Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Can
Xue
Ház a hegytetőn
Simon Adrienn fordítása
in: Átváltozások, 16. szám. 1999. 56-59. o.
A házunk mögött a kopár hegyen van egy faház.
Minden nap fiókot rendezgetek otthon. Ha nem, akkor ülök a hintaszékben, kezem
lazán a térdemen nyugtatom, sivítást hallok. Az északi szél az, dühödten ostorozza
a kis ház fenyőkéreg tetejét, farkasüvöltés örvénylik a völgyben.
— Hm, az a fiók soha a világ életben nem lesz rendben — villantja felém álszent
mosolyát anyám.
— Mind süketek vagytok? — nyelek egyet, aztán folytatom: — Rengeteg tolvaj mászkál
a ház körül a holdfényben. Lámpát gyújtok, látom, hogy az ablakon emberi ujjak
megszámlálhatatlanul sok lyukat vájtak. A szomszéd szobában apám meg te különösen
hangosan horkoltok: ugrálnak tőle az üvegek és a konzervek a konyhaszekrényben.
Fél lábbal fellépek az ágyra, dagadt fejem oldalvást hajtom, hallom, a faházba
zárt ember dühösen veri az ajtót, hangja pirkadatig nem lankad.
— Valahányszor bejössz a szobámba valamiért, mindig úgy megijesztesz, hogy beleremegek.
— Anyám óvatosan méreget, az ajtó felé húzódik, látom, fél arcán a hús az ijedségtől
mulatságosan rángatódzik.
Egy nap eldöntöttem, hogy végére járok a dolgoknak, felmegyek a hegyre. Amint
elállt a szél, útnak indultam, másztam jó sokáig, a nap úgy tűzött, hogy a fejem
beleszédült, a szemem elhomályosult, minden kődarab fehér lángocskával égett.
Fújtatva jártam be a hegyet. Szemöldökömről a sós verejték csöpögött a szemembe,
nem láttam semmit, nem hallottam semmit. Hazafelé menet megálltam az ajtó előtt,
a tükörben láttam azt az embert lila karikákkal a szeme körül, cipőjére ragadt
sárrögökkel.
— Ez betegség — hallottam, amint a családtagjaim a sötét szobában titokban összenevetnek.
Mire szemem hozzászokott a sötétséghez, addigra már elbújtak: bújtak és közben
nevetgéltek. Láttam, hogy távollétem alatt összetúrták a fiókom, azt a néhány
döglött molylepkét és szitakötőt mind a földre hajigálták, pedig mind tisztában
voltak vele, hogy milyen kedvesek nekem.
— Segítettek neked kitakarítani a fiókot, amíg nem voltál itt — mondja kishúgom,
pillantása metsző, egyik szemében zöld fény villan.
— Hallottam a farkasüvöltést — ijesztgetem készakarva —, farkascsorda csatangol
a ház körül, a fejüket meg bedugják az ajtó résén át; amint besötétedik, gyakran
előfordul ilyesmi. Álmodban úgy félsz, hogy a talpadat is kiveri a hideg verejték.
Ebben a házban mindenkinek kiveri álmában a talpát a hideg verejték. Nézd csak
meg a vizes lepedőket, meglátod magad is.
Nyugtalan vagyok, mert a fiókból eltűnt néhány holmim. Anyám úgy tesz, mintha
semmiről sem tudna, lesüti a szemét. De közben dühödten bámulja a tarkómat,
érzem. Valahányszor így tesz, elzsibbad a fejbőröm, ahová a tekintetét szegezi,
ott még fel is dagad.
Tudom, hogy elásták a sakktáblámat, hátra, a kút mellé, számtalanszor megtették
már, de én éjszaka mindig visszaszerzem. Miközben ások, felgyújtják a villanyt,
és kikandikálnak az ablakon. Fütyülnek az ellenkezésemre.
— Van a hegyen egy házikó — mondom nekik evés közben. Mindannyian lehajtott
fejjel szürcsölik a levest, talán nem is hallják, amit mondok. — Hatalmas patkányok
rohangálnak benne össze-vissza, közben sivít a szél — emelem fel a hangom, és
leteszem az evőpálcikámat. — A hegyről a kövek görögnek lefelé, nekiverődnek
a ház hátsó falának, ti meg úgy féltek, hogy a talpatokat is kiveri a hideg
verejték. Emlékeztek, ugye? Elég csak megnézni a vizes lepedőket, akkor megtudjátok.
Pirkadatkor rakjátok ki a napra, a ruháskötél mindig tele van velük.
Apám fél szemével hirtelen rámsandít, érzem: ez az egyik ismerős farkas szeme.
Hirtelen rádöbbenek: apám tulajdonképpen minden éjjel átváltozik a farkassá,
és a falkával együtt a ház körül ólálkodik, idegtépő üvöltést hallatva.
— Az egész mindenség fehérben játszik — rázom fél kézzel az anyám vállát —,
minden úgy káprázik, hogy belekönnyezik az ember szeme. Semmit sem értesz. De
amint visszamegyek a szobámba, és beleülök a hintaszékembe, kezem lazán a térdemen,
máris világosan látom a fenyőkéregből eszkábált háztetőt. Egészen közelinek
látszik, biztos láttad már te is, tulajdonképpen a családunkból mindenki látta
már. És tényleg guggol egy ember odabenn, a két nagy lila karika is ott a szeme
alatt, a virrasztás eredménye.
— Mikor a kút mellett ásol, a kút kávája mindig visszhangzik, én és anyád olyankor
a levegőben lógunk, még a csontjaink is zörögnek, úgy vacogunk, mezítelen lábbal
fel- s alá kapálódzunk, a földre mégsem tudunk lépni. — Apám kerüli a tekintetemet,
arcát az ablak felé fordítja: az ablaküveg sűrűn tele légypiszokkal. — A kút
fenekén van egy olló, én ejtettem bele. Álmomban, nagy titokban elhatároztam,
hogy kihalászom onnan. De amint felébredek, rádöbbenek, hogy tévedtem, az igazság
az, hogy nem is ejtettem bele semmiféle ollót, anyád biztosan állítja, hogy
tévedek. Én nem makacskodom, de legközelebb újra eszembe jut. Fekszem, és közben
hirtelen elkezdem sajnálni: milyen kár, hogy az az olló a kút mélyén rozsdásodik,
ahelyett, hogy kiszedném. Ez a dolog már több mint tíz éve aggaszt. Arcomra
mintha csak késsel vésték volna a ráncokat. Egyszer végül odamentem a kúthoz,
megpróbáltam leereszteni a vödröt, de a kötél nehéz is volt, csúszós is, elerőtlenedett
a kezem, s a favödör óriási csobbanással visszaesett a kútba. Berohantam a házba,
a tükörbe pillantottam, baloldali halántékomnál a hajam teljesen megőszült.
— Gonosz északi szél fúj — behúzom a nyakam, arcom csupa lila-kék folt. — A
gyomromban mintha kicsi jégdarabkák lennének. Ha beleülök a hintaszékbe, hallom,
hogy szüntelen össze-összekoccannak.
Mindig szerettem volna kitakarítani a fiókot, de az anyám titokban ellenem dolgozik.
Fel- s alá mászkál a szomszéd szobában, dobogása összezavarja a gondolataimat.
Szeretném elfelejteni a lépések zaját, ezért előveszek egy doboz kártyát, félhangosan
mormolom: „egy, kettő, három, négy, öt…” És a zaj hirtelen megszűnik, anyám
bedugja kis sötétzöld arcát, zümmögve így szól: — Valami nagyon obszcén dolgot
álmodtam, még most is borsózik tőle a hátam tőle!
— És a talpad is kiveri a hideg verejték — egészítem ki —, itt mindenkinek hideg
verejték veri ki a talpát. Tegnap vizes lepedőt szárogattál. Ilyesmi egészen
mindennapos.
Kishúgom titokban megsúgta, hogy az anyám azt tervezgeti, hogy eltöri a karomat,
mert a fiók húzogatásának zaja az őrületbe kergeti, amint meghallja, máris úgy
fáj a feje, hogy azonnal bedugja a hidegvízbe, míg át nem fázik.
— Ez pedig nem csak hébe-hóba történik. — Kishúgom mindig metsző pillantással
mér végig, nyakamon piros kiütések jönnek ki tőle. — Ott van például apánk,
azt hiszem, már vagy húsz éve emlegeti azt az ollót. Mindegy, hogy miről van
szó, mindennek hosszú a históriája.
Beolajoztam a fiók oldalát, könnyedén húzogatom, már teljesen nesztelen. Napokig
így kísérleteztem, a szomszéd szobából nem hangzik fel a lépések zaja, jól rászedtem
anyámat. Ebből is látható, hogy sok mindent keresztül lehet vinni csalással,
csak vigyázni kell egy kicsit. Lázba jöttem, újult erővel éjszakázni kezdtem,
a fióktisztogatásnak már majdnem a végére jártam, de a villanykörte egyszer
csak hirtelen kialudt, anyám a szomszéd szobában gúnyosan felkacagott: — A szobádból
olyan éles fény szűrődik ki, hogy úgy érzem, mindjárt megpattannak az ereim:
mintha dobolnának a fejemen. Nézd csak! — mutat halántékára, akár ha egy kövér
giliszta mászna rajta. — Lennék inkább skorbutos! Egész nap dobol valami a testemben,
hol itt, hol ott, tudod is te, milyen az! Apád fejében már az öngyilkosság gondolata
is megfordult emiatt. — Kövér kezét kinyújtotta, vállamra tette, olyan hideg
volt, mintha mélyfagyasztották volna, megállás nélkül csepegett róla a víz.
Valaki a kútnál mesterkedik. Hallom, hogy eregeti lefelé a kötelét, az meg rettenetes
csörömpöléssel verődik a kút falának. Virradatkor a földre dobja a vödröt, és
elszalad. Benyitok a szomszéd szobába, látom, apám mélyen alszik, kezén a zöld
erek vastagon kidagadnak, fájdalmasan markolássza az ágy szélét, keservesen
nyöszörög álmában. Anyám kócosan, kezében söprűvel össze-vissza csapkod. Azt
mondja, abban a pillanatban, hogy kivilágosodott, egy csapat orrszarvú bogár
került be az ablakon, nekirepültek a falnak, azután lehulltak a földre, tele
lett velük a padló. Felkelt, hogy kisöpörjön, de amikor belelépett a papucsába,
a papucsban megbúvó bogár úgy megcsípte, hogy feldagadt a lába — olyan lett,
akár egy vasdorong.
— Ő meg — mutat alvó apámra — azt álmodja, hogy őt csípte meg.
— A házikóban a hegyen egy ember nyöszörög. A fekete szélbe néhány vadszőlő-levél
akadt.
— Hallottad? — Anyám a félhomályban felélénkülve a földre tapasztja a fülét.
— Ezek a valamik, ahogy a földre hulltak, elkábultak az eséstől. Abban a pillanatban,
amikor elkezdett világosodni, beözönlöttek.
Aznap megint megmásztam a hegyet, világosan emlékszem rá. Előtte a fonott székben
ültem, kezem lazán a térdemen nyugodott, aztán kinyitottam az ajtót, és kiléptem
a fehér fénybe. Felérve a hegyre mindenütt lángoló fehér követ láttam. Se vadszőlő,
se házikó nem volt ott.
Can Xue (1953-) eredeti neve Deng Xiaohua. 1978-ban jelent meg első írása. Főként rövid novellákat írt, de egy regényt és két kisregényt is publikált már. A megújuló kínai irodalom egyik legkülönösebb stílusú írójaként tartják számon.
