Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Csák Gyula
INDIAI JEGYZETEK

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár



I. rész

Több esztendőre szóló munkát vállaltam Indiában a nyolcvanas években. Mielőtt
elindultam, kövér írói terveket tápláltam, de olyan rosszul, hogy mind éhen
haltak. ,,Felfedezed majd Indiát! - bátorítottak barátaim. - Belevilágítasz az
ottani valóságba!"
Hamarosan be kellett azonban látnom, hogy semmi lényegesen újat nem
mondhatok ahhoz képest, amit mások már felfedeztek Indiáról - illetve: India
felfedezhetetlen. Maradt hát, hogy mindenfajta tudományosságra törekvés nélkül
az időbe véstem, ami a szemem elé került. S ez alig több, mint amit egy
felsercentett gyufaszál fényénél maga körül láthat az ember.
Turistaszemlélet szerint az indiai élet: lusta. A tartósabb tapasztalat azt
mondatja, hogy inkább: lassú. Csak annyira ,,lusta", amennyire egy nagyobb test
annak látszik a kisebbhez képest. Csak annyira ,,lusta", amennyire a tenger
Bombaynál: a felület sima, de a mélyben mindig történik valami.
Amint jeleztem: nem tudatosan kutatok, csak hagyom, hogy a látvány a szememhez
érjen. A szükséges idő hiányában jegyzeteim sem időrendiek, s ezért az élmények
összefolynak. Akadnak azonban benyomások, amelyek oly erősek, hogy más-más
megfogalmazódásban többször is tollam hegyére kívánkoznak.
Ezek egyike a meggyilkolt Indira Gandhi temetése. Több napig zajlott a
különféle szertartás, és egyik mozzanatát testközelben éltem át. Kordonok
útvesztőjében lehetett az épülethez jutni, ahol felravatalozták. Porosan
verejtékező bel- és külföldiek tömegében nyomakodtam a helyszín közelébe, ahol
magam is lihegve tülekedni kezdtem. Ünneplőbe öltözött férfiak és nők, bokáig
száriba csavart hölgyek társaságában ugrottam bakot a bambuszrudakból
hevenyészett védelmi zónákon át, s fütyültem arra, aki az engedélyt próbálta
kérni tőlem. Tarka ruhás tábornokokkal birkóztam, akik testi erővel igyekeztek
fenntartani a rendet, nekidühödten lökdösődtem az alacsonyabb rangú biztonsági
emberek sűrűjében, akik ököllel-könyékkel vágtak utat, hogy cserélgethessék a
jéggel tömött, óriási bádogteknőket a ravatal alatt. Minden vallások papjai
doboltak, énekeltek, zsolozsmáztak vagy egyszerően jajveszékeltek.
A rendezői elképzelést követve megkerültük a ravatalt, s a körút végén
Radzsiv Gandhi állt, és kezet fogott az elhaladó ezrekkel. Fegyelmezetten,
majdnem elegánsan tette rettenetes kötelességét. A hűség, a szagok, a
rendetlenség ellenére igazán ünnepi és megindító volt a pillanat, s kellemesen
hatott erős kézszorítása. Mindamellett megkönnyebbültem, amikor a behatoláshoz
hasonló erőfeszítéssel kimenekültem a halál házából.
Csillogó autócsodák között szent tehenek ténferegnek. Egy statisztika szerint
több, mint kétszázmillióan vannak. Állítólag az ősi árja társadalomban
minősültek szentekké, mert valamilyen ok folytán az ősi árják a tejeskamrákban
tartották vallási szertartásaikat. Sugdosták, hogy Indira Gandhi jóváhagyásával
titokban irtani kezdték ezeket a jámbor mihasznákat, akik senki által nem
tápláltan, végelgyengüléses közönnyel turkálnak a szemétkupacokban, és -
szerintem - nem sokat változott a statisztika igaza. Az örökkévalóság nem rózsás
jelképeiként léteznek, szaporodnak és turkálnak a szemétkupacokban. Gyakran
fékeznem kell, mert némelyikük megáll előttem, és nem tudni, mit akar.
Egyik alkalommal a fiam ült mellettem a kocsiban, és amíg a tehén döntését
vártuk -, enyhe pimaszsággal ,,alacsony" származásomra célozva - megjegyezte: -
Íme, az életutad. Elindultál valaha a tehén farától, és eljutottál a tehén
faráig.
Fiam humorát a magaméval tetézem.
Csak belső használatra megállapítottam, hogy ez a tehénfar itt előttem egy
sajátos kilátó számomra. Lehetővé teszi, hogy mégiscsak észrevegyek valami újat,
egyedit, amit rajtam kívül talán kevesen vehetnek észre. Gyerekkorom emlékeit
idézhetem, s ennek révén olyan megfigyeléseket tehetek, amilyeneket a
,,felülről" szemlélők nem láthatnak meg. Több ízben hallottam például európaiak
szörnyülködését, mely szerint az indiai szegények egy épületben élnek az
állatokkal.
Gyerekkoromban mi is egy ,,házban" éltünk például a kecskékkel és a
tehenekkel. És abban az időben - vagyis a második világháború előtti
Magyarországon - sok szegény élt így.
A szegénységnek világszerte föllelhetőek az azonosító jegyei.
Nem tagadható, hogy az indiai szegénységben van valami semmihez nem
hasonlítható. Némely részletében olyan sűrű és mély, hogy szólni sincs ereje.
Egy házaló koldusasszony papírt mutat, amely szerint nincsen nyelve. Ki is tátja
a száját, hogy láthassam az üres üreget. Napokig rosszullét kínoz, mint
valahányszor, amikor az ember alatti lét ilyen példáival találkozom.
Megesik olykor, hogy pénzt adok egy hároméves gyereknek, aki egyéves gyereket
cipel egyik kezében, a másikat kérőn felém nyújtja. Adok, noha tudom, hogy ezzel
semmit nem oldok meg. A magam lelkiismeretén könnyítek csupán, mint általában
minden jótékonykodó. Mint azok az indiai és külföldi gazdagok, akikhez társultam
egy ízben, és részt vettem charity akciójukon.
A főváros egyik legfényesebb szállodájának paradicsomkertjében gyülekeztünk,
szórakoztunk, ínyenc falatokat vásároltunk, hogy az így befolyó pénzt az éhezők
megsegítésére fordítsuk. Degeszre tömtük a bendőnket az érdekükben.
Végül is azt hiszem, az orvosok sokkal jobban jártak, mint a szegények, mert
másnap zsúfolva voltak beteg gyomrú gazdagokkal a luxusrendelők.
Az ázsiai nyomorral Indián kívül is találkoztam, de Indiában azért feltűnőbb,
mert itt sok a nagyon gazdag is, és a két jelenség együttes látványa szorítja az
ember torkát. India tehát nemcsak szegény, de gazdag is. Nem csupán a gazdagok
száma miatt, hanem az ország természeti kincsei és kulturális gazdagsága miatt
is. A tájékozottabb utazók ezt jól tudják, és méltányolják. Ugyanígy a művelt
indiai is büszke hazájára, noha jól tudja, hogy a szegénység szembeszökőbb a
gazdagságnál, s ezt nem is akarja tagadni, és nem sérti nemzeti önérzetét, ha a
nyomorról is nyíltan kell beszélni. Egyébként nem az az igazán jellemző az
indiai szegénységre, hogy hallgatag. Számos politikus számára aggasztó, hogy
mindinkább hallatja a hangját.
Tiszteletbeli meghívott voltam egy heves hangú indiai írói tanácskozáson, ahol a
publikált irodalom helyett több szó esett a publikálatlanról és az írással
szerezhető jövedelemről. Nagyon-nagyon Magyarországon éreztem magam.
Negyvenöt fokos tapadós, szutykos, fullasztóűmállasztó hőségben téblábolva
nehezen hiheti az európai ember, hogy plusz tíz fokban már fázni is lehet. Barna
pokrócokba burkolva dideregnek a ruhátlanok, a fővárosba vezető országutakon
pedig úgy éjszakáznak, hogy a nappal némileg átmelegedett betonra fekszenek. A
hideg ugyanis valódi, csak sunyibb és alattomosabb, mint az alföldi csikorgó
hideg. Az indiai országutakon viszont - főként a teherautók - egyharmad részben
lámpák nélkül közlekednek.
Szolgálati autómban - hasonlóan valamennyi Indiában közlekedő autóhoz - jobb
oldalon van a kormány. Ezt viszonylag hamar megszoktam. Sokkal nehezebb volt
idegeimbe rögzíteni, hogy a közlekedést szabályozó lámpákat nem szabad komolyan
venni. Váratlan veszélyek tanítottak meg rá, hogy legbiztonságosabb a lámpák
jelzéseivel ellentétesen közlekedni. Ez általában így van az írott szabályokkal
is. Mintha a hozzávetőleg hatvan százalékban írástudatlan indiai ismerné a
bölcsességet: a szabályokat nagyon okos emberek fogalmazták - nagyon buták
számára.
Indiai történészismerősöm feltevése szerint a magyarok buddhisták voltak. Ezt
arra alapozza, hogy Budát eredendően Buddha-nak nevezték... Hát, nem tudom.
A ,,market"-ek százával egymásra zsúfolt, hihetetlen mennyiségű és minőségű
áruval tömött üzletnegyedek. Az üzlet bejárata olyan kicsi, hogy alig fér be a
testesebb külföldi; többnyire mélységben terjednek ezek az üzletek. Műhelyek is
keverednek az üzletek közé, valamint vegyes illatokat eregető lacikonyhák.
Az általános légkör, miként az élet egyéb terepein Indiában - itt is
ellentmondásos. Egyszerre csillogó és szutykos, lármás és álmos. Többszöri
látogatás után aztán úgy összegezheti benyomásait az ember, hogy átjárja ezt a
létet valamilyen sejtelmes ősi jelleg, akárha átütne a sebre szorított
zsebkendőn a vér. Cifrálkodnak a civilizáció legfrissebb termékei az ezeréves
kézműipari holmik között - a meghatározó mégis a ragadósan meleg, szöszmötölő
kereskedés és kézművesség, ami megint egyszerre bágyasztó, mert reménytelennek
tetszően haladásellenes. Ugyanakkor van valami erőt sugárzó is ebben a hűségben,
amely mindent elevenként őriz abból, ami már meghalt.
Számomra fontos, de sehol föl nem lelhető könyvet kölcsönöztem a Hamdard Tibbi
College-ból, ahol ismerősöm a könyvtáros. A borítólap belső oldalára
beragasztott felirat figyelmezteti a kölcsönzőt, hogy ne firkálja össze, ne
gyűrje stb. a lapokat.
Egyik figyelmeztető pont: ,,Óvakodjunk, hogy könnyeket hullajtsunk a
lapokra, mert ezáltal is rongálódik a könyv!"
A szemészem híres operatőr volt hajdanán, jelenleg azonban nyugalmazott
katonaorvos, tábornoki rangban, amely rangját a Pakisztán elleni győztes
háborúban szerezte. Protekcióval kerültem hozzá, mert már nemigen rendel;
vallási szertartások és békeharcos gyűlések között osztja meg idejét. Rendelője
is inkább társalgónak tűnik - s a tábornok szeret társalogni.
Miközben kése alatt fekszem, előadja, hogy békegyűlésen beszél délután, és a
felkészülés folyamán különös adatokra bukkant. Ezek szerint a trójai háború
idején hozzávetőleg ötven USA-dollárnak megfelelő összeg volt egy ember
megölésének - úgymond - az üzemköltsége. A római birodalom háborúiban átlag száz
dollárra emelkedett, az első világháborúban ötezer lett, a másodikban pedig már
hatvanötezer.
- És mit kalkulál... a harmadik világháború esetére? - kérdezem a kése alól.

- A hidrogénbomba előállítása ugyan kétségkívül sokba kerül, de tekintetbe
véve hatékonyságát, az egy főre jutó összeg feltehetően ismét annyi lenne, mint
a trójai háború idején, tehát ötven dollár.
- Akkor ez a fejlődés körkörös útját igazolja - jegyzem meg viccesen és
hozzáteszem: - A második világháborúhoz képest viszont fejlődést jelent.
Úgyszólván jutányos, már-már békebelinek tűnő árajánlat egy emberi életért...
- Biztosíthatom - emeli fel a hangját -, hogy a hidrogénháborút el fogjuk
kerülni! Vagy ön talán nem így látja?!
Gézzel takart szemem alól csak a sötétséget látom.
Sürgősen el kellett volna intéznem valamit egy hivatalnoknál.
Négyszer jártam nála, mindig udvariasan kértem, s ő udvariasan ígérte, hogy
elintézi, amit kérek. Ötödik alkalommal megjegyeztem, hogy megfigyeléseim
szerint ő olyan, mint a magyar bürokraták. Csupán azért bántottam a magyar
bürokratákat, hogy ne sértsem esetleges nemzeti önérzetét.
Megint udvariasan mosolygott és azt mondta: - Ön pedig olyan kitűnő
emberismerő, mint az indiai írók.
Az ügyemet ugyan később se intézte el, de azért összejárós barátságban
maradtunk. Nagyapámnak volt szokása, hogy foszlott madzagdarabokat, eltorzult
menetű csavarokat, rozsdás szögeket őrizgetett a zsebében, mert hátha jók
lesznek egyszer valamire.
A miniszterelnök-asszony meggyilkolását követő zavargások idején egy kiöregedett
karatebajnok jelentkezett hivatalomban, hogy tekintettel a veszélyes helyzetre,
felajánlja testőri szolgálatait.
Magazinokból kivágott, agyonfogdosott képeket mutatott, amelyek őt
ábrázolták dagadó izmokkal, továbbá egy igazolást arról, hogy húsz évvel ezelőtt
a svájci Alpokban alkalmazták, emberrablók elől odarejtett milliomosgyerekek
őrzőjeként. Lezseren, sportosan állt előttem, de amikor zavart, ám határozott
nemet mondtam, vénemberré löttyedt, és láthatóan belül is összeomlott.
Bizonyára nagyobb szüksége lett volna rá, hogy én védjem őt az élet
veszedelmeitől, mint ő engem.
Két pszichológus veszekszik a televízióban. Egyik azt állítja, hogy a faji
sokféleség nagyszerű adomány India számára, mert biztosítja az egészséges
vérkeveredést. A másik szerint az indiai fajok emocionális ritmusa túlságosan
eltérő, ezért keveredés esetén neurotikusokká lesznek az emberek.
Ugyanebben a műsorkeretben egy másik alkalommal az volt az ingerült vita
tárgya, hogy hányszor görbíti be mutatóujját egy ember az élete során. India
kínzó napi gondjaihoz képest mindez fölös locsogásnak tűnt számomra, de aztán
megfeddtem magam, arra gondolva: hátha éppen ez az, amit alapkutatásnak neveznek
a tudományban. Egyszer minden jó lehet még valamire, akár nagyapám elázott
madzagja.
A házunkkal szemben lévő szikh iskolát felgyújtották, és kirabolták az Indira
Gandhi meggyilkolását követő rendbontások idején. A gyújtogató kezdeményezés
feltehetően politikai indulatból fakadt, a folytatás, vagyis a rablás és
rombolás már banditák műve volt. Írókészleteket, diavetítőket,
kéziszámológépeket, irkákat, írószereket ragadtak magukhoz, s a bátrabbja és
szemtelenebbje becsöngetett hozzánk és szomszédainkhoz, hogy eladásra kínálja a
rablott holmit.
Senki nem vett semmit, de néhányan kiálltunk a kapuba és fájdalmas
tehetetlenséggel néztük az esztelen pusztítást.
- Vérlázító - szólt hozzám az egyik szomszédom, egy afrikai diplomata.
- Barbarizmus - bólintott a másik oldalamon lakó hindu hölgy, majd némi
szünet után hozzátette: - Sajnálom a szikheket, de az is sajnálatos igazság,
hogy a szikhekkel nem lehet megegyezni.
- Miért nem? - kérdeztem.
- Mert szikhek - felelte, ingerült mozdulattal rándítva egyet aranyszálakkal
átszőtt száriján.
Szokásommá lett, hogy szabad estéimen kiállok a házunk elé, és bámulom a szemben
levő, hatalmas szikh iskolát. A sötétben csak a kontúrokat látom, ezért ráemelem
szemem a közelebbi fákra. Rezzenetlen a lég, mégis mozognak a levelek, mintha
maga a fa legyezné magát. Aztán még feljebb nézek, a fejem fölötti, homályos
égre. A homályról már tudom, hogy nagy magasságban tomboló porvihar. Olyannak
tűnik mögötte a hold, akár egy elmázolódott ujjlenyomat. ,,India holdja" - fut
át rajtam, de aztán arra gondolok, hogy ez a magyaroké is. Nagyon kevés, ha csak
a holdját fedeztem fel eddig Indiának. Indiáról való tudásom ilyenformán egyenlő
az Indiáról való tudatlanságommal. Aztán azzal folytatom a tűnődést, hogyha
India holdja alatt állok, akkor mégiscsak sokat tudok Indiáról, mert ebben a
pillanatban az indiai létezés része vagyok, s önmagamról elég sokat tudok; ami a
jegyzeteimben India, az bizonyos fokig én is vagyok.
Hamar megtanultam, hogy önérzetes indiai számára aligha van durvább sértés,
mintha úgy tekintenek hazájára, mint a kígyóbűvölők országára. Hasonlóan ahhoz
az önérzetes hazámfiához, aki joggal kéri ki magának, hogy Magyarországot a
csikósok országának nézik.
Nagyapám még úgy vásárolta az ásót-kapát, hogy kézbe vette és gondosan
megvizsgálta a portékát, mielőtt pénzt adott volna érte. A hagyományőrző indiai
kereskedő üzlete is roskadozik a szabadon fogdosható árutól, de jelentkezik a
modern indiai kereskedelem is, ahol már nyugati mintára csomagolják az árut.
Delhi legnagyobb szállodájában kiállítást rendeztek Package címmel, azaz:
tanítják, miképpen kell csomagolni! Ez a tudomány aztán mindennek az eladását
megkönnyíti, természetesen a bóvliét is.
Azzal hárítom el háborgásomat, hogy igazságtalan lennék, ha ezt a bűnt is a
fogyasztói társadalom nyakába varrnám, hiszen a legrégibb idők óta létezik a
törekvés és a tudás, hogy jól csomagolják magukat a hitvány emberek is, mert
ezáltal kelendőbbekké lesznek.
Egy súlyos fertőzés nyomán megsüketültem a jobb fülemre; az orvos műtétet
ajánlott. A kórházi bejelentőlap megfelelő rubrikájába - némi tűnődés után - azt
firkantottam, hogy keresztény vagyok.
Hamarosan megjelent a szobámban egy katolikus pap. Bőrszíne alapján
indiainak néztem. Néhány bemutatkozó és tájékozódó mondatváltás után átnyújtott
egy nyomtatványt, amelyet meghívónak is tekinthettem. A kórház kápolnájába
invitált a meghívó, amely szerint pár nap múltán csodatévő atya érkezik, akinek
imáitól bénák, vakok, süketek, leprások nyerhetnek gyógyulást.
- Súlyos döntés elé állít - mosolyogtam a papra. - Most aztán törhetem a
fejem, hogy műtéttel vagy imával gyógyíttassam a süketségemet. -
Visszanyújtottam neki a meghívót. - Tudja, ha hinnék a hitben, akkor nem
feküdnék itt.
- A hithez derűs lélek kell - mondta csöndesen -, s ön derűs embernek
látszik. És a csodák legfőbb értéke, hogy még inkább felderítik a lelket.
Én: - Az imént mondta, hogy derűs vagyok. Akkor mi szükségem rá, hogy
szívderítő csodákkal kúráljam magam. S egyébként sem szívbeteg vagy lelki beteg
vagyok, hanem süket. Ha azonban úgy gondolja, beszéljük meg az orvossal, hogy
mitévők legyünk.
Mamuszára nézett, összecsücsörítette puha ajkait, és azt kérdezte: -
Magyarországon, ugye, általános hitetlenség uralkodik?
- Erre a kérdésre ugyanúgy nem tudom a választ, mint ön - mondtam komoran.
Bólogatott, mintha mégis megértett volna valamit; kiment lassan, s attól
kezdve nem láttam többé.
Feleségem rovarirtót kér a fűszerestől.
- Egy pillanat - mosolyog a tulajdonos. - A raktárból...
Székre erőlteti és üdítővel kínálja feleségemet, miközben egy fickót
elszalajt az áruért. A szűk üzleten kívül állok, s látom, amint a gyerek a
negyedik üzletbe talpal az áruért, majd lihegve vissza - és a tulajdonos
diadalmasan nyújtja a csomagot a feleségemnek.
- Nálunk mindig minden kapható - jegyzi meg nyájasan.
Ó-Delhiben, Calcuttában s talán még néhány városban hatóságilag engedélyezett a
gyalogos riksák működése. Embertelen a látvány, de voltaképpen emberséges az
engedély, mert milliók veszítenék el nélküle parányi kenyerüket.
E sajátosan ázsiai szállítóeszköz fejlettebb változata a kerékpáros kuli,
legfelsőbb rendű pedig a háromkerekű motorizált eszköz, amelynek tulajdonosa már
egzisztenciának számít. Nem pontos kifejezéssel ez utóbbi eszközt a külföldiek -
általában - scooternek, magyarán: szkuternek nevezik. Magyar állampolgárnak -
legalábbis akkor még - tilos volt igénybe vennie gyalogos vagy kerékpáros
személyszállító kulit, ámde egyszer kényszerített a szükség, hogy áthágjam a
tilalmat.
Kis, vidéki városban vettem részt egy magyar kulturális rendezvényen, de a
szállodától a rendezvény színhelyére szállító autó elromlott, s végső
megoldásként biciklis riksára tuszkoltak, hogy idejében a kultúrházhoz érjünk.
Iszonyúan röstelkedtem, s mindössze egyetlen pillantást mertem vetni a
pipaszárlábú gyerekre, aki a pedált taposta, majd egy jó ötlettől vezérelve arra
kértem a mellettem ülő vendéglátómat, hogy másnap délelőttre parancsolja a fiút
a szállásom elé.
Amikor pedig mindez így történt, kivitettem magam a fiúval a városon
kívülre, és jelbeszéddel tudtára adtam, hogy üljön a helyemre, aztán én
pedáloztam jó kilométereken át, hogy helyreállítsam lelki egyensúlyom.
Lehet viszont, hogy a fiút meg kibillentettem az ő lelki egyensúlyából.
Az általam megismert indiai nagyvárosok két fő csoportra oszthatók: vagy
vidékies városok, vagy városias vidékek. Leginkább kivétel Bombay, amelynek
főképpen a tengerparthoz közel eső része európai, sőt: párizsi hangulatot idéz.
A világ majdnem minden tengerében megmártóztam már, de Bombaynál olyan szennyes
a tenger, hogy még az indiaiak is csak egy kis gázolásra vállalkoznak.
Így hát csak guggoltam a parton, és figyeltem a hullámok ritmikus
lendületét. Amikor egy nagy hullám visszahúzódott - ellenhullám zúdult az égből
a helyébe; annyi madár, amennyit egy csapatban azelőtt nem láttam. Sietősen
felcsipegették a tenger által eléjük terített táplálékot. ,,Akárcsak én az
indiai valóság darabkáit - gondoltam -, amelyeket az élet hullámmozgása vet
elém."


II. rész

Lakáscserét bonyolítottam le, s az ilyesmi Indiában sem egyszerű.
Olyan lakást kellett keresnem, ami családomnak is jó, meg a magyar állam számára is elfogadható a valutában fizetendő bére. Nagy lecke. Ügynökségek és háziurak hadával csatáztam, s amikor már nagyon kimerültem, az a játékos ötletem támadt, hogy pihenésképpen kipróbálom az abszurdumot.
Elvittem a feleségem egy olyan házba, amelynek általam jól tudottan elfogadhatatlanul magas volt a bére, de - gondoltam - legalább megnézünk egy milliomos indiai házat. Minden részletében tökéletes volt: szökőkutak, télikertek, házioltárok voltak benne, s a feleségem, aki természetesen tájékozatlan volt a bér felől, oldalba bökött, és nem túlzott lelkesedéssel, de azért azt súgta, hogy üsse kő, ez elfogadhatónak látszik. Hanem ekkor eszébe jutott, hogy a konyhát még nem látta, és mint háziasszony érthető kíváncsisággal lépett be, s azonnal vissza is hőkölt. Akkora volt a különbség a konyha és a lakás egyéb részei között, mint a hajdani magyar urasági kastélyok és a hozzájuk tartozó cselédházak között.
"Nem költözünk ide!" - jelentette ki határozottan feleségem, s úgy jöttünk el, mint akiknek amúgy meglenne a szükséges pénzünk, csak hát mégis meggondolták magukat.
Távozásunk előtt azonban megkérdeztem a tulajdonostól: miért ilyen elhanyagolt a konyha? "Ott a cselédek laknak" - felelte.
Azóta sem értem, miért nem gondol arra, hogy a cselédek a konyhából az ő pompázatos lakosztályába is bejárnak? A későbbiekben sok hasonló lakásbelsőben vendégeskedtünk.

Patkányt fedeztem fel az irodámban, és nógattam a takarítókat, hogy tegyenek ellene valamit.
Csinos, kis játékházikót szereztek, csábító illatú ételt helyeztek el benne s amikor a patkány belesétált, egy titkos ajtó rázáródott. Ezt követően kivitték a fogoly állatkát az udvarra, ahol szabadon eresztették. A házikót visszahozták az íróasztalom alá, ismét élelmet raktak bele, s az okos patkány másnap reggel a lezáródott házikóban kuksolt.
Kezdődött a folyamat elölről, és tartott mindaddig, amíg az egész magyar kulturális intézetben - melynek igazgatójaként dolgoztam - el nem rendeltem egy generális féreg- és rágcsálóirtást.

A televízióban minden este új indiai film. Vetíthetnének egymás után kettőt is naponta, mert évi átlagban közel nyolcszáz filmet készítenek. Többségük szirupossá túlcukrozott, csordultig fénnyel, színnel, zenével. Mese és nem cselekmény, vágy és nem valóság. Többnyire hindi nyelven beszélnek a szereplők, időnként mégis értem őket, mert idegensége, naivsága ellenére olykor igazi művészetet lehelnek ezek a filmek, s a művészet minden nyelven érthető.
Főként amikor fáradt vagyok, azon kapom magam, hogy élvezem is ezt a mézédes álomvilágot, akár az indiai és a közel-keleti nézök milliói. Talán a léleknek is szüksége van cukorra, nemcsak a májnak. S talán nem is rosszabbak az úgynevezett modern, kiagyalt, nyakatekert filmeknél, amelyekkel csömörlésig van a világ.

Öreg "índiások" állítása szerint Ó-Delhi járhatatlan és borzalmas. Új-Delhi meg unalmas.
Én másfajta következtetésekre jutottam. Első áttekintésre valóban áttekinthetetlen s némiként riasztó az óváros fülledt, poros tumultusa, ámde másodszorra-harmadszorra csodás díszítésű házhomlokzatok tűnnek elő, ha fölnézünk a szutyokból, s még további séták után barátságos és biztonságos utcácskákra, terekre bukkanhatunk, amelyekben szinte túlvilági békesség honol a nyüzsgő emberboly által övezetten is.
Új-Delhiben alig van utca; itt inkább csak útvonalak vannak. Ezek viszont osztottak, szélesek, rendben tartottak. A fürtökben elhelyezett köz- és magánépületek többsége ízlésesen szerény és szép is, bizonyos uniformizáltsággal együtt.
Egy elméletileg elgondolt demokrácia jelképei ezek az egyenépületek, amelyekben kormánytisztviselők laknak, megbízatásuk lejártáig. A két városrész találkozáspontján mértanilag tökéletes körtér, pontosan egyforma és árkádos épületek özönéből formált körtér áll, az úgynevezett Connaugth Place, a turisták, a multimilliomos üzletházak, a svindlerek, a kábítószeresek és koldusok paradicsoma. Öt-hat Rózsadomb-szerű villanegyed is pompázik, itt-ott szép, máshol harsányan csiricsáré gazdagság-mutogatással, s külön "szín" a mindezek között meglapuló, többtucatnyi szürke sátortábor, amelyekben az ázsiai szegénység él. Többségük tegnap még falusi volt, s homályos reményektől vezérelve vándorolt ide, hogy városira cserélje a falusi nyomorúságot, amelyet aztán mihamar el is felejt az egykor táplált reményeivel együtt.
A külföldiek vagy szájtátva megbámulják őket, mint váratlanul előbukkanó varázslatokat, vagy zavartan elfordulnak, mint jólnevelt úriember, ha valami szemtelen szellő illetlenül magasra lebbenti egy öreg hölgy szoknyáját.

Vidéki szálloda halljában két egyforma méretű s egyformán díszes keretbe foglalt fénykép függ a falon. Az egyik Mahatma Gandhi, a másik arcot soha nem láttam, s ez a tudatlanságom idegesít. Kérdésemre közli a portás, hogy a számomra ismeretlen fotó a szálloda tulajdonosát, egyben alapítóját ábrázolja.
Aha! Szóval mindketten "alapítók", ezért kerülhettek egymás mellé!

Bangalore botanikus kertjében magyar fa is él. Itt éreztem először honvágyat. Szerettem volna lefeküdni és hosszút, könnyűt aludni, mint gyerekkoromban az árokparti eperfák árnyékában.

Az emlékirat Indiában is divatozik. Nyugalmazott pedagógus "regényesített" életrajzát juttatja el hozzám, s kéri, hogy próbáljam kinyomtatni Magyarországon, mert az indiai kiadóknál sikertelenül kísérletezett, és mert nincsen saját pénze a kiadásra.
Gyengécske mű; középpontjában olyan sérelem áll, amit most, ezzel az írással próbál a szerző megtorolni. Egy gazdag ember pénzt ajánlott neki hajdanán, hogy ne buktassa meg a gyerekét; de ő tanári lelkiismeretére hallgatott. Pár nap múltán felbérelt banditák leöntötték maró folyadékkal, aminek a nyomát máig viseli. Egy figyelmet érdemlő mondat, amelyben leleplezi az értelmi szerzőt: "Az utca tele van gyógyult leprással, akiknek lehullott kezük, orruk, lábuk, fülük, s nyugodtan járhatnak közöttünk, mert kiégett belőlük a lepra és nem fertőznek többé, de neked a lelked leprás, és mindent rnegfertőz körülötted, s ez annál veszélyesebb, mert kívülről semmi nem látszik."
Ehhez csak annyit, hogy a kiégett lelkű ember sem veszélytelen a környezetére, pláne, ha kívülről semmi nem látszik.

Hozzákezdtem, hogy elterjesztem Indiában a magyaros író-olvasó találkozókat.
Elsőként egy úgynevezett nem-politizáló hölgyek társaságában kísérleteztem, mivel egyik tagjuk önszorgalomból pandzsabira fordította angolul publikált novellámat. A találkozón egy bájos hölgy a szitár elnevezésű indiai hangszeren pengetni kezdte a húrokat, és előadott egy európai fül számára különösen hangzó dallamot. A zene kíséretében olykor magas, fejhangon énekelt, máskor prózában beszélt.
Nagy tapsot kapott, aztán teát szolgáltak fel túlédes aprósüteménnyel, majd a társaság elnökasszonya jelt adott az általános búcsúzkodásra.
- A novellámat nem olvassák fel? - kérdeztem tőle zavartan. - A szitáros hölgy megtette - válaszolta mosolyogva.
Soha nem hittem, hogy Ady pávája nemcsak szimbolikusan, de valóságosan is fel tud szállni a vármegyeházára. Csak állatkertekben láttam pávákat, s azok nem röpdöstek, hanem komótosan sétáltak.
Tegnap ugyanilyen komótos páva jelent meg a kertünkben, s nagyon örvendeztünk, mert igazán szép madár volt. Nagy léptekkel a feleségem által vetett és óvott - Indiában ismeretlen - petrezselyemhez sétált, s jókora csőrével pillanatok alatt az egész sort leborotválta.
Nyargaltunk, hogy elhajtsuk, s akkor könnyed eleganciával föllendült a szomszédos, háromemeletes ház tetejére.

A tévében fogyókúrarecepteket hirdetnek. Csak ezerötszáz kalória és külön előnye, hogy eloszlatja az éhségérzetet.
Statisztikák szerint ezer kalória jut egy átlagindiaira - a fogyókúrareceptek használata után tehát meghíznának.

Dél-India egyik városában dinnyét vásároltam, de utána jutott eszembe, hogy nincsen késem, amivel felvágjam. A szálloda éttermében bizonyára kölcsönözhettem volna, de a fejembe vettem, hogy bicskát vásárolok, hiszen arra megannyi hasonló esetben szükségem lehet.
Néhány utca üzletsorát végigjártam, ömlött rólam a veríték, ámde bicskára nem leltem. Körömollótól a bárdon át a díszkardig mindent mutogattak, bicskájuk azonban nem volt.
Végül megadtam magam, és alkudni kezdtem egy bőrtokba dugható tőrre. A kereskedő azonban olyan árat mondott, hogy dühbe jöttem, főként mert pimasz árajánlata mellé még túlcsordultig nyájas is volt. Rövid huzavona után lezártam a reménytelen vitát, és azt mondtam: csomagolja be a tőrt.
- Haragosnak látszik, uram - csevegett közben. - Márpedig az embernek minden helyzetben derűsnek kell lennie.
- Köszönöm a kioktatást - mormogtam, és a lábamat néztem, hogy ne lássam a kereskedő zsíros, puha arcát.
- Milyen országból való?
- Fontos ez önnek?
Fizettem, kikaptam kezéből a holmit, és már az ajtónál voltam, amikor utánam szólt:
- Akárhonnan jött, szívemből kívánom, hogy érezze magát otthon Indiában. De ne feledje - emelte fel gyűrűkkel ékes, párnás kezét -, hogy mi, indiaiak viszont itthon vagyunk!

A legjobb étel, amit Indiában ettem: jégbe hűtött kovászos uborka, negyvennyolc fokos melegben. Feleségem reggel a napra tette, és délben már ehettük.

Gazdagokat majmoló procckodók mindenütt vannak a világon, de szegényeket majmolókkal eddig csak Indiában találkoztam. És a birtokomba jutott ismeretek szerint a mű-szegénység legalább annyiba kerül, mint a hivalkodó mű-gazdagság.
Egy indiai szociológus ismerősöm szerint a hazája nagyvárosainak mocskában fetrengő fehér fiatalok többsége papák-mamák csekkfüzetei révén éri el azt a mámorító szegénységet, ami hasonlatossá teszi őket az igazi elesettekhez.
A sors kényszereként viselendő indiai nyomorúság szánandó. Ez a pénzen vásárolt - undorító.

A Tadzs Mahal pazarló pompája láttán megjegyzi a fiam: - Manapság nem építenek szép épületeket, pusztán azért, hogy szépek legyenek.
- Nem bizony - oktatom -, mert manapság felülkerekedett a praktikum. Sokan lettünk a földön, és csak úgy élünk meg rajta, ha csontját-bőrét-szőrét feldolgozzuk. Azonkívül a rabszolgamunka helyébe szakszervezet, adózás, reálbér stb. lépett, s ez a gazdagok számára is gátat szab a tékozlásnak.
- Ezek szerint a művészet: tékozlás? - tűnődik a fiam.
- Hasznos művészetre van szükség - mormogom.
- De hiszen, ami szép, az hasznos is, nem?
- Az attól függ - vonom meg a vállam, noha nem tudom, hogy mitől függ.

Karácsony tájékán négyrészes film kölcsönözhető a video-marketben - ingyen. A téma: Jézus élete. Tehetős keresztények adták össze a pénzt, hogy terjesszék a videósok a filmet.
Olaszok készítették, parádés a szereposztás, korhű minden díszlet. Tökéletes az illúzió, amely szerint történelmet látunk. Annyira, hogy Jézus és tanítványai eszelősnek tűnnek, a papok primitív intrikusok, a zsidók tömegei az álnok papok által hiszterizáltak - Csupán Pilátus józan és nagyvonalú politikus, aki hamar átlátja, hogy egy tyúkperben akarják bíróként a felelősséget a nyakába varrni. A római birodalom érdekei szempontjából nem tartja veszélyesnek Jézust, de azt sem bánja, ha a fajtájabeliek mindenáron el akarják pusztítani. Némi tusakadás után útjukra engedi az eseményeket, és mossa kezeit.
Amennyiben valóban történt valami hasonló annak idején - ekképpen történhetett.

Delhiben nincsenek a budapestihez hasonló szórakozóhelyek, tehát presszók, borharapók stb., amelyekben viszonylag olcsón lebzselhet, komázhat az ember, egyszóval jóízűen agyonütheti az időt. A "felugrunk hozzátok" sem olyan, mint otthon, mert a családi, baráti összejövetelek rendszerint untatóan ceremoniálisak és kötelezően hosszúak, valószínűleg azért, mert ritkák. Nehezen közelíthetik meg egymást, olykor még autóval is nagyok a távolságok, a tömegközlekedés az európaiak és az indiai középosztály számára használhatatlan, a luxusszállók éttermei pedig drágák a gyakori találkozókhoz.
Marad a magány, amelyben könnyen rászokik az ember, hogy szabadidejét is munkával tölti ki. Hitelesnek tetszik Baudelaire megfigyelése, amely szerint hosszú távon szórakoztatóbb a munka, mint a szórakozás.

A Modern Bazár nevű bevásárlóhely modern is, meg bazár is. Cipőket, elektromos vasalókat, iskolaszereket, gyógyszereket és élelmiszereket egyaránt árulnak. Szívesen vettem, ha ideküldött a feleségem, mert miután megvettem, ami kellett, a halaspult elé álltam, és bámultam a soha nem látott halfajták tömegét.
Igazi csodálatom azonban annak az embernek szólt, aki a halaspult hátterében egy rönkön guggolt, borotvaéles bárdot szorított lábujjai közé, de olyan erősen, hogy csontos halakat is milliméteres darabokra aprított-filézett, a vevő kívánsága szerint. Nyolc órán át guggolt egyfolytában, s bűvölte a bámészkodókat villámgyors és hajszálpontos mozdulataival.
A kijáratnál nyugatnémet pénztárgépek mííködtek, amelyek a visszajáró pénzt is automatikusan gurították a vevő elé egy apró futószalagon.

Mahatma Gandhi gazdag személyisége máig - és bizonyára még sokáig - munkát ad a kutatóknak. Egy friss tanulmány szerzője ebben a négy szóban foglalja össze a gandhizmus lényegét: "Ellenállni, de nem gyűlölni."
Tömör, de pontatlan, vagy inkább hihetetlen, s bizonyára Gandhi sem fogadná el. A két ige: ellenállni és gyűlölni - nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Gyűlölet nélkül nem lehet ellenállni, és viszont. Lehet vágyakozni arra, hogy gyűlölet nélküli világban éljünk, de nem lehet megvalósítani.
Már a törekvés is hamis azonban, hiszen amíg létezik a gonoszság, addig a gyűlölet is jogos.

Az újság figyelmeztet, hogy holnap száz százalék humidity. Ebben a százalékos páratartalomban ahhoz is bágyadt az ember, hogy tudatosan bágyadt tudjon lenni.

Madrastól mintegy húsz kilométerre délre kígyó- és krokodilfarm egzotikuma állítja meg az utazót.
Nemzedékek és fajták szerint külön medencében lustálkodnak az óriáshüllők. Öt rúpiáért marha-lábszárat dob közéjük a gondozó s akkor látszik, hogy mennyire fürgék is tudnak lenni. A leggyorsabb már a levegőben elkapja az óriás cupákot.
Legnagyobb termetű a gangeszi krokodil. Sátorszerű vashálót is szereltek medencéje fölé, ami sejteti, hogy ugrani is tud. A szent folyóban rengeteg van belőlük, s a rituális fürdőzők közül minden évben elkapnak néhány tucatot.
A kígyóházban lefedett köcsögök sorakoznak, s ezekben lapulnak a halálos mérgű csúszómászók. Néhány rúpiáért öreg szakember produkálja magát. Horgas botjával előbb olyan kígyót emel ki, amely az eléje tartott piros rongyra csap. Egy másik a kék színtől vadul meg. A kobra pedig kérdőjellé görbül, mintha azt kérdezné az embertől a természet nevében: ugyan, mit teszel velem?

Baráti meghívásra olyan faluba utaztam, amely a fekete cukor készítéáéról nevezetes. Vendéglátóm a készítés helyszínére vitt, és elmagyarázta, hogy mit kell tudnom arról, amit látok.

Magyar fogalom szerint úgy mondhatnám: nagygazda portáján voltunk; családi és idegen munkaerőt is használva készfti a közhiedelem szerint gyógyerejű csemegét. A cukornádat megtisztítja a levelektől, szétteríti száradni, s a leveleket a későbbiekben csak fűtőanyagként használja. Magát a nádszárat szecskával összeaprítja, s egy terjedelmes, földbe ásott, téglafalú medencébe szórja. A medencében keverőgép dolgozik, amely addig töri-zúzza a nádat, amíg kipréseli belőle a nedvet. A keverőt benzinmotor működteti, a medencét pedig alulról fűtik, hogy felforrjon a lé, amit aztán - titokzatos vegyi eljárásokat is alkalmazva - addig rotyogtatnak, míg felhabosodik, azt a habot leszedik, formákba öntik, lehűtik,- és kész a fekete cukor, amely egyébként: barna.
Vendéglátóm szerint nagyon ősi eljárást látok, amit erősen kétlek, mivel például a benzinmotor alkalmazása nem mondható ősinek.
Legjobban az a girhes gyerek maradt meg az emlékezetemben, aki a téglateknő alá tüzelt oly módon, hogy a száraz nádleveleket megállás nélkül tömte a tűztérbe - egy bottal. Ez láthatóan sokkal idétlenebb eszköz, mint a villa lenne, de azt kispórolta a gazda a gyerek kezéből. Valamikor magam is tömködtem a szalmát a cséplőgépek kazánjába. Ezt a legalacsonyabb rangú munkakört úgy nevezték hajdanán: peckás.
Ez az emlékem is, meg az egész cukornádtanya légköre a feudális magyar világot idézte, ezért vendéglátómnak azt a megjegyzését is fenntartással fogadtam, hogy amit látok, az speciális indiai paraszti életkép. Lehet, hogy egyben-másban indiai, de a lényegét tekintve szegényparaszti. S a szegénység "specialitása" a világon mindenütt egyforma.

Az indiai könyvesboltok - hasonlóan más üzletekhez - gazdag kínálattal csábítják a vásárlót. A világ bármely pontján kiadott, fontosabb művek napok múltán Indiában is kaphatók. Az árak általában borsosak, de csaknem valamennyi boltban gondolnak a kiapénzű vevőre is. Rengeteg a böngészde, ahol leszállított árú, vagy egységes árú könyvek között olykor meghökkentő antikvitásokra bukkanhatunk.
Móricz Zsigmond híres riportja jutott a minap eszembe, amelyben arról ír, hogy - talán - a kisújszállási piacon olyan illetőt látott, akinek egyetlen eladásra kínált portékája egy tökalsó volt. Árulta abban a reményben: hátha akad valaki, akinek éppen ez a lap hiányzik a kártyapaklijából.
Egy böngészdében Liszt Ferenc Magyar Rapszódiáját fedeztem fel. Az elrongyolódott lemezborítón még jól olvasható a művész egyik idézett megállapítása, amely szerint a cigányok nemcsak muzsikálnak, hanem jó zenészek is. Azt írja továbbá, hogy ez a különös nép "egy arasznyi földet sem kíván birtokolni, de egy órát sem hajlandó feláldozni idejéből - mások számára".
Nem tudom, ez a magatartás erény-e, vagy hiba, de időnként nagyon szeretnék cigány lenni.