Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Béky
Gellért
„Ábel" Japánban
In: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai I-II.
Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
http://www.communio.hu/ppek/konyvek/mjzsv01.txt
Hihetetlen, de igaz: először Japánban olvastam Tamási Áron
fenyőillatú remekművét, az Ábel -t. Mégpedig Hirosimában, az
atombomba szomorú hírű városában.
Már az is regénybe illő, ahogyan Japánba jutottam. Japánról
először az üllői elemi iskolában hallottam, Medve tanító úr szájából.
Így hívták a tanítónkat. Az első osztályban tanított. Kis, köpcös
ember volt, nem úgy, mint a fia, aki nagytermetű volt. Azt csak
,,Kismedvé''-nek hívtuk.
Nos, ,,Nagymedve'' tanító bácsi sokszor mesélt nekünk Japánról.
Az első világháborúban orosz fogságba esett. Szibériába vitték. Onnan
aztán többedmagával szépen megszökött, és Japánon keresztül hazajött
Magyarországra.
Második értesülésemet a Felkelő Nap Országáról már az Áldor Imre
szerkesztette Képes Családi Lapok -ból szereztem, szintén Üllőn. (A
kevésbé értesültek számára csak úgy mellesleg megemlítem, miszerint
Üllőn nem a kovács üllőjét kell érteni, amelyet kalapáccsal vernek,
hanem Árpád fiát, Üllőt. Az Árpád családnak arrafelé voltak a
szállásterületei, ami az egyéb helynevekből is kitűnik. A mai
magyarság Üllőt jobbára az Üllői útról vagy Kosztolányi ízes-dallamos
verséből, az Üllői úti fák -ból ismeri. Ennyi elég is szülőfalumról.)
De térjünk vissza a Képes Családi Lapokhoz . Mindmáig talány számomra,
hogy került ez a nagy terjedelmű lap a mi üllői házunkba. Lehet, hogy
édesanyám akkor még élő, pesti bátyja adta nekem egy ottani
látogatásunk alkalmával. Ne gondolja azonban senki, hogy én ebből az
otromba képeslapból vettem Japánra vonatkozó ismereteimet. Mindössze
a ,,Bengő meg én'' című kalandsorozatban került valahogy a Bengő meg
én Japánba. A szövegre már nem emlékszem, csak a színes képek
ragadták meg kíváncsi fantáziámat.
Ezzel aztán el is felejtettem Japánt jó két évtizedre. Már
javában bent bolyongtunk, tévelyegtünk a skolasztikus filozófia odvas
berkeiben Szegeden, amikor elolvastam Kodolányi Szuómi, a csend
országa című könyvét. Mire azonnal nagy vágy kerekedett bennem
megnézni ezt a csupa tó, csupa erdő országot. Annál is inkább, mivel a
finnek rokonaink. A bökkenő csak ott volt, hogy nem voltak jezsuiták
Finnországban. Hát akkor el kellene menni, gondoltam magamban. Az
egyik szegedi jezsuita említette, hogy az első világháború után szó
volt arról, hogy esetleg magyar jezsuiták telepednek oda. A tervből
azonban nem lett semmi. Így hát csak álom maradt a finn misszió.
Finnország helyett Németország hívott meg bennünket, magyar
jezsuitákat. A németek Hitler alatt elvesztették iskoláikat. A háború
után az új kormány visszaadta nekik a büreni és a Sankt Blasien-i
gimnáziumukat. Igen ám, de emberük nem volt hozzá elég. Ekkor
hallották, hogy a kommunisták a magyar jezsuitáktól is elvették
iskoláikat. Nincs iskola, de van ember. Azonnal kérték Rómán keresztül
a magyar rendtartományt, nem küldenének-e nekik fiatalokat újonnan
visszakapott iskoláikba. Így kerültem Németországba, a Sankt Blasien-i
kollégiumba.
Életemben nem álmodtam arról, hogy én valaha is Németországba
fogok menni. S hogy Németországból meg éppen Hollandiába! Mert
hároméves németországi tartózkodás után Hollandiába küldtek
teológiára. Hollandiáról még gyerekfüllel hallottam beszélni. A nagyok
gyakran emlegettek valami lányt, nem messze tőlünk, akit a háború
utáni nagy ínségben Hollandiába küldtek ki, hogy legalább
tisztességesen ehessen a nagylelkű hollandusok jóvoltából. Nos, ez a
lánygyerek épségben visszajött szüleihez, Üllőre. Jó sokáig ő volt a
beszédtéma a Vörösmarty utcában.
S lám, most én vagyok Hollandiában! Négy teljes évet töltöttem
ott. A szenteléskor se szülő, se jó barát nem lehetett jelen, mivel
otthon még a ,,nagy'' Sztálin elvtárs árnyéka terpeszkedett a magyar
valóság felett. Annyi mindenesetre nyilvánvaló volt: haza nem
mehetünk. Hát akkor mi lesz velünk? Épp akkor volt a maastrichti
teológián két fiatal jezsuita Japánból. Együtt tanultunk. Az egyik
brazíliai német, a másik meg spanyol volt. Ők állandóan Japánról
beszélgettek. Engem különösebben nem érdekelt a dolog, s talán el is
felejtettem volna az egészet, ha nem jön váratlanul egy levél Rómából,
a jezsuita generális (általános főnök) tollából. A levél olyan
önkénteseket toborzó levélféle volt: ,,aki hajlandó elmenni a japán
misszióba, írjon nekem a saját tartományfőnökén keresztül.'' Nem sokat
töprengtem: írtam P. Reisznek, hogy én szívesen megyek. P. Reisz, nagy
misszióbarát lévén, azonnal továbbította levelemet Rómába, s nemsokára
jött is az igenlő válasz: mehet.
2. Már minden megvolt: a készség, az engedély, s a teológia is
szépen véget ért, mikor hívat a holland tartományfőnök, s kérdezi:
lenne-e kedvem elmenni Indonéziába? Onnan a gyarmatból önállóvá lett
hatalmas ország szépen kitiltotta a volt gyarmatosító hollandokat. Épp
felállítottak ott egy teológiai főiskolát az indonéziai (jávai)
jezsuiták számára, oda kellene tanár. A hollandok ugyanis nem
kívánatos elemeknek számítottak (egy ideig). Minket, magyarokat
könnyebben elfogadnának. Ne féljek, ő majd beszél a magyar
tartományfőnökkel, biztosan beleegyezik, hiszen a hollandok már épp
elég magyart tartottak el és képeztek ki (ingyen), ennyit igazán
megtehet nekik stb. Erre aztán nem volt mit válaszolni.
Ám épp akkortájt kezdett lejárni menekült-útlevelem, amelyet
annak idején Németországban kaptam, Freiburgban, alighogy odaérkeztem.
Egy dán kisasszony fogadott, folyékonyan beszélt magyarul. Elárulta,
hogy Erdélyben született, ott tanult meg magyarul, s ezért hozzá
küldték a magyar menekülteket. Akkor az volt a szabály, hogy az az
ország, ahol lakik az illető, megújíthatja a lejárt útlevelet. Én
azonban Japánba akartam menni, s Japán nem állított ki ilyen
útlevelet. Se Németország, mert onnan meg el akartam menni. Szóval
bajban voltam. Hollandiából vissza kellett mennem Németországba (a
kiállító országba). Az útlevélosztályon hirtelen egy asszony intett
nekem (négy évvel előtte ugyanez az asszony szerzett nekem olcsón
diákjegyet, mikor a teológiára mentem Hollandiába), s kérdezte, mi a
nehézség. Mondtam, az útlevéllel van baj. Elvette az útlevelemet, s
alig félóra alatt vissza is hozta: egy évre meg volt hosszabbítva!
Máig bánom, miért nem kérdeztem meg, kivel is van dolgom. Se a nevét,
se a címét nem tudom, így még a hálámat se tudom neki kifejezni.
Ámde ezzel a rövid lejáratú útlevéllel nem lehetett az
úgynevezett harmadik probációra elmenni Angliába, ahová P. Reisz akart
küldeni, mielőtt Japánba megyek. Mindössze két hónapra mentem tehát
oda angolt tanulni. Mondták, hogy Távol-Keleten az angol az egyetlen
idegen nyelv, ezt mindenképpen illik elsajátítani. Alig volt vége a
vizsgáknak, azonnal indultam Angliába (egy szó nem sok, annyit se
tudtam angolul), s két gyorstalpaló angoltanfolyam után (összesen hat
hét) Franciaországon át Japánba indultam. Marseille-ben szálltam
hajóra. Az említett körülmények miatt se megfelelő ruhám, se pénzem
nem volt. Az egyik venezuelai jezsuita kollégám édesanyja adott annyi
dollárt, amennyi a hajójegy felére volt elegendő. A többit a holland
provincia fizette. Hogy Japánba és nem Indonéziába mentem, annak az
említett útlevél-bonyodalom és Róma döntése volt az oka. Róma úgy
döntött, hogy Japánba, s ne Indonéziába menjek. Ebbe a holland
tartományfőnök is belenyugodott. S mikor a bonni japán nagykövetségen
bemutattam az egy évre meghosszabbított menekültútlevelemet, a
nagykövet rögtön rámondta: nem akadály. S mielőtt kértem volna, már
bele is nyomta a japán vízumot, amely három éves tartózkodásra
jogosított fel. Ilyet csak a misszionáriusok kapnak Japánban. A követ
felesége, mint később megtudtam, katolikus volt.
Annyira gyorsan ment minden, hogy mire fölocsúdtam, már ott
úszott velem a Vietnam (ez volt a francia hajó neve) a Földközi-
tengeren. Szicília partjai párás ködben úsztak az egyre távolodó
messzeségben. Képzeletem meghosszabbította a látókör peremét: át
Olaszországon, a balkáni hegyeken keresztül Magyarországig. Szinte
kétségbeesett szívvel néztem az egyre távolodó partokat. A hajó
megállás nélkül szelte a ,,Mare Nostrum'' hullámait, s mire a Szuezi-
csatornából is kievickéltünk, és a Vörös-tenger ólomszínű,
parázsforró, sivatag övezte vizébe értünk, kezdett minden valótlanná,
álomszerű bizonytalansággá foszlani: Európa, Magyarország. Ami
előttünk volt, még bizonytalanabb, még ködösebb színekben csillámlott
félős szemeimben.
Óriási hullámveréseken nyögött, repült fáradhatatlanul a Vietnam.
Az Indiai-óceán, majd az Egyenlítő mozdulatlan, forróvizű,
sokcsillagos tengerei. Egy álló hónapig csak víz és víz meg víz. Néha
egy-egy kikötő, új meg új ország, nép pazar benyomása, szokatlan
élményei. Hongkongban a jó P. Ladányi fogadott bennünket (Marseille-
ből még egy japán jezsuita jött velem, argentin születésű japán,
tanulmányait külföldön végezte, s most jött vissza Japánba,
Írországból.) Hongkongtól kezdve már a tájfunos szelek ringatták
ugyancsak erősen a közben emberben, rakományban megkönnyebbült hajót.
S Hongkongban ért az első nagy meglepetés: egyszer csak elém toppant a
fedélzeten Horváth kópé! [Horváth Sándor magyar jezsuita (1924--1987),
misszionárius Japánban. (Szerk.)] Azt tudtam, hogy ő is Japánba
készül, de mikor, hogyan, azt nem. Ő egy olasz hajóval indult, s mivel
hajója csak Hongkongig jött, át kellett szállnia. S éppen a mi
hajónkra szállt. Mindketten örültünk a nem várt szerencsének. Így
aztán hármasban értünk Jokohamába, a nagy japán kikötőbe, Tókió
tőszomszédságában, szeptember 30-án, késő délután.
3. A nyelviskola minisztere, egy spanyol páter várt a kikötőben.
Ugyancsak csodálkozott láttunkra. Neki azt mondták, hogy egy japán
páter fog ezzel a hajóval érkezni, s íme nem egy, de három vendég is
mosolygott rá megkönnyebbülten a hosszú, tengeribetegen átvészelt út
után. Nem értette, de ,,ha már itt vagyunk, hát megyünk, hely van elég
az autóban''.
A nyelviskola akkor Jokoszukában, a japán tengerészet volt
épületeiben működött. A háború után a japán állam ezt adta a
jezsuitáknak a gimnázium számára. Viharvert, csúnya, vasbeton
épületekből állott az egész. Egyik részében a nyelviskola volt
elszállásolva.
Épp vacsoráztak, mikor odaértünk. Csendben, pálcikákkal. Ha jól
emlékszem, péntek volt aznap. Nagy volt a meglepetés jöttünkre. Egyet
vártak, s hárman jöttek. A rektor, kicsi, temperamentumos, morgós
spanyol páter ott a helyszínen, mindenki előtt spanyolos kiejtéssel
angolul nekünk szegezte a kérdést (mármint nekem és Kópénak): van
engedélyük Japánba jönni? Mi csak ámultunk-bámultunk ezen a furcsa
kérdésen. Hát jönnek jezsuiták csak úgy, engedély nélkül ilyen
messzire? Hát hogyne lenne! Az itteni provinciálisnak írtunk, s ő
válaszolt: csak jöjjenek minél hamarabb, várjuk. ,,Én semmiről se
tudok -- mondja a rektor. -- Most csak pihenjék ki magukat, s majd
holnap elmennek Tókióba, s beszéljék meg a provinciálissal a dolgot.''
No, ez aztán szép fogadtatás; ennyi hercehurca, kaland,
egyhónapos hajóút, tengeribetegség után kalandoroknak néznek
bennünket! Mit volt mit tenni, szépen elvonultunk szobánkba (amelyet
csak most kezdtek elkészíteni): dohos, penészszagú, vasbeton, csupasz
szoba, elnyűtt, sírszagú öreg szúnyogháló az ágy fölött. Szerencsére
annyira el voltam fáradva, hogy hamarosan elaludtam. Másnap azután
vonatra ültünk, s az argentin japán páterrel felmentünk Tókióba.
Körülbelül másfél óra személyvonattal. Életemben először vonatoztam
Japánban. A provinciálist (azaz viceprovinciálist) otthon találtuk.
Tulajdonképpen ő csak P. Arrupét helyettesítette, aki a világot járta,
ki tudja hányadszor, hogy pénzt kunyeráljon a japán misszió, főleg a
tókiói egyetemünk számára. Láttunkra a fejére ütött: ,,Elfejtettem
értesíteni a nyelviskola rektorát jöttükről''. S kivette a fiókból a
levelünket. ,,Itt vannak, egészen megfeledkeztem róluk. Bocsássanak
meg!''
Délután tanúi lehettünk a tömeglélektannak. A rektort mintha
kicserélték volna! ,,Isten hozta magukat! Már azt hittük, nem jön az
idén senki Japánba, s íme ketten is jöttek egyszerre. Milyen
szerencse, mekkora áldás!'' Egyszerre becsületünk lett a kommunitás
előtt is, majdnem a tenyerükön hordoztak bennünket. Nem is az
emberekkel volt a baj. Visszamenve az említett sírszagú szobámba,
alighogy bebújtam az ágyba, éreztem, hogy valami megcsípett. Két
,,mukade'' (páncélos-testű, százlábúféle) volt az ágyamban.
Szerencsére még fiatalok lehettek. A nagy példányok szúrása nagyon
fáj, és magas lázat is okozhat. De ezek is elegek voltak mutatónak.
Máskor meg hirtelen rezegni kezdett minden körülöttem. Senki se
mondta, de ösztönösen éreztem: földrengés! S láttam, hallottam: erre
is, arra is szaladnak a népek kifelé. Erre én is kezdtem szaladni a
kijárat felé. De a szokatlan házban nem ismervén jól a járást,
kificamítottam a bokámat. Valamiben megbotlottam. Nagyobb baj azonban
nem lett a földrengésből. Utána ment minden a megszokott
kerékvágásban.
4. Nyelviskolai élményeim egyike a reggeli piaci ácsorgás volt.
Nem mintha én ácsorogtam volna, hanem a környékbeli népek jöttek össze
a közeli téren. Pontosan úgy, ahogy az Úr Jézus példabeszédében
olvassuk: arra várva, ki fogja őket felfogadni egynapi munkára. Akkor
még a nagy állomások előtti tereken, főleg nyáron, sok embert
lehetett látni, akik ott a szabadban töltötték az éjszakát, mert nem
volt hova menniük.
Egyszer meg az egyik spanyol kollégámmal kimentünk a környékre
sétálni. Kis dombocskák között lapultak az apró japán faházak.
Fölmentünk az egyik ilyen dombos úton. A fák alatt valami buddhista
oltárocska, olyan, a betlehemi játékokból ismert, miniatűr
templomocska álmodott a jámbor hívek ájtatosságáról. Társam hirtelen
körülnézett, majd suttogva hozzám szólt: nincs itt senki, nem látnak
bennünket, ne rontsuk össze ezt a bálványimádó helyet? Komolyan
mondta. Alig bírtam lecsillapítani konkvisztádoros buzgóságát. Ma már
nevetünk az ilyen szeleburdi, fanatikus magatartásmódon. Ma az
ökumenizmus korában vagyunk, a katolikusok és a buddhisták
párbeszédének vagyunk a tanúi.
Egy alkalommal az egyik jezsuita segítőtestvérrel sétálgattunk a
közelben. Nem annyira séta, mint a japán nyelvgyakorlás volt a célunk.
A testvér nagyon áldozatosan szegődött egy-egy külföldihez, és
segített neki a japán nyelv kiejtésében. Feltett egy kérdést japánul:
hogy van az édesanyja? Nem a legjobban, válaszoltam neki. A szíve
gyenge. Japánul a szív ,,kokoro''. Azaz: a japánnak két szava is van:
ha orvoshoz megy, akkor ,,sinzó''-t mond. Ez a biológiai, hússzív. S
csak az. Ha a szellemi, lelki értelemben vett szívről beszél, akkor a
,,kokoro''-t használják. A kettőnek semmi köze sincs egymáshoz.
Híveink se igen értik, miért éppen a testi szív annak a szellemi,
lelki értelemben vett ,,Szívnek'' a kifejezője. Nos, az illető
kérdésre én a rossz szóval találtam válaszolni. ,,Haha no kokoro wa
warui'', mondtam. A japán megállt és hitetlenül, megbotránkozva nézett
rám. Még egyszer feltette ugyanazt a kérdést. Én félve megismételtem a
választ: ugyan mi a nem jó benne? Végre ő jött rá a hibára: nem a
,,kokoro''-ról van szó, hanem a ,,sinzó''-ról. Jót nevettünk ezen az
epizódon. A japánban a szív és a szív nem azonos. Ezért van itt nagy
becsülete a Jézus szívének. Az ábrázolással van a baj. Kelet és
Nyugat, két kultúrvilág. Sok ilyen példát lehetne még felhozni erre a
lelki élet és a teológia világából (például az istenfogalom, a személy
stb.).
Én alig fél évig voltam a nyelviskolában. Mint pap érkeztem
Japánba, így hamar kitettek onnan. A mise akkor még latinul folyt,
tehát misézni akárhol lehetett. Elküldtek a tókiói fiatal jezsuiták
(filozófusnövendékek) közé: nekik kellett miséznem. Épp kezdődött a
nyári szünet. A fiatalság is elment a hegyekbe vakációzni, a Fudzsi
mellé. Engem küldtek el, hogy misézzek nekik, s felügyeljek rájuk.
Éktelen melegek voltak akkor a főváros környékén. De hirtelen eszembe
jutott, hogy Tókió környékén tíz s egynéhány millió ember él, s mind
úgy izzad, mint én. Ha ők kibírják ezt a nyarat, nekem is ki kell
bírnom. Ettől egyre hűvösebbnek tűnt a japán nyár.
A vakáció végén vissza akartam menni a nyelviskolába, de nem
fogadtak vissza. Maradjak ott, ahol vagyok. Tanulni egyedül is lehet,
mondták. Jött hozzám időnként egy fiatal nyelvtanár (később belépett a
Társaságba), s azzal gyakoroltuk a japán nyelv fortélyos
sajátosságait. Közben megbetegedett a tókiói egyetemünk egyik fiatal
tanára (német jezsuita), s engem küldtek oda helyettesíteni őt. Néhány
hónapig tanítottam németet az egyetemen. Jobban ment, mint gondoltam.
Az egyik japán rendtársam nagylelkűen segített az órák
előkészítésében. Mellettem volt a szobája, s ő még nem volt
felszentelve. Azóta is legjobb barátom itt Japánban. Volt rektor,
novíciusmester. Jelenleg szabbatikumban van a hirosimai
gimnáziumunkban.
Tókiói szereplésem nem tartott sokáig. Talán egy jó fél év volt
csupán. Nem maradt meg sok az emlékezetemben, csak a gyakori
földrengések (majd minden hónapban egyszer) és a fiatalokkal eltöltött
kellemes órák, főleg kirándulások a környékre.
5. Egyszer csak hívat P. Arrupe, az akkori provinciális.
,,Magának tulajdonképpen a terciába (harmadik év noviciátus) kellene
mennie. De már úgyis elkésett két évet a Japánba jövetel miatt, még
egy év nem lesz sok, menjen el Hirosimába. Ott most kezdjük el a
juniorátust, kellene egy páter oda. Egy év az egész, azután
elvégezheti a terciát.'' P. Arrupe híres volt mosolyáról, és arról,
hogy mindig csak kért, nem parancsolt. Fiatal japánjaink meg is
jegyezték: ,,Az az ember. ťveszélyesŤ, annyira udvarias,
szeretetreméltó, hogy nem lehet neki nemet mondani.'' Másvalaki meg
ezt mondta: őt iskolába küldte P. Arrupe tanítani. Ő naivul
megkérdezte: ,,Páter, ez csak kérés vagy parancs?'' Mire P. Arrupe
mosolyogva: ,,Csak kérem; én nem szeretek parancsolni.'' S ha
megtagadom? ,,Akkor megparancsolom'' -- nevetett P. Arrupe. Nekem nem
volt ilyen nehézségem akkor, örömmel mentem Hirosimába. Útközben még
havas volt a táj. Március elején értem oda, a noviciátusba. Mivel a
juniorátus kezdetéig még volt egy egész hónap, elküldött az ottani
rektor Hamadába, a Japán-tenger mellé, az egyik pátert helyettesíteni.
Annyira megszerettem a hamadai kis missziósállomást, hogy
képzeletben már ilyen helyre gondoltam magamat az egyéves latintanítás
után a juniorátusban. Ám ebből nem lett semmi. Letelt az egy év
(amelyre P. Arrupe kért), elvégeztem a harmadik probációt is
Hirosimában. Utána aztán azt mondja P. Arrupe (persze ellenállhatatlan
mosolygással): ,,Már beleszokott a latintanításba, maradjon hát végleg
itt a juniorátusban.'' S lett az ígért egy évből összesen kilenc év!
Akkor már én kértem P. Arrupét, adjon valami más beosztást: erre
ijedten azt mondja: ,,Ugyan, Béky atya, könyörüljön meg rajtam! Ha
maga elmegy innen, nem lesz utódja. Senki se akar a juniorátusba
jönni!'' Azóta is csupa olyan munkákban dolgoztam, amelyekre nem volt
versenytárs. Mindenki húzódozott, menekült tőlük. Először latint,
görögöt tanítottam a fiatal japán jezsuitáknak, megtoldva a nyugati
kultúra történelmével. Ezt is P. Arrupe varrta a nyakamba: ,,Kell ez
ahhoz, hogy jobban megértsék a kereszténységet'' -- mondta. Később (P.
Arrupe akkor már általános rendfőnök volt Rómában) az új oszakai kis
katolikus egyetemre (Eicsi=Sapientia) kerültem. A lelkiség
történetét, később teológiát kellett tanítanom. Egyik tantárgyat se én
választottam. S lassan már négy-öt különböző tantárgyat is kellett
tanítanom. Erre az egyetemre se pályáztak a jezsuiták. Egyházi egyetem
volt, az oszakai egyházmegye kezdeményezte. Míg a tókiói a jezsuitáké
volt, s szinte az egész világról összegyűjtött pénzekből tartották
fenn és építették ki, addig az oszakai egyetem csak japán alkotás,
külföldi támogatás nélkül. Mindössze a tanárok közt van sok külföldi,
főleg szerzetesek. Az ő fizetésük egy részét az egyetemnek kellett
visszaadni, támogatásképpen. Viszont a Sophia is ugyanezt tette az ott
tanító jezsuitákkal.
Így lett belőlem tanár Japánban, vérbeli misszionárius helyett.
Tanítottam a hirosimai zeneiskolánkon (ma már egyetem) az esti
tanfolyamon felnőtteknek (Szentírás); néhány évig a hirosimai Notre
Dame nővérek lánykollégiumában filozófiát, majd később Kóbéban a
ferences nővérek (lány)-egyetemén vallást. Legtovább az említett
oszakai egyházmegyés egyetemen maradtam, lassan már a harmincadik év
felé közeledek ottani tanári pályámon.
Se álomban, se ébren nem vágytam a tanári pályára. Nem vagyok se
tudós-, se tanártípus. S mégis annak tettek meg az elöljárók, meg a
körülmények. Egy jó hatása azért mégis volt ennek a furcsa pályának:
növendékeimmel versenyt futva tanultam görögül (amit régen Szegeden
két-három év alatt tanultam meg, hamar elfelejtettem), s alaposan
beleolvastam magam az európai kultúrával, a keresztény lelkiséggel,
valamint a teológiával és Szentírás-tudománnyal kapcsolatos
kérdésekbe, anyagba. Valósággal faltam az idevágó könyveket. Ebben
nagy segítségemre volt az oszakai katolikus egyetem gazdag könyvtára,
valamint a kóbei rendház kis könyvtára, amelyet én fejlesztettem
tovább, mikor megtettek könyvtárosnak.
6. Hirosimában kilenc évet töltöttem. Onnan mentem Európába. A
magyar rendtartomány hívott, csalogatott el innen Japánból, hogy
segítsek a Szolgálat szerkesztőinek (akkor P. Őry volt a felelős
szerkesztő). De alighogy odaértem Ausztriába, máris rábeszéltek, hogy
ha már itt vagyok, szerezzek magamnak valamilyen doktorátust. Így
kerültem Innsbruckba, a jezsuiták ódon, régi egyetemére. Lehetett
volna teológiai doktorátust is szerezni, de ehhez három év és két
külön vizsga (egyházjog és egyháztörténelem) kellett volna. A
filozófiai doktorátust két év alatt meg lehetett kapni. Én ezt
választottam. Le is doktoráltam a kínai Lao-Ce Taó járól írt
dolgozatommal. Szerencsémre Innsbruckban remek könyvtárat találtam,
rengeteg kínai vonatkozású könyvvel. A nyári vakációban elengedtek
Franciaországba, ahol a jezsuiták chantillyi híres könyvtárát is
átböngésztem a kínai filozófiával kapcsolatos irodalomban. Ott is
feltűnően sok művet találtam. Japánból meg az ottani provinciális
révén kaptam néhány alapmunkát Lao-Ceről, japánul. Lao-Ce egyébként
eredetiben is megvolt, s így a japán szöveggel a kézben nagyjából
átfésültem a kínai szöveget. Ha a kiejtést nem értettem is, az
értelemmel meglehetősen tisztában voltam. P. Arrupe egyszer
Innsbruckba is ellátogatott. Kértem tőle, engedjen vissza Japánba.
Szívesen beleegyezett, s két év múlva újra Japánban voltam. Ez
alkalommal azonban nem Hirosima, hanem a Japán közepén fekvő nagy
kikötőváros, Kobe lett munkám színhelye. Japánba visszaérve ugyanis az
akkori tartományfőnök, P. Martini rám bízta a választást (életemben
először): mehetek a tókiói egyetemünkre, a misszióba (a hirosimai
egyházmegye) vagy Kobéba. Rövid habozás után Kobét választottam. Ennek
pedig fő oka az ottani rendház zuhanya volt! Hirosimában is volt
zuhanyozó a juniorátusban, ahol laktam, de csak gyéren, vékonyan folyt
belőle a víz. A rokkói rezidenciánk (Kobé) zuhanya azonban bőségesen,
dúsan árasztotta a vizet a tenyérnyi rózsából. Csak aki átélt már
egynéhány forró, párás japán nyarat, tudja, milyen áldás az ilyen
zuhanyzó a nyári napokban.
Kobéban, az első évben nem sok munkám lévén, elolvastam minden
fellelhető könyvet az úgynevezett ,,keresztény japán századdal''
kapcsolatban (1550--1650). Épp akkortájt jelent meg az Endó Súszaku
bestsellere, a Csinmoku (Csend), Ez éppen erről a korról szólt, és
erősen foglalkoztatta a kedélyeket. Olvastam és jegyzeteltem. Ennek
nagyon jó hasznát vettem később az Eicsi Egyetemen. Egy év múlva
ugyanis már ott tanítottam: a püspök titkára írt a rektoromnak.
Hallotta, van itt egy frissen doktorált fiatal jezsuita, engedje el
hozzánk tanítani. Így jutottam be erre az egyetemre. Tőlünk alig
félórára vonaton.
Nemsokára kezdett kialakulni a napirendem: tanítás az egyetemen
(a lelkiség története, teológia), kisegítés az aránylag nagy
plébánián, és lelkigyakorlatok. A lelkigyakorlatos munkával még
Hirosimában megismerkedtem: gyakran hívtak missziós állomásokra,
zárdákba egy-három napos és nyolc napos lelkigyakorlatra. Kóbéban
aztán még több alkalom nyílt a lelkigyakorlatos munkára. Adventben,
nagyböjtben az oszakai, kiotói egyházmegye plébániáin tartottam sok
lelkigyakorlatot híveknek; időnként három-napos életrendező, életcélt
kereső, hivatásélesztő lelkigyakorlatokra hívtak. A legtöbb
lelkigyakorlatot azonban japán szerzetesnővéreknek adtam nyolc és
harminc napos lelkigyakorlatok formájában. A harmincnaposakat nagyon
megszerettem. Öröm volt látni, milyen buzgón végzik a japán nővérek
ezeket a lelkigyakorlatokat. A csendet nem kell külön erőszakolni.
Szeretnek imádkozni, a hallgatás se nehéz nekik. Ám a papoknál már
nehezebb. Papoknak, férfi szerzeteseknek is adtam jócskán
lelkigyakorlatot (bár jóval kevesebbet), némi tapasztalatom van e
téren is. Összesen talán kétszáz körül lehet az ilyen egyhetes
lelkigyakorlatoknak a száma. A harmincnapos lelkigyakorlatok száma is
hamarosan eléri a negyvenet.
Ezeknek a lelkigyakorlatoknak két hatása is volt. Az egyik:
rajtuk keresztül alkalmam volt megismerni a japán szerzetesnővéreket.
Körülbelül hatezer japán nővér van az országban. Óriási arányszám az
alig négyszázezer katolikushoz viszonyítva. Ezeknek a nővéreknek nagy
része iskolákban, óvodákban, kórházakban, mozgássérültek otthonában,
öregek közt, vagy plébániai munkában dolgozik. Általuk sikerült
bepillantani a kis japán egyház mindennapi életébe is. Sok
intézményüket megismertem. Óriási munkát végeznek. Ők a japán egyház
tartópillérei. S az ilyen lelkigyakorlatok elvittek majd egész
Japánba. Az elmúlt évtizedek alatt volt módom megismerni a japán
szigetvilágot, a városokat, a vidéket. A földrajz gyerekkorom óta
érdekelt. Ami a papságot, a férfi szerzetesrendeket illeti, már nem
vagyok olyan biztos. A hirosimai, oszakai, kiotói egyházmegyéket jól
ismerem, a többivel nemigen találkozom. Lelkigyakorlatos munkám révén
leginkább Oszaka-Kobe-Kiotó, Tókió, Hirosima és Nagaszaki környékét
ismerem a legjobban, a többi egyházmegyét csak felületesen.
7. A kis japán egyház erején felüli munkát végez. Csak egyetemből
tizennégy van. Az óvodáknak, napközi otthonoknak, középiskoláknak,
egyéb szociális intézményeknek se szeri, se száma. Katolikus kórház is
van néhány. Azonkívül rengeteg a katolikus sajtótermék (könyvek,
folyóiratok). S lehet válogatni a sok lelkigyakorlatos-házban.
Nemrégen közölt az itteni katolikus hetilap egy ismertetőt a nyilvános
lelkigyakorlatos-házakról; huszonnégyet sorolt fel. Ezenkívül több
rendnek, kongregációnak van saját lelkigyakorlatos-háza. Nekünk
jezsuitáknak négy lelkigyakorlatos-házunk van (Tókió, Kamakura,
Hirosima, Nagaszaki).
Huszonhárom éves kobei tartózkodásom jó bevezetés volt a japán
egyház életébe és működésébe. Innen kerültem vissza Hirosimába, az
ottani lelkigyakorlatos-házunkba. A ház eredetileg noviciátusnak épült
japán stílusban, átélte az atombombát: az ablakok kitörtek, a
mennyezet megsérült, de az épület nem dőlt össze. Ma is ezt
használjuk. A kápolna gyékényes, négy nagy oszloppal. Olyan, mint egy
buddhista templom, mondják a hívek. Huszonnyolc szobánk van benne. A
noviciátus itt van mellettünk. Ha kevés a lelkigyakorlatozó, a
noviciátusban van a reggeli mise, mind a novíciusok, mind a
lelkigyakorlatozók épülésére. Évente körülbelül ezer a
lelkigyakorlatozók, idejárók száma. Ez kevésnek tűnhet, hiszen a
hirosimai egyházmegyében kevés a katolikus és a katolikus intézmény.
Nagaszakiban, Tókióban ennek legalább a négyszerese, ötszöröse keresi
fel a lelkigyakorlatos-házainkat.
Mivel az oszakai egyetemet nem engedik abbahagyni, havonta
kétszer innen Hirosimából járok oda tanítani. Az óraszám ugyanannyi,
mint régen volt, csak összevonva tartom őket. Oszaka kb. harminc km-re
van innen, a Hikari (szuperexpressz) egy óra negyvenöt perc alatt
teszi meg. Maradék időmet lelkigyakorlatokkal, kisegítéssel (a közeli
plébániákon, a noviciátusban) töltöm. Gyakran járok kórházba
beteglátogatásra. Így ismerem már az itteni kórházak egy részét.
Japánban sok a kórház.
Nagyjából ez a munkám, így élek Japánban. A nyelvet már
megszoktam, hisz negyven év óta minden japánul folyik (tanítás,
prédikálás, beszélgetés, sőt az írás is). Az időjárást és a japán
ételeket nehéz megszokni, legalábbis nekem. Fiatalabb koromban fel se
vettem, de minél idősebb az ember, annál nagyobb penitencia
mindkettő. A japán mentalitás, gondolkodás mindvégig talány maradt.
Bármennyire érti, megszokta már az ember, mégis bizonyos értelemben
mindig kívülállónak számít a külföldi. A japán művelt nép. Több mint
ezeréves kultúra, finom, kiművelt szépérzék, hihetetlen nemzeti
öntudat, rendkívüli udvariasság, csodálatos önuralom jellemzi. Van egy
csodálatos tulajdonságuk: gyorsan átvesznek, lemásolnak, magukévá
tesznek mindent, ami új, külföldi, s ugyanakkor megmaradnak
tökéletesen japánnak. Itt békés összhangban él együtt az archaikus
japán hagyomány a legmodernebb technikával; a külföldi és az ősi
japán. Ebben egyek a japánok. El se lehetne képzelni, hogy egyik japán
külföldi segítségét kérné a másik japán ellen. (Mi magyarok pont az
ellenkezője vagyunk.) Óriási tudásszomj, tanulásvágy jellemzi
legtöbbjüket. A japánoknak is van bőségesen hibájuk. Ebben nem
különböznek egy nemzettől se. De sok olyan jeles tulajdonságuk van, --
amelyekből főleg mi magyarok -- tanulhatnánk.
Minket, magyarokat ismernek is meg nem is. A japán rádiónak van
egy adója (FM), amely jobbára zenét közvetít. Itt sok szó esik rólunk,
magyarokról is. Olykor majd minden nap. Az Esterházy név ismerős a
zenekedvelők köreiben. Bartók, Liszt szintén. De körülbelül ez minden.
A legtöbbnek fogalma sincs arról, kik s mik vagyunk. Csodálkozva
hallják, hogy van magyar nyelv is. Milyen nyelven beszélnek
Magyarországon? Ez gyakori kérdés. A többi külföldi sokszor még
tájékozatlanabb: van aki, azt hiszi, Magyarországon németül beszélnek.
Vagy hogy a magyar nyelv szláv nyelv. Hívattak egyszer, hogy van itt
valaki, valami cseh vagy lengyel, beszéljek vele, ,,hisz a magyarok is
ezt a nyelvet beszélik.'' A spanyoloknak meg a magyar cigányt jelent,
stb. stb.
A zene, a magyar szentek, a sport s újabban a ,,sikeres magyar
gazdasági rendszer'' révén többen is elismeréssel szólnak rólunk.
Főleg az utóbbi tévítélet elég gyakori. Magyarországon megy még a
legjobban minden a nagy felfordulásban ott Kelet-Európában, mondják.
Jelenleg az amerikaiak mellett talán a japánok utaznak a legtöbbet a
világban. Európába is rengetegen járnak minden évben. Magyarországra
csak elvétve jutnak el, bár újabban egyre-másra jelennek meg ajánlatok
egy-egy ausztriai--cseh--magyar turistaútra. Nemrégen Budapestről
találtam egy egész oldalas beszámolót az egyik legnagyobb japán
napilap vasárnapi számában. De ezek még kivételszámba mennek. Az idén
jelent meg az új, négykötetesnek tervezett Nagy Katolikus Enciklopédia
első kötete. Ebben majd részletesen is lesz szó a magyar egyházról,
talán a harmadik kötetben. Velem íratták meg. Ezt a Nagy Katolikus
Lexikont a mi P. Nemeshegyink kezdte el, mikor még itt volt Japánban.
A Tókiói Sophia Egyetem gondozásában jelenik meg.
8. Ezzel nagyjából mindent elmondtam, amit az én japáni
életemről, munkámról el lehet mondani. 40 év sok idő. Kész csoda, hogy
még tudok magyarul. Hisz mióta Magyarországról eljöttem, idestova fél
évszázada, kb. negyven éve egyedül vagyok magyar a sok idegen között.
Az egész környéken egy szál magyar sincs. Néha-néha, évente egyszer-
kétszer ha volt eddig alkalmam egy pár órácskát valakivel magyarul
elbeszélgetni. De örömmel tapasztaltam hazai látogatásaim alkalmával
(legutóbb 1995 telén), hogy hamar belejövök a magyarba. Azt nem lehet
elfelejteni. Szerencsére a japán nyelvtan hasonlít a magyarhoz, s így
nem rontja a nyelvérzéket, mint például a német vagy az angol.
Sokszor volt már honvágyam. A japánok, akármilyen kedvesek és
udvariasak is, sohasem fogadják be igazán a külföldit. Híveink még
hagyján; a papság, az intelligencia már nehezebb dió. Ha hazamennék,
azt nem azért tenném, mert kiábrándultam Japánból, egyáltalán nem,
hanem főleg azért, mert a japán egyház elég erős ahhoz, hogy megálljon
a maga lábán külföldi misszionáriusok nélkül is (ha igaz, hogy a
Szentlélek is működik az itteni egyházában), és mivel otthon talán még
nagyobb szükség van a papokra, mint itt. Emberileg szólva a japán
misszió, ha valami csoda nem történik, megállt. Nem fejlődik. Hiába a
rengeteg anyagi befektetés, új intézmények, iskolák, a sok
sajtótermék, a számtalan japán nővér és pap: egyre kevesebb a
keresztségek száma, s egyre kevesebb a fiatal a templomokban. Mégis
fiatal élni akarás, csupa kezdeményezés, kábító statisztika jellemzi
ezt a még félmillió lelket se számláló ,,kis nyájat''. S ebből is csak
a jó harmada jár rendszeresen templomba.
Annál több az egyházzal szimpatizálók száma. Állítólag több
millió. Nagyon sok japán házban ott van a Szentírás . Arra a kérdésre
meg, hogy ha mindenképpen vallást kellene választania, milyen vallást
választana, minden harmadik-negyedik ember azt felelte, hogy a
kereszténységet! De ezek a ,,ha''--lehetőségek az álmok világába
tartoznak.
A japán misszió szép is, néha élvezetes is, vigasztaló. Főleg
akkor, ha nem kötjük magunkat szemmel látható, tapasztalható
statisztikában kifejezhető eredményekhez. Vagyis: természetfeletti
szemmel nézve ,,normális''. De így talán csak kevesen tudják nézni.
Sokakat megnyugtat a pillanatnyi technikai-kulturális kielégülés,
kirándulások, szép fényképek, társadalmi események (együtt étkezés,
együtt levés, barátkozás stb). S ez talán az itteni misszió egyik
varázsa és nagy kísértése. Az aktivitás, mozgás, tervezés, mindig
valami újat tenni, kezdeményezni, egyszóval állandóan mozogni, mutatni
valamit. A mélymunka már nem olyan vonzó, nem olyan látványos. De ez
így van mindenütt, gondolom.
9. Nem bántam meg, hogy Japánba jöttem. Számomra sokat jelentett,
sokat kaptam, sokat tanultam, amit otthon is lehetne gyümölcsöztetni.
De már talán eljárt az idő fölöttünk. Legfeljebb az írásban hagyott
élmények, tapasztalatok, emlékek hatnak, kamatoznak majd a jövőben.
Mindig szerettem (volna) írni. Régen nagyon nehéz, körülményes és
drága vállalkozás volt valamit magyarul megjelentetni. Japánul
könnyebb lett volna, de hiába tud az ember japánul beszélni, sose
tudja magát úgy kifejezni, mint magyarul. Megértetni magát az embernek
könnyű, igazán kifejezni magát talán sose lehet. Legalább is nekem.
Fiatal koromban nagyon csodálkoztam egy német páter mondásán. Tókiói
egyetemünkön tanított, nagyon okos, szeretetre méltó ember volt. Csak
legyintett, mikor mondtam neki, hogy szeretnék majd valamikor japánul
írni. ,,Kárbaveszett fáradság'' -- mondta. Ez külföldinek sose fog
sikerülni. Nemigen hittem neki. Majd én megmutatom, hogy lehet. Most,
több mint harminc év után, mikor egy tucat könyvet, számtalan cikket
megírtam magyarul, németül, angolul és japánul, teljesen igazat adok
neki. Sokszor dicsérnek (maguk a japánok), milyen jól tudok japánul;
sokszor csakugyan mintha jobban ki tudnám magamat fejezni japánul,
mint akár magyarul. S mégis igaza volt annak a német páternek. Szívből
igazat adok neki. Ez is egyik itteni élményem.
Sokszor úgy érzem magamat itt Japánban, mint ahogy Ábel érezte
magát a ,,rengetegben''. Vagy még inkább, ahogy Mikes Kelemen
Rodostóban. Miért jöttem tehát Japánba? Véletlen? Kalandvágy? Biztosan
se egyik, se a másik. Néha tréfásan szoktam mondani: én Marxnak és a
magyar kommunistáknak köszönhetem, hogy itt vagyok. Nélkülük nem
lennének magyar misszionárius jezsuiták Japánban. Akaratlanul is
hozzájárult a kommunizmus Isten országának a terjesztéséhez,
legalábbis itt a Távol-Keleten. Meg szerte a nagyvilágban. Tehát a
Gondviselés műve.
Végeredményben mindegy, hol van az ember. Istené a föld és ami
rajta van. Lakhat valaki magyar földön egész életében anélkül, hogy
gondja lenne a hazára, a magyar nyelvre, történelemre. És élhet valaki
külföldön magyar szívvel. Én azt hiszem, ehhez a fajtához tartozom.
Legalábbis vágyban és gondolatban.
Nagy, hosszú, kanyargós út volt bizony az üllői, homokbuckás,
ezüstjegenyés határtól az Alpokon át a lapos Hollandiáig. Majd onnan a
haragos hullámú Indiai-óceánon keresztül a tájfunos, földrengéses,
cseresznyevirágos Japánig.
Az emberi élet hasonlít a folyókhoz: azok se tudják, hogy merre,
miképpen fognak a tengerig elérni. Az Amazonas nem messze a tengertől
buggyan ki az Andok lábánál, mégse a közeli Csendes-óceánba folyik,
hanem az ellenkező partokat mosó, távoli Atlanti-óceánba. A Nílus se
gondolta volna, hogy Közép-Afrika zöld berkeiből a világ
legfélelmetesebb, legforróbb sivatagán át fogja majd elérni éppen a
Földközi-tengert. De úgy jó és szép, ahogy van. Ilyen a magyar
jezsuitasors is. Jó volt, szép volt, mert így volt. Lehetett volna
másképp is. Ez azonban már nem áll a mi hatalmunkban. Tehát legyen
áldott mindenért az Úr neve. Ámen.
