Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Paul Claudel
A KELET MEGISMERÉSE

Prózaversek
Fordította: Lackfi János
Az eredetivel összevetette: Sipos Gyula
Terebess Kiadó, Budapest (Megjelenés alatt)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

HONG-KONG

Hong-Kong és a bejáratánál őrködő szigetek most már oly kicsinyek mögöttünk, hogy nyugodtan zsebrevághatnánk őket.
Ám távcsövön keresztül még mindig tökéletesen látható minden egyes részlet.
Attól, hogy magunk mögött hagyjuk őket, a dolgok még nem szűnnek meg létezni,
És Lamock még mindig hátunk mögött kavarog az éjszakában, jóllehet már a Fivérek közelében járunk.
Alakja után így nevezik az Ocksen és Chapel Island között elterülő, hetven mérföldnyi területet,
Dodd's Island háromszor villan fel, így hosszan szemlélhetjük Turnabout-t,
S elszoruló szívvel nézem, amint balfelől újra feltűnnek a Kutya fényei,
Oly alacsonyan, hogy szinte összevegyülnek ama hajnali kettő körül lenyugvó baljós csillagokkal.
Majd a nyugodtan működő motor ütemére hangolódva tengerestül mély álomba szenderedni.
Ezen az éjszakán, egészen reggelig utólszor alszom együtt Kínával.
A dolgok pedig nem szűnnek meg létezni a hátunk mögött csak azért, mert mi odébb állunk.
Egy és oszthatatlan ez az ősi világ megannyi komor évszázadával, egy és oszthatatlan ez a Tizennyolc Tartományból és Négy Nagy Szigetből álló Kína utolsó császára idején,
Hatalmas, enyhe síkság Déltől fel Északig, téres búzamezőkkel, a Tatárföld felé iramló kéklő széllel.
Az ódon Kína, taotaikkal, hordszékekkel, mindent elborító szemetével, lampionjaival, ördöngösségeivel
Egy és oszthatatlan, vén tutaj, hatalmas múltjával, melynek peremén én is megtapadtam, melynek én is része lettem egy pillanatra,
Hát nem, nem hihetem, hogy mindez végetért, csak mert most távolodva hátrál.
Várom az arctalan és néma lovast, aki majd bemutatja a kisilabizálhatatlan császári parancsot,
Várom, hogy magával vigyen, kengyelébe kapaszkodom, átúsztatunk a Sárga Folyón!
Ó, hadd térjek vissza utoljára e gyönyörökkel és keserűséggel teli földre!
Hadd veszem szemügyre egészében, mintegy a halálon túlról a Fou-Tchéou-t!
Megannyi dolog int nekem, érzem, mennyire nem törődtem velük!
Hadd térjek vissza az elfeledett, nagy könnycseppek eredetéhez!
Későre jár, éjszaka van már, mégis, tudom, hogy visszatalálnék házamba,
Botommal erősen zörgetnék a kapun, valaki alig kivehetően megmoccan az alagsorban, majd válaszol,
S míg nagy nehezen kinyitja a zárat, és kitárja a nyűgös kapuszárnyat,
Szívemben cinkosan együttérzek evvel az elmosódó, idegen arccal, s az ásító, árnyas üreggel!


1895-1900


A KÓKUSZPÁLMA
(Le Cocotier)

Mifelénk minden fa úgy álldogál, akár egy ember, csak éppen mozdulatlan, gyökereit a földbe mélyeszti, karját kitárja. Itt a szent fügefa nem egymagában szökken a magasba: szálak függnek róla, melyekkel újra a földmély felé törekszik, mint valami önmagát sokasító templom. De én most csak a kókuszpálmáról akarok beszélni.
Ágai nincsenek, törzse legtetejéből csokornyi levél búvik elő.
A pálma a győzelem jelképe, légiesen terebélyesedik ki odafenn, a csúcson, sudáran terjed szét a fényben, s ott libeg, önnön szabadságának terhétől roskadozva. Forró napokon, hosszúra nyúló délidőn a kókuszpálma egyfajta boldog önkívületben tárja, terpeszti leveleit, s ott, ahol ezek szétválnak, elkülönülnek, gyermekkoponyákként ülnek meg a nagy, zöld kókuszdió-fejek. A kókuszpálma ezzel a mozdulattal mutatja meg szívét. Mert míg teljes mélységében kitárul, az alsó levelek ernyedten lecsüngnek, a középsők teljes erejükből kifeszülnek a szélrózsa minden irányába, a legfelsők pedig felemelkednek, s lassan jelt adnak, mint egy olyan ember karjai, aki nem tud mit kezdeni a kezével, vagy éppen jelzi, hogy megadta magát. A törzs fája korántsem merev és rugalmatlan: összetapadt gyűrűk alkotják, karcsú és sudár, mint egy fűszál, engedelmes szolgája a föld szeszélyes álmainak, hol a nap iránt nyújtózkodik, hol pedig a sáros vizű, sebes folyamok vagy éppen a tenger és az ég fölé hajolva dönti meg tömött koronáját.
Éjszaka pedig, amint visszafele jöttem arrafelé, hol a homokpartot csapkodja rémisztő tajtékjával a hatalmas testű, fülsiketítő, oroszlánfejű Indiai Óceán, melyet a délnyugati monszun maga előtt taszigál, szóval amint e hajó- és állatcsontvázakhoz hasonlatos pálmákkal teleszórt fövenyen baktattam, a kiürült vadon áttetsző mennyezete alatt úgy láttam, balfelől hatalmas pókok kapaszkodnak fel harántirányban az alkonyati égboltra. A Vénusz, akár valamely legtisztább sugarai hűsében ázó Hold, nagy fény-nyalábokat vetett a vízre. S az egyik kókuszpálma a tenger és a csillag felé ágaskodott, mint egy szerelemtől epedő, eleven lény, mint aki szívét az égi láng felé emeli. Sosem feledem ezt az éjszakát: utamban hátrafordulva visszanéztem. Hosszú hajszálak borzolódtak, s az erdő nyúlánk oszlopsorán keresztül láttam az eget, ahol a tengert taposó vihar heggyé tornyosult, s a föld felett az Óceán sápatag, vékonyka sávját.
Sosem feledlek, Ceylon, emlékezni fogok rád, lombjaidra, gyümölcseidre, és gyengéd tekintetű lakosaidra, akik mezítlenül lépdelnek mangóhús-színű ösvényeiden, és ama hosszúszárú, rózsaszín virágra, melyet egyik hordárom térdemre fektetett, amikor könnyes szemmel, fájdalomtól összegörnyedve, cimetfalevelet rágcsálva fetrengtem esős égboltod alatt!



A PAGODA
(Pagode)

Ahol kiszállok a riksából, egy rémisztő koldus jelzi az út kezdetét. Bámul véreres, vizenyős fél szemével, ajkát lemarta a lepra, csontsárga fogai gyökerükig kilátszanak, s hosszúak, akár a nyúl metszőfogai. Arcának többi része hiányzik. Szegény nyomorultak egész sora szegélyezi amúgy is a városból kivezető utat, melyet eltorlaszol a tömeg és az egykerekű, csomagokkal vagy asszonyokkal teli kordék. A legöregebbet és legkövérebbet a Koldusok Királyának nevezik. Anyja halálába őrült bele, s azt beszélik, ruhája alatt még mindig őrzi az öregasszony fejét. A két legutolsó, mindketten öregasszonyok, valóságos rongy-bálákba kötözötten, az út porától fekete arccal (időnként ugyanis a földre borulnak) az efféle szerencsétlenek kétségbeesését kifejező, szokásos sirámok egyikét éneklik, amelyet minduntalan mély sóhajok, elcsukló hangok szakítanak félbe.
A bambusz-szárakon és a bozóton keresztül megpillantom a távoli Pagodát, és a mezőn átvezető legrövidebb utat választom.
A környék egyetlen hatalmas temető. Mindenütt csak koporsók, fonnyadt náddal borított dombocskák, a száraz fű között pedig apró kőkockák, kúpforma szobrok, oroszlánok jelzik a hajdani sírhelyeket. A gazdagabb céhek fákkal, sövénnyel övezett házikókat emeltek. Átvágok egy állatmenhely és kút között, melybe nemkívánatos kislányok tetemeit dobálták a szülők. Minthogy mostanra megtelt, betömették: újat kell majd ásni.
Meleg van, tiszta az ég, megyek a decemberi fényben.
A kutyák észrevesznek, megugatnak, menekülnek, a falvak, a sötét tetők magasságába érek, majd el is hagyom őket, átkelek a gyapot- és disznóbab-földeken, a folyók fölé emelkedő, omladozó öreg hidakon, és miután magam mögött hagytam a jobbfelől álló nagy, kihalt épületeket (lőporgyár működik bennük), végül odaérek. Csengők és dobok hangját hallani.
Hétemeletes torony magasodik elém. Egy aranyos turbánú indiai és egy szilvakék selyemből készült, kürtőt-szerű fejfedőt viselő parszi lép be épp a kapun. A legfelső teraszon két másik férfi jár körbe.
Először is magáról a Pagodáról kell szót ejtenünk.
Három udvara és három templomtere van, ezekhez kisebb kápolnák és melléképületek csatlakoznak. A megszentelt tér itt nem zárul magába, mint Európában, ahol ezek a helyek behatárolt egységet képeznek, egyetlen hit és dogma jól körülírható misztériumát őrzik. Funkciója szerint nem az abszolútumot védelmezi a kívül eső dolgok behatásai ellen, sokkal inkább egyfajta középpontot hoz létre, s az épület, mely valósággal az égboltról csüng alá, mintegy a természetet is belefoglalja bemutatandó áldozatába. Többrétű tagolása, a neki szentelt három kapu avagy templom felfelé törekvése és összekapcsolódása által, közvetlenül a talaj szintjén nyugodva magát a Teret testesíti meg. Buddha, a Béke fejedelme lakozik itt istenei karával egyetemben. A kínai építészet úgyszólván nélkülözi a falakat. Ugyanakkor kiterjeszti és megsokasítja a tetőket, és a könnyed lendülettel feltüremkedő szarvacskák állandó alkalmazásával mintegy az égre irányítja azok görbületét, megemeli őket. Minél testesebb és súlyosabb a tető szerkezete, annál könnyedebbé teszi éppen önnön nehézkedése, a saját kiterjedése vetette árnyék-tömeg. Ez indokolja a mélyen barázdált, erőteljes peremű, fekete cserepek alkalmazását, melyek közt odafenn átbújkál a napfény: a perem cirádás, virágos vonala csipkemintát metsz ki a harsány levegőből. A templom így inkább kapuzat, baldachin vagy sátor, melynek feltüremkedő csücskei a fellegekbe kapaszkodnak, és amelynek árnyékában a föld bálványai helyezkednek el.
Az első kapufülkében köpcös kis alak látható. Jobb lába, melyet behúzott maga alá, a meditáció ama harmadik fázisára utal, amikor még éber a tudat. Szeme lehúnyva, ám míg kivillan szellőzőnyílás-szerűen szélesre húzódott, két sarkánál fektetett nyolcas-formán kiszélesedő szájának vöröses húsú belseje, aranyló bőre alatt arcizmai úgy nevetnek, ahogy csak egy alvó arc képes nevetni. Ugyan min mulat ez a hájas aszkéta? Mit láthat behúnyt szemével? A terem mindkét oldalán jobb- és balfelől két-két hatalmas festett, lakkozott, kurta lábú és irdatlan felsőtestű óriás, ők a négy démon, a négy égtáj őrei. Ábrázatuk szőrtelen, mint a gyermekeké, egyikük tekergőző kígyókat szorongat, másikuk hegedű-félén játszik, a harmadik meg valami hosszúkás, csukott napernyőhöz vagy petárdához hasonlatos szerkezetet markol. Belépek a második udvarba: hatalmas, írásjegyekkel borított öntöttvas füstölőedény magasodik közepütt.
A főcsarnokkal szemben állok. A tetőéleken kis színes alakok, mintha egyik oldalról a másikra igyekeznének, vagy éppen beszélgetve kapaszkodnának felfelé. Az oromzat sarkaiban két piros hal, hosszú, bőrből való bajuszuk libeg, kunkorodik, farkukat égre tartják. Középtájt két sárkány küzd a misztikus ékkőért. Énekszót hallok, és a csengettyűk ütemes zengését, a nyitott ajtón keresztül pedig látom, amint járnak-kelnek a boncok.
A terem magas és tágas, a háttérben négy vagy öt aranyozott óriás. A legmagasabb középen ül egy trónon. Szeme-szája csukva, lábát maga alá húzta, keze a "tanúságtétel mozdulatában" lecsüng, a föld felé mutat. A tökéletes Buddha így vált nyilvánvalóvá a szent fa alatt: elszakadt az élet Kerekétől, részese lett önnön mozdulatlanságának. Mások fölötte gubbasztanak, szemük ugyanúgy lesütve, pocakjuk a földre gördül. A lótuszvirágon itt ülnek sorban az égi Buddhák, Avalokhita, Amitabha, a mérhetetlen fényesség Buddhája, a Nyugati Paradicsom Buddhája. A boncok az ő lábuk előtt mutatják be szertartásaikat. Ruhájuk szürke, vállukra vetve tóga-szerű, fakó rozsdavörös árnyalatú köntös, lábukon fehér vászoncsizma, némelyikük fején bársonysüveg. A többiek borotvált koponyáján fehéren beleégetett, fogadalmaik számát mutató jelek. Mormolva, libasorban vonulnak egymás nyomában. A legutolsó egy tizenkét éves fiú. Oldalt belépek a harmadik udvarba, s már előttem a harmadik templom.
Egy emelvényen gubbaszkodva négy bonc meditál a kapu belső felén. Cipőjük a földön hever, lábuk eltűnt, magukba fordultan, súlytalanul trónolnak saját elmélkedésük magaslatán. Meg se moccannak, behúnyt szemük, összezárt szájuk egy-egy ráncnak, csokornyi redőnek tűnik csupán elkínzott arcbőrükön, akár megannyi behegedt köldök. Ellazult öntudatuk éppen elegendő táplálékot nyújt értelmüknek. A terem közepe táján, egy fülkében, újabb Buddha fénylő tagjai rémlenek fel. A falak menti sötétben bálványok kusza halmaza húzódik meg.
Megfordulok, s most hátulról látok rá a központi templomra. A túlsó falsík tetején tarkára pingált timpanon emelkedik, valami olajligetben játszódó jelenetet ábrázol. Belépek. Az előtér mélyén, ahol a kolosszusok állnak, hatalmas festett szobor: Amitofu lángok és démonok sokasága között felszáll az égbe. Az oldalról beeső nap áthatol a válaszfal tetején magasodó rácsozaton, vízszintes sugaraival végigsöpör a terem árnyas tágasságán.
A boncok folytatják a szertartást. Most a kolosszusok előtt térdepelnek, és egyhangú éneket zümmögnek, melynek dobütésekkel és csengettyűszóval kísért ütemét a korifeus irányítja egy hordóforma harang mellett állva. Minden versszaknál megcsendíti az edényt, melynek fém-bendője telten kondul. Aztán felkelnek, s két sorban, egymással szemben állva valami litánia-félét recitálnak.
Az melléképületekben laknak a boncok. Egyikük éppen egy vödör vizet cipel. Belesek az étkezőbe, ahol rizsestálkák sorakoznak kettesével a csupasz asztalokon.
Újra a Torony elé kerülök.
A Pagoda udvarainak és épületeinek rendszerével a kiterjedést, a tér dimenzióit képezi le, a Torony viszont a magasságot. Az ég mellé helyeztetett, így mintegy megadja annak léptékét. A hét nyolcszögletű emelet a hét misztikus menny kelyhét formázza. Az építész művészien csavarintotta meg a csücsköket, és gyűrte fel az eresz karimáját. Minden emelet árny-harangot hullat maga alá. Minden egyes tető minden egyes szegletére csengőt akasztottak, kívülre pedig egy harangnyelvként szolgáló golyóbist. Mindegyik egy-egy kötött szótag, minden égtájnak megvan a maga fülnek nem hallható hangja, mely mellett úgy függ a hangzás, mint valami csepp.
A Pagodáról nincs több mondanivalóm. A nevét nem tudom.



ÉJSZAKAI VÁROS
(Ville la nuit)

Csendes eső hull, leszállt az éjszaka. A rendőr elindul előre, majd balra fordul, nem mesél tovább azokról az időkről, mikor a megszálló hadseregben még zöldfülűként látta, hogy a zászlóalj-parancsnok tábort ver a Hosszú Élet Szellemének szentélyében. Különös útvonalon haladunk: ösvények, átjárók, lépcsők és szűk folyosók során át a templom udvarára jutunk, amely karmos csúcsaival, szögletes, hosszú szarvaival fekete keretbe foglalja az éjszakai eget.
Tompa világosság árad a sötét kapualjból. Belépünk a terembe.
A füstölőedény tömjénnel van teli, vöröslő fényben izzik, egyáltalán nem látni a mennyezetet. Farács választotta el a bálványt híveitől és az áldozati asztaltól, melyre gyümölcsfüzéreket és étellel teli csészéket helyeztek. Halványan felrémlik a szakállas gigász arca. A papok egy kerek asztal körül ülve vacsoráznak. A fal mellett hordónyi, hatalmas dob, pikk ász-forma nagy gong. Két vörös gyertyaszál lobog, akár két szögletes oszlop, beleveszve a füstbe és az éjszakába, melyben kis zászlócskák libegnek tétován.
Gyerünk tovább!
A keskeny sikátorok szövevényes rendszerét, melyen a sötétlő embertömeg közepette áthatolunk, csak az utunkat szegélyező, mélységes hangárokként tárva-nyitva álló boltok fénye világítja meg. Asztalos- és fametszőműhelyek, szabók, suszterek, szőrmeárusok bodegái, megszámlálhatatlan konyha, amelyeknek tésztával vagy levessel telt csészéktől roskadozó polcai mögül sülő étkek sercegő jaja szivárog, homályos beugrók, honnan gyermeksírás hallatszik, egymásra tornyozott koporsók közt pipa parazsa világít, egy-egy lámpás ferde sugara különös összevisszaságra vetül. Az utcasarkokon, tömzsi kis kőhidak feljáróinál, vasráccsal elrekesztett szűk fülkékben, két vörös gyertya közt törpe bálványszobrocskák villannak. Hosszú utat járunk be az éjszakában, esőben, sárban, míg hirtelen egy sárgálló zsákutcában találjuk magunkat, melyet erőszakos fényével egy testes lámpás világít be. A vér-színű, pestis-színű hatalmas falakat, melyeknek kútjába értünk, olyan vöröses okkerfestékkel mázolták be, hogy szinte maguk is fényt bocsátanak ki. Jobbkéz felől kerek lyukként tátong egy kapunyílás.
Újabb udvar. Megint egy templom.
Árnyas terem, párás földszag terjeng. Bálványokkal zsúfolták tele, melyek a három fal mentén, kettős sorokba rendezetten kardot, lantot, rózsát vagy korall-ágakat markolnak: valaki elmagyarázza, hogy ők "az emberélet Évadai". Megpróbálom beazonosítani a huszonhetediket is, így kissé lemaradok, s mielőtt a többiek után erednék, támad egy ötletem, bepillantok az ajtó túlfelén lévő kis zugba. Négy pár karral hadonászó, barna testű, dühtől rángó arcú démon rejtőzik ott, akár egy gyilkos.
Gyerünk tovább! Az utcák egyre nyomorúságosabb látványt nyújtanak, magas bambuszpalánkok mentén gyaloglunk, majd átmegyünk a Déli Kapu alatt, és keletnek fordulunk. Utunk a magas, csipkézett fal mentén vezet. A másik oldalon egy csatorna feneketlen mély vájata húzódik. A mélyben kétárbocosok, a kondérok alatt lobogó láng világítja meg őket: árnyak nyüzsögnek itt, akár a pokolbeli lelkek hada.
És alighanem ez a partszakasz jelenti felderítő hadjáratunk homályosan sugallt végső állomását, mert most visszalopakodunk. Lámpások városa, itt vagyunk hát, e tíz- meg tízezer arcú kuszaság közepette!
Ha magyarázatot keresünk arra, hogy miért áll olyan szöges ellentétben minden más emlékünkkel ez a város, melynek porát tapodjuk, csakhamar felötlik bennünk: itt nincsenek lovak az utcán. Mindent emberek lepnek el. A kínaiak ezt ama elvi állásponttal igazolják, miszerint nem szükséges mechanikus, állati erőt alkalmazni olyan feladatra, melyből egy ember is megélhet. Ami megmagyarázza, miért oly szűkek az utcák, a lépcsők, a görnyedt hátú hidak, a foghíjas falú házak, a folyosók és sikátorok szeszélyes kanyarulatai. A város egységes egészet, minden ízében összefüggő hangyabolyként kereszbe-kasul furatolt sejtrendszert alkot. Amint leszáll az éj, mindenki elbarikádozza magát. Nappal viszont nincsenek ajtók, akarom mondani zárt ajtók. Az ajtónak itt semmi hivatalos funkciója: nem más, mint egyfajta díszesen megmunkált nyílás. Sehol egy fal, melyen ne lenne olyan hasadék, ahol könnyűszerrel átfér egy fürge, sovány alak. A nagyszabású, határozott vonalú mozgáshoz szükséges széles utak itt nincsenek elemükben. Csupán afféle gyűjtőcsatornák, néhanapján igénybevett átjárók.
Végső emlékeim keretébe illeszkedik az ópiumbarlang és a prostituáltak piaca. Az ópiumbarlang hatalmas hodály, melynek ürességét csak fokozza két emeletnyi magassága: ezek ugyanis belső teraszokkal magasodnak fölébe. Az épületet kékes füst tölti meg, égett gesztenye-szagot érzünk. Mély, tömény, aromás illat ez, éppoly telt, mint egy gongütés. E síri kigőzölgés egyfajta köztes atmoszférát teremt, mely valahol félúton képződik meg mindennapi levegőnk és az álom klímája között, s melyet e misztérium kedvelői lélegeznek be. A sűrű ködben apró ópiumlámpások tüzei hunyorognak, akár az itt szipákolók lelkei, de ők maguk csak később sereglenek ide: még túl korán van.
A tömeg kavargása és lökdösődése közepette mozdulatlanul, kis zsámolyokon ülve, kezüket térdükre támasztva várakoznak a prostituáltak, akár a vásárra vitt állatok, hajukban virágok, gyöngyök, öltözetük bő selyeming és széles, csipkés nadrág. Anyjuk mellett hasonló ruhában, éppoly mozdulatlanul kislányok üldögélnek ugyanazokon a padokon. Hátuk mögött petróleumégő veti fényét a lépcsőbenyílóra.
Továbbmegyek, és magammal viszem e kusza, együgyű, rendezetlen élet emlékeit, a nyitott, ugyanakkor zsúfolásig telt várost, mely egy kiterjedt család egyetlen háztartása csupán. Most már láttam a hajdani várost, melynek átfogó elvektől mentes szabadságában az ember együgyű rendezetlenség közt élte a boly mindennapi létét. S valóban úgy éreztem, hogy a múlt káprázatából térek vissza, amikor a kordék és hordszékek kavalkádjában, leprások és rángógörcsösök közepette áthaladtam e kettős kapu alatt, és megpillantottam a villany-koncesszió kigyúló elektromos égőit.



KERTEK
(Jardins)

Fél négy van. Fehérlő gyász: az égre mintha vásznat feszítettek volna ki. A levegő nyers és párás.
Belépek a városba. A kerteket keresem.
Sötétlő folyadék-szerű közegben járok. Az árok mentén, melynek omladozó partján lépdelek, tömény, szinte robbanékony telítettségű szag terjeng. Olaj, fokhagyma, zsír, mocsok, ópium, vizelet, ürülék és állati belsőségek bűze ez. Lábukon vastag talpú koturnuszt vagy szalmapapucsot, fejükön a fumao hosszú csuklyáját vagy kerek nemezsapkát viselő, hosszú gyapotnadrágba vagy vászon-, illetve szövet-lábszárvédőbe bújt, derűs és együgyű kinézetű emberek közt lépdelek.
A fal kígyózik és hullámzik, tarajának áttört, tégla- és cserép-csipkézete egy felfelé kapaszkodó sárkány hátát idézi. Fej-formában végződik, melyet gomolygó füstminta övez. - Megérkeztem. Rejtelmes, alacsony, fekete kapun kopogtatok be: ajtót nyitnak. Fölém boruló tetők alatt előcsarnokok és folyosók során haladok át. Végül itt állok e különös helyen.
Íme a sziklakert. - A kínaiak, akárcsak a régi olasz és francia tervezők, megértették, hogy a kertnek zárt jellegénél fogva önmagát kell beteljesítenie, s ezért minden egyes részletet gondosan össze kell hangolni. Ilyenformán a természet sajátosan hozzáidomul gondolkodásunkhoz, s e leheletfinom egyezés folytán a gazda itthon érezheti magát, bármerre is vesse tekintetét. Minthogy egy tájat nem a fű és nem is a levelek árnyalata, hanem inkább vonalainak összhangja és az egyes földek formája határoz meg, a kínaiak a szó szoros értelmében, méghozzá kövekből építik kertjeiket. Faragnak, és nem festenek. A kőnek magassága és mélysége, körvonala és domborzata van, így változatos térhatása és különböző vetületei miatt engedelmesebb és tisztább építőelemnek találták, mint a növényzetet, melynek csupán természetes díszítő-funkciója érvényesülhet, s mely a környezet emberi vonásait hivatott megteremteni. Az alapanyagot maga a természet készítette elő: az idő keze, a fagy, az eső lekoptatta, megmunkálta, átfuratolta, behasogatta, hosszú ujjaival kivájta a sziklát. Arcok, állatok, csontok, kezek, kagylók, fejnélküli törzsek, kőbálványok, mint valami kővé dermedt embercsoport, levelekkel és halakkal körbevéve: a kínaiak művészete felhasználja e különös tárgyakat, átértelmezi és mesteri ügyességgel rendezi el őket.
Ez a kertrész középen kettéhasadt hegyet formáz, melyre meredek kaptatók vezetnek fel. A domb lába kis tóban ázik, a vizet zöldes bőr borítja, felülről pedig kanyargós híd foglalja ferde keretbe. A teaház rózsaszín gránit cölöpökön nyugszik, és a zöldesfekete medencében csodálja diadalmas, kettős tetőit, melyek szárnyakként kibomolva szinte felemelik a földről az egész épületet. Amott, egyenesen a földbe ásva, mint holmi öntöttvas kandeláberek, kopasz fák emelik az égre rácsozatukat, s gigászi termetükkel uralkodnak az egész kert fölött. Elindulok a kövek közt, nekivágok a hosszú labirintusnak, melynek szerpentinjei, kanyarjai, emelkedői és kitérői felnagyítják és megsokszorozzák a látványt, a tó és a hegy körül keringve a csapongó álmodozást idézik, míg végül feljutok a fennsíkon álló pavilonhoz. Az alant elterülő kert mélyül, akár egy völgy, mindenfelé templomok és házikók tarkítják, a fák közül pedig felbukkan a tető-költemény.
Van itt vagy százféle fedél, magas és alacsony, magányos és többrétű, oromzatként elnyúló és harangformán duzzadt. Felettük cifra, százlábúakkal és halakkal ékes frízek futnak, a tetőélek legmagasabb találkozási pontján pedig jelképek - szarvas, gólya, oltár, kancsó, szárnyas gránátama - merednek. A tetők csücskei felcsippentve, ahogy a túl bő szoknyát emelinti meg viselője, színük pedig hol zsíros krétafehér, hol sárgásan, fénytelenül koromfekete. A levegő zöld árnyalatú, mintha régi üvegen keresztül szemlélődnénk.
A túloldali lejtő felől a nagy Pavilont látjuk, az ereszkedő pedig, melynek szabálytalan magasságú lépcsőfokain egészen a tó szintjéig lesétálhatok, újabb meglepetést tartogat. Egy folyosó kijáratánál megpillantom a szemem előtt teljes szélességében feltáruló tető négy-öt szarvát, melyek nagy összevisszaságban böknek az ég felé. Nincs szó lefesteni a mesebeli hajóorrok részegült táncát, a sok virágzó, kecses növényi kacs büszke eleganciáját, amint ferdén a mogorva égre lendítik liliomaikat. A hajlékony szerkezet fellibben, akár a virága-hullott ág, ha eleresztik.
Leérek a tópartra, a mozdulatlan vizet halott lótuszok szárai szövik át. Mély csend van, mint egy téli erdő útkeresztjén.
Ezt az édent a "Bab- és rizskereskedők szindikátusa" tagjainak kedvére építették, akik tavaszi éjszakákon alighanem itt iszogatják teájukat, s bámulják a hold ragyogó karéját.
A másik kert még különlegesebb.
Már alkonyodott, amikor a négy fal közé belépve megpillantottam a szeszélyes rajzú tájat. Képzeljük magunk elé ezt a kaotikus sziklagörgeteget, az egymásra dobált tömbök rendezetlenségét, mintha a torlódó tenger szórta volna halomba őket, képzeljük el ezt a haragra gerjedt vidéket, e dombokat, melyek éppoly sápadtak, mint a keresztbe-kasul szaladó barázdákkal szabdalt agyvelő. A kínaiak valósággal megnyúzzák tájaikat. E parányi zug éppoly megmagyarázhatatlan, éppoly szertelen és összetett, mint maga a természet. E sziklahordalék közepette fekete, csavarodott fenyő emelkedett. Vékony törzse, bozontos koronájának színe, vad csigákba görbült tengelye, egyáltalán a kontraszt az egyetlen fa és e merőben kiagyalt domborzat között, mely felett úgy uralkodik, mint valami földből füstként feltörő, széllel, fellegekkel viaskodó sárkány - valósággal földönkívülivé varázsolták ezt a terepet, groteszk és fantasztikus tónusokat kölcsönözve neki. Temetői lombok, tiszafák, tuják élénk fekete foltjai tették még mozgalmasabbá a felfordulást. Döbbenten szemléltem e megtestesült melankóliát. A zártkert közepén pedig, mint valami szörnyeteg, hatalmas sziklatömb magasodott az alkonyat sűrűsödő árnyékában: maga az álom, maga a rejtély.



HOLTAK ÜNNEPE A HETEDIK HÓNAPBAN
(Fete des morts le septieme mois)

E sok karton-darabka a Holtak pénze. Vékony papírból emberalakokat, házakat, állatokat vágnak ki ekkor. Ezek a pehelynyi képecskék az élet "védelmezői", követik az elhúnytat, mígnem elégetik őket, s így végső útján is elkísérik. A fuvola vezeti, a gong pedig összegyűjti a lelkeket, akár egy méhrajt. Az árnyak sötétségébe behatoló láng lobogása megnyugtatja és elringatja őket.
A part mentén útrakész bárkák várják az éj leszálltát. Egy pózna végére skarlátszín szövetdarabot erősítettek, és akár beleolvad a folyó az avarszín égbe, s így e kanyarulat felől nézve szinte onnan áradnak habjai, akár pedig sötéten tereli nyüzsgő tömegét az összegyülemlett fellegek alatt, a hajóorrban lángoló parázstartó, az árbocokon ringatózó lampionfüzér éppoly tüzes árnyalattal színezi a kihúnyt levegőt, amint egy tágas szobában markunkba szorított gyertya világítja be az éjszaka méltóságteljes ürességét. Ám ekkor valaki jelt ad, felrikolatanak a fuvolák, megkondul a gong, pukkannak a petárdák, a három hajós megragadja az evezők hosszú nyelét. A bárka eltávolodik, ívet rajzol, széles barázdájában fény-láncolat úszik utána: valaki apró lámpásokat hintett oda. A kérészéltű lángocskák pislákolnak kicsit a víz homályos sodrán, majd elenyésznek. Egy kéz arany-fáklyát ragad, a füstölögve olvadozó és lobogó fénynyaláb a vizek sírjára hull: ez a lángoló káprázat, akár a halpikkelyé, elbűvöli a hűvös bőrű vízbefúltakat. Még jónéhány kivilágított bárka imbolyog ide-oda, a távolban két ágyúdörrenést hallani, és a hadihajókon két kürt egymás szavába vágva a tűzoltás idejét hirdeti.

A későig elidőző idegen, aki egy padon ülve szemléli az előtte atlaszként kitáruló tágas éjszakát, hallja majd, amint a szent bárka visszatér. A lámpák kihúnytak, a rekedtes oboahang elhalt, ám az állandó dobpergésbe fúltan, a sebes ritmusban lesújtó ütők nyomán még zeng a gyászos fémkorong, háborog, táncol tovább. Vajon ki zenél? A hang felszökken és lehull, elnémul, újrakezdi, s csakhamar olyan zajgásba torkoll, mintha mohó kezek vernék a két világ határán függő fémlemezt, s bár olykor méltóságteljesen, kimérten kondulnak az ütések, fülsiketítő hangerővel csakhamar rázendít megint. A lélekvesztő közeledik, a part és a kikötött bárkák sora mentén halad, majd az ópium-hajók sűrű árnyékán áthatolva máris a lábam elé ér. Nem látok semmi különöset, ám a gyászos zenekar, mely már jó ideje elhallgatott, amint időnként a falkában üvöltő kutyák is teszik, újra zenebonában tör ki az árny közt.

Ez a hetedik hónap ünnepe, amikor a Föld pihenni tér.
Az országúton a kordéhúzók tömjénrudakat és apró piros gyertyacsonkokat szúrtak lábuk mellé a földbe. Ideje hazamenni: holnap ugyanide visszatérek. Teljes a némaság, s mintha egy kihúnyt szemű halott szólna a végtelen hullámok alól, még mindig hallom a sistrum síri hangját, a vasdobot: őrült ütemben pereg a sűrű homályban.



GONDOLAT A TENGEREN
(Pensée en mer)

A hajó szigetek közt kanyarog, a tenger oly csöndes, szinte megszűnt létezni. Délelőtt tizenegy óra van, fogalmunk sincs, esik-e vagy sem.
Az utazó gondolata visszaröppen a tavalyi évre. Újra látja, amint éjszaka, szélverésben átkel az Óceánon, látja a kikötőket, a pályaudvarokat, amint megérkezik farsang vasárnapján, gördül a ház felé, míg a sárral befröcskölt szélvédőüvegen át hűvös pillantásokat vet a visszataszító ünneplő tömegre. Megmutatták neki szüleit, barátait, a régi helyeket, s máris mennie kell. Keserűen rövid viszontlátás! Mintha valakinek csak annyit engedélyeznének, hogy egyszer átölelje múltját.
Ezért fájdalmasabb a visszatérés, mint az indulás. Az utazó úgy tér haza, mintha vendégségbe jönne, mindenhol kívülálló, s mindent különösnek talál. Kis cselédlány, akaszd csak fel az útiköpenyt, ne tedd el sehová! Útra kell kelni megint! Íme, most ül le a családi asztalhoz e gyanús, futó vendég. Hát nem, kedves rokonok! Ez a vándor, akit vendégül láttatok, akinek fülében még ott a vonatok zakatolása és a tenger lármája, aki még remeg, mintha éberen álmodna, mert talpában érzi a mélységes lendületet, mely majd továbbsodorja, nos, ő nem ugyanaz az ember többé, mint akit ama végzetes pályaudvarra egykor kikísértetek. Egyszer s mindenkorra elszakadt tőletek, és bármerre járjon is, a számkivetettség mindenüvé követi.



VÁROSOK
(Villes)

Ha már vannak a méhkaptárokról, a madárfészkek rendszeréről, a korallzátonyok felépítéséről szóló könyvek, miért nem tanulmányozza senki az emberi városokat?

Párizs, a Királyság fővárosa, egyenletes, körkörös terjeszkedéssel, szélesedő gyűrűkben sokszorozza meg a sziget képét, melyen a kezdet kezdetén szorongott. London egymás mellett működő szervek halmaza, összegyűjt és legyárt. New York afféle végállomás, a házakat track-ek, egy személykikötő pier-je, valamint egy wharf-ekkel és raktárakkal övezett móló köré építették. Akár a nyelv, amely szortírozza a táplálékokat, akár a torokban, a két csatorna közt elhelyezkedő nyelvcsap, New York két folyója, az Északi és a Keleti között egyik oldalra, Long Islandre csoportosította dokkjait és raktárait, míg a másikon, Jersey City és a Hudson embankment-je mellett sorakozó raktárak és a hozzájuk csatlakozó tizenkét vasútvonal közvetítésével fogadja és küldi szét az egész Nyugati Part különböző áruit. A város legaktívabb pontja, mely csupa bankokból, tőzsdékből és irodákból áll, olyan, akár e nyelv hegye, mely szüntelenül egyik ponttól a másikig jár. Boston két részből áll. A fontoskodó, fösvény újváros olyan emberhez hasonlít, aki állandóan fitogtatja gazdagságát és egyéb erényeit, de megtartja őket magának, az utcák pedig hideg időben mintha még némábbak, még hosszabbak lennének, csak hogy még nagyobb gyűlölettel hallgathassák az arrajáró lépteit, és mindenfelől körutakat nyitnak, hogy teret engedjenek a fogcsikorgató fagynak. Az óváros dombja, akár valami csigaház, az árucsere, a züllés és a képmutatás csavarmeneteiből áll össze. A kínai városok utcái olyan népnek épültek, amely hozzá van szokva, hogy egyenes vonalban meneteljen. A sorban, melynek se vége, se hossza, minden egyénnek megvan a maga helye: a házakban, melyek beszakadt oldalú dobozokhoz hasonlatosak, s melyeknek lakói egymás hegyén-hátán alusznak áruikkal együtt, megspórolták a szellőzőnyílásokat.
Vagy talán ne létezne számtalan tanulmányozásra érdemes szempont, úgymint az utcák geometriája, a sarkok szöge, a kereszteződések eloszlása, a tengelyek elhelyezkedése? Nem ezeknek mentén zajlik-e minden mozgás? Nem ezekre merőlegesen helyezkednek el az élvezetek és a pihenés forrásai?

Könyv.



SZÍNHÁZ
(Théâtre)

A Kantoni Testület palotájának megvan a maga rejtett kultuszhelye, legbenső terme, ahol öblös székeket rendeztek méltóságteljes sorokba, s ezek gazdátlanságukban nem annyira a pihenésre csábítanak, mint inkább kijelölik annak szokásos módját, az épület előtti udvar túloldalán pedig ragyogó pompával áll a színház. A két szárny között szerényen meghúzódó kőterasz szögletes, magas tömbje pusztán a szintkülönbség révén különül el, s így a kulisszák és a tömeg között, utóbbi feje fölé magasodva széles, lapos emelvényként uralkodik a színpad. A nézőtér fölé négyzet alakú tető terít árnyat, mint valami szent baldachin, s ezt egy másik, négy gránitpillérre támaszkodó kapuzat előzi meg, magasztos távolságtartást sugallva. Itt zajlik a komédia, elevenednek meg a legendák, a voltak látomása itt tárul fel mennydörgő robaj közepette.
A függöny, mely rendesen úgy osztja ketté a világot, mint az álom fátyla, itt nem létezik. Ám mintha minden szereplő kihasított volna belőle egy részt, és belegabalyodott volna levethetetlen szövetébe: a tetőtől talpig selyembe burkolózott figurákból semmi egyéb nem látszik, mint diszkrét gesztusaik. Szerepe, tollruhája és az aranyszín fejfedő alatt, sminkje és álarca fedezékében ki-ki mozgás és hang csupán. A császár siratja birodalmát, az igaztalanul vádolt hercegnő szörnyek és vademberek közé menekül, fegyverek villognak, küzdelmek folynak, egy-egy mozdulat kora és sajátosságai elmosódnak, a viták a vének jelenlétében zajlanak, az istenek alászállnak, a démon egy kőedényből tör elő. Ám, mintha énekszámot vagy bonyolult táncot adnának elő, soha egyik szereplő, de még csak azok megszemélyesítői sem lépnek ki a mindent átfogó, monoton dallamból, ritmusból, mely megszabja mindegyikük helyét a koreográfiában. A háttérben elhelyezkedő zenekar, mely a darab folyamán percre sem szakítja meg a kavargó, igéző hangzavart, mintha csak a rézüst zörgésére összeverődött méhraj módjára a színpadi képzetek is elillannának a beálló csendben, így aztán nem annyira melódikus szerepet tölt be, mint inkább egyféle általános támasztékul szolgál, átveszi a súgó feladatát, és a közönségért is jótáll. Ő gyorsítja vagy lassítja a cseleményt, emeli meg a színész mondandóját egy-egy élesebb futammal, vagy háta mögül fülébe zengeti a szöveg sustorgását, moraját. Vannak itt gitárok, fadarabok, melyeket ütnek, akár a dobot, zörgetnek, akár a kasztanyettát, egy egyhúrú hegedű-féleség, mely mint magányos udvar közepén a szökőkút, panaszos jajgatásból szőtt hálójában lebegteti az érzelmes részeket, végül pedig a hősi jeleneteket aláfestő trombita. Utóbbi egyfajta rézkürt, melynek felhangokkal telített zengése elképesztően harsány, érdes, velőig ható. Olyan, mint a szamárbőgés, mint a sivatagban felhangzó szitkozódás, mint a napba rivalló fanfár, mint az elefánt orrporcából felböffenő tülkölés! Ám a gongok és a cintányérok viszik a prímet, disszonáns zsivajgásuk felajzza és előkészíti az idegeket, megsüketíti az elmét, mely e zsibbadt félálomban semmi mást nem képes már felfogni, mint a színen zajló eseményeket. Mindeközben a színpad felőli oldalon, gyékényfonatú kalickában két galamb-forma madár (ha jól tudom, Pelitze a nevük, és Tien-csinből hozzák őket) vetélkedik ártatlanul az őket is körbedübörgő lármával, légiesen gyengéd dalt szövögetve.
Mind a másik kapuzat alatti terem, mind az udvar zsúfolásig telve van, hatalmas, eleven fejekből álló massza az egész, melyből csak a pillérek és a két békaszájú homokkő-oroszlán emelkedik ki, melyek sörényén gyerekek ücsörögnek. Mintha kerek, sárga arcokkal kövezték volna ki a földet, olyan sűrűn, hogy a végtagok és a testek nem is látszanak. Mindnyájan összetapadnak, a szívek egymáson dobognak. A tömeg hullámzik, s olykor karjait kinyújtva egyetlen mozdulattal a színpad kőlábazatának csapódik, máskor visszahúzódik, a széleken megritkul. A felső karzatokon gazdagok, mandarinok pipáznak, réztányérkákon álló csészéből isszák teájukat, és mint az istenek, tekintenek le a színészekre és a színjátékra. És amint a színészeket is elrejti ruhájuk, a tömeg eleven szövete alatt mozgolódik a valódi dráma, mely talán legbelül történik.



SÍROK - HANGOK
(Tombes - Rumeurs)

Felkaptatunk, aláereszkedünk. Elhaladunk a magas fügefa mellett, mely hatalmas Atlaszként tornyosul girbegurba törzsén, térde és vállai mintha csak arra várnának, hogy az égbolt terhe leereszkedjék rájuk. Lábánál kis házikó, ahol elégetnek minden papírt, melyet ama bizonyos sötét Szó megjelölt, akárha iratokat áldoznának a Fa zord istenének. Befordulunk, megint másfele térülünk, és egy szeszélyesen kanyargó úton belépünk a sírok birodalmába - nem mintha eddig máshol jártunk volna, hisz az árnyak már indulásunk óta kísérnek. Az Esthajnalcsillag, akár egy magányosan imádkozó szent, látja eltűnni a Napot odalenn, a mély és áttetsző vizek öblén.
A síri vidéket, mely a kancsal nap sápatag fényénél elénk tárul, teljes szélességében nyers, sárgás agyag borítja, mint valami tigrisbunda. A dombok, melyek közt elindulunk, s a völgy túlsó felén a szemhatárig terjedő összes domb lábától csúcsáig tele van furkálva sírokkal, akár megannyi nyúltanya.
Kínában a halál éppannyi helyet foglal el, mint az élet. Az elhúnyt, amint eltávozott, fontos és gyanús valamivé, mondhatni ártalmas védelmezővé alakul át - mogorva lény, aki állandóan jelen van, akit állandóan ki kell engesztelni. Az élők és holtak közötti kapcsolat a legkevésbé sem felhőtlen, állandó, újra meg újra ismétlődő rituálékra van szükség. Folyton-folyvást kijárnak a családi sírhoz, tömjént égetnek, petárdákat gyújtanak, rizst és disznóhúst áldoznak, névjegy gyanánt egy papírdarabot helyeznek el, melyre nyomatékként kavicsot raknak. A halottak vaskos koporsóba téve sokáig a házban maradnak, majd kiviszik őket a szabad ég alá, vagy alacsony mennyezetű helyiségekben állványozzák fel őket, míg a földjós meg nem találja a megfelelő környéket és pontos helyet. Ekkor nagy gonddal készítik el a végső hajlékot, nehogy a lélek rosszul érezze magát, és másfelé kóboroljon. A sírboltot a hegyoldal tömör, ősi földjéből hasítják ki, s miközben az élők nyomorúságos hada völgyek mélyén, mocsaras, lapos síkságon zsúfolódik, a halottak kitűnő levegőjű magaslatokon tanyáznak, lakhelyüket szélesre tárják a napfény és a tér tágassága előtt.
Maga a kripta a dombhajlatba illesztett * betűt formáz, s a kövekből kirakott, összeölelkező szárú félkör körbeveszi a holtat, aki, mint egy lepleibe burkolózott alvó, a közepütt púposodó halom alatt hever: a föld mondhatni kitárja karjait, magába fogadja, magához magasztosítja őt. Lábtól egy kis táblát helyeztek el, melyre az elhúnyt nevét és címeit jegyezték, mert a kínaiak hiedelme szerint a lélek egy bizonyos harmadrésze megtorpan, hogy elolvassa nevét, s nem mozdul fölüle. A felirat olyan, mint egy oltár lábazata, melyre szimmetrikus elrendezésben adományokat helyeznek, míg a lépcsőfokokkal és párkányokkal szertartásosan körbevett sír fogadja és hívogatja a család élő tagjait, akik nevezetes napokon eljönnek, hogy leróják kegyeletüket az elhunyt ős maradványai, vagyis az ősi, végrendelet-szerű hieroglifák előtt. A félkörív szemből visszaveri a megidéző szertartást.
Minden földhalom, mely valamelyest kiemelkedik a sárból, tele van széles, alacsony sírüregekkel, melyek a betömött kutak káváihoz hasonlatosak. Vannak közöttük egészen kicsik is, vannak egyszerűek és többszemélyesek, vannak újak, mások pedig éppoly vénségesnek tetszenek, akár a sziklák, melyek közé beékelődnek. A legtekintélyesebb a hegy tetején, mintegy annak nyakráncában található: csarnokában akár ezer ember is térdreborulhat egyszerre.
Én is itt lakom a sírboltok földjén, s most egy másik úton visszatérek a dombtetőre, ahol a házam áll.

A város lenn a mélyben húzódik meg, a széles, sárga Min folyó túlpartján, melynek mély és erős sodra a Tízezer Év Hídjának pillérei közt zuhog. Nappal, akár az imént emlegetett sírok kávája, a hasadozott hegyek karéja bontakozik ki (a röpködő galambok, egy pagoda tornya érzékeltetik a hatalmas távlatot), körbeölelve a várost, a kétszarvú tetőket, a házak közül kiemelkedő két erdő-borította dombot, a folyón torlódó tutajok és festett kép-szerű, apró figurákkal népes dzsunkák összevisszaságát. Ám most ehhez túl sötét van: egyetlen fénypont is csak nagy nehezen üt át az alkony és a köd homályán, s én a megszokott úton, a fenyők gyászos árnyékában kanyarogva visszatérek őrhelyemre, egy mohától és vénségtől feketült, páncélként oxidált nagy hármas sírbolt elé, melynek ingatag kőkorlátja ferdén megül a környék felett.
Hallgatózni jöttem ide.
A kínai városokban se üzemek, se autók nincsenek: miután leszáll az est, és a mesteremberek kopácsolása elül, csupán emberi hangok hangzanak. Ide jöttem hát hallgatózni, mert akinek nem fűződik érdeke ahhoz, hogy felfogja a jelenlétében kiejtett hangok értelmét, érzékenyebben fülelhet rájuk. Közel egymillióan élnek itt: a levegő taván át hallgatom e sokaság beszédét. Moraj ez és bugyborékolás, melyen időnként megannyi váratlan forte hasít keresztül, mint mikor valaki elszakít egy papírlapot. Olykor még mintha sikerülne kivennem egy-egy hangot, árnyalatot, mint amikor dobot hangol valaki, ujjait a megfelelő pontokhoz érintve. Vajon változik-e a város mormolása a napszakok váltakozása szerint? Elhatározom, hogy majd a végére járok. - Most este van: ki-ki beszámol a napi hírekről. Mindenki azt hiszi, ő beszél egyedül: verekedésekről, ételről, háztartásról, családról, mesterségről, adás-vételekről, politikáról folyik a szó. Ám beszéde nem enyészik el: tovaterjed, hozzáadódik a közös hang kiszámolhatatlan összegéhez. Konkrét jelentésétől megfosztva csupán az őt hordozó hangzók értelmünknek felfoghatatlan elemeit, vagyis tónusát, intonációját, lejtését őrzi. S minthogy a hangzás ilymódon elvegyül, vajon nem kapcsolódnak-e össze a jelentések is, ha pedig igen, vajon miféle grammatika szerint zajlik ez a nagy közös szóváltás? A halottak vendégeként hosszan hallgatom ezt a morajlást, az élet távoli neszezését.
Azonban ideje már hazaindulni. A magas törzsek alá, melyek közt utam vezet, már sűrű éjszakai árnyat vetnek a fenyők. Ilyenkor villannak fel a fű közül, mint megannyi házi tűzhely fénye, a tűzlegyek. A megfoghatatlan kis fénymorzsák éppcsakhogy felragyognak, s már ki is húnynak, mint amikor oly mélyen elmerülünk gondolatainkba, hogy agyunk már csak egy-egy pillanatnyi világosságot, hirtelen felcsillámló jelzést képes megragadni.



A FÖLD ELJÖVETELE
(L'Entrée de la Terre)

A körülöttem magasodó hegyeket, melyek úgy trónolnak a délután dicsfényében, mint száz aggastyán, jobban szeretem innen szemlélni, e lapályról, ahol most járok, mint vasalt végű botommal rohamra indulni ellenük. A pünkösdi nap kivilágítja a Földet, mely most tiszta, díszes és mélységes, akár egy templomhajó. A levegő oly friss és oly ragyogó, úgy érzem, anyaszült meztelenül lépkedek, minden csupa békesség. Mindenfelől, mint fuvolák jaja, a vízemelő szerkezetek összecsendülő dallama zeng (nők és férfiak hármasával kapaszkodnak, ki-ki a maga gerendáján, nevetve, izzadságtól fénylő arccal, táncolva a három keréken), és a sétáló léptei előtt nyájas méltósággal nyílik szét a térség.
Pillantásommal felmérem, melyik út cikkcakkjait kell követnem. A rizstáblákat keretező szűk ösvényeken át (tudom, hogy a hegyek magasából a mező szabálytalan darabokból összeillesztett, ólomszalagokkal egybefogott régi máriaüvegre hasonlít: a dombok és a falvak jól láthatóan kidomborodnak) végül rátérek a kövezett útra.
Ez rizstáblákon és narancsligeteken át vezet - majd falvak jönnek, melyeknek egyik végét a szokásos, hatalmas fügefa őrzi (Apa ő, az ország minden gyermekét örökbe fogadja), a másikat pedig, nem messze a vizet illetve trágyát rejtő kutaktól, a helyi szellemek két fanum-a, akik tetőtől talpig fegyveresen, derekukon íjjal a kapu két oldalára festve egymást bámulják kimeredt, háromszínű szemmel. S amint jobbra-balra nézegetve ballagok, ízlelgetem az idő lassú változását. Mert örökmozgó vándorként könnyedén lemérem azt az árnyak hosszúságán, s így a nap fenséges ceremóniájának részleteiből semmi sem kerülheti el figyelmemet: a látványtól mámorosan mindent pontosan megértek. Az uzsonnaidei némaságban még átkelek ezen a hídon, felkapaszkodom néhány dombra, majd leereszkedem róluk, átvágok a völgyön, s a három fenyő közt már látom is a meredek sziklát, ahol majd elfoglalom őrhelyemet, és megszemlélem, miképpen emészti fel magát e mai nap.
Ez a méltóságteljes Bevonulás pillanata, mikor a Nap átlépi a Föld küszöbét. Tizennégy óra alatt végigjárta a behatárolhatatlan tenger vonalát, s mint a távoli tájat fürkésző, mozdulatlan szárnyú sas, az égbolt legmagasabb köreibe is feljutott. Íme, pályája már hanyatlik, a Föld pedig szétnyílik és befogadja. A torkolat, ahol majd eltűnik, mintha tűz emésztené, elenyészik a mind kurtább sugarak közt. A hegy, amelynek csúcsán most tűzvész üt ki, kráterként hatalmas füstoszlopot ereget az égre, amott pedig egy ferde nyílvessző nyomán sebes erdei patak tündöklik. Arra, túl terül el a minden Földek Földe, Ázsia és Európa, emelkedik közepütt az Oltár, a hatalmas síkság, a világ végén Franciaország, mint egy hasmánt a tengeren fekvő emberalak, Franciaország közepén pedig a zsilipektől duzzadó, gondosan megművelt Champagne. Most már csak az aranydomb teteje látszik, az égitest egyetlen sötét, függőleges sugara végigszánt a boltozaton. Ekkor érkezik meg a nyomában járó tenger, és medréből kikelve, mélyről feltörő kiáltással a Földnek veti vállát.
Haza kell térni. A Kusang csúcsa olyan magas, hogy fel kell szegnem az államat, ha látni akarom, egy felhő éppen most szakad le róla, s ő ott függ szigetként a mennyei térben, én pedig semmi mással nem gondolok, fejem szinte leválik a testemről, megyek, mintha túl erős illat árasztaná el érzékeimet.



A JEL VALLÁSA
(Religion du signe)

Mások nyugodtan felfedezhetnek a kínai Írásjegyek sorai között birkafejet vagy kezet, emberi lábat, fa koronája mögött felkelő napot. Én a magam részéről jóval kibogozhatatlanabb társítások után nyomozok.
Minden írás a vonással vagy a vonallal kezdődik, mely osztatlan voltában az egyén tiszta jelképe. A vonal tehát vagy vízszintes, mint minden olyan dolog, amely létezése elégséges okát látja az önnön elvével való egyszerű párhuzamosságban, vagy függőleges, mint a fa és az ember, így a tettre utal, és állít valamit, avagy pedig rézsútos, ez esetben mozgást és értelmet jelöl.
A latin ábécé elve a függőlegesség, a kínai lényegi vonása viszont a vízszintes. A betű, mely parancsolóan megveti talpát, kijelenti, hogy ez és ez a dolog ilyen és ilyen. Az írásjegy maga a dolog egésze, amelyet jelent.
Egyik is másik is jel, s ha a számjegyeket vesszük példának, ezek itt is, ott is elvont képek. Ám a betű lényege szerint analitikus: minden szó, amely belőle összeáll, kijelentések sorozatát állítja, melyeket a szem és a hang kibetűznek. Az egységhez ugyanazon a szinten még egy egységet ad hozzá, és az ingatag hangzó folytonos variációk során jön létre, módosul. A kínai Jel úgyszólván levezeti az összeget, és a létezők sokaságára alkalmazva azt, a végtelenségig árnyalja annak karakterét. A szó a betűk összekapcsolása, az Írásjegy a vonalak aránya révén jön létre. S vajon nem fordulhat-e meg a fejünkben, hogy ez utóbbi esetében a vízszintes mondjuk a fajt jelöli, a függőleges az egyedet, a ferde vonalak ama sajátságokat és erőket, melyek az egésznek értelmet adnak, a fehér mező közepén függő pont pedig valamely olyan kapcsolódást, melyet illendőbb kimondatlanul odaérteni? A kínai Írásjegyet tehát tipizált lénynek, írott személyiségnek tekinthetjük, mely, mint eleven organizmus, önálló természetttel és jelleggel, tevékenységi körrel és benső tartással, szerkezettel és arculattal bír.
Ezzel magyarázható a kínaiak áhítatos írás-kultusza. Ők a legalázatosabb tisztelettel hamvasztják el a legszerényebb papírdarabkát is, ha ama titokzatos nyomokat viseli magán. A jel létező, s minthogy általános érvényű, szentté magasztosul. Az ábrázolt idea itt bizonyos értelemben idollá válik. Ez az alapja az írásbeliség vallásos tiszteletének, mely Kínára különös módon jellemző. Tegnap egy konfuciánus templomban jártam.
Az épület egy kihalt negyedben áll, ahol minden bűzlik az elhagyatottságtól, a rothadástól. A három órai nap csendjében és méltóságteljes hevében követjük az út szeszélyes kanyarulatait. Nem a főbejáraton lépünk majd be, mert annak kapuszárnyai belekorhadtak keretükbe: őrizze csak a hivatalos, kétnyelvű feliratot viselő sztélé a vén küszöböt! Egy alacsony kis asszony, tömzsi, mint egy malac, kinyitja nekünk az oldalsó ajtókat, és kongó léptekkel behatolunk a kihalt falak közé.
Az épület udvara és az azt körülölelő oszlopsor, a pillérek közötti levegős hézagok és a homlokzat vízszintes tagolása, a két hatalmas, egymást iker-vonalakkal ismétlő tetőszerkezet, melyek egyetlen lendülettel felágaskodva megemelintik súlyos, komor gerincüket, az előtérben szimmetrikusan elhelyezett két kis pavilon, melyek groteszk nyolcszögletű süvegükkel jótékonyan enyhítik a szigorú összképet, mind-mind az építészet lényegi törvényei, azaz az evidencia erejével ható, de mesteri tudatossággal megszerkesztett látvány és a szabályokat választékos ízléssel alkalmazó, leginkább klasszikusnak nevezhető szépségeszmény jegyében formáltattak ilyenné.
A templom két részből áll. A fedetlen bejárati folyosókon sorakozó feliratos táblák, melyek mindegyikéhez a fal mentén hosszú, keskeny kőoltár csatlakozik, úgy képzelem, a pillanatnyi, futó áhítat külső feltételeit biztosítja. Mi azonban a megemelt küszöbre fellépve bejutunk a szentély homályába.
A tágas, magas terem, mintha mágikus erő uralná, még üresebbnek tetszik, árnyak fátyolozta csend tölti be. Sehol egy ciráda, sehol egy szobor. A csarnok falai mentén, a függönyök közt hatalmas feliratok rémlenek, szemben számos oltár. Ám a templomtér közepén, öt monumentális kőtömb, három korsó és két kandeláber között, egy aranyozott építmény, afféle baldachin vagy tabernákulum alatt, mely mintegy keretbe fogja, függőleges sztélét helyeztek el, rajta négy írásjegy olvasható.
Az írás misztériuma, hogy megszólít. Semmi sem jelzi a tartamot, a szótagolást, ez itt az eredendő, az időtlen jel, melyet emberi száj nem képes kiejteni. Egyszersmind létezik, a jelenlévő szemtől szembe szemlélheti olvasható nevét.
A baldachin megfeketedett aranya szétnyílik, a misztikusan tekergő sárkányokkal ékes két oszop közt felfénylő állítás önnön csendjét jeleníti meg. A hatalmas vörös terem árnyalata a sötétség színét közelíti, oszlopait skarlátszín lakkal vonták be. Csak a templom közepén, a szent szó előtt áll két fehér gránit henger, ők a hely elvont, vallásos karakterének, mezítlenségének hordozói.



A FÜGEFA
(Le Banyan)

A fügefa vontat.

Ez az óriás, akárcsak indiai fivére, nem a földbe markol kezével, hanem válla mozdulatával terpeszti szét gyökereit, akár valami láncköteget. Törzse még mindössze néhány lábnyira emelkedik a talaj fölé, s ő máris kínlódva vonszolja tagjait, mintha csak egy kötélcsomót húzna felfelé. A szörny lassan nyújtózva nekifeszül, minden mozdulata erőtől duzzad, olyan keményen dolgozik, hogy durva kérge meghasad, izmai kitüremkednek a bőr alól. Szaggat, húz, gyűrközik, csípője és válla megcsavarodik, térdhajlata ellazul, majd recseg-ropog és megemelkedik, fel-le járó karjai mintha ki akarnák szabadítani a testet rugalmas béklyóiból. Olyan, akár az egymásba csavarodott pitonok, vagy mint egy hidra, mely végsőkig elszánt igyekezettel szaggatja ki magát a földből. A fügefa mondhatni a mélység terhét rángatja fölfelé, és tartja feszülő tagjaival.
A szegény nép tiszteli, minden falu elején ott áll, mint árnyas lombruhába öltözött pátriárka. Lábánál kis adomány-hamvasztó kemence áll, s még törzsére vagy ághajlataiba is oltárt vagy kőszobrocskát erősítenek. Ő a hely tanúja, a föld uralkodója, aki gyökereinek serege által hatalma alá vonja a talajt, aki kitart mindvégig, bármerre is forogjon árnyéka, maradjon bár magára sarjadékaival, gyűljön bár össze az esti órákban szenvedő, erdőnyi terebélye, görnyedő arany gerince alatt, a boltozatán átszűrődő rózsaszín holdfénynél zsinatolni a falu népe. Ő a kolosszus, aki minden egyes percet elpergett évszázadaihoz ragasztva makacsul emeli láthatatlan terhét.
Minden mitológia helyt adott ama hősök tiszteletének, akik vízzel láttak el valamely vidéket, s a sziklatömböt meghasítva felnyitották a forrás eltömődött száját. A fügefa efféle növényi Herkules, aki mozdulatlan méltóságában valósággal önnön művének emlékoszlopa. Ő lenne talán az a leláncolt szörnyeteg, aki legyűri a fukar föld ellenállását, aki túlcsorduló forrást fakaszt, akinek köszönhetően fű sarjad a messzeségben, és a víz egyenletes magasságban önti el a rizstáblákat? Csak áll és vontat.



A HEGY FELÉ
(Vers la montagne)

Mezítláb kilépek a verandára, és balra tekintek: a hegy lejtőjén, a kavargó fellegek között egyetlen foszforeszkáló ecsetvonás jelzi a hajnalt. A ház lámpáinak imbolygása, gémberedett és félálomba fúlt étkezés, csomagok igazgatása: útra fel. A meredek partoldalon átvágva a külvárosba érkezünk.
E borongós órán ébred a város. A szabadtéri kifőzdék szakácsai begyújtanak a kályhába: néhány bodega mélyén meztelen tagokra vetül a hunyorgó fény. A helybeliek szöges deszkákat fektettek a kirakatok elé, erősítettek a párkányokra, szögeztek a beugrók elé, mégis minden talpalatnyi helyen alvó emberek hevernek. Egyikük már ébredezik, hasát vakargatva, kéjes lomhaságban, tágranyílt, üres tekintettel bámul ránk. Egy másik oly kicsiny helyen fekszik, hogy már-már odatapad a kőhöz. Valaki más csípőig feltűrte nadrágja szárát, még a fenekére ragasztott hólyahgúzó flastrom is kilátszik, s a nyitott ajtó mellett háza falára vizel. Egy öregasszony, aki az állott víz tetején úszkáló lepedékhez hasonló rongyokat visel, két kézzel fésülgeti ótvaros feje búbját. Nem fogom elfeledni azt a kannibál-képű koldust sem, akinek tüskés koponyáján vad bozótként meredezett a haj, és aki csontos térdét kinyújtóztatva, hátán elnyúlva aludt a kora reggeli napfényben.
Nincs különösebb egy alvó városnál. Az utcák akár a nekropoliszok ösvényei, a házak az álmot óvják, minden zárva, így minden méltóságteljesnek, fenségesnek hat. Az álomba fagyott arcokon beállnak a halottak fiziognómiájára jellemző, különös elváltozások. Az alvó ilyenkor sóhajtva harapja az anyaföldet, akár egy húnyt szemhéjú, vaksi csecsemő, aki erőtlen kezével nyögdécselve gyúrkodja dajkája mellét. Mindenütt némaság, mert a föld ilyenkor szoptatja fiait, és még a legkisebb is jóllakik széles keblén. Tejtestvérként szürcsöl itt szegény és gazdag, gyermek és agg, igaz és bűnös, bíró és börtöntöltelék, ember és állat egyaránt. Minden merő rejtelem ilyenkor, mert hisz anyjához búvik most az ember. Az alvó szunnyad, fel nem ébred, rátapad az emlőre, és nem ereszti, hisz ez a korty még jár neki.
Az utca, mint mindig, most is mocsok- és hajszagú.
Közben ritkulnak a házak. Fügefa-ligetek mellett haladunk, a tóból pedig, melynek tükrére árnyat vetnek, kövér bivaly veti ránk rémült tekintetét: csak gerince és ormótlan nagy félholdat viselő feje látszik ki a vízből. A mezőre libasorban igyekvő asszonyok mellett megyünk tovább. Ha egyikük felnevet, nevetése egyre halványulva végigterjed az utána következő négy arcon, s kihúny az ötödiken. Mire a nap első nyílvesszője végighasít a szűzi égbolton, már kiértünk a tágas, kihalt síkra, és a kanyargós földutat magunk mögött hagyva a rizs-, tök-, bab- és dohánytáblákon, uborka- és cukornádültetvényeken
keresztül a hegy felé tartunk.



A FELSŐ-TENGER
(La Mer supérieure)

Hegyet mászom, már fenn is vagyok a megfelelő magasságban, és a hegyek közötti medence mélyén, ahonnan sötétlő szigetek bukkannak elő, a távolban megpillantom a Felső-Tengert.
Igaz, veszélyes utakon eljuthatnék partjára is, ám sétáljak bár a víz mentén, szálljak bár hajóra, felszínén nem hatol át a tekintet.
Éppenséggel fuvolázhatnék is, ütném a tamtamot, a révész-asszony pedig, aki féllábon állva, mint a gólya, másik térdén mellén csüggeszkedő gyermekét tartva szampanját kormányozza a sima tükrön, azt hinné, az istenek mulatnak templomuk udvarán, a fellegek függönye mögött.
Vagy akár lecsatolhatnám cipőmet, és belehajítanám a tóba. Bárhol is érne partot, az arrajáró földre borulna, magával vinné, és babonás tisztelettel elfüstölne négy tömjénrudat előtte.
Vagy kezemmel tölcsért formázok, és neveket kiáltok: először a szó hal el, majd a hang is. A puszta jelentés pedig valakinek a fülébe csendülne, s ő aztán körbeforgolódna, mint aki álmában úgy hallja, nevén szólították, s megpróbálja átszakítani a hálót.



A TUDAT TEMPLOMA
(Le Temple de la conscience)

A függőleges hegyoldal sötét sziklafalából hasították ki, csaknem egy napomba telt, míg felfedeztem, és csak most, e késő délutánon indulok neki a biztosan odavezető útnak.
E szédítő magasságból, ahol most haladok, a széles rizsföld rajzolata térképhez hasonlít, a perem pedig, amelyen lépdelek, olyan keskeny, hogy jobb lábam, amint felemelem, mintha a falvakkal telehintett mezők végtelen, sárga szőnyegén tapodna.
Csend van. Ősrégi, őszes zuzmóval borított lépcsőn ereszkedem le a babérfák kesernyés árnyékába, s mikor a kanyargós ösvény itt hirtelen egy falnak ütközik, bezárt kapuhoz érkezem.
Hallgatózom. Se dobszó, se emberi hang. Hiába rázom vadul, két kézzel a fafogantyút, hiába dörömbölök.
Bemászom a falon, miközben mégcsak egy madárhangot se hallani.
Mint kiderül, mégiscsak laknak itt, s míg a teraszon, a kiteregetett ruhák közt fogamat és ujjaimat az áldozati adományból elvett grépfrút vastag héjába mélyesztem, az öreg szerzetes teát készít nekem az épület belsejében.
Úgy érzem, a hely vallásos jellegét nem az ajtó feletti felirat, sem a szerény pinceüreg mélyén álldogáló szedett-vedett istenek, akiknek tiszteletére vékonyka tömjénrúd füstölög, de még csak nem is ez a savanykás gyümölcs adja meg, melyet éppen majszolgatok. Minden abban kör alakú gyékényben összpontosul, melyet egy muszlinfüggönnyel körbevett alacsony dobogóra terítettek, és amelyen a Bhiku nemsokára lekuporodva meditálni vagy aludni tér.
Vajon nem mondhatom-e, hogy ez a lábam előtt egészen a hegyek és felhők kettős gyűrűjéig terülő széles vidék olyan, mint egy virág, melynek misztikus szíve éppen ez az ülőhely? Vajon nem ez az a mértani pont, ahol a tér összerendeződik, mondhatni létrejön, öntudatra ébred, erővonalai pedig az itt elmélkedő magasabb szemlélődésében találkoznak össze?
Lemegy a nap. Felfelé ballagok a fehér bársony lépcsőfokokon, melyet szétnyílt fenyőtobozok borítanak, akár megannyi rózsa.



OKTÓBER
(Octobre)

Hiába látom, hogy még mindig zöldek a fák.
Akár gyászos köd borítja, akár a még sokáig derült ég próbálja tisztogatni, az év ettől még egy perccel sem kerül távolabb a végzetes napfordulótól. Sem a nap, sem a messzi táj pompája nem csalja meg szememet. Mert már van itt valami meghatározhatatlan nyugalom, valami végtelen pihenő, melyből többé fel nem ébredünk. A tücsök alig fog bele dalába, máris elhallgat, nehogy háborgassa ezt a teljességet, melyen kívül másnak nincs joga megszólalni, és úgy tűnik, csak e mostani, aranyló vidékek fenséges biztonságában szabad az embernek mezítláb járnia. Nem, aki hátam mögött jár a végtelen síkon, már nem a régi fénnyel világít, és akármerre vigyen utam a tarlón, forduljak bár a mocsár nyúlványa felé, fedezzek bár fel egy falut, a Naptól távolodva az égen világosban is látható telt, halvány holdkorong felé fordítom arcom.
És abban a pillanatban, amikor kiléptem a komor olajfák közül, ahonnan feltárultak előttem a hegyláncig terülő sugárzó mezők, abban a pillanatban hallottam meg a varázsigét. Ó, halálraítélt évszak utolsó gyümölcsei ezen az alkonyon, ó visszavonhatatlanul letűnő, végsőkig érett év! Elvégeztetett.
A tél mohó ujjai itt nem fosztják majd ki barbármód a földet. Nem jönnek szaggató szelek, metsző fagyok, mindent megfojtva áradó vizek. Ám az Ég kimondhatatlan szerelemmel mosolyog a Földre, gyengédebben, mint májusban vagy vagy mint amikor a telhetetlen június a tizenkettedik órában a birtoklás heves vágyával tapad az élet forrására. Íme a beleegyezés, mint mikor egy szív enged az állandó unszolásnak: a mag leválik a kalászról, a gyümölcs elhagyja a fát, a Föld apránként beadja derekát a győztesnek, aki mindent követel, a halál szétfeszíti a túlságos bőséggel telt markot! A most fülébe csengő egyetlen szó szentebb, mint a nászéjszakán elhangzottak, mélyebb is, lágyabb, dúsabb: Elvégeztetett. Alszik a madár, alszik a fa a ráboruló árny közt, a földre hajló nap egyenletes kévét vet rá, a napnak vége, végigégett egy év. Az égi kérdésre egyetlen szerelmes válasz adatik: Elvégeztetett.



NOVEMBER
(Novembre)

A nap békés, munkás órák után lenyugszik. Az emberek, asszonyok, gyermekek üstöke teli porral, törekkel, arcuk és lábszáruk bemázolva sárral, s még dolgoznak egyre. Itt aratják a rizst, amott markot szednek, s amint a tapétamintán ugyanaz a jelenet ismétlődik a végtelenségig, mindenfelé nagy, négyszögletű fakádak láthatók, emberek hajolnak fölébük párosával, és az oldaldeszkáknak csapdossák a maroknyi kalászt, az eke pedig már kezdi is megforgatni az agyagot. Íme az érett szemek illata, az aratás szaga. A paraszti munkától nyüzsgő mezőn túl nagy folyam látszik, emitt pedig, a síkság közepén, a lemenő nap fényében vöröslő diadalkapu teszi teljessé a tájképet. Egy férfi halad el mellettem, kezében lángszín tollazatú csirke, egy másik pedig vállára vetett bambuszbotja elülső végén ón teáskannát, a hátulsón egy csomagot visz, benne összekötözött zöldség, darab hús és kis kötegnyi abból az ezüstös papírpénzből, amelyet a halottak tiszteletére égetnek el errefelé, lejjebb pedig egy hal hintázik szalmafonatra kötve. Kék inge, lila nadrágja rikít a tarló lakkfényű arany háttere előtt.

- Csak ne gúnyolódjék senki e tétlen két kézen!
Sem az orkán, sem a fölé boruló tenger nem ingatja meg a súlyos követ. Ám a fa tovaúszik a vízen, a levél enged a levegőnek. Én még könnyebb vagyok, lábam nincs odarögzítve a földhöz, s magával vonz a visszahúzódó fény. Végig a falvak homályos utcáin, a fenyveseken és sírokon, a mező szabad térségein én vagyok a lemenő nap. Sem a boldog síkság, sem a hegyek harmóniája, sem az aratás vert ezüstjét tarkító kedves, üdezöld foltok nem enyhíthetik annak tekintetét, aki magára a fényre vágyik. Amott, abban a szögletes szakadékban, melyet nyers falakkal határol a hegy, a levegő és a víz rejtelmes tűzben égnek: ennek az aranynak a szépsége mellett a természet halott dolgok halmaza csupán, terjengő világossága sötét éjszaka. Vágyott elixír, vajon miféle misztikus úton adatik meg, hogy részesüljek szűken mért cseppjeidből?!
Az este ma egy magas olajfa közelében ér, a család, melynek kenyerét adja, éppen szüretel. Létrát támasztottak a törzsnek, a lomb közül beszédet hallok. A napszállat kihúnyt, fakó világánál látom, amint arany gyümölcsök villognak a komorzöld levelek közt. Közelebb lépek, s íme, minden egyes gallyacska finoman kirajzolódik az ég smaragd hátterén, ki tudom venni a kis, vörös narancsokat, belélegzem a fanyar, erős aromát. Ó, csodálatos szüret, melyet egyvalakinek, egyetlen egynek ígértek, gyümölcs, melyet valami meghatározhatatlan, bennünk élő erő mutat fel!
Még nem jutottam el a fenyvesig, s lám, itt az éjszaka, már hűvös holdvilág ragyog rám! Azt hiszem, nem csekély különbség ez: a nap minket néz, de mi a holdat nézzük. Arca mindig másfelé fordul, és mint a tenger mélyét bevilágító fény, csak az árnyakat rajzolja ki tisztán. - Itt, ennek az ősi sírnak mélyén, e romos templom sűrű füvében, fehérbe öltözött szépasszonyok, bölcs aggastyánok képében vajon nem egy rókafalkával akadok össze majd? Máris verssorokat, találós rejtvényeket adnak fel nekem, megitatnak borukkal, s utamat máris elfeledtem. Ám jólnevelt vendéglátóim csupán szórakoztatni kívánnak, egymás nyakába hágnak - lábaim kijózanodva rátérnek a hazafelé vezető keskeny, fehérlő ösvényre.

De lenn a völgyben már emberek gyújtotta tűz világol.



FESTMÉNY
(Peinture)

Feszítse csak ki nekem valaki négy sarkánál fogva a selymet, egyáltalában nem festek eget rá, sem a tenger, sem a partok, sem az erdő vagy hegység meg nem kísérti ecsetemet. De föntről lefelé, jobbról balra, egy új horizont távlatába állítva, durva vonásokkal felhordom a földet. A községi mezsgyék, a mezők határai pontosan kirajzolódnak rajta, azok is, melyeken már dolgoznak, s azok is, melyeken még lábon sorakozik a kévék hadserege. Egyetlen fát sem hagyok ki a leltárból, naiv iparkodással a legapróbb házikót is feltüntetem. Ha jobban megnézzük, az embereket is észrevesszük, ez napernyővel kezében egy kőhídon kel át, amaz csöbrét mossa a kacsaúsztatóban, emitt egy apró pad araszol, ketten cipelik vállon, amott pedig türelmes szántóvető, aki a barázda mentén újabb barázdát hasít. A képet keresztben tócsák kettős sora szeli át, az egyik ilyen kerek pocsolya víz helyett darabka kék éggel van tele, s egy halványsárga hold háromnegyedével.



A SZEMLÉLŐDŐ
(Le Contemplateur)

Laktam valaha másutt is, mint e kőbe vájt kerek üregben? Három óra tájban egy holló alighanem elhozza majd nekem a szükséges mennyiségű kenyeret, ha ugyan időközben a vízesés állandó moraja jól nem lakat. Mert a hegyipatak odafenn, száz lábnyi magasban, mintha egyenesen a sugárzó égboltból törne elő kérlelhetetlen erővel, átveti magát a váratlanul emelkedő peremen, a futását megtörő bambusztövek közt, és egyetlen függőleges, félig sötétlő, félig világló oszlopban összeforrva sulykolja a dübörgő barlangüreg padlóját. Emberi szem soha meg nem pillanthatja, hol rejtőzködöm. Az árnyak közt, melyek csak délben oszlanak el, a szakadatlan zuhogástól állandóan mozgásban lévő tó fövenyén van lakhelyem. Odafentről, a bőkezű égből csupán a félköríves mélyedésen kiapadhatatlan hullámaival túlcsorduló, egyetlen harapásnyi, ragyogó víz- és tejsugár jut le hozzám. A patak e kitérő után tovairamlik, s olykor hátam mögül, az állandó zubogáson át, melynek fültanúja vagyok, hallom a földek felé alászálló ér madárdalba vegyült, távolba vesző locsogását.



DECEMBER
(Décembre)

Kezed végigsöpör a síkon és a lombos völgyeken, végigszánt a távolt fürkésző tekinteted felmérte bíbor- és cserfa-árnyalatú földeken, majd megállapodik e dús brokáton. Minden néma és párnás, sehol egy zöldellő seb, semmi fiatalos, semmi új nem szegi meg e telített, tompa hangzás dallamát, szerkezetét. Sötétlő felleg borítja be az eget, tölti meg párával a hegyek horpadásait, s úgy simul rá a szemhatárra, mintha csapokkal illesztették volna oda. Tenyerével végigsimítja az ibolyakék mezőket szegélyező tömött lombú fenyvesek széles, cakkos paszományát, ellenőrzi a téli nap ködébe, szövetébe belemosódott részleteket, egy-egy fasort, falut, végigfuttatja rajtuk ujjait. Jól érezhető, hogy az idő nem múlik tovább, a táj, akár egy kiürült színházterem, melyben már csak a melankólia leng, bezárult, s mintha egy fülnek nem hallható, nagyon-nagyon vékony hangra figyelne.
Enyhék ezek a decemberi délutánok.
Szó sem esik ilyenkor a gyötrelmes jövőről. A múlt pedig oly halott, már nem is szenved attól, hogy bármi túlélheti. Megannyi fűből és a bőséges aratásból nem maradt semmi más, mint némi elhullott szalma, fonnyadt törek. Fagyos víz dermeszti a visszájukra fordult földeket. Mindennek vége. Két év közt felfüggesztve szünetel a világ. Elménk más munka híján hallgatag örömmel elmereng, és új terveket dédelgetve, akár a föld, a szombat nyugalmát ízleli.



VIHAR
(Tempete)

Hajónk reggel maga mögött hagyta a méz- és rózsaszínű földet, s most a lágy, alacsony párában úszó nyílt tengerre tér. Árnyas álmaimból felriadok, a napot keresem, s látom, hogy éppen lehanyatlik mögöttünk: előttünk viszont, észak felé, széles, hókupachoz hasonló hegylánc fut végig az ég peremén, határt szabva a tenger fekete, holt térségeinek. Az Alpok az, a maga merev, téli ridegségében. A széles magányban egyedül a mi bárkánk hasítja a mélabús habokat, s halad a fehérlő torlasz felé, akár egy határtalan porondra kilépő bajnok. S most a felhő hirtelen, akár egy fellebbenő szekér-ponyva, kitárja előttünk az eget: e napfény-hasította résen át, melyen felvillan a mögöttünk lévő szemhatár, szeretnék egy utolsó pillantást vetni a nap maradványára, a szinte kivilágítva álló szigetekre, a tenger túlsó peremén evickélő három dzsunkára. Egyre mélyebben hatolunk be a felhők dúlta katlanba. Remeg alattunk a tér, s a hajóorr a deszkaépítményünket körbevevő örvény diktálta ritmusban mintha csak nagy reverenciával üdvözölne valakit, vagy mint egy ellenfelét méregető kakas nyaka, süllyed és emelkedik. Itt az éj, északról borzalmas, metsző szél süvölt. Egyik oldalon a lencse formájú, vöröslő hold ballag, felhasítva a kusza felhők tömegét, a másikon beesett, ráncos üvegarcú helyzetjelző lámpásunk csüng az előárbocról. Ugyanakkor minden nyugodt még, a víz kévéi egyenletesen szöknek fel előttünk, komor tűz járja át könnyekből szőtt testüket, mely gyöngyözve visszaperdül a hajóélről.



A DISZNÓ
(Le Porc)

A Disznóról festek képet itt most.
Testes, egy tömbből faragott állat, sehol egy ízület, még nyaka sincs, úgy hasít a térbe, akár az ekevas. Négy zömök sonkáján döcög előre, egyetlen szaglászó ormány az egész, és amit megszimatol, szivattyúként be is szippantja. Mihelyt rábukkan egy alkalmas gödörre, rögtön hatalmasan belehemperedik. Egész más ez, mint mikor a kacsa tollászkodva beletoccsan a vízbe, de a kutya szervilis ujjongásához sincs köze: mélységes, magányos, öntudatos, osztatlan gyönyörűség. Szuszog, szörcsög, csemcseg, nem is tudni, eszik-e vagy iszik éppen, gömbölydeden, finoman remegve lépked, s beleveti magát a friss sár zsíros sűrűjébe, röfög, zsigerei mélyéig élvez, hunyorog. Megrögzött gyűjtögető, s bár mindig működésben lévő szaglószerve semmit nem szalaszt el, a virágok és gyümölcsök illanékony illata nemigen vonzza. Mindenben táplálékot keres, szereti mindazt, ami dús, hatalmas, érett, és erős ösztönével mindenekelőtt két dologhoz kötődik: a földhöz és a hulladékhoz.
Mohó kéjenc! Ám ez a meghatározás, valljuk be, korántsem kielégítő: valami még hiányzik. A test még nem nem minden önmagában, a tan pedig, amelyet oktat, korántsem hiábavaló. "Ha el akarsz jutni az igazságra, ne csupán szemedre hagyatkozz, vesd bele egész valódat gátlások nélkül, mindenestül." A boldogság kötelességünk és osztályrészünk. Nagyonis adva van egyfajta tökéletes birtoklás.
- De valahányszor egy kocával találkozom, akárcsak Aeneas, aki jelnek tekintette az ilyesmit, jóslatot, magasabb jelképet vélek felfedezni benne. Bőre sötétebb, mint az eső függönyén áttűnő dombok, s ha leheveredik, hogy inni adjon a lábai közt tülekvő malacoknak, valósággal olyannak látom, mint a hegyeket, melyeknek patakjain fürtökben csüngnek az éltető nedvet szívó falvak - éppoly zömök, éppoly formátlan is.
Ne feledjük azt se, hogy a sertések vére megköti az aranyat.



AZ ÖNTÖZŐCSATORNA
(La Dérivation)

Más folyók ugyan tölgyek ágait, a vastartalmú föld vöröslő oldatát vagy rózsákat, platánkéreg-darabkákat, szalmatöreket, jégtömböket sodornak a tenger felé, a Szajna párás decemberi reggeleken, mikor fél kilencet ütnek a toronyban, a daruk merev karja alatt szemetes dereglyéket és hordókkal zsúfolt uszályokat terel, a Haha vízfátylas tarajú zúgói valamelyikénél hirtelen a magasba emel egy száz láb hosszúságú fenyőrönköt, mint valami barbár dárdát, a zavaros egyenlítői folyamok pedig kavarogva hurcolják tova kazalnyi fű-fa kusza hordalékát: ha viszont ár ellen hasra fekszem a csatorna színén, és megkapaszkodom, medre szűk két kiterjesztett karomnak, mélysége kevés, hogy elmerüljek.
A Napnyugat igézete nem hazudik! Tudjátok meg, aranya nem hiába csalogat el minket az árnyak közül, gyönyörei igenis valóságosak. Rájöttem, nem elég látni, nem szükséges talpon maradni, ahhoz, hogy a gyönyört megízlelhessem, elegendő, ami most lábamnál elterül. Mert az imént, a meredek parton meglepett léptekkel lefelé tartva rátaláltam az öntözőcsatornára! A Nyugat kincse nem másé. Itt csordogál felém, önti magából a Föld.
Sem a puszta kézzel vagy mezítláb gyűrögetett selyem, sem az áldozati szőnyegek süppedő gyapjújának tartása nem foghatóak eme sűrű, folyékony közeg ellenállásához, melybe belecsusszanva önnön súlyom lebegtet, sem a tej neve, sem a rózsa színe ehhez a csodához, melynek süppedését egész testemben érzem. Igen, magamba iszom anyagát, igen, elmerülök a borban! Kitárulhatnak a zsilipkapuk, hogy befogadják a felső vidékekről érkező fa- és gabonaszállítmányokat, kifeszíthetik hálóikat a halászok, hogy kallódó tárgyakat és halat fogjanak, meregethetik a vizet, turkálhatják a homokot az aranymosók: a folyó akkor is ugyanazon bőséget árasztja rám. Ne mondjátok, hogy látok csupán, mert a szem ehhez kevés, ide finomabb érzékek kellenek. Élvezni annyi, mint felfogni, felfogni annyi mint felmérni.
Ezen az órán, mikor a szent fény kihívja az árnyék válaszát, s rögtön szerte is foszlatja azt, a vízfelszín kitárja virágtalan kertjét mozdulatlan utazásom előtt. E húsos, halványlila redők között íme a gyertyák vízre festett visszfényének foltjai, íme az ámbra, íme a leglágyabb zöld, íme az aranyszín. De csitt: most szerzett tudásom senki másé, s mikor a víz majd feketére vált, enyém lesz az egész éjszaka, összes látható és láthatatlan csillagával egyetemben.



AJTÓK
(Portes)

A négyszögletes ajtók nem annyira kinyitják, mint inkább lezárják a félfák közét.
Akadnak, akik mágikus léptekkel a néptelen Yamen és a mély csönddel teli udvar felé igyekeznek, ám ha abban a pillanatban, mikor már végiglépkedtek a kavicsos ösvényen, és kezük éppen koppant egyet a látogató érkeztét jelző dobon, ha ekkor távolról jövő, gyenge hangon a saját nevüket hallják (mert a feleség vagy a fiú torkaszakadtából kiabál a halott fülébe), úgy sikerül erőt venniük végzetes fáradtságukon, és egy-két lépést hátrálnak az ajtószárnyaktól, amelyen a vágyott nyílás tátong, a lélek pedig visszatalál testébe. Ám azt, aki már megtette a jóvátehetetlen lépést a süket küszöbön túlra, nem hívja vissza többé egyetlen név zengése sem. És alighanem ilyen az a hely is, ahol lakom, és míg egy komor tócsa barokk keretbe foglal, a lapos kövekre támaszkodva ízlelgetem a hallgatag kert titkát és feledését.
Régi emlékeinknek sincs több kanyarulata és különös átjárója, mint annak az útnak, amely udvarok, üregek és folyosók során át ide vezetett. E szűkös rezidencia tudománya abban áll, hogy mindig tévútra csal, s mindig gondosan elrejti előlem határait. Hullámos, hol lejtő, hol emelkedő falak tagolják szakaszokra, és míg a föléjük kinyúló fák csúcsa és a pagodák tetői mintha hívogatnák a vendéget, hogy jöjjön kifürkészni titkukat, léptei nyomán meglepetések és csalódások sorozata éri, s csak mind távolabb kerül céljától. A tetőharang mívesre faragott csúcsát ékítse bár egy lopótök-csupasz koponyájú törpe vagy egy gólyapár, árnyékában nincs olyan kihalt terem, hol ne füstölögne egy félig égett tömjénrúd vagy ne fonnyadozna egy ottfeledett virág. A Hercegnő, az Agg csak az imént kelt fel e székről, s a zöldes levegőben még ott úszik a ritka selyem zizegése.
Bűvös, bizony, bűvös az én hajlékom! A falakat, melyeknek csipkézett oromzata szinte szertefoszlani látszik, felhőtömböknek látom, a szeszélyes tagolású ablakok meg lombokból állnak össze, melyeknek kusza hálóját a keskeny közökben látni. A szél, mely mindenfelé kis visszahajló végű cakkokat hagyott maga után, a ködből hasította ki ezeket a szabálytalan réseket. Bárcsak mindig olyan kertben szakíthatnám le a délután virágát, melynek bejárati kapuja kancsó-, levél-, állatpofa-formájú, vagy kerek, mint a lemenő nap, mikor korongja eléri a víz színét, és mint az épp akkor felkelő hold.



A FOLYÓ
(Le Fleuve)

Tekintetem a folyó széles, sárgás felszínéről a hajó oldalfalán függeszkedő férfira siklik, aki a zsinórt gyakorlott mozdulatokkal öklére tekerve, nagy ívben a mocsaras vízbe hajítja a mérőónt.
Amint a paralellogramma lapjai forrnak eggyé, úgy fejezi ki a víz is a táj geometrikus vonalakban összefoglalható erejét. Minden vízcsepp futó becslés, hozzáadódik a területi érték egyre növekvő összegéhez, s miután megtaláltuk az adott térség legmélyebb pontját, kirajzolódik az áramlat, mely a nehézkedés következtében terebélyesedő gyűrűkben a legmélyebb centrum felé tart, és amelynek a hullámok hatalmas tömege félelmetes sodrást kölcsönöz. Egy egész világ kijárata ez, Ázsia, amint útrakel, s önnön határához ér. Hatalmas, mint a tenger, mégis meghatározott cél felé törekszik, függ valamitől. Nincsenek csatlakozások, mellékerek, csupán egyetlen vonulás. Hiába pergetjük vissza a napokat, sosem jutunk el az elágazásig, s a mindvégig előttünk terülő folyó széles lendülettel nyitja meg közepütt a földet, egyenletes metszéssel hasítja ketté a nyugati szemhatárt.
Minden víz vonzza az embert, s bizonyos az is, hogy ez a hömpölygés erősebb hívással szólítja meg bennünk a test és lélek közötti közeget, erőtől és szellemtől duzzadó emberi folyamunkat, izzó, sötétlő vérünket, mint a szűzi kékségű tenger. Íme a világ egyik legnagyobb működő artériája, az egyik leghatalmasabb életosztó csatorna, érzem, amint talpam alatt áramlik dús nedve, mely épít és rombol, görget és formál. S míg a szürke égből aláomló, utunkat magába nyelő végtelenség ellen haladunk, magával a földdel, a minden Földek Földjével, Ázsiával egyesülünk, aki minden emberek szülőanyja, mozdíthatatlan és eredendő középpont: ó, túlcsorduló dajkamell! Látom bizony, hiába rejti előlem a fű, behatoltam titkába: amint a víz bíbora tanúsítja a seb valódiságát, ugyanúgy a Föld is beleolvasztja önnön lényegét, melynek anyaga nem más, mint tiszta arany.
Az égbolt alacsony, a fellegek észak felé sodródnak, mind jobb-, mind balkéz felől komor mezopotámiai táj. Sehol egy falu, egy ültetvény, alig akad itt-ott egy-egy megtépázott fa, négy-öt düledező viskó, néhány halász-kellék, egy imbolygó, roskatag bárka, nyomorult lélekvesztő, melyre rongyos vásznat erősítettek vitorla gyanánt. A pusztulás tarolta le, és az élettől, tápláléktól túlcsorduló folyam sem öntözi e partot, melynél kopárabbat még nem látott a hurkot vető, paradicsomi víztömeg, mióta az ember először fúrt lyukakat egy tehéntülökbe, és zengette fel ama fanyar, nyers hangot a visszhangtalan vidéken.



AZ ESŐ
(La Pluie)

A két velem szemközt lévő, a két jobboldali és a két balkéz felől nyíló ablakon át látom, s mindkét fülemmel hallom is az eső mérhetetlen zuhogását. Azt hiszem, negyed egy felé járhat: körülöttem minden csupa fény, csupa víz. A tintatartóba mártom tollamat, és, akár egy légbuborékba zárt rovar, benső, vízmélyi börtönöm biztonságát kiélvezve írom ezt a verset.
Nem hűvös permet szemerkél, nem is ernyedt, enyhe zápor. A felhő egészen közelről tör rá a földre, tömötten, bolyhosan ráereszkedik, valósággal letámadja, irdatlan, határtalan erővel. Mit számít, békák, ha hideg is van, a sűrű, lucskos fűben tócsák mindenütt! Ne féljünk, hogy eláll, oly bőséges, oly áradó. Romlott ember az, testvéreim, aki nem éri be ezzel a színültig telt pohárral. Eltűnt a föld, úszik a ház, patakzanak a vízben álló fák, még a szemhatárt lezáró folyam is árad, akár a tenger. Az idő most nem múlik, feszülten figyelek, ám korántsem valami óraszerkezet neszére, inkább a zsoltár semleges, megszámlálhatatlan mormolásán meditálok.
Az eső azonban napszállat körül abbamarad, s míg a gyülemlő felleg még zordabb rohamra készül, egy pók állapodik meg fejjel lefelé függve a lombokon és a dióhéjszín északi égre nyíló ablakom előtt, akár az ég csúcsán az Írisz, mely a csatatérre önti olvasztott aranyát. Sötétedik, világot kell gyújtani. Ezt a csepp tintát ajánlom fel áldozatként a viharnak.



ÉJSZAKA A VERANDÁN
(La Nuit a la vérandah)

Egyes rézbőrű törzsek úgy tartják, hogy a halvaszületett gyermekek lelke a vénusz-kagyló héjába költözik. Ezen az estén a kecskebékák szakadatlanul zengő kórusát hallgatom, olyan ez, mint a gyermekek fecsegése, a kislányok panaszos siránkozása, csupa bugyborgó magánhangzó.

- Régóta tanulmányozom a csillagok szokásait. Vannak közöttük magányosan ballagók, mások csapatokba verődnek. Felismertem a Kaput, a Hármas Utat. A legszembeötlőbb helyen, a legmagasabb ponton Jupiter lépdel tisztán, zöldesen, akár egy aranyborjú. A csillagok állását korántsem a véletlen szabja meg. A köztük lévő távolság játéka mintha örvénylő mélységbe ragadna, ingamozgásuk nem annyira mechanikai, mint inkább élettani egyensúlyunk része. Talpammal tapintom őket.

- Mágikus eljárásom lényege az, hogy a sorban tizedik ablakhoz érve az árnyas, néptelen szobán keresztül, a szemközti ablakon át a csillagtérkép egy másik darabjára is rálátok.

- Betolakodók nem zaklatják álmaidat, falon átütő égi tekintetek nem kavarják fel nyugalmadat, ha lefekvés előtt gondosan felállítod e hosszú tükröt az éjszakával szemközt. A Föld nem tarthat ilyen tágas tengert a csillagoknak, csak ha jobban átengedi magát behatásuknak, és mint valami fényképész előhívó oldatába, fürdőbe meríti őket.

- Oly csendes az éj, hogy már-már sós íze van.



A HOLD RAGYOGÁSA
(Splendeur de la lune)

A kulcs, amely kitárja vakságom előtt e szövetajtót, és megszabadít, az elfojthatatlan indulási kényszer, a rejtélyes nyájasság, mely eltölt, a megmagyarázhatatlan válaszok hangtalan robbanásai, és hogy szívem szinte magzatként ring bennem, mindez egyszeriben ráébreszt, hogy alszom, s rögtön fel is riadok.
Mikor megváltam e négy ablaktáblától, átlátszatlan, árnyas éjszaka borította be őket, s most, amint kilépek a verandára, a tér kelyhe már telve van fényeddel, ó, álmodások Napja! Ez az árnyak mélyéről feltámadó tűz nemhogy nem zavarja meg, de egyenesen beteljesíti az álom művét, még nagyobb súllyal nehezül az alvókra. Tehát nemhiába keltem fel nyoszolyámról, akár az áldozatot bemutatni ébredő pap, hisz most szemtől szembe láthatom e mágikus tükröt. A napfény az élet és a teremtés hatóanyaga, energiáiból táplálkoznak látomásaink. A hold ragyogása viszont gondolataink szemléletmódjához hasonlít. Íme, így áll elém, nincs ereje, heve, és szikrázó körében az egész teremtés sötéttel itatódik át. Magasztos orgia! A reggelt megelőzve szemlélem a világot. Ez a magas fa, lám, kivirágzott: sudár, magányos, akár egy hatalmas, fehér orgonabokor, akár egy menyasszony, borzong az éjszakában, minden ágáról fény csepeg.
Ó, éjfél-utáni hold! Választott királynőm nem a szédítő égbolt csúcsának Sarkcsillaga, nem is a Bika vöröslő tüze, s nem is e mélységes lombú fa megemelkedő levele alól kikandikáló égitest tündöklő topáza, hanem az a legtávolabbi, legszélső, annyi ragyogás közt elkallódó csillag, melyet egy ütemre dobbanó szemem és szívem csak akkor ismer már fel, mikor elenyészni látja.



ÁLMOK
(Reves)

Ha este zenét hallasz, gondod legyen rá, hogy lámpást adjanak melléd - ne félj, hogy szem elől téveszted cipődet, hiszen világító fehér -, különben még rálépsz egy láthatatlan lépcsőfokra és a levegőn át, a ködben járatlan útra tévedsz végleg, a hajnal pedig már egy bírósági épület árbockosarába láncolva, vagy egy templomfal vitorlarúdjára, szörnyfej fölé kötözve talál, mint egy denevért.

- A pap, amint meglátta a hold erőteljes fénye megvilágította fehér falat, egy percig sem habozott, egyenesen odakormányozta sajkáját, a mezítlen, világló tenger reggelig nem árulta el az evezők misztikus merülését.

- A horgász nemhiába tűrte e hosszúra nyúló, néma és melankolikus napon át az eget, a mezőket, a három fát és a vizet, csak akadt valami a horgára. Most érzi, amint belei mélyén beakad a kis fémkampó, a metsző zsinór finoman megfeszül, és a mozdulatlan felszínen át a sötét mennyezet felé emeli őt: a vízre hulló levél nyomán meg se rezdül a tó üvege.

- Ki tudja, hol nem találkoznál tenyered nyomával és ujjad pecsétjével, ha esténként, elalvás előtt gondosan sűrű, sötét tintával kennéd be kezedet!

- Kéményem külső nyílásához kikötve, majdnem függőlegesen egy csónak várakozik. Amint befejeztem munkámat, teára várnak az eget kelet-dél-nyugati irányban átszelő szigetcsoport egyik szigetére. A helység összezsúfolt lakhelyeivel, meleg árnyalatú márványfalaival afrikai és olasz városokra emlékeztet. A csatornahálózat kitűnő, és a teraszon, ahol ülünk, élvezzük a friss levegőt, a tágas panorámát. Mindenfelől félbemaradt építmények, omladozó rakpartok, megrokkant hídfők veszik körbe a Kükládok e tagját.

- Mióta a sárga agyagból lévő töltést, ahol élünk, gyöngyházfényű síkság övezi, minden este kimegyek a partra, ellenőrzöm az áradat munkáját, s ekkor a habokból megindul felém az Illúzió és a Varázslat. A lagúna túloldaláról hiába érkeznek szüntelenül a földdel telt bárkák, hogy megerősíthessük a málladozó gátat. Miként is bízhatnék meg ezekben az utakkal átszelt zöldellő mezőkben, melyekre a földművesek habozás nélkül ráhagyják veteményeiket és munkájukat, hiszen egy szép napon, amint felkapaszkodtam a fal tetejére, csak hajnali színekben pompázó víztükröt láttam helyükön?! Egy-egy magányos falu, koronáig elmerült fa bukkan fel itt-ott, amott pedig, ahol nemrég még sárga arcú emberek csapata kapálgatott, szempilla-formájú bárkákat látok. És még ez a túlontúl szép este is oly vészjósló! Az este és a feltartóztathatatlanul terjedő rózsaszín, azúrkék víztükör ellen semmi más nem oltalmazza komor gyárainkat és borjúbőrrel, faggyúval zsúfolásig telt boltjainkat, mint a kéjvágy megfékezésére szolgáló régi rendelet, ez a romos fal, melyen a kaput vigyázó nyomorúságos katonák leplezik le az éjszaka üzelmeit, időnként belefújva négy láb hosszú trombitáikba. S már jönnek is a hullámok, megszabadítanak súlyomtól, és hónom alá nyúlva magukkal vonszolnak...

- Újra látom magam gyermekként, a szélben hajladozó öreg fa legfelső ágvillájában állva, az almák között. Innen, akár egy oszlopon trónoló isten, a nagy világ-színpad nézője, elmélyülten tanulmányozom a föld domborzatát és alakzatait, a lejtők és síkok eloszlását. Meredt szemmel, mint egy holló, bámulom a kakasülőm alatt kibomló mezőket, tekintetemmel követem az utat, mely kétszer is felbukkan a dombtetőkön, míg végül elnyeli az erdő. Semmi nem kerüli el a figyelmemet, sem a kéményfüstök iránya, sem a fények és árnyak állaga, sem a mezei munkák üteme, sem az úton közeledő kocsi, sem a vadászok fegyverének torkolattüze. Nincs szükségem naplóra, hisz abból csak a múlt olvasható ki. Elég felmutatnom arra az ágra, s máris áthatolok a falon, s mindent jelenként látok magam előtt. Felkel a hold, felé fordítom arcomat e gyümölcsökkel telt házban. Nem mozdulok, s közben időről időre, mint érett, súlyos gondolat, lehull egy alma a fáról.



HŐSÉG
(Ardeur)

Ez a nap kegyetlenebb, mint a pokol.
Kinn letaglóz a hőség, a vakító ragyogás felemészt minden árnyat, olyan kitartó, hogy már-már állaga van. A körülöttem lévő dolgok nem annyira mozdulatlanok, inkább megdermedtek egy-egy elképedt mozdulatban. Mert a Föld e négy holdhónap alatt világra hozta utódait, ideje hát, hogy Férje megölje, így a férfi kitárja égető tüzét, és kérlelhetetlen ölelésre ítéli asszonyát.
Ami engem illet, nos, mit is mondhatnék? Ó, hiszen ha e lángoktól visszahőköl gyengeségem, ha szememet lesütöm, ha testem verejtékezik és lábam hármas eresztékei összecsuklanak alattam, vádolhatom a lomha anyagot, ám a férfias dac hősi mámorban lép túl önmagán! Lelkem habozik, érzem, ám csak a legmagasabbrendű jelenségek elégíthetik ki ezt a gyönyörű és borzalmas féltékenységet. Meneküljenek csak mások a föld alá, torlaszolják el gondosan otthonuk réseit, a nemes szív, melyet a szerelem éles fegyvere szorít sarokba, felfog minden izzást és kínszenvedést. Sokszorozd meg lángjaidat, te nap, sosem éghetünk eléggé, eméssz el mindent: egyetlen fájdalmam, hogy nem szenvedhetek eléggé. Bár semmi tisztátalan ne menekülne meg e kohóból, semmi, ami vak, ne kerülhetné el a fény kínzókamráit!



A VÁROS LÁTVÁNYA
(Considération de la cité)

Azon az órán, amikor a férfi, akinek se asszonya, se gyermeke, emelkedett vágyakozástól űzve feljut a hegy tarajára, s már egy szintben van a lenyugvó nappal, magasan a föld és népei felett, egy fenséges elrendezésű város képe rajzolódik ki előtte az égen, a végtelenben függő térben.
Templomváros ez.
A modern városok utcái és negyedei a tőzsdék és vásárcsarnokok, iskolák és közigazgatási intézmények köré zsúfolódnak, ezeknek ormai és szabályos tömbjei magasodnak az egyforma tetők fölé. Ám az este megképződő, hármas hegycsúcs formájú települést, az örök várost egyetlen profán vonás sem ékteleníti, épületeinek határtalan szerkezete, szabályos alaprajza semmi olyasmire nem utal, ami ne lenne összhangban a legmagasztosabb funkciókkal, ami utólag ékelődött volna be létrejöttének rendjébe.
És a szemlélő, kinek lábát ócska cipő tartja ingatag egyensúlyban, akár a Királyság polgára a főváros közelébe érve, próbálja felfogni annak hatalmas alakzatát, e Jeruzsálem láttán megpróbálja kihámozni az itteni törvényeket és körülményeket. A csarnokok és az egymásnak felelgető kupolák, oszlopsorok egyike sem vonja ki magát a kultusz követelményei alól, de még a korlátok és teraszok ritmusa, részletei sem közömbösek a szertartás menete szempontjából. A tornyok bordái, az emeletek illesztései, a bazilikák és udvarok, a medencék és a négyszögű kertek lombjai is egyazon hóból vannak kifaragva, s talán még a gyengéd, halványlila fátylat is csak az árthidalhatatlan távolság vetíti rájuk.
Hát ilyennek láttam egyik este, egy pillanatra ezt a magányos várost.



ALÁSZÁLLÁS
(La Descente)

Ó, bárcsak tovább aludnának az emberek, bár ne érne még partot ez a hajó, bárcsak elhangzana a szó, eloszlana a balsors!
Álmomból kikecmeregve lángok közt ébredtem.
Ennyi szépség láttán nevetni támad kedvem! Micsoda pompa, micsoda ragyogás, micsoda kiolthatatlanul eleven színek! Hajnallik. Ó, Istenem, milyen vadonatúj most nekem e kék, milyen lágy és milyen friss ez a zöld, s milyen béke tölt el szemtől szemben az éggel, mely még oly sötét, hogy hunyorognak rajta a csillagok! Ó, barátom, milyen jól tudod, merre kell tekintened, mi vár rád, ha nem röstellsz felpillantani a mennyei fényekre! Ó, bár megadatna, hogy ezt a színt szemlélhessem! Ez az árnyalat koránsem azonos a pirossal, de mégcsak a nap színével sem. Arany és vér vegyüléke, a győzelembe oltott élet, az öröklét, az ifjúság forrása! Az a tudat, hogy itt most csak a nap kel fel, cseppet sem zavar meg ujjongásomban. Az azonban, hogy ez a kiáradó öröm engem is meg akar dicsőíteni, hogy elfogad magáénak, hogy elém jön, úgy felkavar, mint egy szerelmest, egész testem beleborzong!
Idd magadba, ó, szívem, e kimeríthetetlen gyönyört!
Mitől riadtál meg? Nem látod tán, merre terel a bárkánk futását gyorsító fuvallat? Miért kétkedel abban, hogy megérkezünk, s hogy e tündöklő ígéretre végtelen nap következik majd? Már látom magam előtt, amint felkel a nap, s felkészülök, hogy elbírjam terhét. Ó, fény, nyelj el örvényedbe mindent, ami mulandó! Jöjjön a dél, hadd szemléljem uralmadat, Nyár, gyönyörben elmerülve hadd üldögéljek, és szürcsöljem a fényt az egész föld békéje közepette, magányosan, akár egy búzaszem.



A HARANG
(La Cloche)

A levegő most tökéletesen mozdulatlan, a nap a Dél szertartását végzi, a csengő és üreges tér dallampontjára felfüggesztett nagyharang pedig megkondul a cédrusfa harangnyelv ütése nyomán, s vele bong a Föld is. Ekkor a távolba hullámzó, hegyen-völgyön át gyűrűző fal, melyet szabályos időközönként küklopszi kapuzatok tagolnak, körülírja a benső moraj terjedését, kirajzolja a rezgés határait. Az egyik beszögellésbe várost építettek, a fennmaradó területet pedig földek, erdők, sírok foglalják el, s a bronz zengése a szikomorfák árnyékában, egy-egy pagoda mélyén visszaverődik a szörnyek elnémult szobrairól.
Láttam magát az építményt is - ama Csillagvizsgáló mellett található, ahol egykor Kang-csi tanulmányozta az aggkor csillagát -, melyben egy öreg bonc felügyelete mellett, adományokkal és feliratokkal ellátva trónol a harang. Öblét egy átlagos termetű férfi átérné kiterjesztett karral. Megkopogtatom a legkisebb ütésre is megzendülő, tizenöt hüvelyk vastagságú ércfalat, s hosszan fülelek. Eszembe jut a harangöntő története.
A mesterember érdeklődését egyáltalán nem csigázta fel a vonó nyomán felbúgó selyem- vagy bélhúr, sem az, ha a széljárta vadon zsongani kezdett. Úgy érezte viszont, hogy ha sikerül magából az anyagból, a földből hangot kicsikarnia, ezáltal magát az embert zengeti fel, a sárból lett testet ébreszti fel. Épp ezért döntött a harangöntés művészete mellett.
Első művét, mihelyt megszilárdult, vihar ragadta fel az égbe. A második, minthogy hajón szállították, elmerült a Kjang mély, iszapos vizében. És ez a férfi eltökélte, hogy még halála előtt készít egy harmadikat is.
Ekkor össze akarta gyűjteni a tápláló, nemző Anyaföld lelkét és összes neszét egy hatalmas edény üregébe, hogy egyetlen mennydörgő robajban egyesítse minden hang csengését. Megfogant tehát benne a gondolat, és amely napon belefogott a nagy vállalkozásba, lánya született.
Tizenöt évig dolgozott művén. Ámde hiába tervezte meg művészi érzékenységgel annak pontos méretét, domborulatát és átmérőjét. Ha a legszebben csengő és rezgő, ritka érceket használta fel, olyan érzékeny fémlemezek jöttek létre, hogy már érintésre elporlottak, ha pedig igyekezett egyetlen zengő tömbbe összeolvasztani azok minden előnyös tulajdonságát és hangárnyalatát, s még sikerült is épen és egészben kiemelnie a tárgyat a homok-formából, végül hasztalan faggatta: az ércfal sosem a várva várt kondulással felelt. S hiába rendeződött szabályos, kettős lüktetésű zúgássá a hang, a mester szorongva érezte, hogy nincs benne élet, hiányzik az a lágy és nedves tónus, amit a nyál kölcsönöz az emberi ajkak formálta szavaknak.
A lány ugyanakkor éppúgy növekedett, mint édesapja kétségbeesése. És látta, hogy az öregember, akit megszállottsága lassan elemésztett, többé nem új ötvözetekkel kísérletezik, hanem búzakalászt dobál, áloé-levet, tejet vagy éppen saját vérét csurgatja a tégelybe. Ekkor a szűz szívéből nagy irgalom fakadt, ezért járnak ki az asszonyok a mai napig is a haranghoz, és borulnak le az ő fatáblára festett arcmása előtt. Imát intézett az alvilági istenhez, felvette nászi köntösét, nyaka köré szalmaszálat fűzött, mint a felszentelt áldozatoknak szokás, és az olvadt érccel telt gödörbe vetette magát.
Így kapott a harang áldozatul egy lelket, és azóta van a holt anyagnak olyan szűziesen, nőiesen telt és kimondhatatlanul, inda-szerűen hajlékony csengése.
És az öregember csókkal illette a még langyos bronzot, erőteljesen ráütött a fakalapáccsal, és a boldogító hang hallatán oly heves öröm, oly diadalmas büszkeség fogta el, hogy szívverése elállt, térde megrogyott, és azon nyomban meghalt.
Azóta, és ama naptól fogva, hogy e dús zengésből egy város született, a megrepedt fém tompa hangot ad. Ám az éber szívű Bölcs még hallja néha (napkeltekor, midőn a komlóvirág- és kajszibarack-szín égből gyenge, hűvös szél érkezik) a mennyei térségből az első, komor napnyugtakor pedig a Kjang feneketlen, iszapos mélységeiből a második harang szavát.



A SÍR
(La Tombe)

A temetőkapu fölött kis tábla figyelmeztet, hogy gyalogszerrel folytassuk utunkat. Jobboldalt náddal benőtt, faragott kövek, egy pompás fekete gránittömbön pedig felirat részletezi fölösleges körültekintéssel a sírkertbeli viselkedés szabályait. Mohával benőtt vészjósló mondat tiltja a korsók összetörését, a kiabálást, a víztartó medencék megrongálását.
Alighanem már két óra is elmúlt, mert a kerek napkorong az ólomszín égbolt harmadánál homálylik. Teljes terjedelmében, egészen a meredek hegyoldalig belátom innen a nekropoliszt, aztán a temetési ösvényre rátérve felkészítem szívemet, és nekivágok a halál számára fenntartott, kihalt terepnek.
Először két két hatalmas, négyszögletes, téglából épült hasáb következik. A központi üreg négy boltíve a négy égtáj felé nyílik. Az első terem üres, a másodikban a dicsőítő sztélét hatalmas márvány-teknőc tartja, kezemmel alig érem el bajszos fejét. "Íme hát a föld boltozata, a tanulás helye - szólok -, itt torpant meg a halál a kettős küszöb előtt, az ég és a négy horizont határai között itt kapta meg teremtőnk utoljára a neki kijáró tiszteletet."
Ám alig lépek ki az északi kapun (nemhiába lábaltam át e patakon), máris feltárul előttem a Holt Lelkek hazája.
Mindkét felől szörnyűséges állatok csapata szegélyezi a sétányt. Egymással szemben párba állított, egymás mozdulatait utánzó, hol térdeplő, hol álló kosok, egyszarvú lovak, tevék, elefántok hatalmas, ormótlan tömbjei állnak elénk a szomorú füvön, végtelen menetük az útkanyarba vész. Kissé távolabb mandarinok sorakoznak, katonák és civilek egyaránt. A Pásztor temetésére az állatok és az emberek küldték követségbe e köveket. S minthogy már átléptünk az élet küszöbén, vétek lenne az illendőség ellen, ha e hasonmások valóságosabbak lennének.
Itt, e széles halomnál, melyben, mint mondják, egy régebbi dinasztia kincsei és csontjai rejlenek, a szobrok már nem állják el utunkat, s tovább indulhatunk kelet felé. Most éppen katonák és miniszterek között haladok. Némelyek épek és állnak, mások a földön hevernek, egy fejetlen harcos markában még mindig kardjának gombját szorongatja. S egy hármas hídon átkelünk a második csatorna felett is.
Ezután számos lépcsőn keresztül, melyeknek középső párkánya ismét a császári hüllőt mintázza, átlépkedek a pusztuló teraszokon és udvarokon. Ez itt az emlékek terepe, a romok mezeje, melynek örök talaját emberi lábnyomok gazdagítják, az áldozati síkság, ama méltósággal vemhes terület, hol az elenyészett dolgok jelen állapotukban is jelenlévővé teszik egykori önmagukat. A trónszék középütt még tartja, a baldachin oltalmazza a dinasztia feliratait. A környező templomok és vendég-termek egyetlen, tüskrebokrok-benőtte kusza törmelékhalommá omlottak.
És már itt állok a sír előtt.
Az oldalait támasztó négyszögletes, tömzsi bástyák előreszögellései és a harmadik csatorna mély határ-vágata között fal emelkedik, nem hagyván kétséget afelől, hogy utunk végállomásához értünk. Puszta fal, semmi más, magassága száz láb, szélessége kétszáz. A kérlelhetetlen gát, melyet kikezdett, sebekkel barázdált a századok múlása, tömör, vak arccal mered ránk. Csak az alapzat közepe táján látható egy kemenceszájhoz vagy egy rejtett szoba szellőzőnyílásához hasonló kerek lyuk. Ez a fal afféle első szárnyként szolgál, mögötte trapéz formájú talapzat körvonala válik ki a háttérben emelkedő hegyoldalból. Lent párkányon álló, kiugró konzolok veszik át az építmény terhét. Holttest nem lehet olyan gyanús, hogy ilyen irdatlan tömeggel kelljen lenyomtatni. Ez a tornyosuló királyi síremlék egyenesen a Halál trónja.
Sima, egyenes feljáró szeli át itt-ott a földhalmot. Ennek végén már csak a hajdani Minget rejtő halom meredek partoldala áll.
S ekkor megértem, hogy ez itt az Istentagadó sírja. Az idő leomlasztotta a kiábavaló templomokat, ledöntötte a bálványokat. Csak a hely elrendezése, csak az eszmény maradt meg. A küszöb díszes ravatalai sem tudták itt tartani a holtat, dicsőségének holt sorfala sem állíthatta meg. Átkel a három folyón, a számos csarnokon, áthalad a tömjénfüstön. A neki emelt emlék sem elegendő, hogy a romlástól megőrizze, átlyukasztja azt, és behatol az ősi föld testébe, átadja magát lassú tevékenységének. Egyszerűen betemetik, nyers húsa elvegyül a tömör és élettelen földdel. Ember és király itt mindörökre belerögzül az álmok és feltámadás nélküli halálba.
De most az este szétterül a komor tájon. Ó, ti romok, a sír, ez a durván ide helyezett nyers kőtömb, és a belé ágyazott jel túlélt benneteket, túlélte még a halált is!
Amint a kőkolosszusok közt visszafele tartok, a fonnyadt füvön lódögöt pillantok meg, egy kutya belezi éppen. Az állat rám néz, nyalogatja a pofája kétoldalán csurgó vért, majd mellső lábait újra ráteszi a vöröslő gerincre, s hosszú húscafatot tép ki a dögből. Mellette kiontott belek kupaca hever.



A VÍZ SZOMORÚSÁGA
(Tristesse de l'eau)

Az örömben egy magasabb fogalom rejlik, akarom mondani, látomás van a nevetésben. Ám hogy megértsd, barátom, ezt a teremtő munkát kísérő, ujjongásból és keserűségből összeálló keveréket, most elmagyarázom neked a víz szomorúságát.
Az égből és a pupilláról ugyanolyan könnyek cseppennek alá.
Ne vádold hát bánatod miatt a fellegeket vagy a sötétlő záport. Húnyd le szemed, és fülelj: esik az eső!
De még csak a zuhogó cseppek szorgos egyhangúsága sem elégséges magyarázat.
Olyan gyász gyötrelme ez, mely önmagában hordozza okát, ez a szerelem gondja, a munka kínja. Az egek azért esőznek a földre, hogy megtermékenyítsék. És a téli fellegek könnyét legfőként nem az ősz és a majdan magokat tápláló gyümölcshullás csalja elő. A fájdalom a nyár maga, a fájdalom ott van a virágban, mellyel együtt a halál is kibomlik.
Amikor véget érnek a Dél előtti órák, éppen a százféle forrás-csobogással telt völgyben ereszkedem alá, és megtorpanok: elbűvöl gyötrődésük. Mily bőséges a víz! A könnyek forrása, akár a vér vonulása, kiapadhatatlan bennünk, s milyen felüdítő érzés kínunk minden árnyalatát kihallani e sok öblös és csenevész hang kórusából. Ó, patakok, nincs szenvedély, mely könnyeiteket ne vehetné kölcsön, s bár az enyémhez elég egyetlen csepp, mely a magasból a medencébe hull, hogy szétfröccsenjen a holdnak képén, mégsem hiába ismerkedtem nyugalmas rejtekeddel megannyi délutánon át, ó, kínok völgye!
Most itt állok a mezőn. E kunyhó küszöbén, hol a benti sötétségben valamely vad ünnep gyertyája lobog, egy férfi üldögél, kezében poros cintányérral. Esik, mintha dézsából öntenék, s e csatakos magányban csupán egy lúd gágogását hallani.



ÉJSZAKAI HAJÓÚT
(La Navigation nocturne)

Már elfeledtem utazásom célját, akár Konfuciusz, amikor elindult átadni tantételeit U (Ou) hercegnek, aminthogy elfeledtem azt is, miről kellene tárgyalnom. Naphosszat ültem lakkozott falú szobámban, és nyugodt vizeken sikló szellemem nem vágott elébe a bárka hattyúi lendületének. Csak néha, estefelé bújtam elő, bölcsen szemügyre venni a partvidékek látványát.
Az itteni tél zordnak korántsem mondható. A filozófusok kedves évada ez, csupasz fái, sárgult füvei épp eléggé jelzik, hogy az idő végleg felfüggesztetett, irgalmatlan fagyok, kegyetlen erőszak teljesen feleslegesen húzná alá még mindezt. E tizenkettedik hónapban a temetői, konyhakerti táj termékenyen és gyászosan nyújtózik mindenfelé domborodó sírhalmaival. Kéklő bambusz-bozótok, kripták fölött nyújtózó sötét fenyők, tengerzöld nádasok akasztják meg és telítik a tekintetet, a komor összképet pedig az "újévi gyertyatartó" sárga virágai és a faggyúfa bogyói egészítik ki méltó díszítésképpen. Békésen ringok át e kiegyensúlyozott vidéken.
Most már éjszaka van. Őrhelyemen, a dzsunka orrában, hiába is várnám, hogy fahorgonyunk csalija odavonzza a megcsonkított holdat, hisz azt az Éjfél tartogatja nekünk. Minden homályos, de bármerre is fordítsa a kormánylapát hajónk elejét, nem kell félnünk, hogy elfogyna az út alólunk. E csatornák számtalan helyen elágaznak. Szemünket a magányos bolygóra szegezve folytassuk az utazást mély nyugalommal!



MEGÁLLÁS A CSATORNÁN
(Halte sur le canal)

Ám amint túljutunk azon a helyen, ahová egykor a háza ajtajából ácsolt tutajra kapaszkodva megérkezett az Öregember és az Öregasszony, kiket az éhség hajszolt idáig falujukból, s látván a vizet, melyben mintha rizsszemeket mostak volna, felfedezték, hogy gazdag vidékre érkeztek, szóval amint e széles, egyenes csatornaszakaszon keresztül, melyet a várost és lakóit rejtő érdes, magas fal szegélyez, eljutunk az este hátterét és a csipkés oromzatú kaput keretbe foglaló híd túl merész ívéhez, bárkánkat kikötjük a fű közt magasodó szögletes sírkő-tömbhöz, mely mintha feliratoktól feketéllne.
Felderítő hadjáratunk tehát együtt kezdődik a nappal, elindulunk a kínai utca végtelen folyosóján, e homályos, nedves belsőségek szagát árasztó járatban, az ittlakók közt, akik éppoly elválaszthatatlanok hajlékuktól, mint a méh a viasztól és a méztől.
Sokáig lépdelünk a keskeny sikátor vásári nyüzsgése közepette. Ma is magam előtt látom azt a kislányt, amint zöld selymet gombolyít guzsalyáról, a borbélyt, aki vendége fülét tisztogatja a languszta csápjához hasonló, finom ecsettel, a szamarat, mely egy olajütő műhelyben forgatja a sajtoló-követ, a borongós nyugalmú patikát, melynek mélyén, a félholdíves, aranyozott kapu keretébe foglaltan két szál vörös gyertya lobog a gyógyszerész neve előtt. Számos udvaron, s vagy száz hídon kelünk át,míg szépia-színre festett falak övezte szűk utcácskákon át a gazdagok negyedében találjuk magunkat. E zárt ajtók mögül gránittal kövezett előcsarnokok, széles kerevettel és apró, cserépbe ültetett, virágzó barackfával ékes fogadóterem és a szelemenről függő sonkákkal, hordócskákkal díszített, füstös mennyezetű folyosók tárulnának elénk. A fal mögötti kis udvarra belesve különleges lila akác tömbjét pillantjuk meg: száz indája formátlan, girbegurba fürtökké csomózódva összegabalyodik, egymásba fonódik, tekereg, mindenfelé hosszú ág-kígyók csüngnek róla, föld-tányérja fölött szétterülő lugasa tetejére pedig sűrű mályvaszín fürtökből összeálló égbolt borul. Vágjunk most át e kiterjedt, romos külvároson, melynek omladékai közt meztelen emberek szövik a selymet: a lakóövezet déli részén elterülő kihalt területre érünk.
Azt mondják, itt állt egykor a császári rezidencia. És valóban, kapuk sorának gránitszerkezete, hármas ablakai és négyes alapzatai állják el a széles, kövezett utat, melyen ide jutottunk. Ám a fallal kerített telken, ahol most állunk nincs más, mint sűrű fű. A diadalívek alatt, ott, ahol a négy égtáj sarkalatos pontjai felé elágazó négy Út összeér, egy lefejezett teknősbéka hátán áll megdőlve a császári Sztélé, feliratait, előírásait mint valami térképet tartja a birodalom népe elé, márványoszlopát repedés hasítja keresztbe.
Kína mindenfelé az alkotmányos üresség képét mutatja, melynek intézményes keretei is biztosítva vannak. "Tiszteljük, mondja a Tao te king, az űrt, mely a kereket működteti, a lant harmóniáját felzengeti." A parlagon heverő vagy romos területek, melyek egy-egy sokaságtól nyüzsgő városrész közelében terpeszkednek, a gondosan megművelt ültetvények szomszédságában emelkedő terméketlen dombok, végtelen kiterjedésű temetők egyáltalán nem a hiábavalóság érzetét keltik bennünk. Mert itt, az egységes nép sűrű tömegében az adminisztráció, az igazságszolgáltatás, a vallási kultusz, a monarchia nem kevésbé különös kontrasztokat, nem kevésbé tátongó szakadékokat jelentenek: éppolyan hiábavaló bálványok, éppolyan romok. Kína nem részekre tagolódva fejlődött, mint Európa: e hatalmas ártérben nem voltak határok, helyi szerveződések, melyek gátat szabtak volna az emberi hullámzás tovaterjedésének. Így hát ez a nép, mely, akár a tenger, képtelen koordinálni saját mozdulatait, és amelyet csupán formázhatósága ment meg a végromlástól, éppolyan ősi és ideiglenes, omladozó, veszélyes és hézagos képet mutat, mint maga a természet. A jelen mindig magában rejti a jövő és a múlt tartalékait. Az ember itt korántsem aratott végleges győzelmet a föld felett, nem rendezte azt át ésszerűen, egyszer s mindenkorra: a fűben gázol ez a sokadalom.
Hirtelen vészjósló hang bénít meg bennünket! A kert őre, aki a tájat álló betű formájú rajzolatának keretébe foglaló kapuk lábánál áll, belefújt hosszú kínai trombitájába, s látjuk, amint a vékony rézkürtő megremeg a beléáramló levegő erejétől. Ha a föld felé irányítja hangszere csövét, rekedtesen, tompán zeng, ha pedig felemeli, metszőn, minden hajlítás és ritmika nélkül, s a hang végül így is, úgy is éles, zord, kellemetlenül ismétlődő kvártban végződik: dó-fá, dó-fá! Váratlanul egy páva felelete szólal, s ez csak fokozza a szunnyadó kert elhagyatottságát. Pásztortülök ez, nem tagolt, parancsot hirdető harsona, nem harcba vezénylő kürtszó, sokkal inkább az állathang szárnyalása, melyre kavarogva gyűlik össze a nyáj, a csorda. Ám rajtunk kívül egy lélek sincs itt, s a mongol őr nem is az élők kedvéért fújja meg trombitáját e fenséges útkereszteződésben.
Mikor újra hajóra szállunk, már csaknem éjszaka van, a felhős horizont napnyugaton kékre színeződött, a sötétlő repcetáblák pedig fényfoltokként vakítanak.



A FENYŐ
(Le Pin)

A természetben magányosan álló fa függőleges, és e tekintetben az emberrel egy kategóriába sorolható.
Az ember azonban saját egyensúlya révén marad talpon, kétoldalt csüngő, engedelmes karjai leválnak erről az egységről. A fa erőkifejtés által magasodik ki, és míg gyökerei együttesen kapaszkodva rögzítik a földhöz, a levelek szakadékony, érzékeny szövetéig vékonyodó, ágas-bogas, eltérő felépítésű tagjai, melyekkel mondhatni a levegőre és a fényre támaszkodik, nem csupán mozgását, de legalapvetőbb tevékenységét, termetének lényegét is kifejezésre juttatják.
A tűlevelűek családja sajátos karakterjegyeket mutat fel. Nem ágakká szétbomló törzset látunk, hanem folytonos, egyvonalú szárat, mely sorozatos ízületekben terebélyesedik ki, nyílik szét. Így alakul ki a fenyő, melynek gallyai szimmetrikus metszéspontokat hoznak létre, s mely egyre rövidülő merőlegesekkel tagolt függőleges vonalként ábrázolható vázlatosan.
Ez a világ legkülönbözőbb részein elterjedt alfaj százféle változatban létezik. A legérdekesebb az a fenyő, melyeket Japánban tanulmányozhattam.
Törzse nem merev, mint a fa anyaga általában, inkább egyfajta húsos rugalmasság jellemzi. Rostjai hatalmas búrájának súlya alatt a növény törzse szinte szétrobban, és a durva kéregről, melyet bőséges gyantát verejtékező, mély repedések hasogatnak ötszögletű pikkelyekre, vastag rétegek pattogzanak az erőfeszítéstől. S ha a szár csontsovány teste hajlékonysága folytán enged is a hol erőszakosan rohamozó, hol gyengéden esdeklő külső hatásoknak, mindannyiszor saját belső energiájával szegül ellenük, a tengelyeibe kódolt hányatott sors pedig a Fa magasztos küzdelmének jelképe.
Ilyennek láttam a Tokkaido régi, tragikus emlékű útjai mentén a levegő Hatalmasságaival viaskodó fenyőket. Hiába dönti őket földre az óceáni szél: a legyőzhetetlen fa gyökerei számtalan karmával a köves talajba váj, kifacsarodik, körbetekeredik, és hátraszegi fejét, akár egy ember, aki négyes ízületei széttartó rendszerére hagyatkozva megveti lábát, kiterjesztett, behajlított végtagjaival mintha ellenfelébe kapaszkodna, összeszedi magát, felegyenesedve állja a rátámadó alaktalan szörny rohamát. E fenséges síkon, azon a borongós estén szemlét tartottam a hősisesen helytálló csatasor felett, végigkísértem az ütközet lefolyását. Az egyik hanyatt esett, és százkarú szörnyként az égre emelve rázza rémisztő fegyverzetét, pajzsait, alabárdjait, a másik számtalan sebből vérzik, mintha hatalmas rönkcsapásokkal csonkították volna meg, s tűleveleit, ágvégeit felborzolva még mindig harcol, néhány erőtlen gallyát mozgatja, a harmadik, mely mintha hátával próbálná feltartani az áradatot, gémberedett térde erős pillérére roskadt, de láttam aztán óriásokat és hercegeket, akik egyetlen tömbként, izmos derekukat megfeszítve, herkulesi karjuk erejét megkettőzve kétoldalról szorongatták a vagdalkozó, dühöngő ellenfelet.
Most már csak a levelekről kell szót ejtenem.
Ha az egyéb, laza talajt vagy dús, zsíros földet kedvelő fajokat összevetem a fenyővel, a következő négy tulajdonságot fedezhetem fel bennük: a levelek arányukban terjedelmesebbek a törzsnél, lehullanak, illetve laposak lévén van színük és visszájuk, valamint hogy a lomb egésze, mely a függőleges tagolás adott pontjából kibomló ágakon szétterül, egyetlen csokrot alkot. A fenyő köves, száraz talajon honos, így lassabban dolgozza fel táplálékát, minek következtében az átalakítás folyamata intenzívebb és maradéktalanabb, erőteljesebb, s ha szabad így kifejeznem magam, személyesebb funkcionális tevékenységet kíván. Minthogy kénytelen mértékkel magához venni a vizet, nem szélesedik kehellyé. Ez itt például széttagolja lombját, mindenfelé kiterjeszti nyúlványait, ilyenformán nem levelei fogják fel a vizet, hanem e fürtökben csüngő csövecskék hatolnak le a talajvíz rétegeibe, és szívják fel azt. Így aztán a fenyő évszaktól függetlenül, folytonosabb és finomabb ingerekre figyel, és örökzöld lombozatot növeszt.
Ez egyszersmind légies, lebegő, foszlékony jellegét is megmagyarázza. A fenyves szeszélyes keretet ad bármely harmonikus vidék rajzolatának, s hogy minél előnyösebben kiemelje a természet bájos ragyogását, sajátos foltjait rávetíti mindenre: a napban szikrázó óceán erőteljes, diadalmas kékjére csakúgy, mint a gabonatáblákra, vagy éppen a csillagképek és a hajnal rajzolatát áttörve az égre. Lépcsős teraszai lángoló azáleabokrok és enciánkék tavak fölébe hajolnak, mi több, a császári város meredek falain túl egészen a csatornák fűtől zöldellő vizéig terjednek: és ma este, amint megpillantom a Végtelen fényei közt gigantikusan, szűzien trónoló Fudzsi ormát, egy fenyő sötétlő pamacsa szökken a gerletoll-fehér csúcs mellé.



ARANY-BÁRKA AZ ERDŐBEN
(L'Arche d'or dans la foret)

Mikor Jeddóból elindultam, a széles napkorong lángolt a tiszta levegőn, mikor pedig késő délután az Uconomijához érek, ahol a folyók összefutnak, már látom, hogy felhő fátyolozza a lenyugvó égitestet. A felleg egy csomóba tapadt gomolyokból áll össze, lentről felfelé irányuló, tompított rivaldafény vet ilyenkor árnyakat a homályos mezőre, élesen kiemelve a kontúrokat: mindez olyan tágas, zűrzavaros látványt nyújt, amilyet csak az esték képesek olykor mesterien megrendezni. Az ilyen tájt már elszenderedett rakpartokon, s később még a vonatban is, mely Nyugat felé repít, páholyból szemlélhetem a napfény fokozatos gyengülését, s a felhők evvel párhuzamos sűrűsödését. Egyetlen pillantással átfogtam a táj szerkezetét. A mélységes háttérben sötétlő erdők és a súlyos hegyek redői, előrébb jól látható ösvények sora rovátkolja az utat, mint valami kényelmesen megvont, párhuzamos határvonalak. A talaj, amint azt a síneket szegélyező partfalon megfigyelhetjük, többrétegű: először kevéske, szénfekete humusz, majd sárga homok, végül a kén- vagy cinóbervörös agyag. Az Averne feltárul, szétterül szemünk előtt. A felégetett talaj, az alacsony ég, a vulkánok és fenyvesek szegte fanyar terep vajon nem ahhoz a sötét és semleges háttérhez hasonlít-e, melyből az álombeli látomások teremnek elő? Éppen ezért királyi bölcsesség lakozott hajdan Ieyasu sógunban, aki ezt a helyet választotta, hogy az árnyak közé lombárnyékot telepítsen, és saját csendjét azok homályában feloldva istenné változtassa a tetemet, mert hiszen minden templom kriptára emlékeztet.
Valójában ez a templom a szkriptoméria-erdő.
Már tegnap, a komor szürkületben többször átvágtam az óriásokból álló fasoron, mely már húsz mérföldről elébe jön az egy évre kiküldött nagykövetnek, és egészen a vörös hídig vezeti őt, aki a császári jelent hozza el az ősatya lábaihoz. Ám ezen a reggeli órán, mikor a nap első sugarai rózsaszínnek mutatják felettem az aranyló szélben ringatózó, sötét lombtorlaszokat, behatolok a gigantikus hajóba, melyet gyönyörűségesen eltölt az éjszaka hideg, gyantaillattól túlcsorduló levegője.
A kriptoméria a fenyőfélék családjába tartozik, a japánok senguinak hívják. E rendkívül magas fa törzse, melynek tiszta vonalát se hajlás, se görcs sem töri meg, hajlíthatatlanul szűzies. Ágakat egyáltalán nem látni rajta, csak itt-ott némi lombot, mely, mint a fenyőknél általában, nem tömbszerűen domborodva, hanem foltokban, kontúrjaival tűnik fel, sötétlő füst-foszlányokként gomolyogja körül a misztikus pillért, s a szálegyenes törzsek erdeje bizonyos magasság felett felolvad a szétbogozhatatlan tűlevelek kusza, homályos boltozatában.
A csodálatos Házak elszórtan állnak a rengetegben.
Nem írom most le az árnyak Városának szerkezetét olyan részletesen, amint az a legyezőmre aprólékos vonásokkal felrótt alaprajzon áll. A monumentális erdő közepén skarlátszín oszlopsor övezte hatalmas sétányokon haladtam, a holdbéli tető alatt meghúzódó bronzmedencénél kortyoltam a tisztító erejű vízből, lépcsőket másztam, zarándokok társaságában beléptem a térség közepén tornyosuló, szélesre tárt valamin - olyan volt ez a kapu, mint valami virágok és madarak kusza tömkelegéből összezsúfolt álom -, mezítláb behatoltam az aranyló szívbe is, és láttam a fejükön sörénydíszes süveget viselő, zöld selyem nadrágba öltözött, gőgös arcú papokat, amint a fuvola és a szájjal fújható orgona hangjainál bemutatták a reggeli áldozatot. A fehér fátyollal körbekötött arcú, kezében ájtatosan aranybojtot szorongató szent kagura pedig emelvénye tetején eljárta előttem táncát, mely mindössze annyiból állt, hogy közelebb tipegett, kissé eltávolodott, majd újra közeledett hozzánk.
Míg a kínai építészet elsődleges elemként a baldachint, vagyis a sarkokon fekunkorodó pásztori sátor-formát alkalmazza, a Japánban alkalmazott, vastag nemezréteghez hasonló, egyszerre könnyed és szilárd kéreg- vagy cseréptető csak alig hajlik meg csücskeinél: bármily elegáns és tartós legyen is, afféle fedél az csupán, mert itt minden szerkezet a doboz-formából indul ki. Amióta Jingo Tenno flottája meghódította a Felkelő Nap szigeteit, a japánok mindenütt magukon viselik a tenger nyomait. Különös szokásuk, ahogy ruhájukat derékig feltűrik, a bizonytalan talajon lakhelyül szolgáló alacsony ketrecek, az apró, ügyes tárgyak sokasága és azok gondos elrendezése, valamint a bútorok teljes hiánya mindez vajon nem a szűkös helyen, ingatag deszkákon élő matrózra vall-e még mindig? E faházak is csupán a gályák kabinjának, a gyaloghintó fülkéjének felnagyított másai. Az ácsolat gerendáinak meghosszabbítása, a négy sarkon kiugró, faragott fej-ábrázolásokban végződő ferde rudak még a hordozható jelleget idézik. A Templom oszlopsorai közt elszórt épületek megannyi partot ért bárkaként álldogálnak.
Házak ezek, igen, maga a szentély is ház voltaképpen. Feljebb, a hegy oldalában egy bronzhengerbe zárva őrzik a csontokat. Ám ebben a szobában, a romolhatatlan név felett ott ül a lélek, és az elzárt ragyogás sötétjében tovább éli szellemi létét.
Szöges ellentétben avval az eljárással, mely mindenféle idegen anyag alkalmazása nélkül a kő és a fa eredendő sajátságait kívánja érvényre juttatni, e művelet lényege szerint az anyag megsemmisítését célozta. Ezek a térelválasztók, e dobozok közfalai, e padlók és mennyezetek nem deszkákból és gerendákból készülnek, hanem átlátszatlan felületek és képek összehangolásával jönnek létre. Színek öltöztetik, díszítik, a lakk áthatolhatatlan vízrétege borítja el, festmények varázslata rejti, faragások domborzata vájja ki és lényegíti át a fát. A lécek legömbölyített csonkjai, de még a legkisebb szögek is alighogy kiemelkednek a síkból, máris arabeszkek, indahálók borítják el őket. És ezek a paloták mindenekelőtt ugyanúgy úsznak az aranyban, amint a paravánokra pingált virágbaborult fák, hegyormok is sugárzó párában fürdenek. A tetőkön, a verőfénynek szegülő homlokzatokon csupán egy-egy villanásnyi, itt-ott megcsillanó rovátkát látunk, az árnyékba vesző oldalépítményeken azonban már széles felületeken ragyog fel a szín, és az építmény belsejének mind a hat falsíkja ama meghatározhatatlan tűz mágikus gazdagságú ragyogásába burkolózik, melyet moccanatlan tükrök vetítenek mindenfelől.
A csodálatos Sógun tehát nem egyszerű faházban lakozik, hiszen az erdő közepén álló hajléka az esti dicsfény hanyatlása, az ambrózia-pára a vízszintes gallyak vonalai alatt pihen meg.
A táj hatalmas horpadásában, melyet, akár egy isten álmát, a fák tengere tölt be, itt is, amott is vakító vízesések buknak elő a lombok közül, csobogásukat azok morajához vegyítve.



A SÉTÁLÓ
(Le Promeneur)

Görcsös botot szorongatok markomban, akár Bishamon isten, én vagyok a felfoghatatlan júniusi sétáló, aki rézvörös arcú parasztok együgyű csapatát keresztezi, este hat óra tájban pedig, mikor az égen járó viharfelhő rémítő magasságokban tovább kapaszkodik felfelé a hegyen, én vagyok az egyetlen ember az omladozó úton. Semerre sem tartok, gyaloglásomnak nincs célja, haszna, nem törekszem semmire, szemben a céltudatosan valahová igyekvő katonával és a kereskedővel, vagy a szent Ormot jámbor odaadással, alázatos reménységgel hétszer körbekerülő meddő asszonnyal. A köznapi léptek kirajzolta csapás nem vonzhat annyira, hogy kedvemre el ne kóboroljak, zaklatott vallomást ne tegyek a moháknak, a vadon szívének, s csakhamar, mint egy fekete kamélialevél, melyet észrevétlen hulló könny rezzent meg, s hirtelen, mint suta bakkecske, nekiiramodom, és a növényi magányban féllábon megtorpanva fülelek a visszhangra. Milyen üdének és mulatságosnak hallom e kismadár dalát! Milyen jól esik e távoli csóka-rikoltás! Minden fa külön egyéniség, minden állatkának megvan a maga szerepe, minden hangnak a maga helye ebben a szimfóniában. Ahogy szokás azt mondani, hogy valaki ért a zenéhez, ugyanúgy én most értem a természetet, mint egy csupa tulajdonnévből álló, részletező leírást, s míg lépteim és a nap pályájának ütemén haladok, fokozatosan bomlik ki köröttem ez a tanítás. Egykor gyönyörködve fedeztem fel, hogy a dolgok egyfajta összhangban állnak egymással, és most, mikor pusztán az én pillantásom által újra létrejön ez az egyesség, a fenyő feketéje amott gyengéden beleolvad a juharfák világoszöldjébe, helyreáll az egykori egyensúly, rájövök, ez a kirándulásom voltaképpen - így nevezem - hazalátogatás. A Teremtés Ellenőre, a jelenben létezők Felügyelője lettem, s e világ összetartása, tartóssága tölt el örömmel! Közönséges óráinkban konkrét használatra vesszük igénybe a dolgokat, de amikor egy fél napi kitartó erőfeszítés után délben ágakon és tüskebokrokon át szinte történelmi méltósággal eljutok egy tisztásra, és tenyeremet egy lomha kőtömb tomporán nyugtatom, , nos ez a tapasztalásom léptékében csupán Nagy Sándor jeruzsálemi bevonulásához mérhető.
És megyek, megyek, megyek! Mindenkiben ott rejlik ama haladás öntörvényű elve, melynek során az ember táplálékszerzésre, munkára indul. Az én lábam egyenletes mozgása fenségesebb parancsok erejének mértéke. Lelkem csendjében minden egyes dolog vonzását érzékelem.
Értem a világ harmóniáját, de vajon mikor érhetem tetten dallamát?



ITT-OTT
(Ca et la)

A Nikonbashi felé vezető úton, a könyvet és lámpást, csipkét és bronztárgyakat árusító boltok mellett tájképek is kaphatók, s képzeletben én is, mint fantasztikus pultok előtt sürgő szájtáti alak, a világ részleteit adom-veszem. A művész kifinomult tudatossággal vált urává ama fenséges törvényeknek, melyek révén egy táj rajzolata arcvonásokká áll össze. Nem másolja, hanem utánozza a természetet, s még a kölcsönzött elemekből is pontos látomássá, leegyszerűsített képpé desztillált, saját változatot hoz létre, aminthogy valamely szabályszerűség is egy adott példa által jut érvényre. Válogathatok például a különböző fajta fenyők közül, egy cserép földben elrendezve máris kifejezik az adott terület távlatait, termetükkel pedig megszabják annak arányait. Ím a tavaszi rizsföldek, a távolban pedig, a dombok peremén, facsoportok (valójában egy-egy moha-pamacs). Íme a tenger, szigetcsoportjaival, szirtjeivel: odateszünk két kődarabot, az egyik fekete, a másik vörös, kopott, szinte porózus, és lám, van két szigetünk, melyeket a rövidülés közel hoz egymáshoz, csak a lemenő nap és eltérő színezetük árulja el a köztük lévő távolságot. Még a számtalan színben játszó fövenyrétegek csillogását is egy-két korsó vízzel leöntött, tarkabarka kavics-ágy jeleníti meg.

- Mármost kifejteném ezt a gondolatot.
Míg az európai művész saját érzéseinek megfelelően másolja a természetet, a japán a tőle kölcsönzött eszközökkel utánozza azt. Az egyik kifejezi magát, a másik kifejezi tárgyát, az egyik megmunkál, a másik mímel, az egyik fest, a másik komponál, az egyik tanítvány, a másik bizonyos értelemben mester, az egyik részletesen visszaadja a látványt, melyet hűséges és érzékeny szemmel megfigyelt, a másik egyetlen pillantással felméri a törvényszerűséget, és szabad képzelettel, az írásjegyekre jellemző tömörséggel alkalmazza azt.
Errefelé a művész elsődleges inspirálója maga az anyag, melyet kezével kitapasztal. Jó kedéllyel számot vet annak benső sajátságaival, és miután a megmunkálatlan dolgok lelkét magáévá tette, tolmácsául szegődik. A történetből, melynek így birtokába jutott, kiemeli a lényegi, a jellemző vonásokat, és az itt-ott alig észrevehető jelzésekkel ellátott papírra bízza, hogy elhallgassa mindazon végtelenül bonyolult tartalmakat, melyeket egy-egy bájos, erőteljes ecsetvonás nem is annyira felidéz, minbt inkább magába foglal. Ez a bizonyosság játéka, a szükségszerűség szeszélye: az érveiben foglyul ejtett gondolat a lappangó evidencia erejével hat ránk.
S hogy mindjárt a színekről is szót ejtsünk: a japán művész láthatólag néhány meghatározott és általános színre korlátozta palettáját. Megértette, hogy egy szín szépsége nem annyira belső értékében rejlik, mint inkáb a hasonló árnyalatok közötti mélyebb összhangban, és ha két egyenlő mennyiségben felhordott tónus nem hat egymásra, a túlzott semlegességen és sokféleségen úgy kerekedik felül, hogy némi elevenséget csempész az összeillő alaphangok harmóniáiba, ám józanul csupán egy-két ilyen frappáns megoldásra szorítkozik. Jól tudja, hogy egy árnyalat értékét nem annyira ereje, mint inkább tónusa adja, s mint a kulcsok őre, kedve szerint transzponál. A szín ugye nem más, mint a látható dolgok különleges hódolata az egyetemes fény előtt, ezért az ábrázoltak ennek és a művész által választott témának megfelelően illeszkednek a keretbe.
Ám a mindeddig hunyorgó tekintet most rögzül, s nem szemlélődik, inkább faggat. A szín az anyag szenvedélye, külön jelentőséget ad minden egyes tárgynak, melyek egyazon dicsőség részesei, a rajz pedig kifejezi minden egyes létező saját energiáit, azok cselekvését, ritmusát, táncát. Az egyik megjeleníti a kiterjedésben elfoglalt helyét, a másik megragadja a tartamon belüli mozgását. Egyikük adja a formát, másikuk az értelmet. A japánokat nem érdekli a térbeliség, csupán körvonalakat és foltokat festenek, s így a rajz egyetlen eleme a sematizált vonal. A színek egymás mellé kerülnek, a vonalak pedig összesimulnak, s amint a festészet harmónia, a rajz fogalom. Ha valamit éretelmünkkel felfogni közvetlen, teljes és egyidejű felismerést jelent, a rajz, akárcsak egy betűkből összeálló szó, elvont és hathatós jelentést, tiszta eszmét eredményez. Minden formának, minden mozgásnak, minden összhatásnak megvan a maga sifrírozott tartalma.
Ezt értem meg, amint így ténfergek a japán metszetek kötegei közt, de a shidzuokai templom fogadalmi feliratai közt is számos csodálatos példáját láttam e művészetnek. Sötét harcos toppan elénk a szúette fatábláról, mint valami fergeteges indulatszó. Ez az ágaskodó vagy rohanó valami már nem egy ló képe, hanem egy számjegy szökellése az állat agyában. Pihenését a fű közt egy sörénnyel, farokkal meghosszabbított, fordított hatos fejezi ki leghűbben. A kicsiny helyre összezsúfolt ölelések, csaták, tájak, embertömegek egy-egy pecséthez hasonlatosak. Ez az ember itt majd szétdurran a nevetéstől, de mikor a papírra kerül, nem tudni, ember-e még, vagy már betű: önmaga írásjegye.

- A franciák vagy az angolok szörnyetegek, kegyetlen, barbár módra bárhol felhúzzák barakjaikat, nincsenek irgalommal a Föld iránt, nem kímélik annak arculatát, más nem érdekli őket, minthogy tekintetük minél messzebbre hordjon, oda is, ahová mohó kezük már el nem ér. A kilátást igába fogják, akár egy vízesést. A keleti emberben ezzel szemben van elég belátás, és szabadon hagyja ama téres tájakat, melyeknek mozgalmas felépítése és változatos arányai nem tűnnek alkalmasnak arra, hogy egyesség köttessék tekintet és látvány között, mert hiszen az ott időzés csak ez esetben válhat szükségessé. Lakhelye nem tárul ki minden égtáj felé, megbújik egy nyugodt völgy zugában, s az építőnek csak arra van gondja, hogy minden ízében eggyé hangolt hajlékot hozzon létre, és hogy tekintete nélkülözhetetlen legyen az elé táruló összkép harmóniájához, ne is lehessen elválasztani attól. A szemével szedi össze mindazt, ami kényelméhez szükséges, bútorzat helyett egyszerűen kitárja ablakát. Odabenn a festő művészi leleménnyel a fiktív keretbe zárt áttetszőségről másolta látomását, és megsokszorozta e képzelt nyílást. A régi császári palotából, melyet meglátogattam, eltávolítottak minden csodálatos, légies kincset, csak a festett dekorációt hagyták meg, s most a fenséges lakó szemének meghitt látomások úgy függnek itt, mint valami sötétkamrában. A papír-lakás egymásba nyíló helyiségekből áll, melyeket sínen gördülő falak választanak el egymástól. Minden szoba-sort egyetlen téma változataival ékítettek, s amint haladok a kulisszákhoz hasonlatos vásznak között, játékuk láttán kedvemre tágíthatom avagy szűkíthetem szemlélődésem körét, így nem is annyira szemlélője, mint inkább vendége vagyok e festészetnek. És minden témát hűen kifejez a papír színével összhangban kiválasztott, egyöntetű, uralkodó árnyalat, mely a skála másik szélső értékét hivatott jelezni. Így aztán Goshóban az indigó- és krémszín kettős motívuma önmagában elég, hogy a Frissesség és Tisztaság elnevezésű szobákat csordultig betöltse a víz és az ég. Ám Nidzsóban a császári lakosztály csupa-csupa arany. A napfényes falakon életnagyságú fenyők hatalmas ágai, csúcsai hajladoznak, mintha csak a padlóból nőttek volna ki, amely elmetszi törzsüket, és amely maga is gyékények alá búvik. A Herceg és udvartartása bármerre tekintett, jobbra, balra és szemben is csak e hatalmas, vad tűzcsóvákat látta, s az az érzés tölthette el, hogy az este koronáján ringatózik, alatta pedig fenségesen világol az izzás.

- Shidzuokában, a Rinzaidzsi templomban láttam egy festett porból összeállított tájképet. Üveglappal borították, nehogy elfújja a szél.

- Az idő mértékét ott fenn a lomb közt, az arany Buddha közelében a gyertya lángja, itt a vízmosás mélyén pedig a hármas forrásból zuhogó víz mennyisége szabja meg.

- A halandó, akit magával sodor, ide-oda görget a folytonosan összeomló, kavargó, érthetetlen Tenger, akit elveszejt az Örvény zubogása, teste minden porcikájával szilárd kapaszkodó után kutat. Éppen ezért a fa, a fém vagy a kő állandóságába emberi arcot mintáz, melyet aztán kultusszal vesz körül, és amelyhez imádkozik. A Természet erőit a közneveken felül tulajdonnévvel ruházza fel, és a jelentést hangsorként hordozó konkrét képhez folyamodva, megalázkodásában, melyet kimondatlanul a Szó legmagasabb fensége követel meg, szükségében segítségül hívja őket. Az emberiség egyébként emlékezetét álmaival ötvözve igen ügyesen rálelt mindarra, amiből mitologikus elbeszélést szőhetett, akár a gyermek, aki mindenből babájáról szóló történetet kerekít. S íme mellettem ez a szegény kis öregasszony, az előírt módon tapsol, így tisztelegve az óriás nő előtt, akinek mellébe az egykori Herceg kopott érmet ékelt, miután egy fűzfa gyökere közé állkapcsánál beleakadva megtalálta a koponyát, fogfájása és egy álom pedig arra ösztönözte, hogy elrendelje annak tiszteletét. Jobb- és balkéz felől a sötét csarnok teljes hosszán a háromezer arany Kwannon sorakozik száz, egyenként tizenötös sorban, számos karja gyűrűjében mind pontos másolatai egymásnak. A beeső napsugár fényében valósággal nyüzsög ez az isten-raktár. Ha pedig tudni szeretném, honnan ered ez az ezerszeres egyformaság, miféle közös magból serken ki az ezer hasonló szár, arra a magyarázatra jutok, hogy a hívő itt alighanem minél nagyobb felületre kívánja sugározni imáját, és úgy képzeli, e tárgyak révén megsokszorozza annak hatékonyságát.
Ámde a bölcsek tekintete korántsem állapodott meg sokáig e nyers hasonmások tekinteténél, s amint rájöttek, hogy minden létező együvé tartozik, bennük alapozták meg filozófiájukat. Mert bár külön-külön szemlélve mindegyik kétes és átmeneti, a közös tömbhatás kimeríthetetlen. Semmi szükség arra, hogy az ember a fához idomítsa fejszéjét és a sziklához vésőjét: egy szem kölesben vagy egy tojásban, akárcsak a talaj és a tenger vonaglásában vagy mozdulatlanságában, ugyanazt a plasztikai energia-elvet lelték, így hát a Föld egymaga elég volt, hogy saját bálványait kialakítsa. Abból kiindulva, hogy minden azonos részecskékből áll össze, következő lépésben önnönmagukat kezdték elemezni, rájöttek, hogy a bennük meglévő illékony, bizonyíthatatlan, igazolhatatlan összetevő éppen ittlétük ténye, továbbá a tértől és tartamtól megszabadult őselem, mi több, maga a fogalom, amelyet e lehetséges tulajdonságról alkotni képesek.
S ha ekkor elkerülték az ördögi csapdát, a már megfogalmazása által mindentől független lételv és annak esendő kifejeződése közötti kapcsolatban a beszédéhez hasonló eljárást ismerhettek fel, mely a lélegzet értelmes hasonmásaként magában foglalja a vallomást is. Merthogy minden teremtmény, amely az isteni egynek a képlékeny anyagba zárt lenyomatából született, önmagában a teremtőnek tett vallomás, ama Semmi kifejeződése, amelyből vétetett. Ez világunk lélegzésének és létének ritmusa, melynek a lelkiismerettel és a beszéd képességével rendelkező ember papjává avattatott, hogy ekképpen felajánlássá és áldozattá alakítsa azt, és önnön semmiségét gyermeki önátadással, szerető, hitvestársi hűséggel az eredendő kegyelemhez kapcsolja.
Ám ezek az elvakult tekintetek képtelenek voltak felismerni az abszolútumot, így a Buddhának nevezett személynek megadatott, hogy a pogány istenkáromlást tökélyre vihesse. Ismét a szó hasonlatával élve: minthogy a beszéd tárgyáról fogalma sem volt, annak rendje és következményei egyaránt rejtve maradtak előtte, s nem lelt mást, mint az önkívület bőbeszédűségét. Ám az ember magában hordozza a rettegést mindattól, ami nem az Abszolútum, s te, Buddha, hogy megmenekülj a Hiúság borzalmas örvényétől, nem haboztál a Semmi karjaiba vetni magad. Mert ahelyett, hogy mindent egyetlen külső végre magyarázna, önmagában kereste a dolgok benső lételvét, s minthogy ott másra nem lelt, csak a Semmire, meghirdette az avval való rettenetes egyesülést. Módszere abban áll, hogy a Bölcs, miután elméjéből fokozatosan kiiktatta a forma és a tiszta tér fogalmát, sőt, magát a fogalom fogalmát is, végül a Semmi partjához érkezik, s majd azután jut el a Nirvánába. És az embereket bámulatba ejtette ez a szó. A magam részéről mindebben a Semmi és a gyönyör összekapcsolását látom. Ez itt a végső, a sátáni titok, a teljes elutasításba betokozódott teremtmény csendje, az önnön lényegi különbözőségén nyugvó lélek vérfertőző nyugalma.



AZ OTTHONÜLŐ
(Le sédentaire)

A legfelső emeleten, a tágas kocka-épület sarkában lakom. Ágyamat az ablaknyíláshoz toltam, s az este jöttén, akár egy isten asszonya, aki hallgatagon hever el nyoszolyáján, mezítlen elnyújtózom, arcom az éjbe tartva. Máskor, ha felvontam a kis halál nehezítette fél szemhéjamat, a rózsaszín bizonyos árnyalatába fúlt tekintetem. Ám ezen az órán, az első ember álmához hasonlatos szendergésemben felnyögök, és aranyszín látomás ébreszt. A szúnyogháló könnyű szövete hullámzik a kimondhatatlan lehelettől. Íme a még hevétől is megfosztott fény, lassan nyújtózom kéjes hűvösében, s ha mezítlen karom kidugom, egész vállamig emelhetem azt e tömény dicsfényben, mélyen belemarkolhatok az öröklét forrásként borzongó zuhatagába. Ellenállhatatlan erővel látom, amint e fénypompa áradata elözönli az ég, e szedelevél-szín, mélyülő, tiszta medence öblét. Csak a nap ábrázata és kibírhatatlan tüze, csak nyilainak halálos ereje űzhet ki ágyamból. Látom előre, hogy a napot böjtben és magányban kell majd töltenem. Mert van-e víz, amely elég tiszta ahhoz, hogy szomjamat oltsa? És szívem táplálékául ugyan miféle gyümölcs húsát metszhetem ki aranykéssel?
Ám délben, miután az ég csúcsára kapaszkodik a nap, melynek mint pásztorának szegődik nyomába a tenger és az ugyancsak egymást követő hullámokban ébredő emberek, mindazt, aminek csak a legcsekélyebb térbeli kiterjedése van, a villámlásnál fehérlőbb tűz lelke burkolja be. A világ kifakult, a lepecsételt kohó ajtaja kitárult, minden feloldódik az új özönvíz áramában. Összes ablakomat bezártam. A fény börtönébe zártan fogságom naplóját vezetem. Olykor futkos ujjam a papíron, írok, hasonlatosan a selyemhernyóhoz, amely az elfogyasztott levélből sodorja fonalát, máskor az árnyas szobákban keringek, az ebédlőtől a nappaliig, vagy épp egy pillanatra a harmónium fedelére helyezem kezemet e csupasz falú szobában, melynek közepén félelmetesen trónol az íróasztal. És e fehér vonalak, hermetikus börtönöm repedései közé zártan az égő áldozat gondolatát érlelem magamban. Ó, már az is irígylésre méltó, aki elenyészik a lángoló ölelésben, kit elragad a gigászi szélörvény forgataga, s még mennyivel szebb egy fény-emésztette lélek kínszenvedése!
S amint az este beköszönte előtti perzselő enyhület szinte atyai szeretettel átitatja a délutánt, testem-lelkem megtisztulván újra fellépdelek a legfelső szobába. Ott pedig ama kimeríthetetlen könyvet kapom kezembe, s újra elmerülök a Lét tanulmányozásában, különválasztva személyt és szubsztanciát, tulajdonságokat és kategóriákat. A házak kettős sora közt egy folyó látványa zárja le az utcát, ahol lakom. Páráll a hatalmas ezüst-özön, fehérlő vitorlájú nagy hajók szelik át lágyan, gőgösen, kecsesen a tündöklő metszetet. S magam előtt látom "az Élet" ama bizonyos "Folyóját", amelynek képét hajdanán, gyermekkoromban, még egy erkölcstani értekezés lapjairól szereztem. Ám nem vagyok már önfejű úszó, ki úgy táplálja gondolatait, hogy a nádasban ér partot, s törzsét a túlpart iszapjába meríti: az integető pálmák alatt, a papagájrikoltás szaggatta csendben hívogathat bár a fövenyen húsos leveleivel csapkodó magnólia mögül fakadó cérnahangú forrás, roskadozhatnak bár balzsamdió és gránátalma terhe alatt a mesebeli ágak, tekintetem akkor sem szakítom el az angyali tudományoktól, nem szemlélem, miféle kertben jut nekem gyümölcs és pihenés.



A FÖLD A TENGERRŐL NÉZVE
(La terre vue de la mer)

A láthatár peremére érve hajónk szembefordul a Világ partszegélyével, és felmerülő bolygónk szétteríti előttünk hatalmas szerkezetét. A kövér csillaggal díszes reggelen a hajóhídra lépek, szemben velem a Föld csupakék látomása. A Kontinens keményen előrerúgtat vaskos erődítményeivel, hogy megoltalmazza a Napot a nyomába zúduló Óceántól, a lőrések a boldog vidékre nyílnak. S a verőfényben hosszan ringunk a másik világ határa mentén. Passzátszelek hajtotta hajónk siklik és zökken a rugalmas mélység felett, melyre teljes súlyával rátámaszkodik. Magához rántott az Azúr, hozzátapadtam, mint valami hordó. A végtelen foglya vagyok, csüngök az Égbolt határán, s térkép gyanánt látom szétterülni lábam előtt a homályos Földet, a hatalmas és alázatos Világot. Az elszakadás jóvátehetetlen, minden eltávolodott, csak a látvány köt a szárazföldhöz. Sosem engedélyezik majd, hogy a megingathatatlan partra lépjek, két kezem munkájával hajlékot emeljek kőből, fából, békén ehessem a házitűzhelyen főtt ételt. Orrárbocunkat csakhamar a parttalan felé fordítjuk, és az öröklét rémisztő térségein át, a rudak-kötelek pompás állványzata alatt haladásunkat nem mutatja más, mint helyzetjelző fényeink.



KÖSZÖNTÉS
(Salutation)

S most újra köszöntöm e Gessen és Kánaán földjéhez hasonlatos vidéket. Miközben hajónkat ma éjjel, búza-szín holdvilágnál ár dobálja a folyótorkolatban, micsoda jelt adott nekem a tenger túlfeléről az alacsonyan álló, csillagokból rakott fal tövén hunyorgó Kutya arany jelzőtüze, mely Világunk horizontján világlik! Ám könnyű kis áramlatok part közelébe sodortak, szárazra lépek hát, és útközben látom, amint a lábam elé terülő mező kellős közepén - vörhenyes foltok a zöldön - ismétlődik a gömbölyödő nap képe.
Se túl hideg nincs, se túl meleg: a természet egésze testhőmérsékletű. Hogy megindít a fű közt zenélő tücskök éneke! Most, hogy évszak hanyatlik, a végrendelkezés e pillanatában ez az éppoly szerelmes, mint szentséges mai nap, ég és föld egyesülése beteljesíti a magasztos nászt. Ó, zord végzet, hát csak önmagamon kívül van nyugovásom? Az emberszívre nem jön sose béke? Hej, a csak gyönyörre termett lélek nem tűr akárcsak egy percnyi késedelmet! A birtoklás maga sem apasztja el majd könnyeimet, nincs oly valódi kéj, mely az elégtétel keserűségét feledtetni tudná.
S én üdvözlöm majd ezt a földet, nem holmi fantáziadús szavak könnyed tüzijátékával, hanem belül, magamban, hol a szó megárad hirtelen, hegyek lábát körbeölelve, mint kalászok tengere, melyet három folyam szel keresztül. Miként a rét és annak útjai, kitöltöm a hegyeknek minden zegét-zugát. Ezer tekintetem az örök hegyekre emelve, hatalmas néptömegként üdvözlöm a Föld szentséges testét. Nem csupán az öltözéket látom, de a levegőn keresztül a csípőt, a végtagok gigászi halmait is. Ó, köröttem magasodó kehelyfalak, tőletek kapjuk az égi vizet, ti vagytok az Áldás áldozati edénye! Ezen a nyirkos reggelen, az útkanyarnál, mikor már magam mögött hagytam a sírkövet és a fát is, láttam a komor sziklahátat, hatalmasan szökkent az égre, tajtékosan habzott rajta a délelőtti verőfény tejpatakja, lábát pedig a folyó villódzó vonala szegte.
S mint egy víz mélyére saját súlyánál fogva alámerülő test, négy mozdulatlan óra hosszat haladtam előre, mind mélyebben behatolva az isteni közegellenállás, a fény honába. Itt állok a hónál fehérebb levegőben. Árnyéktalan testtel ünneplem a tökéletes érettség orgiáját. Most már nem a kiéhezett nap súlya alatt robban, virul ki nyers erővel a szaggatott, verejtékező föld. Megtisztulás pillanata! Nem lankadó szellő csap meg Északkelet felől. A dús rizstáblák, a szedésre éretten roskadozó fák szakadatlanul remegnek, erőteljes, de gyengéd lehelet bökdösi őket. A föld gyümölcseit tisztító fényesség rengeti hatalmasan. Az ég már korántsem elérhetetlenül magasodik fölébünk, aláhajolt egészen, elmerít magában, átitat mindenestül. Én pedig, akár ama Hülász, aki a feje feletti, üveges térben vízszintesen lebegő halakat szemlélte, vakító, rózsás torkú, fehér madarat látok felbukni e tejből-ezüstből, amelyben úszom, s látom, amint túlfelől lehull, makulátlanságát nem állhatja az emberi szem.
S reggeltől estig nem fáradok bele a dicséretbe. Ama komor órán, mikor a narancsligeten át lángoló fáklyákkal kísért nászmenet hordozza a vőlegény trónusát, teljes valómból taps és ujjongás harsan a párálló hegyek zordon karimája fölött feltűnő, vöröslő jel felé. Üdvözlöm e küszöböt, a Remény nyers evidenciáját, a romlatlan ember jogos jutalmát, a férfiúi színben pompázó ereklye felé emelem kezemet! Állok, diadalmas, őszi vezér, fejem felett apró narancsokkal vegyes a lomb. Ám még egyszer utoljára vissza kell vinnem az emberek közé e már gyermekkoromban elorzott arcot, mint egy énekesnek, aki nyitott ajakkal, a zene ütemében feloldódó szívvel, szemét a kottára szegezve várja a pillanatot, mikor be kell lépnie, elindulnia a Halál felé.


A FÜGGŐ HÁZ
(La maison suspendue)

Földalatti lépcsőn ereszkedem alá a függő házba. A fabódét, amelyben lakom, kőbe mélyesztett kampókkal, kapcsokkal, gerendákkal szilárdan egy hatalmas, sziklába vájt kőboltozathoz rögzítették - a fecske építi ilyen türelmesen hajlékát a deszkapalló és szarufa közti szegletbe, a sirály tapasztja fészkét a szirthez így, mint kis kosárkát. Az alsó szinten lévő szoba padlójába vágott csapóajtón keresztül kapom ellátásomat: kétnaponta leengedem kötélre erősített kosaram, s mire felhúzom, némi rizs, pörkölt pisztácia és savanyított zöldség van benne. A lenyűgöző sziklaperem egyik zugából, mintha a Párka skalpjából készült győzelmi jelvény lenne, forrásvíz csüng alá, apadhatatlan könny-áradatát magába nyeli a süket mélység. A fénylő fürtök közé csomózott kötéllel teszek szert a szükséges vízmennyiségre, konyhám füstje pedig a vízesés zuhogásához vegyül. A vízesés pálmafák közt tűnik el, s én látom odalenn csúcsait ama nyurga fáknak, melyekből áldozati füstölők alapanyagát vonják ki. Amint egyetlen kristályrepedés megingathatja az éj szerkezetét, most a föld egész billentyűzetét mozgásba hozza a szünetlen eső semleges, üreges dobolása a mélyülő kőrétegen, és a rémítő, ég és föld közt függő dobozból egyenesen a gigászi hegység fülére látok, mely kagylóformán belemélyed a halántékul szolgáló szikla oldalába, majd minden figyelmemet ízületeimbe összegyűjtve megpróbálom elképzelni, milyen is lehet belülről a lombnesz és madárdal alatt rejtező hatalmas hallójárat: az ezer vidékről összegyűlt vizek lüktetése, a finom iszaprétegek redőződése, a gravitáció ingerült erőinek kitéve keringő bolygónk nyögése. A hold évente egyszer nekem balkézre kel fel e hegyhát mögül, és derékmagasságban olyan éles árnyékot vet, hogy ha kellő óvatossággal és körültekintéssel járok el, feszített tükrén szinte lebeg a rátett rézedény. Ám legfőképpen a szakadékba aláereszkedő lépcső legalsó fokát kedvelem. Hányszor de hányszor ébredtem ott fel révületemből az éjszaka könnyeiben úszva, mint egy rózsatő, s hány alkalommal léptem ki oda komótos délutánokon, hogy kedveskedve néhány maroknyi aszalt licsit - megannyi pirosló csengőt - vessek az alanti legfelső ágakon csimpaszkodó majomseregnek!



A FORRÁS
(La source)

A varjú fél szemmel méreget, mint valami órásmester az órát, s alighanem aprócska, pontos figurának láthat, amint markomban gerely-vékonyságú pálcával, ruganyos léptekkel haladok a keskeny ösvényen. A körbevevő hegyek közt elnyúló vidék éppoly lapos, mint a kályha belseje. Utam mindkét oldalán hatalmasan dúl az aratás, nyírják a földet, mint a birkát. Vég nélküli sorokban özönlő munkásokkal kell megosztoznom az útnak rám eső, talpalatnyi csíkján, egyesek övükre akasztott sarlóval földjükre igyekeznek, mások épp hazafelé tartanak, mérlegként gönyedezve terhe alatt rúdról lógó két kosaruknak, melyek lekerekített szögletességükkel egyszerre idézik ég és föld jelképeit. Megyek sokáig, a tér magába zárul, akárha egy szobában járnék, vészterhes a levegő, hosszú, mozdulatlan füstcsíkok kúsznak felfelé, barbár máglya romjai gőzölögnek így. Lassanként elmarad a rizstermő lapály, az iszapos aratás, a mind összébb szoruló völgytorokban haladok tovább. A cukornádmezők után közönséges nádas következik, s cipőmet kezemben tartva három ízben is a folyó testébe igyekvő gyors patakokon gázolok át. Öt egymásba érő völgyhajlat ölén, az eredetnél, megkísérlem felderíteni az azt tápláló erek egyikét. A zuhatagok csorgása mind vékonyabb, az emelkedő mind meredekebb lesz. Magam mögött hagyom a legszélső krumpliföldeket is. S egyszerre mintha a Parnasszust borító, Múzsák csapatának enyhet adó ligetbe jutottam volna! Teacserjék emelik körülöttem vessző-karjaikat és sötétlő, sima leveleiket, melyek kézzel felérhetetlen magasságban ülnek. Ó, bájos pihenőhely! Ó, örökké virágzó, szeszélyes és bölcs rajzú árnyék! Leheletfinom, nem is annyira terjengő, mint inkább múltból előszivárgó illat csiklandja orrcimpánkat, frissíti fel elménk! S ekkor egy mélyedésben megpillantom a forrást. Mint a rázkódó gépi rosta likán a magvak, bugyborogva tör fel a föld alól a víz. A rothadás elemészt, csak az szökell elő ilyen erővel, ami tiszta, friss, eredendő. Az égnek harmatából, ki tudja, milyen mélységek méhében meggyülemlett, szűzi tiszta víz eleven erővel tör utat magának, mint egy kiáltás. Boldog, akiből ily nyersen szakad fel az új ige! Bár ajkam hasonlóvá lehetne e patakhoz, mely soha ki nem apad, szakadatlan születéssel születik önmagából, s mit sem törődik avval, hasznára van-e áradása a munkálkodó embernek lenn, a lapályon, ahol szétterjedő lepelként, nyálként a sárhoz vegyülve a téres, lomha mezőket táplálja majd!



DÉLI DAGÁLY
(La marée de midi)

A tengerész, ha vízre már nem szállhat, ágyát a tengerhez közel veti meg: s ha a víz panaszkodik, a férfi nem bír tovább aludni, felkel az éjszaka kellős közepén, mint a dajka, ha gyermeksírást hall. Éppígy az én lelkem is, akár titkos csatornáin keresztül egy város, az egész testemet átitató folyadék eleven erején keresztül kapcsolatot tart az ingadozó vizekkel. Miközben beszélek, írok, pihenek vagy eszem, része vagyok a tengernek, mely hol visszahúzódik belőlem, hol emeli szintjét. Déltájban gyakran kimegyek, és a kereskedelmi negyed ideiglenes polgáraként elnézem, mit hoznak nekünk a kitelő-behorpadó Óceánnak a folyótorokba sárgás sodrással beözönlő habjai. És látom, amint megindul felém a Tenger valamennyi népe, a dagály vontatókötelén partra sodródó hajók vonulása, a ferde szélnek feszülő, négy halottmerev vitorlájú, hasas dzsunkák, a Fucsuból érkezettek, melyek mindkét oldalukra erősítve vaskos köteg gerendákat hurcolnak, aztán a három színben pompázó szampanok szétszóródott hada között Európa Óriásai, a petróleummal csordultig telt amerikai vitorlások, a Madian-beli dereglyék, a Hamburgból vagy Londonból jött teherszállítók, a part és a Szigetek felől idekalandozó árusok bárkái. Minden tündöklik, oly tiszta ragyogásban fürdöm, hogy úgy érzem, sem tudatom legbensőbb zugai, sem testem nem állhatnak ellent neki. Az idő kellemesen hűvös, csukott szájjal mondhatni belélegzem a napot, orrom a derűt ébresztő levegőbe tartom. Ugyanakkor a Vámőrség tornyában delet harangoznak, a szemafor jelzőgömbje leereszkedik, minden hajó jelzi valamiképp az időt, ágyú dörren, csengő csendül valahol, a manufaktúrák füttyjele még sokáig a szirénák lármájához vegyül. Asztalhoz ül az egész emberiség. A kétárbocos kormányosa a sajka hátuljában, a fafedőt felemelve, elégedetten szemléli pompásan összeérett ragulevesét. A durva szövésű rongyokba burkolózott, nagydarab hordárok rúdjaikat pika gyanánt vállukra vetve a szabadtéri konyhák köré gyülekeznek, akiket pedig már kiszolgáltak közülük, azok nevetgélve letelepszenek egykerekű targoncájuk szélére, két kezükben szorongatják a tálka gőzölgő rizst, s nyelvük hegyével, ínyenc módra próbálgatják, kihűlt-e már. A zsilipfal szintje megemelkedik, a Föld összes medencéje csordultig megtelt, a folyók futása lankad, a tenger pedig iszapjukhoz vegyíti vizének sóját, s bemerészkedik medrükbe, hogy egyenesen a szájukból igyék. A teljesség órája ez. Most a várost keresztülszelő minden egyes kanyargós csatorna összetapadt bárkákból álló, végenincs kígyóvá változik, mely szitkozódva siklik előre, a vizek ellenállhatatlan terjeszkedése sarat mállaszt, s mint parafadugókat, táncoltatja a ponton-hidakat, állóhajókat.



A TENGER KOCKÁZATA
(Le risque de la mer)

Minthogy ebédhez ülni még korai lenne, egy darabka kenyérrel zsebemben visszamegyek a hajó farában álló üvegketrecbe: a pofonoktól tántorogva, süketen jutok el a haragos árnyak és a betájolhatatlanul morajló kavargás helyére. Szájam a semmiségből kiválik, vakon harapok egy falatot, ám tekintetem lassanként hozzászokik a kalicka ragyogáságoz, onnan elrugaszkodva csakhamar képes megkülönböztetni a vitorlás palánkját, s azon túl, egészen az összezsugorodott horizont vonaláig, a Szélrohamok erejének kitett Elemet. A cirkusz sötétlő porondján szemem láttára keringtek a habok sápadt lovasosztagai. Köröttem sehol semmi szilárd, a káosz környez mindenfelől, a Halál legbelső köreibe tévedtem. A végső óra fájdalma szorította össze a szívem. Semmiféle fenyegetés nem függ a fejem felett, éppcsak betolakodó vagyok itt, a lakhatatlan közepén, elvesztettem kiterjedésemet, utazom a Közönyön keresztül. Ki vagyok téve a mélység és a szél lökéseinek, a Semmi erejének, nincs módom kiegyezni a környező kavarodással, s az aprócska hajónkban szorongó maroknyi emberi lélek pillanatok alatt oly nyomtalanul oszlana szét a folyékony anyagban, mint egy kosárra való hang. Törékeny súlyegyen tart meg az engem bármely pillanatban elnyelni kész Örvény felett, amely önsúlyom cinkos egyetértésével környékez meg. Ekkor azonban a szomorú látomástól menekülve lesietek kabinomba, és lefekszem. Hajónk orrával a szélnek szegül, a hullámok hátán megemelkedik, s a hatalmas szerkezet olykor páncélburkolatostul-kazánostul, ütegeivel és szénnel, lőszerrel zsúfolt raktáraival együtt rádől a vízre, mint valami műlovarnő, aki testsúlyát combjára helyezve épp ugrani készül. Aztán némi nyugalom következik, hallom, amint messze-messze a mélyben a hajócsavar tovább zümmög bensőségesen.

Ám mielőtt még véget érne a másnap, hajónk egy rejtett kis kikötőbe tér be, melyet mint egy medencét, ölel körbe a hegyfal. Íme hát újra az Élet! Nyers öröm vesz rajtam erőt, megint élénken, hevesen nekilátok a félbehagyott látvány felderítésének, e naív, eredendő, közös műveletnek, szorgos, sokrétű, összetett tevélkenységnek, mely által együtt létezhetnek a dolgok. Amint rögzítjük horgonyainkat, a Nap az őt leplező hegy hasítékán keresztül négy sűrű lángcsóvát dob a partra, s ezek mintha magából a lényegből vetülnének. A Király, ezer szemünk egyetlen Szeme, mielőtt e kévéket függőlegesen a határtalan ég felé emelné, látható Látomását irgalmasan széjjelterítve e végső órán méltóságteljesen felmutatja a távolságot és a forrást. Adjistenként hát engem e minden ígéreteknél gazdagabb búcsúmozdulat fogad! A hegy jácint-köntösbe, arany és sötétség nászaként szövődött ibolya-fénybe öltözött. Mélységes és erőteljes könnyűség érzete fog el. Isten felé emelem hálám, amiért egy cseppet sem vagyok halott, és bensőm kitágul a felismerésben: megmenekültem.
Ma még nem kell innom tehát ama keserűség Vizéből.



JAVASLAT A FÉNYRŐL
(Proposition sur la lumiere)

Nem tudom elhinni, egész bensőm tiltakozik ama közhiedelem ellen, hogy a színek az elsődleges alapelemek, s a fény csak hetüknek összetevődéséből jön létre. Nem látom be, ugyan miért lenne fehér a fény, még kevésbé, miképpen módosíthatná bármely szín vagy határozhatná meg akár mindjük egyessége annak leglényegét. Külső támaszték nélkül nincsenek színek, amiből következik, hogy az a százféle hódolat is külsődleges, amellyel az anyag fejet hajt az oszthatatlan ragyogás egyszerű forrása előtt. Ne próbáljátok elemeire bontani a fényt, hiszen ő bontja meg az árnyat, ereje mértékétől függően hét tónust hozva létre! Egy vízzel telt kancsó vagy egy prizma sűrű, áttetsző közege és felületeinek ellentétes játéka révén lehetővé teszik, hogy tetten érjük ezt a jelenséget: a szabad és egyenes sugár változatlan marad, a szín felbukkan, mihelyt törés és visszaverődés következik be, mihelyt az anyag betölti sajátos funkcióját. A prizma, lapjainak gondosan kiszámított szöge és a három sík tükrének összehangoltsága folytán magában rejti a visszaverődéshez szükséges összes játéklehetőséget, s létehozza a fény színezett megfelelőjét. A fényt szőtteshez hasonlítanám, amelynek sugara a láncfonal, hulláma pedig (beleértve a visszaverődést is) a felvetőszál. A szín csak ez utóbbit módosítja.
Ha vizsgálat tárgyává teszem a szivárványt vagy a falra vetített színképet, fokozatosságot látok bennük, éppúgy, mint az árnyalatok természetében, azok viszonylagos telítettségében. A sárga az írisz középpontjában helyezkedik el, egészen a pereméig átitatja azt, s csak ott vész a sötétbe fokozatosan. A fény legközvetlenebb színfátylát láthatjuk benne, míg a piros és a kék két kiegyensúlyozott határérték képévé, metaforájává alakítják. Közvetítő szerepet tölt be, a szomszédos sávokhoz vegyülve létrehozza a kevert színeket, s komplementerhatást vált ki általuk. Őbenne és őáltala olvad bele az egyetlen fehérbe a zölddel elegyített élénkvörös, de ugyanígy a naranccsal kombinált kék is.
A szín tehát különleges fénytörési jelenség, a fényáteresztő test foglyul ejti, majd módosítva továbbítja a sugarat, amely így szavatolja a kísérlet és az elemzés érvényességét. Az egyes árnyalatok telítettsége egy a sárgán alapuló skála mentén változik, annak függvényében, hogy az anyag gyengébben vagy határozottabban reagál a fény behatására. Melyikünket ne rázná meg a klasszikus tudomány ama megállapítása, miszerint valamely tárgy színe annak eredménye, hogy minden más árnyalatú fénysugarat elnyel, kivéve azt, amelynek tónusát magán viseli! Nekem viszont, éppen ellenkezőleg, arra kell gondolnom, hogy a dolgok látható egyénisége hamisítatlanul eredeti tulajdonság, és a rózsának éppoly elidegeníthetetlen sajátsága a színe, mint a szaga.

- Nem a fény sebességét sikerült megmérni, hanem azt a közegellenállást, amelynek ellenében halad, és amely átalakítja.

- Maga a láthatóság is a fény legkülönbözőbb, alkalmanként változó tulajdonságainak egyike.



NAPSZAKOK A KERTBEN
(Heures dans le jardin)

Vannak emberek, akik csak szemükkel érzékelik a fényt, ráadásul többségüknek a nap nem más, mint afféle közönséges lámpás, melynek világánál ki-ki elvégezheti állapotbeli kötelességeit, az író pennáját, a földmíves ökrét terelgeti. Én azonban szememen-fülemen, orromon-szájamon, minden pórusomon át szürcsölöm a fényt. Valósággal nyeldeklem és lubickolok benne, mint a hal. Azt mondják, a reggeli és délutáni sugarak, tovább érlelik a napra kitett üvegben a bort, akár a szőlőfürtöket. A napfény ugyanígy itatja át véremet, szabadítja meg minden salaktól agyamat. Élvezzük ki e nyugodt, e perzselő órát! Olyan vagyok, akár az alga az áramlatban, melyet csak az ő lába köt a parthoz, vagy mint az ausztráliai pálma, az a hosszú árboc tetején gubbaszkodó, hatalmas szárnyakkal verdeső levélköteg, amelyet mindenestül átjár az est aranya, s amely forgolódik, hajlong, csapong a rugalmas levélnyúlványok keresztárbocai és ellensúlyai felett...

- A káprázatos áloé alighanem ama fogak véletlenül rossz helyre hullott egyikéből serkent, amelyekkel Kadmosz hintette be a thébai mezőt. A nap irgalmatlan talajból rántotta ki ezt a harcost. Szívéből kardok merednek, melyeket halomszám heverő kékeszöld szíjak vesznek körül. Magány őrszeme ő, színe akár a tengeré vagy a vérteké, hatalmas fűrészpengéi közt gyakran felbukkan az articsóka. Így emeli mind-mind magasabbra boronáját, mígnem kivirágzik és meghal, mígnem szívéből virágzó testrész szökken elő, mint egy cölöp, mint egy gyertyatartó, mint az utolsó talpalatnyi föld mellébe döfött lobogó!

- Megparancsoltam, hogy a kaput zárják be keresztvassal, és lakatolják le. A portás fülkéjében alszik, feje mellkasára hanyatlik, az összes szolga is alszik. Egyetlen üveglap választ el a kerttől, s olyan leheletfinom csend van, hogy a kerítésfalig minden, az egerek a padlódeszka alatt, a tetvek a galambok tolla tövén, a gyermekláncfű bolyhos gömbje egészen gyökerei mélyéig megérzi a csattanást, amint kinyitom az ajtót. Az égbolt úgy tűnik elém, amint elképzeltem, a nap is pontosan a helyén van a délutáni ragyogásban. Egy kánya ír le széles köröket a fenti azúron, a fenyő csúcsáról ürülék pottyan alá. Bizony, ott vagyok, ahol vagyok. Óvakodva járok e kerítésen belül, némán, csendesen vigyázok, akár a horgász, aki fél, nehogy gondolatai megrezzentsék a vizet, megrettentsék a halat. E zártkert semmiben sem emlékeztet valamely nyílt, szabad vidékre, amely elnyugtatná az elmét, s messze ragadná a testet. A fák és virágok összeesküsznek, hogy foglyul ejtsenek, a sétány csigavonala pedig ki tudja, miféle fókuszpont felé terel, amelyet, akárcsak a lúdjátékban, a legrejtettebb belső körbe visszahúzódott Kút jelöl. A domb oldalán végigvezetett, keresztmetszetben elhelyezett hosszú kötél segítségével irányítom a láthatatlan vedret. Akár egy gyümölcs vagy egy költő, amint a sűrű cukrot érleli, szinte megérinthetem itt azt, aminek belsejében létünk múlását a nap keringésének, négy végtagunk pulzusának, hajunk növekedésének üteme méri. Hiába hívogat a távolból tiszta, szomorú búgással a gerlice. Ma egy tapodtat sem mozdulok innen. Hiába hallik idáig a megduzzadt folyam komor morajlása is.

- Éjfélkor, visszatérve az estélyről, ahol órákon keresztül emberi testeket szemléltem - közülük egyeseket fekete tokba, másokat fura lepedőkbe bújtattak -, amint érthetetlenül elégedett arckifejezéssel, párosával keringtek egy zongora gimnasztikai futamaira, abban a pillanatban, amikor hordáraim felértek velem a lépcső tetejére, és fellebbentették hordszékem függönyét, lámpásom fényénél, a szakadó esőben megpillantom a hatalmas elefántcsontszín lampionokkal díszített magnóliafát. Ó, üde jelenés, ó, bizonyság, hogy van még romolhatatlan kincs az éjben!

- A Föld motívumát távoli dobok olyasféle dörrenései fejezik ki, mint amikor a kádármester a présház pincéjében komótosan végigdöngeti az összes hordót. A világ oly fényűzően ragyog, hogy minden pillanatban azt várjuk, mikor zúzza be a csendet egy rémületes kiáltás robaja, a trombita tarabája, a rézfúvósok ujjongó önkívülete, mámoros magyarázkodása! Terjed a hír, hogy a folyók visszafelé futnak, és a duzzadó árhullámtól kitágult medreken át a tenger hajóhada a kontinens belseje felé zúdul, hogy ott áruba bocsássák a szemhatárról hozott portékáikat. A mezei munkáknak hasznára van ez az ingadozás, a noriák működnek rendesen, darálják meséiket, s míg az elárasztott rizstáblák tükrözik a sötét mezőkkel (egy bozontos folt átcsusszant valahol a hold gyűrűjén) egybeolvadó gujava-színű estét, a teret szélte-hosszán betölti a vízemelők morgása. (Máshol a legvakítóbb napszakban négy cukornád-bothoz kötözött, aranycsigákon tipró puttó tengervízhez hasonlatos, kék-fehér tejet visz felfelé élénkzöld mezőben.) Aztán a kék égen hirtelen felmerül ez az emberfeletti haragtól és vígságtól lángba borult, ragyogó és cinikus tekintetű, gúnyolódásra, átkokra facsarodott szájú, fiatal bakkháns-arc! Ám a húsba csattanó bárd zaja, na meg a dohánylé-szín vértől könyékig vörös két női kar, amelyek belsőségeket szedtek elő a hosszú, gyöngyházfényű csontozat ketrecéből, kellő eréllyel tudtomra adják, hol vagyok. Egy felfordított fémmedence villog. A rózsás-arany őszi fényben látom a szemem előtt elnyújtózó csatornapartot, mindenütt csörlőkkel vonnak partra jégtömböket, disznóhúst, nehéz banánfürtöket, patakzó osztrigacsomókat, cápa-méretű ehető halak porcelánfényű henger-testét. Éppcsak futja erőmből, hogy ezt a rakományt még feljegyezzem, amikor egy láb toppan a platón, a bronz-láncot egy kéz markolja meg, és megindul a görögdinnyék, a sütőtökök, a liánnal, ajak-szín virág-orsókat bontó liánszálakkal átkötött cukornád-kévék áradata. S amint hirtelen felocsúdok, a lépcső egyik fokán ülök, kezem macskám bundájába túr.



AZ AGYVELŐRŐL
(Sur la cervelle)

Az agyvelő emberi szerv. Az egyetemi hallgató szilárd alapelvet kap a kezébe avval a gondolattal, hogy az idegrendszer homogén, mind középpontjában, mind elágazásaiban, és hogy annak funkcióját egész egyszerűen mechanikai hatékonysága határozza meg. A fehér- vagy szürkeállománynak az érzékelésen és a motoros működéseken felül túlzott jelentőséget tulajdonítanak, mintha csak, akár a máj az epét, mellékzörejként beszédet, értelmet, akaratot "választana ki", ám ezt semmi sem igazolja. Az agyvelő éppolyan szerv, mint a gyomor vagy a szív, és amint az emésztőcsatornának vagy a keringésnek megvan a maga jól elkülönült funkciója, éppúgy az idegrendszernek is megvan a magáé, nevezetesen hogy érzékelést és mozgást hozzon létre.
Szánt szándékkal alkalmaztam a "létrehozni" igét. Mert hisz éppilyen pontatlan lenne az idegeket egyszerű drótoknak, a kétirányú keringés önmagukban élettelen áttételeinek, itt vivő, amott kivezető ereknek tekinteni, amelyek készen állnak, hogy teljes közönnyel, sürgönyként továbbítsanak valami zajt, ingert vagy az elme benső parancsát. A rendszer biztosítja az állandó pulzusként lüktető agyi hullámok terjedését, az egész testre való szétgyűrűzését. Az érzékelés korántsem passzív jelenség, sokkal inkább az aktivitás egy sajátos állapota: a rezgő húrhoz hasonlítanám, melynek hangját a megfelelő helyre illesztett ujj határozza meg. Az érzékelés által tapasztalom a tényeket, s a mozgás révén kontrollálhatom a cselekvést. Ám a rezgés állandó.
S ez a kitekintés lehetővé teszi, hogy elmélyítsük kutatásainkat. Minden rezgésnek szükségképpen van fókusza, aminthogy minden körhöz tartozik középpont. Az idegrezgések forrása az agyvelőben található, amely az összes többi szervtől elkülönülten kitölti a hermetikusan zárt koponyaüreg egészét. Az az analógia, amelyre már az írás kezdetén utaltunk, nem engedi, hogy mást lássunk benne, mint a kezdeti ingert felvevő, átalakító, mondhatni megemésztő szerkezetet. Könnyen elképzelhetjük, hogy ez a szerep különösen a külső lebenyre hárul, a fehérállomány mintegy erősítő és összegző áttételként működik, a központi rész bonyolult szervrendszere pedig végeredményben az alkalmazás megannyi műhelyét hozza létre, a kapcsolótábláktól a billentyűzeteken és mérőműszereken át a szabályzó és elosztó szerkezetekig.
Most vegyük szemügyre magát a rezgést. E megjelölés alatt azt a kettős, mégis osztatlan-egy természetű ingadozást értem, amellyel valamely test elmozdul egy pontról, hogy aztán ugyanoda visszatérjen. S ez egyben maga az "alapelv", ama sarkított jelkép, amely mindennemű élet lényegét alkotja. Agyvelőnk rezgése az élet forrásának pezsgése, ilyenkor az anyag maga jön izgalomba az isteni Egy érintése nyomán, amelynek hatására személyiségünk ősmintája megképződött. Ezen a köldökzsinóron függünk tehát. Az idegek és az a lenyomat, amelyet a külvilágról általuk kapunk, megismerésünk hordozói, s csupán ebben az értelemben előfeltételei annak. Ugyanúgy kell finomítanunk érzékeinket, amint egy munkaeszköz használatát is fokozatosan kell elsajátítani. Legbenső identitásunk tapintásával tanuljuk meg a világot.
Az agyvelő tehát szerv csupán: az állati megismerésé, mely az állatoknál érzékelésre, az embernél értelmezésre is képes. Ám ha nem egyéb, mint afféle különleges szerv, úgy nem is szolgálhat az értelem vagy a lélek alapzatául. Isten eleven és cselekvő képének, azaz testünknek egyetlen részére sem helyezhetünk ekkora terhet. Az emberi testet az emberi lélek teszi azzá, ami, s a test e lélek aktusa, állandóan tevékeny magva, vagy, amint a skolasztikusok kijelentették, annak formája.



AZ ELHAGYOTT PART
(La terre quittée)

A tenger maga jött el értünk. Rángatja a láncot, hajónk oldalát eltávolítja a rakodóhídtól. A vitorlás pedig megremeg, mindjobban növeli a zsúfolt rakparttól, az emberi kikötőtől elválasztó távot. S máris a nyugodt, kövér folyam lusta szalagján ringunk tovább. Afféle torkolat ez, ahol a föld szétnyílik, és sűrű masszát bugyborogtatva visszakérődzi a fű közé elegyedett tengervizet.
Míg eszünk, érzem, hogy megálltunk, s a hajó és a magam egész testében a szabad víz lélegzését. Kormányosunkat itt partra tesszük. A villanylámpa sugarában, táncoló csónakjából búcsút int elszabadult hajónknak. Felhúzzuk a hágcsót, indulás! A holdfényben elindulunk!
És látom fejem felett a szemhatár hajlott vonalát, mint valami túl nagyra puffadt álom-mezsgyét. Teljes szívem, akár a fátyolos zokogás, amellyel álomba sírjuk magunkat, reményvesztetten menekül a mögöttünk kihúnyó parttól. Ó, tenger, ez végre te vagy! Hazatértem. Nincs oly jó dajkamell, mint az öröklét, és semmi sem nyújt olyan biztonságérzetet, mint a körülszegetlen tér. Mostantól nem jön más hír a szárazföld felől, mint amit a nekünk balkézre kelő hold arca hoz nekünk minden este. Megszabadultam a változatosság, a kavargás uralma alól. Nincs más ingadozás, mint a nappalok és éjszakák váltakozása, nincs más kínálat, mint a szemünk elé táruló Égbolt, nincs más lakhely, mint a hatalmas Vizek öble, melyek azt tükröztetik. Ó, megtisztító tisztaság! Itt van velünk a Minden, mindnyájunkat feloldoz! Mit számít most már a népek erjedése, a házassági és hadi intrikák, a gazdasági tényezők és az arany árfolyamának mozgása, a zavaros ügyeskedések, játszmák sokasága! Minden ténnyé, az embereket és ama dolgot összefűző, százarcú szenvedéllyé zsugorodik. Itt viszont a maga tisztaságában enyém az ősi ritmus, a nap időnkénti megmutatkozása, máskori elrejtezése, s az egyszerű jelenség, a csillagképek megjelenése a láthatár felett, a megszabott időben. És naphosszat tanulmányozom a tengert, ahogy az ember egy megértő asszony szeméből olvas, szinte fülelve fényjátékaira. E becses, drága tükörhöz képest mit ér kis tragédiáitok és parádéitok megannyi alantas alakváltása?


1900-1905

LÁMPA ÉS HARANG
(La lampe et la cloche)

Egyikük jele, másikuk kifejeződése egész világegyetemünk várakozásának (s egyben az én életre kárhoztatottságomnak is), egyikük maga a tartam, másikuk hirtelen csendül, ő a pillanat. Egyikük a csendet méri, másikuk a sötétet mélyíti el, az egyik sürget, a másik elkápráztat. Ó, éber őrködés, ó, keserű türelem! Egyfelől lángralobbant, másfelől pontosan ütemezett kettős virrasztás.
Az éjszaka elveszi támpontjainkat, azt sem tudjuk többé, hol vagyunk. Sehol a vonalak, színek helyzetünket meghatározó, meghitt elrendezése, sehol a körülvevő világ, amelynek tűzhelyét magunkban hordjuk, mégpedig abból a szögből megörökítve, amelyből mindig minden másra is rávetül tekintetünk. Önmagunkra vagyunk utalva. Látásunknak többé nem a láthatóság szab határt, hanem a bújtató, egyöntetű, hirtelen, közömbös és tömény láthatatlan. E mindent elborító sötétben a lámpa valahol valami. Valósággal teli van élettel! Tartalmazza saját olaját, és lángjának önerejéből fakadóan önmagát issza fel. Tanúskodik arról, aminek örvénye maga a hiány. Este kezdte, s egész a hajnal rózsapírjáig fokozza, addig, míg az újbor habjához hasonlatos párák fel nem akaszkodnak az ég karimájára! Aranytartaléka egészen hajnalig kitart. Bárcsak én sem kárhoznék el az éjben, bár hajnalig kitartanék! Bárcsak a fénybe sápadnék bele!
Ha az éjjel lefogja is szemünket, mindössze azért teszi, hogy annál jobban füleljünk, s ne csak a fülünkkel, hanem lélegző lelkünk hallása segítségével is, akár a halak. Valami gyülemlik, s a széles seholban érleli saját mennyiségét, amely egy kondulásra kirobban. Hallom a beszédkényszerünkhöz, zsigeri, elszánt csendjeinkhez, a szóban lakozó beszédhez hasonlatos harangot. Napközben szüntelenül fülelünk ama hol energikus elszántsággal, hol elszórt örvényekben előadott mondatra, amellyel az állandó értelmet szövi körbe a kórusba közös kényszernél fogva beletartozó összes egyén. Az éjszaka persze kioltja ezt, s csak az ütem marad meg. (Élek, tehát nyitva tartom a fülem.) No de miféle nagy közöst tagolna? Miféle lüktetés diktálná ritmusát? Ugyan mi, az idő maga? Íme, a homokóra és a vízióra fondorlata leleplezi: a tartamnak elegendő az inga csapdájából bármi áron kitörnie. Ami engem illet, élek. Rákapcsoltak az időre, beszabályoztak ilyen és ilyen sebességre, meghatározott időmennyiségre. Van ingám is. A teremtő pulzusa lakik bennem. Az odakinn hirtelen felhangzó kondulás mindenben igazolja szívemnek, testem motorjának és szolgájának komor munkáját.
Akár a hajós, aki a szárazföld közelébe érve sorra kigyújtja összes lámpáját, akár az égövek metszéspontjában álló csillagász, aki megveti lábát a Földön, járkál, mint hajóhídon a tengerész, és szemét a leghajszálpontosabb műszeren tartva kiszámítja a teljes időt. Hatalmas jel befolyása! Lám, a felmért arányaira, kikalkulált távolságaira szűkült mérhetetlen univerzum! A csillagok pályájának nincs olyan szakasza, amelybe be ne számították volna a mi sorsunkat, de olyan, világok összhangjával gúzsbakötött sors sem, amelyhez ne lenne valamicske közünk! Nincs egyetlen, a fotográfus üvegén akár csak mikroszkóppal leleplezhető csillag is, amelyre ne lennék negatív. A hatalmas, kivilágított égbolt összhatása révén kondul meg az óra! Van pontos válasz mindenre, a betegszoba kellős közepén roskadozó ingától a lángoló nagy Angyalig, aki az égen sorra veszi előre megszabott, körkörös röptének minden egyes pontját. Nem arra születtem, hogy új időszámítást találjak fel. Ettől viszont még nem kevesebb elszántsággal emelek vádat a meglévő ellen.



AMATERASZU KISZABADÍTÁSA
(La délivrance d'Amaterasu)

Nincs halandó, aki az illendőség megsértése nélkül nyilvános hódolattal borulhatna le a Hold, hónapjaink gyártója és könyvelője, e fukaron mért lenszálat fonogató leány előtt. A derék napfény világa mellett örömmel látjuk, hogy a dolgok szépen összeillenek, mint egy vastag, tarka szövet színei, ám amint leszáll az este, s főként ha már le is szállt az éj, mindig ott találom e baljós Guzsalyt az ég szövedékének legmélyén. Mily árulkodó, barátném, e vészthozó fény aranyozta fél szem, s a lantodon csillogó öt köröm!
De vajon a mindig tiszta és ifjú, önmagához mindig hasonlatos nap, a sugárzóan fehér nap veszít-e bármit is fényudvara erejéből, arca teljességéből? Ki tudna ránézni úgy, hogy el ne nevesse magát? Adjuk hát szívünket a derék napnak, méghozzá oly felhőtlen nevetéssel, amellyel egy szép kisgyermeket fogadunk! Hogyan? Miközben a legapróbb tócsában, az országúti kanyarnál maradt legkeskenyebb keréknyomban is talál elég vizet, hogy platinafényű arcát megfürössze, éppen az ember titkos mélyű lelke zárulna így be előtte, utasítaná vissza a vele való hasonlóságot, az árnyai közé hulló néhány aranyszemcsét?
A Sár Fiainak koszlott faja még alig kezdett el tocsogni a tápláló föld ölén, az élelem utáni tülekvésben máris elfeledték a ragyogó Létezőt, az örök Epifániát, amelyre meghívattak, mikor életüket kapták. Akár a deszkalap megmunkálásában elmerült fametsző, aki a fa erezetét követve ügyet se vet a feje fölé akasztott, munkájához világító lámpára, vagy a földműves, akinek szemében két kezére és bivalyának tomporára szűkül a világ, aki mindössze az egyenes barázdával törődik, s megfeledkezik az univerzum fénylő szívéről. Ekkor a szép Amateraszu méltatlankodni kezdett a napban. Ő a nap lelke, általa ragyog az égitest, olyan, akár a trombitának a beléfújt lehelet.
- A jószág - mondja -, ha megtömte hasát, szeret engem, egyszerűségében élvezi simogatásomat, arcom hevében szendereg, eltelve a bőrén lüktető vére ütemével, vérvörös életének benső dobogásával. Ám az elvadult, istentelen ember sosem telik el az étellel. A virág álltó nap engem imád, s hívő lelkét arcom fenségével táplálja. Csak az ember nem áll meg rendesen a lábán, elrejti előlem a megszentelt tükröt, mely képemet mutatná. Meneküljünk tehát! Rejtsük el előle a szépséget, melyet már nem tisztel!
S azon nyomban eltűnik, akár a falrésen kiszökkenő galamb, mégpedig a Jokigava folyó torkolatában tátongó mélységes üregben, melynek nyílását hermetikusan le is zárja egy hatalmas sziklatömbbel.
Hirtelen minden kihúnyt, s a nappali ég minden csillaga felparázslott. Korántsem éjszaka volt ez, ama árnyak gyülekeztek, mindazok a valóságos árnyak, amelyek már a világ kezdete előtt is ott lebegtek. Az irgalmatlan, nyers éjszaka zuhant az eleven földre. Hatalmas űr keletkezett az égen: a Tér középpontja eltűnt, a Nap, ez az élő személy, elvonult, mint aki elmegy, hogy ne is lásson bennünket, mint a bíró, ha elhagyja a termet. E nyomorultak csak ekkor ismerték fel Amateraszu szépségét. Hogy keresték most őt a holt levegőben! Egyetlen hatalmas jajgatás, a bűnbánat agóniája, a rettegés irtózata terjedt a Szigeteken végig. Amint esténként szúnyogmiriád tölti be a dögletes levegőt, a földet most martalóc démonok és holtak kerítették hatalmukba, mely utóbbiak abban különböznek az élőktől, hogy nincsen köldökük. Mint mikor a kormányos eloltat minden közeli tüzet, hogy minél távolabbra lásson, amint a legnagyobb lámpa világa eltűnt, a Tér megnövekedett körülöttük. S a láthatár eddig nem is sejtett partjáról különös, égbolton-túli fehérséget láttak feltűnni, akár valami szomszédos világ mezsgyéjét, egy távoli nap visszfényét.
Ekkor az összes isten és istennő, az embert szolgáló őrző- és házi szellemek, akik éppoly kitartóan velünk maradnak, mint a lovak és a tehenek, megindultak a szőrtelen testű teremtmény kiskutya-sivalkodáshoz hasonlatos, szánalmas vinnyogásán. És a tengerről, a levegőből is mindannyian egybegyűltek a Jokigava folyó torkolatánál, akár a bivalycsorda, akár a szardíniák a homokpadon, akár a repdeső seregélyek, a Jokigava zuhatagának torkolatánál, ott, ahol a szűzi Amateraszu rejtezett a föld üregében, akár a lépesméz egy faodúban, akár egy cserépedényben a kincs.
- A lámpa csak a sajátjánál erősebb fényben halványul el - mondták. - Amateraszunak itt kell lennie. Nem látjuk őt sehol sem, de tudjuk, hogy nem hagyott itt bennünket. Dicsfénye egy szikrányit sem halványodott. Elrejtezett a földbe, akár a tücsök, akár egy remete saját elmélkedése mélyén. Miképpen csalogathatnánk elő? Miféle csalétekkel kínáljuk? Mi olyat adhatnánk neki, ami szépségét akárcsak meg is közelítheti?
Egy égből hullott kődarabból nagyon tiszta, tökéletesen gömbölyű tükröt csiszoltak. Kitéptek a földből egy fenyőt, s mint valami babát, arany és skarlátszín öltözékekbe burkolták. Felcicomázták, akár egy asszonyt, s a tükröt arca helyébe tették. És felállították a szent góheit, szemben a lakott barlangüreggel, a fény megbántott lelkét bújtató zsebbel.
S ugyan miféle hangot választhattak, amely elég erős, és behatol a föld alá, hogy közölje:
- Amateraszu, itt vagyok! Itt vagyok, és tudjuk, hogy te is itt vagy. Légy hát jelenvalóvá, ó, szemem látomása! Jöjj hát elő sírodból, ó, élet!
Bizony, azt az ismerős hangot, az első hangot, amely fülébe jut, amely a tanyaudvarokon szerteszét röppen a kakas torkából, mihelyt ő átlépi az emberi láthatár peremét, s mihelyt az első vörös nyíl felvillan! Kiáltás szilánkja ez, trombitahang, mely semmiféle sötétben nem hal el. Éjjel-nappal, istene jelenlétére vagy távolodására rá se hederítve fanfárját fújja fáradhatatlanul, hitét hajlítgatja pontosan. Odaviszik hát a nagy fehér madarat a földben kuporgó Amateraszu elé. És a madár kukorékolt. S mikor már kukorékolt, megint kukorékolt.
És egyszeriben, mintha ez az ellenállhatatlan ébresztő felrázta volna, megindult az élet zsongása, a nappal morajlása, e véget nem érő, mozgalmas mondat, a szavak hemzsegő, lépegető tömege, amely megszállja az időt, és amely a templomok mélyén, fakalapács alatt zengő bronz ütemére menetel: egyszerre zsivajogtak mindama istenek, kiket a lényegüket rejtő név csak nagy nehezen egyénít. Nagyon visszafogott, nagyon halk volt ez a nesz. Amateraszu a föld mélyén mégis meghallotta, és elcsodálkozott.
S most ide kellene ragasztani Uzumé képét, pontosan úgy, ahogy a kis népszerű könyvecskékben szokás, amint éppen elállítja a levelek sötétlő zuhogását. Hiszen ő, ez a kegyes istennő volt, aki kiötlötte az egészet! Ő fundálta ki a jó taktikát. Lám, most tántoríthatatlanul táncol a feszülő dobbőrön, tombolva, mint a reménység! Amit pedig kitalál, hogy a napot kiszabadítsa, nem más, mint a kisgyermekek-fabrikálta mondókákhoz hasonlatos semmi kis dal: Hito futa mijo...

Hito futa mijo
Icu muju nana
Jokokono tari
Momocsi jorodzu

ami annyit tesz: Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, száz, ezer, tízezer - de azt is jelenti: - Nézzétek a kaput mindahányan - Éljen, feltűnt végre a Felség! - Szívünket nagy öröm fogja el - Nézzétek hasamat, combjaimat!
Merthogy a tánc hevében kioldozza és türelmetlenül elhajítja övét, és szétnyílt ruhában, sikoltva, rikoltva ugrándozik, tapod a rugalmas, dübörgő bőrön, amelyet kemény sarka munkál. És amikor meglátták hatalmas, telt leánytestét, mindannyiuk szívébe jóleső érzés költözött, harsányan felkacagtak. Nocsak, nincs is helyén a nap, s ők nemhogy siránkoznának, de kacagnak! Meghallotta ezt Amateraszu, szíve gyötrődni kezdett, nem bírt kíváncsiságával, és résnyire nyitotta barlangja kapuját:
- Hát ti meg min nevettek?
Tündöklő, széles fénysugár csapott az összegyűlt isztenek közé, túlszaladt a föld peremén, kigyújtotta a holdat az ürességben, s a hajnalcsillag hirtelen lángolni kezdett a mozdulatlan égen. Amint egy túlérett gyümölcs héja felreped, amint az anya szétnyílik gyermeke fejének nyomása alatt, lássatok csodát, a megvakult föld ugyanígy képtelen volt megtartani e féltékeny Egyszem súlyát, a középütt álló Tűz perzselő kíváncsiságát, a Nap asszonyiságát!
- Hát ti meg min nevettek?
- Ó, Amateraszu! - felelte Uzumé.
(És az összes isten egyszerre mondta:
- Ó, Amateraszu! - és áhítattal leborultak előtte.)
- Ó, Amateraszu, azt hitted, arcod nélkül maradunk itt, ha magunkra hagysz? Nézd csak, van itt valaki, aki nálad is szebb. Nézd! - szólt, rámutatva a góhei-re, rámutatva a szent tükörre, mely a lángot összegyűjtve kibírhatatlanul éles aranyfényt lövellt. - Nézd!
S ő látta, és féltékenyen, elbűvölten, csodálkozva, megbabonázva kilépett barlangjából, mire az éjszaka azon nyomban elillant. A nap körül prédára leső sasokként keringő összes világok elcsodálkoztak látván, hogy e szokatlan helyen milyen erővel gyúl ki a napvilág, s hogy a kicsiny Föld mindenestül eltűnt a ragyogásban, amint a gyertyatartót is felemészti önnön fénye.
Kilépett barlangjából, mire az istenek legerősebbike rögtön odasietett, és bezárta mögötte a kaput. Így hát ott állt önnön képével szemközt, hét szivárványtól övezten, imádandó fényömleny, eleven tűz, amelyből csupán az isteni arc, rózsaszínen két kéz, két láb, s a haj csigái merültek fel, állt az ifjú, a pompás, a villámló lényegi lélek! És mint a pacsirta, amely a sziporkázó célgömb felett mind feljebb kap mind szélesebb körökben, Amateraszu is, akit visszahódított önnön képe, megtért égi trónja magasába. És új idő következett el, az első nap.
A sintuista templomok bejáratánál háncskötél lóg, s a Föld, akár a hitves, ki lázongó férjének kebleit mutatta, megtiltja a Napnak, hogy átjárja mélyeit. S a kopár szentély legbenső zugában az eleüsziszi tűz helyett csiszolt, kerek kis fémtükröt rejtegetnek.



LÁTOGATÁS
(Visite)

Hosszasan kell kiáltozni, s erőszakosan döngetni a türelmes kaput, mígnem kinyílik, mígnem a benti szolga füléig elér a koncert, s kijön a hordáraitól körbevéve, küszöbön kívül letett kalickában ülő idegen elé. Mert hisz itt nincs mélyhangú harang, sehol egy csengő, melynek falakon átvezetett, a legtitkosabb folyosókig hatoló vezetékét meghúzva hirtelen felhangzana a megszorult állatok jajszavához hasonló lárma. A Fekete Hegy ősi családok lakhelye, nagy itt a csönd. Ami Európában felüdülésre és játékra való, az a kínaiaknál mind a visszavonulást szolgálja. Az állati tömegtől, szennyes csőcseléktől kavargó utcák között nyugalmas helyeket tartanak fenn, melyeket afféle zártkert vagy világtól elvonult emberek tulajdonában lévő, ősi házi szellemek őrizte kis családi birtok övez, hol a hatalmas, magánál a városnál is öregebb fügefák és a bíborszín fürtökben csüngő teher alatt görnyedő licsi-cserjék árnyékában egyetlen nemesen egyszerű tető magasodik! Beléptem. Várok. Egyedül vagyok a kis szalonban. Négy óra. Vajon esik még vagy már elállt? A föld bőséggel megkapta víz-fejadagját, az eltelt lombok kedvükre, szabadon lélegeznek. Az árnyas, jóságos ég alatt olyan áhítat és béke száll rám, mintha kisírtam volna magamat. Szemben velem a hullámzó mennyezetű falban három négyszögletes ablak, bambuszt mintázó porcelán rácsokkal. Amint a rejtjelezett iratokra rostélyt illesztenek, mely kiemeli a lényeges szavakat, háromnyílású rácsozatot fektettek e túlságosan dús lombozatú és víztükrű látványra is, s így egy triptichon főtémájára és a kétfelől álló változatokra egyszerűsítették le azt. A keret rögzíti a képet, a tekintetet áteresztő rácsok engem magamat elszigetelnek, és kulcsra zárt ajtónál hatékonyabban a benti térbe rekesztenek. Vendéglátom még nem jön, egyedül vagyok.



A RIZS
(Le riz)

Fog, amelyet a földbe teszünk, melybe belemélyed a vas, és kenyerünk már rágja is a földet, ugyanúgy, ahogy majd mi is megrágjuk őt. Odahaza, a hideg Északon innentől már a nap tartja kezét a tésztán; ő érleli földjeinket, amint a nyílt láng süti a lepényt, pirítja meg a húst. A kemény ekevas barázdát nyit a szívós talajban, s ott aztán megszületik a mindennapi, hogy késsel szeleteljük, állkapcsunkkal harapjuk.
Ám errefelé a nap nem csupán arra való, hogy felfűtse házi égboltunkat, mint parazsával telt kemencét: vigyázni kell vele. Már év elején megjön a víz, a szűzi föld havi vérzése. E domborzat nélküli, vége-hossza nincs vidékek, melyek alig válnak el a tengertől, annak mintegy meghosszabbításai, és amelyeket átitat a továbbfolyni képtelen eső, éppcsak hogy megfogantak, máris a moccanatlan vízfelszín alá rejtőznek, melyet keretek sokasága tart kordában. A falusi munka pedig abból áll, hogy ki-ki csöbörrel-vödörrel hízlalja a sűrű pépet: a földműves négykézláb, saját kezével habarja-kavarja. A sárgabőrűek nem harapják a kenyeret; ajkukkal szippantják be, aprómunka nélkül tüntetik el szájukban a képlékeny táplálékot. Ilyenformán, akárcsak főzéskor, a rizst a pára alakítja. Termesztőinek figyelme pedig arra irányul, hogy ellássa annyi vízzel, amennyire szüksége van, így ellensúlyozva a lankadatlan égi kemence hevét. Amikor aztán árad a víz, noriák zenéje hangzik mindenfelé, akár a tücsökzene. És nem a bivalyokat fogják be: férfi és nő egymás mellett, ugyanabba a karóba kapaszkodva, mintha egyazon vörös lábtóra állva taposnak, és éberen ügyelnek a mezők konyhájára, akár a szolgáló a gőzölgő ebédre. Az annámiak valami kanál-félével meregetik a vizet, hosszú, fekete köntösük van, és kis, mustársárga teknősbéka-fejük, az iszap sekrestyései ők. Mennyi hajbókolás, hány térdhajtás, míg a nhaké-házaspár minden gödörből a kettős kötélről függő vödörbe gyűjti az esővizet, hogy mint valami olajjal, megöntözze vele hamarosan fogyasztható földjeit!



A PONT
(Le point)

Megtorpanok: sétámra pontot tettem, ugyanúgy, ahogy az ember lezár egy mondatot. Lábam előtt, az aláereszkedő út kanyarulatánál egy sírfelirat. Innen tekintek végig utólszor a földön, veszem szemügyre a holtak birodalmát. Fenyő- és olajfa-csoportjaival szórványként terül a hatalmas szántóföldek között. Minden a teljességben úszik. Cérész megcsókolta Perszephonét. A táj elfojtja a kivezető utakat, kirajzolja a határokat. A rezzenetlen hegyek lábánál jobbfelől felfedezem a folyó medrének mélyülését, megállapítom a kettőnk közötti határt, próbálom elviselni súlyát. A felpúposodó, szántók közt senyvedő holtak szigete formálja hiányom. Én vagyok csak talpon a földbe temetettek sokadalmában, lábam a gyomok-betűzte nevek közt, így kémlelem a Föld ama nyílását, amelybe a gyengéd szellő, akár egy hangtalan kutya, két napja próbálja beterelni a a Vizek hátam mögött járó nyájából kiszakasztott, hatalmas felleget. Vége, a nap bizony végetért, nincs más hátra, vissza kell térnem, újra lemérve a hazáig vezető utat. Ennél a pihenőnél, hol a sör- és vízhordók megállnak, hosszan nézem a mögöttem elterülő, élőket a holtakkal összekötő sárga utat, melynek, mint kihúnyófélben lévő tűz, a bedugaszolt égen álló vörös pont vet véget.



ITALÁLDOZAT AZ ELJÖVENDŐ NAPNAK
(Libation au jour futur)

Felmásztam a hegy legtetejére, hogy poharat köszöntsek az eljövendő napra (az új napra, amely elközelgett, amely talán már e mai éjszakára következik). A hegy legtetején lévő üvegkehelyhez, amelyet a Hajnal ajkaihoz emel! Benne állok mezítlenül, annyira tele volt már, hogy mikor beleléptem, a víz zuhatagban bukott át a parton. Úgy táncolok a fortyogó forrásban, akár egy szőlőszem egy pohár pezsgő tetején. A bugyborgó folyadékörvény, melyet hasammal, térdeimmel dagasztok, éppolyan mélység, mint amitől a vékony sziklaperem elválaszt: alattam vijjogva sas kering. Szépséges Hajnal, te egy ugrással ideérsz a tenger mellől, a szigetek közül! Igyál ki engem, ki itt, e varázsital közepén lebegek, hadd borzongasson meg tetőtől talpamig ízlelő ajkad rezdülése. Bár felkelne a nap, és láthatnám a medence alján lévő homokra terülni testem súlytalan, hétszínű szivárvánnyal körberajzolt árnyát!



MINDEN FOLYÓK ÜNNEPÉNEK NAPJÁN
(Le jour de la fete-des-tous-les-fleuves)

Minden folyók ünnepének napján elmentünk felköszönteni a miénket, mely széles és sebes futású. Ő országunk kijárata, csípőjének mélységes ereje, ő a föld cseppfolyóssá vált lényege, a legtitkosabb hajlatokba gyökerezett víz szökellése, a csecsszopó Óceán kiszívta tej. Vagy hatvan boltív alól tör elő itt, a jó öreg gránithíd alatt, a hegyekből ércet és cukrot szállító hajók és a százszínű tengeren horgonyra akadt, teherhordó állathoz illő, türelmes szemmel a megkerülhetetlen pilléreket bámuló dzsunkák hada között. Micsoda zajt csap, micsoda havat porlaszt, mikor a Hajnal kürtjébe fúj vagy mikor az Este dobpergéssel távozik! Nincsenek rakpartjai, mint Nyugat szomorú csatornáinak, a barátságos meghittséggel egész a vízszintig ereszkedő parton ki-ki leballag mosni, vizet venni a vacsorához. Mi több, e csillogva gyűrűző testű sárkány tavasszal játszi kedvében kavarogva elönti utcáinkat, házainkat. A kínai anya leteszi kisgyermekét a ház kutyája elé, amely gondosan letisztogatja annak fenekét, a folyó is most ekképp mossa ki egyetlen nyalintással a város minden szennyét.
Ám ma a folyó ünnepe van, együtt karneválozunk vele a szőke vizek kavargó árama közepette. Ha nem töltheted az egész napot hajód árnyékába húzódva, elmerülve a forgatagban, mint a bivalyok, hogy csak a szemed lásson ki belőle, legalább ne feledj egy fehér porceláncsészében tiszta vizet áldozni délben a napnak, ez az elkövetkezendő évben megóv a kólikától. Ilyenkor nem illik fukarkodni javaiddal: nyissuk fel a legnehezebb kaptárt, ez agyag-héjú, iható aranybelsejű nagy tököt, szürcsöljük a kannából a negyedik hónap teáját! Jöjjön hát mindenki ezen a túlcsorduló, naptól túlpezsdülő délutánon, tapogassuk, paskoljuk, öleljük e mindenki folyóját, pattanjunk fel e szakadatlan gerinccel tenger felé rohanó víztestű állat hátára! Egyik parttól a másikig minden kis kétárbocosoktól és bárkáktól nyüzsög, melyeken selyembe öltözött vendégek fénylő csokra iszik és játszik: minden csupa fény, csupa dobszó. Itt is, ott is, mindenfelé sárkányfejű csónakok surrannak, bennük száz mezítlen evezős, akiket a tébolyba hajszol a középütt álló magas, sárgabőrű fickó, kétkézzel püfölve démon-rakományát! Olyan kecsesek, mintha csak egy-egy barázda lennének a vizen, melyet övig elmerült testek sora hajt előre. Ahol hajóra szállok, egy asszony ruhát mos. Ringy-rongyait cinóberszínre lakkozott teknőbe pakolta, amelynek arany-pereme vakít és sziporkáz a pompázatos napon. Egyetlen villanásért megképződött nyers tekintet, a tiszteletre méltó folyó napjának szemgolyója.



SÁRGA ÉVSZAK
(L'heure jaune)

Ímre itt az év legsárgább pillanata! Amint a földműves év végén betakarítja munkája gyümölcsét, és megkapja annak árát, eljön az idő is, hogy aranyra váltson mindent égen és földön egyaránt. Nyakig járok az érett kalászok közti hasadékban, államat a rizstábla asztallapjára támasztom, mely végestelen végig kigyúl a napban, s buckákra hágva a magok tengere fölé emelkedem. A füves partok között csak a nap-szín mező száraz lángolása. Hová tűnt hát a régi, sötétlő föld? A víz borrá változott, a nyugodt ágak szerkezete közt kigyúl a narancsfény. Minden megérett, a mag akár a szalma, a gyümölcs, akár a levél. Színarany ez, és most, hogy mindennek vége, látom, minden valódi. Az évközi szorgos munka során elillant minden szín, szemem előtt a világ, akár maga a nap! Ó, kárba ne menjek, mielőtt eljönne a legsárgább pillanat!



SZÉTFOSZLÁS
(Dissolution)

Itt vagyok hát újra a közömbös, cseppfolyós tengeren. Halálom után már majd senki sem okozhat fájdalmat nekem. Ha elföldelnek apám és anyám között, senki sem okozhat fájdalmat nekem. Nem nevethetik ki e túl ragaszkodó szívet. A föld belsejében testem szentsége szertefoszlik, ám a legáthatóbb kiáltáshoz hasonlatos lelkem Ábrahám kebelére tér pihenni. Most már minden szétfoszlott, elnehezült szemmel hiába keresem magam körül mind a szokásos úti látványt, s a szilárd ösvényt lábam alatt, mind ama kegyetlen arcot. Az ég köd és vízfelszín már csupán. Látod, minden szétfoszlott, hiába kutatnék magam körül vonásokat, formákat. Szemhatárnak sincs más, mint a legkomorabb szín. Mindenek anyaga vízzé gyülemlett, akár az arcomon végigcsorduló könnyek. Hangja, akár az álomé, amikor a arról susog fülünkbe, ami bennünk a legsüketebb a reményre. Hiába is keresném, önmagamon kívül nem találok semmit, sem az országot, ahol időztem, sem az arcot, melyet úgy szerettem.

***