Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Maria Ondina Braga (1932-2003)
Karácsony Kínában
Kovács Lenke fordítása
Magyar Napló, 2004. március


Tung asszony mindig két nappal a karácsonyesti vacsora előtt érkezett. Ilyenkor már reggel ott láttam őt a főudvaron a kertész nővér mellett, ahogy a fajansztartókban álló törpe narancsfákat csodálja. Olykor véletlenül megláttam, amint elbűvölten szemléli a kolostor által állított betlehemet. Végül az asztalnál találkoztam vele.
Tung asszony minden év karácsonyán Formosából Makaóba utazott, hogy Krisztus születését elsőszülöttje, Chen-Mou nővér társaságában ünnepelje.
Ezekben a napokban, minthogy a növendékek a vakációjukat töltötték, a kollégium refektóriuma még nagyobbnak és lehangolóbbnak látszik: csak én és Lu kisasszony ültünk a tanárok hosszú asztalánál. Tung asszony jelenléte, mely más alkalmakkor talán észrevétlen maradt volna (minthogy a terem cementtel borított belső udvarok és zöldellő növények között húzódott végig), ilyenkor szembeszökővé vált.
Az alacsony, szikár Tung asszonynak mindent megfigyelő, mégis elgondolkozó tekintetű szeme volt; szüntelenül mosolygott, angolul beszélt, szerette a jó ételeket és a dohányt, és szeretett ma-jong-ot játszani. A szolgálók kedvesen köszöntötték a folyosón, különleges ételeket készítettek neki, és a teát a szobájába vitték. Amellett, hogy az igazgatóhelyettesünk anyja volt, gazdag asszony hírében is állt – minden szentestén ezüstpénzt osztogatott a személyzet tagjai közt.
Ezen az estén három apáca jelent meg vacsoránkon (a szabályzat értelmében azonban nem ehettek velünk): az igazgatónő, az igazgatóhelyettesnő és a főtanfelügyelő nővér. Mereven kihúzva magát, két kezén selyemkendővel letakart lakk tálcát egyensúlyozva, Tung asszony az étkező ajtajában fogadta őket, s az ajándékot szertartásosan átadta leányának, aki, amint elvette, az igazgatónőnek nyújtotta át. Az ajándék szezámolaj és finom rizsliszt keverékéből készült sütemény volt. Mikor a főnöknő a süteménnyel megrakott tálcát az asztalra helyezte, a talpig vörösbe öltözött Tung asszony, hímzett cipőben, jádekő hajtűkkel hajában mélyen, majdhogynem a földig hajolt. Ezután imát mondott. A belső udvarról, a konyha ajtajából kíváncsi szolgálók lestek minket.
Tung asszony nem volt keresztény sem az első, sem a második és sem a harmadik karácsonyon, amit Makaóban töltöttem, noha minden évben katekumennek mondta magát. A vacsora után általában erről folyt a beszélgetés. Az igazgatónő, egy ráncos kezű francia nő, aki régen a pekingi egyetemen tanult, s kínaiul nyelvtankönyvbe illő mondatokban beszélt, udvariasan a keresztelő felől érdeklődött. Tung asszony fejét lehorgasztva csak habogott, s közben egyre Chen-Mou nővér felé mutogatott. Majd lánya… a lánya megmondja. Lelkét tekintve akár kereszténynek is nevezhette volna magát, ha a szíve nem árulja el. De a szíve továbbra is kitartott régi hite mellett. Mégis, az éjféli szertartásra ünnepi ruhát öltött, a szobájában pedig ott állt virágokkal körülvéve a Kisjézus, s lelkét elárasztotta az öröm, mintha igazi keresztény lett volna.
Chen-Mou nővér, félig elnéző, félig kényszeredett mosollyal véget vetett a társalgásnak, s a süteményes tálcát a főnöknőnek nyújtotta, aki néhány darabot félretett a kolostor számára. A többit az éjféli mise végeztével mi ettük meg, forró csokoládéval kísérve.
A csokoládé a főnökasszony várva-várt ajándéka volt. Tung asszony kedvesen tréfálkozva „párizsi teá”-nak nevezte. Miután mindhárom mise véget ért, a három apáca másodszor is megjelent a kollégiumi ebédlőben, hogy békecsókot váltson velünk, s hogy átadja nekünk a nagy csupor gőzölgő csokoládét. Alighogy jöttek, máris indultak vissza (nagyon is késő volt ahhoz, hogy tovább maradjanak), és Lu kisasszony, a vakbuzgó harmadrendi ferences nővér, aki mindenben az apácákat utánozta, sebtében belekortyolt a forró italba, aztán utánuk sietett.
Így hát én és Tung asszony ott maradtunk, egymással szemben. Az asztal közepén álló illatos gyertyák lángjánál két szeme remegő-pislákoló fénycsíknak tűnt. Elmosolyodtunk. A terem mélyén egyszer csak szétnyílt az ajtót takaró függöny. Az egyik szolgáló lépett be csöndesen. Rizspálinkát hozott.
Azt hiszem, az iskolában tiltott italnak számított a rizspálnika, s a hátsó ajtókon keresztül jutott be. Az viszont biztos, hogy akkor, karácsony éjszakáján, a nagy és kihalt ebédlőben mindketten ittunk belőle a szezámmagos sütemény mellé.
A bortól tűz lángolt a torkomban, és könnyek gyűltek a szemembe. Ami Tung asszonyt illeti, ő lassan ízlelgette, süteményt mártogatva belé, s minthogy a „párizsi tea” nem ízlett neki igazán, két pohárkával is ivott.
Ezalatt Aldegundes, a kolostor legöregebb makaói szolgálója helyi ételkülönlegességekkel: aluares-szel, fartes-szel és coscorao-val megpakolva jelent meg, elmagyarázva nekünk, hogy az aluares a „Kisjézuska” nyoszolyája, a fartes a párnája és a coscorao pedig a takarója. Mindezt angolra fordítottam Tung asszonynak, aki meghatónak találta, és bőkezűen megjutalmazta az idős asszonyt.
Amikor a fehér, bámész hold alatt, mely hajnalra telet jósolt, már hazafelé tartottunk, Tung asszony végül kiöntötte a szívét.
A kislány tudja… – a kislányon Chen-Mou-t, az iskola igazgatóhelyettesét értette –, tudja, hogy ő továbbra is a termékenység istennőjét imádja. Egy apró, teljesen meztelen, csupa arany kis istennőről volt szó. O volt az, aki gyermekekkel ajándékozta meg. A hét éven keresztül terméketlen Tung asszony, mikor a férje már új feleséget készült maga mellé venni, az ő isteni közbenjárásáért folyamodott. Ezért szereti őt továbbra is. Egész boldogsága onnan ered, abban az órában gyökerezik, amikor az istennő meghallgatta őt.
Tűnődő tekintettel, két kezét ölében összekulcsolva hirtelen megállt a tágas, holdfényes átrium közepén. S mikor megszólalt, a szavai olyan lassan és szabadon áramlottak, mintha magához beszélt volna:
– … És mily csodás Miasszonyunk szüzességének misztériuma! Egyszerre szűz és anya…Hát nem ez olvasható a Teremtés Könyvében: „A férfi pedig elhagyja apját és anyját, hogy asszonyával egyesülhessen, és így kettejükből egy test és egy lélek lészen”? Nem ezt parancsolta az Úr? Miért más akkor Krisztus anyja e férfiak és nők által lakott világban, ahová a Fiú eljött, hogy a szeretetet hirdesse? A termékenység istennője, az otthonok őre, a férfi vágyát társáéval egybeszőve, s e vonzalmat erősítve igenis csodát, noha ésszel felfogható csodát tett. Épp ilyen csoda az is, amit a természet a növényekkel és állatokkal tesz. És az, hogy az ég épp a megfelelő évszakban árasztja el esővel a földet.
Tovább indultunk a szálláshelyünk felé. Nehéz lett volna felelnem Tung asszony kétségeire, és úgy látszott, mintha ő sem várna választ. Hirtelen témát váltott; az időjárásról, visszaútjáról és a makaói szolgáló finom édességeiről kezdett el beszélni.
Mikor már a házban voltunk, áthívott magához, hogy megnézzem a betlehemét. A szoba erősen illatozott a tömjéntől. A fiókos szekrény tetején, virágok között, ott volt a Kisjézus, élénkpiros selyem köntösben, fekete bársony cipőcskében, arcán kínai vonásokkal.
Aztán Tung asszony félénken kihúzott egy fiókot…és előtűnt az istennő.
A Kisjézus márványból volt. A termékenység istennője aranyból. Az egy arasznyi Gyermek pompás ruhákba öltöztetve állt. Az aprócska istennő mezítelenül ült.
Tung asszony szeme az enyémet figyelte, mintha megértést keresne benne, de a szavaiból, ahogy gyorsan beszélni kezdett (hogy visszatartsa az enyéimet?), önbírálat csengett ki. Nem, nem lett volna szabad ezt csinálnia. A lánya megmondta, hogy a Kisjézus a szekrény tetején szomorú lesz az istennő miatt, aki a fiókban van. És ki tudja ezt jobban a lányánál?
Én a rizspálinka ellenére is fáztam már. A tél arrafelé hirtelen szokott beköszönteni. Tung asszony keze mégis forró volt, és az arca lángolt.
Elköszöntünk egymástól. Mindig is el akartam mondani neki, hogy nyugodjon meg; hogy a Kisjézus, ott a szekrény tetején, biztosan nem lesz szomorú a fiókban lévő istennő miatt. De az alatt a három karácsony alatt, amit vele töltöttem, egyszer sem mondtam ezt el neki. Úgy éreztem, hogy csak felzaklatnám Tung asszonyt és, hogy valamiért amúgy sem hinne nekem.

 

 

Maria Ondina Braga
A féléletű ember

Kovács Lenke fordítása

Megrögzött ópiumszívó volt. Elég volt, ha az ember egy kevéssel dél előtt ment oda, és megfigyelte csüggedt tekintetét, melyet a boltban ránk vetett, meg a mozdulataiból és szavaiból áradó halálos fáradtságot.
Eleinte bolondnak véltem. Középkorú férfi, az arca kedves, noha borzasztóan beesett; a vevőit sosem maga szolgálta ki, hagyva, hogy boltját felbolygatva összevissza turkáljanak a halom régiség között; míg ő, ide-oda csoszogva, sóhajtozva néhány egykedvűen odavetett szótaggal válaszolt.
Aztán megértettem. Eszembe jutott, amit Camilo Pessanharól olvastam: hogy élőhalott, pune-tio-iane-mean, azaz „féléletű” ember volt. A régiségkereskedő is efféle tetszhalott volt. Reggelenként mérhetetlen üresség sütött a tekintetéből, amitől – noha testben jelen volt – úgy látszott, mintha lélekben nagyon távoli helyeken járna.
Délutánra azonban teljesen kicserélődött. Újjáéledése, úgy négy óra tájban, maga volt a csoda. Az üzletet bezárva délutáni pihenőt tartott (meglehetősen szokatlan dolog Kínában, ahol az emberek reggel tíztől este tízig egyhuzamban dolgoznak, s az ebédet meg a vacsorát a bolt ajtajában állva fogyasztják el), ahonnan felfrissülve, ragyogó arccal bukkant elő, s csak úgy ömlött belőle a szó.
Ilyenkor már csak azért is érdemes volt odamenni hozzá, és rákérdezni egy jádekőből faragott Buddha-szobor árára, hogy az ember végighallgassa mindama uralkodócsaládoknak, híres dinasztiáknak felsorolását, melyek tiszteletre méltóságáért s jó híréért a boltos tűzbe tette volna a kezét.
A sötét, odúszerű bolt egy fészerre nézett, melyet zsúfolásig megtöltöttek a Van-Li császár uralkodásának idejéből fennmaradt sírkövek – ama korszak kövei, melynek folyamán Kínában megjelentek az első órák.
A boltos letűnt korokból itt maradt, füstölögve égő, festett lámpásokkal világított, s ettől az egész helyiség kísértetiessé vált.
Délutánonként mindenkivel szívélyesen bánt: a régi bútorokért rajongó ínyencek egyikét-másikát még teával is megkínálta. Vagy egy mandarinok szállítására szolgáló riksa kikopott ülőpárnájára, vagy egy gyaloghintó kagyló formájú, mély ülésébe ültette őket. Konfuciust idézte nekik: „Az ember – jelleme által – éppoly erős, mint a szabadon áradó víz. A világ züllöttsége rontja meg.” Egy darabig csöndben volt… – talán meghatódott? Pár pillanat elteltével azonban megint a régi volt.
Amott az a bambuszból készült edény egy híres császárnőé volt, s a Tsi-Ming ünnepére – az áprilisi halottak napjára – készíttette. Minden bizonnyal ebben őrizte elhunyt férjének csontjait. A bambusz volt a legkiválóbb, a Mindenható által megszentelt fa, minden földi növény közt a leghasznosabb, mellyel az Úr Kína földjén járva ajándékozta meg a népet. Igen, a bambusszal és a rizzsel, mely évente akár háromszor is termést hoz. Az antikváriusnak rizspapírra rajzolt képei, bambuszrostból készített fóliánsai is voltak. Polcokon keresgélt, faliszekrények ajtaját tárta szélesre, s egyre-másra remekművekkel, igazi kincsekkel lepte meg az embert.
A hajók és A-Ma istennő, a hajósok védelmezőjének ünnepén, mely a halpiacra szállító halászok számára is szabadnapot jelentett, az antikvárius megtudakolta, hogy ettünk-e a banánlevélben párolt rizspudingból, s hogy az utcán mi is bekapcsolódtunk-e az oroszlántáncba.
Az év első teliholdjának szeptemberi ünnepén azt a tanácsot adta, hogy kapaszkodjunk fel valamelyik dombra, és onnan nézzük végig az év legaranylóbb, legkerekebb csillagának születését.
A Holdév ünnepe előtti napon a régiségboltot a barackfa virágzó ágával csinosították ki, és az ajtó feletti boltívre az üzlet tulajdonosa vörös alapon aranyszín betűkkel írta ki az ilyenkor szokásos jókívánságot: Kung Hei! – Boldog új esztendőt!
Középen Long sárkány, a császári hatalom jelképének, a Kelet és a Tavasz szimbólumának színtiszta gvajakfából kifaragott, gyöngyházberakással díszített képmása magasodott, az öt karmú állatistené, aki képes oly hatalmasra nőni, hogy körbeöleli az égboltot, s aki az esőt osztja és a vizek folyását szabályozza.
A bejáratnál lévő különös hangszer mellett, melyről a régiségkereskedő határozottan állította, hogy abból a korból származik, mikor a zenét az emberek még az istenségből kiáradó harmóniaként tisztelték (épp ezért e hangszeren csak a templom szüzei játszhattak), az erőt szimbolizáló, achátkőből faragott teknősbéka állt. Ettől nem messze egy féldombormű volt, mely a császárnők emblémáját, a főnixet, valamint a természet őselemeit, a fémet, a fát, a vizet, a tüzet és a földet magukban egyesítő egyszarvúkat ábrázolta. Leghátul, a bolt belsejében hatalmas gyékényszőnyeg hevert, melyre göcsörtös, ágas-bogas törzsével, szélben hullámzó mellékgyökereivel a szent fát – a fikuszt – festették.
Még a régiségkereskedő is valamiképpen időn kívüli lény volt. Csontsovány arcával, évszázados elefántcsontra emlékeztető bőrével úgy bukkant elő a régmúlt idők kövei és porcelánjai, a pompás faanyagok, a pergamenek és festett papírtekercsek közül, mint valamiféle szellem vagy árnyalak, aki eljött, hogy számba vegye – és egyszersmind meg is hazudtolja – a különböző korszakokat.
Beszélt angolul, és emellett valamicskét portugálul is, az r és l hangokat felcserélve. Elmagyarázta a világ csodálatos keletkezését: a semmi gyermeke, a hatalmas Tai-Ki megteremtette a férfi őselem Yangot, a pozitív princípiumot; Yang pedig, mivel önmagában tétlenségre volt kárhoztatva, létrehozta negatív párját, Yint, a női őselemet. Innen ered a világmindenség egyensúlya – a Yin–Yang –, mely a Yin-földet az eső könnycseppjei és a nap mosolya közt megtermékenyítő Yang-égben, a szivárvány megdicsőülésében mutatkozik meg, melyről minden kínai szemérmesen elfordítja tekintetét.
Miután megízlelte az istenek nektárját, az ópiumszívó érteni kezdte az égi lakók beszédét, és – mintha csak félisten volna – elragadtatással adta tovább.
Délután volt, nem sokkal múlt négy óra.
Elmentem hozzá, hogy lássam és halljam őt. Szavai időről időre zenévé oldódtak fel fülemben, s míg őt hallgattam, gondolataim el-elkalandoztak. Örömöt lelek a talányos dolgokon való töprengésben… Mi vitte ezt az embert az ópiumszívás bűnébe? Talán szerelmi csalódás? Valami tüzes vérű, csalfa aszszony, aki egy másikra cserélte őt? Vagy egyetlen gyermeke, egy elkényeztetett fiú (talán e szerelem gyümölcse), akiben csalódott, aki megrabolta és tönkretette őt, miután fegyveres támadásba keveredvén, s megismervén a zárka gyötrelmeit, Hong-Kongba – vagy ki tudja, hová – szökött…? „…erős jelleme által …a világmindenség egyensúlya…” De szükséges-e, hogy az ember valamilyen romantikus okot találjon ki? Nem elég-e maga a törékeny emberi lét, maga az életundor? „A világ züllöttsége rontja meg.”
A régiségkereskedő nem olvasott újságot, nem tudott arról, ami messze történik – nem is akarta tudni. Tragédiák? Háborúk? Elég csak arra a hatalmas festményre nézni, mely az istenek és a szörnyek csatáját ábrázolja. Borzalmas, ahogy a szörnyek (talán démonok?) tüzes glóriájukat fitogtatják, melyek álnokul az isteni főket övező sugárkoronák közé vegyülnek.
A kincset érő régiségek közt e szépségre szomjazó, ékes szavakkal szóló, lelkesült ember valóban egy anyagtalan világ mindenható urának tűnt. És ő volt az a limlomokat őrizgető férfi is, aki délelőttönként beszéd helyett csak suttogni bírt, a férfi, akinek szemében őrület ült: a „pune-tio-iane-mean”, a féléletű ember.
Ó, hogy a bodorodó füstben rejlő hatalmas élvezet, egy jókora adag ebből a mesterséges boldogulásból e nemes teremtményt álnok módon másnap reggelre porban csúszó féreggé, minden élőlény legnyomorultabbikává alacsonyítja majd! Az ópium tette ezt vele, vagy az élet? Hiszen élete valójában maga az ópiummámor volt.