Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Galamb-leány

Volt egyszer egy öreg asszony. Annak az asszonynak fiatal korától vénségéig csak egy fia született. Még azt sem tudta, hogy kitől való a fiú, mert apja nem volt. Iskolába adta a szegény aszszony a gyereket. Amikor a fiú nyolc éves volt, szólt az anyjának:
- Mama!
- Mi az, fiam?
- Mama, a városban láttam, hogy egy idős ember milyen szépen fest.
- Ó, fiam, az sok iskolát kijárt, amíg így megtanult festeni.
- Mama, haljak meg, ha én is nem tudok úgy festeni, mint ő.
- Na várj, fiam. Ha kijárod az iskolát, neked is berendezek egy műhelyt, s majd te is úgy fogsz festeni, mint az az idős ember.
A fiú járt az iskolába, felnőtt, s mikor felnőtt, anyja beadta ahhoz az idős emberhez, akinél látta, hogyan fest. Mikor beadta, két évig dolgozott az öreg mellett, és két év elmúltával jobban dolgozott, mint az öreg. Nohát látta a fiú, hogy ő már többet tud az öregnél. Akkor hazament, műhelyt rendezett be magának. Olyan szép képeket festett, hogy Isten őrizzen! Az egész világon nem akadt ember, aki olyan szépen festett volna, mint ő. Éjjel-nappal a műhelyében dolgozott. Egyik éjszaka tizenkét órakor beállított hozzá egy nagy úr:
- Jó estét!
- Szintúgy te is élj, kedves uram!
- Nézd, fiam! Hallottam híredet, hogy milyen nagy festő vagy.
- Hát aztán, kedves uram?
- Nézd, szegény fiú! Nézd, munkát hoztam neked, hogy készíts egy szobrot a feleségemről. A feleségem tizenöt évvel ezelőtt meghalt, és csak egy képem van róla. Szeretném a szobrát elkészíttetni. Mikorra készülnél el vele?
- Ó, uram! Kedves uram, ennek az elkészítésére sok idő kell.
- Nézd, készítsd el nekem péntekre; jól megfizetek érte.
A fiú dolgozik a képen ; dolgozik, dolgozik. Az úr egy marék aranyat adott neki. Mikor a fiú látta, hogy aranyat ad neki, aranypénzt, még inkább megjött a kedve.
- Ejnye, Istenem, miféle ember lehet ez, mert csak a királynak van olyan pénze, mint amilyent ő adott nekem. Na, semmi baj, kedves uram, péntek estére jöhetsz érte.
Nekilát a legény, éjjel-nappal dolgozik a képen. Péntekre pontosan olyan szobrot készített, mint amilyen a felesége volt. Jön az úr négy legénnyel meg egy nagy ládával, hogy a szobor beleférjen.
Belép:
- Jó estét!
- Szintúgy te is élj, kedves uram!
- No, készen van a szobor?
- Készen, kedves uram.
- S hol van?
- Nézd csak, itt van.
No, megragadja a fiút, belenyomja a ládába, lezárja a ládát, a négy legénye felkapja, és indul vele. A fiúval együtt. Mennek, mennek, messzinél messzibb, távolnál távolabb. Szegény anyja reggel megy a fiúért, hogy hívja reggelizni. Megy, látja, hogy a fiú nincs ott. A szerszámai ott vannak az asztalon, de a fiú nincs sehol. Szegény öregasszony keresésére indul a faluban. Nem találja sehol. Sírásra fakad:
- Ejnye, Istenem, mi történhetett szegény fiammal, hogy eltűnt, nem kerül elő!
A négy legény viszi, messzinél messzibb, távolnál távolabb, a világ végére. Mikor a világ végére érnek, felviszik egy nagy hegyre. Azon a hegyen csak egy nagy fa állt; ott kiborították a ládából, és az ördögök elmentek. Mert az négy ördög volt, meg a vezérük. Mikor a fiú magához tért a hegyen és körülnézett, majdnem meghalt ijedtében. Kígyók voltak, ott, egyik nagyobb, mint a másik. Mikor a fiú látta:
- Ejnye, Istenem, mi lehet ez? Hogyan kerültem ide?
Azt sem tudta szegény fiú, hogyan került oda a hegyre. Dél tájban aztán a kígyók előbújtak és sütkéreztek a napon a hegyen. Dél felé a nap elérte a hegyet, s a fiú látta, hogy a kígyók előmásznak, egyik nagyobb, mint a másik.
- Ejnye, Istenem, mitévő legyek itt e között a sok kígyó között, mert itt rögtön felfalnak! Szegény édesanyám odahaza semmit sem tud rólam.
Meglátja a fát. Felmászik a fa tetejére. Az egyik legnagyobb kígyó észrevette a fiút, és utána mászott a fára. Mikor a fiú látta, hogy a kígyó mászik utána a fára, nem volt nála semmi, csak egy kis bicska a zsebében, amivel evett. Előveszi a bicskáját, letör egy hosszú faágat, ráköti a fára a bicskát, és amikor a kígyó odaért hozzá és kitátotta száját, hogy felfalja, akkor belenyomta a bicskát a fával a szájába. Így sikerült megölnie a kígyót. Mikor a nap lement, a kígyók mind visszahúzódtak. Ekkor lemászott a fáról, kihúzta a bicskáját a kígyóból. A kígyót szíjakra hasította, amíg annyi szíjat hasított, hogy majdnem leért a hegyről. Megkötötte a szíjat a fához, és leereszkedett a hegyről. De a szíjak csak a hegy közepéig értek le. Gondolkozott a fiú:
- Ejnye, Istenem, félig lejutottam; itt maradjak? felmásszam? Odafent megölnek. Inkább lebocsátkozom innét.
Levetette magát, és leért a rendes földre. Úgy megütötte magát a fiú, hogy csak három nap múlva tudott felkelni. Ám amikor a négy legény szállította a ládában, három tündérlány látta az ablakból, hogy négy legény hurcol egy nagy ládát. A fiú nekiindult, hazafelé tartott, messzinél messzibb, távolnál távolabb. Azt sem tudta, hogy merre induljon, mert nem tudta, merre vitték. Megy a fiú, megy, megy, egyszer csak megpillant egy nagy palotát. Mikor meglátja azt a nagy palotát:
- Ejnye, Istenem, mi lehet ez? Mert talán csak a királynak lehet olyan palotája, mint amilyen ez. Bemegyek.
Bement a fiú. Az a három tündérlány lakott benne, akik látták, amint a négy legény szállította. Belép a fiú, köszön, köszönnek neki a tündérlányok. Mindjárt fogják, ennie adnak, levágják a haját, megborotválják, megfürösztik, mondják neki:
- Hát mi járatban vagy errefelé, kedves fiú?
- O, hagyjatok békén, azt sem tudom, hogyan kerültem ide.
- Mégis, mégis, hol voltál?
Mondja nekik a fiú:
- Nézzétek, hol, s nézzétek, hol.
Akkor a tündérlányok rájöttek, hogy ki volt abban a ládában, amelyiket a négy legény vitt. Azt mondja a legidősebb tündérlány:
- Na, semmi baj. Lakjunk itt négyesben. És esküdjünk meg, hogy édes testvérek leszünk. Jó dolgod lesz itt miközöttünk.
Jól van. A fiú megesküdött, hogy édes testvérek lesznek, és mint négy testvér laktak ott a fiúval. A fiúnak a királynál sem lehetett jobb dolga, mikor odahaza volt és végezte a dolgát, mint ott a tündérlányoknál. Egyszer aztán azt mondja neki a legidősebbik lány:
- Nézd, drága kedves testvérem! Mindenhová mehetsz, csak éppen a kert végébe nem mehetsz.
Ejnye, Istenem! A fiú vár, töprenkedik magában:
- Mi lehet ott a kert végében, hogy nem szabad oda mennem? Semmi baj, nem megyek oda.
Egyik szombat este felöltözik a három nővér, mennek a maguk országába. Otthon hagyják a fiút:
- Nézd, drága kedves testvérem! Itt minden a te kezedre van bízva; azt csinálsz, amit akarsz. Csak azt az egy dolgot ne tedd!
A lányok elmennek. Ő dél felé felkel, kimegy magának a kertbe, hogy megnézze, mi lehet ott a kertben. Odamegy, látja, hogy ott van egy tiszta tej-tó.
- Ejnye, Istenem! Miféle tó lehet ez? Mifelénk ilyen tej-tavak nincsenek.
Várakozik, várakozik, egyszer csak látja, hogy jön tizenkét galamb. A galambok jönnek, átbucskáznak a fejükön, tizenkét lány válik belőlük. Beugranak a vízbe, fürödni. A fiú nézi őket, no, ezek szép nők. Nem szól semmit, fogja magát, elmegy. Jönnek haza a testvérei. Mondja nekik:
- Nézzétek, drága kedves testvéreim, mit láttam a kertben! Ezért mondtátok, hogy ne menjek oda?
- Ezért, drága kedves testvérem, mert ha azok ellen valamit vétesz, azok megölnek. Ők erősebbek nálad.
No, semmi baj. A legény nekikezd, elmondja:
- Nézzétek, láttam egyet közöttük, s azt úgy megszerettem, hogy ha nem láthatom minden nap, meghalok.
- O, testvérem! Ne törd magadat utána, mert az úgysem megy hozzád. Te nem olyan ember vagy, hogy az ő fajtáját valaha is elvehesd.
- Én azt sem bánom, ha ma meghalok, de addig megyek, amíg ráakadok.
- Semmi baj, testvérem. Ne menj te sehová. Ha látni akarod, holnap újra eljön fürödni.
No, a legény alig győzte kivárni, hogy elteljen a nap, jőjjön a következő nap. Eltelik a nap, megint kimegy a kertbe. Látja a nőt; ő volt a legkisebbik testvérük. Mert az a tizenkét nő annak a háromnak a testvére volt. Felkapja a legkisebbiknek a ruháját, beviszi. Bevitte, bement a ruhájával. A többi tizenegy távozik, de a legkisebbiknek nem volt mivel mennie. Elkiáltja magát:
- Legény, hozd vissza a ruhámat! Hadd nézzek a szemedbe: milyen szemed van?
Mikor meghallotta, bizony visszavitte a ruhát. Fogta a ruhát, felöltözött, azt mondta a legénynek:
- Na, én akkor leszek a tiéd, amikor az én vizeimen (? országomban?) fogsz járni.
Akkor a lány fogta magát, elrepült. A legény sírva fakadt: miért adta vissza a ruhát? Bemegy, egyre sírva-ríva. Mind sír, mind zokog. Nővérei nem bírták megállítani, hogy ne sírjon, ne gyötörje magát. Egyszer aztán azt mondja a legnagyobbik tündérlány:
- Ha már annyira menni akarsz, nézd, menj ide s ide. Menj át a szomszédba a nagybátyámhoz. Ő tudni fog mondani valamit arról a lányról.
Az a szomszédság, a nagybátyja, a világ végén volt.
Fogja magát a fiú, indul. Mikor a kapuig ér, megszólal a legfiatalabbik húguk:
- Lányok, hogy engedhetjük így útra ezt az embert? Hiszen amíg közöttünk volt, ő is tett nekünk ezt-azt. Adjunk neki valamit, amivel tovább menjen.
Utána kiáltanak:
- Gyere vissza, drága kedves testvérünk! Nézd ezt a lovat! Ezen megérkezel a nagybátyánkhoz. Onnét kezdve majd másik lovat ad neked, hogy azon menj tovább, ha útba tud igazítani.
A fiú felül a lóra, indul. Megy, megy, messzinél messzibb, távolnál távolabb, amíg megérkezik a nagybátyjához. Mert már neki is nagybátyja volt, mióta testvérséget fogadott a három tündérlánnyal. Odamegy, beköszönt hozzá. A király volt.
- Szintúgy te is élj, fiam. Mi járatban vagy errefelé?
- O, kedves bácsi, ha tudnád, nem kérdeznéd. Nézd s nézd, miért jöttem, hogy kérdezősködjem tőled. Talán tudod, hol található ez meg ez a lány?
- O, drága kedves fiam, nem tudom megmondani neked, hol található. Hacsak a bátyám nem tudja, mert ő öregebb nálam, többet járt a világban, mint én. Én fiatalabb vagyok, csak itt jártam, látod, a városomban. Eredj a bátyámhoz, ő talán tud mondani neked valamit.
- S hol lakik a bátyád?
- Hó, csak itt, a szomszédban.
Az a szomszédság a világ végén volt. Ad neki egy másik lovat, és a fiú indul a világ másik végére. Odamegy, belép, köszön:
- Jó szerencsét, drága kedves bátyám!
- Szintúgy te is élj, fiam. Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár, nemhogy ember?
- O, drága kedves bátyám, ha az embert a nyomorúság hajtja!
- Be jól mondod! Ülj le, egyél, igyál, utána majd elmondod.
A legény leül. Ételt, italt tesz elébe az asztalra. A legény eszik, s neki fog elbeszélni:
- Nézd, amikor a nővéreimnél voltam, a kertjükben tizenkét órakor jött tizenkét lány fürdeni. S én nem tudom, honnét jöttek, hogy utánuk mehessek.
- Hó, drága kedves fiam, nemcsak te nem tudod, én sem tudom.
- Hogy lehet, hogy nem tudod, mikor nézd, a fiatalabbik bátyám azzal küldött hozzád, hogy te tudod.
- Ó, azt hitte, hogy tudom, de én sem tudom. De semmi baj! Eredj a legidősebbik bátyánkhoz. Ő talán tudja. Ha ő sem tudja, akkor a világon senki sem tudja.
- Hol lakik?
- Csak itt, a szomszédban.
Az a szomszédság megint a világ végén volt. Másik lovat ad neki a nagybátyja, felül a lóra, megy tovább. Nem sok idő múltán megérkezik a legidősebbik bácsihoz. Oda is belép, köszön a fiú. Visszaköszön a bátyja:
- Na, mi járatban vagy errefelé, fiam, mert itt még a madár sem jár, nemhogy ember?
- Ó, kedves bácsi, ha az embert a nyomorúság hajtja!
- Ó, be jól mondod! De biztosan éhes vagy. Együnk, igyunk, utána majd beszélgetünk. Valamit majd kisütünk.
Ételt, italt tesz a fiú elé. A fiú eszik, utána azt mondja neki:
- Na, most mondd el, miért jöttél.
- Nézd s nézd, amikor a három nővéremnél laktam, tizenkét órakor tizenkét lány jött a kertbe fürödni. S nem tudom, hol laknak. Csak úgy útnak indultam, de nem tudom, merre.
- Ó, fiam! Ez nehéz ügy! Én sem tudom, hol laknak. De eredj, menj el a világ végére, az óriásokhoz. Ha az óriások királya sem tudja, akkor nem tudja a világon senki. No de ha ide jöttél hozzám, megajándékozlak valamivel.
- Mégis mivel?
- Nézd: ezzel a sapkával.
Megnézi a fiú a sapkát, gondolja magában: " Ejnye, Istenem, milyen bácsim van nekem! Egy ócska sapkát ad nekem, az is szakad szét. Mihez kezdjek vele?"
- Ezt a sapkát adom neked, drága kedves fiam, meg ezt a pipát, és ezt a sípot.
- Mihez kezdjek ezekkel, kedves bácsi?
- Hó, drága kedves fiam! Te éppen az ördögök országán fogsz áthaladni. S ha ezt a sapkát a fejedre teszed, senki sem lát téged. Mert az ördögök országán nem tudsz csak úgy keresztülmenni, mert ahogy meglátnak, rögtön megölnek.
Mikor a fiú hallotta, felsóhajtott: "Ejnye, Istenem, még az ördögökkel is lesz dolgom! - Hát ez a többi holmi mit jelent?" [....]
- Na, akkor a nagybátyja adott neki egy sast:
- Drága kedves fiam, ezen fogsz menni. Ne félj tőle, nem bánt. Odáig mégy vele, ahol majd letesz. Azután az Isten segítsen!
A sas hátára veszi. Amennyit néhány év alatt haladt volna, azt a sas néhány perc alatt megtette, egészen az óriások országáig. A határszélen letette a fiút a hátáról, és ezt mondta:
- Na, innét már menj, ahogy akarsz. Idáig elhoztalak, tovább már nem vihetlek.
Nézi a legény: "Ejnye, Istenem! Eddig eljutottam, ahogy eljutottam, de innét már nehéz lesz."
Belép a legény az óriások országába. Nézi az ottani embereket, akkorák, hogy az Isten őrizzen.
- Ejnye, Istenem, csak meg ne lássanak! Ha ezek rámlépnek, végem van. De semmi baj. A bácsim adott valamit, majd elrendezem vele őket.
Előveszi a sípot, abba az irányba fordul, amerre mennie kell, és belefúj. Az óriásoknak nem volt erejük ott elhaladni, amerre a síppal fújt maga előtt. A fiú pont úgy mehetett, mintha odahaza volna az anyjánál. Jól van. Nevetett az óriásokon, hogy ekkora emberek nem tudják bántani őt. Megy, megy amíg kiér az óriások országából. Mikor onnan kiért, az ördögök országába jutott. Már távolról látta, milyen füst van az ördögök országában, milyen lucsok van ott; hogy verekesznek, hogy ordítoznak. Mondja a fiú:
- Ejnye, Istenem, ezek elintéznek, ha belépek az országukba. Már ettől a nagy kiabálástól is meghalok, nemhogy ha megfog valamelyik!
Amikor a határszélére ért, megállt, gondolkozott, hogy mit tanácsolt a bácsija. Gondolkozik, gondolkozik, egyszer csak eszébe jut:
- Hoppá, ezt az ócska sapkát kaptam tőle!
Fogja a sapkát a fiú, felteszi a fejére. Elindul az ördögök közé. Persze az ördögök mind ott mentek el mellette. A legény ijedtében ellökte őket. Erre azok veszekedni kezdenek, hogy miért lökte meg őket a másik. Akkora verekedés támadt az országban, hogy az Isten őrizzen. A fiú rémülten igyekezett kifelé, amíg kijutott az országból. A sárkányok (?) országába került. Ott akkora sárkányok voltak, mint a sátánok (?). Mikor a fiú látta:
- Ejnye, Istenem, a bácsikám azt mondta, hogy ezek sárkányok. De hiszen ezek sátánok (?). Becsapott!
Mikor azokat a sárkányokat látta a fiú, még jobban megijedt, mint az ördögöktől. Megáll, gondolkozik:
- Mit adott a bácsikám, hogy mit csináljak?
Előveszi a zsebéből a pipát. Mikor a pipát elővette és egyet fújt belé, fal támadt az ég partjától a föld széléig. Mind a fal mentén haladt, és a sárkányok nem tudták bántani, mert azok a fal túlsó oldalán voltak, a legény a fal innenső oldalán. Így aztán ment magában. Mikor kijutott a sárkányok országából, nem látott semmi mást, csak vizet.
- Ejnye, Istenem, idáig eljutottam, ahogy eljutottam, de a vízen hogy kelek át? Ilyen nagy vízen nem tudok átúszni. Belefúlok a vízbe.
Onnét már nem volt hová mennie; se előre, se hátra. Ott marad éjjel-nappal. Három hét múlva arra jár egy öreg ember. Mikor a fiú látja, megretten tőle:
- Ejnye, Istenem, ez idáig nem láttam embert errefelé.
A fiú is megijedt az öregtől, az öreg is a fiútól. Valahogy aztán odaballag hozzá az öreg. Köszön neki az öreg, a fiú is köszön neki. Megszólítja az öreg ember:
- Honnét jössz, kedves fiam, hiszen errefelé az istenadta földről nem jár ember? Nemhogy ember nem jár, de még madár sem; nincs annyi ereje, hogy idáig repüljön.
- Ó, hová nem viszi el a nyomorúság az embert, kedves öregapám!

- Jó, jó, de olyan nagy csapás mégsem érhetett, hogy ilyen hosszú útra kelj!
- Nézd s nézd, miért jöttem.
Elmondja neki. Az öreg tudta, hogy kiről van szó. Mondja:
- Nézd, a szeretőd be van zárva, mert amikor visszaért, ő egy cseppet később érkezett, mint a nővérei. A király megbüntette, bezáratta.
- Nos nos, hogyan juthatnék be hozzá?
- Hó, fiam! Az istenadta földről senki sem juthat be a lányhoz.
- De mégis, hogyan? Ha nem válthatok szót vele, nem láthatom legalább?
- Hó, fiam! Látni nem láthatod, de szót válthatsz vele.
- Hát hogyan?
- Nézd, a feleségem takarítónő nála. Ő hordja neki az ételt.
Na, maga mellé veszi az öreg, hazaviszi magához. Az öregaszszony oda volt a királynál, ahol dolgozott. Este hazatér. Az öreg elmondja neki:
- Nézd, miért jött ide ez a fiú. Mondd meg a lánynak, hogy itt van.
- Megmondom neki.
Másnap reggel felkel az öregasszony, megy oda. Ott tesz-vesz (?) a lánynál, ételt visz neki. Szól a lánynak:
- Nézd, itt van az a legény, ha emlékszel rá, aki ellopta a ruhádat.
- Hol van?
- Nézd, nálam van otthon.
- Ejnye, Istenem, hogy tudnád elintézni, hogy ide jőjjön hozzám?
- Hó, azt nem tudom megtenni, hogy ide jőjjön. Nézd, a király észreveszi, s engem is megölet, téged is, őt is.
No, semmi baj. Az öregasszony megmondta, azzal fogja magát, hazamegy, elmondja a fiúnak:
- Nézd, mit mondott: hogy úgy intézhetnénk, hogy odamenj hozzá.
- No, semmi baj; holnap veled megyek.
- Jaj, velem nem jöhetsz, mert a király észreveszi és megölet. S nekem csak a királynál van megélhetésem.
- Ne félj, nem ölet meg.
Reggel az öregasszony felkel, megy a legénnyel egészen a kapuig. Amikor a kapuhoz értek, fejére teszi a sapkát, úgy megy be. Az öregasszony mind nézi, hová lett a fiú? "A kapuig velem jött, innét eltűnt." Gondolja, hogy biztosan nem mer bejönni, talán elfutott.
Az öregasszony bemegy, fogja a szerszámait, a seprűt, vödröt, megy takarítani a tömlöcben a lánynál. Mikor az öregasszony bement, a legény is ment vele. Ott takarítgat, ételt visz neki, aztán elmegy az öregasszony. A legény ott maradt. Leveszi a fejéről a sapkát. Mikor a lány meglátta, majdnem meghalt:
- Ejnye, Istenem, hogyan kerültél ide, mikor még a madár sem jön erre a ti vizeitekről?
- Ó, hová nem jut el az ember, ha akarja? Bárhová!
No, a legény fogja, megöleli, megcsókolja. Délben jön az öregasszony az ebéddel. Mikor megjön, leteszi a lány elé az ebédet, a legény meg fogja a sapkát, fejébe csapja, ölébe kapja a lányt, távozik vele. Kimegy onnét, egyenesen az öreghez. Senki sem látta, hogy odabent járt. Mikor megérkeztek, az öreg látta a lányt:
- Ejnye, Istenem, hogyan tudtad megszöktetni onnan?
- Nagyon jól, öregapám!
- No, ha jól, akkor sebesen távozzatok innét, mielőtt a király észreveszi, hogy nincs ott a lánya; mert az öregemet is megöleti, engem is. Azt fogja gondolni, hogy az öregem szöktette meg, mert csak ő jár be hozzá.
Erre a fiú ezt mondja:
- Nincs semmi baj. Jelentse a királynak, hogy a lány megszökött a tömlöcből.
Szalad fel az öregasszony, sírva, jajveszékelve:
- Drága királyom, drága királyom!
- Mi történt?
- Nézd: a lány eltűnt a tömlöcből!
Mikor a király ezt hallotta, égnek állt a haja. Semmi baj! A tündérlányok felpattantak: utána! De nem volt ki után menjenek, mert nem látták. A legénynek fején van a sapka, a lány az ölében van. Megy, megy, a sárkányok határszéléig. Mikor odaért, megint elővette a pipát, megint belefújt a pipába, megint fal támadt az ég aljáig. Megint elmentek a fal mentén, úgy, ahogy jött. Onnét kiérve, az ördögök országába ért. Hogy ne nyújtsam hosszúra a mesét, éppen úgy ment végig, ahogy jött. Megy, megy; a sas az óriások határszélén várt rá. Jött a sas, mindkettőjüket a hátára vette, elvitte a bácsikájához. Ő most már a lánynak is nagybátyja lett, a legénynek is az volt, bár csak ő fogadott testvériséget a három tündérlánnyal. Asztalhoz ültette őket, ettek, ittak; ne menjenek sehová, maradjanak ott nála. Ott ültek, ameddig ültek; azután fogták magukat, tovább indultak. Visszaértek a másik bácsihoz. Ott töltöttek két-három napot. Aztán oda értek vissza, ahonnét a legény elindult: a három nővéréhez. Mikor odaértek, nagy volt a három nővér öröme, hogy visszatért a drága kedves testvérük. Nagy lakodalmat csaptak négyesben, azaz hogy most már öten voltak. Úgy mulattak ott ötödmagukban, mint mások ötvenen. Ettek, ittak.
No, idő múltán, néhány év múlva, olyan vágyakozás fogta el a legényt az anyja után, hogy az Isten őrizzen.
- Ejnye, Istenem, drága kedves feleségem, nem tudok megmaradni az anyám utáni vágytól!
- Ó, férjem! Ha meglátogatjuk anyádat, neked füst lesz, nekem tűz!
- Ó, drága kedves feleségem, miért mondod ezt? Talán nem fog szívesen látni bennünket az anyám?
- Dehogy nem! Anyád szívesen fog látni, de más ne lásson meg!
Nem, nem, ő nem enged, csak mehessen az anyjához. Egy szép napon szedelőzködnek, indulnak. Megérkezik a házukhoz, már messziről nézi a házukat:
- Ejnye, Istenem, vajon meghalt az édesanyám, vagy él?
Belép a házba; szegény anyja megpillantja:
- Jaj, Istenem, drága kedves fiam! Csakhogy megérhettem, hogy hazatérj! Azt hittem, hogy már soha többé nem térsz vissza!
- Ó, édesanyám! Hogy ne jöttem volna haza, hogy láthassalak!
- És ki ez a szép asszony? Világ szépe ez, fiam. Ilyen szép asszonyt még életemben nem láttam.
- Ó, édesanyám, ő a feleségem.
- A feleséged?
Na, megöleli, megcsókolja, rögtön lepényt süt (?), nekilátnak az evésnek. Elérkezik a vasárnap; a legény szól a feleségének:
- Na, drága kedves feleségem, menjünk mi is a templomba!
- Ó, fiam, ne menj a templomba!
- Hát miért ne?
- Mert csak tegnap-tegnapelőtt érkeztél, s már a templomba mennél.
A felesége is azt mondja:
- Hallod-e, jól beszél az anyád. Ne menjünk sehová, mert ha elmegyünk a templomba, neked füst lesz, nekem tűz.
- Ne félj! Nincs kitől félj.
Fogják magukat, elmennek a templomba. Amikor a királyfi meglátta a lányt, majd meghalt. Az egész templom fénylett a lánytól, amikor belépett. Leül, megtartják a misét, hazatérnek. A királyfi is hazamegy, mondja az apjának:
- Nézd, apám, nézd, milyen szép felesége van annak a szegény embernek! Ha nem jön fel hozzám, én meghalok.
Leküld négy katonát:
- Mondjátok meg annak a szegény legénynek, hogy jőjjön fel feleségestül.
A katonák lemennek, szólnak nekik. A legény igen büszke, hogy a király meghívja ebédre:

- Nosza, nosza, menjünk a királyhoz, mert nézd, ebédre hív bennünket!
Na, a lány: - Nem akarom kedvedet szegni, de neked füst lesz, nekem tűz.
Felkészülnek, indulnak. Mikor felértek, az ablak nyitva volt. Asztalhoz ülnek, esznek, isznak, egyszer csak megszólal a király:
- Mondd, fiam, honnét hoztad ezt a lányt, hogy szép asszony?
- Ó, nézd, így s így volt.
A legény dicsekvésbe fogott, hogy hol-merre járt, mit csinált.
- No, ha így áll a dolog, csak akkor lesz a feleséged, ha azzal a heggyel azt csinálod nekem, hogy reggelre el legyen hordva, a helye el legyen egyengetve, s beülteted szőlővel, s reggel hozol nekem egy kancsó bort.
Mikor a lány ezt hallotta, átbucskázott a fején, galambbá változott, és kirepült az ablakon. S elment magának.
Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam.


Az ördögkirály lánya

Volt egyszer egy király. Az a király olyan erős ember volt, hogy nála erősebb az egész világon nem akadt. Az egész világon az összes királyt leverte. Övé volt az egész világ. De a király már igen öreg volt.
Egyszer aztán gondolkozóba esik. Előveszi a könyveit, nekilát olvasni. Mindegyre olvas, olvas. Egyszer csak az ördögre bukkan.
- Na, az ördöggel még nem verekedtem.
Fog egy darab papírt, és megüzeni az ördögnek, hogy szombaton délben álljon ki vele viadalra. Az ördög megkapja a levelet, elolvassa a levelet, elneveti magát:
- No nézd már, kivel akar megmérkőzni ez a király? Énvelem? Hiszen én egymagam felfalom az egész hadseregét. Nem fért a fejébe, hogy én vagyok az ördög?
Akárhogy is, az ördög nem tehetett egyebet, ki kellett állnia viadalra a királlyal. A király szombaton délben már kint volt a hadseregével a terepen, ahol mérkőzniük kellett. Nézgélnek szerteszéjjel, nem jön senki. Egyszer az egyik katona felfelé néz. Látja, hogy olyan fekete fellegek jönnek, hogy az Isten őrizzen. Jelenti a katona a királynak:
- Királyom, kardod a nyakamon, nézz egy kicsit felfelé! Olyan fekete felleg jön, olyan rossz idő, hogy az Isten őrizzen! Most nem tudunk háborúzni; inkább menjünk haza!
A király felnéz:
- No, fiaim! Azok nem fellegek, hanem ördögök. Most jönnek az ördögök!
Mikor a katonák meghallották, mind megrémültek: - Ó, Istenem, nézzétek! Egy ördög akkora, mint egy felleg!
Az ördögök leszállnak a király előtt, csatába kezdenek. Csatáznak három nap, három éjszaka, de egyetlen katona sem esett el, sem az ördögök közül, sem a király seregéből. Ekkor így szól az ördög a királyhoz:
- Hej hej, király! Látom, jó katonáid vannak, mert még egy sem esett el a katonáid közül.
Mondja neki a király:
- Hát bizony neked is jó katonaságod van, mert a tiéid közül sem esett el egy sem. Pedig a te katonáid ördögök.
- Hó, király, ha tudtam volna, hogy ilyen ember vagy, a világért sem álltam volna ki veled viadalra.
Nem sok idő múlva egy katona érkezik a királyhoz:
- Nézd, király, a feleséged levelet küldött neked.
No, fogja a levelet, elolvassa, odamegy az ördöghöz:
- Nézd, ördög! A feleségem levelet írt nekem, hogy ma már hatodik éve itt vagyunk és folyton harcolunk, és közben nem is láttuk a feleségünket. Neked sincs egy fiad sem, nekem sincs. Menjünk haza, nézzük meg a feleségünket, mert ki tudja, élnek-e, vagy sem.
- Igaz, jól mondod. De én csak úgy engedlek haza, hogy ami nincs a házadban, ideadod nekem szolgálni három évig.
A király megáll, gondolkozik. Azt gondolja:
- Hát hiszen én tudom, hogy mi van a házamban, mi van a padláson; úgyhogy az ördög nem nyerhet.
- Jól van, te ördög - mondja.- Amiről nem tudom, hogy nincs nekem, neked adom három évre.
Hazatér a király, a felesége állapotos. Mikor a király látta, majdnem eszét vesztette, hogy odaadja a leendő fiát. Felesége lebetegedett, szült egy szép kisfiút. Az a fiú úgy nőtt, hogy amenynyit más gyerek három év alatt nő, ő egy nap alatt nőtt annyit. Nem volt mit tenni, a király visszatért a csatába, és szólt:
- Na, nézd, ördög! Ha tudtam volna, hogy kit kell neked adnom, itt maradtam volna, amíg meg nem halok. Nem bántam volna, hogy nem látom a feleségemet, nem látok senkit, mintsem hogy neked adjam a fiamat.
Na, semmi baj; most már nem harcoltak tovább. Hazatértek az ördög katonái, hazatért a király hadserege. Mikor a fiú tizennyolc éves lett, át kellett adni az ördögnek három évre. Mire a tizennyolcadik évet betöltötte a fiú, akkorára nőtt, mint egy hegy. Mikor betelt a tizennyolcadik év, elindult szolgálni az ördöghöz. Ezen a napon a fiú csak evett, ivott, az ördögnél nem volt semmi teendője. Másnap azt mondja neki az ördög:
- Na, fiú, vacsora után gyere fel hozzám!
A fiú gyanútlanul felment az ördöghöz. Mondja neki az ördög:
- Na, látod ott azt az erdőt?
- Látom.
- Na, reggelre az egész ki legyen vágva, a fa az udvaromra rakva, a tuskók kiszedve, az udvaron külön rakva, a föld fel legyen szántva, be legyen ültetve szőlővel, s reggelre egy kancsó bort ihassak.
Mikor a fiú hallotta, búsan kiment. Időközben azonban az ördögnek is született két fia, meg két lánya. A kisebbik lány olyan volt, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem, olyan szép volt. Megszerette egymást a legény meg a lány. Mikor kimegy, indul a lányhoz, elmondja neki.
- Hm, ez a legkisebb dolog. Eredj, feküdj csak le. Majd reggel felkeltelek, amikor a bort kell vinned a tatának.
Megy a legény, elkeseredetten lefekszik. Megy a lány, minden szobából összeszedi a kulcsokat. Tizenkét órakor kimegy, földhöz vágja. Ahány ördög volt az egész világon, mind odagyűlt. Mondják az ördögök:
- Mit parancsolsz, drága kedves gazdasszonyunk?
- Semmiség. Látjátok azt az erdőt? Reggelre abból az erdőből az összes fát hordjátok az udvarunkra, a tuskókat szedjétek ki, szántsátok fel, ültessétek be szőlővel, reggelre legyen belőle egy kancsó bor.
- Egyél, igyál, ez a legkisebb dolog.
Nekilátnak az ördögök, fél éjszaka alatt ki volt vágva az erdő. Mindent-mindent-mindent elvégeztek, reggel négy órára már ott volt a kancsó bor a lánynál. Megy a lány, felkölti a fiút, átadja neki a bort:
- Eredj, vidd a tatának!
Felmegy a legény, az ördög még aludt. Felébreszti:
- Király, kardod a nyakamon, itt van, amit parancsoltál.
Mikor az ördög látja a bort, nem akarja elhinni. Felkel, nézi.
- Hát, fiam, ember vagy! Látszik, hogy kinek a fia vagy. Na, semmi baj. Eredj, feküdj le, és egyél, igyál.
Megy a fiú, örvend, hogy megmenekült. Megy megint a lányhoz, sétálnak a kertben, esznek, isznak. Másnap megint mondja neki az ördög:
- Na fiam, vacsora után gyere fel hozzám!
Jól van. Vacsora után megint felmegy a fiú gyanútlanul. A lány kint a lépcsőn várt rá. Belép.
- Na fiam! Látod ott azt a helyet?
- Látom.
- Ugye szép síma?
- Szép.
- Reggelre építs oda nekem egy kastélyt aranyból, meg egy hidat attól a kastélytól eddig a kastélyig, az udvaromig, s az is arannyal legyen kiverve.
Mikor a fiú hallotta, majdnem meghalt. Kimegy a fiú, mondja neki a lány:
- Mit mondott a tata?
- Ó, hagyj békét, mert reggel meghalok.
- Miért?
- Megöl az apád:
- Hogy-hogy? Olyan nagy munkát bízott rád?
- Ej, Istenem, semmit sem tehetsz, nem tudod megtenni.
- Mégis mondd el!
Elmondja a legény, hogy mit mondott az apja.
- Hó, kérem, ez apróság! Te csak menj, feküdj le.
Megy, lefekszik. Indul a lány tizenkét órakor, összeszedi az összes lakatot a szobákban. Tizenkét órakor földhöz csapja az udvar közepén. Valahány ördög elsőben jött, most még több jött.
- Mit parancsolsz, drága kedves gazdasszonyunk?
- Hát, látjátok ott azt a helyet?
- Látjuk.
- No, reggelre álljon ott egy arany kastély. Meg egy híd attól a kastélytól az én kastélyomig, az is aranyból. S az udvar is arannyal legyen kiverve.
Rendben van. Egyik a bányában bányászta az aranyat, a másik hordta, összerakta, másik az udvart intézte, másik a hidat építette. Reggelre készen volt. Reggel hat órára befejezték a munkát az ördögök. Reggel hatkor távoztak, mert készen volt a kastély munkája, ahogy kérték. Megy a lány a legényhez, felkölti:
- Fiú! Kelj fel! Eredj a tatához, mondd meg, hogy készen van.
Mikor a legény talpra állt, a szobájából nézte, hogy mi van, de nem látott ki az ablakon. Megdörgöli a szemét, hogy jól lát?
- Ejnye, Istenem, milyen munka folyt itt!
Megy a királyhoz, az ördöghöz, felébreszti:
- Na király, kardod a nyakamon! Készen van a munka, amit parancsoltál.
Felkel a király; mikor látja:
- Ejnye, Istenem! Meglátszik, hogy kinek a fia jött ide! No, nem baj. Eredj, feküdj le és aludj.
Az ördög megy a feleségéhez:
- Nézd, a fiúnak mind a három esztendeje letelt. Haza kell engedni.
- Dehogy kell! Amíg én is nem adok neki egy feladatot, addig nem mehet haza.
- Hogyan? Hiszen a három éve letelt!
A legény szedelőzködött, hogy megy haza. Az ördögné mondja neki:
- Hohó, fiú, hová sietsz ennyire? Nem jut eszedbe, hogy az első napon nem csináltál semmit, csak ültél és ettél?
- Hát aztán mit érdekel ez engem? Én leszolgáltam a magam három évét, haza kell mennem, mert apám vár rám.
- Dehogy is vár! Tudd meg, hogy soha többé haza nem mégy. Még egy éjszakára itt kell maradnod. Mert a három nap volt egy év (?).
Rendben van. Nem volt mit tegyen a legény, kénytelen volt maradni. Az ördögné mondja a férjének, az ördögnek:
- Hallod-e! Anyád ma negyven éve halt meg.
- Igen. Én akkor gyerek voltam. Azt sem tudom, hol van eltemetve; nem is ismertem.
- Na, akkor mehet haza, ha elhozza a kendőjét meg a fülbevalóját.
Mikor az ördög ezt hallja:
- Ejnye, Istenem! A kendőből már semmi sincs! Negyven év alatt teljesen elrothadt. A fülbevalóból esetleg még van valami, de a kendőből nincs.
- Hadd menjen érte, hogy elpusztítsuk a fejét! Mert láttad, hogy az apja miféle. Ha mi nem öljük meg a fiát, és hazamegy, ő fog bennünket megölni. Láttad, hogy az apja öreg ember, és mégis milyen világra szólóan erős!
Ekkor azt mondja az ördög a fiúnak:
- Na, vacsora után gyere fel hozzám!
Vacsora után a fiú felmegy, megint gyanútlanul. Mondja neki az ördög:
- Na fiam! Anyám ma negyven éve halt meg.
- No hát, ha az anyád meghalt, mi közöm nekem az anyádhoz?
- Ha! Hogy mi közöd van az anyámhoz? El kell hoznod a kendőjét meg a fülbevalóját.
- És hol van eltemetve?
- Az a te dolgod - mondja az ördög -, hogy hol van eltemetve.
- Aztán miért az én dolgom, ha neked van szükséged rá?
- Haj, fiam, én sem tudom, hol van anyám eltemetve. De ha nem reggelre a fejed a lábadnál lesz.
A fiú kimegy, szól a lánynak:
- Nézd, mit mondott az apád! Hozzam el az anyja fülbevalóját meg a kendőjét.
- Hú, jajaj, ez már nagy dolog! A többi volt, ami volt, de ez nagy dolog. Lehet, hogy a katonáim tudják, hogy hol van eltemetve, de a kendőből már semmi sincs; a fülbevalóból talán még van valami, de a kendőből semmi sincs.
Megy, összeszedi az összes kulcsot meg az összes lakatot. Kimegy tizenkét órakor, földhöz csapja mindet. Ahány ördög a világon volt, mind ott termett. Mindet sorba állította a lány. Sorra megkérdezte:
- Nem tudod, hol van eltemetve a tata anyja?
Egyik sem tudta. Leghátul jön egy sánta ördög. Kérdi tőle:
- No, tudod-e, hol van eltemetve a tata anyja?
- Biz én tudom.
- No ha tudod, eredj oda, ásd ki! Hozd el a kendőjét meg a fülbevalóját!
- Hó, kedves lány! Hát megbolondultál? Vagy csak teszed magad?
- Hát miért?
- Nem gondolod, hogy negyven év után nincs meg a kendője?
- Akár megvan, akár nincs, amit találsz, azt ide kell hoznod.
Nem volt mitévő legyen az ördög, mennie kellett. Indul, éjjel tizenkét órakor kiássa az öreg ördögnét. A fülbevalót megtalálta, de a kendőből nem volt, csak egy darab, egyik sarka. De még az is el volt rothadva, egészen szétfoszlott. Visszatér az ördög, odaadja a lánynak.
- No, nem hittél nekem. Megmondtam neked, hogy a kendőből semmi sem maradt; csak a fülbevaló van meg, mert azt nem ette meg olyan gyorsan a rozsda. De a kendőből három-négy év múlva semmi sem marad.
- No, semmi baj. Elmehettek.
Az ördögök elmennek. A lány bemegy a legényhez, felkölti:
- Kelj fel!
- Mi baj?
- Mennünk kell, mert ha nem, anyám téged is megöl, engem is.
- Hát miért?
- Hát nézd, a kendőből semmi sem maradt. A fülbevaló itt van, de a kendő nincs.
A fiú felkel, távoznak, hazaindul a legény a lánnyal. Reggel az ördögné felébred, megy a királyhoz:
- Még nem jött fel a legény?
- Még nem.
Bemegy a házba, a lány sehol, de a legény sincs sehol.
- Na király, nem megmondtam neked, hogy megeszi a fejünket a fiú? No, gyorsan kösd fel a szárnyadat, s utánuk!
Hátára köti a szárnyát az ördög, indul. Egyszer csak megszólal a lány:
- Hej, hogy ég a hátam!
- Hej, az enyém is hogy ég!
- No, jön a tata!
Gyorsan leugranak a lóról, és szól a fiúnak:
- Tedd ezt a fülbevalót a füledre!
Fülére teszi a legény a fülbevalót. A fiúból egy öreg pakulár lett, a lányból egy birka. Leszáll mellettük az ördög, kérdi a pakulártól:
- Te pakulár! Nem láttál errefelé egy szép emberpárt elhaladni?
- Hó, hagyj békét! Egy embert sem láttam eddig. Húsz évvel ezelőtt haladt el itt egy szép emberpár, de azóta nem láttam senkit. Akkor is ellopták az összes juhomat, csak ez az egy maradt.
Indul az ördög, hazatér. Kérdi az ördögné:
- Hát hogy jártál?
- Hó, hagyj békét! Egy pakulárral találkoztam, csak egy birkája volt.
- És mit mondott?
- Azt mondta, hogy húsz évvel ezelőtt látott egy emberpárt arrafelé elhaladni, s akkor is ellopták az összes birkáját, csak egy maradt.
- Hm, de ostoba vagy! A legény volt a pakulár, s a lány volt a birka. Gyorsan fordulj vissza!
Visszafordul. Megint ég a hátuk. Megint szól a lány:
- Biztosan a tata jön megint. Tedd a füledre ezt a fülbevalót!
Megint felteszi a fülére a fülbevalót. A fiúból egy öreg pap lett, a lányból egy düledező templom. A pap ott imádkozott a templomban. Leszáll az ördög, belép a templomba, megszólítja a papot:
- Te pap! Nem láttál errefelé egy szép emberpárt elhaladni?
- Hó, hagyj békét! Ezidáig nem láttam embert. Utoljára negyven évvel ezelőtt jártak az emberek a templomomba, de most már nem járnak.
Indul az ördög, megint hazatér. Elmondja az ördögnének, hogy mit talált. Mondja az ördögné:
- Na, miért vagy ilyen ostoba? Király vagy, és ostoba vagy. Hiszen a fiú volt a pap, a lányod volt a templom. Na, nem baj, most majd én megyek - mondja az ördögné. Fogja a szárnyát az ördögné, indul. Ha elsőben égett a hátuk, most még erősebben égett. Szól a lány:
- Na, most az anyám jön. A tata volt, ami volt, de mikor az anyám megérkezik, rögtön elpusztít minket. Ő okosabb, mint a tata.
A fiú a fülére teszi a fülbevalót. A fiúból egy víz lett, a lányból egy liba a vízen. A liba mind úszkált előre-hátra a vízen. Leereszkedik az ördögné, szól:
- Gyere, lányom, hadd vigyelek haza!
A liba rá sem nézett az ördögnére; mint ment magának. Ő mind hívogatja:
- Gyere, lányom, hadd vigyelek haza!
A liba nem nézett oda.
- Na, na - mondja erre. - Ha nem hallgatsz rám, hogy hazajőjj velem, változzál itt kővé három évig!
Kész, az ördögné hazatér. A fiú visszaváltozott, a liba, a lány, úgy maradt libának. Három évig kő volt, sziklakő. Sírva fakad a legény, próbálkozik, sehogyan sem bírja feltámasztani. Hazament, s minden nap eljött hazulról oda a libához, ott siratta. Három év múltán a lány visszaváltozott. Akkor fogta, hazavitte. Akkora lakodalmat csaptak, hogy a kutyák is éhenhaltak a bolhákkal a farkukban.
Az ördögné hírét vette, hogy milyen jól él a lánya a legénnyel. Volt még egy lányuk. Szólítja a lányát:
- Na, most neked kell beállnod a királyhoz szolgálónak. Kérsz magadnak valami kicsi szolgálatot, amit adnak. Kell, hogy adjanak, mert király. Fogd ezt a borotvát, nyomd a legénynek a küszöbébe. Ha belelép, nincs a világon olyan ember, aki meg tudja gyógyítani.
A lány fogta a borotvát, zsebre dugta, indult. Felöltözött rongyosan, borzason, mocskosan, és bekérezkedett a királyhoz:
- Légy szíves, adj valami kicsi szolgálatot, hogy én is megélhessek egyik napról a másikra.
- Hogyne adnék, szegény asszony. Nézz ide, nézd, legyél bejárónő a legénynél.
Jól van. Az ördöglány minden nap hordta az ételt a fiúnak. Egyszer benyomja a borotvát a küszöbbe, azzal elmegy haza. Amikor a fiú kilép, belelép a borotvába. Összeesett, többé ember meg nem gyógyította. Jöttek oda doktorok, miniszterek, királyok, hercegek, hogy meggyógyítsák, de sehogyan sem tudták meggyógyítani a legényt.
A lány egy napon búslakodva kiment a kertbe, és leült egy körtefa alatt. Keservesen sírt. Egyszer csak hallja, hogy valaki megszólal:
- Hallgassatok ide! Én most elmegyek. De ne adja Isten, hogy ti előbújjatok a fából, mert ha előbújtok, és megfog a király vagy a királyné, és a véretekkel megkeni a fiatal király lábát, a király rendbe jön. Eszetekbe ne juttassa az Isten, hogy előbújjatok, mert elvesztelek benneteket.
A lány hallja a fa mögött, s egy nagy kígyó búvik ki a fából, és elrepül. A lány látja, odamegy, bedugja a kezét a fába, kihúz egy kis kígyót. Bemegy, fog egy kést, elvágja a kígyót, a vérével megkeni a legényt. Rendbe jött a legény, úgy, ahogy volt.
S ha meg nem haltak, ma is élnek.


A lusta lány

Volt egyszer, nem is volt. Volt egyszer két öreg. Fiatal koruktól öreg korukig nem született fiuk. Volt egy lányuk, de az olyan fürge volt, hogy még az árnyékszékre is úgy kellett kivinni. Amikor vizelt, bilire kellett ültetni. Az ételt az ágyba vitték neki, ott evett. A legények hallották, hogy igen szép lány. Jönnek hozzá lóháton, látják, hogy szép, nem találnak benne hibát, no de olyan lusta volt, hogy még az ágyból sem kelt fel. Egyszer aztán jött egy legény; sem apja, sem anyja nem volt, mindketten meghaltak. Igen gazdag volt a legény; neki az is elég volt, ha az ágyban fekszik. Hazaviszi a lányt. Reggel már indulnia kellett szántani. Mondja az asszonynak:
- Idenézz, asszony! Megyek szántani. Odáig, ahol szántok, magam után húzom az ekét. Te a barázda nyomán gyere utánam. Ha nem tudsz jönni, nézd ezt a szolgálót az ajtó mellett! (Egy nagy bunda volt oda akasztva.) Szólj a szolgálónak, hogy hozzon nekem ebédet.
Jól van. Tíz óra fele ébredezik, felkel az ágyból:
- Te bunda! Kelj fel, nézd, ott van az étel, vidd el a férjemnek, mert éhes. Vigyél neki enni!
De hát hogy indult volna onnét a bunda? Bunda volt, nem szolgáló. Hazatér a legény, mondja az asszonynak:
- No, feleség, miért nem küldtél nekem ételt?
- Hát hiszen mondtam neki, hogy vigyen neked enni, de nem fogadott szót.
- Na hadd el, majd adok én neki, ne félj!
Leakasztotta az ajtóról, ráterítette az ágyra, fogott egy darab fát, úgy ellátta a baját, hogy [...] No, a bunda alatt ott volt (a felesége).
- Hallod, hogy sír a nyomorult bunda?
A falu szélén lakott egy boszorkány. Felkeresi, mondja neki:
- Nézd, hogy jártam ezzel a lánnyal! Nézd, hogyan szabaduljak meg tőle?
- Tudod, hogyan szabadulhatsz meg tőle? Este vedd a hátadra, és mondd, hogy átmégy a szomszédba diskurálni. Ott van egy kiszáradt kút. Ott tedd le; talán leszáll valahogy a hátadról. Lökd bele a kútba, hagyd ott.
Úgy is tesz. Elviszi a kútig, s mikor odaérnek, szól neki:
- Na, szállj le itt egy kicsit, maradj itt, amíg félremegyek szükségre.
No, jól van. Félremegy, nem megy félre, egyszer csak betaszítja a kútba. Ő ott kiabálni kezd. Hát éjjel tizenkét óra felé arra vezetett az ördög útja. Mindegyre hallja: "Ki hall meg? Ki segít rajtam? Ki húz ki innét? Olyan szép lány vagyok, s olyan ügyes, hogy mindent elvégzek. Ezzel fizetek neki, csak húzzon ki innét, hogy kiszabaduljak!"
Hát szegény ördög még jobban fülel, hogy jobban hallja, mit kiabál. Megint ugyanazt kiáltja. Egyszer aztán utána mászik, kihúzza. Mikor kihúzta, mondja neki:
- No, te lány, most már szállj le a hátamról, mert jót tettem veled. Utam van, mennem kell.
- Nem én. Ne húztál volna ki onnét, hagytál volna ott, mert én jól voltam ott, ahol voltam.
Mikor az ördög ezt hallja, jajveszékelést csap, kínlódik, bőg, haját tépi, de egyre az asszonnyal a hátán megy tovább. Ahogy halad, meglát maga előtt egy nagy erdőt.
- Te lány! Látod azt az erdőt?
- Igen.
- Ha nem szállsz le a hátamról, úgy végigrohanok veled azon az erdőn, hogy meghalsz. Amíg jól van dolgod, ugorj le, mielőtt átrohanok veled!
- Csinálj velem, amit akarsz, én nem szállok le a hátadról.
Futásnak ered az ördög az erdőben, cafatok szakadnak le róla, vérbe borul. Mikor kiér az erdő szélére, megrázkódik, visszanéz, hát még erősebben kapaszkodik belé az asszony. Jajveszékel az ördög, leül egy árok szélén, kínlódik, bőg. Lefelé meglát egy nagy hegyet.
- No nézd, te lány, most mit gondoltam! Ha nem szállsz le a hátamról, nézd azt a nagy hegyet odalent, azon úgy leereszkedem, hogy meghalsz! Egy kereket csinálok magamból, s úgy legurulok, hogy belehalsz.
- Felőlem akármit csinálhatsz, én nem szállok le a hátadról.
Kereket csinál magából az ördög, csak úgy szálltak belőle a szikrák. Amikor leért, felállt az ördög, megint nézte: még mindig ott van a hátán. Hát mendegél az ördög az útfélen elkeseredetten; már déli tizenkét óra felé járt az idő. Az asszony ott a hátán. Az ördög ott siránkozott. Hát akkor hazafelé tartott egy szegény katona, szabadságra. Mikor megpillantja:
- Jó szerencsét, kedves ember!
- Jó szerencsét! Hát az meg mi ott a hátadon?
- Ej, tetszik neked?
- Hogyne tetszenék! Ni, milyen szép nő!
- Most vettem egy kicsit a hátamra, mert nézd, megszúrta a lábát. Nem kell neked? Neked adom, ha jól megfizetsz érte.
- Nincs nálam pénz, de nézd, odahaza kifizetem.
- Nem baj. Fizetni fogsz?
- Igen, fizetni fogok.
- No, neked adom.
No, odaadja, hogy vigye a hátán odáig.
- Csak akkor viszem a hátamon, ha nekem adod.
- Hogyne adnám!
Hátára veszi a katona, megy vele egészen odáig. Mikor már majdnem hazaérkezett:
- Na, itt már szállj le, mert meglát anyám, meglát apám, a testvéreim, a barátaim, hogy a hátamon viszlek; ugorj le!
- Én jól megvoltam az ördög hátán, miért vettél le a hátáról? Nem szállok le!
A katona ott feküdt le vele, ott aludt; nem mert hazamenni, amíg le nem száll a hátáról. Aznap a papnak tejért kellett mennie. Meglátja a pap az asszonyt:
- Hej, te! De szép asszony! Nem adod nekem?
- Te! Nesze, viheted. Neked adom. Vedd a hátadra, vidd az esztenáig, s amíg ott fejnek, te elintézheted vele a dolgodat.
- Ha ideadod.
- Persze hogy adom. No, ugorj át a pap hátára, menj vele!
A katona keresztet vetett magára, amikor megszabadult tőle. A pap odaér, szól:
- Hej, [...] ne szóljatok semmit. Fejjetek, a tejet tegyétek a szamárra, s várjatok meg. Ne ellenőrizzen senki a nagy könyvben, mert én közben a dolgomat végzem.
- Végezd a dolgodat, kedves pap!
A pap letelepszik, és [.....] de hiába, mert nem száll le a hátáról. A pap mind jajveszékel, nem tud tenni semmit. No, kész, feláll, indul, mondja neki:
- Szállj le!
- Dehogy szállok le!
A pap csak sír, kínlódik, úgy megy a faluba a hátán az aszszonnyal. Nézi minden ember:
- Nézzétek! Itt jön a pap! Nézzétek, milyen kurvás! A hátán hordozza a szeretőjét! Nem szégyelli magát!
Hazamegy; a felesége már az ablakból látta, hogy jön a pap, a hátán az asszonnyal.
- Ej, a nyavalya törjön ki, no megállj!
Fog egy fahasábot, jó néhányszor rávág az asszonyra a hátán. Ő erre sem száll le. A pap egész éjszaka olvassa a bibliát, imádkozik, hogy az Isten térítse észre az asszonyt, hogy leszálljon a hátáról. Vasárnap a templomba kellett mennie. Nem volt mit tennie, nem ment le a hátáról. Átveti magán a stólát, az asszonynyal együtt megy a templomba. Hát ahogy a lábát kidugta, egyre úgy tartotta; kilátszott a stóla alól. Az egész nép imádkozott az Istenhez, hogy adja vissza a papnak az eszét, mert megbolondult. A pap rá sem mert nézni az emberekre. Elvégezte a misét, hazament.
A másik faluban meghalt egy ember. Kénytelen volt odamenni, eltemetni. Az asszonnyal a hátán. Megy oda vele együtt. Mikor az emberek látták, mindenki keresztet vetett, látva, hogy a pap az asszonnyal a hátán közeledik. Keservesen odavergődik; az asszony lába fel-le járt, kilátszott a stólája alól. Kapott egy pogácsát. Amikor visszafelé ment, útközben leejtette a pogácsát. Fel akarta venni, nem tudta, ott hagyta. Hazaért. Szólt a feleségének:
- Te! Menj el ahhoz a szegény emberhez, Jánoshoz. Szólj neki, hogy jőjjön ide hozzám. Feleséget adok neki, ha kell neki. Ha nem kell, nem adom.
Elmegy János a paphoz.
- No nézd, János, itt van ez az asszony. Ha elveszed feleségül, adok neked tíz juhot, adok két véka aranyat. S többé sohasem kell nálam dolgoznod; csak vedd feleségül.
- Hogyne venném! De kössünk szerződést. Hazaviszem a dolgokat, utána érte jövök.
Jól van. János mindent hazahord. Mikor hazahordta, érte jött.
Hátára veszi, hazaviszi. Mikor megérkeztek:
- Na, ugorj le!
- Én jól megvoltam a pap hátán, miért hoztál el?
No, anyja mindjárt előveszi az ostort:
- A fiam gyenge, te meg, nézd, mekkora vagy! S az én szegény fiam cipeljen a hátán? Ugorj le!
És üti. Az öreganyja szól:
- Lányom, nem így kell beszélni vele. Nézd, én hogy beszélek:
- Na, ugorj le a hátáról! Nézd, itt van az ágy, neked csak az ágyban kell feküdnöd, s milyen jó dolgod lesz!
Leugrott a hátáról.
Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam.


János és Rózsa

Volt egyszer, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Nem is mondják azóta, hogy a bolhát patkóba verték, hogy a jégen meg a nyavalyában meg a francban meg ne botorkázzék. Volt egyszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy talán az egész világon nem volt más olyan szegény, mint ő. Elég az hozzá, hogy a királynál szolgált; a disznók mellett volt pásztor. Két fia volt, az egyiket úgy hívták, hogy János, a másikat Rózsának hívták. Nehéz volt a sorsa, nehezen tudta eltartani őket. Hajnaltól éjszakáig dolgozott keservesen. Csak annyit keresett, hogy nagy nehezen eltartotta őket. Telt az idő, mint a mesében; egyszer aztán a fiúk felnőttek. Már akkorák voltak, hogy a ház mellett már végeztek ezt-azt. Aztán mikor az apjuk főzött, a fiúk nézték, s már olyan okosak voltak, hogy félrefordultak és sírtak, mikor látták, hogy apjuk csupa víz. No jó, telik az idő, mint a mesében, úgyhogy mit ad a szent jó Isten, a fiúk már tizenhét-tizennyolc éves korba fordultak. Egyszer mit ad a szent jó Isten, azt mondja Rózsa az apjának:
- Ó Istenem, tata, nehéz a te sorsod. Szeretnék segíteni rajtad, ha meghallgatnál.
- Ó Istenem, drága kedves fiam, hogyne hallgatnálak meg, hiszen ennyi sok idő múltán már alig maradt bennem lélek, anynyit törtem magam miattatok.
- Tata - mondja neki -, holnap nem te mégy a királyhoz, hanem én megyek.
- Ó Istenem, fiam, hogy mehetnél? Mit mondana a király?
- Ne félj, tata, tudom, mit feleljek neki.
- Ó Istenem, drága kedves fiam, ha kedved van rá, én nem bánom.
No, jól van, mit ad a szent Isten, megvirradt, s elég az hozzá, fél négy után felkelt. Fogta magát, felment a királyhoz. Mikor felért a királyhoz, megállt a kapuban. Ott állt az őrség; nem akarták beereszteni. Azt mondja a katonának:
- Te katona! Eressz be, mert ha nem eresztesz be, baj lesz.
- Menj innét, te gyerek! Jól tudod, hogy katona vagyok, nem azt teszem, amit én akarok. Megkérlek, menj dolgodra!
- Katona - mondja neki -, még egyszer kérlek, eressz be, mert ha nem eresztesz be, baj lesz.
- Hallgass ide! Majd beeresztelek, csak előbb megkérdezem azt, aki fölöttem áll, és nekem parancsol.
Jól van. A katona mindjárt megy a főhadnagyhoz, szól neki:
- Nézd s nézd, itt egy ember azt akarja, hogy eresszem be.
- Mondd neki, hogy jőjjön fel!
No, Rózsa mindjárt bemegy:
- Adjon Isten jó napot, kedves főhadnagy!
- Szintúgy te is élj, ember. Mit akarsz?
- Mit akarok? Beszélni akarok a királlyal.
- Hej - mondja -, a királlyal nem beszélhetsz. A király még alszik. Ha fel akarod ébreszteni a királyt, nézd, most négy óra van. No jó, eredj. Ha beengednek, beszélj vele. De Isten tudja.
No, jól van. Felmegy. Úgy sikerült, hogy senki sem állította meg, egyenesen a király ajtajáig jutott. Mikor a király ajtajához ér, kopogtat az ajtón; nem jön senki. Úgy rávágott az öklével, hogy majdnem betörte az ajtót. A király szól a tisztiszolgájának:
-Nos, kelj fel, hallod, hogy valaki kopogtat az ajtón.
- Igen, felséges király.
- Talán csak nem tolvajok?
- Nem, király; talán valaki téged keres.
- Eredj, nyiss neki ajtót!
Felkel a tisztiszolga, megy ajtót nyitni neki.
- Adjon Isten jó reggelt!
- Szintúgy te is élj sokáig, ember.
- Hallgass ide! Légy szíves, szólj a királynak, hogy beszédem van vele.
No, fogja magát a tisztiszolga, visszamegy a királyhoz, mondja neki:
- Nézd, király, itt van egy fiatal ember, aki beszélni akar veled.
- Eredj vissza, mondd meg neki, hogy menjen le a konyhára, ott egyék, s majd ha felkeltem, kimegyek, hogy beszéljek vele.
Jól van. Mit ad a szent jó Isten, visszamegy a tisztiszolga, szól neki. De ő ezt mondja:
- Hallgass ide, ember! Mondd meg neki, hogy most jőjjön le, mert most akarok beszélni vele. Ha nem jön le rögtön, baj lesz.
Nagy dolog volt, ha valaki azt üzente egy királynak, hogy baj lesz. No, jó. Visszamegy, jelenti a királynak. A király azt mondja:
- Mondd meg neki, hogy nem tud ennyit meg ennyit várni, amíg felkelek?
A tisztiszolga megint beszél vele. Ő megfogja a tisztiszolgát, a szemét lenyomja a nyakáig, a fejét visszatekeri a feneke irányába. Így küldi vissza. A király látja, hogy a tisztiszolga farral közeledik felé.
- Szent Isten - mondja -, itt már baj van, mert farral jön, a feje a feneke felé van fordítva.
A király gyorsan összeszedelőzködik, felkel. Odamegy hozzá:
- Mit akarsz, ember?
- Ó Istenem - mondja -, nem akarok semmit. Tudod-e, ki vagyok?
- Nem tudom.
- Én vagyok az öreg kondásnak a fia. Apám olyan beteg, hogy nem tud jönni; én jöttem helyettesíteni.
- Nagyon helyes - mondja neki. - Hallgass ide, fiam. Eredj le a konyhába, adj parancsot, mondd, hogy én üzenem, hogy adjanak enned, innod. Ott van a disznóól, lemégy a disznókhoz, felköltöd a disznókat, s apád biztosan elmondta neked, merrefelé kell menned a disznókkal.
- Igen, király - mondja neki.
- No, Isten veled.
Lemegy a konyhára, mindjárt készítenek neki ételt, italt. Iszik, megy a disznóólba. Mikor elkiáltotta magát, az összes disznó haptákba állt. Előfut a kan, szalutál neki, azt mondja:
- Nos nos, Rózsa, látom, hogy megsajnáltad apádat. Mert apád öreg volt, és már nem tudta gondunkat viselni. Azt hiszem, te olyan ember leszel, aki úgy viseli gondunkat, hogy minden jó legyen.
- Ne féljetek, csak hallgassatok rám, hogy mit mondok nektek.
És megkérdezi: - Ettetek?
- Nem.
- No, akkor ennetek adok.
Mindjárt enniük adott, s megitatta őket. Ezután mondja a kannak:
- Állj ki, azonnal sorakoztasd fel az összes disznót csapatokba, s állj az élükre. Mikor elétek állok, leadod nekem a rapportot, indulunk ki a mezőre.
A kan mindjárt megy, parancsot ad, a disznók felállnak haptákba, sorakozóba. Jön János (! Rózsa !), a kan mindjárt előáll, leadja neki a rapportot, hogy hová mennek. Rózsa az élükre áll, a disznók követik. Végigmennek a városon csapatokba rendezve, s adja nekik a parancsot, mint a katonáknak, úgyhogy az egész világ kikönyökölt s utánuk nézett, hogyan vonulnak. No, erre az egész világ azt mondta, hogy ez nem tiszta ügy, valami ördöngősség van benne. Elöl ment a kan, felemelt fejjel, mint egy tiszt kivont karddal. Indultak ki a mezőre. Mikor kiértek a mezőre, Rózsa rögtön kiadta a parancsot. Elég az hozzá, hogy legalább két órát gyakorlatoztak a disznók. Mikor letelt a gyakorlat, Rózsa csak gondolt egyet, és a fű térdig ért (?). Kiadja a parancsot, hogy most pihenjenek le a disznók, és egyenek. A disznók mindjárt nekilátnak az evésnek, ivásnak. Jön a dél, hogy behajtsa őket. De már előzőleg parancsba adta a konyhán, hogy neki ne főzzenek mást, csak tört paszulyt és egy nagy puliszkát, meg két fej káposztát. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, délben megjönnek a disznók a mezőről. No, mikor a disznók megjöttek a mezőről, behajtotta őket az ólba, s ő ment a konyhába. Leül az asztalhoz, vár. Kérdi tőle a szakácsné:
- Mi az? Miért nem eszel?
- Ej, addig nem eszem, amíg le nem jön a király tisztiszolgája ide mellém.
No, mindjárt parancsot adnak neki. Lejön hozzá a király tisztiszolgája:
- Mit akarsz, Rózsa?
- Ej - mondja -, mit akarok? Mondd meg a királynak, hogy azonnal jőjjön le ide mellém!
Visszamegy a tisztiszolga a királyhoz, jelenti a királynak.
- Nos nos - mondja neki -, mondd meg neki, hogy most nem érek rá, hanem majd később lemegyek.
- Hej - mondja neki -, király, jól tudod, hogy mit művelt velem. S nem szeretném, ha veled is az történnék, ami velem történt. Mert ha nem akad olyan ember, aki visszafordítsa a nyakamat, egész életemre így maradok világ csúfjára. Inkább menj le, nézd meg, mit akar tőled.
No, jó. Mindjárt kapja magát a király, lemegy Rózsához a konyhába. Mikor leér Rózsához a konyhába, azt mondja neki Rózsa:
- No király, ideülsz mellém. Itt van ez a paszuly.
- Látom, Rózsa.
- Felét te eszed meg, felét én eszem meg. A puliszkát kettévágjuk, egyik felét te eszed meg, másik felét én. A káposztát kettévágjuk, fele káposztát te eszed meg, felét én.
- No Rózsa - mondja neki -, légy szíves, könyörülj rajtam. Könyörülj rajtam, mert ha én megeszem ezt a paszulyt s megeszem ezt a puliszkát, már csak az kell, hogy hozzák a koporsómat s belé rakjanak, kivigyenek a temetőbe és eltemessenek.
- Király, akárhogy csűröd, akárhogy csavarod, úgyis meg kell enned.
Elgondolkozik a király:
- Itt már nincs mentség, meg kell ennem.
Leül a király, nekilát, hogy megegye ő is a maga adagját. Elég az hozzá, hogy mikor megette, huszonnégy orvos rögtön hordágyra fektette, felvitték egy külön szobába, s abban a helyben kimosták a gyomrát. No, jó. A király összehívja a minisztereit, egy kis gyűlést tartanak. Azt mondja a király:
- Hej, drága minisztereim, mostanáig igazgattalak benneteket, és mindeddig sohasem gondoltam arra, hogyan élnek az emberek a világon, hogyan él az ország, hogy a szegény emberek meg a gazdagok, meg mindenféle nép, meg legyenek elégedve. De Isten tudja, mióta ez az ember idejött, megeszi a fejemet. Hogyan tudna segíteni valaki ezen a dolgon?
- Hej - mondja egyik öreg minisztere -, király, nem tudom, hogy menekülhetsz meg ebből. Itt most már félig melletted van a halál. Senki sem tudja megjövendölni, hogy életben maradsz-e, vagy sem.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, Rózsa folytatja a munkáját. Evett, aludt, kétszer kint volt gyakorlaton a disznókkal. Telik az idő, esteledik. Estére már meghagyta a szakácsnénak, hogy bivalyhúst főzzön neki vacsorára, és a bivalyhúst csak félig főzze meg, ne főzze meg egészen; s puliszkát, mellé savanyú káposztát. No, jó. Mit mondjak, ugyanúgy végezte a dolgát, mint délelőtt, és estére, vacsorára bejött. Már az emberek, a gyerekek is mind tudták, hogy jön Rózsa hazafelé. Az egész világ kint állt a járdán. Annyi volt az ember, hogy verték le egymást, hogy jönnek a király disznai. No, jó. Visszaérkezik, asztalhoz ül, szól a szakácsnénak:
- Kész a vacsora?
- Még egy kicsit főnie kellene.
- Semmit! Vedd le, tedd az asztalra!
Leveszi, odateszi az asztalra. Megy az üzenet a királynak, hogy jőjjön le. A király lemegy, ránéz, és elsírja magát:
- Rózsa, könyörülj meg rajtam! Meg akarsz ölni?
- Nem akarlak, király - mondja neki. - Csak azért nem hagylak, azért kényszerítelek enni, hogy te is lásd, hogyan tápláltad a szegény embereket. Hogyan kell a szegény embereknek dolgozniuk, amíg leesnek a lábukról, még a gatya is izzad rajtuk. S neked mégis voltak embereid, akik a szegény embereket korbácsolták. Még a maguk kicsi ételét sem ehették meg úgy, ahogy a jó Isten meghagyta, hanem úgy, ahogy volt, meg kellett enniük, s már kellett futniuk ki a te munkádra, hogy neked dolgozzanak. Na, most te is edd meg, éppen úgy edd, mint ahogy ők ették. Hogy tanulj tisztességet, hogyan kell megbecsülnöd a szegény embert.
Nem volt mit tennie; a király leült, ő is ette a húst, úgy főtlenül, ahogy Rózsa ette. Mikor befejezte, a doktorok megint fogták, vitték, kimosták. Most már nagy baj volt. Azt mondja:
- No, most már tényleg meg kell halnom. Nem élhetek tovább. Ha Rózsa még egyszer ezt műveli velem, hozzátok a koporsót, tegyetek bele, temessetek el.
Elég az hozzá, hogy a palotában már várták azt a percet, a harangszót, amikor a király meghal. Rózsa kiment a disznókkal. Mit ad a szentséges jó Isten, azt mondja neki egyszer a kan:
- Nos nos, Rózsa, tudd meg, hogy van itt egy nagy dolog.
- Miféle dolog?
- Hallgass ide! Egy kilométerre innen van egy tej-tó. Oda jár három szent földről (?) három réce. Récebőrben vannak. Az a három réce leszáll, leveti magáról azt a récebőrt, átbucskázik a fején, átváltoznak három arany lánnyá. Bemennek a tóba, két óráig fürödnek. Ha letelt a két óra, megint kijönnek, megint magukra öltik azt a récebőrt, felrepülnek, és visszatérnek abba az országba, ahonnét jöttek.
- És ezzel mit akarsz mondani?
- Hallgass ide! Itt van a szerencséd! A legkisebbik lányt neked rendelte a szent jó Isten, hogy ő legyen a feleséged.
Mert az a kan is varázsló volt, mint ő is. Csak Rózsa még nagyobb varázsló volt, mert ő tízzel túlhaladta a százat, a kan csak százig volt elvarázsolva.
- Hej Istenem - mondja neki -, egész könnyen elfoghatod. Amikor levetik magukról a récebőrt, és a saját ruhájukba öltöznek, majd levetik magukról azt a szép ruhát, és elrejtik a parton, amíg ők fürdenek, te odamégy, elbújsz, és megfigyeled, hogy a legkisebbik hová teszi a ruháját. Felkapod a ruhát, és azzal együtt elrejtőzöl. Amikor megfürödtek, kijönnek, fogják a ruhájukat, és távoznak. A legkisebbik nem fogja találni a ruháját. Kiáltani fog neked: "Ki vette el a ruhámat? Ha elvetted a ruhámat, ha öreg ember vagy, légy apám. Ha fiatal vagy, légy a férjem. Ha nő vagy, légy a testvérem." Ekkor te mondd, hogy itt vagyok. S akkor ameddig fel nem esküszik a botod végére, hogy soha életében se jóban, se rosszban nem lesz senki másnak a felesége, csak a tiéd, addig ne add vissza neki a ruháját.
No, úgy is történt. Mit ad Isten, Rózsa kiment, és pontosan délben jött a három réce. Leszálltak, levetették magukról a récebőrt, majd levetkőztek a ruhájukból. Ő jól megfigyelte, hogy a legkisebbik hová teszi a ruháját. Mindjárt odacsúszott hason, összemarkolta a ruháját, és elbújt. No most, miután elbújt, várta, hogy múljék az idő, amikor kijönnek. Végignézte a fürdésüket. Tényleg úgy beleszeretett a legkisebbik lányba, hogy nem tudott szabadulni tőle, az életét is odaadta volna érte, ha a világon valaki bántani merte volna. No jó, azok készülődnek, kijönnek a vízből, felöltöznek, indulnak. A legkisebbik szól:
- Nos nos, drága kedves testvéreim, engem itt hagytok?
Erre azok így válaszolnak:
- Te! Volt valakid, valaki szeretőd, mi mit tehetünk? Nekünk mennünk kell, mert apánk megöl.
Azzal felrepültek és távoztak. Ő ott maradt.
- Nos nos - mondja -, ha öreg ember vagy, könyörülj meg rajtam, légy apám, add vissza a ruhámat, hogy mehessek. Mert nekem olyan rosszféle apám van, hogy mikor hazaérek, darabokra szaggat. Ha fiatal férfi vagy, légy a férjem. Ha nő vagy, légy testvérem. De légy olyan szíves, ne tartóztass fel sokáig, mert itt halok meg.
Erre ő így felel:
- Akkor adom vissza, ha felesküszöl a botom végére, hogy sohasem leszel senki másnak a felesége, csak nekem.
Mindjárt huszonnégyszer felesküdött a botja végére, hogy nem lesz senki másnak a felesége, csak neki. Úgy is lett. Mit ad a szent jó Isten, visszaadta a ruháját, ő fogta magát, távozott. Rózsa hazatért. Mikor hazaért, bement a konyhába, leült és várakozott. Elgondolta magában:
- Nem gyötröm tovább a királyt, elég volt neki kétszer. Hanem lehívatom ide hozzám, hogy beszéljek vele.
No, a király azonnal lemegy hozzá. Azt mondja neki:
- Ülj le, király!
De a király már remegett a félelemtől. Azt hitte, hogy megint ennie kell.
- Hallgass ide, király! Nézd, beszédem volna veled. Szeretnék hazamenni.
- Nem - válaszolja -. Hanem mondanék neked valamit.
- Miért ne? - mondja.
- Idenézz - mondja neki -. Itt és itt van egy kertem, arany gyümölcsfákkal, körtefákkal, almafákkal. Amilyen gyümölcsfa a világon létezik, mindenik megvan ott, tiszta aranyból. Ott vannak a világ legnagyobb vitézei, a világ legerősebb emberei, a világ legszebb asszonyai. Feljogosítalak rá, hogy elmenj abba a kertbe, s ott mulass, amennyit akarsz. S ha nem fog megtetszeni neked, mikor visszajössz, vágd le a nyakamat, hogy ne éljek tovább.
- Rendben van, király, de megjárod, ha esetleg nem úgy van, ahogy mondtad, mert visszatérésem után könyörtelenül levágom a nyakadat, s nem élsz tovább.
Semmi baj. Miért tette ezt a király? Azért, hogy legalább egy kis ideig ne gyilkolja. Úgy is történt. Magyarázni kezdte, hogy merre s merre kell mennie. Azt mondja erre:
- Nekem ne magyarázd, mert én úgyis tudom, merre van. Csak azt akartam, hogy mondd ki, hogy mehetek.
No, úgy is volt. Mit ad a szent jó Isten, megy az ólba a kanhoz. A kan már várt rá.
- No, Rózsa, mi van?
- Semmi. Tudod-e, merre kell menni?
- Tudom. Ülj fel a hátamra.
Felugrik a kan hátára, és útra kelnek. Mentek ahogy mentek, mint a gondolat. Csak gondolt egyet, és máris odaértek. Mikor odaértek, csakugyan, olyan kertet életében sem azelőtt, sem azután soha nem látott. Mikor a kapun benyitott, tiszta aranyból voltak a karfák. Mikor betekintett, még a paradicsom a szent égben sem lehetett olyan szép, mint az a kert. De ő nem volt úgy öltözve, mint azok a vitézek, akik ott találkoztak. Elég az hozzá, félrehúzódott az egyik sarokba egy almafa alá, és leült egy zöld asztalhoz. Rendelt magának egy deci pálinkát. Mikor a pincér jött és hozta a deci pálinkát, végignézett rajta:
- Szent Isten, nagy a te akaratod, hogy került ide ez a szegény ember?
De mindjárt eszébe ötlött, hogy más nem jöhetett, csakis olyan ember, aki nagy erővel bír. No, mit ad a szent jó Isten, egyszer csak látja, hogy nyílik a kapu, jönnek a vezérek, jönnek a vitézek, jönnek a világ legerősebb emberei, hogy azt hihetted volna, verik le egymást. No jó, az egyik ilyen italt ivott, a másik amolyan italt, másik más italt. Elég az hozzá, egyszer csak látja, hogy az egyik arany almafára leszáll az a három lány, átbucskáznak a fejükön, az a három lány, akik abban a tóban fürödtek, ahol ő a disznókkal volt. Mikor átbucskáztak a fejükön, a legkisebbik lány, mihelyt meglátta, azonnal ráismert.
- Ej - mondja a nénjeinek -, mos nos, drága kedves testvéreim, nekem mennem kell, mert itt van a szeretőm, s én mással nem maradhatok itt, csak ővele.
Fogja magát a lány, egyenesen odamegy Rózsához:
- Adjon Isten jó szerencsét, drága kedves szeretőm!
- Szintúgy te is élj, drága kedves szeretőm - feleli -. No, rendeljek neked is egy adag pálinkát?
- Rózsa drága, ne rendelj nekem, mert én nem iszom. Éppen csak azért jöttem, hogy lássalak.
- No, nincs semmi baj.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, elég az hozzá, hogy egyszer mit lát? Egyszer a felhők közül egy felhő leereszkedik a kert fölé, és a felhőről leugrik egy arany huszár, lovastul. Mikor az az arany huszár leugrott, leszállt a lováról, a lova gyeplőjét ráakasztotta a csapra, odalépett az egyik asztalhoz, s a legfinomabb borból rendelt egy teli asztalra valót. Nekilát az ivásnak, parancsot ad a hegedűsöknek. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, fogja magát az a huszár, táncra perdül, hogy azt hinnéd, a csillagok is lehullnak az égről. A legszebb nőkkel; megtáncoltatja a nőket. Egyszer aztán odalép az ő asztalához, és felkéri a szeretőjét. Mikor a szeretőjét felkérte, erősen megharagudott Rózsa. Felállt, ránézett, s azt gondolta magában:
- No, most úgy megcsapom, hogy még a világból is kiesik. De inkább mégsem csapom meg, azért, hogy megmutassam az embereknek, kicsoda ez.
Odamegy hozzá, elkapja a gallérját:
- Megáll, te!
- Mit akarsz tőlem? - kérdezi a huszár.
- Semmit - mondja. Ne figurázz, mert a kezemben vagy. Ha nem változol vissza arra a formádra, amilyen máshol vagy, tudd meg, hogy hamuvá morzsollak. Kezemben van a halálod így is, úgy is. Velem hiába figurázol, mert nincs kivel.
Mikor megszorította a gallérját, a nyavalya kitörte. Mindjárt átbucskázott a fején; ki volt? A huszonnégy fejű sárkány.
- No - mondja az embereknek -, emberek, tetszik nektek ez az ember? Milyen szép, pompás volt, tiszta arany. Látjátok, hogyan csalja meg az ördög a világot!
Akkor megmarkolta, kettészakította. Az egyik felét elhajította a világ végére, lett belőle egy forrás. A másik felét hazahajította a saját udvarára. Ebből a feléből lett az udvarán egy háromszáz méteres istálló. S lett egy kút, olyan hogy soha nem fogyott ki belőle a víz. Ezzel felült a kanjára, elbúcsúzott a szeretőjétől, elindult, hazatért a királyhoz. Mikor megérkezett a királyhoz, a kapuban a királyi rezesbanda fogadta. Zeneszóval kísérték be királyhoz. Most már nem oda, ahol eddig lakott, hanem a király első szobájába; éppen akkor tartotta gyűlést. No, a miniszterek mindjárt körbevették, mellé gyülekeztek:
- Nos nos, Rózsa, te nem ezt érdemled; te azt érdemled, hogy a király melletti ember légy. S te legyél a legnagyobb ember a király mellett. A király csak annyival nagyobb nálad, hogy egyszer előtted meríti a kanalat a tálba. De minden más rád van bízva.
- Hej - mondja -, nekem nem kell a királyság. Hanem csak annyit kérek a királytól, hogy amelyik malac a tavasszal először született, azt adja nekem. Ez lesz a fizetségem. Aztán a király éljen boldogan, ameddig akar.
Mindjárt megtapsolják a miniszterek meg a király, hogy éljen Rózsa, soha nem felejtkeznek el róla. Bármikor bajba kerül a király, az ő kezére számíthat. No, elég az hozzá, lemegy a disznóólba, és kiválasztja azt a malacot, amelyik a tavasszal először született. Nyakába veszi, s indul vele magának:
- Isten veled, király!
- Szintúgy te is élj, drága kedves fiam!
Amikor kilépett az udvarról, kilépett a kapun, a királynak minden istállója üresen maradt. A palota is mindenestül elköltözött, nem maradt többé palota, csak egy régi kis ház maradt a helyén. Minden átköltözött oda, ahol Rózsa lakott. No, mire hazaért Rózsa, apját otthon találta, s mire ő hazaért, készen állt két arany bölcső. A levegőben hintáztak, egyikben az anyja, másikban az apja. Apja mellett is huszonnégy szobalány, anyja mellett is huszonnégy szobalány, s legyezték őket, hogy bár egy légy se közelíthessen hozzájuk, s nyugodhassanak, ahogy a szent jó Isten engedi. No, hazaér Rózsa, kezet fog az öccsével, megcsókolja, meg az anyját is, az apját is. Elég az hozzá, kérem, hogy nagy öröm volt. Olyan nagy öröm volt, hogy senki másnak nem lehetett nagyobb. Az mondja az apjának:
- No, kedves tata, eddig rab voltál, mostantól fogva csak egyél, igyál, mulass, menj, ahová akarsz, ahány éved még van az életből. Most minden a tiéd.
No, múlik az idő, mint a mesében. Telt az idő, Rózsa már húsz éves volt. János ránézett, és gondolta magában:
- No, milyen vitéz volt a bátyám! Én sem maradhatok szégyenben, én is felmutatok valamit. Elindulok, addig megyek, amíg még nagyobb vitéz nem leszek, mint ő. S ha nem leszek nagyobb vitéz, soha többé vissza nem térek.
Ezzel fogta magát, elbúcsúzott anyjától, apjától és bátyjától. A két testvér úgy sírt, hogy azt hihetted volna, megszakad a szívük, amiért el kell válniuk egymástól. Azt mondja neki Rózsa:
- Nos nos, drága kedves öcsém, ne búsulj, mert ha akárhol bajba kerülsz, segítségedre sietek.
Azt mondja erre János:
- Nos nos, drága kedves bátyám, nézd ezt a zsebkendőt. Neked adom, tedd el, s úgy vigyázz rá, mint a két szemedre. Amíg a zsebkendőm tiszta marad, addig tudhatod, hogy épségben vagyok, nincs semmi bajom. Amikor ezen a zsebkendőn három pecsét támad, akkor tudhatod, hogy bajban vagyok. Amikor a zsebkendőm szennyes lesz és teli lesz pecséttel, akkor tudhatod, hogy meghaltam. Akkor elindulhatsz megkeresni.
Azzal fogta magát, elindult. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Mit ad a szent jó Isten, kiment az országból. Másik országba érkezett. No már most, mikor ebbe a másik országba érkezett, hová érkezett? A Vörös király országába. Mikor beért az országba, betért az ország szélén álló legkisebb házba. Mikor oda betért, ki lakott abban a kis házban? Egy öreg ember meg egy öreg asszony.
- Adjon Isten jó estét, édesanyám!
- Szintúgy te is élj sokáig, szép férfi! Sok szép férfit láttam, de ilyen szép férfit soha életemben nem láttam.
- Ó Istenem, anyám - mondja neki -, légy szíves, adj egy kis szállást egy éjszakára, hogy ne kelljen kint aludnom. Reggel tovább megyek.
No, mindjárt szállást adtak neki, ennie adtak, minden, s ott aludt azon az éjszakán. Reggel felkel, megmosdik, megköszöni a szállást, odébb áll. Hová ért? Beért a fővárosba, az ország fővárosába. Mikor odaért, mindjárt látta, ki van írva: a király vendéglője. Belép a király vendéglőjébe, s mikor belépett a király vendéglőjébe, leült egy asztalhoz, és körül nézett abban a nagy, fényes vendéglőben. Rögtön előtte termett huszonnégy pincér. Meghajolnak, köszönnek neki. Mert ő már nem olyan ócska ruhában járt, mint Rózsa, amikor még szegények voltak. Most már ő is gazdag volt: vitézi ruha, páncél volt rajta.
- Mit parancsolsz, vitéz? - kérdik tőle.
- Ó Istenem - mondja -, nem parancsolok sokat; legyetek szívesek, adjatok valami reggelit.
- Mi legyen az a reggeli?
- Egy kétéves borjú sülve, egy százakós hordó bor, meg ami mellé jár: kenyér, savanyúság, minden, hadd egyem; mert régóta úton vagyok, éhes vagyok.
Mindjárt levágnak egy kétéves bikaborjút, megsütik, hamarosan elébe teszik. Fogja magát János, pillanatok alatt egy-kettőre megeszi. Ököllel beüti a hordót, fél kezébe fogja, s megissza a százakós hordó bort. Mikor kiitta a hordót, sok vitéz volt ott, de mind egymás szemébe néztek.
- Jaj - mondják a vitézek -, sok vitéz volt már itt, de ilyen vitéz még nem volt azok között, akik ide járnak ebbe a vendéglőbe, aki ilyen gyorsan megegyen egy ekkora marhát és megigyon ennyi bort!
Telik az idő, ott időzik, amennyit időzik, s mit ad a szent jó Isten, egyszer csak mi történik? Egyszer csak látja, hogy megint nyílik az ajtó, és ki lép be? a Vasvitéz. Mikor a Vasvitéz belépett, akkora lármát csapott a rajta levő vasakkal, hogy azt hitted volna, összedől a vendéglő. Mikor megpillantja Jánost:
- Szervusz!
- Régóta szerettem volna találkozni veled - mondja neki János. - Hála legyen Istennek, hogy most összetalálkoztunk.
No, kezet fog a két vitéz, leülnek az asztalához.
- No - kérdezi -, éhes vagy?
- De még milyen éhes vagyok!
- No, parancsold meg, hogy együnk még egy borjút ugyanúgy, mert én sem laktam jól.
Megint rendelnek egy kétéves bikát sülve, megeszi a két vitéz. Azt mondja neki János:
- Nos nos, ha már összetalálkoztunk, szeretnék kötést tenni veled: esküdjünk fel két édes testvérnek. Hogy sohasem hagyjuk el egymást, se rosszban, se jóban.
- Hogyne - feleli -. Én is éppen most gondoltam arra, hogy ezen a hosszú úton hátha valamikor találkozom olyan emberrel, aki jó szívvel legyen irántam.
Mindjárt felesküsznek a kardjukra - de nem kardjuk volt, mert akkoriban pallosok voltak -, felesküsznek a pallosukra huszonnégy ízben, hogy édes testvérek lesznek. No, miközben ott isznak, nem sok idő múltán ki érkezik? a Szél fia. Mikor meglátja Jánost, ő is egyenesen odamegy hozzá:
- Adjon a Szent Isten jó napot!
- Hallottam híredet - mondja neki János. S már alig vártam, hogy találkozhassam veled. Ülj le, egyél te is.
Leül mellé a Szél fia. Most már hármasban voltak. Nemsokára jön a szent Nap fia. Ő is leül melléjük. Most már négyen voltak felesküdött testvérek. Eltelik vagy fél óra, ki érkezik? Arany országból az Arany király fia. Látja a négy vitézt, néz jobbra, néz balra, merre tartson, hát hozzájuk. Odamegy ő is hozzájuk. Leül közébük, úgyhogy most már öten esküdtek fel édes testvérekké. Fogják magukat, mulatnak nagyba. Most már egymás tetejében álltak a százakós hordók, elérték a vendéglő mennyezetét. Nagy mulatságot csaptak, közben beesteledett. Mit ad a jó Isten, egyszer csak belép a Fekete világból három ördög. Egyik ördög hétfejű, másik tizennégy fejű, harmadik huszonnégy fejű. Leülnek egy másik asztalhoz. Rendelnek maguknak egy hordó pálinkát, mert az ördög nem iszik bort, csak pálinkát. Mulatozásba fognak az ördögök. Azt mondja János a többieknek:
- Nézzétek csak, milyen szépen mulat az a három vitéz. Vajon jóravalók? Esetleg tudjátok, hogy kik ezek?
- Hogyne - mondja a szent Nap fia -, ismerem őket. Három ördög, Fekete világ királyának a három fia.
No, jó. Múlik az idő. Egyszer csak ki érkezik? A világ három legerősebb embere: Csontvitéz, Penészvitéz, Favitéz. Bejövet berúgták az ajtót, s felfuvalkodottan gorombáskodásba kezdtek, mert érezték, hogy ők a legerősebb emberek az egész világon. Leültek az egyik asztalhoz, s mindjárt megparancsolták a hegedűsöknek, hogy senkinek se játsszanak, csak nekik. A hegedűsök úgy játszottak, hogy azt hitted volna, vége a világnak. Egyszer csak azt mondja Penészvitéz Favitéznek:
- Nos nos, te!
- Mi az?
- Menj oda, és kenj le egy pofont annak a legkisebb ördögnek. Nézd, hárman vannak, s milyen peckesek!
- Hogyne - feleli. Feláll, odamegy a három ördög asztalához. Mikor megcsapja a legkisebb ördögöt, a tízfejűt, mikor pofonvágja, mindjárt lisztté-hamuvá ment szét. Aztán Csontvitéz is odamegy, úgy megüti a másikat is, a harmadikat is, agyoncsapja őket, hogy a három ördög semmivé lett. János mindezt látja, végignézi, nem tetszik neki a dolog. Telik az idő, odalép az ő asztalukhoz Penészvitéz. Azt mondja nekik:
- Nos nos, nagy vitézek vagytok? Honnét kerültetek ide? És nem akartok bemutatkozni, hogy kik vagytok?
Azt mondja neki Vasvitéz:
- Te! Mi nem mentünk a ti asztalotokhoz, miért nem hagytok bennünket mulatni? Mi bajotok van velünk?
- Hej - mondja -, még pofázol is, te szar!
Mikor leken egy pofont Vasvitéznek, az hamuvá válik. Ugyanúgy megcsapja ezt is, azt is, emezt is, amazt is, mindőjüket megölte Penészvitéz. Egyedül maradt János meg Arany király fia. Azt mondja János az Arany királyfinak:
- Te! Mennünk kell innét. Mert az jön, s bennünket is megöl.
Azt mondja Arany királyfi:
- Nem bánom. Menjünk innét, mert ezek tényleg elbánnak velünk.
- Hej - mondja neki János -, úgy látszik, félsz.
- Hát hogyne félnék, mikor látod, hogy a drága barátainkat megölte.
- No, ne félj. Maradj itt, én egy kicsit kimegyek vizelni.
János kimegy szükségre, vizelni. Megáll az egyik fal mellett, és vizel. Jaj, egyszer csak odalép mellé egy ember, megfogja a kabátját, megrázza, s mondja:
- Ember, legyen benned irgalom! Ne vizelj tovább, mert a vizeleted mindjárt elviszi a várost. Mindjárt vége van a városnak, belefúl a vizeletedbe.
Abbahagyja János, ránéz, visszamegy a vendéglőbe. Mit ad Isten, mire visszaért, Arany királyfit is megölték. Egyedül maradt János. Azok már hallották hírét, de nem ismertek rá, hogy ő János. Fogják magukat, s úgy viselkednek, ahogy nem szabad. Volt annak a vendéglősnek egy lánya. Olyan szép volt, hogy ő volt a legszebb nő a világon. S akkor éppen azért jött az a három vezér, hogy magával vigye azt a lányt. Azt mondja Penészvitéz a vendéglősnek:
- Hozd ide a lányodat, hogy énekeljen a színpadon, mert ha nem, sem a vendéglőből, sem belőle még hamu sem marad.
Előhívták a lányt. Énekelni kezdett a lány, úgy, hogy majdnem leszakadt az egész vendéglő. Ahány vezér ott volt, ahány vitéz ott volt, sírt az egész nép, olyan szépen énekelt. Miért énekelt? Mert tudta, hogy ez az utolsó éjszakája van, utána ezek elviszik. Leugrik a lány a színpadról, s hová megy, egyenesen Jánoshoz. Azt mondja neki János:
- Ülj le mellém nyugodtan, ne félj!
A pincérek mindjárt odasereglettek a lányhoz, hogy mit kíván inni. Mindjárt pezsgőt tesznek elé, ami csak a szívének jól esik. A lány ivott Jánossal kettesben. Odaszól neki Penészvitéz:
- Nos nos, engedd ide a lányt mihozzánk!
- Hej - mondja nekik -, nagy fába vágtátok a fejszét. De tudjátok meg, hogy innét most már ki nem mentek! A kezemben vagytok, most számoltok mindenért, amit életetekben műveltetek, az egész földön, hány embert tönkretettetek, hány embert megcsúfoltatok! Most leszámolunk!
No, jó. Mit ad Isten, csak gondol egyet János, és mikor egyet fújt, az egész vendéglőt páncél vonta be kereken. Mikor amazok látták, egymás szemébe néztek. Mondja nekik Favitéz:
- Ide figyeljetek! Mi ez? Úgy rávágok ököllel erre a falra, hogy kidől!
Rávág a falra Favitéz, de még nyoma sem látszik az ütésnek. Rávág Csontvitéz, semmi. Penészvitéz olyan erős volt, hogy amikor öklével belevágott a falba, kimarjult a karja a falon, de így sem ért el semmit.
- No - mondja -, most idejösztök hozzám, hogy számoljunk!
A három vitéz térdre borul, és így beszélnek:
- Nos nos, János, tudtuk, hogy erős ember vagy, de hogy éppen ilyen erős, azt nem tudtuk.
- No - mondja nekik -, gyorsan-gyorsan támasszátok fel a három ördögöt, úgy, ahogy voltak.
Odamegy Penészvitéz, csak egyet fúj rájuk, s a három ördög feltámad.
- No, most az összes barátomat támasszátok fel!
Feltámasztották az összes barátját, az utolsó szálig.
- No, most gyertek ki, hogy ne csináljunk idebent bajt. Gyerünk ki, hogy odakint meglássa a világ, mit csinálunk.
Kicipelte a három vitézt. Félkézzel megfogta mind a hármat, kivitte őket.
- No - mondja nekik -, előbb imádkozzatok a jó Istenhez, hogy ne haljatok meg úgy, hogy nem imádkoztatok.
Megfogta Penészvitézt fél lábánál fogva, s hova hajította? oda, ahol született, ahonnét való volt, a saját házába. Ahogy a levegőben repült, az udvarukon álló fákra zuhant, s kitört a két lába. Ha nem jön ki az anyja és nem fogja fel a pendelyébe, leesett volna a földre, leesett volna a világban a földre. Amikor anyja felfogta, mondta neki:
- Nos nos, drága kedves fiam, mennyit mondtam neked, hogy ne járkálj, ne viselkedj így, mert előbb-utóbb emberedre találsz, aki erősebb lesz nálad, és ráfizetsz. Most ráfizettél.
- Ó, Istenem, anyám, hát ki tudhatta, hogy akad olyan ember, aki erősebb nálam?
- Most János helyretett benneteket.
- Engem bizony helyretett, anyám.
- Mentetek volna oda hozzá, s kértétek volna meg, hogy bocsásson meg nektek, ahelyett, hogy gorombáskodtatok előtte! Ő erősebb nálatok. Mert az anyja az én testvérem, de ő az idősebb, neki van nagyobb ereje.
Favitézt ugyanúgy elhajította, neki is kitört a két karja, a harmadik meg vak maradt. Mindhármójuknak testvér volt az anyja. Elég az hozzá, hogy János meg Rózsa erősebb volt, a szentséges jó Isten után ők voltak az elsők; ők voltak a legerősebb emberek. No, jó. Mikor mindez megtörtént, a barátai szedelőzködtek, elbúcsúztak egymástól.
- A szent Isten legyen veled, drága barátunk, mi most megyünk. De ha valamikor bajba kerülsz, valami csapás ér, csak gondolj ránk, ott termünk melletted.
Fogták magukat, elmentek. Ki maradt mellette, egyedül Arany király fia. Azt mondja neki Arany királyfi:
- Nos nos, viszonozni szeretném azt a szívességet, amelyet nekem tettél. Légy szíves, jőjj el hozzám, hogy olyan tisztességben részesítselek, mint te engem.
- Hallgass ide! Én nem bánom; ha akarod, veled megyek; nem bánom, megyek.
Azzal fogták magukat, elmentek Arany országba Arany királyhoz. Mikor megérkeztek Arany királyhoz, az az Arany király hatalmas, híres király volt, de mikor meglátta Jánost, térdre esett előtte.
- Nos nos, drága kedves fiam - szólt -, hogyan akadtál erre az emberre?
- Hej, apám, ha tudnád, hogy ő kicsoda, s milyen ereje van, egy szót sem szólnál.
- Tudom, drága kedves fiam, hogy miféle ember ez. Hanem, fiam, a legnagyobb tisztességet, a legnagyobb kedvességet, s amiből csak tudod, hogy a legdrágább és legfinomabb, azt mind elébe kell rakni. S menj be a két húgodhoz - mert Arany királynak volt két lánya -, menj be a két húgodhoz, mondd meg nekik, hogy ha életükben valaha kifestették magukat, úgy fessék ki magukat, hátha valamelyikőjük megtetszik neki, és feleségül veszi. S ha feleségül veszi, bizony mi leszünk az egész világon a legboldogabb emberek.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, szólt a húgainak, s mindjárt huszonnégy szobalányuk nekiállt festeni őket, s mint a mesében, azt hihetted volna, hogy az égből földre szállt angyalok. Vacsorára bejöttek oda mellé. Egyik baloldalt ült, másik jobboldalt. Amit csak tudtak neki vallani, ami legszebb volt az életben, hogy beszéljenek róla, arról mindenről diskuráltak vele. Mindenféleképpen azt akarták, hogy akár a kisebbikbe, akár a nagyobbikba, beleszeressen János, és feleségül vegye. De Jánosnak minden ingyenvaló volt. Mert volt egy útja, amelyet el kellett végeznie, s ameddig el nem végezte az útját, mást nem tehetett. Csupán tisztességből beszélgetett velük. Ahogy illett, csúnya szavakat abszolút nem használt. Így telt az idő tizenkettőig. Mikor tizenkettőre járt az idő így szólt hozzájuk:
- Szeretnék lefeküdni, mert eltörődtem. Persze még majd beszélgethetünk.
No, jó. Mit ad a szent jó Isten, mindenki ment, lefeküdt. A király ezt mondta:
- Nos nos, drága kedves leányaim! Menjetek be hozzá, valljatok neki szerelmet, hátha kedve lesz hozzá!
- Tata, parancsodra mindent megteszek, ha tudom.
Elég az hozzá, hogy amikor János lefeküdt, csak fújt egyet, és a szoba körül, amelyikben ő aludt, kereken páncél keletkezett, az ajtón is, amelyen nemhogy ők, hanem talán még az Isten ítélete sem tudott volna áttörni. Keresték az ajtót, de nem találtak ajtót, ahol bemehettek volna hozzá. Visszamentek apjukhoz, mondták apjuknak:
- Nézd, tata, mi van, s nézd, tata, mi van.
- Drága kedves lányom, tudtam, hogy ő olyan vitéz, hogy mindig védekezik, hogy valami csúfság ne tudjon behatolni hozzá. Semmi baj, leányaim, mert ha lehet, itt tartom egy hónapig, s egy hónap elmúltával majd csak belétek szeret.
No, jó. Megvirradt, a lányok mindig mellette voltak. De neki eszébe sem jutott olyasmi, hogy azt csinálja. Eltelt három nap; mikor a harmadik nap letelt, a fiú úgy gondolta, elbúcsúzik tőlük.
- Istenem, drága kedves barátom, mennem kell.
- Ó Istenem, testvérem, hogy hagyhatsz itt engem? Volna egy kérésem. Azt hittem, még ráérek vele, de most elmondom.
- Mi van veled? Hallgatlak - mondja neki.
- Van egy szeretőm, itt és itt. Életemben soha, soha nem találkozhattam vele, csak távolról, a határon át beszélhettem vele. De az ő határát sohasem léphettem át. Kétszer megpróbáltam, és mind a kétszer szecskába vágott az anyja, ahogy a dohányt vágják. Berakott a málhatáskámba, és hazaküldött a lovamon. Anyám kétszer megmentett. Összedagasztott és feltámasztott, de ha harmadszor is felaprít, soha többé nem kelek életre.
- Hej, drága kedves testvérem, ne búsulj, megpróbálkozunk.
No, elindultak, mennek. Ki volt az a lány? Egy boszorkány lánya, egy varázslóné lánya. Mentek, a határon megálltak.
- No, testvér, én már innét nem mehetek tovább. Ha tovább megyek, végem van.
- Ne félj, rakj tüzet itt magadnak, én egyedül megyek.
Átlépett a határon, s mindjárt ott termett a boszorkány. Egy gereblye meg egy villa volt a hátán.
- Adjon Isten jó napot, öreganyám.
Ránéz:
- Szintúgy te is élj!
- Messze van ide ez meg ez a kastély?
- Ó Istenem, fiam, ha tovább mégy, meglátod.
Tovább ment száz méterre, de ekkor már más alakban volt a boszorkány, más holmival a hátán.
- Adjon Isten jó napot, öreganyám.
- Szintúgy te is élj, fiam.
- Messzire lakik az a boszorkány?
- Nem, fiam.
No, mit ad a szentséges jó Isten, odaér a kastélyhoz. Tiszta porcelán kastély volt, a fedele a felhőkig ért. Egy kacsalábon forgott, mindig szemben a szent nappal, amerről sütött, hogy mindig szembe süsse a nap a kastélyát. Mikor odaért, kirántotta a pallosát, s mikor egyet vágott a kacsalábra, az mindjárt kitört. A palota lezuhant. Mindjárt fogta magát, felment. Benyit egy ajtón, benyit kettőn, benyit a többin, benyit a hatodik, kilencedik ajtón. Szépséges, pompás holmik voltak ott, aranyból, ezüstből, gyémántból, de égvilágon egyetlen embert sem látott. Mikor a hatodikhoz ért, kopogtatott, s mikor kopogtatásra emelte a kezét, egy kis darázs, egy méh, rászállt az orrára. S ezt mondta neki:
- Nos nos, János, vigyázz, mert itt bemégy, de innét soha többé ki nem jössz, ha nem leszel elég vitéz.
- Mi az? - kérdi.
- Amikor belépsz, ez a lány felugrik a székről és megragad, mert erős, páratlan. És téged bevág a saját székébe. S ha valamiképp bevág a saját székébe, te abból a székből soha többé fel nem kelsz. Hanem te kapd el őt, és vágd bele abba a székbe úgy, hogy a szék mind szilánkokra hasadjon. Akkor megszűnik az ereje, mert az ereje a székben van.
- Ne félj - mondja neki.
Ezzel a darázs elszállt.
Mikor kopogtat:
- Igen, bejöhetsz.
Benyit az ajtón. Mikor benyitott az ajtón, a lány felugrik, elkapta a fiút, de az galléron ragadta, (...). Mikor belerúgott, a szék gyufaszállá hasadt. Ekkor azt mondja a lány:
- János, (...), ne bánj velem csúful. Ha tudnám, hogy magadnak viszel feleségül, nem szólnék semmit, egy szavam sem volna. De tudom, hogy kinek viszel: aki három évig törte magát utánam, és csak távolról tudott beszélni velem. Nem mondom, én is szeretem, de ettől a rusnya szörnyetegtől, az anyámtól, nem tudtam megszabadulni. De ha vinni akarsz, vigyél, csak vigyázz, nehogy anyám téged is megöljön, engem is.
- Ne félj - mondja neki. Azzal elindultak lefelé. Mikor leértek a földszintre, mit ad a szent jó Isten, jön a rusnya szörnyeteg. Mindaddig a fogát fente huszonnégy reszelővel, hogy felfalja a legényt.
- No nos, vitéz - mondja neki -, hová viszed a lányomat?
- Ó Istenem - feleli -, oda viszem, ahová te nem eresztetted.
- Mit beszélsz?
S akkor rátámadt, mintha egy felhő borult volna rá. Ő elkapta a hajánál fogva, egyből rátekerte a haját a karjára, s úgy a földhöz vágta, hogy százötven felé hasadt. Mindjárt tüzet tett rá, elégette, szétfújta a levegőbe. De ingyenvaló volt, mert alig mentek száz métert, visszaváltozott. Amíg a határig értek, huszonnégyszer megölte, huszonnégyszer elégette, de mindannyiszor visszaváltozott. Azt mondja a lány:
- Hallgass ide, János! Csak úgy tudod megölni, hogyha áthúzod a határon. Ha a határon áthúztad, s ott ölöd meg, többet nem támad fel.
Mikor legközelebb elfogta, nem eresztette el. Áthúzta a határon, megölte, elégette, s többet nem támadt fel. No, mikor a lány megpillantotta a szeretőjét, mindjárt megcsókolta, felmentek a királyhoz, megesküdtek. Akkora lakodalmat csaptak, hogy olyan többet nem létezett a világon. János eskette meg az Arany király fiát. No, a felesége is drága volt neki, de János még drágább volt. Azt sem tudta, mit csináljon, hogy János ott maradjon. De minden ingyenvaló volt. Kérdi tőle:
- Te! Miért nem maradsz itt, miért mégy világgá? Nem maradhatsz?
- A szent Isten legyen veled, nekem mennem muszáj.
Fogta magát, elbúcsúzott, s ment magának.
- Hej - mondja a királyfinak az apja -, gyenge vagy, fiam. Ilyen könnyen távozik tőled egy ember?
- Ó Istenem, tata, ki tudna elébe állni? Jól látod, hogy talán csak a szent Isten tudná visszatéríteni az útjáról, nem az én szavam.
- Menj utána, s mondd neki, hogy egy menyországos bált rendezünk, s hátha azon valaki megtetszik neki és feleségül veszi, így a közelünkben marad.
- Ó Istenem, tata! Mit meg nem tennék, csak visszatérne!
- Indulj utána!
Fogta magát, utána ment.
- No János - mondja neki -, ne menj el, mert most jut eszembe, hogy menyországos bált hirdettem, s azt szeretném, hogy te is vegyél részt azon a bálon, azon a menyországon. Hadd lásd egy kicsit, hogy folyik nálunk az a bál.
- Te! A jó szívedért, jóakaratodért visszamegyek. Ha te így akarod, én nem bánom.
No, visszatért. No már most, szombaton megvolt a bál. Mindenki felkészült; színarany kocsikba színarany lovak fogva. Mintha a menyországba mentek volna, úgy mentek a bálba. Mikor azok, a világ legszebb emberei, beérkeztek a bálba, százhúsz angyal muzsikált. Hát tényleg akkora szépséget látott ott, amekkorát eddig sohasem látott. Igen boldogan érezte magát, mikor azt a nagy szépséget látta. Elébe tették az ország királyi trónusát, s először őt ültették a trónra. Mit ad a szentséges jó Isten, egyszer csak leereszkedik egy felhő, pontosan tizenegy órakor. Leszáll róla egy kocsi, rózsafa virágával borítva. Benne ül egy nő, a haja a földig ér, csupa arany, gyémánt. Csipkerózsa virított a hajában. Olyan szép volt, hogy talán az egész világon nem létezik ilyen szép nő. Leszáll a kocsiról, amelyet huszonnégy pillangó húzott. Mindjárt betessékelték a bálba. Mikor János megpillantotta:
- No - mondja -, ha ez nem lesz a feleségem, akkor én soha az életben nem házasodom meg.
Hová ment? ahol ő ült, arra a padra ült le ő is. No, jó. János nagy örömében azt sem tudta, mit csináljon. A lány is olyan szerelmes lett Jánosba, hogy majd kiugrott a szíve. János átkarolta, ittak, mulattak, úgy érezték magukat, mint a menyországban. No, mit ad a szentséges jó Isten, egyszerre pont tizenkét órakor érzik, hogy nagy idő jön. Minden ember bámul:
- Nézd már, eddig szép idő volt, s most szombatra megváltozott az idő!
Elég az hozzá, leereszkedik egy fekete felhő, leugrik róla egy aranyhuszár lovastul. A lovát mindjárt kiakasztja a kerítéshez, és felmegy a bálba. No, olyan ügyes volt, olyan szép, magas, hogy minden nő, mikor látta, azt hitte, hogy a szíve hasad meg. Látja a szép lány, neki is szemet szúrt:
- Hí - mondja -, milyen szép férfi!
János is szép volt, de amaz még szebb volt. No, mit ad a szent Isten, mikor muzsikálni kezdenek, ő jön, egyenesen a lány fele tart, felkéri táncra. Meghajlik előtte, felkéri. János is tudott táncolni, de ez a másik is értett a tánchoz. Megtáncoltatja a lányt. Amikor a párok felállnak, karonfogja a lányt, viszi inni. János mit lát? Látja hogy a lány már többet foglalkozik a huszárral, mint vele. No, jó, hagyja, hadd teljék az idő. Elég az hozzá, hogy végül mit ad Isten, János már megsokallja.
- Hej - mondja -, ez most már nem mehet így tovább, talán már vége kell legyen.
No, jó. János feláll. Arany királyfi kérdi tőle:
- Mi történt?
- Beszélni akarok azzal a huszárral.
- Beszélhetsz vele, ott állnak melletted.
Fogják magukat, odamennek hozzá. Megszólítja:
- Nos nos, be akarok mutatkozni neked. Látom, te jöttél ide, én itt voltam, s te nem jöttél oda, hogy bemutatkozzál, ki vagy.
- Hé, mit érdekelnek engem a magadfajta emberek?
- Hej, ezért! - s elkapja:
- Gyere csak közelebb!
No, jó. Egy sarokba hurcolja, ott azt mondja neki:
- Nos nos, meghódítod a világot. De meghódíthatod a világot, engem nem hódítasz meg. Tudd meg, hogy ha nem változol viszsza a saját bőrödbe, innét soha, míg a világ létezik, többé ki nem mégy.
- Mit beszélsz?
- Hallottad, mit mondtam; nem akarom ismételni a szavamat. Változzál vissza egy perc alatt!
Elég az hozzá, hogy az ördög még mindig nem akart visszaváltozni. De amikor megszorította a kezét, amennyi nyavalya a világon van, mind rájött. Mindjárt visszaváltozott az ördög, lett belőle egy hetvenkét fejű sárkány. Térdre esett, szólt:
- Nos nos, János, légy szíves, bocsáss meg! Engedj el, s amíg élek, soha nem megyek oda, ahol te vagy. Bocsáss meg - mondja -, mert ez a nő neked van rendelve, nem nekem, mert én ördög vagyok, ő pedig szent. Engedj el, légy szíves!
- Elengedlek; gyere ki, elengedlek.
Mikor kimentek a folyosóra, megragadta, ketté hasította. Egyik felét elhajította oda, ahol a szent nap lemegy, a másikat oda, ahol a szent nap felkel. Az egyik feléből hegy lett, amelyik mögül a szent nap felkel. A másik feléből a világ másik végén egy víz lett, egy kút, amelyikben talán még ma is lehet vizet találni, ami belőle keletkezett. No, jó. Mit ad a szent jó Isten, mire visszatért a bálba, az a nő fogta magát, elment. Annyit sem mondott neki, hogy hová való, s merre ment. No, jó, mit ad Isten, telt az idő reggelig. Reggel felültek az arany kocsikra és visszatértek Arany országba. No, mikor visszaértek Arany országba, ott erősen jól telt az idő, de hiába, mert most már nagyobb tüske szúródott a fejébe, és nem találta helyét, világért sem tudott megülni egy percig sem, egyre csak arra a nőre gondolt.
- Ó, szent Isten, milyen szomorú, hogy legalább annyit nem kérdeztem meg tőle, hogy merre keressem!
Elég az hozzá, hogy azelőtt jó kedve volt, de most már mindig búsult. Mind gondolkozott, hogy mikor jön el újra az az idő, hogy még egyszer találkozhasson vele. Azt mondja Arany királyfinak:
- Nos nos, drága kedves barátom, hogyan beszélhetnék még egyszer azzal a lánnyal? Nem tudod véletlenül, hová való?
- Ó Istenem - mondja -, ez idáig soha életemben nem láttam, csak most az egyszer. De ne búsulj, megint rendezünk egy bált. Talán még egyszer jelentkezik, s akkor megkérdezheted.
No már most, mit ad Isten, János belenyugodott, hogy talán eljön arra a bálra, s akkor megkérdezheti, honnét jött. Meg is tartották a bált szombaton, s pontosan abban az időben, mint amikor jött, megint eljött. (...) No, mindjárt mulatnak, isznak, esznek. De elég az hozzá, mire megkérdezte volna, a lány megint eltűnt.
- No - mondja -, ha most sem tudtam megkérdezni, tudd meg, hogy most már megyek.
No jó, mit ad a szent jó Isten, hazatértek a bálból elbúcsúzott tőlük, s ment magának. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Azt akarta, hogy most már annyit megy, hogy lemenjen a földről. Ahogy ment magában, elgondolkozva, elérkezett a szent menyország sarkára. Ki volt ott? Egy csobán, aki a szent birkákat őrizte. Mikor odaért, köszönt:
- Adjon Isten jó napot, kedves bácsi.
- Szintúgy te is élj sokáig, vitéz. Ki hozott ide, mert nemhogy halandó ember, hanem még a madár sem jár erre? Hogy kerültél ide?
- Hó, Istenem, látod, hogy az embert a sorsa vezeti. Légy szíves, adj valamit ennem, mert igen éhes vagyok, hosszú ideje jövök, s eddig senkivel sem találkoztam.
- Hogyne adnék, kedves vitéz! Gyere be, egyél!
No, ennek a csobánnak volt ennivalója. Mindjárt édes túrót, ordát, ami csak volt az esztenájában, elébe rakott, hogy egyék. Aztán így szólt hozzá:
- Nos nos, drága kedves fiam, van egy lányom. Ha te lennél az, aki feleségül venné a lányomat, te lennél a legboldogabb ember.
- Ó Istenem, hol van a lányod?
- A lányom odafent van a menyországban. Várd meg, mert pontosan délben egy órakor jön haza.
- Mégis, nincs róla valami fénykép?
- Hogyne.
Megy, előhoz egy fényképet, megmutatja. Mikor a fényképet látta, hát tényleg, szép volt a lány, hogy alig-alig hasonlított bárki másra. De mégis, mégis szerette volna szemtől-szembe látni.
- Ó Istenem, biztosan hazajön?
- Biztosan hazajön.
A csobán indult, kiment a juhokhoz. Ő is kiment, felnézett a szent égre, észrevett egy felhőt. Nézi a felhőt, meglátja a lányt. Fent ült a felhőn, egy ördöggel beszélgetett. Mikor ezt látta:
- Hej te, nincs szerencsém. Ez is egy másikkal beszélget, de ha legalább ember volna, de ördögökkel társalog. No, ez sem kell nekem. Ezzel sem volt szerencsém. Most már addig megyek, amíg megölöm magamat.
Elbúcsúzott a csobántól, ment vagy száz métert, megmarkolta a saját haját, s úgy földhöz csapta magát, hogy meghaljon. S egyszeriben lesüllyedt a föld gyomrába. Hová süllyedt a föld gyomrában? az Ezüst berbécshez. Mikor lesüllyedt az Ezüst berbécshez, annak tiszta ezüst kertjében tiszta ezüst virágokkal volt minden díszítve. Mikor oda zuhant, felemelte a fejét, és körülnézett, hogy hol van.
- Ó szent Isten, meg akartam ölni magamat, s lám, sehogyan sem tudok meghalni. Lám, másik világba jutottam. No, nem baj.
Ott várakozott, amíg várakozott. Gondolkozott, merre induljon. Egyszer csak nyerít az istállóban az Ezüst berbécs csődöre. Rákiált az Ezüst berbécs:
- Nos nos, mi a fekete fene van veled, hogy így nyerítesz? Még enni sem hagysz!
- Ehetsz, ihatsz - mondja neki -, de itt van valaki, aki nem marad magának, hanem jön ide hozzád.
Jól van. Ő rendbehozza magát, felmegy. Mikor felér az Ezüst berbécs kastélyába, sok szép kastélyt látott már, de ez volt a legszebb. Mikor felérkezett, megnézte az az ember, az Ezüst berbécs. (Mert neki csak a neve volt Ezüst berbécs, de igazából ember volt.) Ránéz:
- Hej, te vitéz, hogy kerültél ide hozzám?
- Hallgasd meg a sorsomat. Bejártam az egész világot, talán nincs is olyan föld, amelyre ne léptem volna. Most már meg akartam ölni magamat, s nézd, ide kerültem hozzád.
- No, kerülj beljebb, egyél, igyál, mulass!
Ott is látta, mennyi szépség, mennyi vitéz van ott; az Isten szépsége, az Isten jósága öntötte el. Étel, ital, mulatság, minden. Mit ad a szent jó Isten, annak a Berbécsnek volt két lánya. Olyan szépek voltak, mint a mesében. A hajuk pontosan olyan volt, mint mikor a kis bárányok megszületnek, olyan göndör volt. Tiszta ezüst volt.
- Ó Istenem, fiam, ne járd tovább a világot, ne menj tovább - mondta neki -. Van két lányom, amelyik a kettő közül megtetszik neked, azt vedd feleségül. Én lemondok a királyságról, átadom neked a királyságot. Te leszel a nagy is, a kicsi is. Legyen a tiéd minden, ami a világon létezik itt az országomban.
- Ó, felséges király, minden jól van, s meg vagyok elégedve a tisztességgel, amelyben részesítettél, nem is tudom megköszönni neked ezt a szép tisztességet és a nagylelkűségedet. Csakhogy nekem már valaki bevésődött a szívembe, és nem tudom soha elfelejteni, amíg életem végére nem érek. Ha véletlenül úgy történik, hogy nem találok rá, vagy már nem él, akkor meglehet, hogy visszatérek, de ezt csak a szentséges jó Isten tudja. Te nem tudsz véletlenül valamit erről meg erről a nőről?
- Hej, Istenem, tudok. Innét nem messze lakik, határosan az én határommal. Hanem nézz ide! Adok melléd embereket, akik elkísérnek a határig.
- Ó Istenem, még nem vagyok asszony, hogy engem kísérgessenek. Hadd menjek egyedül. Csak azt mondd meg, hogy milyen irányban induljak.
Kivezeti és megmutatja neki, milyen irányban menjen. Fogja magát, elindul. Addig ment, amíg a határra érkezett. Mikor a határra érkezett, átkelt a határon. Látja, hogy egy hegy emelkedik előtte, a hegy tetején egy kápolna. A kápolna alatt egy szegényes kis ház áll, náddal fedve. Gondolja magában: - Odamegyek ehhez a kis házhoz, hogy bár megkérdezzem, merrefelé menjek.
Mikor belépett, ki lakott benne? egy öregasszony.
- Adjon Isten jó napot, édesanyám.
- Szintúgy te is élj sokáig, drága kedves fiam. Mi járatban vagy?
- Ó Istenem, drága kedves anyám, volna egy kérésem: ha lennél szíves megmondani, nem tudod-e, hogy ez meg ez a nő merre lakik?
- Ó Istenem, drága kedves fiam, pontosan itt lakik ebben a házban, de sajnos, későn jöttél, mert éppen tegnap halt meg. Meghalt, s a kápolnában van, hogy három napig virrasszák. Három nap múlva eltemetjük.
- Ó Istenem, anyám, hogyan juthatnék oda hozzá?
- Istenem, drága kedves fiam, egész nyugodtan. Eredj, benyitsz a kápolnába, bemégy hozzá.
Tovább nem időzött, hogy minél hamarébb odaérjen hozzá, hogy láthassa. Az öregasszony étellel kínálta, de neki nem kellett. Elment a kápolnához, benyitott a kápolnába, belépett. Ott látta a koporsóban, és sírva fakadt:
- Szent Isten, ezzel sem volt szerencsém. Ennyi járás-kelés után, ennyi törődés után, ennyi szenvedés után! - Kimentem a világból, lementem a földről, elvetődtem más tájakra, s még itt sem volt szerencsém, mert itt holtan találtam rá. De nem bánom, amíg jönnek eltemetni, addig mellette maradok.
Leült, s annyit sírt mellette, hogy a könnyeiben fürösztötte. Fölébe hajolt, ölébe vette, felemelte, magához szorította.
- Istenem, miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem adtad őt nekem elevenen?
Elég az hozzá, elmúlt a három nap. Mikor elmúlt a három nap, végül mikor úgy volt, hogy viszik a temetőbe eltemetni, ölébe vette, és megcsókolta:
- Legalább holtan hadd csókoljalak meg, ha eddig elevenen nem csókolhattalak meg.
Mikor egyszer megcsókolta, mintha megrezzent volna az alsó ajka. Feltűnt neki. Még egyszer megcsókolta, mélyebben; akkor a szeme kezdett felnyílni. Mikor harmadszorra megcsókolta, felült. Mikor látta, hogy él, így szólt:
- No, Istenem, most már azt sem bánom, ha vele együtt halok meg! Jó, hogy a szent Isten feltámasztotta!
No, akkor karon fogta, és lesétáltak az anyjához. Mikor az anyja látta, hogy a lánya él, azt sem tudta, hogy örömében mit csináljon vele. No, mindjárt nagy tisztességben részesíti, mindent elébük rak. Olyan jól érezték magukat, olyan boldog volt, mint talán senki más ezen a világon. Elég az hozzá, hogy telt az idő, s most már el kellett mondania, hogy miért jött.
- Ó Istenem, anyám - mondja -, szeretném elmondani, miért jöttem.
- Mondd el, drága kedves fiam.
- Azért jöttem, hogy add hozzám feleségül a lányodat.
- Istenem, drága kedves fiam, tiszta szívből. Mert olyan szép férfi, mint te vagy, talán az egész világon nincs több. S akármikor hozzád adnám feleségül, csakhogy nem tudsz egy dolgot, mert ha tudnád, akkor nem így beszélnél, hanem olyan kedves volna neked, mint a saját szíved. Csókold meg, mint édes húgodat!
Mikor az öregasszony így beszélt, neki a haja is égnek állt:
- Szent Isten, mi derül ki ebből?
- Ó Istenem, drága kedves fiam, tudod-e, ki vagyok?
- Ki vagy, drága kedves anyám?
- Édesapád testvérhúga vagyok.
Mikor a fiú ezt hallotta, mintha a föld nyílt volna meg alatta, s a másvilágra zuhant volna.
- Lám - gondolja magában -, ennyi sok nyomorúság után, ennyi sok szenvedés után sincs itt sem szerencsém.
Sírva fakadt nagy keserűségében, nem bírta megtartóztatni magát. A lány is siratta, homlokon csókolta, megcsókolta:
- Istenem, drága kedves bátyám!
Két testvér voltak, mert két testvér gyermekei voltak.
- Na - mondja -, ha nem volt szerencsém, most már tényleg hazamegyek. Aztán lesz, ami lesz velem. Én már többet sehová sem megyek.
Na, most a lány kikísérte egészen a határig, s ott még egyszer megcsókolta, mint édes testvérét. Elbúcsúzott az anyjától, őtőle, s azt mondta neki, hogy ha valamikor szerencséje lesz, és feleséget talál magának, el ne felejtsenek eljönni a lakodalmára. Azzal fogta magát, elbúcsúzott, s indult magának. No, eddig olyan nagy utat tett meg, olyan sok ideig ment, de hazafelé jobban sietett. Ment, ment, ment. Mit ad Isten, ráesteledett. Hol érte az este, nagy hegyek között. Azon a hegyen, a hegy tetején, egy kápolna állt. Nézett felfelé, nézett lefelé, de egyetlen házat sem látott, csak azt a magános kápolnát. Gondolta:
- Bemegyek abba a kápolnába, reggelig ott alszom, reggel majd tovább megyek.
Mikor belép a kápolnába, mit lát? A kápolnában van egy koporsó, abban egy halott fekszik, mellette egy asszony, a halottat siratja.
- Adjon Isten jó estét!
- Szintúgy te is élj sokáig, vitéz. Mi szél hozott idáig?
- Hó, Istenem, ver engem a sors, mert bejártam az egész világot, de hiába, mert nem értem célt. Ki ez a halott?
- Ó Istenem, tegnap halt meg a lányom, holnap temetjük. Még egy éjszakája van itt, s holnap eltemetjük.
No, jó. Ott időzik, amíg időzik. Egyszer csak nagy szomjúság jön rá. Megszólal:
- Ó Istenem, kedves asszonyom, hol ihatnék itt egy kis vizet?
- Ó Istenem, itt hiába mégy akárhova, itt nincs víz ezen a hegyen. Hanem odalent van egy kút, ha akarod, eredj oda, igyál. Ott van a vödör, van kampó, igyál.
A legény indul, lemegy. Mikor leért a kúthoz, a vödör üres volt. Fogta, hogy vizet húzzon fel. Mikor megfogja a vödröt, hogy vizet húzzon vele, egyszer csak valaki hátulról megragadja és betaszítja a kútba. A kút feneketlen volt; beleesett. No, most ott van a kútban, s míg a világ áll, onnét soha többé elő nem kerül.
No, hagyjuk most ott abban a kútban. Közben Rózsa állandóan elővette a zsebkendőt, és megnézte. Egyszer csak látja Rózsa, hogy a zsebkendő olyan homályos, úgy teli van pecséttel, hogy ki sem látszik belőle. Mondja az apjának:
- Nos nos, apám, anyám, János meghalt. No, ha János meghalt, én sincs miért éljek. Hiába vártam, hogy még egyszer látom, mert lám, meghalt. Eddig tiszta volt a zsebkendője, életben volt, nem volt beteg, s most egyszerűen meghalt.
Elbúcsúzik anyjától, apjától, fogja magát, elindul. Annyit ment, hogy nehéz volt a földnek. Annyi sok országon ment keresztül, hiába kérdezett bárkit mert Jánost senki sem ismerte pontosan, ki volt, mi van vele. De mit ad a szent jó Isten, hová vezetett az útja, egyenesen arra a hegyre, ahhoz a kápolnához, ahol az öccse meghalt. De igazából nem volt ott halott, semmi, nem volt tiszta dolog. A sárkány teremtette, meg az anyja, hogy megöljék a két testvért. Mert csak ettől a kettőtől félt, senki mástól a világon e két testvéren kívül. Elég az hozzá, hogy bement a kápolnába, pontosan úgy, mint az öccse, és jó estét köszöntött. Pontosan úgy fogadták őt is, mint ahogy Jánost fogadták. Szomjúságot bocsájtottak rá is; mert az ördög küldte a szomjúságot, hogy szomjas legyen. S úgy intézte, hogy ő is vizet kérjen magának. Őt is ahhoz a kúthoz küldték, hogy őt is elpusztítsák. De mikor Rózsa lement a kúthoz vizet inni, neki több esze volt. Megállt és figyelt maga körül. Bevetette a kútba a horgot. De mikor bevetette, már jött is az ördög. Mintha valami hátul megjelent volna Rózsának. Hátrafordult, és szemben találta magát az ördöggel. Mikor meglátta az ördögöt, elkapja, megszorította.
- Nos nos, rusnya szörnyeteg - mondja neki -, te emésztetted el az öcsémet. Tudd meg, hogy most a kezemben vagy, tőlem nem menekülsz. Gyorsan, gyorsan add elő az öcsémet!
- Hallgass ide! Visszaadom az öcsédet, csak hagyd meg az életemet.
- Meghagyom az életedet, ha visszaadod az öcsémet.
- No, jól van.
Elereszti az ördögöt. Az ördög lemegy, felhozza Jánost. Mikor Jánost felhozta, az megfogta az ördögöt, odahúzta maga mellé.
- Ó Istenem, drága kedves bátyám, soha többé nem válok el tőled. Csak az volt a szerencsém, hogy te jöttél, s a szent Isten olyan eszet adott neked, hogy figyelmes légy. Mert ha nem lettél volna figyelmes, te is ide kerültél volna mellém. Na most, ne te öld meg az ördögöt, bízd rám, mert engem akart elpusztítani.
Akkor megragadta az ördögöt, kettészakította, s ezt mondta:
- Akkor találkozzék egymással ez a két feled, amikor a szent nap a szent csillagokkal találkozik; akkor találkozzanak!
Akkor fogta az egyik felét, elhajította abba a világba, ahol a szent nap lemegy, s a másikat oda, ahol a szent nap felkel. A két testvér útnak indult, hazatértek. Mikor apjuk meglátta őket, térdre esett. Nézte őket, s magában így szólt:
- Hálát adok a szent Istennek, hogy a két fiam hazaért. Most már azt sem bánom, ha meghalok, legalább nyugodt lélekkel megyek a föld alá, hogy ők még egyszer hazatértek és életben vannak.
Akkor Rózsa azt mondja:
- Nem, tata, még ne halj meg! Előbb feleséget keresünk magunknak, s mulatnod kell a mi lakodalmunkon.
Mert Rózsa már harmincegy éves volt, János harminc.
- Na, öcsém, hagyj félbe mindent, most induljunk, kettesben keressünk magunknak feleséget. Kettesben biztosan jobb lesz, nem félünk senkitől.
Azzal fogták magukat, s elindultak. Addig mentek, amíg Rózsa szeretőjéhez nem érkeztek, aki ott a tóban fürdött, s réce volt. Mert ő megfogadta neki, s ő is megfogadta, hogy soha nem vesz mást feleségül, csak őt. Odamentek, megkérték a két lányt. Rózsa vette el a legkisebbiket, János a középsőt. Hazavitték őket, lakodalmat csaptak, akkorát, amekkora nem volt, mióta a világ világ, s nem is lesz, amíg a világ világ lesz. Mikor vége lett a lakodalomnak, a nagy öröm után azt mondja az apjuk:
- No, drága kedves fiaim, most már nyugodtan meghalhatok. Gyertek, borotváljatok meg, tegyetek rendbe, hozzatok egy üvegkoporsót, tegyetek bele.
Megborotválták, rendbe tették, megfürösztötték, koporsóba tették, meghalt, eltemették. Száztíz esztendős volt.
Ha ő meghalt, a mesének is vége. Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam.


Jegyzetek

Nagy Olga 1973-1977 között cigány nyelven magnetofonra vett mintegy harminc mesét a Kolozsvár-környéki és mezőségi falvakban (Felsőidecs, Szucság, Mezőbánd, Havad, Marosvécs). Ebből a gyűjtésből közöl kötetünk nyolc mesét. A mesék nyelve az úgynevezett erdélyi cigány tájszólás, amelyet Wlislocki Henrik ismertetett a 19. század végén, és ugyanő közölt négy mesét ezen a nyelvjáráson. Ezen kívül nem rendelkezünk közölt anyaggal e nyelvjárásból.
A cigány szövegeket abban az alakban közöljük, ahogyan a felvételeken ténylegesen hallhatók, nem helyesbítve a nyelvtani hibákat, elnagyolt kiejtést, tartalmi tévedéseket, stb. A felvételeken érthetetlen szövegrészeket kipontozással jelöltük. A magyar fordítás tartalmilag pontosan követi az eredetit, azonban a pontatlanságokat áthidaltuk, és a stílust némileg csiszoltuk. Az élőszóbeli előadásban szükségszerűen gyakori phenel ’azt mondja’ összekötő szó számát kissé csökkentettük, illetve lehetőség szerint variáltuk: ’így szól’, ’kérdezi’, ’feleli’, ’válaszol’, stb. Néhány más esetben is több magyar szinonimát alkalmaztunk egy cigány igére, pl. a dćal ’megy’ igét alkalmilag ’indul’, ’távozik’, ’odaérkezik’, ’odalép’, ’hazatér’ stb. szinonimával adtuk vissza.
Néhány kivételtől eltekintve, a cigány mesemondók nem adnak címet a meséknek; a magyar fordításban a címeket a tartalom szerint mi adtuk.

A jegyzetekben előforduló rövidítések:

AaTh: A. Aarne – S. Thompson, The types of the folktale. 2nd ed. 1961.
MNK: Magyar Népmesekatalógus. Bp. 1982-1990.


Irodalom

Nagy Olga: A Nap húga meg a pakulár. Marosmenti, kalotaszegi és mezőségi mesék. Kolozsvár 1973.
Nagy Olga: A szegény ember táltos tehene. Mérai népmesék. Kolozsvár 1976.
Nagy Olga: Zöldmezőszárnya. Marosszentkirályi cigány népmesék. Bp. 1978.
Nagy Olga: A havasi sátoros. Dávid Gyula meséi. Bp. 1988.
Nagy Olga: Villási, a táltosfiú. Mezőbándi, szucsági és mérai cigány népmesék. Bp. 1996.
Nagy Olga: – Vöő Gabriella: A mesemondó Jakab István. Bukarest 1974.
Ráduly János: A vízitündér leánya. Kis-Küküllő menti népmesék. Kolozsvár 1978.
Vekerdi József: A cigány népmese. Bp. 1974.
Vekerdi József: Cigány nyelvjárási népmesék. I-II. Debrecen 1985.
Wlislocki, Heinrich von: Die Sprache der transsilvanischen Zigeuner. Grammatik, Wörterbuch. Leipzig 1884.
Wlislocki, Heinrich von: Märchen und Sagen der transsilvanischen Zigeuner. Berlin 1886.

A gömböcfiú. Elmondta Puci Sándor, 46 éves, Felsőidecs. Mezőbándról származik, ahol archaikus viszonyok között, keverten élnek magyar cigányok és oláh cigányok (a magyar és román lakosság mellett). Ezt a mesét román nyelven hallotta szentpéteri rokonaitól. Az érdekes történet az elbeszélő önálló alkotása különböző román népmese-elemekből, aminek következtében nem sorolható be a nemzetközi mesetípus-katalógusba (úgynevezett tipológizálhatatlan mese). A különböző mesetípusokból ismert motítum-töredékek (olykor inkább csak reminiszcenciák), amelyekből a kalandos történet összetevődik, szokatlan módon fűződnek egybe. Az események szinte véletlenszerűen követik egymást, meselogikai indoklás nélkül. A mesekezdet a bűvös fogantatás motívumára emlékeztet (AaTh 301, 303 327B*: Hüvelyk Matyi, Babszem Jankó), de míg egyébként mindig indokolva van a bűvös fogantatás (gyermektelen házaspár vagy özvegy asszony kíván fiat, stb.), itt hiányzik az indokolás. A hősök útrakelése sincs indokolva. Az elrabolt királylányoknak csupán megmentéséről értesülünk, az előzmények (az elrablás körülményei, AaTh 301, 301B) homályban maradnak. Nincs okadatolva a boszorkánynál történő, kétszeri szálláskérés, sem a tiltott kilencedik szoba rejtélye (ez többnyire a beabroncsolt szörnyeteg mesetípusában fordul elő, AaTh 300A*). Legkülönösebb az, hogy a főhős előre mindent tud, ami történni fog; emellett saját magától rendelkezik varázserővel, nincs szüksége varázstudó tanácsadókra, vagy bűvös kardra, erősítő varázsitalra a sárkányokkal történő küzdelemben. A varázserejű hős alakja – mint Nagy Olga rámutatott – igen archaikus, mágikus világkép terméke. Mindezek következtében az egész történet valami varázslatos, álomszerű légkörben zajlik, amelyben nem a földi logika törvényei uralkodnak, míg a szokásos mesék öntörvényű csodavilága is a földi logika törvényeit vetíti ki téren és időn túlra.
A főszereplő neve magyar (gembecitjikon raklo ’gömböcfiú’) de ilyen mesealak ismeretlen a magyar népmesekincsben. Esetleg a Kis gömböc alakja játszott közre az elnevezésben, MNK 2028B*. Ellenben hasonlít a román T¸ugulea mesehőshöz, akinek inait a boszorkányok kiszedték. Tanulságos beszélgetést folytatott a mese elhangzása után a gyüjtő az adatközlővel:
„– És az a gömböc miért született úgy?
– Az úgy volt születve, mert annak mikor fölü idős volt az anyjával, ezek a barom sárkányok az egész szerkezetes minden kiloptak belőle.
– Miért?
– Azér, mert ő olyan vitéz ember volt, hogy nem félt az egész világtól, És ők, a sárkányok, tudták, hogy ez mikor nagy lesz, őket elpusztítja. S akkor ők, abba az időbe, mikor föl idős volt az anyjával, akkor ellopták, hogy ő ne tudjon a világra jőjjen, ne legyen ők kitől féljen. De hiába, mert ő úgyis ahogy lemesültem [=elmeséltem], visszakapott és újból helyrejött.
– Ez egy olyan táltos-féle fiú volt?
– Táltos volt, persze; táltos.
– Azok hogy születnek?
– Hát régi világba, ahogy szokták mondani, valóságosan voltak táltos emberek is, akik hátrol– \ hászrol– \ nem i– \ úgyhogy tíz-húsz faluban létezett egy táltos fiú, akit– \ vagy leány, vagy ember ami volt, de volt táltos, ami gondolták és lett. Mondták, holnap úgy lesz, úgy is volt. Pedig aszmonták, hogy: na elmész ide, és ez úgy is történt, ahogy mondták.
– Jók voltak ezek, vagy gonoszok?
– Hát, ezek jó emberek voltak. Nem volt semmi izéje, hogy mondjuk hogy rosszat tegyenek az emberekkel; semmi. Mindig csak jót akartak, úgy de sokáig nem éltek.
– Mennyi ideig éltek ezek?
– Legtöbb hét évi, kilenc évig. Meghaltak, mert nem volt– \. Csak annyira voltak.”
Világ bölcse: Elmondja Puci Sándor. A címet is ő adta: O incelepto lumi ’A világ bölcse’. Mint a román cím is mutatja (int¸eleptul lumii), ez a mese is román eredetű, és szintén tipologizálhatatlan: különböző mesék elemeiből van önállóan egybeszerkesztve. Kiinduló motívuma a lusta lány története (AaTh 500) ezt követi a meggondolatlan anyai átok motívuma (AaTh 451, hollóvá változott fiúk), a cselekmény további menete azonban egyetlen konkrét típushoz sem köthető. Az állandóan leomló várfal a román Manole mester (magyar Kőműves Kelemen) balladára emlékeztet, viszont a népet munkával pusztító, zsarnok király alighanem a hetvenes évek romániai viszonyaira céloz: a Ceausescu-idők hirhedt Duna-deltai kényszermunka-táborának allegórikus megjelenítése.
A mese végén cigányul hozzáfűzte: „Ezt a mesét apámtól hallottam Bándon. Apám neve Sztána Sándor volt. Amikor gyerek voltam, akkor apám sokszor elmondta nekem ezt a mesét. Én kértem apámat: – Mondj még egy mesét, hogy teljék az este! Akkor apám leült a kályha mellé, megrakta a tüzet: – Na. Kedves fiam, kedves lányom, feleségem, mondok nektek egy szép mesét. Anyám feltette a tűzre a tököt, a krumplit, a kukoricát, s amíg az főtt, összegyűltek nálunk Bándról a cigányok a házunkban. Szó volt erről, szó volt arról, utoljára a szomszédok azt mondták: – No Sándor, eljöttünk, hogy mondj nekünk egy szép mesét. Apám rögtön mondta: – Hogyne, mondok. Akkor apám leheveredett, és hozzáfogott a mesemondáshoz. Én is apámtól tanultam.”

Terenyevárosi mese. Elmondta Puci Sándor. Mezőbándról hozta magával, anyjától tanulta. Ugyanott egyik rokona is elmondta ugyanezt Nagy Olgának magyarul. Az érthetetlen címet így fogalmazta meg: Kede paramisakro nav in: O Tenjerevaroßesri paramis, Terenjavaroß ’E mese címe: A tenyerevárosi mese, Terenyeváros’. Ilyen nevű helység Erdélyben nincs; feltehetőleg Teremi mezőségi helység nevéből torzult a név. A történet pontosan követi az AaTh 882 típusszámon nyilvántartott, reneszánsz eredetű széphistóriát, csupán a bevezetés és a sorstündérek tanácsa nem tartozik a szóbanforgó típushoz. A lusta lány az AaTh 500 (Hammas Jutka) bevezető motívumának sajátos átalakítása. A sorstündérek beszédének kihallgatása az AaTh 613/III (Igazság és Hamisság) mesetípusból került ide. A sorstündérek (ursitoare) jellegzetes román népmesei alakok.

Taliga király. Elmondta Puci Sándor. A furcsa címet is ő adta. Szintén feltehetőleg valamely román szóból „magyarosodott”
a név (talán éppen T¸ugulea nevéből; egyébként a ’taliga’ szó románul is hasonlóan hangzik: teleaga). Főcselekménye – a bűvös menekülés jellegzetes motívumával-AaTh 313A (Rózsa és Ibolya, amelyet Arany János is feldolgozott versben). A bevezetésben a síró méhmagzat motívuma AaTh 409B* típusból került ide, megváltozott alakban: a magzatot nem palota, hanem feleség ígéretével szokták csitítani. A hídi párviadal motívuma AaTh 300A átvétele, a lehetetlen feladatok között az elrejtőzés motívuma az AaTh 329 mesetípusból származik. E különböző epizódokat jól építi egységbe a mesemondó (illetve az, akitől tanulta).
Ezt a mesét a cigány mesestílus érzékeltetése kedvéért igyekeztünk szó szerinti fordításban közölni.

Galamb-leány. Elmondta Culi János, 19 éves, Szucság. A fiatalember világtalan volt, s talán ez is hozzájárult elbeszélései gondos fogalmazásához. A mese főcselekménye a fürdő hattyúleányok típusa (AaTh 400), amelyhez – mint itt is – gyakran kapcsolódik az elirígyelt feleség mesetípus (AaTh 465C). A váratlan befejezés (a tündérfeleség eltűnése) magyar népmesékben is ismeretes (MNK 400B*).
Különös a történet bevezetése, amely nem tartozik szervesen a meséhez: a főszereplő indokolatlan – ördögi – elrablása. Némileg emlékeztet az Aladdin-motívumra (AaTh 561, bűvös szerszám megszerzése kedvéért elcsalt fiú).

Az ördögkirály lánya. Elmondta Culi János. AaTh 313A (Rózsa és Ibolya) jól megszerkesztett, kerek változata, más típusokba tartozó motívumokkal való bővítés nélkül, eltérőleg Puci Sándor változatától.

A lusta lány. E Szucságon felvett mese adatközlője, egy 26 éves férfi, erősen hadart, így a szöveg néhány helyen érthetetlen. Érthetetlenül mondta be saját nevét is: Dianci Otti (?). A történet
a megfenyített lusta asszony befejezetlenül maradó epizódjával kezdődik (AaTh 1370), majd az MNK 1164D** szám alatt nyilvántartott mesével folytatódik (Arany János: A Jóka ördöge), eltérő befejezéssel.

János és Rózsa. Elmondta Dávid Gyula, 52 éves, Marosvécs. Különböző mesetípusokból merített epizódok jól sikerült kombinációja, számos egyéni ötlettel kiegészítve (disznók katonai gyakorlatoztatása, király megetetése, Penészvitéz stb. alakja). Alaptémája a két testvér mesetípusa (AaTh 303, Vízi Péter és Vízi Pál), amely más mesemondóknál is gyakran keveredik egyéb típusokkal. Egyik magyar változatában (Benedek Elek) éppen Rózsa a főszereplő neve. Azonban Dávid Gyulánál egészen eltérő, önálló szerepet kapnak a különböző típusokból származó motívumok (AaTh 400, eltűnt tündérlány keresése; AaTh 519, nagyerejű lány legyőzése; AaTh 410, Csipkerózsika; AaTh 307, koporsóban fekvő királylány). Jellegzetes szerkesztési ötlet – más cigány mesemondóknál is – egyes epizódok megkettőzése: két főszereplő külön-külön indul kalandos útra, kétszer szerepel kápolnában fekvő halott.
A mesét Nagy Olga 1965-ben magyarul is felvette Dávid Gyulától (megjelent A Nap húga meg a pakulár, majd A havasi sátoros című kötetben). Kérésünkre nyolc év távolából ugyanazt a mesét mondta el cigányul. A két szöveg tartalmilag pontosan megegyezik, a megszövegezés azonban nem szó szerint azonos: mindvégig kisebb-nagyobb eltérés, ugyanannak a jelenetnek eltérő kiszínezése tapasztalható.
A magyar nyelvű kiadáshoz Nagy Olga ezt a megjegyzést fűzte: „Noha a legősibb hiedelemelemek jelentkeznek a cselekményben (pl. a sárkány mindig felhőkből ereszkedik le; a hős varázsformulával kényszeríti az aranyvitéz alakjában megjelenő sárkányt saját „színére” visszaváltozni), mégis a derűs elbeszélő kedv adja meg a mese alaphangulatát. A mesemondó ... szívesen cifrázza meséjét olyan motívumokkal, amelyek így teljesen egyéni színt kölcsönöznek annak.”
Dávid Gyula saját mesemondási technikájáról – cigány nyelven – megjegyezte: „Ha egy mesét kétszer mondok el, akkor esetleg egy kicsit kibővítem, vagy pedig egyszerűbben mondom el. Úgyhogy nem mondhatom egzaktra, milliméterre egyformán. Ha kisebb mesét akarok mondani, rövidebb ideig mesélem; ha kibővítem, akkor még egyszer annyi ideig mondom.”
A tréfás bevezető formula a felvételen alig érthető (Ni© phenen djadjesara ni© dejdćára djesar o papus petalunon as le pakomen po paxos thaj ande nivolja thaj brontos te na botorkazinen?).
A magyar fordítást magyarul elhangzott meséi sztereotip fordulatának segítségével egészítettük ki.

Vekerdi József


A gyűjtő vallomása...
(Utószó helyett)

Szeretném elmondani, hogyan került sor e kötet megjelenésére.
Kezdjem talán azzal, hogy az elmúlt romániai diktatúra idején a magyarországiak gyakran csodálkoztak azon: „Milyen szépen beszélünk mi erdélyiek magyarul, hiszen mi valóban románok vagyunk!” Ezt felejthetetlenül sokszor hallottuk azoktól, akikkel odaát találkoztunk. Vekerdi József, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője, a kivételek közé tartozott. Tudta, hogy mi igenis magyarok vagyunk, sőt azok is akarunk maradni. Mindent megtett annak érdekében, hogy hozzásegítse az erdélyi magyarságot ahhoz, hogy – kitörve a provincializmus szorítójából – a különböző tudományágakban, humán műveltség tekintetében magasabb szintre juthasson. Rendszeresen küldetett könyveket
a határon túli magyar intézmények, ismert tudósok részére.
Miért kellett ezt elmondanom? Mert ennek kapcsán ismerkedtem meg Vekerdi Józseffel, és ezzel függ össze az a tény, hogy a ciganológus Vekerdi kérésére cigány nyelvű meséket vettem hangszalagra. Ő ugyanis fenti tevékenysége következtében egy lépést sem tehetett Erdélyben a román államvédelmi szervek ellenőrzése nélkül, s főként nem mehetett el gyűjteni. Itt jövök én bele a képbe. Ismerve munkáimat, amelyek magyar nyelvű cigánymeséket tartalmaztak, arra kényszerült, hogy megkérjen: azokon a tájakon, ahol már eddig is gyűjtöttem, vegyek magnetofon-szalagra cigány nyelven is meséket. Tudta – ezt az egyes kötetek kapcsán jeleztem is –, hogy például Mérában, Szucságon egyfajta rezervátumban élő cigányok nem tudtak vagy alig tudtak magyarul, s így nagyon ritkán voltak hajlandók magyarul mesét mondani.
Kérésének engedve, visszatértem régi gyűjtéseim helyére, s eléjük tartva magnetofonomat, megkértem adatközlőimet: ezúttal cigányul meséljenek. Ennyi e kötethez való hozzájárulásom. A munka következő részét Vekerdi végezte: a szalagról való lejegyzést, fordítást, az egyes meséknek jegyzetekkel való kiegészítését. S mert volt olyan kétnyelvű mesemondóm, akitől magyarul is, cigányul is rögzítettem meséket, az az érdekes lehetőségünk is nyílt, hogy a kétféle, magyar, illetve cigány nyelvű változatot összehasonlítva, az ennek kapcsán észlelt különbségeket, árnyalati eltéréseket lajstromozzuk. Hiszen anyanyelvén a mesemondó bővebben, aprólékosabban, szinte novellisztikusan részletezte
a mesei fejleményeket.
A fenti sorok remélhetőleg érzékeltették e kötet megjelenésében játszott – szerény – szerepemet, és kettőnk három évtizedes, baráti együttműködését. A kötet megjelenéséhez sok sikert kívánok!

Nagy Olga
Kolozsvár