Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Csan Hszüe
AZ ÖKÖR

Felkai Éva fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nagyvilág, 1998/1

Hideg eső permetezett aznap. A szél cibálta öreg szederfa kemény koppanásokkal hullatta gyümölcseit a tetőcserepekre A nagy falitükörből egyszer csak azt láttam, hogy ibolyaszínű fény villan fel kint az úton. Egy ökör fara volt; az állat akkor baktatott el a házunk elott. Az ablakhoz rohantam, és kidugtam a fejemet.

- Mi egymásnak vagyunk teremtve - jegyezte meg szárazon idősebb kis fivérem - férjem, Jüan - a hátam mögött. Éppen gargarizált, mintha egy marék kenderkóc kaparászta volna a torkát.

- A rózsafák gyökerei elkorhadnak a sok nedvességtől. - Visszahúzódtam az ablakból, és riadtan folytattam: - A virágszirmok teljesen kifakultak. Észrevetted, hogy a víz már a szobában is feltört? A fejem alighanem egész éjszaka esővízben ázott, nézd, itt a hajam tövénél még most is csöpög.

- Megyek fogat mosni, az éjjel kétszersültet ettem, és a morzsák beszorultak a fogaim közé. Esküszöm, hogy… - Idősebb kis fivérem, Jüan fürgén megkerült engem, és kiment a konyhába; rövidesen hallottam, amint harsányan köpködi a vizet.

Délután az ökör ismét erre ballagott. Éppen ettem az ablaknál, amikor egy résen bevilágított a már ismerős ibolyaszínű fény, és a deszkafalat keresztülnyársalva megjelent egy szarv. Újra kihajoltam: ott az ökör kerek, sima fara. A hatalmas test ringatózva távolodott, patái súlyától fájdalmas csikorgással préselődött össze a salak. Az asztal alatt hosszú lábú foltos szúnyogok lepték el csupasz lábamat, és vígan lakmároztak rajta.

- Megesküdtem - mondta Jüan, aki sáfránysárga, lyuk-hátán-lyuk melegítőjében úgy surrant vissza hozzám, mint a macska -, hogy soha többé nem eszem éjszaka kétszersültet. Négy fogam szuvasodik, kettőben a baj már elérte a gyökeret. Te meg folyton a szúnyogokkal hadakozol, olyan vadul dobolsz a lábaddal a padlón, hogy még majd összeroskad a ház. Borzasztóan ideges vagy…

- Láttam valamit - mondtam fakó, bizonytalan hangon -, egy furcsa, ibolyaszínű fényt, ami már régebben is feltűnt itt egyszer. Emlékszel? Az üveges ajtón nyüzsögtek a legyek, kihajoltunk az ablakon, a fejünk fölött zizegtek a falevelek, és fojtogató ammóniákbűz terjengett.

- Nézd - mutatta odvas, megfeketedett fogait -, egérlyuknak is beillenének.

Ágyunk a deszkafal mellett áll. Már majdnem álomba merültem, amikor az ökörszarv megint benyomakodott. Kinyújtottam meztelen karomat, hogy megsimogassam az állatot, de csak Jüan kemény, hideg tarkójához értem, amely egyszerre ráncokat vetett, megszarusodott.

- Nyugtalanul aludtál - mondta Jüan. - Nekem meg egész éjszaka rajcsúroztak a fogaim között a güzüegerek, mintha megkergültek volna. Hallottad őket? Nem bírtam megállni, hogy meg ne egyek két szelet kétszersültet, ebből van aztán a baj. Mért nem tudok magamnak parancsolni?

- Ez a furcsa lény éjjel-nappal a házunk körül csámborog, nem vetted még észre? Egyetlenegyszer se?

- Azt tanácsolták nekem, húzassam ki az összes fogamat, többé nem lesz rájuk gondom. Sokat töprengtem rajta, de viszolygok ettől a megoldástól. Ha kiszedik a fogaimat, akkor semmi sem mocorog a szájamban; a szívem kalimpálna az idegességtől. Végül is jobb elviselni az életet úgy, ahogy van.

Alkonyatkor hegedűszó jajongása szállt felénk a domb mögül. Az ablaküvegen narancsszínű sugár vibrált, kápráztatta a szememet. Valaki háromszor megkocogtatta az ajtót. Három gyönge, tétova koppantás. Talán képzelődöm? Kinyitottam az ajtót, de nem láttam senkit, csak az ökör gömbölyű, sima hátát. Éppen elcammogott előttünk, körvonalai méltóságteljesen rajzolódtak ki a sötétlila dicsfényben.

- Szemközt a kunyhóval, ahol gyerekkoromban laktunk, hatalmas fa áll. Ha fújt a szél, elszáradt fürtjeiből potyogtak a magok, és ide-oda pattogtak a földön… - Idősebb kis fivérem, Jüan álmában beszélt, tönkrement fogait vicsorgatva. Már két éjjel nem evett kétszersültet, hát álmában beszélt. „A fa tövébe hónapról hónapra, évről évre kitettünk időnként szellőzni egy lepedőt, anyánk halotti leplének szántuk. Később csakugyan arra szolgált.”

Egyszer aztán, magam se nagyon tudtam róla, én is beszédes lettem: „Belenézek a tükörbe, hát látom, hogy megőszült a hajam, és zöld genny szivárog a szemem sarkából. Elmentem a boltba egy üveg tintáért, régi barátomnak készültem levelet írni. Déli szél fújt, nyomában egy gyerekcsapat széles, tömör árnyéka imbolygott. Csúszós volt az út, egy téglakerítésbe fogódzkodva küzdöttem magam előre, a kavargó szürke homok elvakított, sehogy sem tudtam elolvasni a házszámokat.”

„…A fa tövében selymes szőnyegként burjánzott a pásztortáska. Amikor kibomlottak apró virágai, szomorkás hangulat terjengett körülötte. Egy nap valaki megfordította ezt a szőnyeget: ki tudja, mit keresett a földben.”

„…A szúnyogok folyvást marcangolják a lábamat. Idén ősszel különösen vadak, egy jól fejlett példány úgy megcsípett térdhajlatban, hogy nem bírom kinyújtani a lábamat. Már régóta fontolgatom, hogy rovarirtót veszek.”

Így mondtuk a magunkét egész éjszaka. Reggelre szójababszemnyi hólyagok nottek a nyelvünk hegyén. A nap a fenekünkre tuzött.

Megint jött az ökör, nagy robajjal nekiütközött a deszkafalnak. Kinyitottam az ajtót, de le kellett hunynom a szememet, elvakított az ibolyaszínű fény.

- Elment. - Keserűen ejtettem le a kezemet. - Örökké a házunk körül fog keringeni. Hideg verejték gyöngyözik a hónaljamból.

- Ha süvít a szél, mindenféle szomorú gondolatom támad. Tegnap például eszembe ötlött: vizesibrikben kellene tartanom a kihúzott fogaimat. Ahogy a lyukakat vizsgálgattam rajtuk, fölrémlett előttem egy régi emlék. Te akkor éppen a tükörben nézted magadat... Mert folyton a tükörbe bámulsz, mással se törődsz, csak a külsőddel, ez őrület!

Tegnap óta nem tért vissza az ökör. Egész nap az ablaknál álltam, és az üvegről visszaverodő képet nézegettem: fésülködöm a csorba fafésűvel, kitöredezett fogai közül marékszámra hullik ki száraz, kurta hajam.

A szél föltépte a tetőcserepeket, az eső kitartóan csöpörög be a házba. Idősebb kis fivérem, Jüan meg én az ágyunkra kuporodunk; fejünk fölé nagydarab olajos vásznat feszítettünk ki, tóvá duzzad benne az esővíz. Az ágy sarkában Jüan elgondolkozva piszkálja az orrát, fogait csikorgatja, mintha malomkövekkel őrölne.

- Tegnap óta nem járt erre - mondtam. - 'si dolgok ezek, összefüggnek a tetőcserepek réseibe hulló bogyókkal. A fa egyik ágán csörgőkígyó tekergett... Mihelyt megpillantom az ibolyaszínű fényt, meglódul ereimben a vér. Az imént beleharaptam egy hólyagba a nyelvem hegyén, tele a szám a vér áporodott ízével.

- Mit tegyünk, ha a víz tovább emelkedik a szobában? Még majd elsodorja az ágy alól a vizesibriket. Hat fogamat áztatom benne.

- Az eső földre döntötte a rózsafákat, ugye te is hallottad? Valaki keresztülment a virágágyáson, lovaglócsizmája mély nyomokat hagyott a talajban. Amikor az ökör először járt erre, a tükörből láttam, hogy patkányméreggel tömködöd a fogaid közti hézagokat. Miért?

- Meg akarom mérgezni a güzüket, sokat vinnyognak itt nekem. Ezért nézel a tükörbe? Évek óta küszködöm a güzüegerekkel, az orvos azt mondja, emberfeletti, hogy milyen szívós vagyok!

Idősebb kis fivérem, Jüan ajka elfeketedett, szemhéja súlyosan lezárult. Moccant egyet, bőre ráncokba gyűrődött, megkeményedett, mintha nyolcvanéves aggastyán volna. Feléje nyújtottam a kezemet, hogy megérintsem homlokát; merev hajszálai összeszurkálták az ujjaimat: Megint kivicsorította tönkrement fogait, arca komikusan fenyegető grimaszba torzult.

Az ablak felé indultam, s akkor felrémlett előttem az a hajdani májusi nap… Idősebb kis fivérem, Jüan lép a szobába, merő izzadságszag, vállán egy-egy foltos szárnyú szitakötő. Anyámmal jött.

- A mezők illatát hozom magammal - szól gondtalan mosollyal, kivillantva hófehér metszőfogait. - Az orvos szerint romlanak a fogaim; micsoda ostobaság! - Aztán mégis altatókkal tudott csak aludni. Egyszer otthagyta az asztalon az orvosságosüveget, anyám az egészet beszedte, és többé nem ébredt föl. - Az öregasszony betegesen rajongott a nyugati pirulákért - mondta Jüan a törvényszéki orvosnak.

A tükörből messzire ellátok. A távolban egy behemót állat a tóba esett. Haláltusájában tajtékos örvényt kavar, orrlikain sűrű fekete pára lövell ki, torkából piros hullámokban buzog a vér.

Riadtan elfordítottam a fejemet, s pillantásom Jüanra esett: éppen magasba emelte a nagykalapácsot, hogy ezer darabra zúzza a tükröt.