Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Chen
Cun
EGY NAP
Kalmár Éva fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.c3.hu/scripta/atvaltozasok
Chen Cun életrajza
1.
Még nem pirkad, Zhang San mélyen alszik, anyja fönn van már, föltette a kását,
Zhang Sant költögeti: „San fiam, San fiam!” Zhang San hallja, de szólni nem
szól, befelé fordul, tovább alszik. Anyja szólítja megint: „San fiam!” Kedvetlenül
résnyire nyitja a fél szemét, a csapóablakon túl tömör a sötétség, újra lehunyja
a fél szemét. Tegnap ilyenkor Zhang Sannak még csukva volt a fél szeme, Zhang
San nagyon jól érzi magát csukott szemmel. Forró törölközot borít az arcára
az anyja, megdörzsöli. A törölközo melege jó, arcán érzi a jó meleget, máris
kinyitja a fél szemét. Félig nyitott szemmel felül az ágyán, ballábbal belebújik
az alsónadrágjába, fölhúzza, föláll. Soha még nem kelt így fel az ágyából.
A csapóablakon túl még most is tömör a sötétség, csillagok nem fénylenek. Átveszi
a bögrét az anyja kezébol, félig csukott szemmel húzza-vonja a fogkefét. A víz
hangosan csurran a bádogvödörben. Az anyja int: guggoljon le, nehogy a szomszédok
felriadjanak. Zhang San elfordul, már kiöblítette a száját, mondja. Híg kását
eszik, a híg kása répaszelettel jó étel. A kása még forró. Zhang San csukott
szemmel feküdt még, mikor az anyja fölkelt, hogy megmelegítse a kását, a kása
már meleg volt, de Zhang San még mindig csukott szemmel feküdt. Csak mikor az
anyja szólongatta: „San fiam, San fiam!”, csak akkor nyitotta ki a fél szemét.
A fél szeme félig nyitva, úgy eszi a forró, híg kását. Mellette az anyja rizs
készít az ételes dobozba, a doboz még apjától maradt rá. Amíg az apja élt, ugyanilyen
korán kelt az anyja, nap mint nap, a rizst az apjának készítette az ételes dobozba.
Most apja már nincsen, anyja mégis korán kel, a rizst most is készíti az ételes
dobozba. Rizst készít a dobozba és néhány sós halat. A sós hal nagyon jóízu.
Anyja már beletette az ételt, a dobozt vékony spárgával átköti, szorosan köti
meg, olyan szorosan, hogy ha leves volna benne, akkor se csorogna ki. A dobozban
persze nincsen leves, rizs van benne és sós hal, a sós lepényhalat olajbarnára
sütötték, szép, nagyon szép a hal. Az olajban sült lepényhalhoz nem kell lé.
Anyja ráadja Zhang Sanra az apjától örökölt vattakabátot, Zhang San már belebújt,
a gombokat egymaga gombolja be. Alulról kezdi, fölfelé halad, gombolja, míg
az álla alá nem ér. Anyja Zhang San nyakára tekeri az apjától maradt sálat,
körültekeri egyszer, még egyszer, harmadszorra már nem érné körül, anyja is
belenyugszik, mit tehetne mást. Kétszer körültekerte az anyja a sálat Zhang
San nyakán. A nyaka már ki sem látszik Zhang Sannak, az anyja is megnyugszik
végre. Fia kezébe nyomja az ételdobozt. Fehér, fott rizs van benne és aranybarnára
sült, sós lepényhal, leves nincsen a dobozban. Az ételes dobozt az anyja spárgával
többszörösen átkötötte, úgy átkötötte, hogy ha leves volna benne, akkor se folyna
ki. Az anyja a lelkére köti: elso nap tanulja ma az ipart, föltétlenül fogadjon
szót a mesternek. A mester szavára mindig hallgatni kell, aki nem fogadja meg
a szót, sose tanulja meg az ipart. Zhang Sannak mester volt az apja, amíg élt,
belole is úgy lett mester, hogy kitanulta az ipart. Zhang San apja, amíg az
ipart tanulta, mindig megfogadta a mestere szavát. Az anyja arra kéri még Zhang
Sant, hogy jól vigyázzon ételes dobozára, mert ha elveszti, nem lesz mit ennie.
Akinek nincs mit ennie, annak korog a gyomra, korgó gyomorral pedig nem bírja
az ember. Az étel a legfontosabb. Zhang San hóna alatt az ételes dobozzal búcsút
int az anyjának, és leballag az emeletrol. Az anyja szemmel követi, amint lefelé
halad a bambuszléces lépcson. Megvárja, amíg Zhang San kimegy a kapun, csak
azután oltja el a lámpát és megy vissza aludni egyedül.
Zhang San otthona ott van az emeleten, Zhang San otthonában tizenötös villanykörte
ég. A tizenötös villanykörte fényesen világít, megvilágítja a bambuszléces lépcsot,
látni a lépcsonek minden fokát. A viaszgyertya nem adnak ilyen fényt, csak a
tizenötös villanykörte, csak az világít olyan fényesen, mint a nap, megvilágítja
szépen a bambuszléces lépcsofokokat. Zhang San lefelé halad a bambuszléces lépcsokön,
léptei nyomán csikorognak a lépcsofokok. Azelott, mikor Zhang San apja lépdelt
lefelé, a lépcsofokok akkor is csikorogtak. A lépcso nagyon hangosan csikorog.
Zhang San egyenként lépdel lefelé a bambuszléces lépcsokön, amikor már csak
három lépcsofok marad, Zhang San átugorja mind a hármat. Zhang San, ha akar,
hat lépcsot is átugrik, azt a hármat tehát könnyen, nagyon könnyen ugorja át.
Azért nem ugrik most hat lépcsofokot, mert még nagyon korán van, a szomszédok
még ki se nyitották a szemüket. Az imént még Zhang San szeme is csukva volt,
csak amikor anyja szólongatta: „San fiam, San fiam!”, a szemét csak akkor nyitotta
ki. Csak a fél szemét félig. Most is még csak a fél szeme van nyitva, félig.
2.
Mikor leér a
szuk utcába, Zhang San kinyitja a szemét. Az elobb még csak a fél szeme volt
nyitva, félig, Zhang San nagyon jól érzi magát, mikor csak a fél szeme van nyitva
félig. Most már egészen nyitva van a fél szeme, így is nagyon jól érzi magát.
Mert a szuk utcában jó a levego. Amint kilép a házból, máris érzi, hogy a szuk
utcában jó a levego. Zhang San nagyon szeret jó levegot szívni. Itt nott fel,
ebben a szuk utcában, ismeri jól. Amikor még Zhang San kicsi volt, a szuk utca
mintha nem lett volna ilyen szuk; o megnott, a szuk utca meg épp fordítva, összement.
Zhang San szereti ezt a szuk utcát.
A szuk utcát végig zúzott kovel szórták fel, Zhang San megy a kotörmelékkel
borított úton, talpába a fagyhólyagok miatt beleáll a fájás. Már otthon is viszketett
a talpa, viszketett, mintha gombás lenne. Zhang San anyjának gomba nott a lábujja
között, de Zhang San talpa nem gombás, csak fagyhólyagok vannak rajta. A sok
fagyhólyag már otthon is viszketett, nagyon viszketett. Amint kiért a szuk utcára,
amint rálépett a zúzott kovel borított útra, beleáll a fájás, fáj a lába, fájt
nagyon. A köves út hosszú, Zhang San tudja, hogy egy darabig bizony fájni fog
a talpa. Zhang San fájdalomturo ember: naponta végigmegy ezen a kotörmelékkel
borított úton, minden nap jó sokáig fáj a talpa.
Az ég sötét, de ha sötét is még valamelyes, nem baj, az út mentén égnek az utcai
lámpák. Zhang San gyermekkorában felmászott a lámpaoszlopra, ha az apja ezt
megtudta, jól elporolta. Zhang San azóta megnott, már semmiképp sem mászhat
föl a lámpaoszlopra. Ha fölmászna is, már nincs, aki a fenekét kiporolja. Mikor
eszébe jut, hogy az apja jól elporolta, magában bánkódik az apja után.
Sokáig megy, mire eléri a zúzottköves út végét, addig fáj, egyre fáj a talpa.
Tudja, hogy ha túljut a köves úton, akkor majd nem fáj már annyira a talpa.
Zhang San sajgó talppal megy végig a zúzottköves úton. Mikor eléri asz aszfaltutat,
már nem fáj annyira a talpa. Mivel pedig nem fáj már annyira, Zhang Sannak megjön
a kedve.
Zhang San az aszfaltutat is jól ismeri. Az aszfaltút sokkal simább, mint a köves
út. Mivel már sima úton halad, kellemesen bizsereg a talpa. Ha elér a széles
keresztútig, befordul és a villamossínek mellett halad tovább, onnan egyenesen
megy, nem kell többet befordulnia. A villamos csilingel, amint elhalad mellette,
Zhang San fülének ismeros a csilingelo hang. Gyerekkorában, ha eljött idáig,
villamost nézni, úgy találta, hogy hosszú, szörnyu hosszú idáig az út. Mikor
a csilingelo villamost megpillantotta, úgy örült, hogy csak na! A villamost
most is csilingelve érkezik, De Zhang San úgy találja, már nem olyan szépen
szól az a hang, mint gyermekkorában. Zhang San naponta erre jár dolgozni, naponta
hallja a csilingelést, minél többet hallja, annál ismerosebb a fülének a hang,
és annál inkább nem talál semmi szépet benne.
Dereng. Lassan dereng, mire kivilágosodik, úgy találja az ember, hogy az út
menti lámpák alig világítanak. Ha még világosabb lesz, eloltják a lámpákat.
Minden nap, Zhang San minden nap látja, hogyan világítanak az út menti lámpák,
világítanak, azután kialszanak. Az ég nem törodik vele, világítanak-e a lámpák,
vagy már kioltották oket, lassan kivilágosodik. Mire igazán világos lesz, az
ég sokkal világosabb, mint az út menti lámpák voltak. Az emberek is megsokasodnak
az úton, amint sok rajta az ember, feléled az utca. Amikor már sok az ember,
akkor már nagyon világos van, a vas sínpáron gyakrabban halad el a villamos.
A villamos vékony copfja fölnyúlik, csöngoje cseng, Zhang San most mégis úgy
érzi: fülbemászó ez a hang. Most Zhang San a sínpár mellett halad, ha egy órát
gyalogol a sínek mentén, elér a gyárhoz. Amint a sínek mentén bandukol, csilingelve
közeledik egy villamos. A villamos egy szuszra nagy utat tesz meg, ha egyszer
nekilódul, sebesen halad. Zhang San is gyorsan jár, de a villamoshoz képest
mégis lassan: a villamost nem érheti utol. Zhang olyat még sose látott, hogy
valaki a villamosnál gyorsabban járt volna. A villamos acélból van, és amit
acélból csináltak, az mind szilaj, az ember nem versenyezhet vele semmiképpen.
Zhang San tehát bandukol a sínpár mentén a gyár felé.
A villamos nagyon gyorsan jár. Igaz, gyorsan jár, de meg is áll, minden megállóban.
A villamos a megállóba ér, emberek leszállnak, emberek fölszállnak, föl is,
le is igyekeznek, nagyon igyekeznek. Amint fölszálltak rá, a villamos ismét
csilingelve elindul. Az is megesik, hogy szembe is éppen jön a másik villamos.
Ha találkoznak, a csilingelésük sokkal hangosabb. Zhang San már gyerekkorában
is tudta, hogy ami a sínem jár, az a villamos, a villamos fejérol pedig vékony
fonat nyúlik föl, az a fölágaskodó copf nagyon szép, ahogyan a villamosvezetékhez
ér. Amikor Zhang San már nagyobbra nott, az is tudta, hogy ha a copfocska nem
ér hozzá a vezetékhez, akkor a villamos nem tud elindulni. A megrekedt villamos
olyan, akár egy ház, az is érdekes, ahogyan ott áll az út közepén. Zhang San
gyerekkora óta látja ide-oda járni a villamosokat, gyerekkora óta ült is néhányszor
villamoson. Amikor ott ül az ember a villamoson és nézi az utat, az nagyon fura
látvány. Zhang San már gyerekkorában is szeretett villamosozni, és lefelé bámulni
onnan, de nem ült sokszor villamoson, azt a fura látványt nem sokszor láthatta.
Most hogy megnott már, Zhang San még mindig szeret villamosozni, ha rajta ül
az ember a villamoson és hallja, hogy csilingel, sokkal szebb az a hang, mintha
az úttestrol hallgatná. Gyerekkorában Zhang San úgy érezte, hogy a villamosvezeto
mesternek varázsereje van: Kezével fordít egyet, lábával lódít egyet – máris
robog a villamos. A villamos sebesen robog, Zhang San is gyorsan jár, de még
sose látott olyat, hogy valaki a villamosnál is gyorsabban járt volna. Zhang
San felnott már, felnott ugyan, de azért most is úgy érzi, hogy villamost vezetni
jó lehet: áll a mester a kocsi elején, kezével fordít egyet, lábával lódít egyet,
varázsereje van. Zhang San felnott, de azóta se sokat villamosozik. Most munkába
megy, de most se száll villamosra. Aki felszáll a villamosra, az jegyet vált,
aki pedig jegyet vált, az papírpénzt ad. Zhang San úgy hiszi: nagyon szép a
villamosozás, de ha jegyet kell váltani, akkor inkább gyalog megy. Nem baj az,
ha az ember az úttesten bandukol, az aszfaltút nagyon sima. Mióta kiért az aszfaltútra,
azóta a talpa se sajog olyan nagyon; mikor a zúzottköves úton halad, megfájdul
a talpa, de o jól turi a fájdalmat. Úgy gondolja: nem baj, ha fáj egy kicsit,
majd ha az aszfaltútra ér, akkor jobb lesz. Hiszen az aszfaltút sima, nagyon
sima.
Az út menti lámpák az imént még fényesen világítottak, már most nem olyan fényesek.
Igaz, hogy a lámpák már nem fénylenek, de mégis jól lehet látni mindent az úton.
Némi ido eltelik még, és a lámpák kialszanak, az ég felragyog, és amint majd
felragyog az ég, sok ember nyüzsög az úton.
Zhang San jártában nem nagyon tekinget szerteszét. Úgy szereti, ha jártában
jár az ember, néztében meg nézeget. Látnivaló az akad az úton: asszonyok, karjukon
kosár, zöldségért mennek, egyiknek a kosarában van már zöldség is, a másikéban
nincsen. Akinek a kosarában van zöldség, az mind szembe jön Zhang Sannal, akinek
meg nincs, az mind vele egy irányban halad a sínek mentén. Nemcsak asszonyok
mennek, férfiak is. A férfiak, akárcsak Zhang San, munkába mennek; az ember,
ha egyszer már megemberesedett, mindenképp munkába jár; ha nem jár munkába,
nincs kenyér, akkor pedig Zhang San asszonya sem mehet kosárral a karján foznivalóért.
A foznivalóért pénzt kell adni, jobb foznivalóért több pénzt kell adni. Ha nem
dolgozik, honnan lenne pénze. Zhang San úgy gondolja: dolgozni kell, enni kell.
Zhang San dolgozik, dolgozik fizetésig, akkor sok pénzt gyur a zsebébe. Örül,
mikor a sok pénzt meglátja, odaadja a feleségének, alig marad pénz a zsebében,
a felesége meg, ha már nála van a pénz, mehet foznivalóért; megveszi, hazaviszi,
süt-foz, úgy várja haza Zhang Sant. Zhang San elégedett a felesége foztjével.
Ha jó az étel, teliteli meri a rizsescsészéjét. A rizsre is o keresi a pénzt,
elég sok pénzt keres. Pénzt keres. Reggel még korábban kel, megeszi a reggelijét,
és a sínek mentén baktat a gyárba. A sínpárt az úttest közepén fektették le,
még akkor, amikor Zhang San kisgyerek volt, azért fektettek síneket, hogy villamos
fusson rajta, ha a villamos fut a sínen, nagyon szép a hangja. A villamos egészen
a gyárkapuig megy, odáig, ahol Zhang San dolgozik, sot még azon is túl. Ha Zhang
San villamossal megy, a villamos elviszi egészen a gyárkapuig. Zhang San nem
igen száll villamosra, mikor a gyárba megy.
Zhang San megy egyenesen a sínek mentén. Ha elore megy, egyenesen, eljut egészen
a gyárig. Jártában Zhang San nem szeret nézelodni, ha az ember nézelodni kezd,
nem tud gyorsan haladni, ha nem tud gyorsan haladni, ha nem halad gyorsan, elkésik,
az pedig nem jó, ha elkésik. Zhang San soha nem késik. Zhang San tehát gyorsan
halad és egyenesen a gyárkapuig megy. A gyárkapunál a kapusfülkében villanyóra
függ a falon. Zhang San ismeri az órát, amint ránéz az óralapra, tudja, hány
óra van. Zhang San benéz a kapusfülkébe az óralapra, és máris tudja, hogy ma
tizenkét perccel elobb érkezett. Ha valamivel korábban ér be, az meglehetosen
jó dolog.
3.
Zhang San, amint
megnézte az órát, indul a muhely fele. A muhelyben még nagy a csönd. A többi
melós még nem ért be a gyárba. Ha minden melós megérkezett, akkor sokan vannak
a muhelyben. Amikor sokan vannak ott, akkor nagy a nyüzsgés. Zhang San maga
nem igen szokott a többi melóssal együtt nyüzsögni. De meglehetosen szereti
nézni, amint a többiek nyüzsögnek. Amikor a melósok nyüzsögnek a muhelyben,
nagyon sokféle hang hallatszik. Amikor olyan sokféle hang hallatszik, Zhang
San úgy érzi: kellemes az. Most nagy a csönd a muhelyben, a sajtoló még nem
forog. Zhang San az is szereti, amikor még csönd van a muhelyben. A muhelyben
ritkán van csönd. Amikor a muhelyben csönd van, egy sercenés sem hallatszik,
ahol pedig egy sercenés sem hallatszik, az nem nagyon hasonlít sajtoló muhelyre,
a sajtoló muhelyben hangosak a hangok, hangos hangok hallhatók. Amikor a sajtoló
gépek, mind egyszerre megindulnak, a muhelyben egy csöppnyi csönd se marad.
Most még nem is indultak el a sajtoló gépek a muhelyben, ezért a muhelyben még
nagy a csönd.
Zhang San már aznap, hogy elso nap tanulta az ipart, már aznap tudta, hogyan
elindítani a sajtolót. A sajtolót tulajdonképp nagyon könnyu elindítani. A Mester
megmutatta egyszer Zhang Sannak, Zhang San pedig jól megjegyezte, hogyan is
kell a sajtolót elindítani. Zhang San keresett egy maroknyi kócot, és végigtörölte
a gépet vele. Tegnap este, mielott elment, akkor is letörölte a gépet, reggel,
amint megérkezett, megint letörölte. Zhang San maga is megmosakodott tegnap
este is, ma hajnalban pedig újra megmosakodott. A gép is olyan, akár az ember,
nem árt neki, ha sokat tisztogatják. Zhang San, ha látja, hogy a sajtológép
ragyogóan tiszta, nagyon örül annak. Ahogyan Zhang San törölgeti a gépet, egyre
törölgeti, a többi melós is megérkezik közben. Ha együtt törölgetik az összes
gépet, sorra egymás után fényes-tisztára törlik, Zhang San persze még jobban
örül annak. A gép olyan, akár az ember, ha testén megtapad a por, az nagyon
kínos érzés, rossz nézni, a gép pedig olyan, akár az ember.
Amint megszólal a muszak kezdetét jelzo csengo, Zhang San megnyomja a kapcsolót.
Amint a kapcsoló érintkezik, a gép azonnal felpörög, az ékszíj hol fenn, hol
lenn forog. Zhang San ül azon a magas ülokén, azt a magas ülokét a mester hagyta
rá Zhang Sanra. A magas ülokének, amit Zhang San mestere hagyott Zhang Sanra,
a lapja már nagyon-nagyon fényesre van ülve. Még az elején, mikor a mester Zhang
Sanra hagyta az ülokét, az üloke lapja már akkor is igen fényes volt. Most pedig
ennek a magos ülokének a lapja még sokkal fényesebb. Zhang San fenn ül a magas
ülokén, kezét kinyújtja, elveszi a fémlapot, behelyezi a lyukasztófej alá, azután
rálép a kapcsológombra. Amikor Zhang San rálép a kapcsológombra, az épp olyan,
mint ha a villamosvezeto a csengo gombjára lép. A villamos csengojére ha rálép
a vezeto, az megszólal: csin-csin-csin, Zhang San ha rálép a lyukasztógép kapcsológombjára,
a lyukasztógép is megszólal: kong-bong-kong-bong. Zhang San úgy érzi, hogy a
lyukasztógép kongása-bongása épp oly szépen hangzik, mint a villamos csilingelése.
Amikor a lyukasztógép hangot ad, a lyukasztófej lesújt, amikor pedig a lyukasztófej
lesújt, a fémlapon egy lyuk keletkezik, a kivágott, kicsiny fémlapocskát félretolják,
oldalt van egy acél fogó, derékon kapja, begörbíti, máris elkészült a biztosítótu
feje mint félkész áru. Zhang San úgy érzi: biztosítótufejet gyártani ezen a
módon igen érdekes. Ha a lába nem lép a kapcsolóra, a fej nem sújt le, a fémlapon
akkor nem keletkeznek lyukacskák. Ha pedig a fémlapon nincsenek lyukacskák,
a gépbol alul nem potyognak biztosítótufejek.
Mikor Zhang San a gép kapcsolójára lép, a lyukasztófej pont merolegesen üt lefelé.
Eléri a fémlapot, amit Zhang San keze tart, akkor a lap egy mozdulattal odébb
megy, ha tízszer üt a fej, tízszer mozdul odébb a fémlap, egészen addig, míg
csak csupa lyuk nem lesz, akkor végül elhasználódott fémlapnak számít. Az elhasznált
fémlapokat Zhang San a gép baloldalára teszi, amikor már halomban áll, a melósok
elviszik. Amikor Zhang biztosítótufejeket lyukaszt, nem mer elkalandozni, mert
ha elkalandozik, a keze könnyen a fej alá kerülhet, ha pedig a keze a lyukasztófej
alá kerül, arra az ujja könnyen rámehet. Zhang San soha nem nyújtotta a kezét
a lyukasztófej alá, tehát Zhang San ujjai mind a mai napig tökéletesen rendben
vannak. Ha az ember ujja a lyukasztógép feje alá kerül és s lyukasztófej leszakítja,
az nagyon tud fájni, akadt olyan szaki a muhelyben, aki azt a fájdalmat megélte,
Zhang San látta és nagyon fél azóta. Amint a gép leszakítja az ujjat, ömlik
a vér, és amikor ömlik a vér, az ember szenved. A kiszakított ujj már semmire
nem jó, a biztosítótufej, amit a gép lyukaszt, az viszont használható. Ezért
aztán Zhang San úgy gondolja, hogy okosabb minél több biztosítótufejet lyukasztani,
nem kell az embernek a kezét a lyukasztógép lyukasztófeje alá tenni, hogy leszakítsa.
Zhang San lába ránehezedik a kapcsolóra, a lyukasztófej máris levágódik, a lyukasztófej
igen gyorsan vágódik le, alighanem sokkal-sokkal gyorsabban még annál is, ahogyan
a villamos halad. Ahogyan a lyukasztófej levágódik, még a fémlemezt is átlyukasztja,
az emberi kéz nem állhat meg a lyukasztófejjel szemben. Ezért Zhang San igen-igen
óvatosan bánik a lyukasztógéppel. Mivel pedig óvatosan bánik vele, az ujja nem
szakadhat le. Zhang San igen jól kezeli a gépet, amikor a lábát a lyukasztógép
kapcsolójára nyomja, sohasem lazítja el azután, egészen addig nem lazítja el,
amíg csak a fémlemez teli nem lesz csupa-csupa lyukkal, csak akkor engedi el,
hogy új lemez után nyúljon. Mikor kicserélték a fémlapot, a lyukasztógép felsivít,
sivít, amíg csak az összes fémlapot el nem használták teljesen, csak akkor hagyja
abba. A lyukasztógép azalatt is sivít, amíg Zhang San a fémlapot kicseréli egy
újabbra. Zhang San a balkezével a használt fémhulladékot elveszi, ledobja, a
jobb kezével új fémlapot tesz fel. Amikor így megindítja a gépet, a lyukasztófej
lesújt, újra lesújt, két ütés között semmiképp sem áll meg. Természetesen így
muködtetni a gépet nagyon megerolteto, viszont igen-igen sok biztosítótufejet
lehet így kiütni. Zhang San nem fél a megeroltetéstol, ha az ember megeheti
az adagját, kialudhatja magát, akkor ereje is van. Ezért azután Zhang San igen
nagy igyekezettel lyukasztja a biztosítótufejeket. Mikor Zhang San kipattintott
egy biztosítótufejet, a lyukasztógép ékszíja forogni kezd, amint az ékszíj forog
már, a lyukasztófej máris igen szeretne lecsapódni, csak annyi kell, hogy Zhang
San a lábát rászorítsa a gép alatti kapcsológombra, a lyukasztófej egy lyukat
üt akkor a fémlapba. Zhang San fémlapján a lyukak mindig szabályos rendben helyezkednek
el, lyuk és lyuk között alig marad fém, ezért tehát Zhang San egyetlen fémlapból
a többi szakinál tízzel is több biztosítótufejet tud kivágni. És Zhang San tudja,
hogy jó az, ha tízzel több biztosítótufejet lyukaszt. Ha nem lyukasztana többet,
azt a fémet többé semmire se lehetne felhasználni, ki kellene dobni. Mindenképp
kidobják, ami marad, tehát Zhang San inkább kilyukasztja a maga tízzel több
tufejét. Meg lehet csinálni, hogy az ember tízzel több tufejet lyukasszon, de
hogy még annál is többet, az már nagyon körülményes volna. Nem lehet mohó az
ember, ha nagyon mohón cselekszik, még csorba biztosítótufejet lyukaszt, a csorba
fejet pedig kiselejtezik és kidobják. Ezért Zhang San sohasem enged meg magának
olyan mértéku mohóságot, hogy hibás biztosítótufejek kerüljenek ki a keze alól.
Hibás biztosítótufejet lyukasztani igen rossz. Biztosítótufejet lyukasztani
tulajdonképpen nagyon könnyu, a mester egyetlen egyszer mutatta meg neki, még
az elején, Zhang San nyomban megtanulta. Amint megtanulta, máris nekilátott,
hogy biztosítótufejet lyukasszon, és mindmáig lyukasztja, holnap is lyukasztani
fogja, és rengeteg, rengeteg sok biztosítótufejet kilyukasztott már. Mikor Zhang
San lyukasztani kezdi a fejeket, a lyukasztógép feje üt és újra üt, amikor üt,
kongóbongó hangot ad, Zhang San gépe mindig egyenletes, kongó-bongó hangot hallat.
Az egyenletes kongó-bongó hang folyamatosan kong és bong, mintha soha nem akarna
vége szakadni. Zhang San gépének hangja amikor felhangzik, egyenletesen szól
végig, sose marad abba, minden egyes kongó hang azt jelzi, hogy a fej egy újabb
lyukat lyukasztott, és az ugyancsak jó érzés. Zhang San maga nem is tudja, tulajdonképp
hány lyukat is lyukasztott, ha még azt is számolná, hogy hánynál tart, még sokkal
kimerítobb volna, mint a biztosítótufej lyukasztás. Zhang San úgy érzi, elég
az, ha lyukasztja, számlálni kár volna. Amikor lyukasztja, egy biztosítótufej
lehull, azalatt, míg számolná, tíznél is több biztosítótufejet hullathat, ezért
aztán úgy véli, számolja, nem számolja, egyre megy. Zhang San a lábát egyfolytában
a gép kapcsológombján tartja, a lyukasztófej, ha a fémlapra üt, kong-bong, kong-bong,
gyönyöru szép kongóbongó hangot ad. Zhang San úgy érzi. hogy az a gép, amely
gyönyöru szép hangot tud hallatni, nagyon jó egy gép, éppen ezért tud gyönyöru
szép hangot hallatni. Zhang San megszokta ezt a hangot, úgy érzi, ha nem cseng
a fülében ez a hang, akkor nem érzi jól magát, akkor nem érdekes semmi sem érdekes.
Zhang San gépe tehát ekként folyton-folyvást kong és bong, egészen addig, míg
csak meg nem szólal az ebédidore szólító harang, Zhang San lába csak akkor engedi
el a kapcsológombot a gép alatt, áramtalanít és kezet mos, ebédelni megy. Ebédido
alatt az ebédloben sok az ember, sorba kell állni, ha ebédet akar. Zhang San
sorba áll tehát, majd vesz fott rizst, fél kilót, és egy zöldséges ételt, szaktársait
megkeresi, hogy együtt költsék el az ebédet. Ülohely ha nem akad, Zhang San
akkor állva költi el ebédjét, fél kiló rizst hamar bekebelezhet ám az ember.
Ebéd után a budit is megjárja, aztán visszaballag a gépéhez, törölgeti még a
száját, felül magas ülokéjére, üldögél, elnézi a teli kosárnyi biztosítótufejet,
és Zhang San nagyon örül. Zhang San mindig ott ül a magas ülokén, ott ül egészen
addig, míg a munkakezdést jelzo csengo meg nem szólal, akkor a magas ülokét
elore löki kissé, elore löki a gép elébe, bekapcsolja az áramot, és egyenest
nekilát a biztosítótufej lyukasztásnak. Zhang San gépe igen jó gép, igen jó
biztosítótufejet lyukasztani. Az elején, mikor Zhang San még tanonc volt, mikor
a mestere a gépet elindítani tanította ot, akkor is már ezen a gépen tanult,
a gép fejét azóta le is cserélték már számtalan sok alkalommal, de a gép maga
még mindig ugyanaz a gép, mikor lyukaszt, továbbra is ugyanolyan kongó-bongó
hangot hallat, egész nap lyuggat estig, nem lyuggathat oly soká, hogy lyuggatni
már ne akarjon, és hívni kelljen a karbantartó részleget. Zhang San gépének
zománca már réges-régen lekopott, a zománc alól kibukkant vas az fekete. Tulajdonképp
mindegy is, hogy van-e zománca a gépének, kongva-bongva biztosítótufejeket lyukaszt,
zománccal vagy zománctalanul, egyre megy. A zománctalan gép csúnyább valamivel,
ennyi csak, koromfeketének látszik, de ha egyszer kiváló biztosítótufejeket
lyukaszt, hogy aztán feketébb kicsit az gép, Zhang San jól tudja, nagy probléma
abból nem lehet. Ebéd után Zhang San a lábán újra rányomja a kapcsolóra, és
nem is engedi fel. A lyukasztógépet elindítani nagyon egyszeru dolog, csak rá
kell lépni a kapcsológombra, máris elindul és lyukaszt, a biztosítótufejek máris
hullanak. A muködo és nem muködo gép nagyon nem ugyanaz, amíg el nem indul,
nem más a gép, csak ócskavas, nem jön belole biztosítótufej egy se, biztosítótufej
nélkül biztosítótu se készül, tehát ha valaki biztosítótut szeretne, mind hiába,
hogy nincs, beletörodni kénytelen. Tudja Zhang San maga is: ha az ember biztosítóture
vágyik s nem kaphatja meg, az bizony rendkívül pocsék. Biztosítótut azért csinálnak,
hogy használják azt az emberek, akinek tehát biztosítóture van szüksége és megkaphatja
azt, örülni fog, így tehát aki a biztosítótut csinálja, az bérét is megkapja
majd, elküldheti tehát az asszonyát a kispiacra: kevéske zöldséget vegyen s
egyen. Zhang San tudja jól maga is: a zöldség nagyon finom lehet, ha jó a zöldségbol
készített étel, Zhang San aznap a fott rizst is kétszer vehet. Ha jóllakott,
jó sok ereje lesz, akkor újra tud lyukasztani biztosítótufejet. Zhang San tudja
jól, hogy biztosítótu már nagyon régóta van. Mestere megtanította ot erre, e
tudást tanoncainak továbbadja o is. A biztosítótu igen hasznos eszköz, hogy
biztosítótut csinálhass, készíteni kell biztosítótufejet, a biztosítótufejet
pedig egyenként kell lyukasztani. A biztosítótufej készítésben Zhang San meglehetosen
ügyes, a gépe azelott, ha biztosítótufejet lyukasztott, nem állt le egy pillanatra
se, a muszak végét jelzo csengoszóig egyfolytában kongva-bongva zakatolt, de
most, mivel már o is benne jár a korban, mikor a fémlapot cseréli, szusszanásnyi
pihenot enged a gépnek is, pedig azelott bizony Zhang San a gépet pihenni nem
engedte. Mióta a gép elindult mostanáig vajon hány fémlapot cserélt s mennyi
tufejet lyukasztott, nem tudja Zhang San maga sem, hogy számolja, nincsen arra
ideje, nincs olyan se, aki számolni segítne oneki, belenyugszik Zhang San tehát,
hogy nem tudja, hány a tufej, sok, nagyon sok, az bizonyos. Rengeteg sok biztosítótufejbol
meg gyártani rengeteg sok biztosítótut lehet. Rengeteg sok biztosítótut pedig
ha sok-sok ember vásárolja meg, annak rengeteg sok féle haszna lesz. Mikor Zhang
San a fémlapot cseréli, a gép már kongva-bongva nem zakatol. Azelott egy fémlapból
legyártott tízzel is több biztosítótufejet, de ma már nem jól lát, s nem tudja
legyártani azt a plusz tízet. Ebéd után úgy érzi Zhang San, hogy feltöltodött
megint, de mikor már két-három órája lyukasztgatja a biztosítótufejet, ereje
bizony megcsappan nagyon. Amikor ereje még elég volt, Zhang San soha nem hagyta
pihenni a lyukasztófejet. A géppel meglehet azt tenni, hogy egy cseppet sem
pihen, a gép vasból van, de az ember a vasból valókkal nem mérkozhet sohasem.
Zhang San tudja: ezt a gépet nem gyozheti le o maga, Zhang San tudja, hogy ez
a gép kivárta míg a mester mestere és maga a mester már nem vette fel többé
a muszakot, Zhang San mestere pedig maga is biztosítótufejet lyukasztani meglehetosen
jól tudott. Zhang San szintén elég jól lyukasztja a biztosítótufejet. Mind mostanáig
elég gyakorlottan kezeli a gépfejet. De az ember a géppel nem állja a versenyt.
Zhang San nem is akar a géppel versenyezni. Ez a lyukasztógép mégiscsak nagyon
jó gép, hagyni kell, hogy kongva-bongva lyukasszon csak még tovább.
Zhang San lyukasztotta, lyukasztotta, és elromlott közben a szeme. Tudja o is,
hogy a rossz szem az nagy baj, a lyukasztófej ha a fémlapra ráüt, lyukat vág
azon, de ha az ujjat találja, arról jobb nem is beszélni. Zhang San a gépet
nagyon óvatosan indítja el. Olyan embernek, aki nem óvatos, nem is szabad a
gépet elindítania. Zhang San addig csinálja, amíg csak nem érzi már, hogy most
kicsit nehéz, tudja már, hogy nem sok ido van már hátra, és leteheti a muszakot.
Munka után hazatérhet, asszonya otthon fott étellel várja, vacsora után pedig
forráz jó eros teát magának, iszogatja, egész napos fáradtságát szinte nem is
érzi már. Majd ha kialudta már magát, másnap újra feltápászkodik, reggelijét
elfogyasztja, a munkára újra készen áll. A munkát felveszi, elindítja gépét,
hullnak egymás után a biztosítótufejek, nézi-nézi, ahogy egyre hullnak, s ha
összeadná mind a sok hosszú idot, rengeteg sok lenne akkor. Rengeteg sok biztosítótufejbol
meg gyártani rengeteg sok biztosítótut lehet. Rengeteg sok biztosítótut pedig
ha sok-sok ember vásárolja meg, annak rengeteg sok féle haszna lesz. Tudja Zhang
San, hogy biztosítótu már szörnyu régen létezik, tudja azt is, hogy a biztosítótu
hasznos jószág, ami hasznos az pedig jó. Tudja Zhang San, tudja mindezt.
4.
Mikor Zhang
San lába rálép a lyukasztógép kapcsológombjára, a lyukasztógép akkor kongva-bongva
lyukasztani kezdi a biztosítótufejeket. De mikor Zhang San éppen lyukaszt, a
lyukasztógép hirtelen nem hajlandó többé kongani-bongani. Zhang San gépe, akárcsak
o maga már használhatatlan. Ha o maga nem készteni a gépet pihenésre, akkor
a gép önmagától megszólal: megpihenek. Zhang San lába a kapcsológombra lép,
a gépnek annak rendje-módja szerint kongani-bongani kellene, de most nem teszi,
és Zhang San nagyon csodálkozik ezen. Fejét felemeli, látja, hogy az o tanonca
levette az áramot. A tanonc magas ülokéjérol leveszi ot magát is, Zhang San
akkor a magas ülokét tanítványának át is adja. A magas szék ülokéje immár nagyon-nagyon
is sima, ilyen síma magas ülokén ülve a lyukasztógépet muködésbe hozni igen
örömteli. Tanítványa Zhang Sant a kisbuszig elkíséri, mindenki ott dobol, Zhang
Sant a gyárból kikísérik.
A kisbusz ott halad az aszfaltozott úton, simán, az út mentén is sok az ember,
a kocsi gyorsan nem haladhat. Nappal az úton mindig elég sok erre az ember.
De ha leszáll az éjszaka, és mindenki otthonába tér, ilyen sok ember az úton
akkor nincsen. Zhang San a kisbuszban ülve az utat nézi csak egyre, és nagyon
örül. Eszébe jut, hogy azelott az úton sínpár futott végig, villanyvezeték húzódott
magasan a sínek fölött, a villamos kis copfjával ágaskodva ott szaladt a síneken
ide s oda, szaladt és csilingelt közben, fülének kedves volt ez a hang. A síneket
felszedték azóta, a fülének kedves hang sem szól már. A kisbusz a zúzott köves
útra ér, ott se szól az a hang, mikor a kisbusz a zúzott köves útra befordul,
rázkódik kicsit. Zhang San amint saját házának kapuját meglátja, gondja van
rá, hogy a sofor megálljon, a kocsiból mind kiszállnak, Zhang Sant az emeletre
felkísérik. DICSOSÉGES NYUGDÍJAZÁS felirat díszeleg a házon, tanoncai tették
fel a kapura, hogy feltették kissé sírhatnékjuk támadt, de senki el nem sírta
magát mégsem, fenn az emeleten együtt ültek cigarettájukat szívva, aztán felkerekedtek.
Zhang San a szuk utcán elkíséri oket, el egész a zúzott köves útig, ott a kisbuszba
beszállnak, a busz pedig zötyögve elindul.
Zhang San az emeletre visszatérve látja, hogy a menyecske már hazaért, ül az
ágyon és magnószó mellett kicsiny ruhácskát varrogat. Zhang San tudja jól: fia
a középso muszakon van, késon ér haza. Zhang San elbaktat a hátsó szobába, leül
az ágyra, elgondolkodik, és sok, nagyon sok minden jár a fejében. A bambuszléces
lépcso recsegésérol eszébe jut a villamos csilingelése, a biztosítótufejet lyukasztó
gép kongó-bongó hangja, és úgy találja: a régi dolgok mind nagyon érdekesek.
Zhang San látja, hogy menye egy csésze jó eros teával közeleg, és úgy gondolja:
fia és menye többé-kevésbé szülotisztelo gyermekek. Feláll, a komód elé lép,
megnézi a falon díszelgo feliratot: DICSOSÉGES NYUGDÍJAZÁS bekeretezve, közben
pedig eszébe jut sok-sok minden. Felesége arcképérol a port letörli, úgy gondolja,
amíg élt az asszony, meglehetosen jó volt hozzá. Hogy az asszonyt a házhoz hozta,
attól kezdve anyja minden reggel már nem ment el a piacra, minden reggel a piacra
az is fáradság bizony. „San fiam, San fiam” szólította ot az anyja, amíg élt,
ezt a hangot, gondolja most, nagyon-nagyon szeretné még hallani. Zhang San visszatér
az ágyhoz és leül, egy korty teát iszik, a csészét aztán a teázó asztalkára
leteszi, eszébe jut most ismét nagyon-nagyon sok dolog. Zhang San két kezét
szeméhez emeli, felrémlik az neki, hogy apja életében így szólt hozzá: Egy lyukasztó
szakmunkásnak ha megvan még mind a tíz ujja, az nagyon nagy dolog. Ahogy ez
eszébe jut, örül újra Zhang San.
-------------------------------------------------------------------------------
CHEN
CUN: 1954-ben született Sanghajban, eredeti neve: Yang Yihua. Gyermekkorában
családja nagyon nehéz körülmények között élt, o pedig már akkor költo akart
lenni. Középiskolás korában már írogatott, és rengeteget olvasott. 1971-ben
falura küldték mezogazdasági átnevelo munkára. Írói neve : Chen Cun annak a
falunak a víztárolóját ól származik, ahol négy évet töltött. Betegsége miatt
1975-ben visszakerült Sanghajba, még mindig fizikai munkásként. Azután felvették
az egyetemre, ekkor jelentek meg elso elbeszélései, 1985 óta hivatásos író,
tagja a Kínai Írószövetségnek. Egy regénye jelent meg: a Conqian (Azelott),
több kisregénye: Lanqi(Kék zászló), Zoutong da du he (Keresztülmegy a nagy folyami
átkelésen), Shaonan, shaonü, yi gon qige (Fiúk,lányok, összesen heten), Meinüdao(Szép
lányok szigete) Xiang(Elefánt), novellái: Wo cengjing zai zheli shenghuo(Én
azelott itt éltem), Yi tian (Egy nap), Si –– Gei „Wenjun” (Halál –– az „Irodalmi
seregnek”) stb.
Sokat tapasztalt író, muveinek alaphangja rendszerint borús, az értelmetlen
halál gyakori témája muveinek. A kísérletezok közé tartozik, önmagáról mondta
„Gyakran partizánkodom…olyasmivel próbálkozom, amit még nem írtak meg…sohasem
haladtam az irodalom fo áramával” (Chen Cunról, Xiaoshuojie, 1986/5) Igen sokféle
témáról írt, változatos stílusban, vannak szándékosan könnyfacsaró, hétköznapi
történetei és rejtett értelmu abszurd elbeszélései. (Fan Xing)
(DANGDAI ZHONGOU WENXUE MINGZUO JIANSHANG CIDIAN, Liaoning Renmin Chubanshe,
1995, Shenyang, 50. o.)