélküliség. Olyan, mint egy kalitka madár nélkül.

A. NY. PLESCSEJEVNEK

Amur, a Jermak gőzhajón, 1890. június 20.

Üdv! A Jermak nevű hajó első osztályú kabinjából küldöm üdvözletemet, drága barátom. Az Amuron hajózom. Befejeződött a szekerezés. A nagy csizmák lakat alatt, a képem tisztára súrolva, a fehérneműm friss, a moszkvai csirkefogóból úr lett. A gőzös remeg, nehéz írni... Az Amur partja szép, de túlságosan vadregényes, unom már, hogy nem látok embert.
Még mindig hatása alatt vagyok a Bajkál túlpartjának, amit megjártam: felülmúlhatatlan táj. Általában fogalmazva, a Bajkálnál kezdődik Szibériában a poézis, előtte minden csupa próza.
Ölelem. Mély tiszteletem a családjának.
Az Ön A. Csehovja
június 20.
A borítékon:
Preobrazsenszkaja állomás a varsói vasútvonalon
Alekszej Nyikolajevics Plescsejevnek



A. SZ. SZUVORINNAK

Pokrovszkaja alatt az Amur, a Jermak gőzhajón 1890. június 21.

Ezúton tudatom Magával, hogy a Jermak úgy remeg, mintha hideglelése volna, s ezért egyáltalán nem lehet írni. Ennek az ostobaságnak eredményeként minden reményem, amelyet a hajóúthoz fűztem, semmivé váltak1. Itt már csak enni és aludni lehet.
Tegnap Gorbicából táviratoztam Önnek. Üdv!
Az Ön A. Csehovja

Június 21.
Feodoszija /Tauriai korm./
Alekszej Szergejevics Szuvorinnak



A CSEHOV-CSALÁDNAK

Pokrovszkaja alatt az Amuron, 1890. június 21.

Nem messze Pokrovszkaja állomástól, 21. este 6 óra

Kőnek ütköztünk, léket kaptunk, most javítják a hajót. Ülünk a zátonyon és pumpáljuk a vizet. Balra az orosz part, jobbra a kínai. Ha most térnék haza, jogosan dicsekedhetnék: "Nem voltam Kínában, de háromszáz s ennyire voltam tőle." Pokrovszkajában fogunk éjszakázni. Kirándulunk egyet.
Ha rendőr volnék, biztos saját hajóm volna az Amuron. Rendes, érdekes környék. Azt tanácsolom Jegor Mihajlovicsnak, ne Tuapszébe, hanem ide utazzék: igaz, hogy itt nincsen se tarantula, se százlábú. A kínai parton őrállás: egy kunyhó, a parton halomba dobált liszteszsákok, rongyos kínaik hordják be saroglyán a kunyhóba. Az őrállás mögött sűrű, végtelen erdő. Minden jót!
Irkutszkból diáklányok is jöttek velünk - az arcuk oroszos, de nem szép.

A borítékon:
Szumi /Harkovi korm./
Marija Pavlovna Csehovának

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Pokrovszkaja és Blagovescsenszk között, 1890. június 23-26.

június 23.

Már írtam nektek, hogy egy zátonyon ülünk. Uszty-Sztrelkánál méghozzá, ahol a Silka összefolyik az Argunnyal (nézzétek meg a térképet!); a gőzhajó, amely két és fél lábnyira merül a vízbe, kőnek ütközött, kapott néhány léket, s mivel víz került a hajófenékbe, leült a mederbe. Elkezdték kiszivattyúzni a vizet és befoltozni; egy pucér matróz bemászik a hajófenékbe, s nyakig vízben a sarkával kitapogatja a lyukakat; belülről minden lyukat letakarnak faggyúval bekent posztóval, arra jön a deszka, amit gerendával erősítenek oda, s ez, mint valami oszlop, a mennyezetnek támaszkodik; ezzel kész is a javítás. Este öttől éjszakáig pumpáltak, de még mindig volt bent víz, ezért reggelre kellett halasztani a munkát. Reggel megint találtak néhány lyukat, s megint kezdődött a foltozás, pumpálás.
A matrózok szivattyúznak, mi meg, a publikum, a fedélzeten sétálunk, pletykálunk, eszünk-iszunk-alszunk. A kapitány és helyettese is ugyanezt teszik, nem sietnek. Jobbra a kínai part, balra Pokrovszkaja állomás, amuri kozák település. Ha az ember akar, Oroszországban marad, ha akarja, elmegy Kínába, tilalom nincs. Nappal kibírhatatlan a hőség, selyeminget kellett fölvenni.
Ebéd tizenkettőkor, vacsora este hétkor. Szerencsétlenségünkre ellenkező irányból megérkezett a sztanyicára a Vesztnyik nevű gőzös, teli utassal. A Vesztnyik se tud tovább menni, mindkét gőzhajó csak áll nagy jóvoltában. A Vesztnyiken van egy katonazenekar. Az eredmény tiszta farsang. Tegnap egész nap szólt a zene a fedélzetünkön, hogy a kapitányt meg matrózokat szórakoztassák és következésképpen hátráltassák a javítást. Az utazóközönség női fele egészen nekividult: zene, tisztek, tengerészek... ahh! Különösen a diáklányok boldogok. Tegnap este a sztanyicában sétáltunk, ahol ugyanaz a zene szólt, mert a kozákok felfogadták a zenekart. Ma folytatjuk a javítást. A kapitány azt ígéri, hogy ebéd után indulunk, de valahogy ködösen ígéri, miközben a távolba mered: szerintem hazudik. Nem vagyunk sietős népség. Amikor megkérdeztem az egyik utast, szerinte mikor megyünk már tovább, megkérdi:
- Miért, talán rosszul érzi itt magát?
Igaza van. Miért ne állnánk, ha egyszer nem unalmas. A kapitány, a helyettese és az ügynök csupa szívélyesség. A harmadik osztályon utazó kínaiak jóindulatúak és komikusak. Tegnap az egyik kínai kiült a fedélzetre, s magas diszkant hangon valami nagyon szomorút énekelt: közben a profilja komikusabb volt minden karikatúránál. Mindenki őt nézte és nevetett, ő viszont ránk se hederített. Kezdte diszkanton, folytatta tenor hangon: Istenem, micsoda hang! Olyan, mint a báránybégetés, vagy borjúbőgés. Ezek a kínaiak jóindulatú, kezes állatokra emlékeztetnek. A copfjuk olyan hosszú és fekete, mint Natalja Mihajlovnáé. A kezes állatokról jut eszembe: a mosdófülkében lakik egy szelíd rókakölyök. Ha az ember mosdik, ő csak ül és néz. Ha sokáig nem lát embert, vakogni kezd.
Milyen furcsa beszélgetések! Csak aranyról, bányászatról, az Önkéntes Flottáról, Japánról beszélnek. Pokrovszkajában minden paraszt, de még a pópa is aranyat ás. Ezzel foglalkoznak a száműzöttek is, akik ugyanolyan gyorsan gazdagszanak meg, mint ahogy elszegényednek. Vannak olyan alakok, akik csak pezsgőt isznak, s csak úgy mennek el a kocsmába, ha a házuktól a kocsmáig vörös szőnyeggel van beterítve az út.
Ősszel próbáljátok meg elküldeni a bundámat Odesszába, a Novoje Vremja könyvesboltjába, de előzőleg kérjetek engedélyt Szuvorintól, illedelemből erre szükség van. Kalucsni nem kell. A leveleket is oda küldjétek, meg azt, mi a címetek. Ha akad fölösleges pénzetek, küldjetek minden eshetőségre száz rubelt Odesszába, a Novoje Vremja könyvesboltjába azzal, hogy adják át nekem. Mindenképp mondjátok azt, hogy "adják át" máskülönben el kell ballagnom a postára. Ha nincs fölösleges pénzetek, az se baj. Amikor Moszkvába mentek, javasoljátok apának, hogy szedjen brómkáliumot, mivel őszönként szédülni szokott; ha előfordul, piócát kell a füle mögé tenni. Mi van még? Kérjétek meg Ivant, hogy vegye meg Iljinnnél (Petrovszkije Linyii) a Bajkálon túli vidék térképét, ha lehet, vászonon, s ajánlott küldeményként küldje el a következő címre: Irkutszk, Innokentyij Alekszejevics Nyikityinnek, a Műszaki Főiskola hallgatójának. Őrizzétek meg az újságokat és a leveleket!
Az Amurnak rendkívül érdekes a környéke. Pokolian eredeti. Úgy forr itt az élet, hogy ilyesmire Európában még csak nem is gondolnak. Az amerikai életről írott elbeszélésekre emlékeztet. A folyópartok oly mértékben vadak, eredetiek, érintetlenek és pompázatosak, hogy az embernek kedve támad örökre itt maradni. Ezeket a sorokat már június 25-én írom. Remeg a gőzhajó, zavar az írásban. Megint vízen vagyunk. Már ezer versztát megtettem az Amuron, s milliószámra láttam a legpompásabb tájakat, a fejem csak úgy zúg a lelkesedéstől. Láttam én olyan sziklát, hogy Gundaszova belehalna az örömbe, ha a lábánál ehetné a rozsda, ha pedig Szofja Petrovna Kuvsinnyikovával itt rendeznénk pikniket, akkor elmondhatnánk egymásnak: halj meg, Gyenyisz, ennél jobbat nem tudsz írni. Csodálatos itt a természet. S milyen meleg van! Micsoda meleg éjszakák! Reggelente van köd, de az is inkább pára.
Látcsővel nézegetem a partot, s rengeteg vadkacsát, vadludat, búvárt, kócsagot és mindenféle hosszúcsőrű vadmadarat látok. Na, itt kéne nyaralót bérelni!
Tegnap a Rejnovo nevű falucskában egy aranyműves hívott el a beteg feleségéhez. Amikor elbúcsúztam, egy csomag papírpénzt nyomott a kezembe. Elszégyelltem magam, tiltakoztam, s megpróbáltam visszaadni a pénzt, azt mondva, hogy én magam is nagyon gazdag vagyok; sokáig beszélgettük, egymást győzködve, de a végén mégis a kezemben maradt tizenöt rubel. Tegnap a kabinomban ebédelt egy aranyfeldolgozó, akinek olyan arca van, mint Petya Polevajevnek. Ebédnél víz helyett pezsgőt ivott, s minket is megkínált vele.
A falvak épp olyanok, mint a Donnál. Van valami különbség az építésmódjukban, de ez lényegtelen. A falusiak nem tartják a böjtöt, még a nagyhéten is húst esznek. A lányok cigarettáznak, az öregasszonyok pipáznak, ez mind bevett dolog. Furcsa parasztokat cigarettával a szájukban látni. Micsoda liberalizmus, de milyen!
A hajón csak úgy forr a levegő a beszélgetésektől. Itt nem félnek attól, hogy hangosan beszéljenek. Itt nincs kit letartóztatni és nincs hová száműzni az embert, olyan szabadelvű lehet, ahogy csak telik tőle. Az emberek sokkal függetlenebbek, önállóbbak, logikusabban gondolkodnak. Ha valami zavar támad Uszty-Karában, ahol a száműzöttek dolgoznak (sok köztük a politikai, aki nem dolgozik), az egész Amur-mente fölháborodik. Nincsenek feljelentések. Ha egy politikai megszökik, nyugodtan elmehet gőzhajón az óceánig, a kapitány nem adja fel.
Ennek részben az a magyarázta, hogy tökéletesen közömbösek aziránt, ami Oroszországban történik. Mindenki azt mondja, mi közöm nekem ahhoz?
Elfelejtettem megírni Nektek, hogy a Bajkálon túl nem oroszok, hanem burjátok a kocsisok. Komikus népség. A lovaik mint a sárkánykígyók. Minden fogattal történt valami baj. A lovak vadabbak, mint a tűzoltólovak. Míg ráadják a hámot, a lábukat összekötik. Alighogy kioldják, a trojka már száguld is az ördögök öregapjához, hogy az embernek a lélegzete is eláll. Ha a lovak lábát nem kötik meg, az állat a befogás során kirúg, a kocsirudat rugdalja, a szerszámot rágja, s egyáltalán, úgy viselkedett, mint egy szarván ragadott süldő ördög.
Június 26. Közeledünk Blagovescsenszkhez. Minden jót, legyetek vidámak, és ne felejtsetek el. Vagy talán már el is felejtettetek? Földig hajolva búcsúzom, csókolok mindenkit.

Antoine
Tökéletesen egészséges vagyok


.
A. SZ. SZUVORINNAK

Blagovescsenszk, 1890. június 27.

Blagovescsenszk, 1890. június 27.

Üdv, drága barátom! Az Amur nagyon rendes folyó, többet kaptam tőle, mint vártam, s már régen meg akartam osztani Önnel lelkes élményeimet, de ez a csatornajáró hajó a hét nap alatt végig remegett, s ezzel zavart az írásban. Ráadásul egyszerűen képtelen vagyok leírni olyan szépséget, mint amilyen az Amur partja. Csődöt mondok hát előtte és beismerem nyomorult mivoltomat. De hát hogyan is írhatnám le? Képzelje maga elé a Szurami-hágót, mintha folyóparttá változtatták volna, s akkor Ön előtt van az Amur. Sziklák, szirtek, rengeteg erdők, kócsagok s mindenféle hosszúcsőrű vizimadár, és sehol egy ember. Balra az orosz, jobbra a kínai part. Ha akarom, Oroszországot, ha akarom, Kínát nézem. Kína épp olyan vad és emberlakatlan, mint Oroszország, ritkán kerülnek szem elé falvak és az őrállások kunyhói. Már minden összekeveredett és porrá vált a fejemben, ami igen könnyen ment, kegyelmes uram: több mint ezer versztát hajóztam az Amuron, milliószámra láttam tájakat, pedig az Amurt megelőzte a Bajkál meg a Bajkál túlsó partja... Egyszóval, annyi gazdag látnivalóban volt részem és annyi gyönyörűségem volt, hogy már a halált sem félem. Az Amur mellett élő emberek eredetiek, az élet érdekes, nem hasonlít a mienkre. Beszélni csak aranyról beszélnek. Arany, arany és semmi más. Különös a hangulatom, nincs is kedvem írni, s ezért disznómód rövid levelet írok. Ma küldtem Önnek négy oldalt a Jenyiszejről és a tajgáról, aztán majd a Bajkálról, a túlpartjáról és az Amurról fogok küldeni.1 Ne dobja ki ezeket a papírlapokat, én majd összerakom őket, s mint valami kottából, annak alapján fogom elmesélni azt, amit képtelen vagyok papírra vetni. Most átszálltam a Muravjov hajóra, amiről azt mondják, hogy nem remeg: talán fogok írni.
Beleszerettem az Amurba: örömmel élnék itt akár két évig is. Szép, tágas, szabad, meleget sugárzó hely. Svájc és Franciaország sosem ismerte ezt a fokú szabadságot. A legutolsó száműzött is szabadabban lélegzik az Amurnál, mint a legelső tábornok Oroszországban. Ha Ön élne itt, nagyon sok szépet írna s magával ragadná az olvasókat: én viszont nem értek ehhez.
Irkutszknál kezdtek feltűnni a kínaiak, itt több van belőlük, mint a légy. Jóindulatú népség...
Blagovescsenszktől láttunk japánokat, pontosabban: japán nőket. Apró termetű, sötét hajú teremtések, a frizurájuk magas, bonyolult, a felsőtestük szép, de úgy láttam, a lábuk rövid. Szépen öltöznek. Nyelvükben túlteng a "c"-hang.
Amikor az egyik kínait behívtam a büfébe, hogy megkínáljam vodkával, mielőtt kiitta volna, odakínálta a kupicát nekem, a büfésnek, az inasoknak, és azt mondta: igyatok! Ez a kínai szertartásosság! Nem egyszerre hajtotta föl, ahogy mi, hanem kortyonként, s minden korty után harapott valamit, s azután, hogy megköszönje, adott néhány kínai pénzdarabot. Szörnyen udvarias nép. Szegényes, de szép ruhákat hordanak, az ételük ízletes, szertartásosan esznek...
Azt táviratozta, hogy Amerikán át menjek haza. Én is gondoltam erre. De azzal ijesztgetnek, hogy drága. Pénzt nem csupán New-Yorkba lehet átutalni, hanem Irkutszkon át Vlagyivosztokba is, a szibériai bank közvetítésével, ahol rendkívül szívélyesen fogadtak. Még nem fogyott el a pénzem, habár esztelenül költekezem. A fogaton több mint 160 rubel volt a veszteségem, az útitársaim meg, a főhadnagyok, több mint száz rubelt kérincséltek el tőlem. Ezzel együtt sem valószínű, hogy pénzt kéne átutalnia. Ha szükségem lesz rá, időben írok.
Tökéletesen egészséges vagyok. Megítélheti abból is, hogy több mint két hónapja éjjel-nappal a szabad ég alatt vagyok.
S mennyi mozgás!
Sietve írok, mert hiszen a Jermak egy óra múlva visszafordul a postával. Ezt a levelet augusztusban fogja megkapni...
Minden jót, sok boldogságot. Bocsássa meg, hogy ilyen ocsmányul és ilyen röviden írok. Írt-e nekem Szahalinra?
Fürdöm az Amurban. Az Amurban fürdeni, aranyásó banditákkal beszélgetni - hát nem érdekes az élet?
Szaladok a Jermakra. Viszontlátásra!
Köszönöm a híradást a családról.
Az Ön A. Csehovja



A CSEHOV-CSALÁDNAK

Habarovszka alatt, a Muravjov hajón, 1890. június 29.

Muravjov hajó, június 29.

Meteorok röpködnek a kajütben: szentjánosbogarak, amelyek olyanok, mint az elektromos szikrák. Napközben vadkecskék úsznak át az Amuron. Óriásiak a legyek. Egy kajütben utazik velem egy Szon-Lu-Li nevű kínai, aki állandóan arról beszél, hogy náluk, Kínában minden szíre-szóra fejét veszik az embernek. Tegnap megbolondult az ópiumtól, s egész éjszaka mászkált, nem hagyott rendesen aludni. 27-én végigsétáltam az Ajguna nevű kínai városon. Lassanként egész fantasztikus világba kerülök. Tegnap este üdvözlő táviratot küldtem a papának Szumiba. Megkaptátok?
Holnap Habarovszkban leszünk.
A kínai kottából kezdett énekelni, ami a legyezőjére van felírva. Minden jót!
A Ti Antoine-otok

A borítékon:
Szumi /Harkovi korm./
Marija Pavlovna Csehovának

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Nyikolajevszk, 1890. július 1.

Ezeket a hieroglifákat az útitársam, a kínai Szun-Lö-Li (vagy ahogy azelőtt hívtam: Szon-Lu-Li) véste ide, és azt jelenti: "Nyikolajevszkbe utazom. Minden jót!"
Ha a "legfrissebb" újságok alapján ítélem meg a dolgokat, amelyeket tegnap olvastam Habarovszkban, a tiszti kaszinóban, akkor ezt a levelet októberben fogjátok megkapni. Az újságok márciusiak és áprilisiak voltak, ezek szerint két - két és fél hónapot utaztak idáig, innen meg, árral szemben, lassabban megy a posta. Ma van július elseje. Ami azt jelenti, hogy már tíz napja hajózom. Unom. Ideje volna már kikötni. Nappal hőség van, éjszaka fülledtség; ömlik rólam a veríték...

A borítékon:
Szumi /Harkovi korm./
Marija Pavlovna Csehovának

A CSEHOV-CSALÁDNAK

Szahalin, 1890. július 11.

Megérkeztem. Egészséges vagyok. Szahalinra táviratozzatok.

Csehov.

A távirati űrlapon:
Szumi. Csehovának

M. NY. CSEHOVÁNAK

Szahalin, 1890. július 17.

Megkaptam a táviratot. Egészséges vagyok. Jó a lakás. Az emberek is. Kitűnő körülmények. Ősszel megyek haza. Sok minden érdekes dologgal...

A távirati űrlapon:
Szumi. Csehovának



A. SZ. SZUVORINNAK

Tatár-szoros, a Bajkál hajón 1890. szeptember 11.

Bajkál hajó, szeptember 11.

Üdv, Barátom! Észak-Szahalinról a déli rész felé tartunk a Tatár-szoroson át. Csak írok és nem tudom, mikor érkezik meg ez a levél Önhöz. Egészséges vagyok, habár minden oldalról zöld szemmel leselkedik rám a kolera, amely jó kis csapdát készített elő nekem. Vlagyivosztokban, Japánban, Sanghajban, Csifuban, Szuecsében, de talán még a holdon is ott a kolera, mindenhol karantén és rettegés. Szahalinon várják a kolerát és karanténban tartják a hajókat. Egyszóval, pocsék a helyzet. Vlagyivosztokban hullanak az európaiak, többek között egy tábornok felesége is meghalt.
...Pontosan két hónapot töltöttem Észak-Szahalinon. A helyi adminisztráció rendkívül szívélyesen fogadott, pedig Galkin egy szót sem írt rólam. Se Galkin, se Vihuhol bárónő, sem a többi zseni, akikhez segítségért fordultam, nem segített semmilyen formában; így aztán a saját kockázatomra kellett cselekednem.
Kononovics, a szahalini tábornok értelmes és rendes ember. Gyorsan összemelegedtünk, s minden remekül sikerült. Majd hozok magammal némely papírokat, amelyekből megláthatja, hogy a kezdet kezdetétől a lehető legnagyszerűbb körülmények közé kerültem. Mindent láttam; most már nem az a kérdés, mit láttam, hanem az, hogyan.
Nem tudom, hogy fog sikerülni, de elég sok mindent megcsináltam. Elég volna három disszertációra. Minden nap reggel ötkor keltem, későn feküdtem, s minden napom erős feszültségben telt el attól, hogy még milyen sok végeznivalóm van, most meg, hogy már végeztem a fegyencteleppel, úgy érzem, mintha valóban mindent láttam volna, csak éppen az elefántot nem vettem észre. Mellesleg mondom el, volt türelmem ahhoz, hogy összeírjam Szahalin egész lakosságát. Minden települést bejártam, minden házba bementem, mindenkivel beszéltem: kartotékrendszert használtam az összeíráshoz,
s körülbelül tízezer fegyencet és száműzöttet, vagyis telepest írtam össze. Más szóval, Szahalinon nincs egyetlen fegyenc vagy száműzött sem, aki ne beszélt volna velem. Különösen a gyermekek összeírása sikerült, amihez sok reményt fűzök.
Landszbergnél1 ebédeltem, Gembrugnál2, a volt bárónőnél meg elüldögéltem a konyhában... Voltam minden nevezetes embernél. Jelen voltam egy korbácsoláson, utána három-négy éjszaka a hóhérral s azzal az undorító deressel álmodtam. Beszéltem olyanokkal, akiket odaláncoltak a talicskákhoz. Amikor egyszer a bányában teáztam, Borodavkin, a volt pétervári kereskedő, aki gyújtogatásért került ide, elővett a zsebéből egy teáskanalat, s odaadta nekem: summa-summárum, jól szétcibáltam az idegrendszeremet, s szavamat adtam magamnak, hogy soha többé nem jövök el Szahalinra.
Többet írnék Önnek, de itt ül a kajütben egy úrhölgy, aki szakadatlanul nevetgél és fecseg. Nincs erőm írni. A hölgy tegnapelőtt este óta nevetgél és kerepel.
Ez a levél Amerikán át megy el, én viszont biztos, hogy nem arrafelé megyek haza. Mindenki azt mondja, hogy az amerikai út drágább és unalmasabb.
Holnap távolról látni fogom Japánt, Macu szigetét. Most éjfél van. A tenger sötét, fúj a szél. Nem értem, hogy tud haladni és tájékozódni ez a hajó, amikor koromsötét van, s ráadásul ilyen komor, kevéssé ismert vizen, mint a Tatár-szoros.
Apatikus leszek, ha arra gondolok, hogy tízezer verszta választ el a világtól. Ilyenkor úgy érzem, száz évbe is beletelik, míg hazaérek.
A legmélyebb hódolatom és szívélyes üdvözletem Anna Ivanovnának, s az egész családjának. Isten adjon erőt-egészséget Önnek és minden jót.
Unom magam. Az Ön A. Csehovja

J. J. CSEHOVÁNAK

Korszakovszkij-őrhely, 1890. október 6.

D. Szahalin, október 6.

Üdvözlöm, drága mama! Szinte az Oroszországba való visszatérésemet megelőző napon írom ezt a levelet mamácskának... Napról-napra várjuk, hogy megérkezzék az Önkéntes Flotta hajója, s reménykedünk, hogy legkésőbb október 10-re itt lesz. Ezt a levelet Japánba küldöm, ahonnan aztán Sanghajon vagy Amerikán át fog megérkezni. A Korszakovszkij-őrhelyen van a szállásom, ahol nincs se távíró, se posta, s ahová két hétben csak egyszer érkezik hajó. Tegnap jött hajó, s egy csomó levelet és táviratot hozott nekem északról...
Furcsa! Otthon esik és hideg van, itt meg, Szahalinon, mióta csak megérkeztem, napsütéses, meleg az idő. Reggelenként van némi hideg meg zúzmara, s az egyik hegyen már hó fehérlik, de a föld még zöldell, a levelek még nem hullottak le, s minden él a természetben, akárha májusban s a nyaralóban volnánk. Nos, ilyen Szahalin.
...Tegnap éjfélkor meghallottam egy hajókürt bömbölését. Mindenki kiugrott az ágyból: éljen, megérkezett a hajó! Felöltöztünk, zseblámpával kimentünk a kikötőbe. Ahogy belekémleltünk a sötétbe, valóban egy hajó lámpáit láttuk. A legtöbben úgy gondoltuk, a Pétervár lesz az, amelyen én megyek vissza Oroszországba. Megörültem. Csónakba ültünk, odaeveztünk a hajóhoz... Eveztünk, eveztünk, végre a ködben megpillantottuk a sötét hajótestet; az egyikünk rekedt hangon felkiáltott rá: "Mi a neve a hajónak?" A válasz: "Bajkál". Azt a mindenit, mekkora volt a csalódás! Eluntam már magam, elegem volt Szahalinból. Hiszen már három hónapja, hogy nem láttam senkit, csak fegyenceket, vagy olyanokat, akik csak fegyencekről, korbácsolásról, kényszermunkáról képesek beszélni. Micsoda unalmas élet! Minél hamarabb Japánban akarok lenni, onnan meg Indiában.
Egészséges vagyok, ha nem számítom, hogy káprázik a szemem, ami mostanában sűrűn előfordul, s utána mindig nagyon erősen fáj a fejem. Tegnap is káprázott a szemem, s ma ezért írom fejfájósan ezt a levelet, s valahogy az egész testemet olyan nehézkesnek érzem. Az aranyeremet is érzem.
Kusze szan, a japán konzul is a Korszakovszkij-őrhelyen lakik a titkáraival, akik jó ismerőseim. Európai módon élnek. Ma érkezett meg hozzájuk a helyi adminisztráció teljes díszben, hogy átadják nekik a kitüntetéseket; én is velük tartottam meg a fejfájásom is, és kénytelen voltam pezsgőt inni.
Mióta itt vagyok délen, háromszor elmentem a Korszakovszkij-őrhelyről Najbucsiba, ahol már ott az igazi óceán. Nézzétek meg a térképet, s a déli rész keleti partján megtaláljátok ezt a szegény, szerencsétlen Najbucsit. A hullámok partra sodortak egy csónakot, benne hat amerikai bálnavadász, akik a szahalini partok mentén szenvedtek hajótörést. Most az őrhelyen laknak, és rendesen mulatoznak; a Pétervárt várják, s velem együtt hajóznak el...
Anton
Mindenkinek viszek ajándékot. Vlagyivosztokban és Japánban vége a kolerajárványnak.

A borítékon:
Russia, Moscow
Moszkva, Karetnaja Szadovaja, Dukmaszov-ház
Jevgenyija Jakovlevna Csehovának
via San Francisco

A. SZ. SZUVORINNAK

Moszkva, 1890. december 9.

Moszkva, Malaja Dmitrovka, Firgant-ház, december 9.

Üdvözletem, drága Barátom!
Éljen! Végre, újra itt ülök a saját íróasztalomnál, köszönetet mondok penateseimnek és levelet írok Önnek. Most olyan jól érzem magam, mintha el se utaztam volna itthonról. Egészséges és tettrekész vagyok teljes valómban. A lehető legrövidebben beszámolok Önnek: nem két hónapot töltöttem Szahalinon, ahogy az Ön lapja írta, hanem hármat és még két napot. Feszült tempóban dolgoztam; teljesen és részletesen összeírtam Szahalin lakosságát, s kivégzés kivételével mindent láttam. Ha majd találkozunk, egy egész ládára való mindenféle holmit mutatok Önnek, amelyek a kényszermunkásoktól valók, s nyersanyagként rendkívül értékesek. Most már nagyon sokat tudok, de nem jó érzéssel jöttem haza. Amíg Szahalinon voltam, csak valami keserűséget éreztem, mintha megavasodott vajat ettem volna, most már, az emlékeimben Szahalin maga a tökéletes pokol. Két hónapig megfeszítetten, magamat nem kímélve dolgoztam, a harmadikban kezdtem elerőtlenedni a már említett keserűségtől, s attól a gondolattól, hogy Vlagyivosztokból Szahalinra is átterjed a kolera, s emiatt azt kell kockáztatnom, hogy ott teleljek. De Istennek hála, a kolerajárvány megszűnt, s október 13-án a hajó elhozott Szahalinról. Voltam Vlagyivosztokban. A tengermellékről, s általában a keleti partjainkról meg a flottáinkról, azoknak feladatairól és csendes-óceáni ábrándozásaikról csak egyet mondhatok: mindenütt ordító szegénység. Szegénység, tudatlanság és nyomorúság, méghozzá elkeserítő mértékben. Egyetlen tisztességes emberre kilencvenkilenc tolvaj jut, akik bemocskolják az oroszok nevét... Japánt elkerültük, ott még dúlt a kolera; ezért nem vettem Önnek semmi japán ajándékot, s azt az ötszáz rubelt, amit költőpénznek adott, mind elköltöttem a saját szükségleteimre, úgy hogy méltán száműzhetne ezért Szibériába. Útközben az első külföldi kikötő Hongkong volt. Az öböl csodálatos, a forgalom akkora a tengeren, amilyet még sose láttam, még képen sem. Csodaszép utak, lóvasút, vasút visz a hegyre, múzeumok, botanikus kertek; akárhová néz az ember, mindenütt gyöngéd gondoskodás nyomát látjuk, amelyben az angolok alattvalóikat részeltetik, még matrózklub is van. Dzsene-riksán vagyis ember vontatta kocsin is utaztam, mindenféle vacakot vásároltam a kínaiaktól, s fölháborított, amikor meghallottam, hogy útitársaim - oroszok - szidják az angolokat, amiért elnyomják a másfajtájúakat. Arra gondoltam, igen, az angolok elnyomják a kínaiakat, a szipojokat, az indiaiakat, de építenek nekik utakat, vízvezetéket, múzeumokat, megismertetik őket a kereszténységgel, és hát, az oroszok is elnyomók, de mit adnak még hozzá?
Amikor elindultunk Hongkongból, nagyon megdobált minket a tenger. A hajó üres volt, és harmincnyolc fokos kilengéseket tett, úgy, hogy attól féltünk, felborul. Nem kaptam tengeri betegséget, s kellemesen lepett meg ez a fölfedezés. Útban Szingapúr felé a vízbe dobtunk két halottat. Amint elnézi az ember, hogy a vitorlavászonba csomagolt hulla hogyan repül bukfencezve a vízbe, s aztán eszébe jut, hogy a fenék jó néhány versztányira van, félni kezd, s valami okból úgy érzi, maga is meg fog halni, és őt is vízbe dobják. A szarvasmarháink megbetegedtek. Scserbak doktor és az Ön legalázatosabb szolgájának ítélete alapján levágták és vízbe dobták őket.
Rosszul emlékszem Szingapúrra, mert amikor bejártam, valami okból szomorú lettem, majdnem elsírtam magamat. Azután következett Ceylon - valaha ott lehetett a paradicsom. Ebben a paradicsomban száz versztát tettem meg vasúton, és torkig laktam pálmaerdőkkel meg bronzbőrű asszonyokkal... Ceylontól megszakítás nélkül tizenhárom napig hajóztunk, s már belekövültünk az unalomba. Jól bírom a hőséget. A Vörös-tenger unalmas, meghatódtam a Sínai-hegytől.
Szép az Isten alkotta világ! Csak mi nem vagyunk szépek rajta. Milyen kevés bennünk az igazságosság és a könyörület, milyen ostobán értelmezzük a hazafiságot. A részeges, korhely, elvadult férj is szereti a feleségét meg a gyerekeit, de mi értelme van ennek a szeretetnek? Az újságok azt írják, szeretjük nagyszerű hazánkat, de miben fejeződik ki ez a szeretet? Tudás helyett pimaszság és mértéktelen önhittség, munka helyett lustaság és gazemberkedés, igazságosság nem létezik, a becsületről alkotott fogalom kimerül abban, hogy "a mundér becsülete"; arról a mundérról van szó, amely mindennapi díszítőeleme azoknak a padoknak, amelyekre az elítélteket ültetjük. Dolgozni kell, az összes többit hagyjuk a fenébe!
A legfontosabb, hogy igazságosak legyünk, ami ezen felül van, jön magától...
Úgy örülök, hogy az egész út megoldódott Galkin-Vraszkij nélkül! Egy sort sem írt rólam, így aztán teljesen ismeretlen voltam mindenkinek, amikor megjelentem Szahalinon...
Ég óvja!
Az Ön A. Csehovja




Jegyzetek

Az összes szöveget az A. P. Csehov: Polnoje szobranyije szocsinyenyij i piszem v trigycati tomah című kiadvány alapján közöljük (Moszkva, Nauka, 1974-1983.) Az összegyűjtött művekhez írott kommentárok az alapja a jelen kiadás jegyzeteinek, melyeket a fordító kiegészített.

SZIBÉRIA

Először a Novoje Vremja című pétervári újságban jelent meg (1890. június 24-29, július 20., 24. augusztus 23.) Aláírás: Anton Csehov.
Csehov 1890. április 21-én indult el Moszkvából: vasúton jutott el Jaroszlavlba, Nyizsnyij Novgorodba és Kazányba (április 23.), ott hajóra ült, amelyen először öt napig hajózott a Volgán és a Kámán, egészen Permig (április 27.), azután ismét csak vasúton Jekatyerinburgba ment, ahol április 28 - május 2-a között tartózkodott; a rá következő nap Tyumenyben volt, itt kezdődött meg "szekerezése" a "gyilkos" szibériai utakon.
Május 15-én érkezett meg Tomszkba, ahonnan május 21-én indult Irkutszkba; két hétig tartott az útja Mariinszk (május 25.), Acsinszk (május 27.), Krasznojarszk (május 28.) és Kanszk (május 29.) érintésével.
Ez volt az út legnehezebb szakasza. Csehov több mint kétezer versztát tett meg a "szörnyen elhanyagolt utak"-on, "cubukolt a sárban", s 10-15 órát várakozott az egyes állomásokon a fogata törései miatt, és sokszor kellett gyalogolnia.
Az író Irkutszkban június 4. és 11. között az Amurszkoje podvorje nevű szállodában lakott, s innen indult a Bajkálhoz.
A nehézségek és izgalmak ellenére Csehov nagyon elégedett volt. Erősen hatott rá az Angara folyó csodaszép partja, a Bajkál "gyöngéd türkiz színe" és a Szelenga folyó ("maga a csoda") és a Bajkál túlsó partja, az úgynevezett Bajkálon túli terület ("nagyszerű vidék").
Verhnyeugyinszkot elhagyva június 17-én megérkezett Csitába, de csak néhány órát töltött ott, s egy napra (június 19.) megállt Nyercsinszkben.
Június 20. és 25. között már a Silkán és az Amuron hajózott el Uszty-Kara mellett Blagovescsenszk irányába. Július 5-én érkezett meg Nyikolajevszkbe, és július 11-én lépett Szahalin földjére, ahol október 13-ig tartózkodott. Tengeri úton tért vissza, Vlagyivosztok, Hongkong, Ceylon, Odessza érintésével és december 8-án érkezett meg Moszkvába.
A Szibériában Csehov a Tyumeny, Tomszk és Krasznojarszk közötti útszakaszon szerzett benyomásait írta meg. Nem küldte el A. Sz. Szuvorinnak "a Bajkálról, a Bajkálon túli területről és az Amurról" írott lapokat, pedig megígérte. De útközben, a különböző címzettekhez írott levelei tükrözik, milyen hatással voltak rá ezek a helyek.
Csehov a szibériai jegyzetekben aktuális kérdéseket világít meg, amelyek abban az időben a társadalom széles rétegeit nyugtalanították: a telepesek beáradásának okai és az orosz telepesek helyzete, Szibéria erőszakos betelepítése száműzöttekkel, az életfogytig tartó büntetés, a gyilkos utak, az erőszak, és a helyi hatalom züllöttsége, s néhány értelmiségi száműzött lelki kiüresedése.
Utazásának évében és a későbbiekben Csehov írásai egyre népszerűbbek lettek Szibériában. A helyi újságok mind gyakrabban számoltak be a Csehov-kötetek (például a Komor emberek) és más műveinek a megjelenéséről. Sok elbeszélését választották felolvasásra.
A tomszki városi közkönyvtár beszámolójának későbbi adataiból az derül ki, hogy fennállásának (1899-1900) első 14 hónapjában a szépirodalmi részlegtől 11168 könyvet kölcsönöztek ki. A legnagyobb népszerűségnek örvendő írók voltak: Csehov - 441 olvasó, Lev Tolsztoj - 294, Mamin-Szibirjak - 262, Szaltikov-Scsedrin - 201, Turgenyev - 179, Dosztojevszkij - 172, stb. (Lásd: Kungurov, G. A.: A. P. Csehov v Szibiri, Angara 1960/1. 136-137. old.)
1904. január 17-én, Csehov jubileumának napján a Vosztocsnoje Obozrenyije című irkutszki újság szerkesztője az író előtt tisztelegve ezt írta: "Csehovot olvassák, ismerik, szeretik és nagyra értékelik a távoli Szibériában is, s nem csak az oroszok, hanem a más anyanyelvűek is" (Lásd: Gitovics, NY. I.: Letopisz zsiznyi i tvorcsesztva A. P. Csehova Moszkva, Goszudarsztvennoje Izdatyelsztvo Hudozsesztvennoj Liteyeraturi, 1955. 788. old.)
1) A. Battenberg (1857-1893) - bolgár herceg.
2) M. D. Szkobeljev (1843-1882) - orosz tábornok, a század hetvenes éveiben az orosz-török háború idején lett ismert.
3) Jermak Tyimofejevics - kozák atamán. Nagy szerepet játszott Szibéria meghódításában. 1584 augusztusában csapatát szétverték. Menekülése közben - mivel páncéling volt rajta - az Irtisbe fulladt.
4) Csehov utazásának idején a vasút az Urál déli nyúlványaiig terjedt.
Már az 1850-es évek végén szóba került, hogy mindenképp föl kell építeni a szibériai vasútvonalat; különösen kitartóan a nyolcvanas évek második felében kezdtek erről írni. A miniszteri bizottság 1891. február 13-án döntött úgy, hogy neki kell látni a a szibériai vasútvonal megépítésének.
Csehov 1891. május 20-án azt írta Szuvorinnek, tetszett neki "a szibériai útvonallal" kapcsolatos előterjesztés, mivel biztosítja, hogy hamarosan befejezik; népi ügynek nevezte. Úgy tervezték, hogy az egész út elkészül az 1890-es évek végére.
5) Ezt a kérdést a központi és a szibériai sajtó is fölemlegette. Különösen Ny. M. Jadrincev, az ismert szibériai közéleti figura írt nyomatékosan arról, hogy Szibéria számára nem alkalmas a száműzetés, s ezeket a cikkeket Csehov is ismerte.
6) Gogol Holt lelkek című regényének egyik hőse.
7) 1878-1881 között a taganrogi vámhivatalban elkövetett visszaélésekkel kapcsolatos perben Ny. G. Kuzovljev hajófelügyelőt és udvari tanácsost valamint másokat azzal vádoltak, hogy hamis dokumentumokat írtak alá, amelyek révén a kincstár kárára haszonhoz jutottak. A követelés néhány milliót tett ki. Csehov, mivel Taganrogban született, gimnazista kora óta tudott erről a történetről.
8) Théodule Ribot francia pszichológus 1883-ban megjelent műve.
9) F. F. Vigel (1786-1856), utazó, a Voszpominanyija (Emlékezések) szerzője; ebben írja le a Szibérián át való "gyors utazást". (F. F. Vigel: Voszpominanyija, I. kötet, Moszkva, 1866.) Csehov emellett még I. A. Goncsarov Fregat Pallada (A Pallada fregatt) című híres munkájára is gondol, amelyet ifjúkora óta szeretett, s amelynek utolsó fejezete leírja, hogy a kocsisok "nagyon gyorsan hajtottak."
Gleb Uszpenszkij is írt a "vadiramú szibériai utazás"-ról (Piszma sz dorogi - Úti levelek, Russzkije Vedomosztyi 1888, 292. szám, október 23.)
10) A. M. Szibirjakov (1849-1893), az Európából Szibériába vezető tengeri kereskedelmi útvonal kutatója.

GUSZEV

Csehovnak ez az elbeszélése elsőként jelent meg azután, hogy visszatért Szibériából és Szahalin szigetéről. A Novoje Vremja 1890. december 25-i számában tették közzé. Utána sokszor újrakiadták. Az első közléskor feltüntették a megírás helyét és időpontját: Colombo, november 19.
Az egész elbeszélést áthatják a szibériai és szahalini benyomások valamint Csehov gondolatai, bár néhány, az óceánon megtett visszaúttal kapcsolatos megfigyelés is helyet kap benne.
Valószínű, hogy Guszev prototípusa az a Jegor nevű kényszermunkás volt, akiről Csehov a Szahalin VI. fejezetében ír.
Lehetséges, hogy Pavel Ivanovics alakját B. A. Perlin, az orvos ihlette, "aki arcban Ibsenhez" hasonlított, s akiről Csehov a Szahalin II. fejezetében beszél.
Az elbeszélés közzététele azonnal élénk érdeklődést váltott ki. "Mindenkire nagy hatással volt az elbeszélése - írta A. Ny. Plescsejev Pétervárról január 12-én. - Csodálatosan írta meg ennek a protestánsnak az alakját." (Lityeraturnoje naszledsztvo, 68. kötet, 362. old.)
"Egész Pityer a te 'Guszev'-edért lelkedesik" - közölte Csehovval Alekszandr, a bátyja (Alekszandr Csehov levelei, 238. old.)
B. Lazarevszkij író később így emlékezett vissza: "Amikor kiadták az összes műveket, elolvastam a Guszev című elbeszélést, s elámultam azon, hogyan tudott az író néhány oldalon ilyen megrendítő drámát elénk tárni, s közben futólag a legmagvasabb, szinte világméretű problémákat is érinteni." (Russzkaja Miszl, 1906/1. 92. old.)

ASSZONYOK

Csehov akkor írta ezt az elbeszélést, amikor megszállottan dolgozott a Szahalin című könyvén. A Novoje Vremjában jelent meg 1891. június 25-én.
Az elbeszélésről az írott sajtóban megjelent első visszhangként B. Golcev kritikus kiemeli az írói objektivitást, mint Csehov stílusának sajátos jellemzőjét: "Csehov nem hangsúlyozza saját rokonszenvét, a maga nevében nem szól egy szót sem, csupán az elbeszélésben felvonultatott asszonyok róják meg az erkölcstelen álszentet. Ám véleményem szerint ennek ellenére sem lehet félreérteni, kivel érez együtt a szerző, és mivel elégedetlen. S ráadásul az adott esetben az elbeszélés objektív formája fölerősíti ezt a benyomást." (Russzkaja Miszl 1894/5. 44. old.)

SZÁMŰZETÉSBEN

Az elbeszélés először a Vszemirnaja illjusztracijában jelent meg (1892. X-VII. kötet, 20. szám, május 9.); Csehov közvetlen szibériai megfigyelésein és benyomásain alapul: az Irtisen való átkelésen, s azon az éjszakán, amelyet a folyó partján töltött a révészek kunyhójában.
Csehov a Szibéria című vázlatában s a Tomszkból a családjának és M. V. Kiszeljovának írott leveleiben szólt erről. Ezáltal lehetővé válik, hogy bepillantsunk az író alkotóműhelyébe, és meglássuk, hogyan alakulnak át a valós tények a műalkotásban.
Valószínű, hogy a jóeszű alakjában a szahalini révész, a kényszermunkára ítélt Kraszivij alakja és néhány vonása tükröződik (Szahalin, IV. fejezet).
Később J. Ljackij kritikus figyelemreméltóan értékelte az elbeszélés egy másik figuráját: "Csehov tatár figurája a tevékeny szeretet és élet, valamint az erkölcsi elvekhez való hűség pártján van. M. Gorkij darabjában (Éjjeli menedékhely) úgyszintén egy hasonló tatár-figura testesíti meg a józan népi szemléletet s a belső törvénnyel szabályozott élethez való egészséges viszonyt. Eléggé érdekes ez a véletlen egybeesés. Innen már csak egy lépés, hogy fölismerjük ezeket a jellemvonásokat az orosz parasztban, akihez jobban is illenek, a fogalomzavara s az életben való járatlansága ellenére is. A titokzatos népi érzület rejtélyes mélyében a mélységes szeretet szikrái világítanak s a hit, hogy a szeretet megvalósítható." (Vesztnyik Jevropi, 1904/1. 159-160. old.)


GYILKOSSÁG

Először a Russzkaja Miszlben jelent meg: 1895/11. 1-27. old.
"Kétségtelen, hogy a Gyilkosság című elbeszélés témáját Anton Pavlovics Szahalinról hozta magával - írta M. P. Csehov, az író öccse (Anton Csehov i jego szjuzseti, Moszkva, 1923, 125. old.)
A gyilkosságért kényszermunkára ítéltekről Csehov a Szahalin VIII. fejezetében ír. Különös figyelmet fordít a Tyerehov nevű bűnözőre. De a kor és a külső hasonlóság mellett aztán nincs is semmi más hasonlóság a csehovi elbeszélés hőse és a Szahalinból ismerős, azonos nevű figura között, aki állati kegyetlenséggel gyilkolja a "gazdagabb" friss elítélteket.
Az elbeszélés VII. fejezetében sok más, a valóságnak megfeleltetett, és az író látóterébe került tény van, amelyeket a Szahalinban is megvilágít. Például az idő leírása és a Tatár-öböl partja Duénél (lásd a Szahalin I. és VIII. fejezetét); a vojevodszki börtön jellemzése (VIII. fejezet); a kényszermunkások munkájának ábrázolása, ezek közt a hajók ki- és berakodása (I., III., VIII. fejezet) stb.
A szahalini benyomásokhoz kötődik mindaz, amit Csehov a hősök sorsának "Szahalin előtti" alakulásáról elmond. A családi összetűzés során végrehajtott gyilkosságnak olyan a jellege, mint azoknak a "mindennapos" bűntetteknek, amelyek sokakat kényszermunkára juttattak azok közül, akiket Csehov is látott.
A szektásság témája (amelyről Csehov már ifjúkorában is tudhatott) jelentős helyet foglalt el a XIX. század utolsó harmadának szépirodalmában (például Ny. Sz. Leszkov regénye, a Papi gyülekezet és A. P.Ertyel Szmena - Váltás - című regénye stb.)
Csehov Gyilkosság című elbeszélésében az egyik ok, amely miatt a két Tyerehov elhagyja a hivatalos egyházat, éppen az egyházi emberek álszentsége, akik gondtalanul élnek az egyházközség tagjainak számlájára.
Sz. Ny. Scsukin emlékezése szerint Csehov a következőt mondta a nép szüksége iránt közönyös papságról: "Sajnálom, hogy nálunk nincsen szatíra a papságról. Szaltikov-Scsedrin nem szerette a papságot, de nem írt róla szatírát. Kár. Azt kiabáljuk - mondta ismét -, hogy nálunk erős a hit, hogy a nép vallásosabb, mint más országokban. De hol az egyház segítő, tevékeny ereje?
A falvakban alkoholizmus, tudatlanság, szifilisz...néha a papfiak tanítják meg a falut a kicsapongásra." (Russzkaja Miszl 1911/10. 50-51. old.)
Az elbeszéléssel kapcsolatban kritikai vita kerekedett arról, hogyan viszonyul Csehov a néphez. U. A. Szkabocsevszkijt az oroszországi társadalmi ellentétekkel foglalkodó elmélkedésre indította a gyilkossági jelenet: hiszen az elvadult nép tőszomszédságában ott a civilizáció és a kultúra. Ezekkel a szavakkal zárta reakcióját: "Mennyi munkára van még szükség, hogy kiirtsuk a tudatlanságnak ezt a sűrű őserdejét, s hogy legalább valamennyire emberré hasonlóvá tegyük ezeket a tölgyfakéreggel benőtt szörnyszülötteket. (Novosztyi i birzsevaja gazeta, 1895. november 30.)
J. Nyikolajev (J. NY. Govoruha - Otrok) két cikket is írt az elbeszélésről. Az elsőben (Moszkovszkije Vedomosztyi 1895. november 23.) azt állítja, hogy Csehov a sajátmaga számára új témával birkózott meg - azazhogy vallási szempontból ábrázolta a népet -, s kiemelte, mekkora művészi vívmány a "kemény igazságosság" hangja, amely különös erővel nyilatkozik meg a fivérek vitájának leírásában és Matvej gyilkosságában. A második cikkben (uott, december 7.) Szkabicsevszkij reakciójára gondolva megjegyzi, hogy a pétervári újságban nem a művészi erényei miatt dicsérik az elbeszélést, hanem a Csehovra erőltetett tendencia, vagyis a nép tudatlanságát érintő kritikája miatt. A recenzió így fejeződik be: "S ha egy egyáltalán nem kivételes népi figura, amilyen Jakov is, annyi lelkierőt talált magában, hogy cipelni tudta súlyos keresztjét, micsoda hatalmas lehet az a nép, amelyből kinőtt, amelyben nevelődött, s amelynek szellemisége áthatotta..."
1) A molokanok orosz vallási szektája a XVIII. században alakult ki. Mivel azt várták, hogy "Krisztus királysága" a Kaukázus vidékén fog megvalósulni, a XIX. század harmincas éveiben oda húzódtak a különböző kormányzóságokból.
2) A flagelláns szekta a XVII. századi óhitű egyházszakadással párhuzamosan létezett Oroszországban. Sajátos követelményeket fogalmazott meg a mindennapi élettel kapcsolatban. "A flagellánsok többségének háztartása sokkal gazdagabb és tisztább, mint a falubelieké. Szeretnek tisztán járni..." - írta D. Szperanszkij lelkész A flagellánsok - a misztikus orosz szekták egyike című cikkben (Sztrannyik, 1895/4. 737. old.) Innen ered a flagellánsoknak az a szokása, hogy hófehér és tiszta kendőt viselnek.

LEVELEK

Némely levelet rövidítve közlünk.

M. NY. GALKIN VRASZKIJNAK
Pétervár, 1890. január 20.

Ez az első levél, amelyben Csehov nyíltan beszél arról a szándékáról, hogy el akar utazni Szahalin szigetére, s utazásának céljairól is.
A levelet az Országos Börtönfelügyelőség kancelláriáján nyújtotta be. Miután személyesen is találkozott M. Ny. Galkin-Vraszkijjal, a Börtönfelügyelőség vezetőjével, az író arra kérte, segítse munkájában, hogy tanulmányozhassa a szahalini kényszermunkát, de lényegében semmilyen segítséget nem kapott. Sőt, az is lehetséges, hogy a Börtönfelügyelőség vezetőjének uatsítása volt az a titkos előírás, melynek értelmében Csehovot megakadályozták abban, hogy politikai száműzöttekkel kapcsolatba kerüljön. Csehov úgy utazott el, hogy csak a Novoje Vremja szerkesztőségétől kapott tudósítói igazolást.
Mivel nem volt hivatalos engedélye arra, hogy meglátogassa a kényszermunka-szigetet, Csehov nem bízott abban, hogy útja sikeres lesz, ám megérkezése után július 30-án Kononovics vezérőrnagytól, a sziget parancsnokától megbízatást kapott arra, hogy "engedélyeztetik minden nemű statisztikai adatok és anyagok összegyűjtése, melyek nélkülözhetetlenek irodalmi munkájához, mivel írni akar a kényszermunka rendszeréről Szahalin szigetén."
Ám ugyanakkor Kononovics titkos utasítást küldött a helyi parancsnokoknak, mely szerint: "...erősen őrködjenek azon, hogy Csehov úr semmilyen kapcsolatot ne létesítsen a súlyosan elítélt kényszermunkásokkal, azokkal, akiket államellenes bűntettért száműztek, valamint az adminisztratív száműzöttekkel, akik rendőrségi felügyelet alatt állnak."

A. SZ. SZUVORINNAK
Moszkva, 1890. február 20. körül

A címzett Alekszej Szergejevics Szuvorin (1834-1912), újságíró és kiadó, aki regényeket és drámákat is írt. 1876-ban szerezte meg a Novoje Vremja című újságot, amelyet először kiegyensúlyozott, mértékletes liberális szellemben szerkesztett, ám hamarosan a konzervatív-reakciós sajtó egyik legolvasottabb és leginkább befolyásos orgánuma lett.
Csehov akkor ismerkedett meg Szuvorinnal, amikor 1885 decemberében először járt Péterváron, s vélhetően akkor kérték fel rá, hogy legyen munkatársa a lapnak: ez a viszony 1893-ig tartott.
Csehov ezekben az években került közel Szuvorinhoz. Az író kezdetben azt gondolta, Szuvorin kiadóként nagy kulturális missziót teljesít s külön kezelte őt és a lapját. Először azt is gondolta, hogy elbeszélései a lapban közömbösítik a Novoje Vremja által kiszolgált rosszat. De Szuvorinnak sosem is sikerült, hogy Csehov valódi munkatársa legyen a lapnak.
Nem sokkal a szahalini utazás után Csehov abahagyja a publikálást a Novoje Vremjában, s elhidegülés figyelhető meg közte és Szuvorin között, ami később (különösen a Dreyfuss-ügy után) végleges szakításhoz vezetett.
Csehov még 1893. április 4-én írja Alekszandr bátyjának, hogy: "... ami
a meggyőződésemet illeti, 7375 versztnyire vagyok a Lakótól és a Kotól" - vagyis a lap munkatársaitól. Ugyanezen évben, szeptember 4-én a lap munkatársairól is ír: "Tartsátok távol magatokat ezektől az ördögfattyaktól, és ne dicsérjétek őket. Rohadt egy banda."
Csehov a Szuvorinnak írott utolsó leveliben élesen kritizálja a lapot, és magát Szuvorint is, mint publicistát, s a Mihail bátyjának 1901. február 24-i keltezésű levelében Szuvorin hazug mivoltáról, őszintétlenségéről és kétkulacsosságáról ír.
A. P. CSEHOVNAK
Moszkva, 1890. február 25.

A címzett Alekszandr Pavlovics Csehov (1855-1913), a legidősebb fiú a Csehov-családban, újságíró, író.
Csehov nagyra értékelte bátyját, mint írót, különösen a leveleit, amelyeket "remekművek"-nek tartott. (Ám a családi zavarok, a súlyos betegség - alkoholizmus -, a céltudatos akaraterő hiánya megakadályozta az idősebb fivért abban, hogy megszabaduljon az irodalmi napszámosmunkától.)
1) Goncsarov regénye

A. SZ. SZUVORINHOZ
Moszkva, 1890. március 9.

Különlegesen fontos levél. Az író sok szempontból feltárja benne, mi az értelme és mik az okai annak, hogy Szahalinra akar utazni.
1) Alexander Humboldt német tudós 1829-ben az orosz kormány meghívására geológiai és földrajzi adatok szempontjából kutatta Szibériát. Alexander Humboldt báró valamint Ehrenberg és Rosa utazása 1829-ben Szibériában és a Káspi-tengernél című könyvében leírja Szibéria természeti kincseit (orosz fordítás: Szentpétervár, 1837.)
2) George Kennan (1845-1924) amerikai újságíró 1885-86-ban meglátogatta a szibériai börtönöket és leleplező cikksorozatot írt tapasztalatairól. Könyvét Oroszországban 1906-ig betiltották.
3) az ukránok gúnyneve - a ford.
4) Csehov G. I. Nyevelszkij, Ny. V. Bussze, Ny. K. Bosnyaka és mások expedícióira utal, amelyeket Nyevelszkij Az orosz tengerésztisztek hőstettei Oroszország távol-keleti részén, 1849-1855 című könyvében írt le. (Szentpétervár, 1878.)

A. SZ. SZUVORINNAK
Moszkva, 1890. április 18.

1) Csehov 1890. április 21-én utazott el Moszkvából.
2) A tudósítói újságíró igazolványt a Novoje Vremja adta neki, s ez volt az egyetlen dokumentum, amely a szahalini vezetés előtt igazolta az szerzőt valamint kívánságát, hogy meg akar ismerkedni a száműzetésben élő kényszermunkások életkörülményeivel.

M. V. KISZELJOVÁNAK
Az Irtistől, 1890. május 7.

A címzett Marija Vlagyimirovna Kiszeljova (? -1921), írónő, a Rodnyik, Gyetszkij otdih és más gyermekújságok munkatársa. 1885-1887 között nyaranta a Csehov-család egy babkinói (Voszkreszenszk melletti) nyaralóban lakott, s ott barátkoztak össze a Kiszeljov-családdal.

A CSEHOV-CSALÁDNAK
Krasznij Jar - Tomszk, 1890. május 14-17.

A címzettek: Csehov édesanyja, Jevgenyija Csehova, Marija nővére és Mihail öccse.
1) töltött kelt tészta
2) káposztaleves
3) Az értéktelenebb tealeveleket tégla alakúra sajtolják, általában sok piszok keveredett hozzá. Ebből törtek le egy-egy darabkát a teafőzéshez
4) a település elöljárója
5) úr
6) a pravoszláv naptárban május 9-én is van Miklós nap.
7) 1 pud 16.38 kg
8) Csehov édesannyja akkoriban Szumi városában lakott, amely a Pszjol folyó partján épült
9) parasztszekér
10) a szibériai vasútvonal terve

A. SZ. SZUVORINNAK
Tomszk, 1890. május 20.

1) Csehov hat jegyzetet küldött Szuvorinnak; Szibérial gyűjtőcím alatt közölték őket (Novoje Vremja, 1890. június 24-29.) Ott volt mindegyik alatt a keltezés: május 8., 9., 12., 13., 15. és 18. Június 27-én még három jegyzetet küldött, amelyeket Szibéria gyűjtőcím alatt közöltek (Novoje Vremja 1890. július 20. és 24. augusztus 23.) A hetedik és a kilencedik jegyzet alatt ott a szerző keltezése: május 18. és június 20. Csehov sem a Bajkálon túli területről sem az Amur-vidékről nem írt.
2) Oskar Peschel német geográfus munkáját Népisme címmel oroszra fordították, szerkesztője E. J. Nyetri volt, s 1890-ben jelent meg több kötetben A. Sz. Szuvorin kiadásában.
3) P. P. Arsaulov a Szibirszkij Vesztnyikben közölte jegyzeteit A szibériai szegény emberek élete címen. 1891-ben külön kiadványként jelent meg Fatima című drámája: vélhetően ezt vitte el Csehovnak.

A CSEHOV-CSALÁDNAK
Tomszk, 1890. május 20.

1) Kuzovljevet a nyolcvanas évek elején elhíresült Valjanov-ügyben, vagyis a taganrogi vámnál történt lopások miatt száműzték Szibériába.
2) A szibériai erdőövezet

V. A. DOLGORUKIJNAK
Krasznojarszk/?/, 1890. május 28.

A címzett Vszevolod Alekszejevics Dolgorukij, volt herceg, akit bűncselekményei miatt fosztott meg a bírósági ítélet a címétől, s küldte örökös száműzetésbe Szibériába. Tomszkban élve a körzeti bíróság helyi megbízottja lett, munkatársa volt a Szibirszkij Vesztnyiknek, ott közölte Vszevolod Szibirszkij álnéven verseit, a Szibériai útikalauz és az Útikalauz Szibériához és Oroszország ázsiai részéhez című munkák szerzője. Csehov nem sokkal a megérkezése után ismerkedett meg vele Tomszkban.
Csehov összegyűjtött munkáinak valamennyi szovjet kiadásában ezt a levélrészletet a következő kiadvány alapján közlik: Vszevolod Szibirszkij Sztyihotvorenyija (Versek), 2. kiadás, Tomszk, 1912, 4. old. (az előszóban), ahol először és láthatóan kézirat alapján közölték. Ám ma nem tudjuk, hol a kézirat. Ezért feltételes a levél keltezése és a megírás helyszíne. Egyrészt a levél megemlíti Irkutszkot, ahová Csehov csak június 4-én indult el. Másrészt Dolgorukij válaszlevelének keltezése 1890. június 7., s a levélben az áll, hogy késett a válaszszal néhány napot. Ez így nem vág egybe, de a megoldást egyelőre nem találjuk.
1) Dolgorukij Tomszkban, május 20-án megajándékozta Csehovot a Nem unalom című verseskötetével, amely Tomszkban jelent meg 1889-ben. "...nagyon elérzékenyített, hogy reagált a verseimre - írta Dolgorukij Csehovnak. - A megjegyzéseit, amennyiben abban az állapotban leszek, eljuttatom
a lap vezetőinek."

A CSEHOV-CSALÁDNAK
Krasznojarszk, 1890. május 28.

2) A két főhadnagy: I. von Smidt és G. Meller. Miután elváltak Csehovtól, mindketten írtak neki Habarovszkból. A katonaorvos neve mindmáig ismeretlen.
3) Konsztantyin Juhancev nyugalmazott kollégiumi tanácsost 1879-ben állították bíróság elé; azzal vádolták, hogy elherdálta A Kölcsönös Földhitelbank Társaság pénzét, ahol pénztárnokként állt szolgálatban.
A Rikov-ügy: botrányos bírósági eljárás volt a Szkopinszkij-bankban történt lopások kapcsán; a mozgatóember I. Rikov volt.
1884. november 24.-e és december 10.-e között Csehov tizenhat tudósítást írt erról az ügyről a Petyerburgszkaja Gazetában, "Ruver" aláírással.

NY. A. LEJKINNEK
Irkutszk, 1890. június 5.

A címzett Nyikolaj Alekszandrovics Lejkin (1841-1906), író, humorista.
1882-től az Oszkolki című folyóirat szerkesztője, amelyben Csehov 1883-1887 között publikált. Csehov és Lejkin levelezése jelentős helyet foglal el az író episztola-hagyatékában. Csehov a Szuvorinnak 1888. november 3-i levelében úgy jellemezte Lejkint, mint aki "a csontja velejéig polgár".

I. L. LEONTYEVNEK (SCSEGLOVNAK)
Irkutszk, 1890. június 5.

A címzett Ivan Leontyevics Leontyev (1856-1911), újságíró, drámaíró, aki a nyolcvanas évek elejétől Ivan Scseglov álnéven publikált.
Csehov pozitívan értékelte Scseglov első írásait.

A. NY. PLESCSEJEVNEK
Irkutszk, 1890. június 5.

A címzett Alekszej Nyikolajevics Plescsejev (1825-1893), költő, regény- és drámaíró, fordító. Fiatal éveiben petrasevista /politikai kör a XIX. század közepén - a ford./ volt, amiért hosszas száműzetést szenvedett. Az Otyecsecstvennije zapiszki című folyóirat költészeti rovatát vezette. Miután megszűnt, ugyanezt tette a Szevernij vesztnyik irodalmi rovatában.
Csehov 1887 decemberében ismerkedett meg Plescsejevvel Pétervárott. A költő kétszer (1888-1889-ben) volt Csehovék vendége a Szumi város közelében lévő nyaralóban. Plescsejev sokszor vállalta, hogy első és jóindulatú kritikusa legyen Csehov kéziratainak, amelyeket a Szevernij Vesztnyiknek küldött el.

A CSEHOV-CSALÁDNAK
Irkutszk, 1890. június 6.

1) Iszaak Iljics Levitanról (1860-1900) van szó, a híres festőről, a Csehov-család barátjáról.

A CSEHOV-CSALÁDNAK
Irkutszk, 1890. június 7.

1) Csehov egyik elbeszéléskötete
2) Parasa-Szibirjacska - Ny. A. Polovij azonos című drámájának hősnője.
3) "a megboldogult Nyikolaj" - Csehov fivére, festő, aki 1889. június 17-én halt meg.
4) Pétervár népies neve

A CSEHOV-CSALÁDNAK
Lisztvenyicsnaja, 1890. június 13.

1) 1 arsin 0,711 m - a ford.
2) Gogol: A revizor című komédiájának szélhámos hőse.
3) Csehov fogatvásárlásával és eladásával kapcsolatban glossza jelent meg
a Szibirszkij Vesztnyik című tomszki újságban (1890. június 29.)

F. O SEHTYELNEK
Lisztvenyicsnaja, 1890. június 13.

A címzett Franc Oszipovics Sehtel (1859-1926), építész. A moszkvai festészeti, szobrászati és építészeti akadémián tanult, egyidőben Ny. P. Csehovval, akivel összebarátkozott. Anton Csehovval is baráti kapcsolatban állott. Egy sor moszkvai és vidéki létesítmény alkotója. Neki köszönhető Taganrogban a Csehov nevét viselő könyvtár épülete; a moszkvai Művész Színház átalakítása és befejezése - kívül-belül - az ő rajzai alapján valósult meg: ezért a munkájáért akadémikusi címet kapott. Sehtyel rajzolta Csehov Pjosztrije rasszkazi (Tarka történetek) című könyvének borítóját.

A CSEHOV-CSALÁDNAK
A Silka folyó, a Jermak nevű gőzhajón, 1890. június 20.

1) Az Igor-ének című eposz főhőse

NY. A. LEJKINNEK
Gorbica alatt a Silkán, 1890. június 20.

1) falutípus a kozákoknál

A. SZ. SZUVORINNAK
Jermak gőzhajó, az Amuron Pokravszkaja alatt, 1890. június 21.

1) Csehov láthatóan folytatni akarta a Szibéria című tárcasorozatot.

A. SZ. SZUVORINNAK
Blagovescsenszk, 1890. június 27.

1) A soron következő, kilencedik cikk Szibériáról; a szerző keltezése: június 20. (Novoje Vremja 1890. augusztus 23.)

A CSEHOV-CSALÁDNAK
Muravjov gőzhajó, Habarovszk alatt, 1890. június 29.

A címzett Marija Pavlovna Csehova (1863-1957), Csehov húga.

A. SZ. SZUVORINNAK
Bajkál gőzhajó, Tatár-öböl, 0890. szeptember 11.

1) Karl Hrisztoforovics Landszberg gárdatiszt; Szahalinra száműzték.
2) Olga Vasziljevna Gembrug (Heimbruck) bárnónő, elítélt bűnös, Szahalinra száműzték.

J. J. CSEHOVÁNAK
Korszakovszkij-őrhely, 1890. október 6.

A címzett Jevgenyija Jakovlevna Csehova (1835-1919), az író édesanyja.



Utószó

Csehovról, az emberről nehéz írni. Bármilyen sokat tudunk is életéről, az igazi fogódzót a megismeréséhez mégis az írásai adják.
1888-89-ben három fontos esemény játszódik le, s bizonyosan mindhárom hatott az író döntésére, hogy elutazik Szahalinra, a börtönszigetre. 1888-ban megkapta első komoly kitüntetését, az Orosz Tudományos Akadémia Puskin-díját, s ezzel teljes jogú és elismert tagja lett az orosz irodalmi életnek,
amelyről pedig nem volt valami jó véleménnyel, s azt sem állíthatjuk, hogy életében nem találkozott sanda és igazságtalan támadásokkal, kritikusi balítéletekkel. l889-ben meghal forrón szeretett Nyikolaj öccse, a festő, tüdőbajban; Csehovban ez tudatosítja végképp, hogy rá is ez a sors vár, hiszen akkor már évek óta vannak vérömlései. S harmadszor: egy hosszabb írása, A sztyepp és annak sikere jelzi írólétének nagy álmát - hogy igazi nagyregényt írjon (sosem sikerült neki), s ami egyre erősebben foglalkoztatja azokban az években. Öccse halála után viszont képtelen írni, s lassanként azt is abbahagyja, hogy legalább beszéljen a regényről.
Vegyük hozzá ehhez az orosz értelmiségre jellemző küldetéstudatot, társadalmi felelősségérzetet, Csehov aggályosan mérlegelő és tiszta ítéletalkotási képességét, ami az orosz társadalmat illeti, s így nagyjából együtt van minden, ami miatt s a család és baráti kör heves ellenkezése ellenére is Csehovnak el kellett mennie Szahalinra.
Amilyen homályosan fogalmaz a Galkin-Vraszkijhoz és egyéb hivatalviselőknek írott leveleiben útjának "tudományos és írói" céljáról, olyan világosan és egyértelműen készül föl az útra: lehetőleg mindent tudni akar Szibériáról és Szahalinról, holott fogalma sem lehet róla, mihez, milyen valósághoz képest fogja felhasználni ezt a tudást. Azt azonban sejti, hogy a beszámolók többsége nem felel meg a valóságnak, hiszen megírásukat nem a pontos beszámoló igénye, sokkal inkább politikai és ideológiai célok határozták meg.
Napjainkban nem divatos a magánlevelezés: ahogy e válogatásból kitűnik, Csehovnak a testi-lelki gyötrelmekkel járó, kalandos és az útviszonyok miatt életveszélyes utazása során volt ereje és kedve ahhoz, hogy naponta akár több levelet is írjon családtagjainak, barátainak, kollégáinak. Nekem, mint fordítónak, az volt a legizgalmasabb, hogyan érzékelteti ugyanazt az eseményt a különböző levelekben. A kalandok közül a legveszélyesebb az Irtis folyó partján történt: Csehov fogata összeütközött egy postatrojkával, az író a földre zuhant s máris látta, hogy felé tart egy másik postatrojka. Hogyan történhetett meg ez? Nagyon egyszerűen: a kocsisok elaludtak, a lovak automatikusan követték az első trojkát. Az író csodával határos módon menekült meg: ha beleolvasunk az ezzel foglalkozó levelekbe, akár döbbenetesnek is tarthatjuk, hogy a saját lehetséges pusztulásáról ugyanúgy számol be, mint az árvíz elöntötte rétekről, a napkeltéről, a Szibériában megismert különböző nemzetiségű emberekről vagy akár az ételhiányról.
Csehov sem emberként, sem íróként nem tartozott a kor orosz irodalmi életét és közgondolkodását meghatározó két nagy irányzathoz: nem volt sem szlavofil, sem nyugatos. Raznocsinyec, tehát nem nemesi származású értelmiségként polgárnak vallotta magát az urak között. Egész életére, minden írására jellemző, hogy pontosan azt látta, amit látott: ideológia, mindenfajta elmélet, előre fölállított s a gyakorlatnak és a valóságnak meg nem feleltethető elvrendszer nélkül. Elhihetjük hát neki, hogy azért ment Szahalinra, mert meg akarta ismerni a börtönszigetet s az élő embereket. Ahogy azt is elhihetjük neki, hogy a kocsisokból dőlt a hagyma- és fokhagymaszag, hogy a Bajkál és az Amur gyönyörű, hiszen az elragadtatása éppoly őszinte, mint az a vágya, hogy kialudja magát, hogy megfürödhessék s valami tisztességes ételhez jusson.
Az olvasó észre fogja venni, milyen sok a hasonló elem a levelekkel együtt közreadott négy elbeszélésben, amelyeket így vagy úgy, mind a szibériai és szahalini útiélményeiből rakott össze: a kísérteties kocsmaépület, a lólopás, a gyárban dolgozók fensőbbsége a parasztokhoz képest, a matróztemetés, a megnyomorított asszonyi sorsok mind-mind ismerősek már, hiszen minderről szó esik a levelekben is.
Azokban a levelekben, amelyek egy kicsivel közelebb hozzák az olvasóhoz az embert: a köhögős, aranyeres, tartózkodó, mafla írót, aki csak kérni tud, parancsolni nem, csak fizetni, alkudni nem; s akit az utazás nem összetör fizikailag és szellemileg, hanem újjáéled tőle. Talán, hogy bizonyítsa nekünk az örök közhelyet, egy ember megölhető, de az emberi mivolt elpusztíthatatlan. S még valamit; hogy sosem késő újragondolni, újra elrendezni az eseményeket gondolatban, mert a tisztánlátás segít abban, hogy bármilyen körülmények között jobban érezzük magunkat. Ahogy a Gyilkosság hősével, Tyerehovval is történik:
"Már mindent tudott és értett, azt is, hol van Isten és hogyan kell neki szolgálni, csak egyvalamit nem értett... miért van az, hogy ezért az egyszerű hitért, amelyet mások ingyen, a születésükkor megkapnak Istentől, neki ilyen drágán kellett megfizetnie... Feszülten meredt a sötétbe, s úgy érezte, ezer és ezer versztára ellát, egészen a szülőföldjéig... - és élni akart, hazatérni, beszélni az újdonat hitéről, s legalább egy embert megmenteni a pusztulástól, s legalább egyetlen napot megérni szenvedés nélkül."

Király Zsuzsa