Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Urvashi Butalia
CSALÁDTÖRTÉNET

Révay Gábor fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/

India politikai megosztása a történelem egyik legszörnyubb emberi katasztrófáját idézte elő. Se azelőtt, se azóta soha annyian és olyan gyorsan nem cserélték fel otthonukat és hazájukat egy másikkal. Alig néhány hónap leforgása alatt tizenkét millió ember vándorolt az új, megkurtított Indiából az újonnan alakult Pakisztán keleti és nyugati szárnyába, vagy onnan Indiába. A menekültek túlnyomó többsége, több mint tízmillió, a történelmi Pandzsáb államot kettéosztó nyugati határon kelt át: muzulmánok vonultak nyugatnak, Pakisztán felé, hinduk és szikhek keletnek, India irányába. A véres öldöklések egyszer kiváltói, másszor kísérőjelenségei voltak ennek a népvándorlásnak. Sok menekülővel az éhség vagy a fertőző betegségek végeztek. A halottak számát hol kétszázezerre (korabeli angol adat), hol kétmillióra becsülik (utólagos indiai feltételezés). Ma mindenesetre senki nem vonja kétségbe, hogy a halottak száma elérte az egymilliót. És mint mindig, a nemi erőszak is áldozatokat követelt: mintegy hetvenötezer nőt raboltak el és erőszakoltak meg feltehetően más vallású férfiak. Családok ezreit szakították ketté, házakat romboltak le, a termés odaveszett, egész falvak néptelenedtek el. India és Pakisztán újdonsült kormányait furcsa módon készületlenül érte ez a katasztrófa. Nem látták előre, hogy a vallási hovatartozás mentén húzott határok - az egyik oldalon a sok hindu és szikh, a másikon a sok muzulmán - félelmet és bizonytalanságot keltenek, és az embereket a "biztosabbnak" vélt helyekre uzik: a magukhoz hasonlók közé. Ki buszon, ki autón vagy vonaton utazott, a többség azonban gyalog kelt útra, és olykor több mérföld hosszú menetoszlopok, úgynevezett khafilák alakultak ki. A leghosszabb ilyen menetoszlopban állítólag nyolcszázezren menekültek Pandzsáb nyugati részéből India felé. Nyolc napig tartott, amíg a menet maga mögött hagyott egy-egy helyet.

A szétválásnak ezek az általános kísérőjelenségei köztudottak. Az egyedit, a személyeset, amelyet megannyi indiai és pakisztáni családban őriznek és időről-időre elmesélnek, jóval fáradságosabb felkutatni. Én ezek között a történetek között nőttem fel. A Delhiben élő pandzsábiak többségéhez hasonlóan én is menekültek családjából származom. Anyám és apám Lahoréből valók, ebből a lakói által szeretett és magasztalt, lüktető életu városból, amely alig húsz mérföldre van a pakisztáni határtól. Anyám mesélte, hogy kétszer is nekivágott a veszélyes útnak, hogy áthozza Indiába öccsét és nővéreit. Apám még emlékszik a fegyverropogásra és a sistergő lángokra menekülése közben. Ezeket a történeteket többnyire testvéreim körében hallgattam, és nem nagyon fogtam fel őket. Középosztálybeli indiaiak voltunk, akik a viszonylagos béke és jólét, a tolerancia és a "szekularizmus" térnyerése idején nőttünk fel. A régi történetek - fosztogatás, gyújtogatás, erőszak, gyilkosság - más korból valónak tuntek. Nem jelentettek nekem sokat.

Azután 1984 októberében egyik szikh testőre meggyilkolta Indira Gandhi miniszterelnököt. Az erőszak és a bosszú ezt követő orgiája India-szerte sok szikh áldozatot követelt. Sok házat leromboltak, ezrek haltak meg. Egyedül Delhi külvárosaiban háromezer embert öltek meg, többségüket úgy, hogy leöntötték őket kerozinnal és felgyújtották. A halottak után csak üszkös nyomok maradtak az utcákon. A kormány, amelyet Radzsiv, Indira Gandhi fia vezetett, közömbös maradt, de néhány önkéntes polgári szervezet összefogott, hogy segítséget, élelmet és szállást adjon a rászorulóknak. Sok száz társamhoz hasonlóan én is egy ilyen szervezetben dolgoztam. Miközben ételt és takarókat osztottunk, összeállítottuk a halottak és eltuntek névsorát, és segítettünk a kártérítési igények megfogalmazásában, naphosszat hallgattuk a szenvedő emberek történeteit. Az idősebbek, akik 1947-ben menekültként jöttek Delhibe, még emlékeztek, hogy akkoriban is hasonlókon mentek keresztül. "Nem hittük volna, hogy a mi országunkban is előfordulhat ilyesmi", mondták, "olyan ez, mint egy második megosztás".

Itt, a Jamuna túlpartján, alig néhány mérfölnyire a lakásomtól, békés átlagpolgárok eluzték szomszédaikat a házaikból, és meggyilkolták őket, csak azért, mert egy másik vallási közösséghez tartoztak. Már korántsem látszottak olyan távolinak a régi történetek; az embereket, akik ugyanabban az országban, ugyanabban a városban, ugyanabban a faluban élnek, még mindig meg lehet osztani vallási hovatartozásuk szerint, s ha már meg vannak osztva, rémtettekre képesek egymással szemben. Két évvel később filmet készítettünk egy angol adó számára a megosztásról, és én elkezdtem gyujteni a túlélők történeteit. Némelyik olyan szörnyu volt, hogy fiatalabb koromban, amikor másod- és harmadkézből hallottam hasonlókat, el sem hittem őket: asszonyokról, akik kútba ölték magukat, hogy megmeneküljenek a megerőszakolástól vagy az erőszakos vallási térítéstől; apákról, akik saját gyermekeiket fejezték le, megkímélendő őket egy hasonló sorstól. Most mindezt a túlélők mesélték, olyan elfojtott, de annál ijesztőbb keseruséggel, haraggal és gyulölettel, amely arról tanúskodott, hogy igazat mondanak.

Ezek a történetek mélységesen felkavartak. Tudomásom szerint a saját családomban nem történtek ilyen szörnyu és véres dolgok. Csakhamar rájöttem azonban, hogy a megosztás a maga primitív, kegyetlen politikai földrajzával még mindig összetartja és szétfeszíti a családomat, és korántsem csupán a történelem lezárt fejezete. Amikor idáig jutottam, elhatároztam, hogy megkeresem Rana bácsikámat, akit otthon, bár ritkán esett szó róla, Ranamamának neveztünk.

Negyven éve senki nem hallott Ranamamáról. Anyám, aki Pandzsábnak azon a vidékén dolgozott, amelyet hamarosan Indiához csatoltak, 1947-ben visszautazott Lahoréba, hogy elhozza öccsét, Billót, és nővérét, Savitát. Később másodszor is elment, ezúttal az anyjáért - az apja már nem élt - és Ranáért. Rana azonban nem jött vele, és nagyanyámat se engedte el. De megígérte, hogy nagyanyát majd utánunk hozza Indiába. Soha nem jöttek, mi viszont nyugtalanító híreket kaptunk: Rana muzulmán lett.

Családom szerint Rana áttérésében Isten nem játszhatott túl nagy szerepet. Meg voltak győződve róla, hogy Rana merő számításból lett muzulmán, és ugyanezért nem jött el Pakisztánból. Ilymódon nagyanyám halála után ő fogja örökölni nagyapám birtokát: a házat, a földet, a gyümölcsöst. Egy ideig még írtak egymásnak, de a levelek felkeltették a rendőrség és a titkosszolgálat figyelmét. Felbontották őket, minket pedig kihallgattak. Pakisztánt és Indiát annyi minden kötötte össze - ha nem is a vallás, de a nyelv és az életmód mindenképp -, hogy a mindekori kormányok számára különösen felértékelődtek a nemzetállami sorompók, mint a különbözőség és a nemzeti lét bizonyítékai. A két ország lakói jóformán egyáltalán nem látogathatták egymást. Anyám feladta a reményt, hogy visszatérhet Lahoréba, és megszakította a levelezést. Miért is akart volna beszélni egy ilyen pénzéhes alakkal? Így esett, hogy Rana, aki továbbra is nagyapám házában lakott, alig háromszáz mérföldnyire, azaz repülővel negyven percnyire Delhitől, hirtelen olyan messze volt, mintha egy másik bolygón élne. Kósza hírek keringtek nagyanyám haláláról, de senki nem tudott semmi biztosat. Anyám bánatát, amelyet otthona, édesanyja és testvére elvesztése okozott, lassanként felváltotta a keseruség, a harag és végül a közöny. Múltak az évek; Pakisztán és India kétszer is háborúba keveredett egymással. Ranamama sorsa feledésbe merült.

Azután 1987 nyarán végre engedélyt kaptam, hogy Pakisztánba, Lahoréba utazhassam. Mondtam anyámnak, hogy találkozni szeretnék a bátyjával. Szkeptikus volt. Miért? Mi értelme? Úgy éreztem magam, mint valami áruló. Lahoréban három napomba tellett, amíg összeszedtem minden bátorságom, és elmentem nagyapám házába. Késő este volt, amikor először megláttam - vén, lepusztult villa egy nagy, kopár kertben - és alig tudtam elhinni, hogy ez az a ház, amelyről olyan sokat hallottunk. Az egyik ablakon át csupasz villanykörtét láttam, és a gyér fényben málló, zöld falakat.

Csöngettem. Három nő jött a rácsos ablakhoz. Igen, mondták, ez az a ház, de Rana nincs otthon. "Körúton" van, és valószínuleg csak későn ér haza. Mondtam, hogy a húga lánya vagyok, és Delhiből jöttem. Kinyitották az ajtót és behívtak. A három nő: Rana felesége, a nagynéném, és két lánya, az unokatestvéreim. Egy óra hosszat folyt a tapogatódzó beszélgetés. A szedett-vedett bútorokkal berendezett nappaliban ültünk, és kólát ittunk. Firhana, a barátnőm, értem jött kocsival. A nővérét Delhiben ismertem meg, és most náluk laktam.

Éjféltájban megcsörrent a telefon. A bácsikám volt. "Beti"-nek, lányának szólított.

- Mit csinálsz te ott? - mondta. - Itt a te otthonod. Most rögtön gyere haza, és maradj itt. Mondd meg a címet, érted megyek.

Sohasem láttam ezt az embert. Anyámmal születésem előtt öt évvel találkoztak utoljára. Tiltakoztam. Végül sikerült lebeszélnem a szándékáról. De másnap elmentem hozzá, és egy hétig nála maradtam.

Rana szolíd pakisztáni polgár benyomását keltette. Egy nyolcvan magas, erőteljes testalkatú férfi volt, hosszú pamut ingben és pizsamában, ebben az awaminak nevezett közkedvelt "népviseletben", amely a katonaság által eltávolított és kivégzett miniszterelnök, az egykori Zulfikar Ali Bhutto személyére nyúlik vissza. Mély, kellemes hangját egész héten át hallgattam. Én kérdeztem, ő válaszolt; sok tényt tudtam meg. Nagyanyám 1956-ban halt meg (Indiában élő gyermekei, a nyolc közül hét, halála évét hol 1949-re, hol 1952-re vagy 1953-ra tették), és Rana muzulmán nőt vett feleségül.

Ô miért nem tartott a testvéreivel?

Szóval ő, mondta Rana, akárcsak sokan mások, nem gondolta volna, hogy a megosztás úgy történik majd, ahogy történt.

- Sokan voltunk, akik így gondolkodtunk: Igen, lesznek változások, de miért kellene elmennünk?

Nem hitte volna, hogy a politikai döntések befolyásolhatnák az életét, és amikor belátta tévedését, már késő volt.

- Épphogy húsz éves voltam. Tanulatlan ifjonc. Mihez kezdtem volna Indiában? Nem volt képzettségem, munkám, mit tudtam volna felmutatni?

Nagyon is meg tudtam érteni. Lahoréban évszázadokon át egymás mellett éltek a muzulmánok, hinduk és szikhek. Ugyan ki sejthette volna, hogy ez az immár pakisztáni és nem indiai város egycsapásra és kizárólagosan muzulmánná válik, és soha nem tér vissza a korábbi "normális állapot"? Nehezebben tudtam megbocsátani azt, ahogy Rana a nagyanyámmal bánt. Ô kilenc évvel élte túl a kettéosztást, és ez alatt az idő alatt, miközben hat lánya mit sem tudott róla, mindvégig rejtőzködve, egyedül, elszigetelten élt. Miért kényszerítette Rana, hogy nála maradjon?

- Aggódtam anyádért, mert magára kellett volna vennie egy idős asszony terhét. Ahogy akkor is kétségeim voltak, amikor engem akart magával vinni.

Nem hittem neki. És miért döntött úgy, hogy muzulmán hitre tér?

- Tulajdonképpen nem volt választásom. Ha itt akartam maradni, át kellett térnem. Muzulmán lányt vettem feleségül, megváltoztattam a vallásomat, és muzulmán nevet vettem fel.

Csakugyan hívő volt? Mi késztette az áttérésre: meggyőződés vagy kényelemszeretet?

Azt mondta, hogy a negyven év alatt soha - "soha, egyetlen egyszer sem" - tudta álomra hajtani a fejét anélkül, hogy meg ne bánta volna döntését.

- Tudod, gyermekem - mondta, és ez lett az egymással töltött napok refrénje - az áttérés soha nem bocsáttatik meg. A történelem mindig a sarkadban van: üldöz. És nekem még rosszabb, mert itt maradtam. Még ma is gyakran hallom, hogy az emberek összesúgnak mögöttem a piacon: "hindu, hindu". El se tudod képzelni, milyen érzés!

Ettől a mondattól végigfutott hátamon a hideg. Megenyhültem. Van Pandzsábban egy szó, amely felidézi a nagy vágyakat, és életre kelti a nagy érzelmeket: vatan . Ezt a szót nehéz lefordítani. Jelentheti a hazát, az országot, a vidéket - együtt és külön-külön. A vatan azt fejezi ki, hogy a pandzsábiak visszavágynak oda, ahova lelkükben tartoznak. A kettéosztás nyomán eluzött pandzsábiak többsége számára a vatan az a haza, amelyet el kellett hagyniuk. Rana ezt pont fordítva élte meg. Ô Pakisztánban maradt, a családi házban, és neki India lett a vatan : az az ország, ahol életében csak egyszer járt, rövid időre. Minden nap megnézte a televízióban az indiai híreket; az indiai krikett-csapatnak szurkolt, főleg akkor, ha Pakisztán ellen játszottak; minden indiai szappanoperát végignézett.

Egy hét elteltével többé-kevésbé betekintést nyertem az életébe. A negyven év alatt Rana egyre jobban visszahúzódott. Felesége és gyermekei - muzulmánok egy muzulmán országban - gondoskodtak róla. Vágyait és hallgatását nem értették. A felesége talán mégis megértett valamit a dilemmájából. Röviddel az esküvő után, szerintem nagyon is érthetően, elhatározta, hogy gyermekeit lehetőleg megkíméli az efféle identitásiválságoktól. Fiait és leányait hithu muzulmánokként nevelte; a lányok purdá ban maradtak, és otthon tanultak egy mullah-tól. Az egyik kislány egyszer azt mondta: "Apa, nincs semmi baj, te is olyan vagy, mint mi, de mi azt hittük, tudod, milyen rettenetesek azok ott odaát." Néhány távoli rokonra gondolt, akik egyszer náluk jártak, és úgy viselkedtek, mint ortodox hinduk, mintegy kérkedve "érinthetetlenségükkel", ami jellemző a hindukra, ha muzulmánok között vannak. Ragaszkodtak hozzá, hogy maguk főzzék meg az ételeiket, és egy falatot sem ettek abból, amit Rana családja készített. Ez a kislány egyetlen hindut sem ismert rajtuk kívül. Nem lehetett tőle rossz néven venni, hogy nem kedvelte őket.

Egy alkalommal, amikor az estébe nyúló bizalmas beszélgetésbe merültünk, amelyet csak az evés és egy csésze tea idejére szakítottunk félbe, már-már nyomasztónak éreztem a viselkedését.

- Miért beszélsz így velem? - kérdeztem. - Hisz nem is ismersz. Ha a piacon találkoztunk volna, olyan lennék neked, mint minden idegen.

Hosszan nézett, aztán megszólalt.

- Gyermekem, én életemben először beszéltem olyan emberrel, aki az én véremből való.

Megdöbbentem.

- És a családod? Ôk a te véred, nem én - vetettem ellene.

- Ugyan - mondta. - Az ő számukra én mindig idegen maradok. Tudod, mit akarok mondani. Ezért vagy itt. Ha nem történik is semmi, én tudom, hogy téged azért küldtek, hogy könnyíts a sorsomon.

Bizonyos szempontból ez meg is felelt a valóságnak.

Ajándékokkal és hírekkel utaztam vissza Indiába. Magammal vittem Rana levelét is, amelyet a hat lánytestvérnek írt (a bátyja időközben meghalt). A testvérek nálunk jöttek össze, leültek egymás mellé a nappaliba, kíváncsian, de telve gyulölettel. Azután egyikük fogta a levelet, és olvasni kezdte. A levél kézről-kézre járt. Sírtak, emlékeket cseréltek, régmúlt történeteket ástak elő, és a hangulat lassan oldódott. Végül már nevettek. Meséld el, milyen most a ház, kérleltek. A guave-fa még megvan? Mi történt a csókhat -játékkal? Ki lakik a hátsó házban? Újra meg újra elolvasták Rana levelét. Anyámnak és öt nagynénikémnek egyszeriben új családjuk lett, túl a határon.

Attól kezdve tartottuk a kapcsolatot. Többször is voltam Ranánál. Egyszer azt írta anyámnak: "Szeretném Urvashit ketrecbe zárni, és magam mellett tartani." Egyik utazásom előestéjén anyám azt mondta: "Kérdezd meg tőle, mi lett anyámmal: eltemette vagy elhamvasztotta?"

A muzulmánok eltemetik a halottaikat. A hinduk hamvasztják. Csodálkozva néztem anyámra. A hinduizmussal nemigen törődött, és ha nem volt is ateista, az ortodoxiát nem kedvelte.

- Miért olyan fontos ez neked? - kérdeztem.

- Légy szíves, kérdezd meg.

Amikor megérkeztem Lahoréba, feltettem a kérdést.

- Hogy maradhatott volna itt és tarthatta volna meg az eredeti nevét? - mondta Rana. - Át kellett térítenem. Az Ayesha Bibi nevet kapta. Eltemettem.

1988 végén magammal vittem anyámat és legidősebb nővérét. Rana egyik lányának az esküvője volt, és mi örömteli izgalommal készültünk az útra. A két asszony negyvenegy éve nem látta a bátyját, a házat és Lahorét. Rana huszonkét éves volt, amikor utoljára látták. A férfi, aki értük ment a lahorei repülőtérre, erősen őszülő és kopaszodó hatvanas volt; a viszontlátás óvatosan és nehézkesen indult. A kocsiban, Rana háza felé, semmitmondó csevegés folyt. A házban, amely egykor a testvérek közös otthona volt, most idegenek laktak, és az asszonyoknak, mint sok egyébre, erre is tekintettel kellett lenniük. A testvérek közötti, udvariaskodással leplezett feszültség két napig tartott, mígnem a harmadik napon sírva és nevetve találtam rájuk az egyik szobában. Rana végigvezette a házon a testvéreit, akik körülnéztek régi szobáikban, ráismertek kedvenc fáikra, és együtt emlékeztek az egykori családra.

De minél közelebb kerültek egymáshoz a testvérek, annál visszahúzódóbb lett Rana felesége és a gyerekek. Jelenlétünk érthető módon nyugtalanította őket. Az egyik lány férjhez ment. Mintha a férj szülei nem turtek volna meg hindukat a családjukban; mintha a hinduk csak azért jöttek volna, hogy visszaköveteljék családi jussukat; mintha az esküvőn olyasmit tettünk volna, ami szégyent hozhat a családra? Mindkét oldalon titkok és elhallgatások kezdtek halmozódni. Csodálkozva figyeltem, milyen könnyu ismét megszilárdítani azokat a határokat, amelyekről épp az imént hittük, hogy átléptük őket.

Később még egyszer meglátogattam Ranát Pakisztánban. Nem volt egyszeru. Rana attól tartott, hogy figyeli a rendőrség. Levelei egyre ritkultak, aztán végképp elmaradtak. Anyám egy ideig még küldött leveleket és ajándékokat, de aztán felhagyott vele. Én is küldtem híreket a barátaimon keresztül, mígnem egyikük Rana üzenetével tért vissza: ne próbáljam fenntartani a kapcsolatot; annyi mindent megnehezítek vele. Nemcsak a hatóságok, hanem saját családja részéről is nyomás nehezedett rá. Fiai unszolták, hogy szakítsa meg a kapcsolatot indiai rokonaival. Nem sokkal később India és Pakisztán között ismét feszültté vált a nyolcvanas években kissé megenyhült viszony, és a két ország között nehezebb lett az utazás.

Sok éve annak, hogy utoljára láttam Ranát. Azt sem tudom, él-e még vagy meghalt. Azt hiszem, él. Remélem, hogy így van. Azt képzelem, hogyha történne vele valami, a családja értesítene bennünket. De nem tudom, tényleg hiszek-e ebben. Sok évvel ezelőtt, amikor elmesélte, hogy eltemette a nagyanyámat, megkértem, hogy vezessen el a sírhoz. Alkonyodott, a kapu előtt álltunk. Azt hiszem, akkor fordult elő először, hogy nem nézett rám, amikor felelt. Csoszogott a porban és azt mondta:

- Nem, gyermekem, még nem. Még nem vagyok képes rá.

1996. augusztus 14-én este mintegy száz indiai a Pandzsáb állambeli Wagahnál ellátogatott az indiai-pakisztáni határra. Azért mentek oda, hogy valóra váltsanak valamit, amit mindkét országban sokan és régóta szerettek volna: hozzávetőleg ugyanannyi indiai és pakisztáni gyuljön össze a határ két oldalán, és együtt énekeljenek békedalokat. Azt hitték, hogy a határt egy őrszem jelképezi, és ők látni fogják társaikat a túlsó oldalon. Csalódottan kellett visszafordulniuk. A határ nemcsak hogy más volt, mint gondolták - a két ország között senkiföldje húzódott - hanem sokkal díszesebb is. Az indiai oldalon álló kapuíven neonnal megvilágított, nagybetus felirat hirdeti: Mera Bharat Mahan - Hazám, India, mindenek fölött. A pakisztáni oldalon egy hasonló, neonnal megvilágított íven ez olvasható: Pakistan Zindabad - Éljen Pakisztán. Az emberek piknikre szoktak összegyulni itt, esznek, isznak és szórakoznak.

A határon senkinek nem jutnak eszébe a kettéosztás gyötrelmei, éppoly kevéssé, mint Indiában, Pakisztánban vagy Bangladesben. Lehet, hogy egymillió ember belepusztult, de nekik senki nem állított emlékmuvet. Olykor nem marad más, mint az emberek emlékezetében őrzött történetek, és ezek a történetek csak ritkán lépik át a család és a vallási közösség határait: Szavak vérrokonok között.