Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Mário
Cláudio
(portugál író, eredeti neve: Rui Manuel Pinto Barbot Costa, 1941-)
Barnabás bolyongása
Indiában
Peregrinaçao de Barnabé das Índias (1998)
Regényrészlet
Kovács Lenke fordítása
Magyar
Napló, 2004. március
Ott álltunk
tehát Kalkutta előtt azon az emlékezetes vasárnapon, 1498. május 20-án, és noha
elmondhatom magamról, hogy számos bajon mentem keresztül, melyek a természet
előre nem látható változásaiból származnak, és amelyek abból az állhatatlanságból
és álnokságból fakadnak, melyekre a hozzám hasonlatosak viselkedése épül, mégis
újfent ama csodálat töltött el, melyet gyermek- és ifjúkoromban éreztem, megértvén,
hogy a világmindenséget nem azért teremtette Isten, hogy – mint saját képmásában
– csupán csak ő gyönyörködhessen benne, hanem hogy az értelemmel bíró teremtmény
– bátran nekivágva a látóhatáron túli vidékek felfedezésének – birtokba vegye
és élvezze, hiszen a dolgok megismerésével együtt születik az irántuk érzett
szeretet is. Ahogy a várost néztem, mely hosszan elnyúlt hol lisztfehér, hol
meg a paprika vörösében játszó házaival, néhány pillanatra úgy látszott, mintha
egy térkép aprólékosan megrajzolt részletét látnám magam előtt, és kényszerítenem
kellett magamat rá, hogy ne lássam mindazt, ami ott rejtve maradt: a pergamen
ama zöldessé színeződött ráncait, melyeket az okoz, hogy sok-sok napon át nem
nyitják ki a könyvet ott, ahol lapjai meggyűrődtek, s így hosszú éveken át rejtve
maradnak az olyanok elől, akiket – akárcsak engem – annyira éget a megismerés
és tudás vágya, hogy fel sem figyelnek a foltra, amit azoknak a szerzeteseknek
vagy világiaknak benyálazott mutatóujja hagy a lapok jobb alsó sarkában, akik
a vizsgálódásban előttük jártak.
S hosszú percekig elidőzvén eme ábrándképeknél, megértettem általuk, hogy a
képzeletemben élő település nem egyezik meg azzal a várossal, melyet a fedélzetről
láttam, s hogy amit én magamban felépítettem, semmiben sem hasonlít ahhoz, ami
a valóságban létezik, minthogy a szemünk elé táruló dolgokban sosem a teljes
igazság tűnik elénk, noha – legyen bár eme igazság szívet vidító vagy gyászos
– hajlamosak vagyunk ezt hinni, hanem az a tartomány, ahol az álmok és a vágyak
keresztezik egymást, ahol a kábulat ujjongással keveredik; s oly mindennapos
ez a játék, hogy nem is gondolnak vele azok, akik játsszák, s így minden már
megtalált terület eltékozolt földdé alakul át, és minden utazás újabb csalódássá
változik, s meggondolván, hogy a partról nem ragyogás és diadal tűnik szemünk
elé, hanem a valóságos városnak önmagától külön váló látványa alapján inkább
a halál, könnyen kikövetkeztethetjük ebből, hogy az elképzelt dolog nem jelent
egyebet, minthogy szemünk megcsal bennünket – éppen úgy, mint amikor egy méhet
vizsgálunk nagyítólencse alatt. Mert vizsgálódásunk arra késztet minket, hogy
beismerjük: a méh szárnyain, lévén oly hatalmasok, széltében-hosszában berepülhetnénk
a világegyetemet – de rögvest rájövünk, hogy egyfajta vakság támadt meg minket,
mely abban áll, hogy alattomosan épp ahhoz az eszközhöz folyamodik, mellyel
harcolni lehet ellene. Így hát a távolban remegő Kalkutta egyre távolodott azoktól
az elképzelésektől, melyeket, mióta csak meghallottam a nevét, köré szőttem,
és nagy töprengésemben valahogy meggyűrődtek a metszetek azon a lapon, amelyen
a város képét őriztem, és bár biztos voltam abban, hogy nem engedném a várost
bárhol is túlzottan szétterjedni, legyen ez bárhol a való világban, mely épül
és pusztul, vagy a képzeletben, mely elpusztíthatatlan gyümölcsöt terem, szívemet
mégis a legfájóbb bánat hasogatta, mely nem volt elválasztható a félelemtől,
hogy minden, amit csak gondolni merünk, hazugsággá változik, és egyre csak halogattam
a partra szállás pillanatát, s mindezt azért, hogy ki ne tudódjon, nincs semmi
a fortélyok és ügyeskedések mögött, amelyeket az életben maradás érdekében használtam
fel, és nem tagadom, hogy könnyekben törtem ki, amit – miközben a lábunkat borító
vörös porban haladtunk előre – senki sem vett észre, és a színektől úgy öszszezavarodtam,
hogy egyre Sines gyönyörű váráért bánkódtam, s homokja menthetetlenül kifolyt
ujjaim közül, olyan hálatelt honvággyal, melyre nincs magyarázat.
S miután a rám váró emberek a catualnak nevezett méltóság parancsára az illően
előkészített hordszékbe felültettek – vélvén, hogy ez felel meg magas rangomnak
–, díszes menetben vittek keresztül az ott összegyűlt pogányok tömegén, és én
a verejtékező testek tengerében integettem a sokaságnak, és esküszöm, hogy a
tenger dülöngélő hullámaitól sosem émelyegtem annyira, mint e trón ringatózásától,
ahová felültem, mit sem sejtve arról, ami történni fog, s nem tudva, vajon jó
szándékból fogadtak-e úgy, ami nekem túlzott tiszteletadásnak tűnt, vagy pedig
azzal a rejtett céllal, hogy tőrbe csalnak, amint elérkezettnek látszik számukra
a várva-várt kedvező alkalom, de hosszas zötykölődés után, egy palota bejáratánál
végül kiszállítottak, és a körém gyűlő sokaságtól övezve termeken vágtam át,
míg végül egy kisebb szobába érkeztem, mely rögvest nagyon különlegesnek bizonyult,
s ím, ott ült egy bársonybaldachinnal takart szaténheverőn a nép előljárója,
aki a samorim méltóságot birtokolta, s én rangjának kijáró bókolással köszöntöttem,
de üdvözletemre nem is felelt ez az ember, aki párnáiba süppedve hevert, oly
kövéren, akár a vágni való, hízott disznó, és deréktól felfelé csupaszon, fülbevalósan,
feje búbján kontyba csavart hajjal, mely dolog – nevetésre ingerelvén – a számunkra,
és megparancsolta, hogy gazdagon metszett tálakban gyümölcsöt, valmint finom
üvegből készült kancsókban innivalót hozzanak nekünk. Mi pedig ettünk mindabból,
amivel kínáltak minket, és sok egymást követő tévedés meg bizonytalankodás után
megértettük, hogy meg kell mosnunk kezünket, jelezve megtisztulásunkat attól,
ami esetleg beszennyezheti eme magas rangú teremtmény fenségét, és arra is rájöttünk,
hogy szomjunk oltására másmilyen edényeket kell használnunk, felülről öntve
és – akár a halak – kitátott szánkkal felfogva a vizet, és így történt, hogy
– mivel nem voltunk járatosak az ilyen és ehhez hasonló szokásokban – a torkunkon
akadt kortytól majd megfulladtunk, ettől aztán a hatalmasság és udvaroncai csak
úgy rázkódtak a harsány nevetéstől, mi azonban nem haragudtunk meg, nem akarván
korlátozni sérelmünkből fakadó élvezetüket, sőt, velük együtt mi is belevetettük
magunkat a tréfálkozásba, mert tudtuk jól, hogy könnyebb meghódítani az ellenséget,
ha önkéntelenül fakadó tréfában osztozik, mintha túlzott szertartásosságban
van része, s végezetül Martim Afonso nyelvéhez folyamodva küldetésünkre tereltem
a szót, és szűkszavúan és mindenben mértékletesen beszéltem, kivéve, ami Manuel
király csodás tetteit illeti, akit az egész kereszténység urát megillető módon
festettem le – noha az Anyaszentegyház iránti tiszteletetből nem mondtam a pápán
felül állónak –; és királyságunkat oly dúsnak és gazdagnak mutattam be, hogy
időnként váratlanul görcsös nevethetnékem támadt, megnehezítvén számomra dicsőítő
szózatom folytatását, minthogy azok, akik elkísértek, folyvást egymásra pillantgattak,
miközben felolvastam nekik annak bizonyságát, hogy milyen ravasz és leleményes
az ő főkapitányuk.
Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, amelyben azután volt részünk, hogy
a kihallgatás, melyet a samorim engedélyezett nekünk, véget ért: elégedetlenül
és Kalkutta urának gőgjétől feldühödve kellett távoznunk, és ebben az állapotunkban
arra kényszerítettek minket a nagyúr legbelsőbb emberei, hogy a szakadó esőben
bőrig ázva, a város csatakos sikátorai között bolyongva keressünk magunknak
éjszakai szállást – vagy legalábbis igyekeztek meggyőzni minket, hogy erről
van szó; és az a kutya catual oly fortélyosan kanyargott a kis utcákon, hogy
a pompás hajlék kényelmét, amivel mindvégig kecsegtetett, egyikünk sem érte
el. Minthogy hol attól tartottunk, hogy árnyékot vetünk a helybéliek jóakaratára,
amely pedig nélkülözhetetlen volt az üzlet nyélbe ütéséhez, hol meg azt gyanítottuk,
hogy kísérőink csak azt várják, hogy haragra gerjedjünk, s hogy ennek örvén
– mert bármilyen mondvacsinált indok megfelelt volna nekik – méltóképp megbüntethessenek
bennünket, harag helyett a józanságot választottuk, mert helyzetünkben okosabb
volt mérsékelnünk magunkat, s mikor végül összeszedtem a bátorságom, és szerény
hangon magyarázatot kértem, a már említett catual visszafordult, és a település
nagyságával, ezzel a valószínűtlen érvvel magyarázta hosszan tartó bolyongásunkat
– és csak jó sokára vezettek el azokhoz a szűk kis szobákhoz, ahol éjszakáznunk
kellett. Mi azonban rögtön láttuk, hogy oly hitvány helyen adtak nekünk szállást,
amelyet még matrózinasaink sem tartanának alvásra megfelelőnek; s ahogy fejemben
lassan körvonalazódni kezdett az egész fondorlatos cselszövés, megjelent előttem
egy mór kéz, amint pénzt csúsztat a samorim egyik bizalmasának, ugyanis a sértett
mórok féltékenyen őrizték üzleti érdekeiket, mert érezték, hogy a kereskedés
iránti olthatatlan vágyunk végül pusztulást hoz majd rájuk; így hát megvesztegették
az udvaroncokat, hogy a nagyurat valahogy ránk haragítsák, akik ezért azt sugdosták
a fülébe, hogy nem vagyunk különbek a tengeri kalózoknál, és hogy istentelen
egy nép vagyunk. Uruk és parancsolójuk mégis sürgette a velünk való újbóli találkozásokat,
mivel mi fáradhatatlanul és szünet nélkül kérelmeztük, hogy hozzájárulását adja
az engedélyhez, mellyel hivatalosan kereskedhetünk, én pedig készakarva csupa
jelentéktelen ajándékot – négy vörös gyapjúkámzsát, hat fejfedőt, négy korallfüzért
meg egy-egy hordócska mézet és olívaolajat – adtam neki, s ezzel is azt igyekeztem
kimutatni, hogy olyan embernek tartom, aki szűkében van a pénznek, s hogy nem
illő Portugália uralkodójához, Manuel királyhoz, hogy egy ilyen kicsiny hercegséget
szertartásos ünnepélyességgel és délről való drágaságokkal ajándékozzon meg.
De miután búcsút vettünk a samorimtól, a catual ügyesen addig mesterkedett,
míg száz meg száz különböző hazugsággal végül elérte, hogy ne tudjunk hajóinkra
visszatérni, s mivel az arabok újabb és újabb szívességekkel kedveskedvén neki
egyre csak uszították ellenünk, kénye-kedve szerint tartott ott minket, akárha
foglyok lettünk volna, és váltig követelte, hogy hajóink kikössenek a parton.
Én azonban rögvest megértettem, hogy mi a szándéka ezzel, s szorult helyzetemben
– miközben igyekeztem kibúvót találni, amellyel megszabadulhatunk attól, hogy
továbbra is ki legyünk szolgáltatva a minket gyűlölők szeszélyének – az étvágyam
is elment, de hajósaim elől eltitkoltam a félelmet, mely a hatalmába kerített,
és oly szánalommal néztem őket, mint az apa, aki inkább becsapja fiait, csak
nehogy nyugtalankodni kezdjenek, mert jólesett látnom, mennyire örülnek az ínyencségeknek,
melyeket a helybéliek készítettek nekünk vagy azért, mert valóban vágytak a
szeretetünkre, vagy pedig azért, hogy a samorim – aki megparancsolta, hogy illendően
megvendégeljenek minket – semmit se vethessen szemükre, és a legények nem szűntek
meg a a helybéliek által nagy hódolattal elébük vitt halak és pálmalevélbe csavart
húsok ízét dicsérni, és gyötrelmes állhatatosságom és színlelt vakmerőségem
következtében – noha folyvást attól rettegtem, hogy egyszer csak néhány jól
irányzott kardcsapással mindannyiunkat darabokra szabdalnak – elnyertük, ami
minket illetett; s így bebizonyosodott, amit annyira igyekeztem nyilvánvalóvá
tenni, s amiről nem gondolták volna, hogy képes vagyok elismerni, nevezetesen,
hogy az a csont nélküli hájtömeg, amelyet samorim névvel illettek, pontosan
az, aminek magát neveztetni vágyik: ég és föld ura.
Miközben a fent leírt módon bejártam Kalkuttát, valamiféle fogalmat alkottam
arról a városról, amelyet legénykoromban álmodtam magam elé, s bár sok minden
szokatlan volt, a valóság mégsem tért el annyira a képzelettől, hogy ne tudjam
semmihez sem kötni, hiszen a valóságban megélt dolgokat a fantáziavilághoz igazítjuk,
és ha a tapasztalat nem zavar meg minket túlságosan, általa nem is veszti el
teljesen a fényét az álomkép; és a város ugyanolyannak tűnt előttem, mint egy
kikötő, ahol sokféle nép lakik egymás hegyén-hátán, ahol az emberek a szűk utcácskákban
hol találkoznak, hol pedig elkerülik egymást, s miközben egyeseket a szerencse
magasba emel, ahol pompa és ragyogás vár rájuk, másokat a balvégzet arra kárhoztat,
hogy nyomorúságban tengődjenek; de túlságosan is összesűrűsödtek a népek, semhogy
ki tudtam volna bogozni eme emberi szövedék szálait, mely ott nyújtózott előttem,
s a város, mely hatalmas, ezernyi színben játszó hullámként zúdult rám, és hangorkánként
örvénylett körülöttem, teljesen megszédített, miközben sem azt nem tudtam, hogy
mit tartogat számomra e felszín alatt, sem pedig azt, mi módon sikerül Portugália
érdekeit megóvnom és céljait elősegítenem, a portugál királyságét, melyről senki
vagy szinte senki sem hallott soha; de mindezt nem sikerült elmagyaráznom nekik,
noha végül már példázatokhoz és tanmesékhez folyamodtam avégből, hogy megértsenek
engem, és felajánlják nekünk a szerződést, melyet barátaiknak szoktak adni,
visszatartván ezzel a többi népet attól, hogy minket zaklassanak, s testi épségünkben
és lelkünk nemességében kisebbítsenek.
Mivel azonban a látható dolgok felszíne alatt más igazságok rejtőznek, megéreztem,
hogy a hatalmas város egész területén futó s még határain is túlmerészkedő utak
sűrű fonadéka mélyén egy föld alatti világ volt alakulóban, melyben ott voltak
a vágyak és késztetések, a gyűlöletek és szelídségek, rémálmok és tehetség,
minthogy ezek a dolgok adják minden, a világon létező közösség alapanyagát;
és nem volt számomra kétséges, hogy csak hosszú szenvedés és hosszan tartó erőfeszítés
után nyerjük el végül a jogot, hogy szabadon járhassunk azokon a helyeken, melyekről
az öntudat nem ad azonnal számot; és e város, melynél viszontagságos utunk végén
horgonyt vetettünk, seregnyi titkot őrzött magában, és én megpróbáltam a házak
között hömpölygő embertömeg arcából olvasva megfejteni azokat a talányokat,
melyeknek talán bennük volt a megfejtése, de a helyiek kifürkészhetetlen arca
rejtette el azt, amire az idegenek oly mohón vágytak: gazdagságuk okát és forrását,
amely pedig a hasonló helyekre tett utazásaink rejtett oka volt; s lassanként
alakot öltött előttem a település, amelyből paloták oromzatai és a templomtornyok
emelkedtek ki, és ha titkaiba nem is láttam bele, nem tévedtem, amikor oly közel
éreztem magamhoz, remélvén, hogy épp olyan lesz majd, mint az, amelyet a szívemben
hordoztam.
Azonban természettől fogva hajlamosak vagyunk arra, hogy a dolgokat összehasonlítván,
emlékezetünkből csak bizonyos benyomásokat hívjunk elő, s így oktalan és fonák
egyezéseket állítsunk fel; s ekképpen történt, hogy kezdtem úgy nézni Kalkuttára,
mintha a második Babilont látnám, és ez – úgy hiszem – abból a rettegésből fakadt,
amit a tökéletesen ismeretlen dolgok keltenek bennünk, nekem pedig bőven volt
részem olyan látványban, melyek képzeletemet afelé terelték, hogy egy borzalmakkal
teli várost fessen elém, mert láttam, hogy a holttesteket sáfránytól és aloétől
illatos hatalmas máglyákon égetik el, és az utánuk maradt hamvakat szétszórják
a szélben, engem pedig az égő holttestek felől olyan szag csapott meg, mint
mikor libát vagy kacsát sütnek; és láttam a helybéliek által hódolattal övezett
teheneket, melyek a keskeny utcácskákon lomhán átvonulva trágyával – eme isteninek
tartott anyaggal – borították be azokat; és aztán csodás kelmékkel ékesített
elefántokat láttam felvonulni, melyekre számtalan kis csengettyű volt függesztve,
és a hátukon rémisztő bálványokat hordoztak, melyekre borzalmas volt még ránézni
is; és úgy tűnt, az ördög játszik velem, össze akarván zavarni, mert az utcákat
elárasztó tömegben sokan a bálványokhoz voltak hasonlatosak, és néhányan, akik
lobogó fáklyával kezükben jártak fel s alá, olyan hosszú bajszot viseltek, mint
a törökök; és megszámlálhatatlanul sokféle mesterség művelője jelent meg: csöpögő
kordék súlya alatt görnyedező ruhamosók, akiktől a többi cseléd leplezetlen
megvetéssel húzódott el; szövőmunkások, akik semmiféle megbecsülést nem élveztek,
s akik elől úgy tértek ki az útjukba kerülők, akárha leprások volnának; és megjelentek
a sóbányászok és a rizsvetők is, meg a vándormunkások, akik a városhatáron túl
fekvő mezőkön robotoltak; és láttam halászokat és hajósokat, kőfaragókat és
aranyműveseket, sőt, még az ördöggel cimboráló varázslók is voltak ott, vajákosok,
akiknek szájával a sötétség lakói szólnak hozzánk, fontos és nagy dolgokról
jövendölvén – különösen ami az egészséget illeti –, miközben a hatalmukba kerített
szerencsétlent arra kényszerítik, hogy a földön hemperegjen, s a nők szájából
férfihangon, s a férfiakéból pedig asszonyi hangon süvöltenek; s e démonok egyre-másra
új testbe költöznek, s a mögöttük járó kíséret ijesztő lármával fújja meg harsonáit,
a Gonosz parancsát követvén, aki őket lakhelyéül választotta, s aki egyenesen
a pokol örök tüzébe csalogatja e nyomorultakat.
Ha a szép látványokra gondolok, amelyekben részünk volt, és a vigasztaló gyönyörökre,
melyek sok veszedelem és viszontagság után végül úgy övezték homlokunkat, miként
a Rómába visszatérő hősökét a babérkoszorú – nem merészelném azt állítani, hogy
ne támadt volna több ízben is az meggyőződésem, hogy hajóinkkal jámbor és jóakaratú
vidéken kötöttünk ki; és e fent említett kellemetességek olyan érzelmekből álltak,
melyek – annak dacára, hogy a test nyugtalanságával fonódtak össze – addig ingerelték,
míg a test megszökött önmaga elől, arra ösztönözve, hogy abban a szférában lebegjen,
ahová általános vélekedés szerint halálunk után kerülünk, amelyet nyugodt, békés
álmok töltenek meg olyan élményekkel, melyek a maguk anyagtalanságában elillannak
a képmásból, amit róluk őrzünk, ott maradván az örökké létező dolgok harmonikus
körében. Mindenekelőtt a leányokra emlékszem, akik olyan finoman lépegettek,
hogy – legalábbis nekem úgy tetszett – lábukkal nem is érintették a földet,
s akik fehér szirmú virággal ékesítették fürtjeiket, és nagyon is szűk szoknyáikkal
megszabadították attól a tengerészeket, hogy találgassák, milyen a testük a
ruha alatt; és a hajósok ámuló szemekkel nézték őket, felismervén bennük a végtelen
jelenlétét, mely egész testüket áthatotta. A rózsavíztől illatozó leányok, miközben
Kalkutta tágas tereire özönlöttek, lesütötték szemüket az idegenek előtt, s
én rögvest úgy láttam jónak, ha megakadályozom, hogy sóvárgó tengerészeim a
közelükbe menjenek, mert féltem megszegni a kasztokat egymástól elkülönítő törvényt,
hiszen ez a vétség a vesztünket jelenthette volna, megakadályozva minket annak
a megvalósításában, ami miatt minderre vállalkoztunk – de mindaz, amit elmondok,
nem jelenti azt, hogy ruháinkat át ne itatta volna az illat, amely véleményünk
szerint csupán az asszony esti harmatát jelezte, az asszonyét, aki arra lett
teremtve, hogy elmondhatatlan szenvedések között, de szüntelenül a megváltásban
reménykedve kiapadhatatlan forrása legyen a földet elárasztó nemzedékeknek;
és asszonyainak erénye által Kalkutta nem India legnagyobb városaként állt előttem,
hanem olyan volt a szememben, mint az a Jeruzsálem, melyet semmilyen térkép
nem jelöl, s amelyről megjövendölték, hogy örökké fennmarad; az új Jeruzsálem,
mely a hajdan emelt város romjaira épül, azokra a kövekre, melyekre egykoron
Miurunk Jézus Krisztus hullatta keserű könnyeit az ő mérhetetlen szenvedésében.
