Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jókai Mór
A bizebán
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár



A szultán siketnémáit nevezik így.
Egyszerű a mesterség, ahogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tíz-húsz rúpiáért, minőség szerint a gyermekeket egyéves korukban, amikor még nem tudnak beszélni.
Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, amitől azok tökéletesen megsiketülnek.
Kétharmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben; azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is drága.
A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni nem tanulhat meg, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban, melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában megnevezni. Ember, akinek nincsen lelke.
Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett cikkek a szerájban.
Ők vannak mindig a szultán körül ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők őrzik legrejtettebb iratait, s keze alatt vannak, midőn vezérekkel tanácskozik.
Hiszen ők nem hallják, amit más beszél; nincs fogalmuk szavak értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betűk, miket szemeik láttára írnak: nincs lelkükben a leírt szónak megfelelő gondolat; és nem szólhatnak senkinek afelől, amit szemeik láttak.
Ezek a nyomorult bizebánok.
Hanem azért bíborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból lakomáznak, s átalán igen nagy kegyben részesülnek… Mint a majmok, mint a papagájok, miket nagyurak játékul tartanak szobáikban.
Nem is tanítják e lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdulni, kezébe adott tárgyat a mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésővel lemetélni, turbánja tekercsét felkötni: ennyi az egész tudomány, amire őket szoktatják. Ahogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy szolgáljon, s a nekivetett tárgyakat hordja ura után.
III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedves bizebánja, a többieknél szelídebb, szánalomra méltóbb. Azokban a nagy olajszínű szemeiben annyi eszmélet, annyi érzelem látszott meg; milyen kár érte, hogy nem tud sem érezni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt, mint a többi bizebánnak! Mire volna egy siketnémának a név? Úgysem hallja, ha megszólítják.
A bizebán rendesen eunuch is; a szeráj belsejében járhat. Mustafa sokszor küldött testvérének, a szép Salihának bizebánja által azon dudaimokból, mik a szeráj kertjében teremnek, s miknek az a szomorú történetük van, hogy a szultán egy érett dudaim-ugorkát nem találva a helyén, miután izoglánjai nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét izoglánnak felhasíttatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.
A szép Saliha olyan jószívű teremtés volt; látta, hogy testvére bizebánja milyen szelíd, nyájas fiú, s nem restellt vele enyelegni, néma játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, amit a bizebán olyan hirtelen felfogott. A szép Saliha úgy sajnálta ezt a szegény fiút: miért nincsen ennek lelke?
Egyszer a szép Salihának az a gondolatja támadt a ciprusok berkében sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrablott lelket visszaadni elevenholt gazdájának.
Ha megmutatná neki valaki a betűk sorozatát, s azután mutatna neki egy ismeretes tárgyat s annak a nevét a betűkből összeállítaná előtte, nem ismerné-e meg ezáltal lassanként az egész világot?
Saliha megkísérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá nézve, a szeráj egyhangú magányában; hallottuk már hírét, hogy hosszú fogságban zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra táncolni; és mivel volna a szeráj fogsága kellemesebb a bástyákénál, s miért ne volna egy siketnéma olyan háladatos, mint egy pók?
Salihát az első kísérlet után meglepé a bizebán lángeszű felfogása. Egyszeri mutatásra megérte mindent, az alphabet minden betűjét le tudta rajzolni a földre eső áttekintés után, s ami tárgy nevét egyszer elolvasá, többet el nem felejté.
Az első siker még többre buzdította Salihát. Hátha beszélni is lehetne a bizebánnal? Hogyan? Beszélni? Igen, éspedig úgy beszélni, hogy azt más észre ne vehesse – a kezek által.
Az emberi kéznek öt ujja van; ez öt ujj lefogása és kinyújtása annyi változatot ad, amennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Így egyetlenegy kéz mozgásával egész szavakat leírhatni, miket csak az ért, ki e titkos jegyeket ismeri.
A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e néma beszédet, s Salihának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem tudhatja, s aztán kötődhetett Mustafával, azt állítva, hogy mind e titkokat e bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla.
A bizebánra ki gyanakodott volna? Hiszen ő siket és néma.
Azonban Mustafa herceg Ozmán császár halálával trónra került, s az ifjúi tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom kormányát viselje.
A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei körös-körül mind megnőttek.
Volt akkor egy nagy embere az országnak. Raghib basa, kinek erős keze még egy ideig fenntartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyiptom lázadó fejedelmeit letörte, s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.
Raghib basa nemcsak hős volt a harcban, hanem hírhedett költő is, s nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbkori írók mint államférfit „vezérek főnökének” (Szadrul vezír), mint írót „Rumélia költői fejedelmének” (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában, a „Zezinet olulum”-ban (tudományok hajója), mindazon kincs össze van gyűjtve, amit kelet költői a pusztában, az oázoknál, szétszórva hagytak; ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli és mellette a gazdag medreszt, magasabb tudományok számára és az imaretet, szegény tanulók táplahelyéül; ott állott ez örök emlékek közepette a csorgó szökőkút mellett a turbech, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.
De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él és halandó ember, hiszen Mustafa szultán idejéről van szó, arról az időről, mikor még a szép Saliha arca friss volt, mint a hajnal előtt kinyílt lótuszvirág szirma.
Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint amidőn őt testvére kezével megajándékozá.
Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy ötvenkilenc esztendős volt, midőn Salihát nőül vette, és mégis úgy szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána.
De íme, újra halálról beszélek, pedig Raghib basa még él és uralkodik, nemcsak a mozlimek felett, hanem a mozlimek uralkodója, a padisah felett is, kinek szívét teljesen meghódítá azáltal, hogy még gondolatait is kitalálja.
Ezt a szó teljes értelmében kell venni.
Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, amíg egy nagy smaragddal rakott táblájú könyvbe be nem írta az elmúlt nap eseményeit s saját szíve érzéseit, gondolatait. Ennek a könyvnek egy saját kis szobája volt, amelybe azt a szultán saját kezével szokta bezárni és még azon fölül a bezárt szobában őrködött a könyv felett a kedvenc bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.
Kijöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud, és az olvasott sorokat tovább tudja adni másnak?
Ama kis szobának volt egy kerek szelelőablaka, mely a Khaszoda mecsetje felé nyílt, azt pedig úgy eltakarta a kígyós folyosó, hogy éppen csak a szeráj mecsetjéből lehete odalátni.
Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a szultánával, szokás volt, hogy amint szobájából megindult, a murzim egy kis csengettyűre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy kalapáccsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: „Ahamdu lillahi Rabbil alemün!” (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett.)
Erre mindenki leborult arcra és úgy maradt mindaddig, míg a szultán a mecset ajtajához nem ér, midőn az imám újra kiálta: „Allahú ekbér!” (nagy az Isten), s erre fölkeltek a földről.
Ez általános földreborulás rövid időköze alatt ott a khaszoda kerek ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegtetéseket követte el ujjaival, s azután ismét sebesen visszahúzódott.
Senki sem vehette azt akkor észre. Hanem a mecset ajtajában térdepelve vigyázott e titkos jegyekre Saliha, s azoknak betűiből megtudott mindent, amit azon este a szultán naplójába beírt, s még azon éjjel megmondta férjének.
Raghib basa pedig bölcs férfi volt, aki a titkoknak hasznát tudta venni. Ezúton kiismerte ellenségeit, s el tudta őket távolítani útjából; megtudta a szultán vágyait, s megelőzte őket; ami jót tett, azt mind a szultán nevében tette; a fényt, dicsőséget; mit ő szerzett, mind neki engedte, s még azt is elhitette Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a gyönge lelkű fejedelem csak festett báb volt lángeszű fővezére kezében, ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte föl.
Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt; költeményeiben dicsőíté őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek nevezte őt, mivelhogy országának jövedelme hatmillió piaszterrel szaporodott, ami az ő érdeme volt.
És azt nemcsak Törökországban tudták, hanem egész Európában, hogy nem Mustafa uralkodik Stambulban; hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta azt.
Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei: Hamil basa, Bahir Mustafa és Mohamed Emin, kik irigylék a nagy vezér hatalmát. Megmondták a szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála nélkül tesz mindent, s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő maga volna a padisah.
Íme most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül tenni a szolga, aki csak por az ő ura előtt.
Nagy Fridrik, a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszében bízva, őt szövetségre felszólítá, s a szerződés már alá is volt írva.
Ha az létrejön, talán még egyszer felemelkedik Törökország holdja. Olyan szerencse volt az, ami csak egyszer szokott kínálkozni egy nemzet életében.
De Mustafa szívét fellázítá a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá, hanem vezéréhez fordulnak. Amint az árulkodók elhagyák, nem szólt senkinek egy szót is, hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és beleírta abba, amit szívében elgondolt.
Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát, s ment az esteli imára. Ebben az órában a khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a figyelmező Salihának.
„Raghib, fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek. Írásaidat elveszik!”
Mustafa szultán nyugodt szívvel tért vissza hálószobájába a mecsetből ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még. Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat Raghibért, akik a nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.
És íme a bosztandzsik, akik másnap a szultán parancsával siettek Raghibhoz, hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, akit meg nem öl többé senki.
Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt címezve, bársony borítékba téve.
Azt elvitték a szultánhoz azzal a hírrel, hogy Raghibot halva találták.
A szultán ezt olvasá a levélből.
„Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra adá, hogy te engemet meg akarsz ölni, mivel a poroszok királyával az ország javára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy meghaljak és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél országoddal? A próféta színe előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.”
A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedtség miatt. E titkot, mi egyedül lelkében volt elzárva, hogyan tudhatta meg más?
Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától író tollat, az álomlátásokat – csak ami hozzá legközelebb volt, arra nem gondolt, hogy a néma is tud beszélni.
A gyaurok nagy fejedelme, Frigyes, midőn Mustafa szultán maga akarta a megkezdett szövetkezést újra összeköteni vele, azt felelte neki, hogy egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem közli tanácsát, s Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségre méltatá, vele a minden hívők urával, a királyok királyával szóba sem ereszkedett.
Mustafa sokszor megsiratta azután Raghibot, s lassanként egész búskomorrá vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják meg mások.
A bizebán ez eset után megszűnt Salihát értesíteni a szultán titkairól. Nem volt kiért tegye azt többé.
Hanem rövid időn egymás után látta három nagyvezér levágott fejét a szeráj kapujában ezüsttálcára kitéve.
Először jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország pecsétnyomója, ezt megölték együgyűsége miatt, „ki alatt a krónikaíró szerint, sem jó, sem rossz nem történt az országban”.
Utána jött Bahir Mustafa feje. Ezt levágták kegyetlenségei miatt.
Harmadik volt Mohamed Emin nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel gyáva volt a harcban.
Mustafa sírt mind a három nagyvezér halálán; siratta – de nem őket, hanem a felejthetetlen Raghibot, aki oly bölcs volt, oly derék és olyan vitéz. Mindenik nagyvezérének levágott feje Raghibra emlékezteté őt.
A bizebán pedig nevetett magában. A süketnémák nevetni is tudnak, mikor egyedül látják magukat.
Csak ő tudta, hogy mi történt.