Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Bencze
István
Visszaemlékezés
In: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai I--II.
http://www.communio.hu/ppek/k73.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Öregségem ellenére megpróbálok életjelet adni magamról. Jelenleg
kilencvenéves vagyok. Az utolsó két évben nagyon megrokkantam. Nehezen
látok és hallok, azaz az öregség minden áldásában bővelkedem. A jó
Istennek legyen hála! Ezen kívül az utolsó években nagyon feledékeny
lettem. Félek, hogy írásom hézagos lesz, és átfésülésre szorul.
1928-ban kerültem a Manrézába (Zugliget), amikor a novíciusok még
Érden voltak. De P. Vukov úgy intézkedett, hogy menjek egyenest az új
házba, a Manrézába, s így én lettem ott az első aspiráns. A novíciusok
csak két hét múlva érkeztek meg Érdről.
Egyszer nagyon megbetegedtem, de jó katolikus lévén, megfogadtam,
ha meggyógyulok, akkor a misszióba kéredzkedem. Még nem tudtam, hogy
melyik szerzetbe lépjek. Nálunk P. Figula volt az esperes, P. Lovas
pedig a plébános (kik mindketten jezsuiták lettek). Tőlük kértem
útbaigazítást. P. Figula azt mondta: Pista, ha katona akarsz lenni,
légy huszár, ha pedig szerzetes, akkor légy jezsuita. Így kerültem a
jezsuitákhoz.
Mivel asztalos voltam, P. Vukov azt mondta, csak akkor mehetek a
misszióba, amikor a Manréza már be lesz bútorozva. Nagy szerencsém
volt, hogy jól megtanultam a műszaki rajzot, amely otthon és később is
nagy segítségemre volt. Később több asztalos szakmájú aspiráns jött,
és így a munka szépen haladt előre, de így is nyolc évre volt szükség,
hogy mindent elkészítsünk. Csak ezután lehetett szó a misszióról.
1936-ban küldték Kínába a legnagyobb csoportot: négy
skolasztikust (Havas, Jaschkó, Maron, Papilla) és két segítő testvért:
F. Ácsbolt és csekélységemet. Mikor megérkeztünk Tamingba, nagyon jó
volt a helyzet, de a következő évben jöttek a japánok, akik
elfoglalták a városokat, kívül pedig a vörösök és a rablók
garázdálkodtak. P. Szarvas volt a superior és P. Németh a ház rectora,
buzgó és szent ember. A japánok éjjel foglalták el a várost. A
missziós központban körülbelül ezer menekült szorongott. P. Németh
félt, hogy sokat közülük meggyilkolnak, ezért kiment az északi kapuhoz
egy katekistával és kérte az ezredest, hogy mentsék meg ezeket az
embereket, akik keresztények és menekültek. A japán nem sokat értett
belőle, és mivel P. Némethnek nem volt szakálla, azt hitte, hogy
protestáns pásztor. Letérdeltette, és le akarta lőni. Mikor meglátta
kezében a breviáriumot, kikapta a kezéből és megértette, hogy
katolikus pap.
A páter az idegsokk miatt csaknem elvesztette az egyensúlyát,
amikor fel akart állni, és a japán segítette fel, mire a páter
meghívta a tiszteket egy kis villásreggelire. A japánok ,,bomlottak''
Ácsbolt testvér paradicsomos rántottájáért, és kiírták a külső kapura,
hogy a katonák ne zaklassák a missziót. Ez látszólag úgy festett, hogy
lepaktálunk az ellenséggel, de a nép nem bánta, mert tudták, hogy P.
Németh mentette meg az életüket.
A japánok nyolc évig voltak Kínában. Többnyire a városokban
laktak, és a nép nagyon tudta bőszíteni őket. Éjjel felszedték a
vasúti síneket, a nagy utakat aláaknázták. Azért, ha a japánok
kimentek, mindig egy-egy ökrösszekeret kényszerítettek maguk előtt
menni, és azok robbantották fel az aknákat.
A hithirdető munka nagyon megnehezült, mert a japánok azt hitték,
hogy a kínaiakkal vagyunk, a vörösök pedig azt, hogy a japánokkal
barátkozunk. Nekünk több bajunk volt a vörösökkel, mint a japánokkal.
A vörösök mindent ,,kikölcsönöztek''. A motorbicikliket Herhold
testvér úgy mentette meg, hogy kivett belőlük valamit, így nem
lehetett elindítani őket. A bicikliket elvitték, és mikor elromlottak,
akkor visszahozták javítani. Sok mindent elvittek, úgy hogy kettesben
P. Maronnal, aki a házgondnok volt, éjjelenként egyik helyről a
másikra dugdostuk a holmikat, hogy megmentsük őket. De minden
hiábavaló volt, mert már régen elhatározták, hogy a missziót népítélet
által teszik tönkre. A helybeliek nem akartak kötélnek állni. Végül a
falukból hoztak be száz suhancot, akik betanított vétkekkel vádolták a
missziót. Ez akkor történt, amikor a japánok és utánuk a központi
csapatok elhagyták a várost. Hadd idézzem P. Maront:
,,1946. szeptember 28-án éjjel, úgy 11 óra körül a folyosón
lépések zajára lettem figyelmes, melyet dühös dörömbölés követett az
ajtómon. A néphadsereg fegyveres katonái felszólítottak, hogy
kövessem őket. Semmit sem vihettem magammal a rajtam lévő ruhámon
kívül. A kapuban egy másik csoport Msgr. Szarvast vette körül. Ezután
elvittek bennünket egy városon kívüli faluba (Nan-liu-csoang), ott egy
hevenyészett börtönbe tuszkoltak be minket, ahol csak egy arasznyi
széles pad volt. Ezekre kuporodtunk rá, és azon morfondíroztunk, hogy
mit jelentsen ez, míg el nem nyomott bennünket az álom.
Másnap a csőcselék zajára ébredtünk fel, mely a ház előtti téren
gyülekezett. A téren félkörben a kommunista bírák foglaltak helyet az
asztalok mögött, előttünk meg a tömeg, köztük pedig a vádlottak, ti.
mi ketten, szemközt a néppel.
Először Msgr. Szarvast intézték el. Két egymásra tett asztalra
állították, hogy kiemelkedjék a nép felett. A betanított tanúk olyan
vádakat hoztak fel, amelyek az előttünk ott dolgozó francia atyákat
illették. Voltak olyan vádak, amelyekre Msgr. azt felelte, hogy akkor
még nem voltam Kínában, vagy hogy akkor még meg sem születtem. . . Ez
még jobban felbőszítette őket. Husángokkal ütéseket mértek rá. Az
ütések következtében Msgr. háromszor leesett az asztalokról, és
elájult, de mindannyiszor fellocsolták. Mikor a fejére mért csapást
kezével ki akarta védeni, a jobb kezén a gyűrűs ujja kificamodott, és
a kézfej felé állt ki. Iszonyú kínjai voltak, de arra még volt ereje,
mikor rám került a sor, hogy kijelentse, hogy én az ő alattvalója
vagyok, azt csináltam, amit nekem mondott . . . így akart megmenteni,
hogy ne jussak ugyanolyan sorsra, mint ő.
Ezután jöttem én. Először leráncigálták rólam a kínai kaftánt,
mondván, hogy nem vagyok méltó kínai ruhában járni. Ez volt a
szerencsém, ugyanis szombaton este még nem volt időm megfürödni, és
ruhát váltani. A nadrágom ülepén egy nagy hasadás tátongott a mögöttem
ülő bírák általános derűjére. De ezt is Msgr. ellen fordították: ťLám,
ilyen ruhában járnak az alattvalói, ő pedig selyembe és bársonyba
öltözködikŤ. Msgr. ugyanis már előkészítette a ruháit a vasárnapi
nagymisére, és mikor elfogták, azokat húzta fel.
Az egyedüli vád ellenem az volt, hogy házgondnok és a pénzügyek
intézője lévén, eltitkoltam, hogy a missziónak mennyi földje van. Erre
csak azt feleltem: "Ti mértétek föl a földet, és én azt jelentettem
be, amit nekem mondtatok." Erre általános röhej tört ki, és ezzel be
is volt fejezve az én ügyem.
A népítéletet öthetes börtön követte két másik földesúrral
együtt, akiket szintén a néptörvényszék elé állítottak. Egy olyan kis
szobában voltunk összezsúfolva, hogy ha valamelyikünk meg akart
fordulni a másik oldalára, akkor az egész bandának meg kellett
fordulni, mert a földre szórt szalmán aludtunk és csak egy paplan
volt fölöttünk.''
(Formózai Magyar Jezsuiták 73. sz. 11. oldal: Népítélet ).
* * *
Nekem az volt
a bajom, hogy jó asztalos voltam, és mikor
megérkeztem, egy kényelmes széket készítettem a püspök úrnak. Erre a
többi atyák is kértek ilyen székeket. A mandarin, meglátva a székeket,
szintén kért, meg a japánok is, akik jól fizettek, de a vörösök nem.
Láttuk, hogy a vörösök mellett nem lesz maradásunk, és elhatároztuk,
hogy a gépeket szétosztjuk az asztalos tanoncoknak, de a vörösök már
leltárt készítettek mindenről, követelték, hogy a gépeket hozassuk
vissza, különben minket is a néptörvényszék elé állítanak. Erre P.
Superior (P. Takács) elszöktetett minket. Én F. Herholddal, egy kínai
skolasztikussal (Li Chin-seng a jelenlegi Tajvan délvidékének
superiorja) előbb nyugatra, majd délre menekültünk. Ez nem volt
könnyű, mert a missziót száz méterenként vörös katonák vették körül.
Mivel januárban éjjel nagyon hideg volt, a faraktár faanyagát
tüzelték, és így nem volt könnyű kilopódzni a misszióból. Egy ügyes
asztalosunk talált rá módot, hogy kisegítsen bennünket. Kért egy üveg
bort és cigarettát, meghívott egy csoportot egy kis papramorgóra, így
elterelődött az őrök figyelme rólunk, s kereket oldhattunk.
Egész éjjel nyolcvan kilométert tettünk meg úttalan utakon és
szántásokon keresztül, míg meg nem érkeztünk egy olasz misszióba. Én
csak egy kínai ruhapapucsot viseltem, és a lábam teljesen feltört. Egy
hétig nem tudtam járni. Innét Msgr. Meagen SVD vitt el bennünket Hsin-
Hsiangba, az ő központjukba, ahol kapva-kaptak utánunk. F. Herholdot
mechanikusként, F. Lindenbergert (aki szintén megérkezett) kertészként
alkalmazták; én pedig a kórházban segítettem egy német páternek
orvosságokat készíteni. Ez az orvos megtanított, hogyan lehet vizet
találni a talajban egy Y alakú vesszővel. Ezzel a módszerrel több
misszióban találtam vizet a kútásóknak. Itt csak pár hétig
tartózkodtunk, mert a kanadai püspök (Msgr. Coté SJ) elkért minket az
ő missziójába, ahol F. Herhold mint lakatos és gépész, F. Lindenberger
mint kertész működött, én pedig mint építész segédkeztem. Itt először
a nővéreknek építettünk egy házat, majd egy iskolát, de mivel a
vörösök már közel jártak, Msgr. azt mondta, ne rakjuk fel a padlókat,
mert a vörösök úgyis elviszik.
Közben a vörösök bementek Pekingbe, mire a skolasztikusokat
áttelepítették a Fülöp-szigetekre. Nemsokára F.Herhold és F.
Lindenberger is megérkezett. F. Herhold berendezte a házat, F.
Lindenberger konyhakertészettel és baromfitenyésztéssel szerzett nagy
érdemeket.
Öt évig voltam a Fülöp-szigeteken. Munkám mellett éjjelente
angolul tanultam az éjjeliőröktől. Közben a szeminaristákat pappá
szentelték, és Kínából egymás után érkeztek a kiutasított jezsuiták és
Hsinchu környékén telepedtek le. Msgr. Fahy eljött Manilába és elkért
engem Tajvanba.
Huszonhárom évet töltöttem Hsinchuban. Nagy asztalosgyárat
nyitottam, és itt készítettük a gombamód növekvő missziós központoknak
a bútorokat (sőt még külföldre is szállítottunk). Ez felkeltette
egyesek irigységét, és amikor ellátogattam Magyarországra, bepereltek,
hogy iparengedély nélkül dolgozunk és adómentesen. Mikor
visszaérkeztem, bemutattam az iparengedélyt és az egyházi munkák
számára szóló adómentességet. A kormány elveszítette volna a
tekintélyét, kértek, hogy ne indítsunk ellenvádat. Az elöljárók úgy
ítélték, hogy a pereskedés csak rossz vért szülne, azt ajánlották,
hogy építsük le a nagyarányú gyárat, és az embereim mint
magánvállalkozók vigyék tovább az üzemet.
Így kerültem Tajpejbe 1971-ben, és távolból irányítottam az
embereimet. Ezután inkább nagyobb építkezéseken dolgoztam mint
felügyelő, és így nagy tapasztalatra tettem szert az anyagokat és
árakat illetően és sok pénzt takarítottam meg az építkezéseken. Így
Peikangban, Kaoshiungban és főleg Tajpejben a Fujen egyetem
építkezéseinél nagy szolgálatokat tettem.
A magyar misszionáriusok egyike sem hozott szégyent a Társaságra
és a magyarokra. Jól megálltuk a helyünket mindenütt. Az atyák
neveltjei a Nagy-Kínából itt Tajvanon magas hivatalokat töltenek be.
Shan kuo-hsi a püspöki konferencia elnöke. Hsü Khö-cshö a jezsuita
novíciusmester. Yin Molin jelenleg a phutsö-i kerület esperese. Miao
Hoaj-chu Tou-Lioban segédpüspök. . ., hogy csak néhányukat említsem.
A pátereket nem lehet egy-két szóval méltatni. Róluk majd bővebb
beszámoló készül. De amikor a magyarokat említik leginkább a
segítőtestvérek nevét emlegetik: Császár, Gömöri, Herhold,
Lindenberger . . . valamennyien a segítőtestvérek mintaképei. Most már
csak hárman vagyunk maradék magyarok Tajvanon, Kráhl és Papilla pedig
a Fülöp-szigeteken. P. Jaschkó az értelmi fogyatékos gyermekek
segítségére irányuló művek megalapítója a szigeten. Nehézkesen jár egy
autókarambol áldozataként. P. Maron, noha még fiatalnak látszik, már
nyolcvanöt éves. Jómagam a kilencvenediket taposom, és már csak a
behívót várom.
