Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Jókai
Mór
A
bizebán
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-tár
A szultán siketnémáit nevezik így.
Egyszerű a mesterség, ahogy a siketnémákat szerzik. Golgondában egy pár száz
ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják
tíz-húsz rúpiáért, minőség szerint a gyermekeket egyéves korukban, amikor még
nem tudnak beszélni.
Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, amitől
azok tökéletesen megsiketülnek.
Kétharmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben; azért
a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is drága.
A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni nem tanulhat meg, s
minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban, melyben jár
és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában megnevezni. Ember, akinek
nincsen lelke.
Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett cikkek a szerájban.
Ők vannak mindig a szultán körül ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők őrzik
legrejtettebb iratait, s keze alatt vannak, midőn vezérekkel tanácskozik.
Hiszen ők nem hallják, amit más beszél; nincs fogalmuk szavak értelméről, nem
értik, mit jelentenek azok a kanyargó betűk, miket szemeik láttára írnak: nincs
lelkükben a leírt szónak megfelelő gondolat; és nem szólhatnak senkinek afelől,
amit szemeik láttak.
Ezek a nyomorult bizebánok.
Hanem azért bíborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket viselnek,
s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból lakomáznak, s átalán
igen nagy kegyben részesülnek… Mint a majmok, mint a papagájok, miket nagyurak
játékul tartanak szobáikban.
Nem is tanítják e lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek szükséges.
Őrt állani, helyéből meg nem mozdulni, kezébe adott tárgyat a mutatott helyre
vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésővel lemetélni, turbánja tekercsét
felkötni: ennyi az egész tudomány, amire őket szoktatják. Ahogy egy kutyát szokás
megtanítani arra, hogy szolgáljon, s a nekivetett tárgyakat hordja ura után.
III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedves bizebánja, a
többieknél szelídebb, szánalomra méltóbb. Azokban a nagy olajszínű szemeiben
annyi eszmélet, annyi érzelem látszott meg; milyen kár érte, hogy nem tud sem
érezni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt, mint a többi bizebánnak! Mire volna
egy siketnémának a név? Úgysem hallja, ha megszólítják.
A bizebán rendesen eunuch is; a szeráj belsejében járhat. Mustafa sokszor küldött
testvérének, a szép Salihának bizebánja által azon dudaimokból, mik a szeráj
kertjében teremnek, s miknek az a szomorú történetük van, hogy a szultán egy
érett dudaim-ugorkát nem találva a helyén, miután izoglánjai nem vallották meg,
hogy ki ette azt meg, hét izoglánnak felhasíttatta a gyomrát; szerencsére a
hetedikében megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.
A szép Saliha olyan jószívű teremtés volt; látta, hogy testvére bizebánja milyen
szelíd, nyájas fiú, s nem restellt vele enyelegni, néma játékkal kérdezgetve
tőle mindenfélét, amit a bizebán olyan hirtelen felfogott. A szép Saliha úgy
sajnálta ezt a szegény fiút: miért nincsen ennek lelke?
Egyszer a szép Salihának az a gondolatja támadt a ciprusok berkében sétálva,
hogy nem lehetne-e egy ilyen elrablott lelket visszaadni elevenholt gazdájának.
Ha megmutatná neki valaki a betűk sorozatát, s azután mutatna neki egy ismeretes
tárgyat s annak a nevét a betűkből összeállítaná előtte, nem ismerné-e meg ezáltal
lassanként az egész világot?
Saliha megkísérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá nézve,
a szeráj egyhangú magányában; hallottuk már hírét, hogy hosszú fogságban zárt
rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra táncolni; és mivel volna a szeráj
fogsága kellemesebb a bástyákénál, s miért ne volna egy siketnéma olyan háladatos,
mint egy pók?
Salihát az első kísérlet után meglepé a bizebán lángeszű felfogása. Egyszeri
mutatásra megérte mindent, az alphabet minden betűjét le tudta rajzolni a földre
eső áttekintés után, s ami tárgy nevét egyszer elolvasá, többet el nem felejté.
Az első siker még többre buzdította Salihát. Hátha beszélni is lehetne a bizebánnal?
Hogyan? Beszélni? Igen, éspedig úgy beszélni, hogy azt más észre ne vehesse
– a kezek által.
Az emberi kéznek öt ujja van; ez öt ujj lefogása és kinyújtása annyi változatot
ad, amennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Így egyetlenegy kéz mozgásával
egész szavakat leírhatni, miket csak az ért, ki e titkos jegyeket ismeri.
A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e néma
beszédet, s Salihának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat kérdezhetett
meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem tudhatja, s aztán
kötődhetett Mustafával, azt állítva, hogy mind e titkokat e bűbájos kabbalisticus
táblákból tudta meg róla.
A bizebánra ki gyanakodott volna? Hiszen ő siket és néma.
Azonban Mustafa herceg Ozmán császár halálával trónra került, s az ifjúi tréfák
helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom kormányát viselje.
A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei körös-körül mind
megnőttek.
Volt akkor egy nagy embere az országnak. Raghib basa, kinek erős keze még egy
ideig fenntartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyiptom lázadó fejedelmeit
letörte, s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.
Raghib basa nemcsak hős volt a harcban, hanem hírhedett költő is, s nemzetének
legnagyobb tudósa, kit a későbbkori írók mint államférfit „vezérek főnökének”
(Szadrul vezír), mint írót „Rumélia költői fejedelmének” (Szultani Suari Rum)
neveznek, kinek roppant munkájában, a „Zezinet olulum”-ban (tudományok hajója),
mindazon kincs össze van gyűjtve, amit kelet költői a pusztában, az oázoknál,
szétszórva hagytak; ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli és mellette
a gazdag medreszt, magasabb tudományok számára és az imaretet, szegény tanulók
táplahelyéül; ott állott ez örök emlékek közepette a csorgó szökőkút mellett
a turbech, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.
De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él és halandó
ember, hiszen Mustafa szultán idejéről van szó, arról az időről, mikor még a
szép Saliha arca friss volt, mint a hajnal előtt kinyílt lótuszvirág szirma.
Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint amidőn
őt testvére kezével megajándékozá.
Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy ötvenkilenc esztendős
volt, midőn Salihát nőül vette, és mégis úgy szerette őt az asszony, hogy midőn
férje meghalt, megtébolyodott utána.
De íme, újra halálról beszélek, pedig Raghib basa még él és uralkodik, nemcsak
a mozlimek felett, hanem a mozlimek uralkodója, a padisah felett is, kinek szívét
teljesen meghódítá azáltal, hogy még gondolatait is kitalálja.
Ezt a szó teljes értelmében kell venni.
Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, amíg egy nagy smaragddal
rakott táblájú könyvbe be nem írta az elmúlt nap eseményeit s saját szíve érzéseit,
gondolatait. Ennek a könyvnek egy saját kis szobája volt, amelybe azt a szultán
saját kezével szokta bezárni és még azon fölül a bezárt szobában őrködött a
könyv felett a kedvenc bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.
Kijöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud, és az olvasott
sorokat tovább tudja adni másnak?
Ama kis szobának volt egy kerek szelelőablaka, mely a Khaszoda mecsetje felé
nyílt, azt pedig úgy eltakarta a kígyós folyosó, hogy éppen csak a szeráj mecsetjéből
lehete odalátni.
Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a szultánával,
szokás volt, hogy amint szobájából megindult, a murzim egy kis csengettyűre,
melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy kalapáccsal; arra a mecset előtt
álló imám kiáltá: „Ahamdu lillahi Rabbil alemün!” (Istentől jő a kegy, ő az
úr minden felett.)
Erre mindenki leborult arcra és úgy maradt mindaddig, míg a szultán a mecset
ajtajához nem ér, midőn az imám újra kiálta: „Allahú ekbér!” (nagy az Isten),
s erre fölkeltek a földről.
Ez általános földreborulás rövid időköze alatt ott a khaszoda kerek ablakocskáján
egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám másodszor nem kiáltott,
a legcsodálatosabb billegtetéseket követte el ujjaival, s azután ismét sebesen
visszahúzódott.
Senki sem vehette azt akkor észre. Hanem a mecset ajtajában térdepelve vigyázott
e titkos jegyekre Saliha, s azoknak betűiből megtudott mindent, amit azon este
a szultán naplójába beírt, s még azon éjjel megmondta férjének.
Raghib basa pedig bölcs férfi volt, aki a titkoknak hasznát tudta venni. Ezúton
kiismerte ellenségeit, s el tudta őket távolítani útjából; megtudta a szultán
vágyait, s megelőzte őket; ami jót tett, azt mind a szultán nevében tette; a
fényt, dicsőséget; mit ő szerzett, mind neki engedte, s még azt is elhitette
Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a gyönge lelkű fejedelem csak festett báb
volt lángeszű fővezére kezében, ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után,
mikért kezét sem emelte föl.
Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt; költeményeiben
dicsőíté őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által teremtett hajóhadat, fegyvertárt
kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek nevezte őt, mivelhogy országának jövedelme
hatmillió piaszterrel szaporodott, ami az ő érdeme volt.
És azt nemcsak Törökországban tudták, hanem egész Európában, hogy nem Mustafa
uralkodik Stambulban; hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta azt.
Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei: Hamil basa, Bahir Mustafa és
Mohamed Emin, kik irigylék a nagy vezér hatalmát. Megmondták a szultánnak, hogy
őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála nélkül tesz mindent, s
úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő maga volna a padisah.
Íme most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán tudta
nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen ellenségek romlására
történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül tenni a szolga, aki csak por
az ő ura előtt.
Nagy Fridrik, a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszében bízva,
őt szövetségre felszólítá, s a szerződés már alá is volt írva.
Ha az létrejön, talán még egyszer felemelkedik Törökország holdja. Olyan szerencse
volt az, ami csak egyszer szokott kínálkozni egy nemzet életében.
De Mustafa szívét fellázítá a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá, hanem
vezéréhez fordulnak. Amint az árulkodók elhagyák, nem szólt senkinek egy szót
is, hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és beleírta abba, amit szívében
elgondolt.
Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát, s ment az esteli imára. Ebben az órában
a khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a figyelmező Salihának.
„Raghib, fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek. Írásaidat
elveszik!”
Mustafa szultán nyugodt szívvel tért vissza hálószobájába a mecsetből ájtatos
imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még. Holnap reggel
fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat Raghibért, akik a nagyravágyó vezér
fejével térendnek vissza.
És íme a bosztandzsik, akik másnap a szultán parancsával siettek Raghibhoz,
hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, akit meg nem öl többé senki.
Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt címezve, bársony borítékba
téve.
Azt elvitték a szultánhoz azzal a hírrel, hogy Raghibot halva találták.
A szultán ezt olvasá a levélből.
„Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra adá, hogy
te engemet meg akarsz ölni, mivel a poroszok királyával az ország javára tudtodon
kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt
éves vagyok, eleget éltem, hogy meghaljak és eleget, hogy el ne felejtsenek.
Az iratokat, miket nálam találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél
országoddal? A próféta színe előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.”
A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedtség miatt. E titkot, mi egyedül lelkében
volt elzárva, hogyan tudhatta meg más?
Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától író
tollat, az álomlátásokat – csak ami hozzá legközelebb volt, arra nem gondolt,
hogy a néma is tud beszélni.
A gyaurok nagy fejedelme, Frigyes, midőn Mustafa szultán maga akarta a megkezdett
szövetkezést újra összeköteni vele, azt felelte neki, hogy egy okos embere volt
Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem közli tanácsát, s Mustafának
meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak
egyikét szövetségre méltatá, vele a minden hívők urával, a királyok királyával
szóba sem ereszkedett.
Mustafa sokszor megsiratta azután Raghibot, s lassanként egész búskomorrá vált
attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják meg mások.
A bizebán ez eset után megszűnt Salihát értesíteni a szultán titkairól. Nem
volt kiért tegye azt többé.
Hanem rövid időn egymás után látta három nagyvezér levágott fejét a szeráj kapujában
ezüsttálcára kitéve.
Először jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország pecsétnyomója, ezt
megölték együgyűsége miatt, „ki alatt a krónikaíró szerint, sem jó, sem rossz
nem történt az országban”.
Utána jött Bahir Mustafa feje. Ezt levágták kegyetlenségei miatt.
Harmadik volt Mohamed Emin nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel gyáva
volt a harcban.
Mustafa sírt mind a három nagyvezér halálán; siratta – de nem őket, hanem a
felejthetetlen Raghibot, aki oly bölcs volt, oly derék és olyan vitéz. Mindenik
nagyvezérének levágott feje Raghibra emlékezteté őt.
A bizebán pedig nevetett magában. A süketnémák nevetni is tudnak, mikor egyedül
látják magukat.
Csak ő tudta, hogy mi történt.
