Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Elias Canetti
MARRÁKES HANGJAI (Útijegyzetek)

Széll Jenő fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom
Találkozásaim tevékkel
A szúkok
A vakok kiáltása
A marabu nyála
Házak csöndje s a néptelen tetők
Nő a rácsnál
Látogatás Mellah-ban
A Dahan család
Mesemondók és írástudók
Kenyérvásár
A rágalom
A szamár vágya
Seherezáde
A láthatatlan

TALÁLKOZÁSAIM TEVÉKKEL

Háromszor volt dolgom tevékkel, és mindannyiszor tragikusan végződött.
- Meg kell mutatnom neked a tevevásárt - mondta a barátom, alighogy Marrákesbe értem.
- Minden csütörtök délelőtt tartják, a Bab-el-Khemisz falánál. Elég messze van, kívül a városon, legjobb lesz, ha autóval megyünk.
Eljött a csütörtök, és kikocsiztunk. Késő volt már; mire odaértünk, dél lett, s a városfal előtt a nagy szabad térség szinte teljesen kiürült. A tér túlsó felén, jó kétszáz méterre tőlünk, néhány ember álldogált; tevét azonban nem láttunk sehol. Kisebb állatokkal, szamarakkal bajlódtak, ezekből meg amúgy is látni eleget a városban; terhet cipel mind, és oly komiszul bánnak velük, hogy nézni is rossz.
- Elkéstünk - mondta a barátom. - Vége a tevevásárnak. - Behajtott a tér közepére, hogy meggyőződjem róla: csakugyan nincs már semmi látnivaló.
De még mielőtt megállt volna, szétrebbenő emberek csoportját láttuk. A tömeg közepén egy teve állt, három lábon, a negyediket hátrakötötték. Pofáján szájkosár, orrcimpáján kötelet hurkoltak át, s egy ember igyekezett, tisztes távolságból, a kötélnél fogva elvonszolni. Az állat nekiiramodott, majd megállt, és hirtelen, három lábát maga alá kapva, felugrott. Mozdulatai éppoly váratlanok voltak, mint amennyire félelmetesek. Aki vezette, ilyenkor mindig eresztett a kötélen; félt közel kerülni az állathoz, mert nem tudhatta, mit művel a következő pillanatban. De minden váratlan eset után rántott egyet a kötélen, és így, ha nagyon lassan is, sikerült neki az állatot a kijelölt irányba vonszolnia.
Megálltunk, és leengedtük a gépkocsi ablakát; kolduló gyerekek vettek körül minket, de az alamizsnáért esengő hangokon át is hallottuk a teve bőgését. Hanem egyszer akkora erővel ugrott félre, hogy a férfi kezéből kicsúszott a kötél. Az amúgy is óvatosan némi távolságot tartó emberek még messzebb iramodtak. A teve körül félelemmel telítődött a levegő; legjobban ő maga félt. Vezetője egy darabig vele futott, majd villámgyorsan felkapta a földről a kötél végét. A teve furcsa hullámzó mozgással oldalt ugrott, de többé nem tudta kiszakítani magát; tovább vonszolták.
Egy ember, akit eddig nem vettünk észre, odalépett a kocsit körülálló gyerekek mögé, félretolta őket, és tört franciasággal magyarázta nekünk:
- Megveszett a teve. Veszélyes dolog. Viszik a vágóhídra. Nagyon kell vigyázni.
Komoly volt az arca. Szavai közben is hallottuk az állat bőgését.
Megköszöntük a felvilágosítást, és szomorúan elhajtottunk. A következő napokban sokat beszéltünk erről a veszett tevéről, vergődése nagy hatással volt ránk. Azzal a várakozással mentünk a vásárra, hogy több százat látunk ezekből a szelíd, csupa kacskaringó állatokból. És az egész hatalmas téren csak egyetlenegyet találtunk, három lábon, megbéklyózva, utolsó órájában, és miközben az életéért küzdött, továbbálltunk.
Néhány nappal később a városfal egy más részénél jártunk. Esteledett már, kihunyóban volt a vörös visszfény a falon. Amíg tudtam, le nem vettem a szememet a falról, gyönyörködtem színe lassú változásában. És akkor a kőfal árnyékában hatalmas tevekaravánt pillantottam meg. Legtöbb állat térdre ereszkedett, némelyik még állt; turbános fejű férfiak szorgosan és mégis nagy nyugalommal jártak-keltek közöttük, békés alkonyati kép. A tevék körvonala egybeolvadt a fal színével. Kiszálltunk, és magunk is az állatok közé vegyültünk. Tíz-tizenkét teve magasra púpozott takarmánykupac körül térdelt. Előrenyújtogatták a nyakukat, szájukba kapták a szálas takarmányt, fejüket hátravetették és nagy nyugalommal rágtak. Alaposan szemügyre vettük őket, és lám, arcok néztek szembe velünk. Mind hasonló és mégis mennyire más. Idős, angol hölgyekre emlékeztettek, akik előkelően és szemmel látható unalommal együtt teáznak, ám nemigen tudják palástolni gonoszságukat, mellyel a világot szemlélik. - Csakugyan, ez a nagynéném - állapította meg angol barátom, akinek erre a honfitársaival való hasonlóságra tapintatosan felhívtam a figyelmét, és csakhamar egyéb ismerősöket is felfedeztünk. Büszkék voltunk, hogy rábukkantunk erre a karavánra, pedig nem szólt róla senki, és százhét tevét számláltunk össze.
Egy fiú lépett hozzánk, pénzt kért. Sötétkék volt az arca, akárcsak az öltözete; tevehajcsár volt, és külsejéről ítélve a "kék férfiak" közül való, kik az Atlasz hegység déli részét lakják. Úgy hallottuk, hogy ruhájuk színét átveszi a bőrük, így aztán férfi és nő mind kék, ez az egyetlen kék emberfajta. Fiatal hajcsárunktól, aki a kapott pénzért hálás volt, megpróbáltunk egyet-mást megtudni a karavánról. De csak néhány francia szót tudott: Guliminből jöttek, mondta, és huszonöt napja vannak úton. Ennyit értettünk csak. Gulimin messze délen van, a sivatagban, és mi azon tűnődtünk, vajon a karaván az Atlaszon kelt-e át. Azt is szerettük volna tudni, hová mennek most, hiszen itt a város falai alatt vándorútjuk aligha érhetett véget, és az állatok is mintha az előttük álló fáradalmas útra gyűjtenének erőt.
A sötétkék legény, nem tudván többet mondani, mindenáron szolgálatunkra akart lenni, és egy magas, sovány, fehér turbános öregemberhez vezetett minket, akit láthatólag nagy tisztelettel vettek körül. Jól tudott franciául, folyékonyan válaszolt a kérdéseinkre. A karaván Guliminből jött, és valóban huszonöt napja van úton.
- És innen hová megy?
- Sehová - felelte -, itt adják el őket levágni.
- Levágni?
Mindketten megdöbbentünk, még a barátom is, aki pedig otthon szenvedélyes vadász. Az állatok hosszú vándorútjára gondoltunk, az estéli kép szépségére, gyanútlanságukra, békés táplálkozásukra, meg talán az emberekre is, akikre emlékeztettek.
- Levágni, hát - ismételte meg az öregember, és a hangja szinte megcsikordult, mint csorba kés.
- Sok tevehúst esznek errefelé? - kérdeztem. Igyekeztem megdöbbenésemet tárgyilagos kérdéssel leplezni.
- Nagyon sokat!
- Milyen az íze? Nem ettem még soha.
- Nem evett még tevehúst? - Gúnyosan, kissé halkan felnevetett, és újra megkérdezte: - Nem evett még soha tevehúst?
Nyilván meg volt róla győződve, hogy egyébbel sem traktáltak minket, mint tevehússal, és fölényes arccal mondta, mintha belénk akarná diktálni:
- Nagyon jó.
- Mi az ára egy tevének?
- Attól függ. Harmincezertől hetvenezer frankig. Megmutathatom. Érteni kell hozzá.
Egy nagyon szép, világos szőrű állathoz vezetett, és megérintette a pálcájával, amelyet csak most vettem észre.
- Ez jó állat. Megéri a 70 000 frankot. A gazdája maga járt vele. Használhatná még évekig. De inkább eladta. Az árán vehet két fiatal állatot, érti, ugye?
Értettük. - Maga is a gulimini karavánnal jött? - kérdeztem tőle.
Föltevésemet némi bosszúsággal utasította vissza: - Én marrákesi vagyok - mondta büszkén. - Felvásárolom az állatokat, és eladom őket a mészárosnak. - Csak megvetésre méltatta azokat, akik megtették a hosszú utat; a fiatal kék hajcsárunkról így nyilatkozott: - Nem tud az semmit.
Ő azonban tudni akarta, honnan jöttünk mi, az egyszerűség kedvéért azt feleltük, hogy mindketten Londonból. Mosolygott, de kissé bosszúsnak látszott. - A háború alatt Franciaországban voltam - mondta. A kora kétségtelenné tette, hogy az első világháborúról beszél. - Angolok mellé osztottak...
Nemigen fértünk meg egymással - tette hozzá gyorsan és valamivel halkabban. -
De ma már nem háború a háború. Nem az ember számít, minden a gép. - Mondott még egyet-mást a háborúról, mindez nagyon rezignáltan hangzott. - Nem igazi háború ez már.
- Ebben megegyeztünk, s úgy látszik, ezzel elviselhetőbbé tettük neki, hogy Angliából jöttünk.
- Ezeket az állatokat már mind eladták? - kérdeztem még.
- Nem. Mindet nem lehet eladni. Ami megmaradt, azzal mennek tovább Szettatba. Tudják, merre van Szettat? Casablanca felé, 160 kilométerre innen. Ott van az utolsó tevepiac. A többit majd ott adják el.
Megköszöntük a felvilágosítást. Minden ünnepélyesség nélkül bocsátott utunkra minket. Most már nem nézegettük tovább a tevéket, elment tőle a kedvünk. Majdnem egészen besötétedett, mikor elhagytuk a karavánt.
Az állatok képe nem hagyott nyugodni. Borzongva gondoltam rájuk, s mégis úgy, mintha régóta ismertem volna őket. Utolsó vacsorájuk emléke összekapcsolódott a háborúról folytatott beszélgetéssel. Mégsem mondtunk le arról a szándékunkról, hogy jövő csütörtökön is megnézzük a tevevásárt. Elhatároztuk, hogy kora reggel indulunk, és talán azt reméltük, ezúttal majd kevésbé komor élményekben lesz részünk.
Ott voltunk hát ismét az el-Khemisz kapu előtt. Nem találtunk sok állatot, szinte elvesztek az amúgy is nehezen benépesíthető tágas térségben. Egyik végén most is szamarak voltak. Nem mentünk oda, maradtunk a tevéknél. Legfeljebb hármas-négyes csoportokba verődtek; néhol csak egy-egy csikó álldogált az anyja mellett. Először valamennyi nyugodtnak látszott. A csendet csak a kiscsoportokban hevesen alkudozó emberek törték meg. Úgy rémlett azonban, mintha a férfiak tartottak volna egyik-másik állattól; nemigen merészkedtek a közelükbe, vagy csak akkor, ha valóban elkerülhetetlen volt.
Kisvártatva figyelmesek lettünk az egyik tevére: mintha védekezett volna valami ellen, morgott és nyögött s hevesen ide-oda dobálta a fejét. Valaki megpróbálta térdre kényszeríteni, ám, minthogy az állat nem engedelmeskedett, a botjával ösztökélte. Még két-három ember foglalatoskodott az állat körül, közülük különösen egy izmos tömzsi férfi tűnt fel, sötét, kegyetlen arcával. Olyan szilárdan megvetette a lábát, mintha gyökeret vert volna. Energikus mozdulatokkal átfúrta az állat orrsövényét, és kötelet húzott át rajta. A teve orra és a kötél vörös lett a kiomló vértől. Az állat megrázkódott, és elbődült, csakhamar hangosan üvöltött; végül alighogy térdre kényszerítették, fölugrott és megpróbálta kiszakítani magát, de a férfi mindig szorosabbra vonta a kötelet. Az emberek minden erejükkel azon voltak, hogy megfékezzék, és még tartott a küzdelem, mikor valaki odalépett hozzánk, és tört franciasággal megszólalt:
- Megérezte a szagot. A mészáros szagát. Érzi, hogy levágják. Most viszik a vágóhídra.
- Hogy érezheti meg a szagát? - kérdezte a barátom hitetlenkedve.
- Az ott a mészáros, aki előtte áll - és a tömzsi, sötét arcú férfira mutatott, aki már nekünk is feltűnt. - A mészáros a vágóhídról jön, és érzik rajta a tevevér. Azt a teve nem szereti. Nagyon veszedelmes állat a teve. Ha megvész, éjszaka odajön az emberhez, és megöli.
- Hogy tud megölni egy embert? - kérdeztem.
- Mikor alszik, a teve odamegy, rátérdel, és álmában megfojtja. Nagyon kell vigyázni. Mielőtt felébredne, már megfulladt. Bizony, a tevének nagyon jó szimata van. Ha éjszaka a gazdája mellett fekszik, megérzi a tolvajt, és felébreszti a gazdát. A húsa jó. Tevehúst kell enni. (a donne du courage.(1)
- A teve nem szeret egyedül lenni. Egyedül nem megy sehova. Ha valaki a városba akarja hajtani a tevéjét, kell keresni egy másikat, amelyik vele megy. Kölcsön kell venni egyet, különben nem viszi a városba. A teve nem szeret egyedül. Én voltam a háborúban. Megsebesültem, nézze, itt - és a mellére mutatott.
A teve valamennyire megnyugodott, és én most először a beszélő felé fordultam. A mellén horpadás, bal karja merev. Ismerősnek rémlett. Alacsony volt, sovány és komor. Azon töprengtem, vajon hol találkoztunk mi már.
- Hogy ölik meg a tevét?
- Elvágják a nyak főütőerét. El kell véreznie. Különben nem szabad megenni a húsát. A muzulmánok csak akkor ehetik meg, ha elfolyt a vére. Nem bírok dolgozni a sebesülésem miatt. Ezért szoktam itt néha idegeneket vezetni. Múlt csütörtökön már beszéltünk egymással, emlékszik arra a veszett tevére? Szafiban voltam, mikor az amerikaiak partra szálltak. Kicsit harcoltunk ellenük, de nem sokáig, aztán bevettek az amerikai hadseregbe. Sok marokkói szolgált náluk. Korzikában meg Itáliában jártam az amerikaiakkal. Mindenütt ott voltam. A németek jó katonák. Legrosszabb a Cassino volt. Az igazán rossz volt. Ott sebesültem meg. Hallott már a Cassinóról?
Lassanként értettem csak meg, hogy Monte Cassinóra gondol. Beszélt az ottani elkeseredett harcokról, és ez a különben csendes, higgadt férfi úgy tűzbe jött, mintha a veszett tevék gyilkos szenvedélyét kéne megfékeznie. Tisztességes ember volt, hitte is, amit mond. Néhány amerikait pillantott meg az állatok körül, egykettőre ott termett. Éppoly hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent, és én nem bántam; szem elől tévesztettem ugyanis a tevét, mert már nem bőgött, és szerettem volna még egyszer látni.
Hamar megtaláltam. A mészáros magára hagyta. Most megint térdel. Néha még meg-megrándult a feje. Az orrából a vér tovább szivárgott. Valami hálafélét éreztem azért a néhány csalóka pillanatért, amíg magára hagyták. De nem tudtam sokáig nézni, mivel ismertem a sorsát, és eloldalogtam.
A barátom az arab idegenvezető magyarázatai közben eltűnt mellőlem, valami angolok nyomába eredt. Kerestem, míg a tér túlsó végében rá nem akadtam: ott ténfergett a szamarak körül. Itt talán nem érezte magát olyan cudarul.
Amíg a vörös városban tartózkodtunk, soha többé nem beszéltünk tevékről.

A SZÚKOK

A szúkok fűszerillatúak, tarkák és hűsek.
A mindig kellemes illat fokozatosan változik, az áruk természete szerint. Nincsenek cégtáblák, nevek, nincs kirakatüveg. Amit árulnak, minden ki van terítve. Nem tudni semmiről, mibe kerül, nincs rajta árcédula, és szabott árak sincsenek.
Szorosan egymás mellett sorakoznak a bódék és üzletek, amelyekben mind ugyanazt árulják; húsz-harminc vagy még annál is több. Van itt fűszerbazár meg bőrárubazár. A kötélverőknek is megvan a maguk helye, meg a kosárfonóknak. Egyik-másik szőnyegárusnak nagy, tágas bolthelyisége van, mintha külön város mellett haladna el az ember, ahová jelentőségteljes mozdulatokkal invitálják. Az ékszerészek egy külön udvar körül tömörülnek, sokukat munka közben látni a szűk helyiségekben. Itt minden megtalálható, és minden többszörösen.
A bőrtáska, amit keresek, húsz üzletben is ki van rakva, és mind a húsz egymás hegyén-hátán. Egy árus a portékái között gubbaszt. Minden ott van a keze ügyében, kevés a hely. A karját is alig kell kinyújtania, bármelyik táskát könnyen eléri; és ha feláll, csak udvariasságból teszi, ha éppen nem nagyon öreg. De a szomszédos fülkében ugyanolyan áruk között egészen másforma ember üldögél. És mintegy száz méteren át ugyanezt látni a fedett sikátor mindkét oldalán. Egyszerre kínálnak itt úgyszólván mindent, amit a városnak, sőt egész Dél-Marokkónak ez a legnagyobb és leghíresebb bazárja bőráruban nyújtani tud. Nem kevés büszkeség rejlik ebben a kiteregetésben. Megmutatják, mit tudnak előállítani, de azt is megmutatják, milyen sok van belőle. Úgy hat az egész, mintha a bőrtáskák is tudnák magukról, hogy szépek, s teljes díszükben pompázva kelletnék magukat a járókelők előtt. Nem lenne csoda, ha hirtelen ritmikus mozgásba kezdenének mind a táskák, hogy féktelen kacér táncban megmutassák csáberejüket.
Van valami céhszerű ezekben a minden másfajta árutól elkülönített portékákban, és ez az érzés, pillanatnyi hangulatától függően, újra és újra elfogja a járókelőt, valahányszor bejárja a szúkokat. - Ma a fűszerek közé vágyom - mondja, és máris csiklandozza az orrát az illatok csodálatos keveréke, és maga előtt látja a nagy törökborssal teli kosarakat. - Ma színes gyapjúra volna kedvem - s mindenfelől gyapjúfonál csüng alá körülötte, hosszan, bíboran, sötétkéken, napsárgán és feketén. - Ma a kosarak közé kívánkozom, megnézem, hogyan készülnek.
Bámulatos, mennyi méltóságra tesznek szert ily módon ezek az emberkéz alkotta tárgyak. Nem is mindig szépek, egyre több kétes eredetű silányság vegyül közéjük, az északi országokból behozott gépi termék. De a mód, ahogy odakínálják magukat az embernek, még a régi. Az olyan üzleten kívül, ahol csak eladnak, sok akad még, ahol végig is nézhetjük, hogyan készül a portéka. Így kezdettől fogva jelen vagyunk, és ez jókedvre deríti a szemlélőt. Mert a mi modern életünk sivárságához hozzátartozik az is, hogy mindenünket fogyasztásra készen s házhoz szállítva kapjuk, mintha éktelen varázskészülékek ontanák. Itt azonban látni a kötélverő szorgos munkáját, s mellette a felaggatott, kész köteleket. Parányi kamrákban kisfiúk fát esztergálnak, hatan-heten egy csoportban, mindenféle alkatrészeket, amelyekből fiatalemberek alacsony asztalkákat eszkábálnak össze. Az élénk színeiért megcsodált gyapjút az eladó maga festi, körülötte fiúk ülnek, akik csinos tarka mintás sapkákat hímeznek.
Nyilvános tevékenység ez, és ami végbemegy, éppúgy látnivaló, mint maga a kész áru. Abban a társadalomban, amelyben oly sok mindent rejtegetnek, mely házak belsejét, asszonyainak alakját és arcát, sőt még imaházait is féltékenyen óvja az idegenek tekintetétől, kétszeresen megragadó az áruk előállításának és értékesítésének ez a nagyfokú nyilvánossága.
Tulajdonképpen az adás-vevést akartam megismerni, de valahányszor a szúkokban jártam, mindig szem elől tévesztettem az eladó holmik miatt. Az avatatlan szemlélő nemigen értheti, miért éppen ennél a szattyánbőr-kerekedőnél vásárolok, mikor pedig húsz másik is akad mellette, akinek áruja alig különbözi az övétől. Mehet az ember egyiktől a másikhoz, aztán vissza legelsőhöz. Eleve sohasem biztos, melyiknél fog vásárolni. Még ha ennél vagy amannál lett volna is szándéka, mindig van rá alkalom, hogy másnál kössön ki.
A kívül sétáló járókelőt sem ajtó, sem kirakatüveg nem választja el az árutól. A kereskedő, aki közöttük ül, nem parádézik a nevével, és mint már említettem, minden darabot könnyen elér. Örömest nyújtja oda a járókelőnek. Az hosszan a kezében tarthatja, sokáig beszélhet róla, kérdezősködhet, kétségeit nyilváníthatja, és ha kedve tartja, elmondhatja az életét, a törzse történetét, az egész világ történetét, anélkül hogy bármit is vásárolna. A portékái közt ülő ember mindenekelőtt: nyugodt. Mindig itt ül. Mindig közelinek látszik. Kiadós mozgásra sem elegendő helyes, sem alkalma. Az áru az övé, ő meg az árué. Az áru elöl van, s a gazda keze vagy a szeme rajta. Szinte csábító ez a bizalmasság a gazda meg az árui között. Mintha családfőjük volna, úgy őrzi és gondozza őket.
Nem zavarja és nem is gátolja, hogy pontosan ismeri értéküket. Mert titokban tartja, s nem is tudja meg soha senki. Ez az, ami az alkunak valami lelkesülten misztikus jelleget ad. Egyedül ő tudhatja mennyire közelítették meg a titkát, érti a módját a támadások lendületes elhárításának, úgyhogy az értéket védő távolságot nem veszélyezteti semmi. A vevő számára becsületbeli dolog, hogy ne hagyja magát rászedni, de könnyű vállalkozásnak semmiképp sem mondható, minthogy mindig sötétben tapogat. Az üzleti morál országaiban, ott, ahol a szabott árak uralkodnak, nem nagy dolog a vásárlás. Minden tökfilkó tudja, hová menjen azért, amit keres, és minden tökfilkó, ha csak ismeri a számokat, tud vigyázni, hogy be ne csapják.
A szúkokban viszont az elsőre megnevezett ár egyszerűen kibogozhatatlan rejtvény. Senki sem tudja előre, még a kereskedő sem, mert mindennek többféle ára van. Mindegyik más-más szituációra, más vevőre, más napszakra, a hét más és más napjára érvényes. Más ára van a darabnak egymagában, más kettőnek vagy háromnak együtt. Más ár dukál az idegennek, aki csak egy napja tartózkodik a városban, és más annak, aki már három hete van itt. Más szegénynek és más gazdagnak, ámbár szegénynek mindenképpen magasabb. Szinte úgy érzi az ember, nincs a világon annyiféle vevő, ahányféle ár.
Ám mindez csupán kezdete egy bonyolult ügyletnek, amelynek végső kimeneteléről mit sem lehet tudni. Azt mondják, hogy körülbelül harmadára illik lealkudni az eredeti árat, ez csak afféle durva általánosítás, sületlen beszéd, amit el lehet hitetni azokkal, akik nem akarják vagy nem tudják elsajátítani ennek az ősrégi eljárásnak finomságait. Kívánatos, hogy az alkudozás kisebbfajta kiadós örökkévalóságig tartson. A kereskedő örül, ha minél hosszabb időt szentelnek a vásárlásra. Érveink, amelyekkel engedményeket akarunk kicsikarni, legyenek sokrétűek, bonyolultak, nyomatékosak és izgalmasak. Lehet az ember méltóságteljes és ékesszóló, legjobb, ha mind a kettő egyszerre. Méltóságukkal tanúsítják a felek, hogy nem is annyira a vásárlás és az eladás a fontos. Az ékesszólás viszont fellazítja a partner határozottságát. Vannak érvek, amelyek csupán gúnykacajt keltenek, mások viszont szíven találnak. Mindent kikell próbálni, mielőtt az ember engedne. De mikor eljön a visszavonulás pillanata, annak is váratlanul és hirtelen kell bekövetkeznie, hogy az ellenfél megzavarodjék, s a lelkébe lehessen látni. Van akinek gőg, van akinek báj a fegyvere. Minden szemfényvesztés megengedett, csupán a figyelem lankadása elképzelhetetlen.
Az olyan tágas üzletekben, ahová beléphet, és ahol ide-oda járhat az ember, az eladó szívesen tanácskozik egy másikkal, mielőtt enged az árból. Ez a közömbösen háttérben álló másik, az árak valamiféle főpapjaként, jelen van ugyan, de maga nem alkuszik. Hozzá fordulnak végső döntésért. Hajmeresztő engedményeket tehet, úgyszólván az eladó akarata ellenére. De minthogy ő teszi ezt, aki nem vett részt az alkuban, senki büszkeségén nem esik csorba.

A VAKOK KIÁLTÁSA

Szeretnék beszámolni valamiről, s mihelyt elhallgatok, látom, hogy nem is mondtam semmit. A lényeg, mint valami csodás ragyogású, lomhán folyó anyag, visszamarad bennem, és fittyet hány a szavaknak. A nyelv volna az, amelyet akkor nem értettem, és most kell apránként értelmet nyernie bennem? Események, képek, hangok értek, amelyek jelentése utólag születik meg bennünk; melyeket szó be nem fogadott és meg nem csonkított; túl a szavakon mélyebbek és többértelműek.
Olyan emberről álmodom, aki elfelejti a föld nyelveit, míg végül egyetlen országban sem érti, mit mondanak.
Mi rejlik a nyelvben? Mit takar el? Mit vesz el tőlünk? A Marokkóban töltött hetek alatt sem az arabot, sem egyetlen berber nyelvet nem próbáltam megtanulni. Nem akartam semmit elveszteni az idegenszerű kiáltások erejéből. Azt akartam, hogy benső valójukkal érintsenek meg a hangok, hatásukat ne gyöngítse hiányos és mesterkélt tudás. Semmit sem olvastam erről az országról. Nem ismertem szokásait, lakóit. Az a kevés ismeret, ami egy élet során minden országról és minden népről ránk ragad, az első órákban lefoszlott rólam.
De megmaradt az "Allah" szó, mint egyetlen mellőzhetetlen. Tapasztalataimnak az a leggyakoribb, legmélyebbre ható és legszívósabb élményrétege kapcsolódik hozzá, amelyet a vakok közt gyűjtöttem. Utazáskor elnéző az ember, a felháborodást otthon szoktuk hagyni. Nézünk, fülelünk, még a szörnyűségért is lelkesedünk, mert új. A jó utazók szívtelenek.
Tavaly, tizenöt évi távollét után Bécshez közeledve, a Blindenmarkt-on(2) utaztam át, amelynek mindaddig még a létezéséről sem tudtam. Neve ostorcsapásként ért, és azóta sem tudok tőle szabadulni. Idén, mikor Marrákesbe érkeztem, hirtelen a vakok közt találtam magam. Több százan voltak, megszámlálhatatlanul sokan, legtöbbje koldus, nyolcas-tízes csoportokba verődve álltak a piacon, szorosan egymás mellett. Rekedtes, örökösen ismételt gajdolásuk messzire hangzott. Megálltam előttük, mozdulatlanul, mint ők, mindvégig nem tudtam biztosan, érzik-e jelenlétemet. Mindegyik alamizsnás fatálkát tartott maga elé, és ha valamelyikbe pénzt dobtak, az adomány kézről kézre járt, mindegyik megtapogatta, mindegyik ellenőrizte a pénzt, míg végül egyikük, akinek ez volt a tiszte, a zsebébe csúsztatta. A pénzek megtapogatása éppúgy közös szertartás, akár a mormolás és a gajdolás.
Minden vak Isten nevét kínálgatja nekünk, és az alamizsnával jogot szerezhetünk rá. Istennel kezdik, Istennel végzik, napjában tízezerszer ismétlik a nevét. Mindegyikük más mondatot formál köré, de a mondat, amire egyszer elhatározza magát, örökké ugyanaz. Akusztikai arabeszkeket fonnak Isten köré, s mennyivel hatásosabbakat az optikaiaknál! Némelyik egészen Isten nevére hagyatkozik, csak azt kiáltja. Ijesztő dac van ebben, mintha fal volna az Isten, amelyet mindig ugyanazon a helyen rohannak meg. Azt hiszem, a koldusok inkább formuláikkal tartják magukat életben, mint alamizsnával.

A folyton ismétlődő kiáltás határozza meg a kiáltót. Agyunkba vésődik, ismerjük, örökre jelenvaló; ebben az élesen körülhatárolt tulajdonságában kiáltásban immár önmaga. Többet nem tudunk meg róla, védősánc is egyben a kiáltás, lényének határa. Ezen az egy helyen ő pontosan azonos azzal, amit kiált, sem több, sem kevesebb; egy koldus és vak. Kiáltása megsokszorozódás is egyben, a gyors és szabályszerű ismétlés csoporttá változtatja. A követelés sajátos energiája van benne, sokak számára követel, és mindnyájuk nevében söpri be az adományt. "Ne feledkezz meg a koldusokról, ne feledkezz meg a koldusokról! Isten megáld minden koldusért, minden adományodért!"
Azt mondák, a szegények ötszáz évvel előbb jutnak a paradicsomba, mint a gazdagok. Alamizsnával megváltható a szegényektől valami a paradicsomból. Ha meghal valaki "gyalog követik a sírhoz, éneklő siratóasszonyokkal vagy anélkül, és sietve földbe teszik, hogy a halott mielőbb üdvözüljön. Vakok éneklik a Hitvallást."
Mióta hazatértem Marokkóból, szobám sarkába kuporodtam, csukott szemmel, törökülésben, és megpróbáltam félórán át ismételni kellő ütemben és megfelelő hangerővel: Allah! Allah! Allah! Megpróbáltam elképzelni, hogy egész álló nap és az éjszaka jó részében ezt hajtogatom; hogy kurta alvás után újra kezdem; hogy napokon és heteken, hónapokon és éveken át folytatom; hogy öreg és egyre öregebb leszek, és így élek, s szívósan ragaszkodom ehhez az élethez; hogy elhagy a béketűrés, ha ebben az életben valami megzavar; hogy nem is akarok mást, hogy teljesen feloldódom benne.
Megértettem, milyen csábító lehet azaz életforma, amely a legegyszerűbb módon mindent az ismétlésre redukál. Milyen sok vagy milyen kevés változatosság rejlik a kézművesek munkájában, akiket kis kamrájukban láttam dolgozni? Hát az árusok alkudozásaiban? A táncosok lépteiben? A megszámlálhatatlan csésze mentateában, amit a vendégek itt megisznak? Mennyi a változatosság a pénzben? Mennyi az éhezésben?
Megértettem, kik ezek a vak koldusok valójában: az ismétlés szentjei. Az ő életükből nagyrészt kiveszett mindaz, ami a miénkben az ismétlésnek ellenáll. Megvan a helyük, ahol guggolnak vagy ácsorognak. Megvan az örökké változatlan kiáltásuk. Megvan az érméknek korlátozott mennyisége, amiben reménykedhetnek, három-négyféle pénzegység. Itt vannak ugyan még az adakozók is, ahány, annyiféle, de a vakok nem látják őket, és áldásukkal gondoskodnak róla, hogy az adakozók is egyformák legyenek.

A MARABU NYÁLA

Hátat fordítottam a nyolc vaknak, és még fülemben a litániájukkal alig tettem pár lépést, mikor egy ősz hajú aggastyánra lettem figyelmes. Egyedül állt, kissé szétvetett lábakkal; fejét könnyedén félrehajtva rágott valamit. Ő is vak volt, és az öltözetét alkotó rongyokból ítélve koldus. De telt arcú és pirospozsgás, ajka pedig egészséges és nedves. Lassan, csukott szájjal rágott, arca derűs volt. Olyan alaposan rágott, mintha előírásra tenné. Láthatóan nagy élvezetet lelt benne, és ahogy figyeltem, a nyálára kellett gondolnom, meg hogy bőven lehet neki belőle. Egy bódésor előtt állt, ahol valóságos narancshegyek vártak vevőikre; arra gondoltam, hogy valamelyik kereskedő adhatott neki egy narancsot, azt rágja most. Jobb karját kissé eltartotta magától, mereven szétterpesztett ujjakkal, melyek mintha bénák lettek volna, s nem tudná behúzni őket.
Meglehetősen nagy ívben senki sem állt az öregember közelében, amit ezen a forgalmas helyen meglepőnek találtam. Olyannak látszott, aki egedül van, és nem is cserélne senkivel. Elszántan néztem, amint rág, meg akartam várni, mi történik, mikor elkészül vele. Nagyon soká tartott, nem láttam még soha senkit ennyire szívből és kiadósan rágni. Éreztem, hogy az én szám is lassan mozogni kezd, noha nem volt benne semmi rágnivaló. Valami tiszteletfélét éreztem ezzel az élvezettel szemben, amelynél feltűnőbbet, úgy tetszett, nem tapasztaltam még soha. Vaksága nem keltett bennem részvétet. Nyugodtnak és elégedettnek látszott. Egyszer sem hagyta abba a rágást, hogy kéregessen, mint a többiek tették. Talán mindene megvolt. Talán nem is kellett neki semmi más.
Mikor befejezte, néhányszor megnyalta a száját, szétterpesztett ujjú jobb kezét kissé előrenyújtotta, és rekedt hangon elmondta a mondókáját. Némi félelemmel hozzá léptem, és egy húszfrankost nyomtam a markába. Az ujjai nyújtva maradtak, valóban nem tudta őket összezárni. Kezét lassan a szájához emelte. Duzzadt ajkához nyomta a pénzdarabot, és eltüntette a szájában. Alighogy bevette, újból rágni kezdett. Szájában ide-oda tologatta a pénzt, nekem úgy rémlett, mintha követni tudnám a mozgását, hol jobboldalt láttam, hol baloldalt, és megint oly kiadósan rágott, mint az imént.
Ámultam és kétkedtem. Azt kérdeztem magamtól, nem tévedek-e. Talán valahová eltüntette a pénzt, csak én nem vettem észre. Megint csak vártam. Ugyanolyan odaadóan rágott, mint az előbb, és amikor befejezte, ajkai közül előtűnt a pénz. Kiköpte a fölemelt bal kezébe. Bőven folyt hozzá a nyála. Ezután a pénzt egy tarisznyába csúsztatta, amelyet a bal oldalán hordott.
Megpróbáltam undoromat a látvány idegenszerűségében feloldani. Van-e mocskosabb dolog a pénznél? De ez az aggastyán nem én vagyok, számára gyönyörűség, ami nekem undorító, és nem találkoztam-e már emberekkel, akik megcsókolják a pénzt? A sok nyálnak itt bizonyára megvan a maga rendeltetése, és kétségtelen, hogy ezt az öreget éppen a bőséges nyálképzése különbözteti meg a többi koldustól. Sokáig gyakorolja, mielőtt alamizsnát kér; de bármit evett is előtte - senkinél sem tartott volna ilyen soká. A szája mozgásának valami jelentősége volt.
Vagy csak az én pénzemet vette a szájába? Megérezte a tenyerén, hogy többet ér, mint amennyit kapni szokott, és külön meg akarta köszönni? Vártam, mi történik ezután, és nem esett nehezemre a várakozás. Zavarba ejtett és lebilincselt az öreg, másra úgysem tudtam volna most figyelni. Néhányszor megismételte a mondókáját. Egy arra menő arab ötfrankost tett a kezébe. Ő pedig tüstént az ajkához emelte, a pénzt a szájába vette, és ugyanúgy rágni kezdte, mint az előbb. Ezúttal talán nem rágta oly sokáig. Megint sok nyállal együtt köpte ki a pénzt, majd a tarisznyába tette. Más pénzeket kapott, köztük aprót is, ugyanaz ismétlődött meg néhányszor. Egyre tanácstalanabbá váltam; mennél tovább néztem, annál kevésbé értettem, miért tesz így. Afelől azonban nem volt kétség, hogy mindig így tesz, szokása ez, az ő egyéni koldulási módja, és akik adnak neki, elvárják tőle, hogy a szájába vegye, amelyet minden alkalommal vörösebbnek láttam, valahányszor kinyitotta.
Nem vettem észre, hogy engem is néznek, és azt hiszem, igen nevetséges látványt nyújtottam. Ki tudja, talán tátott szájjal bámultam. Hirtelen ugyanis előjött valaki egy narancshegy mögül, odalépett hozzám, és engesztelő hangon így szólt: - Ez egy marabu. - Tudtam, hogy a marabu szent ember, és különleges erőt tulajdonítanak neki. A szó félelmet keltett bennem, és éreztem, máris csökken az undorom.
- De miért veszi a szájába a pénzt? - kérdeztem bátortalanul.
- Mindig ezt teszi - válaszolta a férfi, mintha ez a világ legközönségesebb dolga volna. Hátat fordított, és visszament a narancsai közé. Most vettem csak észre, hogy minden bódé mögül két vagy három szempár szegeződik rám. Nekik én voltam a csodabogár, mivel oly sokáig értetlenül álltam.
Úgy éreztem hogy ezzel a felvilágosítással utamra bocsátottak, és nem maradtam soká. A marabu szent ember, mondtam magamban, és a szent embernek mindene szent, még a nyála is. Az adományozókat azzal, hogy a kapott pénzt a nyálával veszi körül, különleges áldásban részesíti, növeli az alamizsnával szerzett mennybéli érdemüket. Ő tudja, hogy a paradicsomba kerül, és valamit adhat az embereknek, amire azoknak sokkal nagyobb szükségük van, mint neki a pénzükre. Most értettem meg vak arcának derűjét, amely minden általam addig látott koldustól megkülönböztette.
Távozásom után is oly mélyen emlékezetembe vésődött, hogy minden barátomnak beszéltem róla. Egyikük sem látta még soha, és éreztem, hogy kételkednek a szavaimban. Másnap is fölkerestem az a helyet, de az öregember nem volt ott. Tűvé tettem érte a környéket, sehol sem találtam. Kerestem minden nap, de ő többé nem került elő. Talán valahol a hegyekben él egyedül odafönn, és csak ritkán látogat el a városba? Megkérdezhettem volna a narancsárusokat is, de szégyelltem magam előttük. Nekik nem ugyanazt jelentette, mint nekem, és míg barátaimnak, akik sosem látták, tartózkodás nélkül tudtam beszélni róla, igyekeztem elhallgatni azok előtt, akik jól ismerték, akiknek közeli és természetes volt. Ő nem tudott rólam, és azok talán beszéltek volna rólam.
Egyszer még viszontláttam, pontosan négy hét múlva, szintén szombat este. Ugyanazon bódé előtt állt, de nem volt semmi a szájában, nem rágott semmit. Mondta a mondókáját. Adtam neki egy pénzdarabot, és vártam, mi történik vele. Csakhamar szorgalmasan rágta, de miközben ezzel volt elfoglalva, odajött hozzám egy ember, és ostobaságával traktált: - Ez egy marabu. Vak. Szájába veszi a pénzt, hogy ellenőrizze, mennyit adott neki. - Aztán arabul a marabuhoz szólt, és rám mutatott. Az öregember befejezte már a rágást, és kiköpte a pénzt. Felém fordult, és sugárzott az arca. Áldást mondott rám, hatszor elismételte. Szavai közben annyi melegség és nyájasság áradt felém, amennyit ember fiától nem kaptam még soha.

HÁZAK CSÖNDJE S A NÉPTELEN TETŐK

Idegen várossal ismerkedve jó, ha van az embernek egy külön helyisége, ahova elvonulhat, mikor az új és érthetetlen hangok zűrzavara terhessé válik. Csöndes szoba legyen, és ne lássa senki, mikor oda menekülök, sem mikor távozom. Micsoda gyönyörűség eltűnni egy zsákutcában, megállni egy kapu előtt, amelynek kulcsa a zsebemben van, és kinyitni úgy, hogy teremtett lélek ne hallja.
Belépek a ház hűvösségébe, és becsukom magam mögött a kaput. Sötét van, egy pillanatig semmit sem látok. Mintha vak volnék és is, mint azok ott kinn a tereken, utcákon. De hamar visszanyeri az ember a szeme világát. Látom az emeletre vezető kőlépcsőt, és odafent a macskát. Maga a megtestesült csönd. Erre vágytam, hálás vagyok neki, hogy él. Lám, halkan is lehet élni. Enni kap, anélkül, hogy napjában ezerszer Allah nevét kiáltaná. Nem nyomorék, és arra sincs szüksége, hogy megadja magát egy szörnyű sorsnak. Lehet, hogy kegyetlen, de hallgat róla.
Föl és alá járok és belélegzem a csöndet. Hová tűnt az éktelen hajsza? A rikító fény, a rikoltó hangok? A száz és ezer arc? Ezeknek a házaknak ritkán van utcai ablakuk, néha egy sem; mind az udvarra nyílik, az udvar pedig az égre. Csak az udvaron keresztül van jótékony és laza kapcsolatunk a külvilággal.
Föl lehet azonban kapaszkodni a tetőre, ahonnan egyszerre látható a város valamennyi lapos háztetője. Síkokból összeálló kép, mintha elnagyolt lépcsőfokokból épült volna. Azt hinné az ember, akár végigsétálhat a város tetején. Még az utcák sem jelentenek akadályt, nem is látni őket, szinte elfelejti az ember, hogy vannak. Az Atlasz hegyei közelien ragyognak, és az Alpok láncolatának vélhetné valaki, ha nem volna annyival vakítóbb a napfény, és nem pálmák borítanák a város felőli lejtőket.
Az itt-ott kimagasló minaretek nem templomtoronyra emlékeztetnek. Karcsúak ugyan, de nem csúcsban végződnek, hanem az alappal egybevágó tetőerkélyben, amely a minaretek fő része, onnan szólítják a hivőket imára. Inkább emberhang lakta világítótornyoknak tűnnek.
A háztetők fölött fecskék hada tanyázik. Város a városban; csakhogy amilyen lassú minden az emberek utcáin, olyan gyors itt. Sosem pihennek ezek a fecskék, nem is tudni, alszanak-e egyáltalán, nincs bennük se tunyaság, se méltóság, se fenség. Röptükben rabolnak, s a néptelen tetőkre valahogy úgy nézhetnek, mint győztesek a meghódított földre.
A tetőkön ugyanis nem mutatkozik senki. Azt gondoltam innen majd mesebeli asszonyokat láthatok, benézhetek a szomszédos házak udvarába, megleshetem az életüket. Mikor első ízben mentem föl a barátom házához tartozó tetőre, tele voltam várakozással, és amíg tekinteten a távolban járt, a hegyeken, meg volt elégedve, éreztem, büszke rá, hogy ilyen szépet mutathat nekem. De nyugtalanná vált, mihelyt ráunván a messzeségre, kíváncsiságom közelebbi tárgyat keresett. Rajtakapott, amint egy pillantást vetettem a szomszéd ház udvarába, ahonnét örömömre női hang és spanyol szó ütötte meg a fülem.
- Ez itt nem szokás - mondta. - Nem szabad. Többször is figyelmeztettek rá. Tisztességes ember nem törődik azzal, ami a szomszéd házban történik. Illetlenség. Már a tetőn mutatkozni sem illik, különösen férfiaknak nem. Mert néha az asszonyok kimennek a tetőre, s nem akarják, hogy megzavarják őket.
De hisz sehol egy asszony.
- Lehet, hogy valaki meglátott minket - vélekedett a barátom. - Rossz híredet kelthetik. Utcán sem szabad lefátyolozott nőt megszólítani.
- És ha nem tudom az utat?
- Megvárod, míg arra jön egy férfi.
- A saját tetődre azonban csak ki szabad ülnöd? Nem a te hibád, ha valakit meglátsz a szomszéd háztetőn.
- De el kell fordítanom a tekintetemet. Hadd lássák, hogy nem érdekel. Most is éppen feltűnt mögöttünk egy nő. Egy öreg szolgáló. Sejtelme sincs róla, hogy észrevettem. De már el is tűnt.
Arra sem maradt időm, hogy megforduljak. - A tetőn tehát kevésbé vagy szabad, mint az utcán?
- Úgy van - válaszolta. - Senki se akar a szomszédai előtt rossz hírbe keveredni.
Néztem a fecskéket, és irigyeltem őket, amint gondtalan elhúznak három, öt, tíz, háztető fölött is egyszerre.

NŐ A RÁCSNÁL

Kis közkút mellett vitt el az utam. Kisgyerek ivott belőle; balra kanyarodtam, és a magasból halk, bársonyosan gyengéd hangot hallottam. Amint a tekintetem a szemközti házra emeltem, egy első emeleti ablakrács mögött fiatal női arcot pillantottam meg. Nem viselt fátyolt, a bőre sötét, arcát egész közel tartotta a rácshoz. Ajkából mint valami kiapadhatatlan forrásból folytak a mondatok, és minden szava becézés volt. Érthetetlen volt számomra, hogy nincs rajta fátyol. Fejét kissé lehajtotta, és éreztem, hogy énhozzám beszél. Hangját egyszer sem emelte föl, egyenletes halkan és annyi gyengédséggel duruzsolt, mintha a karjai közt tartaná a fejemet. Pedig nem láttam a kezét, csupán az arcát mutatta, a keze talán oda volt kötve valamihez. A szobában, amelyben a nő állt, sötét volt, és az utcán, ahol én álltam, vakítóan tűzött a nap. A forrásvízként csobogó szavak egymásba folytak; bár nem hallottam még ilyeneket ezen a nyelve, éreztem, hogy ezek becéző szavak.
Oda akartam menni közelebb a ház kapujához, ahonnan szólt, de féltem megmozdulni, hátha elrebbentem vele a hangot, mint egy madarat. Mit teszek, ha elnémul? Igyekeztem magam is olyan szelíddé és halkká válni, akár ez a női hang, és olyan nesztelenül lépkedtem, mint még soha. Sikerült: nem ijesztettem meg. Még akkor is hallottam, mikor már olyan közel álltam a házhoz, hogy nem láthattam a rács mögötti arcot. A keskeny épület omladozó toronyra emlékeztetett. Rés tátongott a falán, ahol a téglák kihulltak. Az ócska deszkákból összerótt dísztelen kaput dróttal rögzítették, látszott rajta, hogy ritkán nyílik meg. Barátságtalan egy ház volt, a kapuja zárva, bent sötét és bizonyára teljesen elhanyagolt. A ház mögött zsákutca nyílt, de kihalt volt és csöndes, teremtett lelket nem láttam, akitől kérdezhettem volna valamit. De még ebben az utcácskában sem halt el a becéző hang forrása, a sarkon túl úgy hallatszott, mint távoli csobogás. Visszamentem, ismét megálltam kissé távolabb a háztól, fölnéztem, és ott láttam megint az ovális arcot egészen közel a rácshoz simulva, a gyöngéd szavakra nyíló ajkakat.
Úgy révlett, most valami új árnyalat vegyül a nő hangjába, tétova kérés, mintha azt mondaná: ne menj el. Talán azt hitte, hogy nem lát többé, amikor eltűntem, hogy közelebbről megnézzem a házat és a kaput. De visszajöttem, s jó volna, ha maradnék. Hogy is tudnám leírni, milyen hatással van az emberre ebben a városban, ezeken az utcákon egy ilyen, ablakmagasságból letekintő fátyoltalan női arc? Kevés ablak nyílik az utcákra, és sosem néz ki rajtuk senki. Olyanok ezek a házak, mint a csupasz falak, jódarabon olyan érzés, mintha bástyafal tövében járna az ember, holott tudja, hogy házak közt jár: hiszen ajtókat lát s imitt-amott egy használatlan ablakot. Így van valahogy a nőkkel is, akár a formátlan zsákok, úgy mozognak az utcán, tudjuk róluk, hogy nők, de nem sejtetnek semmit, és az ember hamar beleun, és nem veszi magának a fáradságot, hogy bármit is elképzeljen róluk. Lemond a nőkről. De nem szívesen, és mikor aztán megjelenik az ablakban egy nő, sőt hozzánk beszél, félig lehajtott fejjel, és hűségesen ott áll, mintha mindig csak rád várt volna, és akkor is csak tovább beszél, mikor sarkon fordulsz, és csöndben odébbállsz; aki beszél hozzád és beszélni fog, akár ott vagy, akár nem; aki mindig egyvalakihez, mindig mindenkihez beszél - akkor az a nő jelenés, csoda, s az ember hajlik rá, hogy fontosabbnak tartsa bárminél, amivel ebben a városban találkozik.
Sokkal tovább is maradtam volna, csakhogy a környék korántsem volt néptelen. Lefátyolozott asszonyok jöttek velem szemben, és ügyet sem vetettek rács melletti társnőjükre. Úgy mentek el a toronyszerű ház mellett, mintha nem is beszélne ott senki. Nem álltak meg, nem néztek föl. Egyenletes léptekkel közeledtek a házhoz, és pontosan a nő ablaka alatt fordultak be az utcába, ahol én álltam. Észrevettem azonban, hogy nem jó szemmel néznek. Mit csinálok én erre? Miért ácsorgok itt? Mit bámulok ott fenn?
Iskolás fiúk csapata haladt el mellettem Útközben játszottak, tréfálkoztak, és egyáltalán úgy viselkedtek, mintha nem hallanák azt a hangot oda fentről. Megbámultak: szokatlanabb látvány voltam nekik, mint a fátyoltalan nő. Szégyelltem, hogy ott állok és bámulok, de éreztem, hogy távozásommal csalódást okoznék az ablakrács mögötti arcnak, a nő ajkáról megy csak folyt a szó, mint valami madárhangokat csobogtató patak. Ezt a csobogást most megzavarta a csak igen lassan távolodó gyerekek rikoltozása. Táskával a hátukon iskolából jöttek; és hogy tovább tartson az út hazafelé, olyan játékot eszeltek ki, melynek szabálya szerint az utcán hol előre, hol hátra kellett szaladniok. Így aztán csigatempóban haladtak; és számomra kínszenvedéssé tették a hallgatózást.
Egy asszony állt meg mellettem apró kisgyermekkel. Nyilván hátulról közeledett hozzám, mert észre sem vettem. Dühös pillantást vetett rám, és már ment is tovább; fátyla alatt egy öregasszony vonásait ismertem föl. Karon ragadta a gyereket, mintha veszélyeztetné a jelenlétem, és szó nélkül elcsoszogott. Kínosan éreztem magam, és őrhelyemet elhagyva, lassan követtem Az öregasszony lefelé ment az utcán, majd néhány házzal odébb befordult. Mikor a sarokhoz értem, ahol eltűnt, a zsákutca végén megláttam egy kis kubba kupoláját. Kubbának nevezik ebben az országban a szentek sírját, ahova az emberek kéréseikkel zarándokolnak. Az öregasszony a kubba zárt ajtaja előtt állt, és a pirinyó gyereket a magasba emelte. Odanyomta a gyerek száját valamihez, amiről a távolból nem tudtam megállapítani, mi lehet. Néhányszor megismételte ezt a mozdulatot, aztán letette a gyereket a földre, kézen fogta, és elindult vele visszafelé. Mikor a zsákutca sarkához ért, ismét el kellett haladnia mellettem, most azonban még egy zord pillantásra sem méltatott, csak ment egyenesen arra, amerről mindketten jöttünk.
Amint közelebb értem a kubbához, a fakapu fele magasságában megláttam egy ócska rongyokkal körültekert karikát. Ezt csókolta meg a kisgyerek. Mindez a legnagyobb csöndben történt, és elfogódottságomban észre sem vette, hogy az iskolás fiúk mögöttem állnak, és néznek. Egyszer csak nagyot nevettek, hárman-négyen a kubba kapujához ugrottak, megragadták a karikát, és az ócska rongyokat csókolgatni kezdték. Közben hangosan kacagtak, majd megismételték a procedúrát mindkét oldalon. Jobbról-balról egy-egy gyerek csüngött a karikán, és csókjaik cuppanása olyan volt, mintha nyelvükkel csettintenének. De a mögöttük állók hamarosan félrelökték őket. Mindegyik meg akarta mutatni, hogyan kell: talán elvárták volna, hogy utánuk csináljam. Tiszta, jól ápolt gyerekek voltak, biztosan napjában többször mosdatták őket. A rongyok azonban olyan szennyesnek látszottak, mintha velük mosták volna fel az utcát. Azt tartják róluk, hogy a szent ruházatának maradványai, és az ő szentségéből őriznek valamit a hivők számára.
Mikor a fiúk kedvükre kicsókolták magukat, odajöttek hozzám, és körülsereglettek. Egyikük feltűnt értelmes arcával, láttam, hogy szívesen beszélne velem. Megkérdeztem franciául, tud-e olvasni. Oui, Monsieur(3), válaszolta nagyon illedelmesen. Volt nálam egy könyv és elébe tartottam; lassan, de hibátlanul olvasta a francia mondatoka. A könyv a marokkóiak hitéletét ismertető mű volt, és az a rész, ahol kinyitottam, a szentek és a kubbák tiszteletéről szólt. Hogy véletlenül-e vagy sem, a fiú most ugyanarról olvasott fel, amit az imént a pajtásaival bemutatott. Meglepetésnek azonban semmi jelét sem mutatta; nagy igyekezetében talán föl sem fogta a szavak értelmét. Megdicsértem, s ő egy felnőtt méltóságával fogadta. Annyira megtetszett nekem a gyerek, hogy önkéntelenül a rács mögötti kővel hoztam kapcsolatba.
- Látod azt az asszonyt ott fenn a rácsnál, ismered őt? - kérdeztem, és az omladozó ház felé mutattam.
- Oui, Monsieur - felelte, és nagyon komoly lett az arca.
- Elle est malade? - faggattam tovább.
- Elle est trés malade, Monsieur.(4)
A kérdésemet megerősítő "nagyom" a sorsával megbékélt ember panaszaként hangzott. Talán kilencéves lehetett, de ezekben a pillanatokban olyan volt, mint aki húsz éve és együtt egy súlyos beteggel, és tisztában van vele, hogyan kell ilyenkor viselkedni.
- Elle est malade dans sa téte, n'est-ce pas?
- Oui, Monsieur, dans sa téte.(5) - Bólintott, mikor azt mondta: "a fejében", a magáé helyett azonban egy feltűnően szép kisfiú fejére mutatott; hosszúkás, fakó arca és tágra nyílt fekete szeme nagyon szomorú volt. Egy gyerek sem nevetett. Szótlanul álltak, a hangulat abban a szempillantásban megváltozott, mihelyt a rács mögötti nőről kezdtem beszélni.

LÁTOGATÁS A MELLAH-BAN

Harmadnap reggel, mihelyt magamra maradtam, a Mellah felé vettem utamat. Eljutottam egy kereszteződésig, ahol csapatnyi zsidó állt. Ott viharzott és kanyarodott be mellettük a saroknál a közlekedés áradata. Láttam néhány embert eltűnni egy falba vágott boltív alatt, nyomukba szegődtem. A kapun túl a Mellah-ba jutottam, a négy oldalról körülkerített zsidónegyedbe.
Kisebbfajta nyitott bazárban találtam magam. Alacsony bolthelyiségekben az árusok jobbára a portékájuk között a földön kuporogtak, néhányan viszont, az európai módra öltözöttek, ültek vagy álltak. Legtöbbjük fekete sapkát viselt, ami az itteni zsidókat jellemzi, és igen soknak volt szakálla. Az utamba kerülő üzletekben szöveteket árultak. Egyik selymet mért rőffel. A másik töprengve és fürge ceruzával számolt. Még a gazdagabb választékú üzletek is nagyon kicsinek látszottak. Sokuknak volt látogatója; az egyik boltban például roppant kövér férfi telepedett le egy szikár harmadik mellé, aki a tulajdonos volt, és élénk, de méltóságteljes beszélgetésbe merültek.
Olyan lassan mentem, amennyire csak tudtam, és figyeltem az arcokat. Sokféleségük meglepett. Voltak köztük olyanok, akiket más öltözékben arabnak tarthattam volna. Voltak sugárzó rembrandti öreg zsidók. Voltak katolikus papok, ravaszul hallgatók és alázatosak. Voltak Örök Zsidók; egész alakjukra rá volt írva a nyugtalanság. Voltak franciák. Voltak spanyolok. Rőt hajú oroszok. Volt, akiben Ábrahám pátriárkát véltem fölismerni, leereszkedően csevegett Napóleonnal, és egy Goebbelsre emlékeztető izgága minden lében kanál figura kontrázott neki. A lélekvándorlásra gondoltam. Talán, mondtam magamban, minden ember lelkének zsidóvá kell változnia egyszer, és most itt vannak mind: egyik sem emlékszik rá, mi volt azelőtt, és bár vonásaik félreérthetetlenül elárulják, hogy még én, az idegen is felismerem őket, szentül azt hiszik mind, hogy egyenes ágú leszármazottai a bibliai népnek.
Volt azonban valami közös mindannyiukban, és amint hozzászoktam az arcok és kifejezésük sokrétűségéhez, azon voltam, hogy megfejtsem, miben is áll tulajdonképpen ez a közös vonás: a sajátos mód, ahogy az előttük elmenőt gyorsan fölmérik. Egyszer sem tudtam észrevétlen elmenni mellettük. Aki megáll, abban vevőt szimatolnak, és érthető, hogy megtaksálják. De rendszerint már jóval azelőtt, hogy megálltam, elkaptam azt a gyors, intelligens pillantást, sőt, az utca túlsó oldalán járva is magamon éreztem. Kevesen akadtak, akik lustán heverésztek, mint az arabok, de a szemük ezeknek is fürgén járt: jött, akár felderíthetetlen felderítő, és már távozott is. S ez a tekintet lehetett ellenséges vagy hideg, közönyös, elutasító vagy végtelenül bölcs. Csak buta nem. A mindig résen levők pillantása, akik gyűlölségtől tartanak, de előidézni semmiképp nem akarják; nincs bennük semmi kihívás, csak bölcsen titkolt félelem.
Azt mondhatnánk, méltóságukat a megfontoltságuk teszi. Az üzlet csak egyik oldaláról nyitott, és ami a hátuk mögött történik, azzal nem kell törődniük. Ugyanezek az emberek az utcán bizonytalanabbul érzik magukat. Hamarosan észrevettem, hogy a hontalannak látszó riadt tekintetű "Örök Zsidók" egytől egyig mozgóárusok; olyanok, akiknek minden portékájukat cipelve kell utat törniük a tömegben; akik sohasem tudhatják, nem ront-e rájuk tolvaj kis nyomorúságos motyójukért, hátulról, balról vagy jobbról, vagy egyszerre mindenfelől. Akinek üzlete volt, és ott is tartózkodott, azon szinte megnyugvás látszott.
Voltak aztán olyanok is, akik az utca porában kuporogva értéktelen semmiségeket kínáltak megvételre, gyakran csak egy kis kupac zöldséget vagy gyümölcsöt. Úgy hatottak, mintha nem is volna semmi eladnivalójuk, de nem élhetnek mesterségük gesztusai nélkül. Sokan voltak, csupa elhanyagolt külsejű ember, azt hittem, sohasem szokom meg ezt a látványt. De hamarosan megedződtem, és már azon a földre kuporodott göthös vénemberen se lepődtem meg valami nagyon, aki egyetlen aszott citromot nyújtogatott a járókelők felé.
Abban az utcában jártam, amely a bazár bejáratától a Mellah belsejébe vitt. Nagy volt a jövés-menés. A tömérdek férfi közt olykor nők is jöttek velem szemben, fátyol nélkül. Egy vénsége vén, viharvert öregasszony közeledett felém, csoszogva, úgy festett, mintha ő volna legöregebb ember ezen a földön. Két szeme a távolba meredt, úgy tetszett, ott látja és pontosan látja azt a helyet, ahová megy. Nem tért ki senki elől; míg mások egymást kerülgetve jutottak előre, körülötte mindig volt hely. Azt hiszem, féltek tőle: nagyon lassan haladt, és bőven jutott volna rá ideje, hogy minden útjába kerülő lelket egyenként elátkozzon. Bizonyára az általa keltett félelem adott neki erőt a hosszú útra. Mikor végre elhaladt mellettem, megfordultam és utánanéztem. Megérezte a pillantásomat; éppoly lassan, mint ahogy lépkedett, visszafordult felém, és alaposan szemügyre vett. Sietve továbbálltam; olyan ösztönösen reagáltam a tekintetére, hogy csak később kaptam észbe, mennyivel gyorsabban megyek.
Fodrászüzletek előtt haladtam el. Fiatalemberek, borbélyok ácsorogtak ráérősen az ajtókban. A túlsó oldalon egy férfi a földre tett kosarából sült sáskát árult. A híres egyiptomi csapásra gondoltam, és elcsodálkoztam, hogy zsidók is esznek sáskát. Egy szokatlanul magasan nyíló bolthelyiségben sötét bőrű férfi ült, arcszíne és minden vonása négerre vallott. A zsidók fekete sapkáját viselte, és szenet árult. Úgy festett a körötte tornyosuló rakás közepén, mint akit itt szénbe falaznak majd, mihelyt az erre felfogadott iparosok megérkeznek. Olyan csendben ült, hogy észre sem vettem először, csak mikor felém villant élénk csillogású szeme a rengeteg szén közül. Mellette egy félszemű árus zöldséget kínált. A beteg szeme borzasztóan meg volt dagadva, valósággal fenyegetően hatott. Ő maga zavartan a zöldségei körül tett-vett. Óvatosan odébb tologatta, aztán meg vissza. Egy másik ember előtt, aki a földön kuporgott, kövek hevertek, öt vagy hat darab. Egyenként kézbe vette őket, latolgatta, nézegette, és egy darabig még feltartotta. Aztán visszatette a többihez, és mikor ezzel megvolt, elölről kezdte a játékot. Énrólam se vett tudomást, pedig ott álltam közvetlenül előtte. Ő volt az egyetlen ember a negyedben, aki egyetlen pillantásra sem méltatott. Az eladásra szánt kövek nem hagytak nyugtot neki, bizonyára jobban érdekelték, mint az, hogy akad-e rájuk vevő.
Éreztem, minél mélyebben hatolok a Mellah-ba, annál szegényesebb lesz körülöttem minden. A sok szép szövetet és selymet már magam mögött hagytam. Senki sem látszott gazdagnak és fejedelminek, mint Ábrahám. A kapu melletti bazár afféle luxusnegyed volt, a tulajdonképpeni élet, az egyszerű nép élete itt zajlott. Kis négyszögletes térre értem, amely, úgy tetszett, a Mellah szíve. Hosszúkás kútnál férfiak és nők álltak vegyesen. Az asszonyoknál korsó, vizet töltöttek bele. A férfiak bőrtömlőikbe eresztették a vizet, mellettük szamaraik itatásra vártak. A tér közepén néhány lacikonyhás szakács kucorgott. Némelyik húst sütött, mások apró fánkot; mindegyik körül ott volt a családja, az asszony, a gyerekek. Mintha egész háztartásukkal együtt kiköltöztek volna, s most itt laknának és főznének a téren.
Odébb parasztok ácsorogtak, berber viseletben, kezükben élő tyúkokkal: összekötözött lábuknál fogva tartották őket, fejjel lefelé. Ha valamelyikük előtt megállt egy asszony, odanyújtották neki, hogy tapogassa meg. Az asszonyok kézbe vették az állatot, anélkül hogy a berber elengedte volna, vagy egy tapodtat is mozdult volna a helyéről. Az asszony megfogdosta, megcsipkedte az állatot, ellenőrizte, mennyi hús van rajta. Az egész vizsgálat hang nélkül ment végbe, mintha mind megnémultak volna, a berber, az asszony, de még a tyúk is. Végül az asszony ott hagyta a tyúkot a paraszt kezében, és odalépett a következőhöz. Senki sem vett tyúkot, mielőtt nagy körülményesen többet is meg nem vizsgált volna.
Körben az egész teret üzletek szegélyezték; némelyikben kézművesek dolgoztak; kalapácsaik csengése, kopogása messzire hangzott túl a beszélők zsivaján. A tér végén férfiak álltak nagy tömegben, és heves vitatkoztak. Érteni nem értettem őket, de az arcukról ítélve az élet nagy kérdéseiről beszéltek. Nézeteik nem egyeztek, és érveikkel csatáztak; az volt az érzésem, mintha különös örömük telne egymás érveinek boncolásában.
A tér közepén egy öreg koldus állt, az első, akivel itt találkoztam; nem volt zsidó. A pénzzel, amit kapott, tüstént a serpenyőben rotyogó kis fánkokhoz sietett. A fánksütő körül már többen várakoztak, csak utánuk kerülhetett sorra. De nem türelmetlenkedett, még akkor sem, mikor ily közel volt már sürgető vágyának teljesüléséhez. Végre megkapta a fánkot, visszament vele a tér közepére, és csámcsogva befalta. Étvágya a gyönyörűség felhőjeként lebegett a tér fölött. Senki sem vetett ügyet az öregre, örömének illatát mégis mindenki magába szívta, és úgy éreztem, a tér életének, közérzetének sarkalatos eleme ő, lakmározó emlékműve.
De azt hiszem, nemcsak neki köszönhettem, hogy elvarázsolt s boldoggá tett ez a tér. Úgy éreztem, mintha egy más világban járnék, s ez a más világ lett volna utazásom célja. Úgy éreztem, sehová sem kívánkozom innen, ismerem ezt a helyet évszázadok óta, csak elfelejtettem, és most, hogy visszatértem, minden eszembe jutott megint. Az életnek ugyanolyan sűrűsége és melege tárul itt látható formában elém, mint amit magamban érzek. Én voltam ez a tér, amint ott álltam. Azt hiszem, mindig is az a tér vagyok én.
Oly nehezen tudtam megválni tőle, hogy öt-tíz percenként vissza-visszatértem. És bárhol is jártam később, s bármerre jutottam is még a Mellah-ban, újra meg újra ott kötöttem ki, azon a kis téren, hogy újra meg újra keresztülvágjak rajta egyszer az egyik, másszor a másik irányban; tudni, látni akartam, megvan-e még. Először az egyik csöndesebb utcába tértem be, ahol üzletek nem voltak, csak lakóházak. Falakon, ajtók mellett, mindenütt, nem nagy magasságban rendszerint kék festékkel pingált jókora kezek voltak láthatók, pontosan kirajzolt ujjakkal: védekezésül a szemmel verés ellen. Ez volt a leggyakoribb jel azok közül, amiket itt láttam, és az emberek különösen lakóhelyükön alkalmazták. Nyitott kapukon át udvarokra láthattam; tisztábbak voltak, mint az utcák. Békét árasztottak. Mit nem adtam volna, ha bemehetek, de nem mertem, mert nem láttam sehol egy embert. Nemigen tudtam, mit is mondhatnék, ha egy ilyen házban hirtelen egy asszonyba botlom. Megijedtem arra a gondolatra, hogy valakit megijeszthetnék. A házak csendje átragad az emberre, és különös tapintatot sugall. Hanem azért hamarosan megtörte valami ezt a csöndet. Egy magas, vékony hang, először tücsökciripelésre emlékeztetett, egyre erősödött, mígnem valami madárház lakóira kellett gondolnom: Hát ez meg mi? Madárház aligha akad errefelé, több száz madárral! De talán gyerekek! Iskola! - Kétségeim csakhamar eloszlottak; a fülsiketítő lárma forrása egy iskola volt.
Nyitott kapun át tágas udvarra láttam: apró gyerkőcök ültek szorosan egymás mellett, lehettek vagy kétszázan; mások futkároztak vagy a földön játszottak. A padokban ülők legtöbbjének ábécéskönyv volt a kezében. Hármas-négyes kis csoportokban tempósan előre-hátra hajladozva csipogó hangon szavalták: alef, bét, gimel... A kis fekete fejecskék ütemesen bólogattak; mindig akadt közöttük egy, a legbuzgóbb, akibe a legtöbb szenvedély szorult; mintha Tízparancsolatot formálna belőle, úgy hangzott szájából a héber ábécé.
Beléptem, és megpróbáltam áttekinteni ez az általános nyüzsgést. A legkisebbek a földön játszottak. Középütt a tanító, igen szegényes öltözékben; jobb kezében bőrszíj, has ütnie kéne. Csupa alázat volt, amint odalépett hozzám. Hosszúkás arca sivár volt és kifejezéstelen, és ennyi eleven gyerekarc között még inkább lárvaszerűen hatott. Olyan benyomást tett rám, mintha sosem tudna úrrá lenni a gyerekeken, mert ehhez túl rosszul fizetik. Fiatalember volt, de a gyerekek fiatalsága öregítette őt. Nem tudott egy szót sem franciául, és nem is vártam semmit ettől a találkozástól. Örültem, hogy ott állhatok a fülsiketítő lármában, s kicsit körülnézhetek. Hanem mégiscsak alábecsültem a tanítót. Arcának hullamerevsége valami becsvágyfélét takart: meg akarta mutatni nekem, hogy mit tudnak a gyerekek.
Magához intett egy kisfiút, elébe tartotta az ábécéskönyvet, úgy, hogy én is belenézhettem, és gyorsan egymás után különböző héber szótagokra mutatott. Egyik sorról a másikra ugrott, összevissza, nehogy azt higgyem, hogy a fiú könyv nélkül tudja, és emlékezetből mondja fel, amit olvas. A gyerek csillogó szemmel hangosan betűzte: La - lo - ma - nu - se - ti - ba - bu... Egyszer sem fogott mellé, és nem is akadozott. A tanító büszkesége volt ő, és egyre szaporábban olvasott. Mikor befejezte, és a tanító elvette tőle a könyvet, megsimogattam a fejét és megdicsértem, franciául, ezt azonban megértette. Visszament a helyére, és úgy tett, mintha engem nem is látna már, mialatt a követező fiú kerül sorra. Ez sokkal félénkebb volt, és hibákat ejtett. A tanító kicsit meglegyintette a fejét, és helyre küldte, azután még egy-két gyereket vett sorra. Az egész procedúra alatt a tomboló lárma mit sem halkult, a héber szótagok mint esőcseppek hullottak az iskola vadul háborgó tengerére.
Közben más gyerekek is a közelembe merészkedtet, kíváncsian mustráltak, ki pimaszul, ki félénken, ki kacéran. A tanító, kifürkészhetetlen okból, a félénkeket ridegen elkergette, míg a szemteleneket hagyta. Mindennek megvolt a maga jelentősége. Ő volt ennek az iskolarészlegnek az ágrólszakadt, szomorú ura; a nagy bemutató végeztével eltűntek arcáról a kielégített büszkeség gyér nyomai. Köszönetet mondtam, nagyon udvariasan, de hogy emeljem a tanító jelentőségét, kissé leereszkedőleg, mintha fontos személy volnék. Elégedettségem szemmel látható volt; túlbuzgó tapintatomból indíttatva, amely a Mellah-ban sohasem hagyott el, elhatároztam, hogy másnap visszajövök, és majd akkor adok neki valami pénzt. Még egy pillantást vetettem a kántáló fiúkra; ütemes himbálózásuk valósággal elbűvölt, mindabból, amit itt láttam, ez tetszett nekem a legjobban. Aztán elindultam, de a zsivajukat jó darabon magammal vittem. Elkísért az utca végéig.
Az utca errefelé népesebb volt, mintha valamilyen nevezetes helyhez közeledtem volna. Nem messze egy kőkerítést láttam, nagy kapuval. Nem tudtam, mi van mögötte; de minél közelebb kerültem hozzá, annál sűrűbben találkoztam koldusokkal, akik jobbról vagy balról az útfélen tanyáztak. Csodálkoztam, mert addig még nem láttam kolduló zsidót. A kapuhoz érve egyszerre vagy tizet-tizenötöt vettem észre; egy sorban kuporogtak, férfiak és nők, jobbára korosabbak. Zavartan álltam az út közepén, és úgy tettem, mintha a kaput vizsgálnám, pedig valójában a koldusok arcát tanulmányoztam.
Egy fiatalember lépett mellém, a kőkerítésre mutatott, azt mondta: la cimetiére israélite(6), és felajánlotta, hogy bekísér. Ez volt minden, amit franciául tudott. Gyorsan követtem a kapun át. Fügén ment, de nem volt semmi, amiről beszélni kellett volna. Elképesztő sivárság fogadott, sehol egy fűszál. És szanaszét a sötétbe vesző, fektetett sírkövek, majd felbukik bennük az ember, mintha törmelékben járna. Az egész temető akár egy végtelen rommező, az is volt talán valamikor, és csak később jutott neki komolyabb rendeltetés. Semmi nem volt itt, mi kiemelkedett volna. Minden vízszintesen fekszik, a sírkövek, amiket látsz, meg a csontok, amiket alattuk sejtesz. Nem volt kellemes itt kiegyenesedve járni, ettől senki sem tarthatta magát nagyra, csupán nevetségesen hatott.

Minden más részén a földnek úgy rendezik be a temetőket, hogy az élőknek kedve teljék benne. Sokféle élet népesíti be őket, növények és madarak, a látogatót, az egyetlen élő embert, oly sok halott között, mindez megnyugtatja, és új erőre kap tőle. Irigylésre méltónak érzi önmaga állapotát. Olvassa a sírköveken a neveket: mindegyiket túlélte. Kisség úgy érzi, bár önmagának sem vallja meg, mintha mindegyiket párviadalban győzte volna le. Bánatos is persze emiatt, hogy olyan sokan vannak, akik már nincsenek, de az élet diadala kárpótolja őt. Mert ugyan hol láthatná még magát ilyen legyőzhetetlennek? Hol van még olyan csatatere a földnek, melyen ő az egyetlen túlélő? Egyenesen áll azok közt, akik mind fekszenek. De állnak a fák és a sírkövek is. Ide plántálták és állították őket, és a látogató úgy jár-kel közöttük, mint valami öröklött birtokon, mely azért van, hogy ő kedvét lelje benne.
De itt, ebben a sivár zsidó temetőben semmi sincs. Maga az igazság; a halál holdsütötte tája. A szemlélőnek édes mindegy, ki hol nyugszik. Nem hajol le, és nem igyekszik megfejteni. Mindannyian törmelékként vannak jelen, és az ember szeretne eliszkolni fölöttük, mint a sakál. A halottak sivatagja ez, nem terem rajta semmi, a sivatagok sivatagja.
Már jó darabon bent jártam, mikor kiáltásokra lettem figyelmes. Visszanéztem, és megálltam. A fal innenső felén is koldusok ácsorogtak, a kapu közelében. Öreg, szakállas férfiak. Voltak közöttük vakok, mankón járó nyomorékok. Megdöbbentem, mert addig nem vettem őket észre; a vezetőm annyira sietett, hogy jó száz lépés választott el tőlük. Vonakodtam még egyszer visszafelé megjárni ezt a darab sivatagot, mielőtt továbbmennék. De ők nem haboztak. Hárman kiváltak a fal melletti csoportból, és nagy sietséggel bicegtek felénk. Legelöl egy széles vállú, behemót alak, iszonyú nagy szakállal. Fél lába hiányzott, nagy lendülettel dobta magát előre a mankóin. Hamarosan messze megelőzte a többieket. Az alacsony sírkövek nem jelentettek számára akadályt, mankói mindig jó helyen érintették a talajt, nem csúsztak el a köveken. Mint valami fenyegető vén állat, úgy rontott felém. Gyorsan közeledő arcában nem volt semmi részvétkeltő. Az egész ember egyetlen erőszakos követelés volt: Élek. Adj nekem!
Az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy a testsúlyával meg akar ölni: kísérteties volt. Vezetőm, ez a gyíkszerűen mozgó cingár alak gyorsan elvonszolt, mielőtt az öreg elérhetett volna. Nem akarta, hogy adjak ezeknek a koldusoknak, és arabul odakiáltott nekik valamit. A nehéz testű nyomorék utánunk vetette magát, de mikor belátta, hogy gyorsabbak vagyunk nála, feladta a küzdelmet, megállt. Haragos átkozódása jó darabon kísért még, a mögötte elmaradtak hangja dühödt kórussá olvadt össze az övével.
Föllélegeztem, hogy megmenekültem tőlük, mégis szégyelltem magam, amiért hiú reményeket ébresztettem bennük. A féllábú öreg támadása nem a köveken bukott el, amelyek közt ő is, a mankója is otthonosan mozgott; hanem a vezetőm fürgeségén. És nekünk akkora előnyünk volt ebben a versenyfutásban, hogy győzelmünkkel, istenemre, nemigen büszkélkedhettünk. Szerettem volna ágrólszakadt ellenfelünkről egyet-mást megtudni, és kérdésekkel halmoztam el vezetőmet. Egy szót sem értett, és válasz helyett csak idétlen mosoly jelent meg az arcán. Folyvást azt hajtogatta: Oui, mindig csak Oui. Nem tudtam, hová vezet. De a sivatag az öreggel való élmény után nem is látszott már olyan sivárnak. Jog szerinti lakója volt ő ennek a sivatagnak, a csupasz kövek, az omladék és a láthatatlan csontok csősze.
Túlbecsültem az öreg jelentőségét. Kisvártatva ugyanis egész kis seregre leltem, amely itt telepedett meg. Kisebb emelkedő mögött egy völgyteknőbe kanyarodtunk, és egyszer csak ott álltunk egy parányi imaház előtt. Körülötte félkaréjban ülve koldusok tanyáztak vagy ötvenen, a földkerekség minden létező nyavalyájával sújtott férfiak és nők, valóságos törzsközönség, csakhogy itt az idősebbek voltak túlsúlyban. Színes csoportokba verődve ültek a földön, és most lassan, fokozatosan mozgolódni kezdtek. Áldásokat mormoltak és a kezüket nyújtogatták. De nem jöttek túl közel hozzám, míg át nem léptem az imaház küszöbét.
Egészen kicsiny, hosszúkás helyiségbe pillantottam, száz meg száz gyertya égett benne. Alacsony üveghengerekben álltak, és olajban úsztak. Legnagyobb részük átlagos magasságú tálakon volt szétrakva, úgy nézett le rájuk az ember, mint valami lángokkal teleírt nyitott könyvbe. Néhány gyertya a mennyezetről függött alá, nagyobb edényekben. A helyiség mindegyik falánál egy-egy férfi állt, nyilván azzal a rendeltetéssel, hogy imákat mondjanak. Közelükben az asztalokon néhány pénzdarab hevert. Bizonytalanul álldogáltam a küszöbön, minthogy fedetlen fővel voltam. Vezetőm levette fejéről a fekete sapkát, és átadta nekem. Kissé zavarban voltam, mikor a fejembe húztam, mert nagyon piszkos volt. Az előimádkozók intésére a gyertyák alá léptem. Nem vettek zsidószámba, és nem is imádkoztam. Vezetőm az ércpénzekre mutatott, ebből megértettem, mi a teendőm. Csak nagyon rövid ideig maradtam. Félelem fogott el ebben a parányi helyiségben, a kősivatag közepén, melyet gyertyákkal zsúfoltak tele, mely másból sem állt, mint gyertyákból. Valami csöndes derű áradt belőlük, ezek a törékeny lángok őrizték mindazt, ami a halottakból megmaradt. Kint azonban a bőrén érezte az ember a koldusok szenvedélyes létét.
Kiléptem közéjük. Micsoda mozgolódás támadt erre! Odasereglettek körém mindenfelől, mintha mindegyik attól félne, hogy épp az ő testi fogyatékosságát nem veszem észre, és ezért vad, ám művészi tánccal akarná felhívni rá figyelmemet. Átkulcsolták a térdem, és a kabátom szegélyét csókolták. Megáldották, úgy éreztem, testem minden porcikáját. Olyan volt az egész, mintha egy sereg ember szájával, szemével, orrával, kezével és lábával, rongyaival és mankóival, mindenével, amije csak van, ami egyszersmind ő maga, hozzám imádkozna. Megijedtem, ám nem tagadom, hogy nagyon meg is rendültem, és csakhamar minden ijedtségem feloldódott ebben a megrendülésben. Emberek még sohasem voltak ilyen testi közelségben hozzám. Nem gondoltam én piszokra, tetvekre, mindegy volt. Megéreztem, milyen csábító lehet elevenen feldaraboltatni másokért. A tiszteletnek ez a félelmetes mértéke, úgy látszik, megéri az áldozatot, és hogy is ne tehetne csodát.
De vezetőmnek gondja volt rá, hogy kikerüljek a koldusok karmai közül. Az ő igényei előbbre valóak voltak, és még semmit sem kapott. Annyi aprópénzem meg nem volt, hogy mindenkinek jusson. Hangosan rikácsolva elűzte hoppon maradt ismerőseit, és a karomnál fogva elvonszolt. Az imaháztól távolodóban idétlenül mosolyogva háromszor egymás után azt mondta: oui, jóllehet nem kérdeztem tőle semmit. Ugyanarra mentünk vissza, amerről jöttünk, de már nem ugyanazt a kőrengeteget láttam. Tudtam, már, hol gyűlik össze mindaz, ami benne fény és élet. Az öreg a kapunál, aki mankóin annyi hévvel versenyt futott velem, zord tekintettel méregetett, de nem szült, megtartotta magának átkát. Kiléptem a temető kapuján, és a vezetőm eltűnt, hirtelen, mint ahogy elém toppant, ugyanott, ahol először megláttam. Lehet, hogy a temetőfal valamelyik hasadékában lakott, és csak ritkán bújt elő. De mielőtt eltűnt, azért átvette, ami járt neki, s még azt mondta búcsúzóul: oui.

A DAHAN CSALÁD

Másnap reggel ismét a Mellah-ba mentem; ahogy tudtam, siettem a kis térre, amelyet a Mellah "szívének" neveztem, majd tovább az iskolába, mert adósa voltam még a lárvaszerű tanítónak. Úgy fogadott, mintha sosem jártam volna ott, pontosan ugyanúgy, és talán újra végigcsináltatta volna a gyerekekkel az egész olvasási procedúrát; de én elébe vágtam, és odaadtam neki, amivel, úgy éreztem, adósa vagyok. Gyorsan, minden habozás nélkül elvette a pénzt, és mosolygott, amitől még merevebb és bárgyúbb lett az arca. Járkáltam kicsit a gyerekek között, elnéztem őket, amint olvasnak, ütemes hajladozásukat, ami előtte való nap annyira elbűvölt. Aztán otthagytam az iskolát, és a Mellah utcáin barangoltam. Nőttön-nőtt bennem a vágy, hogy benézzek valamelyik házba. Eltökélt szándékom volt, hogy ez alkalommal nem hagyom el a Mellah-t, mielőtt nem látok belülről is egy házat. De hogy jutok be? Ürügyet kerestem, és a szerencse úgy hozta, hogy csakhamar adódott is egy.
Megálltam egy nagyobbfajta ház előtt, amelynek portálja tekintélyességével kirítt az utca többi háza közül. Benéztem az udvarba; hátul a falnál fekete hajú, feltűnően sugárzó fiatal nő ült. Ő lehetett az, aki tekintetemet először marára vonta. Gyermekek játszottak az udvaron, és minthogy iskolával volt már némi tapasztalatom, úgy gondoltam, legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha iskolának nézném a házat, és a gyerekek kedvéért jöttem volna be.
Álltam a kapuban, és befelé bámultam a gyerekek feje fölött a fiatal nőre, mikor csakhamar egy jó növésű fiatal férfi vált ki a háttérből, akit eddig észre sem vettem, és felém tartott. Karcsú volt és fejét magasan tartotta, bő redőjű köntösében előkelőnek látszott. Megállt előttem, komolyan és kémlelőn nézett rám, majd arabul megkérdezte, mit óhajtok. - Ez itt iskola? - kérdeztem válaszképp franciául Nem értette, némi tétovázás után így szült: Attendez!(7) és azzal otthagyott, s hogy nem ez volt az egyetlen francia szó, amit ismert, arról kisvártatva meggyőződhettem, mikor visszatért egy franciásan kicsípett legénnyel, aki legfinomabb európai öltönyében úgy feszített, mintha ünnepnap lett volna, és így mutatta be: mon frére és parle fran(ais.(8)
Ennek a szögletes kifejezéstelen parasztarcú öcsnek nagyon barna bőre volt. Más ruhában berbernek néztem volna, de még annak sem volt jóképű. Csakugyan beszélt franciául, és megkérdezte, mit óhajtok. - Ez itt iskola? - érdeklődtem, már némi bűntudattal, mert nem tudtam megállni, hogy ne vessek ismét egy pillantást az udvar mélyén ülő fiatalasszonyra, ami nem kerülte el a figyelmüket.
- Nem - válaszolta a fiatalbbik. - Itt tegnap lakodalom volt.
- Lakodalom? Tegnap? - Nagyon meglepődtem, Isten tudja, miért, ő pedig élénk reagálásom láttán helyénvalónak vélte még hozzátenni: - A bátyám megházasodott.
Könnyedén a bátyja felé bólintott, akit oly előkelőnek találtam. Most az lett volna a dolgom, hogy megköszönjem a felvilágosítást, és menjek utamra. De haboztam, mire az újdonsült férj tessékelő kézmozdulatot tett felém:
- Entrez! Lépjen be! - Az öccse folytatta:
- Meg akarja nézni a házat? - Megköszöntem, és beléptem az udvarba.

A gyerekek - voltak vagy tízen- tizenketten - szétrebbentek, utat engedtek nekem. Végigmentem az udvaron a két kíséretében. A sugárzó fiatal nő felállt - még fiatalabb volt, mint gondoltam, talán tizenhat éves - ,és a fiatalabb fivér a sógornőjeként mutatta be. Ő volt az, aki előtte való nap férjhez ment. Kinyitottak előttem egy ajtót, mely az udvar hátsó felére nyílt, és betessékeltek egy szobába. Ez a meglehetősen kicsiny, kínosan tiszta és rendes szoba európai módon volt berendezve: az ajtótól balra széles kétszemélyes ágy, jobbra pedig nagy négyszögletes asztal, sötétzöld bársonyterítővel letakarva. Mögötte a falnál bárszekrény, benne palackok és likőröspohárkák. A képet az asztal kö9rüli székek tették teljessé; mindez úgy festett, mint valami nagyon szerény francia kispolgári család lakása. Egyetlen tárgy sem tanúskodott arról az országról, ahol voltunk. Ez volt biztosan a legszebb szobájuk, és bármelyik másik a házban jobban érdekelt volna. De ők úgy vélték, hogy megtisztelnek, ha itt ültetnek le.
A fiatalasszony, aki értett franciául, se szinte ki sem nyitotta a száját, üveget és pohárkákat vett elő a bárszekrényből, és töltött nekem a helybeli zsidó szeszfőzdék erős pálinkájából. Mahya a neve, és nagyon isszák. Mohamedánokkal beszélgetve gyakran volt az a benyomásom, hogy ők, akiknek tulajdonképpen nem szabad alkoholt inniuk, irigylik a zsidókat ezért a pálinkáért. A fiatalabb fivér felszólított, hogy igyak. Mindhárman leültünk, ő, a sógornője meg én; a bátyja pedig, az újdonsült férj, csak néhány pillanatra állt meg az ajtóban, udvariasságból, s már ment is a dolgára. Mert gondolom, volt dolga elég, meg aztán amúgy sem tudott volna velem beszélgetni, hát átengedett a feleségének és az öccsének.
Az asszonyka nyugodt barna szemét rám függesztette, tekintetét egy pillanatra sem fordította volna másfelé, de arcának legcsekélyebb rezdülésével sem árulta el, hogy mit gondol rólam. Egyszerű virágmintás ruha volt rajta, valamelyik francia áruházból származhatott, és jól illett a szoba berendezéséhez. Ifjú sógora a maga nevetségesen jól vasalt, sötétkék öltönyében úgy festett, mintha most lépett volna ki egy párizsi ruhaüzlet kirakatából. Az egész helyiségben csupán kettejük bőrének sötétsége hatott idegenszerűen.
Miközben a fiatalember udvariasan kérdéseket tett fel nekem, amelyekre igyekeztem éppoly udvariasan, bár kevésbé mereven válaszolni, egész idő alatt az járt az eszemben, hogy ez a velem szemben ülő szép szótlan nő csak az imént kelt fel a nászágyról. Dél felé járt már, de ma biztosan későn kelt. Én voltan az első idegen, aki a szeme elé került, mióta életének ez a lényeges változása bekövetkezett. Legalább annyira kíváncsivá tett engem, mint és őt. A szeme volt az, ami engem ebbe a házba vonzott, és most merőn és szótlanul nézett rám, miközben szakadatlanul beszéltem, de nem hozzá. Emlékszem, egész idő alatt valami képtelen remény töltött el. Azt reméltem, hogy gondolatban összehasonlít a párjával, aki nekem annyira megtetszett, azt kívántam magamnak, hogy ebből az összehasonlításból ellenfelem kerüljön ki győztesen; hogy az asszony jobban méltányolja férje természetes komolyságát és könnyed méltóságát az én gőgös idegenségemnél, amely mögött talán hatalmat vagy gazdagságot sejt. Az kívántam a férjnek, hogy én veszítsek, és hogy házasságát áldás kísérje.
A fiatalember megkérdezte, honnan jöttem.
- Angliából - feleltem -, Londonból. - Általában itt ezt a leegyszerűsített választ szoktam adni, hogy ne hozzam zavarba az embereket. Éreztem, hogy némi csalódást keltek, azt azonban még nem tudtam, mit hallott volna tőlem szívesebben.
- Látogatóban van itt?
- Igen, még soha nem jártam Marokkóban.
- Volt már a Bahiban?
És a város valamennyi hivatalos látnivalója felől kérdezősködött: voltam- már itt meg amott, végül oda lyukadt ki, hogy vezetőül ajánlkozott. Tisztában voltam vele, hogy semmit sem látok többé, mihelyt helybeli vezetőre bízom magam, s hogy ezt a reményét a lehető leghamarabb eloszlassam és a beszélgetést másfelé tereljem, elmondtam, hogy angol filmesekkel vagyok itt, és vezetőről maga a pasa gondoskodott. A filmhez tulajdonképpen semmi közöm nem volt, legfeljebb annyi, hogy az az angol barátom rendezte, aki meghívott Marokkóba, a másik barátom pedig, egy amerikai színész, játszott benne.
Felvilágosításom nem tévesztette el a hatását. A fiatalember most már nem ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa nekem a várost, viszont merőben új lehetőségek tárultak elébe. Nem tudnánk-e valami állást szerezni neki? Mindent vállal. Már régóta munka nélkül van. Arcát, amelyben volt valami komor tompultság, mostanáig megmagyarázhatatlannak éreztem; alig reagált, vagy oly lassan, hogy kénytelen-kelletlen arra gondoltam: ebben az emberben nem mozdul semmi. Most azonban megértettem, hogy helytelen volt öltözködéséből a körülményeire következtetnem. Talán azért olyan komor, mert már régóta nincs munkája, és talán érezteti is ezt vele a családja. Tudtam, hogy a barátom stábjában minden kisebb állást már rég betöltöttek, és ezt azonnal közöltem is vele, nem akartam félrevezetni. Erre hirtelen közelebb hajolt hozzám az asztal fölött és azt kérdezte:
- Étes-vous Israélite?(9)
Lelkesen mondtam, hogy igen. Oly jól esett végre valamire igenlő választ adni, meg aztán kíváncsi is voltam, milyen hatása lesz vallomásomnak. A fiatalember arca boldog mosolyra derült, rám villantotta nagy, sárgás fogait. A sógornője felé fordult, aki távolabb tőle velem szemben ült, és heves bólintással adta tovább neki a közlésem fölött érzett örömét. Az asszony arca meg se rezdült. Inkább kissé csalódottnak látszott; talán jobb szerette volna, ha az idegen egészen idegen. A sógora egy darabig még ragyogott, és most, hogy én is kérdezgetni kezdtem őt, szaporábban válaszolt, mintsem vártam volna.

Megtudtam, hogy a sógorasszony Mazaganból való. A ház nem mindig ilyen népes. A család tagjai Casablancából és Mazaganból jöttek el ide a lakodalomra, és magukkal hozták a gyerekeket is. Most mind itt laknak náluk, ezért volt oly szokatlan nyüzsgés az udvaron. Megtudtam, hogy a fiút Élie Dahannak hívják, s büszke rá, hogy nekem is ugyanaz a nevem. A bátyja órás, de egy másik órás üzletében dolgozik, mivel sajátja nincs. Váltig biztattak, hogy igyam, majd befőttel kínáltak, olyannal, mint amit anyám tett elém mindig. Ittam, a befőttet azonban udvariasan visszautasítottam - talán mert túlságosan emlékeztetett a gyerekkoromra -, és ekkor végre félreérthetetlen érzelem tükröződött a sógornő arcán, a sajnálkozásé. Elmeséltem, hogy őseim Spanyolországból jöttek, és megkérdezem, vannak-e a Mellah-ban olyanok, akik még a régi spanyol nyelvet beszélik. Senkit sem ismert, de a spanyolországi zsidók sorsáról hallott már, és ez a sejtelem volt az első, mely kívül esett a francia divat s a legszűkebb családi környezet hatósugarán. Most megint ő kérdezett. Mennyi zsidó és Angliában? Jó megy-e a soruk, és hogyan bánnak velük? Vannak-e köztük nagy emberek? Hirtelen valami forró hála ébredt bennem az ország iránt, ahol nyugalomban élek, ahol barátokra találtam, és hogy ezt megértessem vele, beszélni kezdtem egy angol zsidóról, aki nagy politikai tekintélyre tett szert Angliában, Lord Samuelről.
- Samuel? - kérdezte, és most ismét felderült az arca, úgyhogy már-már azt hittem, ismeri Lord Samuel nevét és pályafutását. De tévedtem, ő ugyanis a fiatalasszony felé fordulva így szólt: - Ez a sógornőm neve. Az apját Samuelnek hívják. - Kérdően néztem az asszonykára; élénken bólintott.
Ettől a pillanattól fogva merészebbek lettek a fiatalember kérdései. Tűzbe jött a gondolattól, hogy távoli rokonságban lehet Lord Samuellel, akiről azt is megtudta tőlem, hogy több ízben tagja volt a brit kormánynak. Vannak-e még más izraeliták is a stábunkban? Egy, válaszoltam. Nem hoznám-e őt is látogatóba? Megígértem. Hát amerikaiak vannak-e köztünk? Először ejtette ki az amerikai szót; éreztem, hogy ez a varázsigéje, és megértettem az iménti csalódását, mikor megtudta, hogy Angliából jöttem. Amerikai barátomról meséltem neki, elmondtam, hogy ugyanabban a szállodában lakik, mint mi; mindazonáltal kénytelen voltam bevallani, hogy nem Israélite..
Visszajött az idősebbik fivér; talán úgy gondolta, hogy a kelleténél hosszabb ideje ülök náluk. Egy pillantást vetett a feleségére; az asszonyka még mindig rám bámult. Úgy éreztem, mintha miatta maradtam volna ott, és mindvégig nem adtam fel a reményt, hogy beszélgetni fog velem. Megmondtam a sógorának, hogy ha kedve tartja, keressen fel a szállodában. Azzal fölálltam, és elbúcsúztam a fiatalasszonytól. A két fivér kikísért. Az újdonsült férj a kapuba állt, mintha el akarná állni az utamat, és nekem az jutott eszembe, hogy a ház megtekintéséért talán fizetség jár. De megsérteni sem akartam, mért változatlanul rokonszenves volt nekem, így hát egy pillanatig kínos zavarban álltam ott. A zsebem felé nyúló kezem félúton megállt, és azon kaptam magam, amint úgy teszek, mintha vakaródznék. De segítségemre jött az öcs és arabul mondott valamit a bátyjának. Az egészből csak a jehudi szót értettem, ami zsidót jelent, és rám vonatkozott, aztán baráti, de kissé csalódott kézfogással utamra bocsátottak.
Élie Dahan már másnap jelentkezett a szállóban. Nem talált otthon, és újra eljött. Keveset tartózkodtam a szállóban, nem volt szerencséje; az is lehet, azt hitte, hogy letagadom magam előtte. Harmadik vagy negyedik alkalommal sikerült találkoznia velem. Megívtam egy kávéra, együtt elmentünk a Dzsema el Fnára, és helyet foglaltunk az egyik kávéház teraszán. Éppen úgy volt öltözve, mint előtte való napon. Eleinte alig-alig szólt valamit, de még a kifejezéstelen arcáról is le lehetett olvasni, hogy valami nyomja a lelkét. Öregember jött az asztalunkhoz, vésett réztálakat árult; fekete sapkájáról, ruhájáról és szakálláról rögtön föl lehetett ismerni, hogy zsidó. Élie titkolózva hozzám hajolt, és mintha valami rendkívüli újságot közölne velem, azt mondta: C'est un Israélite.(10) Vidáman bólintottam. Körülöttünk csupa arab ült, és egy-két európai. Ezzel helyreállt közöttünk a tegnapi egyetértés, most már szabadabbnak érezte magát, és kirukkolt a kérésével.
Nem adhatnék-e neki egy levelet a Ben Guérir-i tábor parancsnokához? Szeretne az amerikaiaknál dolgozni.
- Miféle levelet? - kérdeztem.
- Hogy a parancsnok adjon nekem állást.
- De hisz nem is ismerem a parancsnokot.
- Írjon neki egy levelet - makacskodott, mintha nem hallotta volna, amit mondtam.
- Nem ismerem a parancsnokot - mondtam ismét.
- Írja meg neki, hogy adjon nekem egy állást.
- Még a nevét sem tudom. Hogy írhatnék neki?
- Majd megmondom a nevét.
- Milyen munkát szeretne kapni?
- Comme plongeur - válaszolta, és bennem kezdett valami derengeni, hogy ez mosogatót jelent.
- Járt már valamikor az amerikaiaknál?
- Ott dolgoztam náluk, mint "plongeur" - felelte nagy büszkén.
- Ben Guérirben?
- Ott.
- És miért jött el onnan?
- Elbocsátottak - jelentette ki éppoly büszkén.
- Régen?
- Egy éve.
- Akkor miért nem jelentkezik újra?
- Marokkóiak nem mehetnek be a táborba. Csak ha ott dolgoznak.
- De miért bocsátották el?... Vagy maga akarta otthagyni őket? - fűztem hozzá tapintatosan.
- Nem volt elég munka. Sokat elbocsátottak.
- Akkor aligha kaphat állást, ha kevés a munka.
- Írjon a parancsnoknak, hogy adjon nekem állást.
- Ha én írok neki, annak semmi foganatja nem lesz, minthogy nem ismerem.
- Ha van nálam levél, beengednek hozzá.
- Ha legalább amerikai volnék. De hisz mondtam magának, hogy angol vagyok Nem emlékszik?
Összeráncolta a homlokát. Ez volt az első eset, hogy ügyet vetett az ellenvetésemre. Némi gondolkodás után azt mondta: - A barátja amerikai.
Most értettem meg. Én, egy valóságos amerikai valóságos barátja írjak levelet a Ben Guérir-i tábor parancsnokának, amelyben kérem, hogy alkalmazza Élie Dahant mint "plongeur"-t.

Azt mondtam neki, hogy majd beszélek az amerikai barátommal. Ő biztosan tudja, mi a teendő ilyenkor. Lehet, hogy ő maga is megírhatja a levelet; de előbb természetesen meg kell kérdeznem. Annyit tudok, mondtam, hogy a parancsnokot személyesen nem ismeri.
- És írja meg neki, hogy a fivéremet is helyezze el.
- A fivérété? Az órást?
- Van egy öcsém is. Simonnak hívják.
- Mi a foglalkozása?
- Szabó. Ő is dolgozott az amerikaiaknál.
- Mint szabó?
- Fehérneműt számolt.
- És őt is egy éve küldték el?
- Nem. Két hete.
- Vagyis őt sem tudják már foglalkoztatni.
- Szóval mind a kettőnk érdekében írjon. A parancsnok nevét majd megadom Legjobb lesz, ha a szállodából ír.
- Beszélek majd a barátommal.
- Jöjjek a szállodába a levélért?
- Két-három nap múlva jelentkezzen, addigra beszélek a barátommal, és meg tudom magának mondani, vállalja-e a levelet.
- A parancsnok nevét nem tudja?
- Nem. Hiszen azt mondta, maga majd megadja, nem emlékszik?
- Behozzam a szállodába?
- Nem bánom.
- Még ma hozom a parancsnok nevét. Maga meg ír neki egy levelet, hogy nekem és az öcsémnek adjon állást.
- Holnap jöjjön be a parancsnok nevével. - Kezdtem elveszteni a türelmemet. - Semmit sem ígérhetek, mielőtt a barátommal nem beszéltem.
Átkoztam a pillanatot, mikor betettem a lábam a házukba. Most majd mindennap a nyakamra jön, lehet, hogy naponta többször is, és mindig ugyanazt fogja hajtogatni. Nem lett volna szabad elfogadnom ezeknek az embereknek vendégszeretetét.
- Nem akar eljönni hozzánk? -szólalt meg ebben a pillanatban.
- Most? Nem, most nem érek rá. Máskor nagyon szívesen.
Felálltam, és távoztam a teraszról. Ő is felállt, és bizonytalanul követett. Észrevettem, hogy habozik, néhány lépés után meg is kérdezte: - Fizetett?
- Nem fizettem. - Megfeledkeztem róla. Mielőbb meg akartam szabadulni tőle, és közben elfelejtettem kifizetni a kávét, amire meghívtam. Elszégyelltem magam, és ingerültségem egy csapásra elillant. Visszamentem, fizettem, és elballagtunk a Mellah irányában.
Élie egyszeriben átalakult idegenvezetővé, és olyasmit mutatott, amit már mind ismertem. Mindig két mondatból álltak a magyarázatai: - Az ott a Bahia. Volt már a Bahiában? Ott vannak az ötvösök. Látta már az ötvösöket? - Én meg hasonlóképp sztereotip válaszokat adtam: Igen, voltam már - vagy: Igen láttam már. - Egyetlen szerény vágyam volt csupán: miképp vegyem rá, hogy ne vezessen sehova? Ő azonban elhatározta, hogy hasznossá teszi magát, és az ostoba emberek elhatározását semmi sem ingathatja meg. Mikor láttam, hogy nem tágít, csellel próbálkoztam. A Berrima, a szultán palotája felől kérdezősködtem. Még nem jártam ott, mondtam, tudva, hogy úgysem engednek be.
- La Berrima? - ismételte vidáman. - Ott lakik a nagynéném. Vezessem oda?
Most már nem mondhattam nemet. Azt ugyan nem értettem, mit kereshet a nagynénje a szultán palotájában. Kapus talán? Vagy mosónő? Vagy szakácsnő? Izgatott, hogy ily módon bejuthatnék a kastélyba. Talán barátságot köthetek a nagynénivel, és megtudhatok egyet-mást az ottani életről.
Útban a Berrima felé a Glauiról kezdtünk beszélni, a marrákesi pasáról. Néhány nappal előbb a városrész mecsetében merényletet kíséreltek meg az új marokkói szultán ellen. A merénylő számára az istentisztelet volt az egyetlen alkalom, amikor az uralkodó közvetlen közelébe kerülhetett. Ez az új szultán már öreg ember; nagybátyja az előzőnek, aki a franciák trónjától megfosztottak, és száműztek Marokkóból. A szabadságpárt minden eszközzel harcol a nagybácsi-szultán ellen, mivel a franciák bábja volt. A bennszülött lakosság körében országszerte egyetlen erős támasza volt: el Glaui, a marrékesi pasa, aki már két nemzedék óta a franciák legmegbízhatóbb szövetségesének számított. A Glaui elkísérte az új szultánt a mecsetbe, és a merénylőt a helyszínen agyonlőtte. Maga a szultán csak könnyebben sérült meg.
Közvetlen az esemény előtt ebben a városrészben sétáltam a barátommal. Véletlenül elvetődtünk a mecset bejáratához, és néztük a szultán érkezésére összegyűlt tömeget. A rendőrség óriási izgalomban volt, minthogy már számos alkalommal kíséreltek meg merényletet, s az óvintézkedéseket ügyetlenül és nagy hűhóval hajtották végre. Minket is barátságtalanul eltanácsoltak, a helybelieket pedig éppenséggel szitkok özönével árasztották el, jóllehet pontosan ott álltak, ahol szabad volt nekik. Ilyen körülmények között nemigen volt kedvünk kivárni a szultán jöttét, úgyhogy továbbálltunk. Fél órával később történt a merénylet, s a híre futótűzként terjedt el a városban. - Most új kísérőmmel ugyanazokban az utcákban jártam, mint akkor, és ez terelte a beszélgetést a Glauira.
- A pasa gyűlöli az arabokat. - mondta Élie. - Szereti a zsidókat. Zsidóbarát. Nem engedi, hogy bajuk legyen.
Többet és szaporábban beszélt, mint egyébkor, különös volt hallgatni: mintha egy régi történelemkönyvből idézne. Még a Mellah-t sem éreztem annyira középkorinak, mint Élie szavat a Glauiról. Lopva az arcát lestem, miközben ugyanazt hajtogatta: - Az arabok az ellenségei. Zsidókkal veteti körül magát. Zsidókkal beszél. A zsidók barátja. - A méltóságot jelentő pasa szóval emlegette, nem a Glaui családnéven. Valahányszor Glauit mondtam, ő mindig pasával válaszolt. Ugyanúgy hangzott a szájából, akár a parancsnok szó, amivel az imént úgy kihozott a sodromból. Legfőbb és legreménytelibb szava azonban a Glaui ellenére is az amerikai volt és maradt.
Ezalatt egy kis kapun át a városfalon kívüli negyedbe értünk. Az egy szintes házak nagyon nyomorúságosan festettek. A kis hepehupás utcákon alig lehetett embert látni, csak imitt-amott egy-két játszadozó gyereket. Azon törtem a fejem, hogyan jutunk el innen a palotába, mikor kísérőm megállt az egyik legkopottabb ház előtt, és így szólt:
- Itt lakik a nagynénim.
- Hát nem a Berrimában?
- Ez a Berrima - felelte -, az egész negyedet így hívják.
- Zsidók is lakhatnak itt?
- Igen - válaszolta -, a pasa megengedte.
- Sokan vannak?
- Nem A legtöbb arab. De akadnak zsidók is. Nem akar megismerkedni a nagynénémmel? A nagyanyám is itt lakik.
Örültem, hogy megint láthatok belülről egy házat, és különösen hogy ilyen egyszerűt, jelentéktelent. Elégedett voltam a cserével, és ha korábban nem értem félre Élie-t, magam is inkább ide jöttem volna, mint a szultán palotájába.
Bekopogott, és vártunk egy ideig. Kis idő múlva megjelent az ajtóban egy jól megtermett, nyílt tekintetű és barátságos, fiatal asszony. Beljebb vezetett minket, de kissé zavarban volt, minthogy éppen festették a szobákat, és sehol sem tudott minket illendően fogadni. Álltunk a parányi udvarban, amelyből három aprócska szoba nyílt. Ott volt Élie nagyanyja is Csöppet sem látszott öregnek. Mosolyogva fogadott minket, de az volt az érzésem, nem valami büszke az unokájára.
Három kisgyerek hancúrozott az udvaron, torkuk szakadtából ordítottak. Egészen kicsik volta, mindhárman azt akarták, hogy ölbe vegyék őket; a két kisebb fülsiketítően lármázott. Élie hevesen magyarázott valamit ifjú nagynénjének. A beszédben volt valami tőle szokatlan szenvedélyesség, bár az is lehet, hogy ez az arab nyelvnek tulajdonítható.
Tetszett nekem ez a nagynéni. Telt fiatal nő volt, álmélkodva és csöppet sem alázatosan nézett rám. Delacroix keleti asszonyait juttatta eszembe. Ugyanaz a hosszúkás és mégis telt arcforma, ugyanolyan metszésű szemek, ugyanaz az egyenes és kissé hosszú orr. Egészen közel álltam hozzá a kis udvarban, tekintetünk a kölcsönös tetszésben egymásra villant. Zavarba jöttem, lesütöttem a szememet, ekkor meg izmos bokáját láttam, s ez éppoly vonzó volt, mint az arca. Szívesen leültem volna vele. Hallgatott, miközben Élie még mindig magyarázott neki, a gyerekek pedig egyre hangosabban kiabáltak. Az anyja sem állt tőlem távolabb, mint ő. Biztosan megérzett valamit, gondoltam, és ez kínosan érintett. Kevéske bútoruk az udvarban állt egymás hegyén-hátán; sehova sem lehetett volna leülni. A falak frissen meszelve, mintha most költöztek volna be. A fiatalasszonynak is olyan tisztaságszaga volt, mint a falainak. Magam elé képzeltem a férjét, és irigyeltem. Meghajtottam magam, kezet fogtam vele meg az anyjával, majd elindultam.
Élie követett. - Sajnálja, hogy éppen takarítanak - mondta kint az utcán.
Nem tudtam magamban fojtani, és azt mondtam: - Szép asszony a nagynénje.
Meg kellett valakinek mondanom, és az az esztelen reményem támadt, hogy Élie talán az válaszolja: Szívesen találkozna önnel De Élie hallgatott.
Olyannyira nem vett tudomást különös vonzalmamról, hogy azt javasolta, menjünk el mos mindjárt nagybátyjához. Beletörődtem, kissé megszégyenülten, minthogy az imént elárultam magam; talán még vétettem is az illem ellen. A szép nagynénit talán ellensúlyozza majd egy csúnya vagy unalmas nagybácsi.
Útközben bonyolult családi viszonyairól beszélt. Tulajdonképpen inkább szerteágazók voltak, mint bonyolultak. Marokkó legkülönbözőbb városaiban éltek hozzátartozói. Sógornőjére tereltem a beszélgetést, akit előtte való nap láttam, és a Mazaganban élő apja felől érdeklődtem. - C' est un pauvre - mondta, "egy szegény". Mint már említettem, ő az, aki Samuelnek hívnak. Nem volt jövedelme. A felesége dolgozott helyette, ő tartotta el a családot. Sok szegény zsidó van-e Marrákesben? - Kétszázötven - válaszolta -, a hitközség tartja el őket. - Szegényen azokat értette, akik koldusszegények, önmagát félreérthetetlenül különválasztotta ettől a kategóriától.
Nagybácsija, akihez elvitt, selymet árult egy bódéban a Mellah falain kívül. Sovány kis emberke volt, sápadt, szomorú és kevés beszédű. A bódéja magányosan állt, senki sem kereste fel, amíg ott álltam előtte. Úgy látszott, a járókelők nagy ívben elkerülik. A bácsi kifogástalan, bár kissé szófukar franciasággal válaszolt a kéréseimre. Az üzlet nagyon rosszul megy. Senkinek sincs pénze. A merényletek miatt elmaradoznak az idegenek. Csöndes ember, s a merénylet neki túl lármás dolog. Panasza éppoly kevéssé volt éles, mint heves: az az ember volt, aki mindig gondol rá, hogy olykor a falnak is füle van. Annyira letompította a hangját, hogy alig értettem.
Úgy mentünk el, mintha ott sem lettünk volna. Kedvem lett volna megkérdezni Élie-től, hogyan viselkedett ez a nagybácsi a lakodalomban. Végül is két napja volt csak a nagy családi ünnepség. De magamba fojtottam ezt a kissé gonosz megjegyzést, úgysem értette volna meg, és azt mondtam, most már haza kell mennem. Elkísért a szállóig. Útközben megmutatta még az órásüzletet, ahol bátyja dolgozott. Kintről egy pillantást vetettem a helyiségbe, és ott láttam Élie bátyját az asztal fölé görnyedve, nagyítóval vizsgálta egy óra részecskéit. Nem akartam zavarni, észrevétlenül továbbmentem.
A szálló előtt megálltam, hogy elbúcsúzzam Élie-től. Minthogy ilyen nagylelkűen megajándékozott a rokonaival, visszanyerte bátorságát, és megint szóba hozta a levelet.
- Holnap majd hozom a parancsnok nevét - mondta.
- Jó, jó - feleltem, gyorsan bementem a szállóba, és örültem a holnapnak.
Ettől fogva naponta eljött. Ha nem voltam otthon, megkerülte háztömböt, és visszajött. Ha még mindig nem talált ott, lecövekelt a bejárattal szemközti sarkon, és türelmesen várt. Merészebb napjaiban beült a szálló halljába. Ott azonban sosem maradt néhány percnél tovább. Tartott az arab személyzettől, mivel félvállról kezelték; talán észrevették, hogy zsidó.
Élie elhozta a parancsnok nevét. De nemcsak azt, hanem egy halom okmányt is, az összeset, amire életében szert tett. Nem egyszerre hozta. Mindennap előkerült egy-két újabb darab, ami közben eszébe jutott. Föltehetően úgy gondolta, hogy Ben Guérir parancsnokának nyugodtan megírhatnám magam is a kívánt ajánlólevelet, ha akarnám; afelől pedig semmi kétsége nem volt, hogy a levelem ne járna sikerrel. Élie elképzeléseiben egy idegen aláírás bármiféle írásnak ellenállhatatlan erőt kölcsönzött. Minden valaha volt állásáról bizonyítványt hozott; rövid ideig valóban "plongeur" volt az amerikaiaknál. Végül még Simon nevű öccse bizonyítványai is elhozta. Soha nem jött úgy, hogy ne lett volna a zsebében valami papiros, amit előhúzhat és az orrom alá dughat. Ha megnéztem, várt még egy kicsit, hogy milyen hatással van rám az irat, aztán változtatásokat javasolt a parancsnoknak írandó levél szövegéhez.
Közben amerikai barátommal megbeszéltem az egész ügyet a legapróbb részletekig. Készséggel vállalta, hogy honfitársainak beajánlja Élie Dahant, bár ettől a fiatalember számára nem remélt semmit. Nem ismerte sem a parancsnokot, sem mást, akinek állásügyekben szava lehetett. Se nem akartuk megfosztani Élie-t a reménytől, s a levél elkészült.
Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy ezzel a hírrel fogadhatom! A változatosság kedvéért most én húztam elő egy papírt a zsebemből.
- Olvassa fel! - mondta bizalmatlanul és csaknem gorombán.
Felolvastam elejétől végig az angol szöveget, és bár tudtam, hogy egy szót sem ért angolul, igyekeztem minél lassabban olvasni.
- Fordítsa! - mondta szemrebbenés nélkül.
Hát fordítottam, és francia mondataimnak ünnepélyes hangsúlyt adtam. Átnyújtottam neki a levelet. Elkezdte böngészni, majd ellenőrizte az aláírást. A fejét csóválta: a tinta nem volt elég sötét.
- Ezt nem tudja elolvasni a parancsnok - közölte, visszaadta a levelet, majd a legnagyobb lelki nyugalommal ezt mondta - Hármat írjon! Ha a parancsnok a neki szólót nem adná vissza, a másodikat elküldöm egy másik táborba.
- És a harmadik minek? - kérdeztem, hogy leplezzem az arcátlanságán érzett elképedésemet.
- Saját magamnak! - vágta ki büszkén.
Megértettem, fel akarta venni dokumentumgyűjteményébe, és afelől nem volt kétségem, hogy ez a harmadik levél a legfontosabb neki.
- És a maga címét írja - tette hozzá. A szállodánk neve sehol sem szerepelt a levélben, azt kereste.
- Ennek semmi értelme - mondtam. - Mi hamarosan elutazunk. Ha válaszolni akarnak a levélre, a maga címére van szükségük!
- A maga címe legyen rajta! - felelte rendületlenül, ellenvetésemet tökéletesen figyelmen kívül hagyva.
- Hiszen rajta lehet - mondtam. - De a maga címe is kell, különben semmi értelme az egésznek.
-Nem! - válaszolta -, a szállodát írja!
- De mi lesz akkor, ha tényleg alkalmazni akarják? Hogy találják meg? Mi a jövő héten elutazunk, és olyan hamar biztosan nem jön válasz.
- A szállodát írja!
- Majd szólok a barátomnak. Reméljük, hogy nem lesz dühös, amiért újra kell írnia a levelet. - Ennyivel legalább elégtételt akartam venni rajta a makacsságáért.
- Három levelet - ez volt a válasza. - A szállodát írja mind a háromra.
Bosszúsan váltam el tőle, és arra gondoltam, milyen jó volna többé nem viszontlátni.
Másnap roppant ünnepélyes képpel állított be, és megkérdezte:
- Nem akar megismerkedni az apámmal?
- Miért, hol az édesapja? - kérdeztem.
- Az üzletben. Van egy boltjuk a nagybátyámmal közösen. Két percre innen.
Beleegyeztem, és odamentünk. Az üzlet a szállótól a Bab Agenaou-hoz vezető modern utcában volt. Nagyon gyakran jártam arra, napjában többször is, és be-bepillantottam a jobbra-balra nyíló üzlethelyiségekbe. A boltosok közt számos zsidó akadt, már jól ismertem őket. Kíváncsi voltam, közülük való-e Élie apja, és gondolatban elvonultattam őket magam előtt. Melyikük lehet az?
Alábecsültem az itteni üzletek sokaságát és sokféleségét, ugyanis alighogy beléptem az utcáról, nem győztem csodálkozni, hogy ezt a különös boltot eddig még nem vettem észre. Roskadásig állt ott a cukor, minden létező változatban a süvegcukortól a zsákoltig. Minden magasságban, valamennyi polcon körös-körül semmi más, csak cukor. Nem láttam még soha olyan üzletet, ahol csak cukrot árultak volna, és ezt, isten tudja miért, nagyon mulatságosnak találtam. Élie apja nem volt ott, a nagybácsi azonban igen, és megismertettek vele. Kellemetlen vézna kis ember volt, sunyi képű, egy lyukas garast se adtam volna a becsületéért. Európai módon öltözködött, ruhája azonban piszkos, és ez a piszok az út porának és a cukornak különös elegye volt.
Élie édesapja a közelben tartózkodott, elmentek érte. Közben itteni szokás szerint mentateával kínáltak. Ám telítődvén a bolthelyiség tömény édességtartalmával, enyhe rosszullét környékezett arra a gondolatra, hogy meg is kell innom. Élie elmondta arabul, hogy én Londonból jöttem. Egy úr, európai kalappal a fején - vevőnek néztem - közelebb lépett, és angolul közölte velem: - Én is brit vagyok.
Gibraltári zsidó volt, nem is beszélt rosszul angolul. Megkérdezte, miben utazok, és minthogy nem volt mit mondanom, elismételtem a szokásos mesémet a filmről.
Beszélgettünk, és én a teát szürcsölgettem, mikor megérkezett Élie édesapja. Szép szál derék ember volt, nagy fehér szakállal. A marokkói zsidók jellegzetes sapkáját és köntösét viselte. Nagy kerek feje volt és széles homloka, de a legjobban nevető szeme tűnt fel nekem. Élie odaállt melléje, és kérlelő kézmozdulattal mondta:
- Je vous présente mon pére.(11)
Sosem mondott még semmit ilyen komolyan és meggyőződéssel. A "pére" nagyobb rangot sejtetett az "amerikai"-nál, így hát, örömömre, nem sok maradt a parancsnokból.
Kezet ráztam Élie apjával, és nevető szemébe néztem. Megkérdezte a fiától arabul, honnan való vagyok, és mi a nevem. Minthogy egy szót sem tudott franciául, a fia kettőnk közé állt, és szokásától eltérően majdhogynem buzgón tolmácsolt. Elmagyarázta, hogy honnan jöttem, hogy zsidó vagyok, és megmondta a nevemet. Az ő zöngétlen, alig artikuláló hangján semmitmondóan hangzott a nevem.

- E-li-as Ca-net-ti? - ismételte el az apja kérdőn, a hangokat ízlelgetve. Elmondta még néhányszor, csak önmagának, a szótagokat tisztán elkülönítve egymástól. Az ő szájában megszépült a nevem, jelentőssé vált. Közben nem nézett rám, maga elé révedt, mintha a nevem valóságosabb volna nálam, s méltó rá, hogy jobban megismerje. Ebben az éneklő hanghordozásban úgy hangzott nekem a nevem, mint valami sosem hallott, különös idegen szó. Elámulva figyeltem. Nagylelkűen mérlegelte négyszer-ötször is, és olyan gonddal, hogy már-már mérlegsúlyok csörrenését véltem hallani. Aggodalmat mégsem éreztem: Élie apja nem bíró volt. Tudtam, megtalálja a nevem értelmét és súlyát; és amikor megtalálta, felnézett, és megint rám mosolygott.
Úgy állt ott, mintha azt akarná mondani: jó ez a név; csak nem volt nyelv, amelyen ki tudta volna fejezni. Az arcáról olvastam le, és mélységes szeretetet éreztem iránta. Álmomban sem mertem volna ilyennek képzelni őt. Bárgyú fiától is sunyi fivérétől is egy világ választotta el, csak másik fia, az órás örökölt valamit a tartásából, de az nem volt jelen, a sok cukor között nem is lett volna számára hely. Élie várta, hogy mondok valamit, de egy árva szót sem tudtam kinyögni, amit lefordíthatott volna. Teljességgel megnémultam, a tisztelettől, de talán azért is, nehogy megtörjem a nevem dallamából támadt tündéri varázst. Így álltunk egymással szemben hosszú pillanatokig. Bárcsak megértené, miért nem tudok szólni, bárcsak az én szemem is nevetni tudna, mint az övé! Most megalázónak éreztem, hogy Élie tolmácsoljon nekem, meg aztán nem is született még a földön olyan tolmács, aki ehhez az emberhez méltó volna.
Élie apja türelmesen várt, miközben én kitartóan hallgattam. Végül valami enyhe bosszúságféle felhőzte be a homlokát, majd arabul egy mondatot mondott a fiának, amit az csak némi habozás után tolmácsolt.
- Apám elnézését kéri, hogy most el kell mennie.
Bólintottam, ő pedig a kezét nyújtotta. Úgy mosolygott, mint akit hív a kényszerű kötelesség; bizonyára valami üzlet. Majd elfordította róla a tekintetét, és kiment az üzletből.
Vártam még néhány pillanatig, aztán Élie-vel együtt én is az utcára mentem. Megmondtam neki, mennyire tetszett nekem az apja.
- Nagy tudós - felelte roppant tisztelettel, és a bal keze széttárt ujjait hosszan és kifejezően a magasba emelte. - Egész éjszaka olvas.
Ettől a naptól fogva Élie-nek nyert ügye volt nálam. Nem volt olyan apró-cseprő terhes kívánsága, amelyet buzgón ne teljesítettem volna, mert ennek a nagyszerű embernek volt a fia. Kicsit még sajnáltam is, hogy nem kíván többet, most ugyanis bármire rá tudott volna már venni. Három angol nyelvű levelet kapott, amelyek egekig magasztalták Élie szorgalmát, megbízhatóságát és becsületességét, sőt, a munkában való nélkülözhetetlenségét is. Simon, az öccse, akit nem is ismertem, más téren tűnt ki nem kevésbé derekas tulajdonságokkal. A fivérek Mellah-beli címét pedig nem említettük.
A leveleken szállodánk neve díszlett. Mindhármat fekete és föltehetően örök tintával amerikai barátom írta alá. Mindezek betetőzéseként még az egyesül államokbeli címét és útlevelének a számát is odabiggyesztette. Élie szinte gyanakodni kezdett a nagy boldogságtól, mikor a leveleknek ez a részét is megmagyaráztam neki.
Közölte velem, hogy apja meghívott purimra: töltsem velük családi körben az ünnepet. Szívből megköszöntem, de nem fogadtam el a meghívást. Elképzeltem, milyen csalódást okoznék az apjának azzal, hogy nem ismerem az ősi szokásokat. Sok mindent rosszul csinálnék, és az imákat is úgy mondanám, mint aki sosem imádkozik. Szégyelltem magam az öregember előtt, akit úgy szerettem, és meg akartam óvni attól, hogy miattam bánkódjék. Erőt vettem magamon, és elfoglaltságomra hivatkozva kitértem a meghívás elől, habár tudtam, hogy többé nem találkozom vele. Találkoztunk egyszer, s ez nekem elég.

MESEMONDÓK ÉS ÍRÁSTUDÓK

Legnagyobb közönségük a mesemondóknak van. Körülöttük képződik a legsűrűbb és legállhatatosabb embergyűrű. Az előadások terjedelmesek, az előadó körül a hallgatók a földre kuporodnak és nem kelnek fel egyhamar. Mások állva egy külső kört alkotnak; ezek is alig mozdulnak, áhítatos figyelemmel csüggnek a mesemondó ajkán s minden mozdulatán. Megesik, hogy két mesemondó áll a középen, egyszer az egyik, másszor a másik mesél. Szavuk messziről hangzik, és tovább lege a levegőben, mint a közönséges embereké. Engem is, aki pedig mit sem értettem az egészből, mindig megállásra késztettek ezek a szavak, mihelyt hallótávolukba értem. Szavak, amelyeknek számomra nem volt jelentése, lendületes és tüzes szavak, de aki mondta őket, az tisztában volt az értelmükkel, büszke volt rájuk. Ezeknek a szavaknak határozott rendje, sajátos ritmusa volt, s ez valahogy olyan jelentősség tette őket. Valahányszor a beszélő megakadt, a folytatás annál erőteljesebben és fennköltebben hatott. Egyes szavakban ünnepélyességet éreztem, másokban az alattomos szándékot. Hiúságomat legyezgették ezek a szavak, mintha külön engem illetnének; máskor veszélyt szimatoltam. Mindenható volt a mesemondó: a legsúlyosabb szó pontosan addig szállt, ameddig ő akarta. A hallgatóság körül mozgásban volt a levegő; és aki oly keveset értett, mint én, a hallgatók feje fölött érezte az élet lüktetését.
A mesemondók feltűnő öltözetükkel adtak súlyt szavaiknak. Viseletük mindig elütött a hallgatókétól. Kedvelték a díszesebb anyagokat; egyik-másik kék vagy barna bársonyban jelent meg. Előkelő, de meseszerű lényeknek hatottak. A körülöttük levőket ritkán méltatták pillantásra; hőseikre, figuráikra néztek. Ha olykor mégis rátévedt a tekintetük valakire, aki csak egyszerűen ott volt, az homályosan kételkedni kezdhetett önmaga létében. Az idegent egyáltalán nem tekintették jelenvalónak, kívül esett szavaik hatókörén. Kezdetben nem is akartam elhinni, hogy oly kevéssé érdeklem őket, túl szokatlan volt ahhoz, hogy igaz lehessen. Így hát feltűnően soká maradtam, mikor pedig más hangok felé vonzott volna ez a hangokban olyannyira gazdag tér, ám figyelemre akkor sem méltattak, midőn a széles embergyűrűben már-már otthonosan éreztem magam. A mesemondó természetesen látott, de bűvkörén belül is idegen maradtam neki, hisz nem értettem.
Gyakran sokért nem adtam volna, ha értem őket, s bízom benne, hogy eljön még a nap, mikor érdemük szerint méltathatom ezeket a vándor mesemondókat. De egyben örültem is, hogy nem értem őket. Megmaradtak számomra az ősi és érintetlen élet rezervátumának. Nyelvük éppoly fontos volt nekik, mint nekem a magamé. A szó volt a táplálékuk, és senki sem vehette volna rá őket, hogy jobb táplálékra cseréljék. Büszke voltam rá, hogy szavuknak ilyen hatalma van a velük egy nyelvet beszélőkre. Idősebb és nálam kiválóbb fivéreimet láttam bennük. Boldog pillanataimban így szóltam magamban: én is magam köré gyűjthetek embereket, akiknek mesélek; engem is meghallgatnak. Ahelyett azonban, hogy helyről helyre vándorolnék, sohasem tudva, kikre lelek és kinek a füle nyílik meg számomra, s az elbeszélésem iránti vak bizalomra hagyatkoznék, eljegyeztem magam a papírral. Így hát asztalok és ajtók oltalmában élek mint kishitű álmodozó, ők pedig a piac forgatagában, száz és száz, naponként változó idegen arc között, hideg és fölösleges tudás terhe nélkül, könyvektől, becsvágytól és hiú tekintélytő menten. A mi égövünkben ritkán éreztem jól magam olyanok közt, akik az irodalomnak élnek. Megvetettem őket, mert önmagamban vetek meg valamit, és azt hiszem, ez a valami a papír. Itt egyszerre költők közt találtam magam, akikre fel tudtam nézni, mert soha egyetlen szavuk sem olvasható.
Ám a közvetlen közelükben, ugyanazon a vásártéren kellet rádöbbennem, hogy mennyire vétkeztem a papír ellen. A mesemondóktól alig néhány lépésnyire volt az írástudók helye. Nagy csöndesség vette őket körül, ez volt a Dzsema el Fna legcsendesebb része. Az írástudók nem verték dobra a tudásukat. Nyugodtan ültek, kis vézna emberek, előttük az írókellékek, és sosem keltették az a látszatot, hogy ügyfelekre várnak. Ha föl is pillantottak, minden különösebb kíváncsiság nélkül néztek rám, és azon nyomban el is fordították a tekintetüket. Padjaik némi távolságban álltak egymástól, hogy egyiktől ne lehessen áthallani a másikhoz. A szerényebbek vagy talán a régimódibbak, a földön kuporogtak. Itt, ebben a meghitt világban elmélkedtek vagy írtak, a tér tomboló zsivajában, s mégis elszigetelve tőle. Úgy tetszett, az emberek bizalmas panaszaikkal fordulnak hozzájuk, és minthogy mindez a nyilvánosság előtt történt, az egész valami tünékeny jelleget öltött. Szinte alig voltak jelen, csak egyvalami számított: a papír halk méltósága.
Főként magányos férfiak keresték fel őket, néha párok. Egy ízben két elfátyolozott nőt láttam az írástudók előtti padon ülni, alig észrevehetően mozgott az ajkuk, miközben az írástudó bólogatott és szinte ugyanolyan észrevétlen írt. Máskor egy feltűnően büszke és tekintélyes családra lettem figyelmes. Négyen voltak, két kis padon foglaltak helyet az írástudó körül. Az apa idős, erőteljes, gyönyörű termetű berber volt, arcán a tapasztaltság és bölcsesség minden jegye. Megpróbáltam elképzelni az életnek olyan helyzetében, ahol ne állná meg a helyét, de hasztalanul. Eljött hát, egyedüli tanácstalanságában, mellette az asszonya, testtartásában ugyanaz a méltóság, fátyolozott arcából csak hatalmas, szurokfekete szeme látszott, és a padon egymás mellett két fiatal lányuk, ugyancsak fátyolban. Mind szálegyenesen és nagyon ünnepélyesen ültek.
Az írástudó, valamennyiüknél alacsonyabb, elfogadta tiszteletadásukat. Arcvonásai tapintatos figyelemről árulkodtak, és ez éppoly szemmel látható volt, akár a család életrevalósága. Meglehetős közelről figyeltem őket, anélkül hogy egyetlen hangot hallottam, egyetlen gesztust észleltem volna. Az írástudó voltaképpen még hozzá sem fogott a munkájához. Nyilván meghallhatta, miről is van szó, és éppen azon töprengett, hogyan öntse formába. A csoport oly összeforrottnak látszott, mintha a résztvevők mindig ismerték volna egymást, és öröktől fogva ülnének együtt.
Föl sem merült bennem a kérdés, hogy vajon miért jöhettek ide, annyira együvé tartoztak, és csak sokkal később kezdtem gondolkodni róla, mikor már nem is voltam a téren. Valóban, mi lehetett az, ami egy egész család jelenlétét tette szükségessé az írástudó előtt?

KENYÉRVÁSÁR

Esténként, kikor besötétedett, kijártam a Dzsema el Fna azon részére, ahol az asszonyok kenyeret árulnak. Hosszú sorban ültek a földön, annyira elfátyolozva, hogy csak a szemük látszott. Mindegyikük előtt kendővel letakart kosár, a kendőn néhány lapos, kerek kenyér, vásárra kirakva. Nagyon lassan haladtam el előttük, szemügyre vettem az asszonyokat meg a kenyereiket. Többnyire érett asszonyságok voltak, formájukban emlékeztetett valami a kenyerükre. Illatuk az orromba szállt, és ugyanakkor elfogtam a fekete szemek pillantását. Egyik sem siklott át rajtam, mindegyik asszony idegent látott bennem, aki azért jött, hogy kenyeret vegyen, nekem azonban eszemben sem volt, mert ürügyet kerestem, hogy végigmehessek a sor előtt.
Néha egy-egy fiatalasszony is ült közöttük; a kenyere túl kereken hatott, mintha nem is ő csinálta volna, és tekintete is más volt. De akár öreg, akár fiatal, egyik sem volt sokáig tétlen, Időnként egy-egy cipót vettek a jobb kezükbe, könnyedén a levegőbe dobták, elkapták, emelgették kicsit, mintha mérlegelnék, néhányszor rápaskoltak, majd a cirógatások után visszatették a többi közé. A cipó frissességével, súlyával, illatával magamagát kínálta. Volt valami pucér és csábító ezekben a kenyerekben, ami a serény asszonykezektől áradt át rájuk, mert az asszonyoknak a szemükön kívül csak a kezük volt fedetlen. "Ezt tudom magamból adni neked, vedd a kezedbe, az enyémben volt."
Merész tekintetű férfiak mentek el előttük, és ha egyiknek megakadt a szeme valamelyik cipón, kezébe vett. Jobb kézzel könnyedén feldobta, majd újra elkapta, lóbálta egy kicsit, mintegy mérlegserpenyőt formálva tenyeréből, aztán hallhatóan megpaskolgatta, és ha t
l könnyűnek találta, vagy egyéb okból nem nyerte meg a tetszését, visszatette a többi közé. De előfordult, hogy megtartotta, ilyenkor szinte érezni lehetett, amint a cipó büszkeségében még különlegesebb illatot áraszt magából. A férfi bal kezével egészen kicsi pénzdarabot vett elő a köpenye alól, valósággal eltűnt a kenyér terebélyessége mellet, és odadobta az asszonynak. Majd a cipót eltüntette a köpenye alatt - látni sem lehetett már, hol volt -, és a férfi eltávozott.

A RÁGALOM

A kolduló gyerekek legszívesebben a "Kutubiya" étterem közelében ácsorogtak. Ide jártunk mindannyian ebédelni és vacsorázni, és tudták, hogy nem kerülhetjük el őket. A jó hírnevére kényes étterem számára a gyerekek nem jelentetek valami kívánatos ékességet. A tulajdonos elkergette őket, ha az ajtó közelébe merészkedte. Így hát jobbnak látták a szemben levő sarkot választani, s amint meglátták, hogy kisebb csoportokban, hármasával-négyesével ebédelni jövünk, gyorsan körülvettek minket.
Az ismerősebbek, akik hónapok óta a városban éltek, unták már az adakozást, és igyekeztek lerázni a gyerekeket. Mások habozva bár, de adtak; ismerőseik előtt szégyellték ez a "gyengeségüket". Elvégre meg kellett tanulni, hogyan kell itt élni, és ebben a letelepült franciák mutattak jó vagy rossz példát - ahogy vesszük: koldusok kedvéért elvből sosem nyúltak a zsebükbe, és ez a lelki páncélozottság még anyagi előnnyel is járt. Én még kezdő voltam a városban, ha úgy tetszik: fiatal. Nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Tartsanak tökkelütöttnek, én szerettem ezeket a gyerekeket.
Boldogtalan voltam, ha történetesen elszalasztottak, és magam kerestem őket, anélkül hogy ezt az orrukra kötöttem volna. Szerettem eleven gesztusaikat; amint apró ujjacskáikkal a szájukra mutogatnak és közben siralmas képpel nyöszörgik: manger, manger(12); szerettem, ahogy leírhatatlanul szomorú arcokat vágtak, mintha az éhségtől és gyengeségtől azon nyomban össze akarnának esni. Szerettem az adomány nyomán kitörő féktelen jókedvüket, ahogy kezükben a nyomorúságos kis zsákmánnyal szélsebesen, kacagva elszáguldottak: arcuk hihetetlen átalakulását, amint haldoklóból egy csapásra üdvözültté váltak. Szerettem apróbb csalafintaságaikat, ahogy csecsemőket nyújtogattak felém, és azok kicsinyke, szinte még érzéketlen kezecskéit az orrom alá dugták, A "neki is, neki is, manger! manger!", rimánkodtak, hogy megkettőzzék az adományt. Sokan voltak, és én igyekeztem igazságos lenni, természetesen mégis akadtak köztük kedvenceim, olyanok, akiknek szép és eleven arcában nem győztem eleget gyönyörködni. Követtek egészen az étterem küszöbéig, az én oltalmam alatt biztonságban érezték magukat. Tudták, hogy jóakarójuk vagyok, és rendkívül vonzotta őket a számukra tilos mesebeli hely közelsége, ahol olyan sokat esznek.

A kerek fejű, kopasz, légypapírszemű francia tulajdonosnak, aki törzsvendégeire jóindulatú meleg pillantásokat is tudott vetni, csöppet sem volt ínyére a kolduló gyerekeknek ez a közeledése. Nem valami finoman festettek rongyaikkal. Jól öltözött vendégei hadd rendeljék meg zavartalanul a drága ételeket, minek őket folyvást éhségre és tetvekre emlékeztetni. Mikor kinyitottan az ajtót, és ő történetesen a közelben lévén egy pillantást vetett a kinti gyerekhadra, kelletlenül csóválta a fejét. Minthogy azonban a tizenöt tagú angol csoporthoz tartoztam, akik napjában kétszer nála étkeztünk, nem mert szólni, hanem kedvező alkalomra várt, amikor joviális iróniával intézheti el az ügyet.
Egyik délben, amikor nagyon fullasztó volt a meleg, nyitva hagyták az étterem ajtaját, hogy némi friss levegő jöjjön be. Két barátommal éppen akkor abszolváltuk a gyerekek rohamát, leültünk egy szabad asztalhoz a nyitott ajtó közelében. A gyerekek ott maradtak az ajtó közelében, ahonnan szemmel tudtak tartani minket. Folytatni akarták velünk a barátkozást, és talán azt is szerették volna látni, mi mindent eszünk. Mindvégig némajátékokkal szórakoztattak minket, amelyből látni való volt, hogy bajuszaink roppant megnyerték a tetszésüket. Egy talán tízéves kislány, valamennyiük közt a legbájosabb, aki már rég észrevette, hogy kedvelem, állandóan az ajka és orra közti kis felületre mutogatott, és két ujjával képzeletbeli bajuszát huzigálta-pödörgette. Mindezt hangos nevetés kíséretében, a többiek pedig vele kacagtak.
A tulajdonos odajött az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést, és meglátta a nevető gyerekeket.
- Milyen jól adja már a kis kokottot! - jegyezte meg sugárzó képpel. Sértett ez a rágalmazás, talán nem is akartam elhinni, hiszen szívből kedveltem a kis koldusaimat, ezért ártatlanul megkérdeztem:
- Ugyan, ebben a korban?
- Tudja - válaszolta -, hogy ötven frankért bármelyiket megkaphatja? Akármelyik azonnal feljön a szobájába.
Nagyon fel voltam háborodva, és élesen tiltakoztam: - Nem létezik, ez lehetetlen.
- Ön nem tudja, mi folyik itt - mondta a tulajdonos. - Nézze csak meg egy kicsit közelebbről Marrákes éjszakai életét. Én már rég élek itt. Mikor először jártam erre a háború alatt, még legényember voltam - futó, de ünnepélyes pillantást vetett öregecske feleségére, aki szokása szerint a pénztárban ült -, néhány barátommal végigcsináltunk mindent. Egyszer elvezettek minket egy házba, de alighogy leültünk, máris egész tömeg meztelen kislány vett körül minket. A lábunk elé kuporogtak, mindenfelől hozzánk törleszkedtek, nem voltak nagyobbak, mint azok ott kint, némelyik még kisebb.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem.
- Nem volt semmi, amit ne lehetett volna megkapni. Éltük a világunkat, nem mondom, sokszor jókat is mulattunk. Egyszer egy óriási esetünk volt, ezt hallgassák meg. Hárman voltunk, három jó barát. Egyikünk szobára ment egy Fatmával - Fatmának nevezik megvetően a franciák a bennszülött nőket - , de az nem egy ilyen gyereklány volt, mi meg ketten kintről egy lyukon keresztül bekukucskáltunk a szobába. Előbb hosszan alkudozott vele, majd mikor megegyeztek az árban, odaadta neki pénzt. A jő egy éjjeliszekrénybe tette, az ágya mellett. Aztán eloltotta a lámpát, és együtt lefeküdtek. Mi kintről mindent láttunk. Amint sötét lett, egyikünk beosont a kamrába, és nagyon halkan az éjjeliszekrényhez kúszott. Óvatosan benyúlt a fiókba, és míg azok ketten egymással voltak elfoglalva, visszavette a pénzt. Aztán gyorsan visszalopódzott, és mind a ketten elillantunk. Nemsokára megjött a barátunk is. Képzelhetik, mekkorát nevettünk! Ingyen volt a Fatmánál. De nem ez volt az egyetlen csínytevésünk.
El tudtuk képzelni, mivel teli torokkal hahotázott, csak úgy rázta a nevetés, és közben szélesre tátotta a száját. Eddig föl sem tűnt, hogy ilyen nagy szája van, így még nem láttuk soha. Máskor némi méltósággal járt-kelt a vendéglőjében, illemtudóan és tartózkodóan vette fel a törzsvendégek rendelését, mintha neki teljesen mindegy volna, mit kérnek. Mikor valamilyen ételt ajánlott, sohasem volt tolakodó, úgy tett, mintha csakis a vendég javát tartaná szem előtt. Ma minden tartózkodását elvetette, harsogva nevetett a saját történetén. Életének nyilván pompás időszaka lehetett; egyvalamit tett csupán, ami szokott viselkedésére emlékeztetett. Miközben mesélt, egy pincér jött az asztalunkhoz. Gorombán elküldte valami megbízással, hogy ne hallja, miket mond nekünk.
Mi azonban angolszászokká dermedtünk. Két barátomon, akik közül az egyik új-angliai volt, a másik angol, és rajtam, aki tizenöt éve köztük élek, ugyanaz az undor és megvetés vett erőt. Mi is éppen hárman voltunk, túl jól ment a sorunk, és talán valamiképp felelősnek éreztük magunkat a másik háromért, akik együttes erővel ellopták egy szerencsétlen bennszülött nő keresetét. Ő azonban sugárzó arccal és büszkén kérkedett vele, csak a jó tréfát látta az egészben, és akkor sem apadt a lelkesedése, mikor mi savanyú mosollyal zavartan bólogattunk.
Az ajtó még mindig tárva volt, kint a gyerekek várakozással telve türelmesen álldogáltak. Érezték, hogy a tulajdonos elbeszélése alatt nem fogja elkergetni őket. Arra gondoltam, hogy mennyire nem tudnak róla semmit. Ő, aki olyan mély megvetéssel kezeli ezeket a gyerekeket, a szemünk láttára vált megvetendővé. Akár rágalom volt, amit róluk mondott, akár igaz, bármit tettek a kis koldusok, mélyen alattuk állt, és magamban csak azt kívántam, bárcsak léteznék olyan ítélőszék, ahol az ő közbenjárásukra lenne utalva.

A SZAMÁR VÁGYA

Éjszakai sétáimról, amiket a városban tettem, a Dzsema el Fnán keresztül szoktam hazatérni. Különös érzés volt átmenni a csaknem néptelenné vált téren. Sehol akrobaták és táncosok, sem kígyóbűvölők és tűznyelők. Egy emberke kuporgott egymagában a földön, előtte egészen apró tojásokkal teli kosár. Közel s távolban semmi. Itt-ott acetilénlámpák égtek, az egész téren értett a szaguk. A lacikonyhások bódéiban üldögélt még egy-két férfi a levesét kanalazva. Oly magányosnak látszottak, mintha nem volna hová menniük. Közben a tér szélén emberek éjszakáztak. Sokan feküdtek már, kabátjuk csuklyáját a fejükre húzva, a legtöbbje összekuporodva. Moccanás nélkül aludtak, szinte el sem hitte az ember, hogy valami lélegzik a sötét csuklyás köpenyek alatt.
Egy éjszaka hatalmas, sűrű embergyűrűt láttam a tér kellős közepén, az acetilénlámpák különös világában. Az arcukra és alakjukra vetett éles lámpafényben sötét árnyékok valami kegyetlen és kísérteties jelleget öltöttek. Két népi hangszer játékát hallottam, meg egy férfi hangját, aki valakihez nagy hévvel beszél. Mikor közelebb léptem, és rést találtam, amelyen át beláttam a körbe, középen egy álló férfit vettem észre, kezében bottal, amint noszogató kérdésekkel gyötri a szamarát.
A szamár a város valamennyi nyomorult szamara közt a legnyomorultabb volt. Csontjai kimeredtek, teljesen ki volt éhezve, szőre megkopott, biztos, hogy a legcsekélyebb terhet sem bírta volna el. Nem értettem hogyan tud egyáltalán megállni a lábán. A férfi furcsa párbeszédet folytatott vele. Rá akarta venni valamire. Mikor a szamár csökönyös maradt, kérdéseket tett fel neki, és minthogy az nem volt hajlandó válaszolni, a megvilágított emberek hangosan nevettek. Talán valami történetet adtak elő, amelyben a szamárnak is megvolt a maga szerepe. Tömérdek szószaporítás után ugyanis a bús állat elkezdett nagyon lassan a zene ütemére forogni. A bot közben változatlanul suhogott fölötte, A férfi egyre szaporábban és hangosabban beszélt, valósággal tombolt, hogy mozgásban tartsa a szamarat, ám a szavai rám úgy hatottak, mintha maga is valami komikus figurát alakítana. A muzsika csak szólt, folyton-folyvást, a férfiak egyszerűen nem tudták abbahagyni a nevetést, és úgy festettek, mint egy rakás ember- vagy szamárevő kannibál.
Csak rövid ideig maradtam, így nem tudom elmondani, mi történt ezután. Iszonyom erősebb volt a kíváncsiságnál. Rég szívembe zártam már a város szamarait. Lépten-nyomon alkalmam volt felháborodni azon, hogy bánnak velük, és teljesen tehetetlen voltam. De ilyen szánalmas teremtmény nem került még soha a szemem elé, és útban hazafelé azzal próbáltam magam megnyugtatni, hogy az éjszakát biztosan nem éli túl.
Másnap szombat volt, és már kora reggel kimentem a Dzsemára. Egyik legforgalmasabb napja volt. A nézőkkel, mutatványosokkal, mindenféle kosarakkal, bódékkal telezsúfolt téren nem egykönnyen törtem utat. Elérkeztem a helyre, ahol előtte való éjjel a szamarat láttam. Odanéztem, és nem hittem a szememnek: megint ott állt. Egymagában. Alaposan szemügyre vettem, nem lehetett tévedés, ő volt az. Gazdája a közelben békésen tereferélt. Körülöttük még nem volt embergyűrű. Nem voltak itt a muzsikusok, az előadás még nem kezdődött el. A szamár ugyanúgy állt, mint előtte való éjjel. Szőre a fényes napsütésben még kopottabbnak tetszett. Nyomorultabbnak, kiéhezettebbnek és vénebbnek láttam.
Hirtelen a hátam mögött éreztem valakit, és szenvedélyes szavak ütötték meg a fülemet, amelyeket azonban nem értettem. Megfordultam, és egy pillanatra szem elől tévesztettem a szamarat. A férfi, aki kiabált, a tömegben közvetlenül mögém furakodott, kiderült azonban, hogy alaki mást fenyeget, nem engem. Megint a szamár felé fordultam.
Nem mozdult el a helyéről, de már nem ugyanaz a szamár volt. Két hátsó lába közt ugyanis váratlanul, ferdén előre, félelmetesen nagy hímtag csüggött. Erősebb volt a botnál, mellyel az éjszaka fenyegették. A parányi idő alatt, míg megfordultam, hihetetlen változás történt vele. Nem tudom, mit láthatott, mit hallhatott, vagy minek vehette szagát. Nem tudom, mi juthatott az eszébe. De ebben a szinte összerogyó, nyomorult, gyenge, kivénhedt teremtményben, amely már csak csökönyös dialógusokra volt jó, amellyel komiszabbul bántak, mint egy marrákesi szamárral, ebben a semminél is semmibb, hús nélküli, erőtlen, szőrét vesztett élőlényben még annyi vágy volt, hogy puszta látványa elfeledtette velem a nyomorúságát. Sokszor gondolok rá. És arra, mi minden volt még benne, mikor én már nem láttam. Kívánom minden szenvedőnek az ő vágyát a nyomorúságban.


SEHEREZÁDE

Madame Mignon volt a Seherezáde nevű kis francia bár tulajdonosa. Ez a bár az egyetlen egész éjjel nyitva tartó lokál Medinában. Néha teljesen néptelen, máskor két-három vendég üldögél benne. De mikor tele volt, főleg éjjel két-három óra körül, minden szót lehetett hallani, amit a többiek mondtak, így aztán mindenkivel beszédbe elegyedett az ember. A helyiség ugyanis nagyon kicsi volt, s mihelyt húszan ott ültek vagy álltak benne, úgy tetszett, mintha mindjárt szét akarna dőlni.
Közvetlenül a sarkon túl volt a tér, a Dzsema el Fna, alig tíz lépésre a bártól. Nagyobb ellentétet elképzelni sem lehet. Körben a téren rongyokba bugyolált nyomorgók hevertek a földön és aludtak. Sokszor annyira beolvadtak a térbe, hogy vigyázni kellett, nehogy rájuk lépjünk. Aki ebben az időben errefelé ácsorgott vagy járkált, gyanús volt, okosabbnak látszott kikerülni. A Dzsema tulajdonképpeni élete már réges-rég véget ért, mikor a kis báré elkezdődött. Aki ide járt, európainak látszott. Franciák, amerikaiak, angolok. Arabok is benéztek; de vagy európai módon voltak öltözve, vagy maguk is ittak, és ez egyedül, legalábbis az ő szemükben, modernné vagy európaivá tette őket. Az italokat nagyon drágán mérték, csak jómódú arabok merészkedtek be. Akik rongyaikban a téren feküdtek, azoknak semmijük, vagy jó, ha két frankjuk volt. A Seherezáde vendégei százhúsz frankot fizettek egy kupica konyakért, és gyorsan egymás után többet felhajtottak. A téren, mielőtt éji álmába merült, arab muzsikához szokott az ember füle, a rádió hangosan bömbölt minden lokálból, amely tetőt mondhatott a magáénak. A bárban csak európai tánczene szólt, de halkan, és aki ide belépett, előkelőnek érezte magát. Madame Mignon gondoskodott a legfrissebb slágerekről. Büszke volt lemezeire, és általában minden héten egyszer újabb halom, azon melegében vásárolt lemezzel jelent meg a lokálban. Lejátszotta törzsvendégeinek, élénken érdekelte őt a fogyasztók egyéni ízlése.
Sanghajban született, francia apától és kínai anyától. A szeme eredetileg ferde metszésű volt, de egyenesre operáltatta, úgyhogy kínaiságából nem sok maradt. Kínai anyjából azonban sosem csinált titkot. Más francia gyarmatokon élt, mielőtt Marokkóba került volna, néhány évet Dualában töltött. Minden néppel szemben voltak kifogásai, sosem találkoztam még oly naiv és megrendíthetetlen előítéletekkel, mint ennél a nőnél. De a franciákra és kínaiakra nem mondhatott az ember előtte semmi rosszat, és mindig büszkén fűzte hozzá: - Az anyám kínai volt. Az apám francia. - Nos, hát ennyire önelégült volt ez a Madame Mignon, s ennyire elégedetlen más nemzetiségű vendégeivel.
Egy hosszú beszélgetés alkalmával férkőztem a bizalmába, mikor egy ízben kettesben maradtunk a lokálban. Megesett, hogy angol filmstábbeli barátaim távozásakor elfelejtették kifizetni a többiekkel együtt fogyasztott rundókat, ilyenkor helyettük én egyenlítettem ki a számlát. Madame Mignon ezért azt hitte, hogy gazdag vagyok; gazdag, csak éppen titkolom, amit ő már angoloktól megszokott, hisz öltözködésükön is ritkán látni a módjukat. Valaki, talán hogy Madame Mignont bolonddá tartsa, azt mondta neki, hogy elmeorvos vagyok. Minthogy több ízben nyugodtan, szó nélkül elüldögéltem nála, majd kettesben hosszan kikérdeztem a vendégei felől, elhatározta, hogy hitelt ad a hírnek. Nem mondtam ellent, megfelelt a szándékaimnak, így többet mesélt nekem.
A férje, Monsieur Mignon, egy magas, erőteljes fickó, azelőtt az idegenlégióban szolgált, és nem sokat segített neki a bárban. Amikor nem voltak vendégeik, szívesen szundított egyet a kis helyiség padjain elnyúlva. Amint azonban vendégek érkeztek, akiket ismert, elvitte őket a La Riviera nevű francia bordélyba, amely néhány percnyire volt a bártól. Szívesen elidőzött ott egy-két órácskát, majd visszajött, rendszerint a vendégeivel együtt. Elmesélték az asszonynak, hol jártak, beszámolt a bordély új lányairól, ivott egy kicsit, aztán később, esetleg más vendégekkel megint ellátogatott a Rivierába. Ez a szót lehetett leggyakrabban hallani a Seherezádéban.
Monsieur Mignonnak öles válla fölött kerek, álmatag gyerekarca volt. Lomhán mosolygott, és egy franciához mérten meglepően lassan és keveset beszélt. Hallgatni az asszony is tudott, volt benne tapintat, nem akaszkodott rá másokra. De ha egyszer beszélni kezdett, nem egykönnyen hagyta abba. Közben a férje néhány poharat öblített le, vagy aludt, vagy elment a Rivierába. Madame sohasem engedte meg az ő erős férjének, hogy kidobja a szemtelenkedő részeg vendégeket. Erről maga gondoskodott. Övé volt a lokál és vészes esetekre tartogatott egy gumibotot a pult mögött, ott, ahol a lemezeit raktározta. Barátainak szívesen meg is mutatta, s ilyenkor cinkos nevetéssel közölte: - Csak amerikaiaknak. - Részeg amerikaiakkal volt a legtöbb baja, nekik szólt ezért izzó gyűlölete. Az ő szemében kétféle barbár létezett, a bennszülött és az amerikai.
A férje nemcsak az idegenlégióban szolgált. Egy napon a maga félig lomha, félig ravasz módján ezzel a kérdéssel fordult hozzám:
- Ugye ön doktor a bolondok házában?
- Honnan gondolja? - kérdeztem, adva az ártatlant.
- Hallottam. Két évig én is egy Párizs melletti elmegyógyintézetben dolgoztam mint ápoló.
- Akkor ért hozzá - állapítottam meg, ami hízelgett neki.
Mesélni kezdett egykor hivatásáról, hogy mennyire kiismerte magát a bolondok között, és mindig pontosan tudta, melyik veszélyes, és melyik nem. Megvolt a maga egyszerű házi besorolása, aszerint, hogy milyen veszélyesnek tartotta. Őket. Kikérdeztem a marrákesi elmebetegek felől, és megemlített néhány városszerte ismert esete. Ettől az esettől fogva kissé a közös szakmából való egykori följebbvalójaként kezelt. Össze-összenéztünk, mikor valaki a lokálban kicsit bolondosan viselkedett; olykor még egy-egy ingyen konyakkal is megvendégelt.
Madame Mignonnak volt egy barátnője, egyetlenegy, akihez komolyan ragaszkodott. Ginette-nek hívták, és mindig a bárban tartózkodott. Rendszerint a pult előtti magas székek egyikén ült és várt. Fiatal volt és kicicomázott, s olyan sápadt, mint azok, akik egész éjjel talpon vannak és napközben alszanak. Kidülledt szemeit pillanatonként a bárajtó felé fordította, hogy nem jön-e vendég; ilyenkor a szeme mintha rátapadt volna az ajtó üvegére.
Ginette valami eseményre várt. Huszonkét éves volt, és sosem hagyta még el Marokkót. Itt született, angol apától, aki aztán Dakarba távozott, és nem törődött vele, és olasz anyától. Ginette szívesen hallgatta az angol beszédet, mert az apjára emlékeztette. Hogy mivel foglalkozott az apja, mit keresett Marokkóban, és miért távozott Dakarba, azt nem tudtam meg soha. Madame Mignon is, Ginette is olykor büszkén emlegették, és bár kereken nem mondták ki, arra engedtek következtetni, hogy a lánya miatt tűnt el. Biztosan mind a ketten így szerették volna, mert bár az apja nem nézett feléje, az is jelentett valamit, hogy határozottan kerülte a várost, ahol Ginette élt. Az anyjáról nem beszéltek soha; az volt a benyomásom, hogy még Marrákesben él, de nem dicsekednek vele. Lehet, hogy szegény volt, vagy a foglalkozása nem különösebben tiszteletre méltó, vagy talán az olaszokat nem becsülték sokra. Ginette egy angliai utazásról álmodozott, nagyon kíváncsi volt Angliára. De bárhová elment volna, még Olaszországba is; csak jött volna egy lovag, aki elviszi Marokkóból. Azokban az órákban, mikor üres volt a bár, különösen várakozástelinek látszott. Az ülőhelyes és az ajtó közti távolság alig tett ki három métert, de valahányszor nyílt az ajtó, mindig hátrahőkölt, mintha a szemébe nyitottak volna.
Ginette nem egyedül volt, mikor először feltűnt nekem. Egy lányos külsejű, nagyon fiatal férfi mellett ült, aki még nála is jobban ki volt cicomázva: nagy fekete szemei és barna arcszíne elárulták a marokkóit. Ginette igen bizalmas viszonyban volt vele, és gyakran mutatkoztak együtt a lokálban. Szerelmespárnak véltem őket, így tekintettem rájuk, mielőtt megtudtam róluk egyet-mást. A fiú úgy tetszett mindig, mintha egyenesen a kaszinóból jönne. Nemcsak öltözetében alkalmazkodott teljesen a francia divathoz: mindenki szeme láttára becézgettette magát a lánnyal, ami arab emberre nézve a legnagyobb szégyen. Sokat ittak. Néha hármasban voltak egy körülbelül harmincéves férfival; ez valamelyest férfiasabbnak látszott, és nem is volt annyira kikent-kifent.
Mikor Ginette először szólított meg - elég félénken, mert angolnak vélt - a pult előtt ült, én tőle jobbra, a fiúja pedig a másik oldalán. Afelől érdeklődött, hogyan halad a film, amelyet a barátaim Marrákesben forgattak. Nem jelentéktelen esemény volt ez az ő számára, és mint csakhamar észrevettem, sokért nem adta volna, ha bekerülne a filmbe. Udvariasan válaszolgattam a kérdéseire. Madame Mignon, örült, hogy végre összekerültünk, a legjobb barátnője meg én. Egy darabig még beszélgettünk, majd bemutatta a bal oldalán ülő fiatalembert: a férje volt. Csodálkoztam, bárki másra inkább gondoltam volna. Egy éve éltek már együtt. Ha kettesben voltak, azt lehetett volna hinni róluk, hogy nászutasok. De mikor Ginette nélküle üldögélt itt, mindig vágyakozva az ajtó felé sandított, és ilyenkor a legkevésbé sem a férjére várt. Tapintatosan tréfálkozva kifaggattam az életmódja felől, és megtudtam, hogy a bárból éjjel három órakor járnak haza vacsorázni. Hajnali öt óra tájt fekszenek le, és délutánig alszanak.
Mit dolgozik a férje? - kérdeztem. Semmit - válaszolta -, van egy apja. Madame Mignon, aki odafigyelt, ennél a válasznál kajánul elmosolyodott. A barna bőrű, lányos arcú fiatalember félénken nevetett, de úgy, hogy közben kivillantotta szép fogait. Hiúsága túlragyogott mindent, a legkínosabb zavart is. Meghívtuk egymást konyakra, és szó szót követett. Észrevettem, hogy olyan elkényeztetett, mint amilyennek látszik. Megkérdeztem, mennyi ideig élt Franciaországban. Mert annyira franciásan hat. - Semeddig - mondta. - Még sosem hagytam el Marokkót. - Szeretne Párizsba menni? - Nem, semmi kedve. - Hát Angliába? - Tulajdonképpen oda se. - Akar-e egyáltalán valahová utazni? - Nem. - Mindenre erőtlenül felelt, mintha nem is volna saját akarata. Éreztem, hogy kell itt még lenni valaminek, amiről nem beszél, ami ehhez a helyhez köti. Ginette nem lehetett az, hiszen ő világosan értésünkre adta, hogy bárhol másutt szívesebben lenne, mint itt.
Ez az egyszerűnek és hétköznapinak látszó pár rejtélyes maradt számomra. Minden éjjel találkoztam velük a kis bárban. Az idegeneken kívül, akik a lokálba jártak, egyvalami érdekelte csak őket: Madame Mignon lemezei. Dalokat rendeltek; némelyik annyira tetszett nekik, hogy hatszor is lejátszatták egymás után. Aztán bizseregni kezdett a talpuk, és a pult és ajtó közti tenyérnyi helyen táncolni kezdtek. Olyan szorosan egymáshoz simultak, hogy már-már kínos volt nézni. Ginette szerette a táncnak ez a túlságosan intim módját, a nézők miatt azonban a férjére panaszkodott: - Rémes vele. Nem akar másképp táncolni. Olyan sokszor mondtam már neki. Azt mondja, nem tud másképp. - Jött a következő tánc, és ők újra belelendültek, Ginette pedig már csak arra ügyelt, hogy a lemez egyetlen fordulatát se mulassza el. Elképzeltem Ginette-et más országban, ott, ahova vágyott, és hogy ott ugyanezt az életmódot folytatná, ugyanezekkel az emberekkel, ugyanebben az időben; és Londonban láttam őt, amint ugyanezekre a lemezekre táncol.
Egy éjjel, mikor egyedül voltam a bárban, Madame Mignon megkérdezte, hogy tetszik nekem Ginette. Tudtam, mi az illendőség, és így feleltem: - Nagyon kellemes jelenség.
- Nem lehet ráismerni! - válaszolta Madame Mignon. - Ha tudná, mennyire megváltozott egy év alatt! Szegényke, nagyon szerencsétlen! Nem lett volna szabad hozzá mennie. Ezek a bennszülöttek mind rossz férjek. A fiú jó családból származik, az apja gazdag, igaz, de kitagadta, mer Ginette-et vette feleségül. Ginette apja meg a lányáról nem akar tudni, mert egy arabhoz ment feleségül. Most egyiknek sincs semmije.
- Miből élnek akkor, ha a férfi nem dolgozik, és az apja sem ad neki semmit?
- Azt nem tudja? Nem tudja, ki a fiú barátja?
- Nem, honnan tudnám?
- pedig itt látta őket együtt. A Glaui egyik fia a barátja. Annak a kitartottja. Már régóta. A Glaui most megharagudott a fiára. Semmi kifogása a nők ellen. Nem bánja, ha a fiai nőket tartanak, amennyit csak akarnak. De ezt a férfiakkal való dolgot, ezt nem szereti. Pár napja elküldte a fiát.
- És ebből élt a Ginette férje?
- Ebből. Meg a lányból is. Kényszeríti, hogy gazdag arabokkal háljon. Van itt egy, a Glaui fiának az udvarából, aki különösen bukik Ginette-re. Nem fiatal már, de gazdag. A lány először nem akarta, de a férje kényszerítette rá. Most már megszokta. Most gyakran hálnak hármasban. A férje megveri ha nem akarja. De most ez csak másoknál van, nagyon féltékeny rá. Csak olyan férfiakkal hagyja hálni, akik fizetnek. Féltékenységi jeleneteket rendez, ha Ginette-nek megtetszik egy férfi. Megveri, ha valaki nem tetszik neki, és pénzért sem hajlandó vele, és akkor is megver, ha valaki úgy megtetszik neki, hogy ingyen is lefeküdne neki. Szegényke, ezért olyan szerencsétlen. Sohasem teheti azt, amit akar. Egy férfira vár, aki elviszi innen. Szeretném, ha sikerülne neki, mert fáj érte a szívem. Pedig ő itt az egyetlen barátnőm. Senkim sem marad, ha elmegy.
- Azt mondja, a Glaui megharagudott a fiára?
- Igen, egy időre elküldte hazulról. Abban reménykedik, hogy majd elfelejti a kedvencét. De nem fogja elfelejteni, nagyon összeszoktak.
- És a Ginette barátjával mi van?
- Az is elment. Kénytelen volt. Mert a Glaui fiának az udvarához tartozik.
- Most mind a ketten távol vannak?
- Mind a ketten. Súlyos csapás ez Ginette-éknek. Adósságra élnek. De nem soká lesz így. A Glaui jó néhányszor megpróbálta már elválasztani őket egymástól. Mindig visszajön a fiú. Nem bírja ki, sokáig nem tud meglenni a Ginette férje nélkül. Néhány hét múlva itt lesz megint, és az apja elnézi neki.
- Akkor megint minden jóra fordul.
- Hát igen, majd csak helyrezökken, nem olyan komoly a dolog. Emiatt kicsit türelmetlen vele a férje, ennyi az egész. Addig is szeretne neki találni valakit. Magával is azért beszélt. Azt mondják, hogy maga nagyon gazdag. Először saját magára gondolt, de én megmondtam neki, hogy erről szó sem lehet Maga nekem túl jó ahhoz. Tetszik magának a Ginette?
Most kezdtem csak rádöbbenni, milyen csávába kerültem a vélt gazdagságom miatt. Egy pontban azonban igaztalan voltam Madame Mignonnal szemben.
- El kéne innen vinne - mondta. - A férjének nehogy pénzt adjon a Ginette részére. Elolvad, ahogy jött, és a szegény lányon nem segített semmit. Amíg ezzel a férfival van, semmit sem tud megtakarítani magának. Elszed tőle mindent. Egyszerűen utazzon el vele. Azt mondta nekem, elmegy, ha maga is akarja. A férje nem mehet. Végül is a Glaui fiának az udvartartásához tartozik, nem olyan egyszerű elutaznia. Nem adnának neki útlevelet. Úgy sajnálom azt a lányt. Napról napra rosszabb bőrben van. Látta volna egy évvel ezelőtt, olyan volt, mint egy harmatos rózsabimbó. Jó bánásmód kéne neki, meg ésszerű életmód. Utóvégre angol. Hát persze, mint az apja. És olyan kedves. Nem is hinné az ember. Gondolta volna, hogy angol?
- Nem - válaszoltam. - Vagy talán mégis. Talán a ó modoráról rájöttem volna, hogy angol.
- Ugye - vágta rá Madame Mignon. - Van benne valami előkelő. Mint egy igazi angol nő. Ami engem illet, én nem kedvelem az angolokat. Nekem túlságosan nyugodtak. Nézze csak meg a maga barátait! Egész este heten-nyolcan itt ülnek, órák hosszat, és a hangjukat se hallani, Valami félelmetes. Sosem tudhatja az ember, nem kéjgyilkos bújik-e meg bennük. No de az amerikaiakkal összehasonlítva... azokat aztán ki nem állhatom. Barbárok. Látta már a gumibotomat? - Elővette a pult mögül, és néhányszor meglóbálta. - Ezt az amerikaiaknak tartogatom Sokszor hasznát vettem már, mondhatom magának!

A LÁTHATALAN

Alkonyatkor ellátogattam a város szívében levő nagy térre, nem tarkaságát és nyüzsgését kerestem most, jól ismertem már, hanem egy kis barna rongycsomót a földön, amely még nyöszörgés sem volt, csak egyetlen elnyújtott, mély és zümmögő "e-e-e-e-e-e-e-e-" hang. Nem gyengült és nem erősödött, de nem is némult el soha, és a tér ezerféle zsivaján és harsogásán át is hallatszott. A Dzsema el Fna legváltozatlanabb hangja volt, egész este, és estéről estére mindig ugyanaz maradt.
Már messziről felfigyeltem rá. Űzött a nyugtalanság, amire nem leltem magyarázatot. Mindenképpen a térre mentem volna, oly sok minden vonzott oda; abban pedig sohasem kételkedtem, hogy újból rátalálok, mindazzal, ami hozzá tartozik. Csak ezért az egyetlen hanggá redukálódott nyöszörgésért éreztem valami szorongásfélét. Tudtam, hogy a lét határán él, s az élet, amely létrehozza, semmi másból sem áll, mint ebből az egyetlen hangból. Mohón és félve füleltem, és utamon elértem egy ponthoz, mindig ugyanazon a helyen, ahol egyszerre csak meghallottam, mint egy rovar zümmögését:
- e-e-e-e-e-e-e-e.
Éreztem, valami megmagyarázhatatlan nyugalom ömlik el a testemen, és míg eddig eléggé tétován és bizonytalanul mentem, most határozott léptekkel indultam el a hang irányába. Tudtam, honnan ered. Ismertem a barna kis rongycsomót a földön, amelyből sosem láttam többet, mint egy darab sötét és durva szövetet. Nem láttam soha a szájat, amelyből az "e-e-e-e-e" hangzott; sem a szemet; sem bármit az arcból. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez az arc vaké volt-e, vagy lát-e. A barna, szennyes szövet mint valami csuklya, a fejére volt húzva és mindent eltakart. A lény - mert annak kellett lennie - a földön kuporgott, és háta meggörnyedt a szövet alatt. Az egész nem volt sok. Egy súlytalan és gyönge lény, ez volt minden, amit sejteni lehetett. Nem tudtam, milyen magas, mert állva sosem láttam. Ami a földön látszott belőle, oly alacsony volt, hogy gyanútlanul bele lehetett volna botlani, ha nem adott volna hangot. Nem láttam soha odajönni vagy elmenni; nem tudom, odavitték és letették-e, vagy a maga lábán járt.
Nem volt védett a hely, amelyet kiválasztott magának. Ez volt a tér legforgalmasabb része, szüntelenül jöttek-mentek a kis barna rongycsomó körül. Forgalmasabb estéken eltűnt a lábak közt, és bár pontosan tudtam, merre van, és a hangot is szüntelenül hallottam, nehezen találtam rá. Aztán az emberek szétszéledtek, ő pedig maradt a helyén, mikor körülötte a tér körös-körül elnéptelenedett. És akkor úgy feküdt ott a sötétben, min egy odavetett ócska, nagyon piszkos ruhadarab amelytől valaki meg akart szabadulni, és a sokadalomban lopva elejtette, nehogy észrevegyék. Most azonban már elszéledtek az emberek, és csak a kis motyó feküdt ott. Nem vártam meg soha, míg fölállt vagy elvitték. Elosontam a sötétben, a tehetetlenség és büszkeség fojtogató érzésével.
A tehetetlenség magamnak szólt: éreztem, sosem fogok valamit tenni, hogy a rongycsomó titkát földerítsem. Féltem meglátni az alakját; és minthogy nem adhattam neki másikat, ott hagytam heverni a földön. Valahányszor a közelébe jöttem, vigyáznom kellett, hogy belé ne botoljak, mintha megsérthetném vagy veszélyeztethetném. Ott volt minden este, és minden este elállt a szívverésem mikor először rémlett fel a hang, és újból elállt, mikor tisztán kivettem. Az ő útja oda-vissza számomra szentebb volt, mint a magamé. Sosem fürkésztem utána, és nem tudom, hová tűnt az éjszaka hátralevő részében és a következő napon. Valami rendkívüli volt, és talán annak is tartotta magát. Néha kísértést éreztem, hogy nagyon óvatosan egy ujjal megérintsem a barna csuklyát - észre kellett volna vennie, és talán lett volna erre egy másik hangja. De ez a kísértés mindig gyorsan feloldódott a tehetetlenségemben.
Mondottam, még egy érzés fojtogatott, miközben elosontam. A büszkeség. Büszke voltam a rongycsomóra, mert élt. Sohasem tudom meg, mit gondolt, míg ott lent, mélyen az emberi szint alatt lélegzett. Hogy miről akart hírt adni, ezt éppúgy örök homály fedi, mint egész létét: de élt, és mikor eljött az ideje, mindennap ott volt. Nem láttam soha, hogy az odavetett pénzt fölvette volna; nem sokat dobtak neki, két-három érménél több sosem hevert előtte. Talán nem is volt keze, hogy kinyúljon értük. Talán nyelve sem volt amivel az Allah szóban az l-t formálhatta volna, és így lett Isten nevéből egyetlen "e-e-e-e-e". De élt, és példátlan buzgalommal és állhatatossággal ismételte ezt az egyetlen hangot, mondta órákon át, míg ez lett az egész széles, nagy tér egyetlen hangja, a hang, amely minden más hangot túlél.

 

1) Bátorságot ad.
2) Szó szerint: Vakok piaca
3) Igen uram.
4) Beteg? - Nagyon beteg, uram.
5) A fejében beteg, ugye? - Igen, uram, a fejében.

6) Az izraelita temető.
7) Várjon!
8) A fivérem, beszél franciául.

9) Maga zsidó?
10) Ez izraelita.
11) Bemutatom önnek az apámat.
12) Enni, enni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

...