Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bartha Júlia
KELETI TANULMÁNYOK
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1998

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó
Fejezetek a Tien-san vidékének néprajzához
– Magyar kutatók a Tien-san vidékén – tudománytörténeti előzmények
– Lótartás, kumiszkészítés
– Táplálkozás
– Viselet
– Gazdálkodás, település-szerkezet
– Rokonsági rendszerek
– Temetkezési szokások
Tabut - az avar kori koporsóhasználat keleti párhuzamaihoz
Interetnikus kapcsolatok a játékkultúrában
Nemezelés
A kötetben előforduló idegen szavak szójegyzéke a témák ábécé rendjében
Angol nyelvű összefoglaló

ELŐSZÓ

A Keleti örökségünk sorozat elindításának gondolata 1993-ban fogant meg. A sorozat olyan művek megjelentetését vállalta, amelyek a kunsági kultúra kutatásainak eredményeit összegzik, illetve annak keleti kapcsolataira vonatkoznak. A sorozat indító kötete Mándoky Kongur István posztumusz kiadású munkája, a magyarországi kun nyelvemlékeket veszi sorra. Ezt követően Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában címmel Pálóczi Horváth András könyve jelent meg, majd török, tatár, csuvas költők verseit ismerhettük meg Cseh Károly fordításában. 1996-ban A puszta fiai címmel kazak költői antológia látott napvilágot Körmendi Lajos kitűnő tolmácsolásában.
A sorozat újabb kötete a néprajz területére vezeti el az olvasót. Főként a közép-ázsiai törökség népéletének azokra a területeire, amelyeket alig ismerünk. Az első fejezet a Tien-san kazakok, kirgizek lakta vidékének néprajzát vázolja. Megismerhetjük a lótartást, kumiszkészítést, népi táplálkozást, viseletet, gazdálkodást, településszerkezetet s mindezek alapjául szolgáló rokonsági alakulatokat, azok terminológiai rendszerét, s végül a temetkezési szokásokat, a sírjelölési formákat. A második fejezet a Duna-Tisza közi közép- és késő avar kori koporsóhasználat keleti analógiáit hozza nyelvészeti és recens néprajzi adatok segítségével. A harmadik fejezet a játékkultúra interetnikus kapcsolatait tárgyalja az astragalus példáján át. A bokaízületi csontok (astragalus) játékként és jóslószerként egyaránt ismertek a kazakok, mongolok, kumükök, oszétek, törökországi törökök játékkultúrájában, szabályai a magyar kapójátékokkal mutatnak rokonságot. Az aprócska csontjáték történeti korokat és népeket köt össze, szép példáját adva a kultúra interetnikus kapcsolatainak. A kötet negyedik fejezete a népművészetnek a nomád hagyományokig visszanyúló ágához, a nemezeléshez vezet el bennünket. Közép-Ázsiából kiindulva Kis-Ázsián és a Balkánon át a Kárpát-medencéig mindenhol ismerték a gyapjúfeldolgozásnak ezt a formáját. A pásztorhagyományokat őrző népeknél ma is az élő népművészet egyik ága a nemezkészítés. A tanulmány törzsanyaga a törökországi hagyományokat mutatja be. A törökországi nemezelés részletesebb tárgyalása azért is indokolt, mert itt manufaktúrákban fejlődött, s már-már ipari méretűvé vált a nemezelés, míg Közép-Ázsiában megmarad kalákában végzett asszonyi foglalatosságnak. Kunsági nyelvi adatok tanúsítják, hogy a nemezelés ismeretét a kunok Közép-Ázsiából hozták magukkal. A kötetben szereplő minden tanulmány alapgondolata a kunsági kultúrához való kötődés. Ha mégoly gyenge szálon függő kapcsolatról is van szó, számunkra fontos, mert a magyar kultúrának egy sajátos színfoltját erősíti. Ez indokolja, hogy e tanulmánykötet a Keleti örökségünk sorozatban jelenjen meg.
A feldolgozott témakörök több éve folyó terepmunka eredményei.
A kazakság gazdag hagyományvilágának kutatása jó lehetőségeket kínál különösen a néprajztudomány számára. A javuló kazak-magyar kulturális kapcsolatok reményeink szerint megnyitnak minden sorompót, és megérthetjük végre hogyan alakul a térség etnikai és kulturális arculata, a huszadik századvégi változások milyen fejlődési irányba lendítik a térség nemzeti önállóságra törekvő népét.
Ezúton is köszönetet mondok Torma Józsefnek, Magyarország kazakisztáni nagykövetének a közép-ázsiai kutatásaimhoz nyújtott segítségéért, és mindazoknak a kazak és török családoknak, akik gyűjtőmunkám során segítségemre voltak.

Karcag, 1997. december 1.
Bartha Júlia

FEJEZETEK A TIEN-SAN VIDÉKÉNEK NÉPRAJZÁHOZ

Magyar kutatók a Tien-san vidékén – tudománytörténeti előzmények

A XIX. század második felétől fokozott érdeklődéssel fordul a magyar tudomány Kelet felé. Kalandos világjárók, tudományos kutatást zászlójukra tűző expedíciók verik fel sátrukat Ázsia addig kevéssé ismert tájain. A különös érdeklődés hátterében részint a kalandvágy, részint a bukott szabadságharcot követő sebzett nemzeti öntudat keresett támaszt az őshazakeresés, a rokonnépkutatás nem kevés romantikával átitatott érzésében. A század utolsó harmadától induló tudományos expedíciók programjában hangsúlyosan vagy kevésbé hangsúlyozva, de mindig jelen volt a magyarság keleti kapcsolataira vonatkozó feltevés. Az ekkor megfogalmazott kérdések sok vonatkozásban máig tisztázatlanok maradtak. Nem célom az ázsiai utazók munkájának leírása, hiszen meglehetősen szép számú a különféle tudományágak képviselőinek névsora. Kőrösi Csoma Sándortól Vámbéry Ármin, Lóczy Lajos, Berzenczey László, Princz Gyula, Cholnoky Jenő, Stein Aurél, Zichy Jenő nevén át Almásy Györgyig.(1)
Itt csupán azokra térek ki, akik a Tien-san vidékére, Közép-Ázsiának a kazakok, kirgizek által lakott területére utaztak. Közülük Vámbéry Ármin, Berzenczey László, Almásy György és Princz Gyula nevét kell kiemelni, mert ha a térség kultúrájához közelítünk, az ő adatközléseikre támaszkodhatunk.(2)
Vámbéry Ármin (1832-1913) az Akadémia megbízásából tett közép-ázsiai utazást. Nyelvészeti eredményeit a tudomány túlhaladta, de néprajzi megfigyelései ma is helytállóak, iránytmutatóak. Munkássága részint összegezte a kor tudományos ismereteit,(3) ugyanakkor újabb lendületet is adott a nyelvészeti kutatásoknak. Nagy értékűek a korabeli utazók megfigyelései mert, bár egyikük sem a népi kultúra kutatására indult, a néprajz számára csak úgy "mellékesen" készítettek feljegyzéseket, a szembeötlő etnikai sajátosságokat jegyezték fel. Az utazók közül meg kell említenünk Berzenczey László (1820-1884) nevét, aki Kossuth Lajos erdélyi kormánybiztosa volt. A szabadságharc bukását követően emigrációba kényszerült, majd 1873-ban Szentpétervárra utazott és orosz segédlettel a Tien-san északi lábánál fekvő határvidéki erődbe, Narinba ment. Innen magányosan átkelve a hegységen eljutott Kasgarba. Emberfeletti nehézségek árán, egyedül vergődött át a Himalája 4-5000 m magas hágóin, majd 1874-ben Bombaybe érkezett. Kimagaslóan szép emberi teljesítményével vívta ki a kor elismerését. Ő volt az első, aki északi irányból, Oroszország felől jutott el Indiába. Tudományos eredményt sajnos nem jegyeznek nevével, kéziratai eddig nem kerültek elő.(4)
A tudományos szempontból ismeretlen Közép-Ázsia feltárására irányuló kutatások szempontjából Almásy György (1867-1933) utazásai hoztak legtöbb eredményt. Bár jogi diplomát szerzett, az érdeklődése a zoológia, azon belül is az ornitológia felé vitte. 1897-ben mintegy felkészülésként bejárta Dobrudzsát, a Duna-deltát, majd első ázsiai utazására a századfordulón került sor. 1900. március 20-án indult Stummer Traunfels grazi zoológus társaságában. Kitűnő megfigyelései révén pontos adatokat kapunk a Tarim-medence, Narin-völgy, Tekesz-medence és az Iszik-tó vidékének flórájáról és faunájáról. Gyűjtése kiterjedt a térszíniformák elnevezéseire, és a népélet főbb mozzanataira is, de az állatartás, földművelés, kereskedelem, viselet mellett a század eleji etnikai állapotokról is korrekt képet ad.(5) Kiemelkedő fontosságú a szövegfolklór gyűjtése, a belső-ázsiai nomádok epikus költészetének gyöngyszeme, a Manasz eposz lejegyzése. A trilógia néhány énekének első lejegyzője Radlov, a múlt század jeles turkológusa, de kis idő múlva követte őt Almásy György, aki 1912-ben a Keleti Szemlében közzé is tett egy szép epizódot, így a kirgizek hősi énekét Európában elsőként ő közölte
nyomtatásban.(6)
Munkáiban több adatot hoz a kirgizekről mint a kazakokról, ez részint azzal magyarázható, hogy az általa bejárt terület jó része kirgizek földje volt (ma legalábbis Kirgizisztán része) kísérői is többnyire kirgizek voltak. Jóllehet 1925-ig a szakirodalom is együtt említi a két népet. 1920 októberében alakult meg a Kirgiz Autonóm Sz.Sz.K - ez volt Kazakisztán neve 1925-ig, amikor is újabb kazakok lakta vidéket csatoltak hozzá, s ekkor vette fel a Kazak Autonóm Köztársaság nevet.(7) Valójában ekkor vált szét a két nép hivatalosan, jóllehet a nyelvük közötti különbséget Vámbéry még nem, de Almásy már megemlíti. A kazakok és kirgizek maguk is különállónak tekintik a két népet, ahogyan ez az eredetmondájukból világosan kitűnik: "A kazakok tudvalevőleg három hordára oszlanak amely feloszlásnak bizonyára történeti alapja van, de hogy mi, az ismeretlen. Mind a két törzs ajkán él az a monda, hogy egy hatalmas szultán halála után, aki az egész nép felett uralkodott, négy fia közül három osztozott a hatalom felett, míg a negyediket elkergették. Az osztozkodó három fiúról nevezték el a hordákat éspedig Álcs-in dzsappasz a kis horda, Árgin najman a középső horda és Üjszün, a nagy horda. (A negyedik, úgynevezett Bukejef-féle horda, amely a Kaspi-tó mellett nomadizál, csak a XIX. században vált ki a kis hordából. Közönséges megnevezések: Uluk dzsüz, Orta dzsüz és Kicsi dzsüz, szószerinti fordítása a nagy, közép és kis horda kifejezéseknek.) A negyedik fiút elűzték azzal a szóval, hogy "kir giz" = eredj a hegyek közé, és ettől származnak a kirgizek. A mondának más változata szerint a "kirk kiz"-ből (negyven lány) származnak. (...) Mint ahogyan a kazakok hordákra, a kirgizek is feloszlanak két csoportra: az ong és a szol, jobb és bal csoportra" írja Almásy.(8) A népetimológia történeti alapja annyi, amennyi a történeti mondák hitele általában. A két nép kultúrája meglehetősen közeli, hiszen ugyanazon ökológiai feltételek között, ugyanazt az életmódot folytatják. Endogám házassági kapcsolataik miatt azonban a törzsek eléggé zártak, így szellemi kultúrájuk megőrizhette egyediségük sok archaikus vonását. Ha megkíséreljük földrajzilag behatárolni a kazakok és kirgizek lakta területet - már amennyire a nomád népek szállásterületét behatárolni lehet - északon az Altaj hegység nyugati nyulványai s az Irtisz, Iszim és Tobol középső folyása az Ural hegységig Kelet felé ritkán terjeszkednek Szemipalatinszk területén és a Tarbogotájon túl.(9)
Almásy György 1900. december 9-én kilenc hónapos expedíciós út után tért haza. Megfigyeléseit több tudományos cikkben(10) és egy páratlanul szép útibeszámolóban adta közre. A Vándorutam Ázsia szívébe című, 1903-ban megjelent munka a századforduló közép-ázsiai viszonyairól szóló kitűnő munka. Hozzá fogható azóta sem született. 1906-ban Prinz Gyula és Herbert Archer társaságában tér vissza a Tien-sanba, de nézeteltérések miatt egyedül megy tovább Kínába. Két útja során zoológiai, geográfiai és néprajzi megfigyeléseivel írta be nevét a tudománytörténetbe. Írásainak minden sorából átizzik a felfedező-utazó pátosza és a keserűség, amit minden őt követő utazó megérez: "... ez Ázsia, ez a Kelet az ő ragyogó pompájával, teremtő költészetével, a mely messze elmaradva a kortól mintha dermesztő álomba merült volna a melynek nem a feltámadás, hanem a megsemmisülés lesz a szomorú vége. Ez az igazi kelet, az ő üdén fakadó költészetével, a mely teremteni tud, de fenntartani képtelen."(11)
Almásy Györgyöt a 20. század legeredményesebb kutatója, a geológus-geográfus Prinz Gyula (1882-1973) követte. Első ázsiai utazására 1906-ban Almásy és Herbert Acher társaságában indult. Felfedezéseiből a geológia és a geográfia profitált elsősorban, hiszen megfigyeléseivel olyan értékes adatokat hozott felszínre, amelyek eddig elkerülték az orosz katonai térképészek figyelmét. A néprajztudomány is sokat köszönhet Prinz Gyulának. A nomád életmódról, viseletről, temetkezési szokásokról szóló leírásai páratlan értékűek. Az út során pótolhatatlan veszteség érte, fényképezőgépe a Káinbulak patakba esett, de az illusztráció sajátos megoldását választotta: kitűnő rajzaival szemléltette a jegyzeteit.(12) 1906 őszén járta be a Borkoldaj-hegységet a Karaszai és a Kogelcsob fennsíkot. Számos természetföldrajzi probléma megoldására jött rá. Tisztázta a bejárt terület folyóinak eredetét és vízgyűjtő területeik kiterjedését. A Tien-sanban tett utazásainak legkockázatosabb szakasza a Száridzasz szurdok bejárása volt. Jól dokumentált írásai nyomán jelentős területet sikerült térképre vinni, munkáival kivívta magának a szakma elismerését. Utiélményeit Utazásaim Belső-Ázsiában című, 1911-ben megjelent könyvében tette közzé.
1909. áprilisában ismét visszatért Belső-Ázsiába, Baku, Krasznovodszk, Taskent útvonalon érkezett Andizsánba, majd a Kalmak hágón keresztül átkelt a Fergánai hegységen. A Tarim-medence nyugati vidékét járta be.(13)
Prinz Gyulát követően hosszú ideig nem ment magyar utazó a Tien-sanba. A két világégés, majd az ezt követő "rend" határt szabott a tudományos érdeklődésnek és az utazókedvnek. Fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy újabb vállalkozó induljon útnak. Immár a nyelvtudomány korszerű ismereteinek birtokában a Kunságból származó Mándoky Kongur István (1944-1992) kereste ott a kun nyelv magyarországi emlékeinek analógiáit.(14) A közép-ázsiai török nyelvek és népélet ismeretével az európai turkológia élvonalának jeles képviselője lett. A magyar turkológia hagyományos területei közül elsősorban a honfoglalás előtti török-magyar együttélés és a magyar őstörténet foglalkoztatta. Számos régi török eredetű szavunk megfejtését adta. Legtöbbet azonban a kun műveltség elemeivel foglalkozott. Különös figyelmet szentelt a magyarországi és a balkáni kunok kultúrájának. A munka során vált világossá, hogy a török nyelvemlékek tanulmányozása mellett legnagyobb segítséget az élő kun-kipcsak nyelvjárások megismerése adja. A dobrudzsai tatárok után a Mongóliában élő kisebbségek, kazakok, tuvák nyelvét, szokásait tanulmányozta, rendszeres nyelvi-néprajzi gyűjtéseket végzett Kazakisztánban. A kazakok között gyűjtött anyag segített néhány magyarországi kun nyelvemlék megfejtésében. Nyelvészeti eredményeit szakfolyóiratokban jelentette meg. A kun nyelv magyarországi emlékei című kötete posztumusz kiadásban látott napvilágot. Hagyatékának rendezetlensége miatt sok néprajzi vonatkozású jegyzete egyelőre kallódik. Halála után élénkült meg a két ország közötti kulturális és politikai kapcsolat. A Szovjetúnió felbomlását követően az önmegvalósítás útjára lépő Kazakisztán első magyar nagykövete Torma József nemcsak elkötelezett politikusként, hanem kutatóként is kivívta a nyelvészet és a néprajztudomány elismerését.
Közel egy évszázad alatt különféle tudományterületről különböző indíttatású kutatók jártak az érintett térségben. Munkájuk felbecsülhetetlen értékű a néprajztudomány szempontjából. Feljegyzéseik iránytmutatóak az őket követő generációk számára. Alább ízelítőt adunk a kazakok gazdag hagyományvilágából, különös tekintettel a népéletnek azokra a jellegzetességeire, amelyek eddig nem kerültek a kutatás fókuszába.

Lótartás, kumiszkészítés

Aligha van olyan utazó, ki a közép-ázsiai népekről szóló tudósításában meg ne említené a kumiszt, a lovasnomád népek jellegzetes italát. A kazakok kiváltképp értői a kumisz készítésének. Nagyállattartó nép lévén a juh (koy), a kecske (eški) marha (sďyďr) és teve (tüye) nyájakon kívül a ménes (aygďr üyďri), a ló adja a kazak puszta valódi értékét. A legfőbb vagyon, az ember legjobb segítőtársa. Nem csoda, hogy mindent tud róla, iránta való szeretetét nyelvének gazdagságával is kifejezi. Halife Altay török néprajzkutató felgyűjtötte a kazák lótartás néhány terminológiai csoportját(15) – az életkor szerinti elnevezéseket és a lószíneket. Az anyag egyedi, semmilyen kazak szótár nem tartalmazza ilyen részletességgel, ezért fontosnak tartom ehelyen újra felidézni.
A csikókat elsősorban koruk szerint az első hat hónapban még nemük megjelölése nélkül qulďn-nak nevezik. Az elsőfű (1 éves) neve žabagď), a másodfű tay, a harmadfű kunan [qunan] (a csődör) kunacin baytal [qunažďn baytal] a kanca. A negyedfű csődör dönen, a kanca dönecin baytal [dönežin baytal], majd ötödik évéhez közelítve ősztől besti at (csődör), besti biye ~ kanca. Ötéves koruk után nincs külön elnevezésük, csupán at és biye. A kor szerinti megjelölés is értékmérő bizonyos értelemben. A ló öt éves korára éri el legnagyobb értékét. Noha jó tartás mellett akár húsz évig is elél, meghatározó fizikai és jellembeli tulajdonsága ez idáig fejlődik. A ménesben tartott lovak száma 10-50 közötti. Gyakran szín és fajta szerint is szét választják a ménest, ami valószínűleg a tiszta fajtatenyésztést szolgálja. Ezt elnevezésük is tükrözi. Így mondanak fekete ménest, kara aygďrďn üyiri[qara aygďrdďh üyiri] pejménest torď aygďrďn üyiri [torď aygďrdďh üyiri]. Általában nagyon választékosak a lovak színeire vonatkozó kifejezések. Az alábbi idézett mondataim megtartják Halife Altay török helyesírással átírt kazak adatait, de minthogy a helyesírás néhol torzítja a kazak alakok fonetikáját, szükségesnek tartottuk szögletes zárójelben megadni az adatok fonetikai transzkripcióját. A nagyobb színcsoportokon belül további finomítások szolgálnak a pontos meghatározásra. Így a kávébarna, pej kongďr [qohďr] világosabb árnyalatára a kubakan[qubaqan], sötétjére a karakońďr [qaraqohďr] kifejezéset használják. A fekete kara [qara] fényes szőrű lovat kďl kara, makbalkara [qďlqara, maqbalqara] vagy kömirkara [kömirqara] néven jelölik. A kula [qula] vörhenyes színű, ennek világosba hajló barnás-tarka változata az aşikkula [asďqqula], a sötétbe hajló a karagula [qaraqula], a vörösbe csapó a kďzďlkula [qďzďlqula], a sárgás változata a kulasarď [qulasarď] és ha a pofáján vagy a szeme körül sárgás folt látható kulager [qulager]-nek mondják.
A sárga sarď [sarď] csikók további megkülönböztetésére szolgál, ha a ló sörénye és farka fekete karacal, kara kuyruk sarď [qaražal, qara quyruk sarď], ha a szája környéke világosabb aksarď [aqsari], vagy sapak sarď[sapaq sarď], ha ugyanitt vörösesbe hajló színű a szőre kďzďl sarď [qďzďl sarď], a sötétebb színű koyu sarď, [qoyu sarď], kurďm sarď [qurďm sarď]. Különösen értékes a kék vagy deres [kök] színű állat. Meglehetősen ritka is, valószínűleg ezért csodálják annyira. Ha sötétbe hajló a színe karakök [qarakök], ha barnás-vörhenyesek a foltjai vasderesnek demir karakök [temir qarakök] mondják. Ha vörösbe hajlóak a foltok kďzďlkök [qďzďlkök], s ha apró pöttyös, szederjes, tarlankök [tarlankök]. A deres másik változata, a fehér és más színek tarka keveréke a buvril [buvrďl] vagy baurďl [baurďl], s ennek is a sötétebbje karabuvrďl [qarabuvrďl], világosabbja akbuvrďl [aqbuvrďl], s ugyanez vöröses dominánssal a kďzďlbuvrďl [qďzďlbuvrďl]. A világos színű foltos, nálunk almásderesnek mondott lovat şibar [šďbar]-nak, akşďbar [aqšďbar]-nak hívják, s ha a szája, szeme körül sötétbarna karimát látni börte [börte] a neve. Kedvelt és igen gyakori az ilyen csikó. Ritka viszont a szürke ló. A kazakok szürkének [boz] vagy világosszürkének akboz [aqboz] mondják, de aminek a színe már fehérbe hajló, şankanboz [šanqanboz], ha pedig apró foltjai vannak, tarlanboz [tarlanboz] a neve. A csontszínű, "hóka" és a daruszőrű furcsa keveréke a sur [sur], aminek világosabb változata az aksur [aqsur], vörösesbe hajló a kďzďlsur [qďzďlsur] és sötét, daruszínűje a karasur [qarasur]. Ha nem egységes a színeloszlás, hanem "hullámszerű" foltokban jelentkezik tengbilsur [tehbil sur] s ha minden vörhenyes színű, kulasur [qulasur]-nak mondják.
A vöröses szőrű ciyren [žiyren] lónak, ha a farka és a sörénye világos vörösbe hajló, kan ciyren [qan žiyren], a sötétbe hajló küreng ciyren [küreh žiyren] s ha a szája és a szeme körül világos foltja van şabdar [šabdar]-nak mondják.
A színükön kívül a megkülönböztetésre jó lehetőséget kínál az állat természetéből adódó legfőbb jellegzetesség: a járás. A rendes, jójárású lóra azt mondják ayańsďl [ayahsil] a lassú, poroszkálóra ilgip ayańdav [ilgip ayahdaw], a rövidléptű (kecskekörmű) cele ayańdav[žele ayahdaw], az apró, de kuszán lépő, a juhokéhoz hasonló járású a koy corga [qoy žorga], a páros lábbal szökdécselve járó a şabďv [šabďv], a makrancos, nálunk "kunhátas"-nak nevezett a tekrek [tekrek].
Nagy megbecsülés övezi az állatot, amit nemcsak szaporulatáért és tőkeállatként tartanak, hanem fontos haszonvételének számít a teje is.
Nincs olyan háztartás, ahol a kancafejés idején ne kínálnák a vendéget e kellemesen csípős - savanykás itallal, ami a közép-ázsiai puszták éghajlati viszonyaiban a legkiválóbb ital, kitűnően oltja a szomjat. A napokig tartó vándorlások során kutak hiányában a nagy melegtől az egyetlen ital, amely eláll a bőrtömlőben, vagy kulacsban. Nagy becsben is tartják. A kumiszkészítés szinte rituális tevékenységgé vált. A folyamatát ünnepek törik meg.
A fejésre kiválasztott kanca korának nincs jelentősége. A harmadfű, negyedfű kanca már ellik. A kancákra külön gondot fordítanak, hosszasan nevelik, hogy kezessé váljon, állja majd a fejést. Ahhoz, hogy jól tejeljen, jó takarmányra, elsősorban legelőre van szükség. A ló a magas, dús füvet szereti, amit a folyóvölgyekben talál meg nyár derekától. A kancák áprilisban ellenek, de csak nyár közepétől kezdik a fejést, amikor a csikók már betöltötték a két hónapot. Legkevesebb 4 kancát kell fejésre fogni ahhoz, hogy érdemes legyen kumiszt készíteni, hogy elegendő legyen a tej. Ha a család saját ménállományában nincs elegendő csikajas kanca, kölcsön kérnek másoktól.
A kancafogás, a fejéshez való előkészületek sora nagy ünneppel kezdődik a kazakoknál. Az első ünnep neve biyebau toy - a pányvakötél ünnepe. Tehát a befogás ünnepével indul az eseménysor. Kijelölik a helyet, ahol a tömlőket fogják tartani, ez általában az aul (falu) legtiszteletreméltóbb személyének a jurtja. A ménest az aul közelébe terelik, majd kijelölik a csikók helyét. A szilajon tartott ménes szabadban született csikói rendkívül vadak, befogásuk igen nehéz. A befogott csikókat kikötik a kijelölt helyre. Az anyjuk hozzájuk húz, velük nincs különösebb vesződség. A csikók helyét az aul legtekintélyesebb férfija (akinek jurtjában elhelyezik a tömlőket) jelöli ki úgy, hogy lever két cölöpöt, amihez kifeszíti a hurkos kötelet. A hurkokba kötik be a csikókat. Ellenkező oldalra az a csikó áll, amelyiknek éppen az anyját fejik. Fejés előtt ugyanis megszoptatják a csikókat, hogy meginduljon a tejelválasztás. Rendszerint 10-13 csikót fognak be. A legnagyobb, a legelőbb született csikó áll a sor elején. Az ünnepség kezdetén ennek fejét és a kikötéshez használt karókat vajjal keni be az aul legidősebb asszonya.
A csikók befogására csak az első napokban használnak kötelet, azt követően puszta kézzel kell elhúzni az anyjától a csikót és megtartani mindaddig, amíg a fejés tart. Az aul legerősebb legényei fogják ilyenkor a csikókat. Ha valamelyik ügyetlensége folytán meghiúsul a fejés, aznap nem szabad kumiszt inni. Ez nemcsak büntetés, hanem a tartalékról való gondoskodás is, hiszen 50-60 liter kumisznak mindig lennie kell az aulban.
A csikófogás befejeztével, a bőségvarázslás megtörténte után véget ér a biyebau toy ünnepsége, illetőleg annak utolsó mozzanataként kezdetét veszi a bata-szertartás: a közösség által összehordott élelem felett lakomát ülnek és jókívánságokat sorolnak. Amolyan hálaadó szertartás ez, amin a következő formulák hangzanak el: "Adjunk hálát az Istennek, hogy ilyen sok csikónk lett"; "Legyen áldott a lovak gazdája"; "Legyen sok, erős kumiszunk" stb.15
Reggelente 6-7 óra között kezdik el a fejést, egy-egy kancára 5-8 perc elegendő, ha jól megindult a tejelválasztás, 3-4 liter tejet is lead az állat. A kancákat 4-5 hónapig fejik, de ha bőséges a takarmány 8 hónapig is kitolódhat a fejés ideje. Fejni csak napkelte és napnyugta között szokás. Éjszaka legelnek, pihennek a lovak.
A lovak fejése asszonyi foglalatosság. A fejő nő bal térdre ereszkedik, bal kezével hátulról átnyúl a ló lába között és megtámasztja a tőgyet. A jobb karjára akasztott fejőedénybe (könek) fej jobb kézzel. A fejőedény kiöntőcsöves, bőrből, vagy tevegyomorból készült 1-1 1/2 literes füles edény. (Fából vagy fémből készült edényeket ritkán használnak, azokat is bevonják bőrrel, mert a ló érzékeny állat, a hideg érintéstől megijed.) Többször telefejik a köneket, amiből nagy tömlőbe gyűjtik a lefejt tejet. A tömlőket rendszerint lóbőrből vagy marhabőrből készítik. Űrtartalmuk 70-250 l között van. A kb. 70-100 literes tömlő neve kürü, a nagyobb: saba. A legnagyobbakat 5 ló bőréből varrják össze. A kikészített, összevarrt tömlőket további eljárásoknak vetik alá, hogy alkalmasak legyenek a kumisz tárolására. A tömlő száját vasabroncsra húzzák és másnaponként 15-20 alkalommal búzaszalmával megfüstölik, kimossák, árnyékos széljárta helyen szárítják. (A füstölés fertőtleníti a baktériumoktól.) Amikor megfelelően kiszáradt, beletöltik a kumisznak való tejet. A napi begyűjtés után köpülik és beoltják a tejet. Az oltáshoz korábban erjesztett kumiszt használtak, vagy az előző évben eltett, szárított, már por alakú oltóanyagot. A folyékony oltóanyag neve qor, a szárítotté: erebi. Az erebit(16) úgy készítik, hogy a tömlő alján összegyűlt sűrítményt szűrőn vagy vásznon áteresztik, kiszárítják, majd vászonzacskóban elteszik a következő évre fejésig. Ahhoz, hogy a tej erjedése meginduljon, nem elegendő csak az oltóanyag. Felmelegítik kissé a tejet és kb. 100 liter lótejhez 1 liter tehéntejet öntenek, esetenként csipkebogyót tesznek vagy valami gyümölcskoncentrátumot öntenek a tejbe, ami gyorsítja az erjedés folyamatát. Ha érettebb, sötétebb italt akarnak, teaesszenciát öntenek bele.
Minden fejés után, amikor hozzáöntik a tejet a kumiszhoz, köpülik, legalább másfél órán át függőlegesen mozgatják a tömlőt, hogy jól összekeveredjen a tej. A függőleges mozgatást a kumiszkészítés egyik titkának tartják a kazakok. Miután jól összerázták, a tömlő száját bekötik, magát a tömlőt nemeztakarókkal betakarják, hogy a melegét megtartsák. Egyidejűleg több tömlőt használnak. Az egyikben összegyűjtik, keverik a tejet, a másikban tárolják. Rendszerint 50-60 litert tartalékolnak, az e fölötti mennyiséget fogyasztják. Az érés, erjedés folyamata részint az időjárás függvénye, de nem több 2-3 napnál. Ekkorra eléri azt a pikáns-csípős ízét, és kevéske alkoholtartalmat, ami miatt a pusztai népek bódító italként szeretik. Városi kazakok szerint az őszi fejésű tejből készült érett kumisz alkoholtartalma felér a sörével, vetekszik a gyenge bor hatásával. Facsészékből isszák, szépen formázott fából készült merőkanalakkal merik és bőredényben tárolják, mert hűvös helyen tartva 7-10 napig eláll a már megerjedt kancatej. A 4-5 hónapig tartó fejés és erjesztés rendszeres elfoglaltságot jelent az aul lakói számára, s az így nyert hűsítő és egyben tápláló ital a nyári nagy melegben biztosítja a közösség folyadékellátását. A pusztában, ahol fúrott kutat csak az aulok közelében találni, s ezek a ritka településhálózat miatt messze esnek egymástól, nagy becsületnek örvend a kumisz. A lovas rendes felszereléséhez tartozik a bőrből készült csészetartó, amit könnyű felakasztani a nyereg mellé, és a torsďq, a bőrkulacs, amiben hűvös marad a kumisz. A torsďq formája a jellegzetes közép-ázsiai kosszarv. Nem esztétikai vonatkozású a formakiképzés, hanem nagyon is a szükség alakította ilyenné. A napokig tartó vándorlás során az utolsó csepp akár életmentő folyadék a szarvak csúcsában marad meg. A szomjazó vándor akarva-akaratlan tartalékol a vészhelyzetre, hiszen a szarvak csúcsából csak akkor ürül ki a folyadék, ha ott kiszúrja a bőrt, vagy szinte cseppenként rázogatja ki belőle az italt.
Amikor megérett az első készítményű kumisz, a közösség apraja-nagyja újfent összegyűlik, és kezdetét veszi a kóstolás. Ha idegen tartózkodik az aulban, az illem úgy kívánja, hogy a házigazda, vagy a legidősebb férfi csészéjével koccintson, és elmondja a már említett bata-formulát.(17)
A hétköznapokon rendesen kumisz-ivásra reggelente, a csikók befogása után kerül sor. Amikor azonban kitelt a kumisz ideje, vége a fejésnek, megtartják az utolsó kumisz-ünnepet, a qďmďz murďndďq vagy serge ziyar néven számon tartott ünnepet, ami valójában az utolsó együtt iszogatás alkalma, ok az együttlétre, amely alatt a közösség minden ügyes-bajos dolgát elrendezhetik, megbeszélhetik a téli hónapok előkészületeit. Ekkor sütik a lovakra a tulajdonjegyeket (tamba, damga) nyírják a lovak farkát és sörényét, hogy ezzel is megkülönböztessék őket. (A harmadfű csődörök sörényét teljesen, a kancákét csak részben nyírják le.)(18)
Végezetül megállapíthatjuk, hogy ha a kumiszkészítést, mint folyamatot, mint tejfeldolgozó rendszert nézzük, alig különbözik a juhtartó török népek joghurtkészítésétől. Csak alapanyagában tér el, mert kumiszt csak kancatejből lehet készíteni. Elterjedési területe megegyezik a lovasnomád népek szállásterületeivel.

Táplálkozás

A közép-ázsiai törökök táplálkozási szokásaiban nincs olyan jelentősége a tejnek és tejtermékeknek, mint azt a nomád állattartó életmód következményeként hinnénk. Almásy György, akinek a század elején volt alkalma hosszabb időt nomádok között tölteni, azt írja: "Az alföldi kazakok készítenek néha-néha valami kurut vagy krut (qurut) nevezetű kemény, túróféle sajtot amelyet ökölnyi darabokban szárítanak meg a napon." (19) Almásy megfigyeléseit saját gyűjtéseim is megerősítik. A kurutot a kazak asszonyok a piacokon kúpokba rakva árulják, két étkezés közötti csemegének fogyasztják. A friss tejet sem nyersen, sem forralva nem isszák, s ami még különösebb, hogy a tartós tejtermékeket szinte nem is ismerik. Újabban a törökországi sajtféleségekkel lehet találkozni úton-útfélen, feltételezhetően a török üzletemberek jó felvevőpiacnak tekintik a közép-ázsiai országokat - azonban aligha várható, hogy ez hagyományos táplálkozási szokásaikban alapvető változást hozna. A kumiszon kívül szinte az egyetlen ismert tejtermék az ayran, ami a kazakok és kirgizek között nyáron jó táplálékul szolgál. Az ayran készítéséhez kecske, juh és tehéntejet használnak, olykor mindhármat együtt. A friss tejet felforralják, majd lassan lehűtve, régi savanyú ayrannal beoltva megalvasztják. Oltóanyagként olykor borjúgyomrot is használnak. Az ayran tehát nem más, mint a nálunk tarhóként is ismert aludtej.(20)
A kazakok kevés szarvasmarhát tenyésztenek. Sem a tejét, sem a húsát nem tartják nagyra, még a tevét is többe nézik. Utóbbinak húsát és savanykás ~ szénsavas tejét is fogyasztják.
A népi táplálkozásban a lóhús a legbecsesebb. A ménesekből hátaslovaknak a méneket és a heréket adják el, a kancákat kizárólag tenyésztésre használják. Ha már nem alkalmasak a tenyésztésre, levágják őket. A húsa kitűnő. Füstölve tartósítják a jurt tetőnyílását körülfogó faabroncs tetőkarikára (šaharaq) lógatva. A húsételek alapja, de kolbászt is készítenek belőle.(21) A városi családok táplálkozásában is jelentős helyet kap a lóhús. Ha valamilyen ünnep alkalmával a család lovat vág, a távol lévő rokonok, barátok adagját felfüstölve elteszik az első találkozásig. Tehetősebb családoknál halotti tor alkalmával is lóhús kerül az asztalra.
A ló után a legnagyobb számban tenyésztett állat a zsírfarkú juh, amit elsősorban húsáért és gyapjáért és szaporulatáért tartanak. Amíg a lóhús az ünnepi asztalok eledele, addig a juhhús a hétköznapok étele, a népi táplálkozás valódi alapja. A kazakok és kirgizek "egész birkát" főznek, az állatnak minden része, még a tisztított belei is belekerülnek az óriási kazánba. A juhhúst fűszer nélkül, (paprika nélkül!) csak sós vízben főzik meg. Hosszú tálon, kifőzött lebbencstésztára rakva tálalják és a tetejére nyers vöröshagymát karikáznak. Juhhúsból készült jellegzetes ételeik még:
Qubardaq: Vagdalthúsból sok hagymával és vízzel készült egytálétel.(22)
Bešparmaq: A gerincvégi zsírból és combhúsból készítik úgy, hogy éles késsel finoman összevagdalják, lével feleresztve sűrű péppé főzik, amelyből kézzel kerek gombócokat gyúrnak - "ezeket roppant élvezettel szörpölve és csemcsegve nyelik el. (...) Különösen nagy megtisztelő számba megy, ha az ember félig kiszürcsölve a lét valamely jókora gombócból azt úgy dugja szomszédjának a szájába." - írja Almásy.(23)
A bešparmaq másik fajtája a tésztába töltött darálthús. A városi családok ma már általában ezt készítik. Speciális főzőedényt használnak hozzá: nagy fazékban egymás fölé rakott rácsokra helyezik a maroknyi nagyságú, tésztába göngyölt húsgombócot, s valójában a gőzön főzik meg. Mellé joghurtot tálalnak. A csütörtök esti rituális étkezések és a halotti torok elmaradhatatlan étele a kazakoknál.
Sörpa: Leves, amelyben a birkahús főtt. Forrón, csészékben teszik az asztalra.
Tüztük: Csemegének számító étel a nyársra húzott, nyílt tűzön sült hónaljpecsenye. A kirgizek kedvelt étele.(24)
A közép-ázsiai törökök körében a vendég látogatása megtisztelés a házra. A ház népe ilyenkor kitesz magáért, mindenféle jó falatokkal igyekszik megvendégelni az odalátogatót. A család tehetségétől függően roskadásig megterítik az asztalt és órákon át eleszegetnek, anekdotázgatnak. Nagy megtiszteltetésnek számít, ha a rítusnak megfelelően főtt juhfej kerül a vendég elé. Almásy igen szemléletesen a következőképpen írja le a század eleji lakoma tiszteletbeli falatjait: "...mindenek előtt a koponyáról leszedik a tokadarabokat, a nyelvet, a füleket és a szemüreg zsírrétegét, s ezeket a darabokat néhány borda és egy jókora czombhús, a mellcsont és némi farokzsír kíséretében egy tabakra (fatál) rakva a türe (vendég) elé teszik. A maradékot szétosztják a többi vendég és asztaltárs között, akik elég rangosak ahhoz, hogy ebben a megtiszteltetésben részesüljenek."(25) A főtt juhfej rituális osztása nemcsak a nomádok körében, hanem a letelepedett, s így a városi lakosság hagyományaiban is él. Ünnepnapon - márpedig ha messziről jött vendég tiszteli meg a házat, az ünnepnek számít - vagy halotti toron az asztalra kerül a főtt juhfej. A juhfej rituális osztása egyfajta áldozati szertartás, amit az ősök szellemének tiszteletére mutatnak be. Nem kötődik szorosan az iszlám valláshoz, jóllehet az beépítette szokásrendjébe, hiszen a ramadánt követő áldozatünnep, a qurban alkalmával is juhot vágnak szerte a muzulmán világban. A törökség kultúrájában azonban a juhhoz, mint áldozati állathoz fűződő hiedelmek inkább a néphit tárgykörébe tartoznak, mintsem az iszlám valláshoz kötődnek. A kazakok körében igen erősen él a népi vallásosság, az iszlám vallás nem itatta mélyen át a kultúrájukat. Így a juh, különösképp a kos, az erő, a hatalom, a termékenység és a bőség jelképe, a húsából készült étel az asztal tisztessége, a családnak ősök tisztelete iránti elégtétele, felmutatott áldozata.
Szárított húst (kepken eti) csak kivételesen készítenek, rendszerint a vadászok, akik nem tudják azonnal elszállítani vagy felhasználni a húst. Vékonyra felszelik és a napon megszárítják, így tartósítják a zsákmányt.
A hagyományos táplálékok között különös figyelmet érdemel a nomád népek kenyere, a kovásztalan lepény (tokač).
A sütőharangon vagy köveken sütött hüvelyknyi vastag tésztából szabálytalan kör alakúra formált kenyér Közép-Ázsiától a Balkánon át a Mediterránumig mindenhol megtalálható, ahol nomád népek éltek, vagy megfordultak.(26) A sütésükhöz használt tüzelőberendezések formája azonban eltérő. A kenyérsütő kemence rendkívül archaikus formáját írja le Almásy György: "Az agyagból égetett kemenczék félig a földbe vannak sülyesztve, úgy, hogy csak az alsó fűtőnyílás és a felső, fedéllel lefedhető berakónyílás áll ki a földből. Az izzásig felhevített s azután tisztított kemenczékben a lapos kenyerek csakhamar meghülnek s kézzel leválaszthatók a falakról. Az egész berendezésnek valóságos prehisztorikus szinezete van."(27) Az Almásy által közölt tüzelőberendezés formája a boglyakemencékével azonos, s talán az sem tűnik túl merész következtetésnek, ha a szabadkéményes tüzelőkkel hozzuk összefüggésbe. Felépítésének elve pedig megegyezik a kisázsiai tandďrral.(28)
A népi táplálkozás mindennapos táplálékul tartja számon a pirított apró magvakat, különösen a kölest, az árpát, és a búzát.(29) A köleskását (botka, töp) és az árpát megpörkölik és tejben megfőzik (öptay). A búzából készült hasonló étel neve süzme, a vízzel főzött fajtája žarma.
A táplálkozási szokások is változnak az életmód átalakulásával, de a hagyományhoz való erős kötődés biztosíték arra, hogy a népi táplálkozás alapételei asztalra kerüljenek legalább a jeles napokon.

Viselet

A hagyományos viseletet ma már csak a múzeumokban lehet látni, vagy folklórműsorokon fellépő énekesek öltik magukra. Erős orosz hatást sugall a tüllszoknya és a fölé vett hosszú mellény. Talán csak a bagolytollas csúcsos süveg (topu) őrizte meg a régmúlt formát. A század elején még használatos elöl nyitott, hímzett bársonyszoknyát (beldimeši) és a hozzá való rövidke szűk mellényt (öngür) népművészeti boltokban árulják, de inkább ajándék, mintsem ünnepi viselet. Ugyanaz illik a férfiviseletre, a hosszú kaftánszerű hímzett kabátra a čapanra is. Ez utóbbi általános viselet volt Közép-Ázsia nomád népeinél, viselőinek az etnikai hovatartozására legfeljebb a díszítő elemekből lehetett következtetni. A századfordulón újszerű ruhadarabnak számító testhez álló attila-szabású bešmen(30) rövid életű lehetett, felváltotta a városi öltözködés hatását mutató zakó, ami a férfiak mindennapos viselete lett.
A kazak pásztorok két jellegzetes kabátfélét hordtak, a szőrével kifelé fordított, a rajtahagyott sörénnyel díszített csikóbőr bekecset, és a szabásában a čapanhoz hasonló, birkabőrből készült bundát (ton), aminek női változatát (ičik) nemes prémekkel díszítették.
A hagyományos lábravalók a puha bőrből készült felfelé pöndörödő orrú csizmák és a bőrharisnyaféle, merev bőrpapuccsal (képič) viselt lábbelik. A lábukra nemezkapcát (baypak) húztak. (31)
A viselet kiegészítői a férfiak öve és a nők díszesen megmunkált ékszerei. A kazakok a čapant díszes veretekkel ékesített derékszíjjal fogják össze (belbau) amin a tarsolyt, tűzszerszámot (kova, tapló) hordták. A múlt századi leírások(32) még élő népviseletként említik, de napjainkban már csak a múzeumokban lehet látni. A női ékszerekről ugyanezt mondhatjuk. Különösen a mívesen munkált ezüstből készült fülbevalókról a mell és nyakékekről, valamint a karkötőhöz lánccal erősített három gyűrűről ami hétköznapi viselésre, munkavégzésre alkalmatlan. Elvétve, főként ünnepi viselet kiegészítőjeként némely darabot még hordanak, olykor-olykor a hagyománytisztelő ötvösművészek is visszanyúlnak népi ékszerek formavilágához, de a mindennapos használatból már kikoptak. Az ékszereken látható népi díszítőmotívumok azonban más használati tárgyon, faragványon, bőr- és nemezmunkákon még megtalálhatók.
A nemezelésről külön fejezetben szóltam, a nemezszőnyegeken, zsákokon látható kosszarv és stilizált emberforma az élő népművészet része. Napjainkban is ugyanúgy megtalálható a városi hajlékokban, mint a jurtokban.

Gazdálkodás - településszerkezet

A letelepedett életmódhoz szokott európai kutató meglehetősen zavaros fogalmakat alkot a Közép-ázsiai nomádságról, általában a nomád életmódról. Princz Gyula "tiszta nomádokról" beszél,(33) azonosítja őket a kirgizekkel, és félnomádokat említ, akik földműveléssel is foglalkoznak, a letelepedés első de biztos jelének tekinti a félnomád kirgiz-kazakok jurtjaiban a tyúkot.
A nomád, félnomád és a letelepült földművelő népeket egyaránt megtaláljuk a Tiensan vidékén, ha az életforma klasszikus jegyeit külön-külön vizsgáljuk. A legeltető életmód önmagában kínálja a téli-nyári szállások meglétét. Az éghajlati viszonyokból pedig egyenesen következik a kazakok és kirgizek még ma is hatalmas nyájakat tartanak, amolyan váltógazdálkodást folytatnak, mintegy kiegészíti egymást az állattartás és a földművelés. Almásy precíz megfigyelése(34) amely szerint "a belső-ázsiai legelők termelőképessége alig egy tized, sőt sokszor egy huszad része az európai legelőknek, úgy, hogy ott ugyanazon számú marha fenntartásához tízszer, hússzor annyi legelő kell, mint Európában. (...) Így tehát a nomádság csak akkor maradhat fenn tovább is, ha az élet fenntartásához szükséges fogyasztási cikkeket valamely más produkczió segítségével fedezheti. (...) Nem szabad tehát a nomádságot itt a kultúra alacsonyabb fokán álló népnek tekintenünk, hanem úgy kell tekintenünk a dolgot, hogy az a helyi klíma természetes következményei folytán a nomádok és letelepültek között szükségképp fejlődő munkafelosztás következtében valósággal alapfeltételét adja ezeken a vidékeken az ember lételének."(35)
A téli-nyári szállások között váltakozó életmódhoz a legtökéletesebb hajlék a jurt, amit a gyakorlott asszonykezek hamar szétszednek és az új helyen felállítanak. A kazakok, kirgizek üy vagyis ház néven ismerik, holott a jurt a török nyelvekben lakást, otthont, tágabb értelemben hazát jelent. Végül is nincs itt ellentmondás, a hatalmas közép-ázsiai pusztán vándorló nomád számára sokszorosan igaz az a mondás, hogy "ahol a házam, ott a hazám". A jurt favázból és nemeztakarókból áll, utóbbi a külső borítását, fedelét adja. Összeállításának rendje van, amely szerint először a kerek rácsfalat, a szíjakkal összerótt lécekből álló kerege-t állítják fel. A fal két összehozott végét az ajtókerettel (éšik) fogják össze. A jurt nagyságát a kerege-knek vagy qanat-oknak (szárnyak) nagyságából ítélik meg. A qanat-ok hossza 3-4 méter lenne, ha kiegyenesítenénk. Egy átlag méretű jurt négykeregés, oldalfala négy qeregéből áll, kerülete 12-14 méter, az átmérője pedig 4-5 méter. A család létszámától függően vannak ennél nagyobb jurtok is. A felállítást követően a lécekből álló részeken kötéllel (bašqur arqan) kötözik össze, majd egy villás végű ágasfával (baqan) fölé emelik a 1 1/2-2 méter átmérőjű fagyűrűt (šaharaq) ami a sátor teteje, a füstelvezető nyílása lesz. A fagyűrűt ívesen meghajlított botok (quldur uvüiš) rögzítik. A gyűrű külső peremén lyukak (köz) futnak, amelybe az íves botok végeit dugják. Az oldalvázat belül festett, gyékényszőnyeggel és nemezsátrakkal díszítik, kívül ugyancsak nemezborítást kap. A jurtot takaró nemez általában szürke színű, az előkelő fehér. Egy négykanatos jurt takarója (tuguluq) hat darabból áll. Két darab a kupola alakú fedelet (üzük) és egy kis négyszögletes darab a tunluq a füstelvezető nyílást takarja. A nemezdarabokat sokszínű, színes szalagokkal (bau) feszítik a jurt falára. Gyakorlott kezek tíz perc alatt összeállítják a jurtot, aminek belmagassága eléri a négy métert is, súlya pedig átlag 150 kg, egy teverakomány.(36)
A kör alakú tetőnyílást három-három hajlított léc osztja a négy égtájnak megfelelően. A lécek árnyékából 10-15 perces pontosságig meg tudják határozni az időt. Az elnevezések rendkívül finomak, árnyaltak (pl. dereng, pitymallik) szín- és hangulati jelentésűek és természetesen a munkafolyamatok kezdetét vagy az utolsó imaidőt jelentik. Számukra nem a percek, hanem az élet, a munka ritmusa a lényeg. Ugyanez jellemző más mértékegységekre is. Bár a XX. század a kazak puszta életében is sok változást hozott, a pusztai mértékegységek az eredeti formájukban maradtak meg. A kötelek és a textil mérésére használt hosszmértékek az ujjak, a kézfej és a kiterjesztett kar hosszát számítják a következőképpen:
* a hüvelykujj szélessége - barmaq
* a kézfej csukló felől levő négy ízülete együtt - bastutam
* a kézfej négy ujja a középső ízületeknél - ortatutam
* a mutatóujj hajlítva és a hüvelyk nyújtva - sinik süyem
* a mutatóujj nyújtva és a hüvelyk közötti távolság - süyem
* a hüvelyk és a középső ujj közötti távolság - hars
* ugyanez erősen megnyomva - kere hars
* a kinyújtott két kar közötti távolság
a tenyérközéptől tenyérközépig - qulaš
* ugyanez ujjhegytől ujjhegyig - kere qulaš
* ugyanez megfeszítve - saba qulaš

Az ökológiai tényezők és a fentebb írt életmód természetes velejárója a ritka településhálózat. Egy-egy nagyobb város vonzáskörzetébe több apró aul tartozik. Az aul egyutcás település, nyeregtetős hosszú házakkal. Olykor hozzájuk tartozó jurttal, bár a városlakó most szinte lenézi az utca végébe állított szegény ember hajlékát, a jurtot, de, hogy a jómódú kazak, a magát most a magánszektor (a kolhozok reinkarnációjaként létrejött KFT-k) új tulajdonosai között tudó sem tud szabadulni a jurt emlékétől, mi sem bizonyítja jobban, mint amit Merkiben több háznál láttam: az udvaron felállított "nyárikonyha", a jurt vázak négyszögbe állítva, tetővel ellátva. A család napközben itt él igazán (nyáron) itt étkezik, a gyerekek itt játszanak, ez a család közös élettere. Maga a kazak aul is rokoni szálakon kötődő gazdasági sejtek együttese. A gazdálkodás alapja a nagycsalád. A falvak építészetének jellegzetes anyaga a vályog, amit 40 x 60 cm-es méretben vetnek egyenesen a felhúzandó fal mellett, agyagból és szalmából. A szárítással nemigen bajlódnak, mert a falhúzás rendesen nyári hónapokra marad így a negyven fokos melegben hamar kiszárad az agyag. A népi építészet legszembetűnőbb díszítőeleme a faragott ablakpárkány és a deszkázott vértelek, melyek közül több a napsugaras díszítésre emlékeztet. A kazakok és a kirgizek kedvelt színe a búzavirágkék, az ablak és ajtókereteket, kerítéseket és a ház végi vértelket is ilyen színre festik. A kék színnek értékmérő jelentése is van, az erőt, a fiatalságot, az értéket jelenti. A deres ló színére is azt mondják qara kök, (sötétkék), ami azt jelenti, szilaj, nagytermészetű állat, de a kék színt a halottkultuszban is megtaláljuk: az asszonyok temetési zászlaja is ilyen színű.
A közép-ázsiai településrendszer és a gazdaság révén szót kell ejteni a sajátos történelmi fejlődésről. Arról, hogy a közép-ázsiai népek a múlt század folyamán orosz uralom alá kerültek, azonban ez sajátos függőségi viszonyt jelentett. Az oroszok a katonai ellenőrzésre fektették a hangsúlyt (az India felőli brit behatolás ellen irányult) de a helyi lakosság megőrizhette saját intézményeit, hagyományos életformáját, a közigazgatást azonban némileg orosz profilra szabták. A közép-ázsiai népek etnokulturális viszonyait elemző kutatók (főleg történészek és politológusok) szerint napjainkig élénk vita folyik arról, hogy milyen erők hatnak a térségben. A gazdaság és a kultúra az itt élő népeket egymáshoz húzza, hiszen évszázadok során egységes régióként működött a terület. Ugyanakkor bizonyos nyelvi megosztottság is jellemzi őket - földrajzi helyzetükből eredően a kazakok voltak leginkább kitéve az orosz nyelvi hatásoknak. A térség etnikai csoportjait megosztó tényező az iszlámhoz való viszony is. A kazakok és a kirgizek csak a XVIII. században ismerkedtek meg az iszlám vallással, így az ősvallás, a sámánizmus sok elemét máig megőrizték, azok mint a népi vallásosság jegyei épültek be kultúrájukba, világlátásukat döntően befolyásolja.(37)


Rokonsági rendszerek

A kazak társadalom alapja a törzsi nemzetségi szervezet, amely máig eleven formálója az identitástudatnak. Az eredetmonda kapcsán szóltam a kazakságot alkotó három nagy hordáról. Vámbéry Ármin, a már idézett kitűnő munkájában jelzi a hordák szállásterületeit(38) és a történetileg kialakult törzsi, nemzetségi felosztást. Tiszta képet természetesen nem kaphatunk róluk, hiszen az Aranyhorda felbomlása után alakulnak ki Közép-Ázsia etnikai viszonyai, s e szétszóródás legjobb érzékeltetője az, hogy ugyanazon törzsi nevek több etnikumnál is felfedezhetőek. A tisztázáshoz némi adalékul szolgálnak a tulajdonjegyek, a tamgák,(39) de biztosat csak alapos forráskutatással és a népi emlékezetben felgyülemlett óriási értékű tudás lejegyzésével tudhatnánk. A kazakok, egyáltalán a közép-ázsiai törökség társadalomnéprajzi kutatásairól nem tudunk. Ezen a téren a legteljesebb munka Vámbéry örökbecsű könyve, (1885) amelyben összegzi a tudomány addig elért nemzetközi eredményeit.
A kazak rokonsági rendszer vizsgálata rendkívül izgalmas feladat elé állítja a kutatót. S bár teljes képet a mégoly elszánt és a tudomány korszerű módszerével felfegyverzett kutató sem adhat néhány vizsgálat után, azonban minden adat lejegyzése fontos, hiszen közelebb visz a probléma megoldásához. Az élő hagyomány meglehetősen biztos kiindulási alapul szolgál, mert olyan erősen tartják számon a rokoni köteléket, hogy nem nő fel kazak gyermek, aki el ne tudná sorolni hetediziglen felmenőinek a nevét és ne ismerné ki magát a nemzetségen (uruq) belüli nagycsaládok vonatkozásában is. Erre azért is ügyelni kell, mert a nagycsalád a hét felmenő után a nyolcadik generációnál szétválik. Új ág keletkezik, amely már házassági kapcsolatba is léphet az apaágon számon tartott rokonsággal, már nem áll fenn a vérfertőzés veszélye. Nyolcadik ágon a nagy család szétválása nagy ünnepség keretében történik. Az eredményt a kötélvágás ünnepének nevezik, amely során szétvágják az addigi folytonosság és összetartozás jelképét, egy kötelet.
A leszármazási rendet pontosan jegyzi a családi hagyomány. (Pl. "Oldzsabaj bátornak a 4. utóda vagyok.")(40)
A vérségi összetartozáson alapuló társadalmi - rokonsági alakulat a nomád életforma lényegéből adódó összefogottság, egymásrautaltság okán maradhatott meg napjainkig. A monogám házassági kapcsolatok (beleértve a bizonyos vallási endogámiákat is), kedveznek a rokonsági rendszer fennmaradásának. A terminológiai rendszer nemcsak a nyelvészeknek jelenthet izgalmas feladatot, hanem alapja lehet egy alapos gazdálkodás- és társadalomnéprajzi kutatásnak. Az apaági leszármazási rendnek megfelelően a vérségi, a konszangvinikus rokonság terminológiai rendszerét Babakumar Kďnayatuli közlése alapján a következő formában jegyeztem le:
A terminológiai rendszerben a beszélt nyelvi gyakorlatnak megfelelően jegyeztem le a szavakat. Azokat a terminusokat, amelyeket mindig személyragos formában használnak, én is birtokos személyragos formában írtam le. A nem személyragozott alakok a köznyelvben sem úgy szerepelnek.

+ 7 ..... hetedik atyám - - žetinši atam
+ 6 ..... hatodik atyám - - altďnši atamďz
+ 5 ..... azon túl - - org babam
+ 4 ..... ükapám - - baba, sďkapam
+ 3 ..... dédapám - - ülkin ekim, kere apam
........... dédapám, dédanyám
+ 2 ..... nagyapám - atam
........... nagyanyám - apam
+ 1 ..... apám - ekim
........... anyám - šešim
0 ........ EGO
- 1 ..... bátyám - agam
.......... Öcs - a férfi fiatalabb fitestvére - ďni
.......... a nő fiatalabb fitestvére - baurum
.......... nővérem - ebke, ebiki
.......... húg - a férfi fiatalabb lánytestvére - qarďndas
.......... fiatalabb nőtestvér - sihli
.......... fiam - oglum
.......... lányom - qďzďm
- 2 ..... unokám - nemerem
- 3 ..... dédunokám - šöbere
- 4 ..... ükunoka - šöbšek
- 5 ..... ? - hažat
- 6 ..... ? - süražat
- 7 ..... ? - žuragat
- 8 ..... ? - nemene

Oldalági rokonsági rendszer

+ 1 ..... apa fitestvére - agam, tuisqan agam, inim
........... 2. és 3. testvér - nemere agam, inim
........... apa nőtestvére - tuďsqan apayďm, apayďm
........... anya fitestvére - nagašďm, nagašď agam,
- nagaši baurďm, nagašď inim
........... anya nőtestvére (idősebb) - nagašď apam
........... ha fiatalabb - nagašď qarďndasďm
........... ők az egonak - žiyen
........... - ha idősebb - žiyen aga
........... - ha fiatalabb - žiyen baurum
........... az apa édestestvéreinek :
........... - fiú gyermeke - agam, baurum
........... - nő gyermeke - qarďndasďm, sihlim
........... az apa 2-4. unokatestvérének
........... a gyermeke - nemere
........... ha távolibb, (+ + 7) - atalas
........... vagy (5-6-7) - atadan qosďlamďz
........... az anya édestestvéreinek
........... gyermekei - nagašď aga
- nagašď ini - nagašď karďndas - nagašď epke
........... összefoglaló terminussal,
........... amely nem tesz különbséget
a nemek között: - žiyenšar

A házasság útján létrejövő affinális rokonsági rendszer

+ 1 ..... Az apa és anya fitestvérének
felesége, ha sokkal idősebb
az egótól - apa, ženge
- nagašď ženge
.......... ha fiatalabb az egótól - kelin, nemere,
- nagašď kelin
.......... az apa és anya nőtestvérének
férje (sógor) ha idősebb - žezde
.......... ha fiatalabb - küyan
.......... fiam felesége (menyem) - kelinim
.......... lányom férje (vejem) - küyeü bala, küyeü
0 - Ego
.......... férjem, uram - küyeüm, žoldasďm
(útitársam)
- bayďm (uram)
- otagasď (tűz gazdája)
.......... feleségem - eyelim, kelinšegim (fiatalasszonyom)
- qatďnďm (feleségem, nőm)
- zayďbďm
.......... házastárs apja (após) - qayďn, qayďn atam
.......... házastárs anyja (anyós) - enem, qayďn enem
.......... házastárs idősebb fitestvére - qayďn aga
.......... házastárs idősebb nőtestvére - qayďn, qayďnďm
.......... házastárs fiatalabb nőtestvére - qayďnsďhlď
.......... feleség fiatalabb testvére - baldďz
(nem tesz különbséget a nemek között)
.......... feleség lánytestvérének férje - baža
.......... feleség lánytestvérének gyermekei - böle
.......... fitestvér felesége - abďsďn
- ülkün abďsďn
.......... fitestvér egónál fiatalabb felesége - qayďnďm üyindegi
- abďsďn
.......... nőtestvér unokája - žiyenšar

Összefoglaló terminusok

nagyszülők - taga
dédszülők - daga, dagďr
elsőszülött fiú - tuhďs ulum
elsőszülött leány - tuhďs qďzďm
a legkisebb gyermek - ženge
- qďnžď bala

A nagycsalád alapja a vérségi leszármazási rend. Azonban mintegy kiegészítésként, arra az esetre, ha valami oknál fogva csorbát szenved a családi kötelék, vagy valamely nemes cél, nagy feladat miatt meg kell sokszorozni az erőket a család köré szerveződik a műrokonság. Ez a társadalmi intézmény nem vérségi kapcsolatokra alapuló kötelék. Megnöveli a família tekintélyét, olykor az egyének sorsára is kihatással van. Legjobb példa erre a kazakoknál a kďndďk šeši, a köldök-anya,(41) az, aki elvágja az újszülött köldökzsinórját és először emeli magasra a gyermeket. A köldök-anya személyisége, jelleme meghatározó a gyermek sorsa szempontjából. Úgy vélik, ha a köldök-anya rendezett életű, kiegyensúlyozott, jó kedélyű, a közösség elismerését bíró asszony, az újszülött is olyan lesz. További kötelezettségei nincsenek, vele szemben semmiféle elvárást nem tanúsítanak a szülők. A nálunk keresztkomaként számon tartott forma kazak megfelelője az ökďl šeši, aki ugyancsak nő. Rendszerint rokon, de előfordul, hogy a barátok közül választják. Nagy tisztelet övezi a család részéről. Ha a gyermek elveszíti valamelyik szülőjét, az ökďl šeši vállal gyámkodást. Egyéb kötelezettsége nincs. A gyermek nevét nem ő, hanem a család legidősebb férfija, vagy asszonya adja, attól függően, hogy milyen nemű az újszülött. Lakodalomkor csak a lehetőségeihez mért ajándékot adja.
Csak férfiakat érint a testvérré fogadás rítusa. A fogadott testvér a žan žoldas (lelki társ) más törzsből való is lehet. A szövetség valamely nagy cél érdekében jön létre. Leginkább a harc előtt kötődik a mondákból ismert rítus szerint: "a kézfejen vagy valamelyik ujjon eret vágnak és a vért csészébe csöpögtetik. Kardot vesznek, amit mindnyájan fognak és arra esküsznek, hogy életük árán is összetartanak. Eskü után a vért megízlelik". A mongóliai kazakok között még századunk derekán is élt ez a hagyomány.(42)
Ugyancsak férfiakat érintő a fiúvá fogadás rítusa. Ha férfi magánál fiatalabb férfit fogad fiává, felmennek egy hegyre, ahol emlékköveket raknak (oszlopszerű kőépítmény) és a hegy szellemének (az elhunyt ősök szellemének) tesznek fogadalmat az örökkétartó kötelékről.
Az iszlám világ sokat irigyelt jellegzetessége a többnejűség. Az alkotmányos jog ma már nem ismeri el, de a népi emlékezet megőrizte. Az első feleség, fő feleség (úrnő) a beybiše gondja a család körüli teendők felügyelete. Minden szempontból igyekezett kivívni magának a fiatalabb feleségek tiszteletét, ami nem feltétlenül járt együtt a szeretettel is. Viseletével - főként fejfedőjével adta rangját a kivülállók tudtára. Különös, két oldalt kosszarv formájú fejfedője volt. Ilyen fejviseletet nem hordhatott a többi feleség. Az elnevezésük is utal a fejviseletre. A második feleség neve toqal ~ szarv nélkülit jelent. A harmadik, negyedik feleség a žas toqal ~ fiatalabb szarv nélküli, fiatalabb feleség.
A többnejűség áldását sem bírhatta akárki, csak az, aki megfelelő vagyonnal rendelkezett, hiszen népes családról kellett gondoskodni. Jóllehet, az életmód és az embertpróbáló természeti viszonyok miatt a csecsemőhalandóság meglehetősen nagy volt.

Temetkezési szokások

A közép-ázsiai török népek a X. századtól tértek az iszlám vallásra, közülük a kazakok voltak akik szinte utolsóként, csak a XVIII. században hajtottak fejet az igaz hit előtt. Kultúrájukban az ősvallásból, a sámánhitből számos vonást őriznek, amolyan kettős hit jellemzi őket: az ősvallás elemei, ünnepei a népi vallásosság formájában beépültek az államvallás szokásrendjébe. Világképüket - így a halálról alkotott képet is - a sámánhit döntően meghatározza. A holttest körüli teendők dolgában a törzsi hagyományok lehetnek némileg eltérőek, de az mindnyájuknál közös, hogy a lélek halhatatlan, az ősök lelke a nemzetség védelmezője. Ha valamely fontos dologban kell dönteni, vagy nagy út előtt állnak, nem Allahhoz mondanak fohászt, hanem az ősök szelleméhez.
A kazakok számára az ősök tisztelete nem valami meghatározhatatlan, személytelen erkölcsi norma, hanem a mindennapok része. A halotti szertartás, a temetési rítus és azt követően a hagyomány diktálta megemlékezések rendje az elhunyt szellemének békéjét célozza, motiválója a visszajáró lélek kártételeitől való félelem.
Azt tartják, hogy a holtak szelleme csütörtök esténként visszajár a házhoz, s ha kenyér illata lengi be a házat pénteken, elégedetten távozik. Ezért minden háziassszony megsüti ezen a napon a lepénykenyeret. Az esti vacsoránál asztali áldást mondanak amelyben kérik az ősök szellemének jóindulatát. Annál nagyobb a tisztesség, annál elégedettebb a lélek, minél többen ülik körül az asztalt és minél messzebből jött vendég ül mellette. A holt szellemének nem terítenek, de kétségtelen, hogy a lepénykenyér egyfajta ételáldozat. A csütörtök esti megemlékezés nem halotti tor, nem egyetlen elhunyt emlékének szól, hanem a nemzetség minden halottjának. Ez az, ami leginkább jellemzi a kazakok lélekhitét, túlvilágképét. Felfogásukban a halál csupán a lélek átváltozása, átmenet egy másik dimenzióba.
A túlvilági életbe vetett hitet jól érzékeltetik a sírmellékletek. Néhol szokás volt tálban ételt, és az elhunyt használati tárgyait vele temetni. A kiemelkedő személyiségeket harci díszben, a nőket ékszereikkel felékesítve temették. A mai temetkezési kultúrában a sírmellékletek már hiányoznak, csak a kiválasztottaknak (sámánok, imámok) mellé tesznek zsebkendőbe kötött pénzt,(43) és néhány nomád törzsnél a harcos nyergét is vele temetik.
A holttest temetése különösebb ceremónia nélkül zajlik. A temetés előkészületei az iszlám előírásainak megfelelően történnek. A holttest rituális mosdatását az imám által kijelölt személy végzi. Rendszerint a közeli hozzátartozókból vagy a szomszédok közül kerül ki a szent feladat végrehajtója. A férfiakat férfi, a nőket nő mosdatja, s öltözteti fehér gyolcsba. Az iszlám nem írja elő a koporsó használatát de azt igen, hogy a felekezetéhez tartozó bármilyen útra induljon is, a halotti lepléről gondoskodjon. Vámbéry Ármin aki a közép-ázsiai török kultúrának legkiválóbb ismerője volt, a következőképpen világítja meg a turbánviselet és halotti lepel összefüggését "a turbán amint tudjuk, azon halotti lepedőt jelenti melyet minden jámbor muzulmánnak folytonos mementó mori gyanánt kell fején hordani. A Korán csak hét rőfnyi halotti lepedőt (kefen) parancsol, de a jámborok túltesznek a rendeleten és néha 4-6 lepedőt, azaz 28-42 rőf dulbentet is hordanak a fejükön."(44) A turbánviselet már kiment a mindennapos használatból, de a halotti lepedőt megőrizte a rítus. A koporsós temetés távol áll a kazakoktól. Városi temetkezésnél, rangos politikai előljáró temetésénél orosz hatásra az utóbbi évtizedekben előfordult ugyan, de a népi gyakorlattól idegen. Pusztán lepelbe csavarva teszik földbe a tetemet, a halál beálltát követően másnap, de legkésőbb harmadnap. Koporsófélét, halotti ágyat (tabut) használnak ugyan a kazakok is, de csupán addig van rá szükség, amíg kiviszik a holttestet a temetőbe. A kazáni tatárokkal ellentétben a tabutot nem hagyják kint a temetőben.(45) Formája kissé eltér a tatárok tabutjától: oldalai zártak, valójában a hordágy és a láda átmenete. A kazakok egy tabutot több temetésnél is használnak.
A temetésen csak férfiak vesznek részt. A nők az iszlám vallás szerint tisztátalanok, ezért nem részesei a szertartásnak, s azért sem, mert nem tudják visszatartani könnyeiket, ezzel megnehezítik a távozni készülő lélek útját.(46)
Az asszonyok otthon búcsúznak el a halottól. Egymás között, hangos siratással idézik fel az elhunyt érdemeit. A túlvilág, a való élet fordítottjának képzetét láthatjuk Abdülkadďr Inan kitűnő adatából: "néhány kazak törzsnél így a Kipčak-Köldönön törzsnél az asszonyok háttal ülnek, arcukat a fal felé fordítják siratáskor."(47)
A haláleset híradása a pusztai népekre jellemző módon egyszerű, de már messziről jól látható, a közösség minden tagja számára ismert jelekkel történik. Behúzzák a jurt tetőnemezét,(48) halotti jurtot, fehér sátort (aq-üy) állítanak és kitűzik a halotti zászlót. Ha nő az elhunyt, az ágasfa jobb oldalára, ha férfi, a bal oldalára tűzik. A halottas-zászló valójában az ágasfára, illetőleg karóra kötött textilcsík, amit lenget a szél, vele magasba röpülhet a halott lelke. Általános szokás lehetett a török népek, halottkultuszában.(49) A zászló színe különböző, utal az elhunyt nemére és életkorára. Az asszonyok halotti zászlaja indigókék színű,(50) az idős férfié (ha 60 évesnél öregebb) fehér, a 40-60 év közötti férfié fekete, s ha élete teljében, fiatalon érte a halál vörös színű a halottas zászló. A halotti zászló tu tigü, vagy qara tigü, ami szó szerint gyász-zászlót, fekete zászlót jelent, valószínűleg utalás az átlag életkorra.(51) Vámbéry múlt századi feljegyzése szerint(52) a sátorban a halott mellett a sátoron kívül felállított lándzsára felakasztják az elhunyt ruháit és lószerszámait is. A halotti zászlónak addig van szerepe amíg a temetési szertartás tart. Az elhantolást követően imát mondanak és kezdetét veszi a gyászidő.
Az elhunyt emlékét a családtagok, rokonok őrzik, az ő feladatuk a hagyomány normáit betartani, az elhunyt végakaratát teljesíteni. A gyász közvetlenül őket érinti, de a gyászidő végéig az aul közössége is részese a rítusnak. A halotti szokásrend során válik el igazán, hogyan funkcionál a közösség összetartó ereje, amelyre nemcsak a bajban, hanem a hétköznapok társas munkáiban is szükség van. A rokonsági fokoknak megfelelően hárulnak feladatok a gyászolókra. A terhek nagyobb részét ők viselik, a gyász megkülönböztető jegyeit is ők hordják. Mindenek előtt az özvegyek. Férjük elvesztése után az asszonyok levágják hajukat, arcukat, mellüket összecsikarják. az elhunyt lovának sörényét és farkát is levágják.(53) A kazakok és a kirgizek hagyományvilágában a lovak farkának levágása, de különösen háború idején az ellenség lova farkának levágása nagy vitézségnek számít, a halállal való szembenállást, a halál fenyegetését jelenti.(54) A lófarkat a vitézi temetés jeleként szokás a sírra tűzni. A tug egyfelől harci jelkép, ha sírjelként funkcionál ugyanaz a jelentése mint a halotti zászlónak. A holt lelkét az égbe repíteni; tudtára adni az égieknek, hogy bátor harcos (batďr) teteme nyugszik a lófarkas cölöppel megjelölt sírban. A lovak sörényét, farkát ezek analógiájaként az emberi hajat is csodás erővel ruházza fel a néphit. Ha megdörzsölik a lovak sörényét beteljesül a kívánság. A török népek műveltségében valamilyen formában máig megtalálható ez a minden kétséget kizáróan samanisztikus elem: a beltir (az altaji tatárok egy csoportja) özvegy a halált követően 7 napon át nem fonhatja be a haját. Gyászában hosszú hajának legalább felét le kell vágnia.(55) A haj levágását a kirgizek hősi eposza, a Manasz is megemlíti,(56) de Ibn Fadlan X. századi adata is megerősíti, hogy a haj mágikus erejéhez fűződő hiedelem mélyen gyökerezik a törökségi kultúrában.(57)
A gyász színe fehér. Egy éven át a családtagok valamilyen módon jelzik gyászukat. Fehér fejkendőt viselnek, egyszerűen öltözködnek. A temetést követően a szakrális hagyomány diktálta időben, a harmadik, hetedik, a negyvenedik és ötvenkettedik napon valamint a haláleset első évfordulóján megemlékeznek a halottról. Halotti tort (as) a temetést követő harmadik napon és a haláleset első évfordulóján ülnek. A harmadik napi megemlékezés szolíd, meglátogatják a sírt és csak a közvetlen hozzátartozókat vendégelik meg étellel. Voltaképpen ekkor nyilvánítanak részvétet, imát mondanak és szétosztják az elhunyt ruháit, holmijait. Almásy György század eleji adata szerint az igazi gyászünnepet a gyászidő végén tartották: "Minél tekintélyesebb volt az elhunyt, s minél gazdagabbak az örökösök, annál több nép csődült a torra, annál hosszabb ideig tartottak a lakomák (...) gyakran egy hétig is elhúzódtak. Ez idő alatt gyász jurtot állítottak a mely szép, tágas ak - üj (fehér sátor). Füstelvezető nyílásából lándzsaszerű póznán vörös zászló lobog. A sátor belsejében együtt vannak a mardzsák és épp úgy siratják a halottat, mint a temetkezés napján."(58)
A szokás az elmúlt évszázadban alig változott. A közbeeső, hetedik, negyvenedik és ötvenkettedik napi torok a sírlátogatásra és a halott lélek megvendégelésére korlátozódtak jelképes formában.
A folklór megőrizte a hajdani temetői tűzgyújtás emlékét. Az 52. napi gyertyaégetés, a halott lelkének tetsző áldozat, valójában a tűz szellemének felmutatott gesztus. Óvatos következtetéssel a halottégetés emléke lehet. A perzsa kútfő Gardezi 1051-52-ből való írásában találunk erre vonatkozó utalást: "A mi a kirgizeket illeti, ezek halottaikat épp úgy elégetik, mint az indiaiak, s a tüzet tartják a legtisztábbnak, s mindaz, ami abba beleesik, megtisztul s a halott is megszabadul a tisztátalanságától és bűneitől."(59)
A jelképes halottégetés bizonyos elemei arra engednek következtetni, hogy a szokás más török népeknél is jellemző volt. A rokon népek között a beltirek temetkezési rítusa világítja meg a szokás hátterét: "A beltirek az első tort a temetést követő harmadik napon ülik. A sátor (halotti sátor) déli oldalán terítenek. Erre a torra csak a közvetlen rokonok jönnek, nagy tömeg nem lehet jelen. Az elkészített ételt a halott szellemének és a tűz szellemének ajánlva tűzbe dobják. A temetést követő hetedik napon a környékről mindenki, férfiak és nők egyaránt összegyűlnek és kimennek a sírhoz. A sír jobb oldalán nagy tüzet raknak és enni-innivalót dobnak bele, majd a sírra is öntenek az enni-innivalóból és maguk is fogyasztanak az ételből. A huszadik napon újfent tort rendeznek és ismét ételt dobnak a tűzbe. A negyvenedik napon meglátogatják a sírt és megismételik a hetedik napon szokásos szertartást. Hat hónap elteltével újra megemlékeznek, de nagyobb ünnepséget az első évfordulón tartanak. Ekkor minden rokon és ismerős meglátogatja a sírt és bemutatja az étel-ital áldozatot." (60)A jelképes halottégetés emlékét idézi amit Almásy György kazakok-kirgizek között látott: "A tor utolsó napján díszebédet tartanak amelyen az előkelőbb vendégeket illik fiatal ló húsával megvendégelni. A velőscsontot azonban rendes szokással ellenkezőleg nem szabad összetörni vagy felnyitni. (...) Aztán mély gödröt ásnak és nagy tüzet raknak bele - néhány férfi a gyászjurtba megy és megragadja a vörös zászlót. A nők védelmezni próbálják, belekapaszkodnak és sírnak, jajgatnak. A zászlót azonban elveszik tőlük, a tűzhelyhez viszik, ott összetörik a nyelét s a zászlóval együtt belehányják a tűzbe. Az elköltött ló csontjait is a tűzbe dobálják. Amíg a zászlórúd ég, addig az asszonyok ott jajgatnak a sír körül, de amikor az elégett, akkor elszélednek és az ünnepnek vége van."(61) A szokássor lényeges momentuma a halottégetés mellett a jelképes lovastemetkezés. A halott lelkéért bemutatott engesztelő áldozatként állatot ölnek.
A kazak, kirgiz folklorban a töbel baytal (a fehér fiatal mén) az istennek leginkább tetsző áldozat. A nomádok a harmadfű (három éves) mént baytalnak nevezik. A szó átvitt értelmében áldozati állatot is jelent.(62) A halotti torra levágott állat voltaképpen áldozati állat, s az ép csontok eltemetése ill. tűzre vetése a lovas temetkezés jelképe.
A halálesetet követő első évfordulón rendezett halotti torra a kiterjedt rokonság hivatalos, ilyenkor a városban élők is vágnak lovat, esetleg tevét. Ha kevésbé tehetősek, csak juhot ölnek.
A juh a török népek életében, hitvilágában különös helyen áll. Eredetmondák, eposzok tanúsítják, hogy a szellemi kultúrában mélyen gyökerezik tisztelete. Születéskor, lakodalom, haláleset, háború, esőimádság, termékenységvarázslás alkalmával lóáldozatot az égnek, a kost a földnek ajánlották.(63) A recens adatok azt mutatják, hogy a kos áldozat egyfelől megtartotta a samanisztikus értelmet, ugyanakkor beépült a szakrális hagyomány világába is. Az áldozati állat lelkét temetik a halottal, néhol az állat karóra húzott koponyáját pedig rontáselhárító célzattal a sírra tűzik.(64)
A juhfej rituális osztása a halotti torok legfontosabb aktusának számít. Az osztást a társaság rangidős férfitagja végzi. Elsőként az özvegy kapja a tiszteletbeli falatot, a szemét, hogy "őrizze a tekintetét". Ezt követően a jelenlévők rangjuk és rokonsági fokok szerint részesülnek az áldozati állat húsából. A juhfej rituális osztása az ünnepek rendjében is helyet kap: ha vendég érkezik, a tisztelet legfőbb jeleként a juhfej a városi és a nomád családoknál egyaránt az asztalra kerül.
A temetőket a lakott területektől jól elkülönítve találjuk. Kerítéssel vagy legalább árokkal veszik körül. Ugyanúgy bekerítik a sírokat is. A négy égtájnak megfelelően négyszögű kis kerítést raknak a sír köré szabad átjárást biztosítva a szélnek. A sírokat délnyugati irányban tájolják. A nagycsaládos temetkezés jellemzi a kazakokat és kirgizeket egyaránt. A temetők rendje voltaképpen a faluközösség rendjének tükörképe. A nagycsalád egymás mellett él, egy bokorban is temetkezik. Jó példáját láttam ennek Torgop aul temetőjében, ahol a 20-25 sírból álló temető alig volt 200 méternél nagyobb távolságra a településtől. A falunak három temetője van egymástól jól elkülönítve. Valószínűleg három nemzetség lakja az ault, aminek lélekszáma alig haladja meg az 500 főt.(65) Hasonló mondható el Kaszkelen(66) településről, ahol 12 házat számoltam meg. Temetője a településtől kb. 2 km távolságra van egy vélhetően mesterségesen emelt dombon.
A kazak temetők egyik leginkább feltűnő látványa, hogy a sírhant és a sírjel nem együtt látható: ez minden kétséget kizáróan a padmalyos temetkezés jele. A padmaly (oldalkamra) kiképzése Dél- és Nyugat Kazakisztánra jellemző. A törzsi hagyományokon túl a talaj szerkezetével is összefügg, hiszen a padmalyt csak kötött, agyagos talajon lehet építeni. A sírgödör jobb oldalán alakítják ki, a sír alján. Oda teszik le a gyolcsba csavart holttestet. A sírjelet az elhunyt fejéhez állítják, míg a halom jóval távolabb található. A kazak temetőkben egy-egy sírhely kétszer akkora területet foglal el, mint az európai temetőkben. Nyilván a rátemetkezések elkerülése miatt kerítik körbe a sírokat. A törzsi szokásoktól függően állítanak sírjelet az elhunytnak. A sírjel természetesen az elhunyt társadalmi rangját is mutatja. A köznépi temetkezésre a halom jellemző. Az Iszik-tó vidéki kirgizekről írja Almásy, hogy "kurgan szóval nemcsak a domb alakot jelölik, hanem általában a síremlékeket is."(67) Ugyanitt négyszögletes, csipkés vertfallal körbevett sírokat és mauzóleumszerű sírépítményeket ír le. Utóbbiakat nagy portállal, hatalmas kupolával csak a kiemelkedő személyiségeknek építettek. Ez a tipusú sírépítmény azonban csak a Szir-darja és a Balhas tó által közrefogott területeken jellemző, feltehetően indiai kultúrhatás lehet. Más tipusú sírjel, így a kőláda a Kaspi-tenger keleti felén jelenik meg. A kos formájú sírjelek pedig a Karakoyunlu törzsbéliek vándorlását jelzi Közép-Ázsiától Anatóliáig, ahol századunk első feléig állítottak ilyen tipusú pásztorsírjeleket.(68)
A nagy sírépítmények kiemelkedő személyiségek sírjait rejtik, rendszerint kultikus helyek, amelyeknek csodás hatást tulajdonít a néphit. Oda járnak gyermekáldás reményében a terméketlen asszonyok, vagy a betegségből gyógyulni vágyók. A kazak-kirgiz határ közelében lévő Merki városban ilyen zarándokhely Szüpataj Batir síremléke. A múlt század végén emelt építmény köré csodás legendát szőtt a teremtő képzelőerő. Olyan mély tisztelet övezi, hogy az előtte futó műúton lelassítanak a járművek, olykor-olykor kiszállnak a sofőrök egy imára, nehogy magukra vonják a holt lelkének haragját.
A batir leszármazottjainak tisztes megélhetést jelent a híres ember utódjának lenni. A mauzóleum mellett felállított két jurt egyikében a család él, a másikban a lélek gyógyító erejében hívő betegek kapnak szállást. A jurt közelében legelésző, közel kétszáz darabból álló juhnyájból kerülnek ki az áldozati bárányok. A mintegy mellékjövedelemnek számító gyertyamártás jól megfér az ősök tiszteletével, hiszen az 52. napi halotti megemlékezésen elégetett negyven gyertya nemcsak Allahnak, hanem a holt szellemének is tetsző cselekedet. Egy-egy mauzóleum valóságos zarándokhely, szentként tisztelik a benne nyugvókat. A források közelében a szent fával (qayďn, mubarek qayďn, ~ általában keleti bükk, vagy nyírfa) jelölt sírok ugyancsak zarándokhelynek minősülnek. Már messziről magukra vonják a figyelmet a rájuk aggatott szines szalagok, amelyek a bőség, termékenység kívánságát röpítik az ég felé. A termékenység varázslás pogány szertartásának maradványai ezek, funkciójuk szinte ugyanaz, mint a sírra tűzött halotti zászlónak.
A kazak temetők jellegzetes sírépítménye még a kőből épült kupolás síremlék (zirat) ami voltaképpen a türbe megfelelője; valamint a tető nélküli, hatszögletű téglaépítmény (kesini) ami olyan, mint egy megmagasított kerítés. Oldalfalának magassága eléri a két métert is. A sír, amit magába zár, pusztán egy halom, minden különösebb jelzés nélkül. Mindkét sírépítménytípus jellemző az iszlám vallásra, párhuzamait megtaláljuk minden olyan országban, ahol mohamedánok élnek.
A köznép az előzőekhez viszonyítva sokkal egyszerűbb formában jelzi halottainak sírját. Az elhunytra való emlékezés az élők dolga, hozzátartozik a család mindennapi életéhez, ezért a temetőben megnyilvánuló külsőségeknek nincs jelentőségük. Amit a szakrális hagyomány dikál, az előírt időben megtartott torokkal letudják. A sírokat nem díszítik, ápolják, nincs virágkultusz. A holtat átadják a természetnek, ami idővel buja növényzettel vonja be a sírhalmot. A legegyszerűbb sírjel a puszta sírdomb, amihez a rokonság apraja-nagyja hozzádob egy-egy marék földet. Múlt századi szokásként írja Vámbéry Ármin, hogy: "férfi sírjára lándzsáját, az asszonyéra sátoroszlopot, a gyermekére pedig bölcsőjét állítják fel."(69) Lándzsa helyett ma már csak temetési zászlót lehet látni, idővel arról is elfújja a szél a szalagot, a karó is kidől. Az elhunyt emléke addig él, amíg élnek azok, akiknek kötelessége a rá való emlékezés. A kazakok hagyományában ez generációkon át öröklődik. Ez az igazi emlékmű, erősebb, mint bármilyen építmény.

J e g y z e t e k

1. Kósa László, 1989. 108-112.
2. Kubassek János, 1993. 47-52, 72-76.
Vö: Bodrogi Tibor, 1978.
3. Vámbéry Ármin, 1885.
4. Kubassek János, 1993. 58-60.
5. Almásy György, 1903.
6. Manasz. Kirgiz hősének. ford. Bede Anna, az utószót Kőhalmi Katalin írta.
7. Kazakisztán. 1979.
8. Almásy György, 1903. 153-154.
9. Vámbéry Ármin, 1885. 344.
10. Almásy György, 1901. (II.) 108-122. 1904. 165-213.
11. Almásy György, 1903. 60.
12. Prinz Gyula, 1908. 69-90.
13. Kubassek János, 1993. 77-82.
14. Mándoky Kongur István: A kun nyelv magyarországi emlékei című kandidátusi disszertációját 1993-ban szülővárosa, Karcag jelentette meg.
15. A lószínekről lásd. Altay, H. 1981. 27-36. Vö.: Vámbéry Á. 1885. 355.
16. Az erebi: tejsavbaktérium színtenyészet, a tejipar a joghurtkészítésnél mindenhol használja.
17. Lásd Kozlov. 1950. 124-125.
18. Ezúton is köszönöm Babakumar Kinayatuli és Iszembay Zsolaman uraknak a néprajzi gyűjtésemhez nyújtott segítséget.
19. Almásy, 1903. 318. A sós, szárított sajt hasonló a Hortobágy- melléki falvak döfölye nevű sajtjához.
20. Készítése pontosan megegyezik a tarhókészítés folyamatával.
Vö: Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon. Bp. 1959. 227.
21.Princz Gyula, 1908. 74.
22. Almásy György. 1903. 420.
23. Almásy György, 1903. 324.
A törökországi törökök mantď vagy tatár böregi néven ismert étele. A húsosderelye nálunk.
24. Almásy Gy. 1903. 321.
25. Almásy Gy. 1903. 322.
26. A kisázsiai törökök gözleme, pide néven ismerik. Vö: Gunda B. 1961. 219-224.
27. Almásy Gy. 1903. 611.
28. Ö. Bartha Júlia, 1997. 27. o.látható fotó v.ö. Almásy 1903. 693.
29. Almásy Gy. 1903. 78; 670.
30. Almásy Gy. 1903. 671.
31. Almásy Gy. 1903. 674.
32. Princz Gy. 1908. 73.
33. Princz Gy. 1908. 75.
34. Almásy Gy. 1903. 686.
35. Hóvári János kitűnő írásában összefoglalja a térség geopolitikai és geokulturális sajátosságait. Karcagi Kalendárium 1997. 169- 179.
36. Almásy Gy. 1903. 177-181.
37. Hóvári J. 1997. 169-179.
38. Vámbéry, 1885.
39. Kozsabekuli, B. 1994. 113-124.
40. Babakumar Kinayatuli közlése 1996.
41. Babakumar Kinayatuli közlése 1996.
A kazak és mongol rokonsági rendszer terminusai megtalálhatók a Györffy István Nagykun Múzeum Orientalisztikai Adattárában a 73-96. leltári szám alatt. Gyűjtő: Ö. Bartha Júlia: 1996. Adatközlő: Babakumar Kinayatuli 26 éves mongóliai kazak, az Almatiban működő Orientalisztikai Intézet doktorandusza.
42. Babakumar Kinayatuli közlése 1996.
43. A kazakoknak csak papírpénzük van. A halott mellé tett összeg 10-50 tenge.
44. Vámbéry Ármin 1966. 197.
45. A tabut használatáról lásd a kötet e témával foglalkozó tanulmányát.
46. Adatközlő: Korlan Bekbalak 41 éves nő (1995.)
47. Inan, Abdülkadir, 1995. 199.
48. Babakumar Kinayatuli közlése. 1996.
49. A Volga-vidéki bulgároknál hasonló adatot hoz Ibn Fadlan X. századi arab utazó: Fadlan, 1995. 67.
50. A lila gyász, a "kunkék" analógiáját láthatjuk.
51. Babakumar Kinayatuli közlése, 1996.
Vö: Vámbéry Á. 1885. 303.
52. Vámbéry Á: 1885. 303.
53. Almásy Gy. 1903. 728.
54. Inan, Abdulkadir 1995. 198.
55. Inan, Abdulkadir 1995. 187.
56. Inan, Abdulkadir 1995. 187.
57. Az anatóliai török folklórból hasonló adatot hoz S. V. Örnek.
Örnek, Sedat V. 1971. 84.
Vö: Ö. Bartha Júlia 1996. 45.
Almásy Gy. 1903. 729.
58. Almásy Gy. 1903. 729. A mardzsa szó etimológiailag azonos az orosz Marija személynévvel, és az idegen származású nők neve.
59. Gardézi idézet Kuun Géza nyomán. Keleti Szemle III. 1902. 1. f. 41.
60. Inan, Abdulkadir 1995. 191.
61. Almásy Gy. 1903. 729.
62. Inan, Abdulkadir 1995. 101.
63. Çay Abdülhalük, 1990. 53.
64. A kirgiz Nohurlu törzs szállástemetőiről írja Çay Abdülhalük.
Çay, A. 1990. 58.
65. Torgop aul Almatitól nyugatra a 39. országút mentén fekszik.
66. Kaszkelent Almásy is érintette.
67. Almásy Gy. 1903. 159-160.
68. Ö. Bartha Júlia: 1996. 106-110.
69. Vámbéry Á. 1885. 303.

I r o d a l o m

Almásy György
1901 Kara-kirgiz nyelvészeti jegyzetek. In: Keleti Szemle, 108-122.
1903 Vándorutam Ázsia szívébe. Budapest.
1904 A kara kirgizek ornamentikája 19 ábrával.
In:Ethnographia V. 165-213. Budapest

Altay, Halife
1981 Anayurttan Anadolu'ya
Kültür Bakanlďgď yayďnlarď. Ankara, 354.

Bodrogi Tibor
1978 Messzi népek magyar kutatói. Budapest

Fazlan, Ibn
1995 Seyahatnamesi (ford.: Sesen, Ramazan)
Istanbul

Gunda Béla
1961 Az iráni kenyér történetéhez. In: Műveltség és hagyomány. (Studia Ethnologica Hungariae et Centralis AC Orientalis Europae) Budapest, 219-224.

Hóvári János
1997 Geokulturális és geopolitikai struktúrák Közép-Ázsiában. In: Karcagi Kalendárium, Karcag, 169-179.

Inan, Abdulkadďr
19954 Tarihte ve bugün şamanizm Materjaller ve Araştďrmalar. (Atatürk Kültür, Dil ve Tarih Yüksek Kurumu. Türk Tarih Kurumu Yayďinlarď. VII. Dizi-Sa. 24.
Türk Tarih Kurumu Basďmevi Ankara.

Kazakisztán és a szovjet Közép-Ázsia. Budapest, 1979.

Kósa László
1989 A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest

Kozlov
1950 Mongólia és Kám. Három év Mongóliában és Tibetben (1899-1901) Budapest

Kubassek János
1993 Magyar utazók Ázsiában. Budapest

Mándoky Kongur István
1993 A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag

Nagy Czirok László
1959 Pásztorélet a Kiskunságon. Budapest

Ökrösné Bartha Júlia
1996 - Kazakisztáni útijegyzetek In: Jászkunság (Az MTA Jász- Nagykun-Szolnok Megyei Tudományos Testülete folyóirata) XLII. évfolyam 5-6. szám (december) Szolnok, 235-242 oldal
- Az anatóliai törökök temetkezési szokásai (Studia Folkloristica et Ethnographica sor.szerk.: Ujváry Zoltán) Debrecen
1997 Fogyó hold. Tanulmányok a török népi kultúráról.
(Folklór és Ethnográfia Sorozatszerk.: Ujváry Zoltán) Debrecen

Örnek, Sedat Veyis
1971 Anadolu folklorunda ölüm. Ankara

Prinz Gyula
1908 Néprajzi megfigyelések a Tien-sanban. In: A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője, az Ethnographia melléklete IX. évf. 69-90. Budapest

Vámbéry Ármin
1885 A török faj ethnológiai és ethnographiai tekintetben. Budapest



T A B U T

- az avar kori koporsóhasználat keleti párhuzamaihoz -

A Duna-Tisza köz közép- és késő avar kori temetők sajátos temetkezési szokásairól, a halotti ágy sírbatételéről számol be H. Tóth Elvira több tanulmányában. A Kunszállás-Fülöpjakab, Hetényegyháza avar kori temető felnőtt sírjaiban kb. 170-210 cm hosszúságú és 65-90 cm szélességű, lábakon álló fakerevetet figyelt meg. A temető több sírjában talált szervesanyag-maradványokból arra a következtetésre jutott, hogy a holtat bőrbevonatú vagy szőr (nemez) párnázattal kibélelt, kényelmessé tett, még életében használt fekvőhelyével vagy a halotti ággyal együtt temették el. Hasonló a kunbábonyi kagáni sírban talált, faragással és ezüstlemezekkel díszített halotti ágy is.(1)
Más avar kori temető cölöpökön álló sírépítményeinek nyomai, illetőleg a sír aljába mélyedő cölöpös ládaféle (szuszék, szökröny) maradványai kapcsán született koporsórekonstrukciók alapján arra gondolunk, hogy az avar kori népesség etnogenézise, kulturális rokonsága szempontjából számbavehető keleti népek halottkultuszában a koporsóhasználatra, annak formájára és a sírépítményekre talált analógiák közelebb visznek a probléma megoldásához, ahogyan az avar kori koporsóformákat elemző kitűnő tanulmányában Tomka Péter is utal erre.(2)
A török népek halottkultuszáról kevés és meglehetősen ellentmondásos, de korai feljegyzésekről lévén szó, roppant becses adataink vannak, amikből a koporsó használatára, formájára való utalást is találunk. Kínai források szerint az ie. III. században élő hunok is koporsóba temetkeztek, méghozzá egy külső és egy belső koporsóba, amit arany és ezüst díszítésű textillel, bőrrel takartak le.(3) Más adatok szerint halottjaikat koporsóba tették, és azt négy karóra állították, vagy fára akasztották. Abdulkadir Inan a közép-ázsiai népek ősvallásának kiváló ismerője szerint, a koporsónak mind a karóra állítása, mind a fára akasztása a mongolok, kitajok, tuvák és jakutok hagyományaiban a 18. századig élt. Bizonyos nyomai a mai temetkezési kultúrában is fellelhetők az államvallásba beágyazódva, mint a népi vallásosság eleme. A szibériai tatárok egy csoportja, a szagajok(4) sámánjaikat földbe temették, de a koporsót négy tartócölöpre téve otthagyták. A kimagasló személyiségeket az utóbbi időkig így temették.(5) A sárga ujgurok temetkezési szokásaiban hasonló párhuzamokra lelünk: a holtat a földbe temetik ugyan, de a koporsót cölöpre teszik, vagy fára akasztják.(6)
A föld feletti temetkezés szokására vezethető vissza a cölöpökön álló sírépítmény, a csuvasok csartak (čartak) nevű halotti háza is, a négy cölöpön álló, nyeregtetős, lécekből összerótt, ajtóval, ablakkal ellátott ház. A sír az építmény belsejében, az ablaknál található. Két oldalánál alacsony padok vannak. A tető alatt madárfészeknek hagyott hely, a bejárat feletti vértelek azért nincs bedeszkázva. A bejárata kelet felé néz. Tatarsztan, Akszubajeva Csisztopolszkij rajon Csebokszarka csuvas településen az 1970-80-as években készült fotók tanúsága szerint a szokás ha némely elemében megváltozott is, szinte napjainkig él.(7)A cölöpökön álló sírépítmény mérete ugyan nem, de a formája nagyobbacska ládakoporsóra emlékeztet.
A föld feletti temetkezésnek ez a formája a törzsi hagyományokon túl az ökológiai körülményekkel magyarázható. A csontok, csontváz külön temetésének szokásáról lehet szó. Az elhunyt végleges temetkezési helyére csak a csontvázát tették. A szokás egy eleme a gagauzoknál is megtalálható: hét év után a csontokat felszedik, átmossák borral és újra eltemetik.(8)
A föld feletti temetkezés szokását az iszlám felvétele előtt a kirgizek is ismerhették, erre utalnak az emelvényen álló koporsó formájú sírjelek és a halotti ünnepségük neve: süyük kötürü - a csontok leválását jelenti.(9) A látszólag különös szokást némileg megvilágítja a kirgiz eposznak, a Manasznak az a fejezete, amelyben a halálos ágyán végrendelkező Köketej kán így szól: "Népem, mindenem! Amint lehunytam szemem, testemet kumisszal mossátok, húsomat karddal szabdaljátok (válasszátok le), páncélomat rám, bőrbe tekert halotti leplemet fejem alá tegyétek. Fejemet kelet felé irányítsátok. Vörös tevecsikóra vörös takarót, fekete tevecsikóra fekete takarót terítve, hímtevékből álló karavánnal engem halotti házamba (čatma hanema) így vigyetek."(10) Az, hogy nemcsak kiválóságoknak, fejedelmeknek temették csak a csontvázát, hanem ez általános szokás lehetett a törökség körében, úgy gondolom bizonyítja az, hogy mind a közép-ázsiai mind az anatóliai törököknél is szokás az 52. napi halotti tor, amelyről a néphit azt tartja, hogy ekkor válik le a hús a csontokról, ez a halott utolsó nagy próbatétele. Szenvedései enyhítendők, ilyenkor meglátogatják a sírt, tort ülnek, a kazakok a sír mellett 40 gyertyát elégetnek.(11)
A kirgiz példánál maradva, a Manaszban a hős halálát elbeszélő fejezetben a koporsó formájára is találunk utalást:(12)

"fenyőfából koporsót készítettek
mondják: belül ezüsttel fedték
külső oldalát arannyal fedték"

Az idézet a koporsó ládaformájára utal. A török nyelvekben a koporsót arab eredetű szóval tabutnak nevezik. Tanulságos végigtekinteni, hogy a különféle nyelvekben milyen értelmezés tapad a szóhoz. Így annak a formájára és rendeltetésére is fény derül.
A tabut szó az arab kultúrában a koporsó, szarkofág, láda, doboz fogalmakat fedi.(13) A törökországi török értelmező szótár szerint olyan láda, amelyben kiviszik a holttestet a temetőbe.(14) Az anatóliai temetkezési szokások gyűjtésekor megfigyeltem, hogy a koporsó láda formájú, többnyire addig funkcionál, amíg a közeli rokonok vállukra véve kiviszik benne a holttat a búcsúztató szertartás helyéről a sírhoz, de az hogy leteszik-e a földbe vagy sem, a talaj szerkezetétől függ. Ahol laza a talaj ott igen, ahol köves, kötött, ott nem, hiszen a kiásott sír maga is olyan mint egy földbe mélyített kőláda. Az anatóliai temetkezési szokások közül csupán a Beltir törzsről tudjuk, hogy halottaikat felöltöztetik, felövezik, majd lepelbe csavarják és mintegy ágyat vetve nekik, velük temetik a párnájukat, takarójukat is,(15) de azt, hogy koporsóba teszik-e le a holtat, vagy csak halotti lepelben, azt nem. Az iszlám vallás nem rendelkezik külön a koporsó használatáról. A muzulmán számára nincs más intelem, mint az, hogy bármilyen útra induljon is, a halotti lepléről gondoskodjon. Vámbéry világít rá a dolog lényegére "a turbán, amint tudjuk, azon halotti lepedőt jelenti, melyet minden jámbor muzulmánnak folytonos mementó mori gyanánt kell fején hordania. A Korán csak hét rőfnyi halotti lepedőt (kefen) parancsol, de a jámborok túltesznek e rendeleten és néha 4-6 lepedőt, azaz 28-42 rőf dulbentet hordanak a fejükön".(16) Az eddig felsorakoztatott adatok megerősítenek abban, hogy a koporsóhasználat független a tételes vallásoktól. A tabut a perzsa(17) nyelvben is koporsót jelent, az azeri(18) nyelvben azonban a szarkofág jelentése is él a koporsó mellett. Az Aral-Kaspi vidéki kipcsak nyelveket sorra véve a kazakban(19) (tabďt), a karakalpakban(20) - tabďt és a már említett kirgiz nyelvben csupán a koporsó jelentését tudjuk. A Pontusz-Kaspi vidéki kipcsak nyelvekben, a kaukázusi és a krími kipcsakok szóhasználatában a karaim(21) tabut egyjelentésű (koporsó) de a krími tatár(22) a kumük(23) nyelvben a koporsón kívül azt a hordágyat (nyoszolyát) is jelenti, amin a holttestet kiviszik a temetőbe.
A Duna-Tisza köz avar kori temetőiben talált halotti kerevet párhuzamai szempontjából a Volga-Káma vidéki törökök figyelemre méltóak.
A Volga-Káma vidéki kipcsak nyelvekben a kazáni tatár,(24) a Volga-torkolatnál élő asztraháni tatár és a pravoszláv vallású eltatárosodott mordvinok, a karatájok nyelvében első jelentésben szintén koporsó, de második jelentésében az a nyoszolya, amin kiviszik a holttestet a temetőbe.
Másik, ugyancsak Volga-vidéki török nyelvben, a baskírban(25) az a kerevet, amin a holttest rituális mosdatását végzik. Bár az anatóliai törökök etnikai csoportjai között baskír eredetűről nem tudunk, szórványban azonban előfordulhatnak, ugyanis Sedat Veyis Örnek neves folklorista, tárgyunk szempontjából nagyon lényeges adatot hoz: "Némely helyen a halott mosdatására 2 méter hosszú 80 cm széles négyszögletű deszka kerevetet (sal tahtasď) használnak".(26) Azt, hogy mely vidéken, nem írja, az adat mégis figyelemre méltó. A kerevet mérete megegyezik a Duna-Tisza közi avarkori temetőkben talált halotti nyoszolyák méretével. Hasonló lelet került elő a Fekete-tenger melléki Szivasovszkán. A lelet közlői e temetkezési mód párhuzamait Kirgizia területén feltárt sírokban találták meg.(27)
A törökországi halottkultuszban a búcsúztató szertartást az említett kerevethez hasonló formájú, de magasabb lábakon álló kőasztalon végzik. Magam az Izmir és Čanakkale közötti Pašayďgďt falu temetőjében láttam ilyet. (A falu a kaukázusi eredetű tahtadzsik települése.)
Halotti ágyról lévén szó, kézenfekvő gondolat, hogy a nomádoknál használt tahta az ágyneműtartó kerevet is eszünkbe jut, mint olyan tárgy, ami szerkezeténél és méreténél fogva alkalmas lenne ravatalnak is. Prinz Gyula a század eleji utazása során a Tiensanban tett néprajzi megfigyeléseiről szóló jegyzetében(28) említi a tahtát, mint a kirgizek mívesen készített bútordarabját, s rajzot is közöl róla. A felépítése alapján valóban lehetne halotti ágy is, azonban az élő kultúrából vett példáink miatt el kell vetnünk ennek gondolatát.
Halotti ágyat minden elhunyt számára külön-külön készítenek. Ez dísztelen, olykor gyalulatlan deszkából összerótt kb. 2 méter hosszúságú ágyformájú, a fejrésznél kissé megemelt hordozóeszköz. Négy lába 30-40 cm-nél nem magasabb. A hosszanti irányba kinyúló rúdjaira azért van szükség, hogy a temetési menet férfi tagjai könnyebben a vállukra tudják emelni. A rítus pontosan szabályozza, hogy kinek, hogyan kell tartania a kerevetre (tabut) fektetett holttestet és hogyan kell lépni ahhoz, hogy egyensúlyban tartsák, nehogy billegjen, mert az rossz ómen lenne. Az említett halotti ágyat (tabut) a középázsiai tatárok nem teszik le a földre, hanem a temetési szertartás végeztével a halomra helyezik, a fej felől lévő megemelt rész nyugat felé esik, tehát a sír K-Ny tájolású. A tájolást Mekka irányával indokolják. A sírjelként szolgáló tabuton nincs semmilyen nemre vagy korra utaló jelzés, természetesen nevet sem írnak rá. A gyermeksírok különböznek annyiban, hogy a kis halott méretének megfelelő tabutot látjuk rajtuk, amely többnyire valamelyik felnőtt sír lábánál helyezkedik el. Kazakisztánban, Almatitól 25 km-re nyugatra, a kirgiz főváros, Biskek felé vezető, M 39-es út mentén fekvő városkában, Samalgan muzulmán temetőjében láttam a leírt és a mellékelt fotón lévő sírokat. Ugyanitt beomlott gyermeksírt is láttam, aminek mélysége nem volt több 70-80 cm-nél. Négyszögletű gödör volt, padkának vagy padmalynak nyomát nem lehetett látni. (Ilyen mélységben nem is lehet padmalyt építeni.) A sír fedésére kb. 20 cm távolságra léceket helyeztek el, valószínűleg erre borították a nádszövetet vagy nemezdarabot úgy hányták rá a földet, majd erre tették a halottvivő fát, a tabutot, aminek formája megegyezik a Duna-Tisza köz közép és késő avar kori temetőkben talált halotti ágyak formájával.
Összegezve tehát a fentiekből arra következtethetünk, hogy a magyarországi késő avar kori temetők különös koporsóformái (halotti ágyai) a nyelvészeti adatok és a recens etnográfiai adatok alapján megegyeznek a Volga, Káma vidéki kipcsakok, a kazáni tatároknál használt halotti nyoszolyával. Eltérés csupán annyi, hogy ott nem teszik a földbe, hanem a temetkezési szertartás végeztével sírjelként funkcionál. A különbség oka valószínűleg az iszlám hatásával magyarázható. Az avarkori cölöpökön álló ládakoporsó pedig a csuvasok csartak nevű cölöpökön álló sírépítményével mutat rokonságot. A fentiek alapján feltételezzük, hogy az avar kori népesség etnogenézisében szerepet kaptak azok a néptöredékek, akikből a 15. századot követően kiakultak a kazáni tatárok és a csuvasok.

J e g y z e t e k

1. H. Tóth Elvira, 1981. 157-183., 1992. 72-85. 1994. 153-158. vö: Wicker Erika, 1984. 25-38.
2. Tomka Péter, 1977-78. 17-85. vö: Madaras László, 1995. 161-166.
3. Inan, Abdulkadďr 1995. 177.
4. Vámbéry Ármin, 1885. 116.
5. Inan, Abdulkadďr 1995. 185.
6. Inan, Abdulkadďr 1995. 188.
7. Trofimov, Alekszej Alekszandrovics 1993. 152-153.
8. Güngör, Harun - Argunşah, Mustafa 1991. 35.
9. Inan, Abdulkadďr 1995. 181.
10. Inan, Abdulkadďr 1995. 181. A kirgizek Manasz eposza a belső-ázsiai nomádok epikus költészetének egyik legszebb példája. Szájhagyomány útján terjedt és maradt fenn a század elejéig. Első lejegyzője Radlov volt, majd Almásy György magyar utazó. 1912-ben jelent meg magyarul először egy részlete. A kötetbe foglalt költői műfordítás Bede Anna munkája, 1979-ben látott napvilágot. Kirgiz nyelven 1935-ben jegyezték le. Az általam vett idézet nem az eredeti kirgiz szövegből, hanem annak török nyelvű fordításából való, Abdulkadďr Inan nyomán.
11. Ö. Bartha Júlia, 1996. 43.
12. Inan, Abdulkadďr 1995. 182.
13. ARS. 1989. 97.
14. TS. 1988.
15. Ö. Bartha Júlia, 1986. 43.
16. Vámbéry Ármin, 1966. 197.
17. PRS. 1970. 341.
18. KED. 1966. 189.
19. RKS. 1967. 170.
20. ARS. 1965. 224.
21. KRPS. 1974. 503.
22. KRS. 1988. 117.
23. KRS. 1969. 298.
24. TRS 506.
25. BRS. 1996. 575.
26. Örnek, Sedat Veyis 1977. 216. 6. jegyzet
27. Litvinszkij, 1986.
28. Prinz Gyula, 1908. 69-90.

R ö v i d í t é s e k

ARS = Arabszko - russzkij szlovar Moszkva, 1989.
BRS = Baskirszko - russzkij szlovar Moszkva, 1996.
KED = Kazakh - English Dictionary London, 1966.
KRPS = Karaimszko - russzko - polszkij szlovar Moszkva, 1974.
KRS = Kumükszko - russzkij szlovar Moszkva, 1969.
PRS = Perszidszko - russzkij szlovar I. köt. Moszkva, 1970.
RKS = Russzko - karakalpakszkij szlovar Moszkva, 1967.
TRS = Tatarszko - russzkij szlovar Moszkva, (én)
TS = Türkçe Sözlük, Ankara, 1988.

I r o d a l o m

Arabszko - russzkij szlovar Moszkva, 1989

Güngör, Harun - Argunşah, Mustafa
1991 Gagauz Türkleri Tarih - Dil - Folklor ve Halk Edebiyati
Ankara

H.Tóth Elvira
1981 Sajátos temetkezési szokások a Duna-Tisza közi avar kori temetőben. In: Archeológiai Értesítő 108/157-183.
1992 Kunbábony Das Grab eines Awarenkhagans Kecskemét
1994 Hetényegyháza - Mária út M5 autópálya 72. lelőhely avar temetőjének feltárása 1994. április 4.- 1994. december 9. (Előzetes jelentés) in: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995. Kecskemét. 150-358.

Inan, Abdulkadďr
1995 Tarihte ve bugün şamanizm Materyaller ve Araştďrmalar
4. b. Ankara

Karaimszko - russzka - polszkij szlovar Moszkva, 1974

Kumükszko - russzkij szlovar Moszkva, 1969

Litvinszkij
1986 Antik und Frühmittelalterliche Grabhügel im westlichen Fergana-Becken, Taschichikistan. AVA. Materialen V.16. München

Madaras László
1995 A Tótipuszta-Igar kör és a griffes-indás kultúra kapcsolatai néhány VII-VIII. századi alföldi temető tükrében. Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1994. Kecskemét, 161-166.

Ö. Bartha Júlia
1996 Az anatóliai törökök temetkezési szokásai. Debrecen

Örnek, Sedat Veyis
1977 Türk Halk Bilimi, Ankara

Perszidszko - russzkij szlovar I. k. Moszkva, 1970

Prinz Gyula
1908 Néprajzi megfigyelések a Tiensanban
In: A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának
Értesítője: Az Ethnographia melléklete IX. évf. 69-90.

Russzko - karakalpakszkij szlovar, Moszkva, 1967

Tomka Péter
1977-78 Adatok a Kisalföld avar kori népességének temetkezési szokásaihoz III. Koporsóhasználat a tápi temetőben.
In: Arrabona 19-20. A Xantus János Múzeum Évkönyve.
Győr. 17-85.

Trofimov, Alekszej Alekszendrovics
1993 Csuvasszkaja narodnaja kultovaja szkulptúra, Csebokszari

Türkçe Sözlük, Ankara, 1988

Vámbéry Ármin
1885 A török faj etnológiai és ethnographiai tekintetben
Budapest
1966 Dervisruhában Közép-Ázsián át. Budapest

Wicker Erika
1984 Avar kori temető Csólyospáloson. Az 1983. évi
leletmentés néhány eredménye. In: Múzeum:
Kutatások Bács-Kiskun megyében. Kecskemét, 25-38.

INTERETNIKUS KAPCSOLATOK A JÁTÉKKULTÚRÁBAN

– az astragalos példája –

Játékkultúránk archaikus rétegébe tartoznak a csontjátékok. Közülük is legismertebbek az állatokat mintázó csontok, főleg a szárnyasok, a lúd vagy kacsa mellcsontjából készült játékok, a sertés, marha, juh és kecske ízületi csontjaiból való állatfigurák, a csigolyacsontokból összerótt emberi formák.
A felsoroltak közül a történeti rétegeket tekintve az ízületi csontok, csigacsontok, az astragalosok(1) játékszerként való használata tűnik legrégibbnek. Ókori kínai és görög feljegyzések szóltak először az astragalos játékokról. Európában e játékok első forrása a görögök astragalos-játéka, Homéros úgy említi Iliászában, hogy a görög fiatalság kedvenc szórakozása volt a juh vagy kecske astragalosszal való játék. Ezek voltak tehát az első írott források, ami azonban nem azt jelenti, hogy a csontjátékoknak eme fajtáját a görögök vagy a kínaiak találták ki, csupán azt, hogy írásbeliségük révén általuk szól az első említése. A csontjátékok, így az astragolos-játékok minden bizonnyal keletről indulnak, s hogy ki kinek adta át, az szinte követhetetlen, s talán lényegtelen is. A fontos az, hogy az astragolos játék a csontocska, maga mint játékszer, s a hozzá fűződő "kapó-játékok" szabályrendszere, ezek variánsai korokat és népeket kapcsolnak össze, ha úgy tetszik szimbólum értékűek, jó példáját adják a játékok, s egyáltalán a kultúra interetnikus kapcsolatainak.
Melyek tehát az astragolos játékok: A szabályokból ítélve az ügyességi játékok, főként a kapójátékok lehettek. A csűdözés, pitykézés, bittykőzés és bikázás(2) nevű játékok azok, amelyek bizonyos variánsait csigacsonttal is játszották. A bitykőzés, és bikázás a mongol, a kazak, ujgur, a kumük, oszét, az anatóliai török gyermekfolklórban elevenen él. Mi magyarok is ismerjük. Játékkultúránknak abba a rétegébe tartoznak, amelyek keleti eredetűek. Régészeti leleteink tanúsága szerint a honfoglaló magyarok is ismerték az astragalos játékokat.(3) A XIII. században beköltöző kunokkal és jászokkal újabb keleti hatás érte a magyar kultúrát, a török hódoltság idején szintén keleti műveltségi réteggel érintkezett, bár valószínűleg az összes között az utóbbinak volt rá legenyhébb befolyása. Az újabb keleti rétegződések és a pásztorkultúra számos elemét napjainkig őrző Alföld csendje adja a magyarázatát annak, hogy viharos történelmünkben miként maradt meg ez a csöpp keleti örökség.
A bittykövezés, és a bikázás az a két játék, amelyek akár egymás variánsának is felfoghatók, de szabályaik alapján megegyeznek a kazakok, kumükök és anatóliai törökök ašďk(4) néven ismert játékjával, valamint a mongolok šagai atgax vagy šagai sidex ~ csigacsont markolás vagy "csigacsont dobálás" illetve bux bundax "bikalövés" nevű játékjával.(5)
Példaként lássuk Farkas Ottó kitűnő mongóliai gyűjtéséből e két utóbbi leírását:
"Šagai atgax vagy Šagai sidex - csigacsont markolás vagy csigacsont dobálás.
A csigacsont markolást azonos mennyiségű csigacsonttal többen játszhatják. A játékosok a csigacsontjaikat tenyérből feldobva kézfejre vetik, akinek több marad fenn, az kezdhet. A kezdeményező mindenkitől azonos mennyiségű csigacsontot gyűjt tenyérbe, majd azokat magasba lökve igyekszik egy részét a kézfejen kifogni, míg a többi a földön szétterül. Ha egy csigacsont sem marad a kezén, akkor a szemfüles ellenfél hirtelen mozdulattal a nyitott tenyérrel - rácsaphat (...) az óvatlan játékos üresen maradt kézfejére. A kézháton maradt csontokat ismét marokba kapja, majd az elfogott šagai-ok számával megegyező mennyiséget kell a földön szétterült csontocskák közül egyszerre fölkapni úgy, hogy egy kiválasztott lövedéket magasba lök, s míg ez a levegőben van, a többit a földről marokba szedni, s a földobottat kifogja. Ha a földön szétszóródott csigacsontok túl messzire kerülnek egymástól - ami a gyors marokbagyűjtést nehezíti -, megengedett a "csalogatás". Ez esetben a lövedék levegőbe hajításakor a távolra került csontot "közelebb juttatja", vagy többet messziről "összesöpör", s közben a feldobottat elkapja. Három kísérletet tehet. Ha hibátlanul összegyűjtötte mind, egyet kivesz magának a játékban lévő csigacsontok közül. Aki egyet elhullat vagy egyéb hibát követ el, a másik játszónak adja a csigacsontokat a játék folytatására. Így haladnak tovább a csontocskák kifogyásáig. Akinél több gyűlik össze, az a nyertes, ill. újabb csigacsontokkal gyarapíthatja a készletét.
Bux bundax "bikalövés"
Egyszerre csak két ember játszhatja. A játékosok 4-4 csigacsonttal dobnak egyszerre, s akinek több bikája (bux) lesz, azaz több csigacsontja fordul lapos vagy horpadt oldalával felfele - tehát "ló" vagy "teve" állásba, az kezdhet. Az ellenfelek azonos mennyiségű, mondjuk 5-5 "lőszerrel" és 3-3 bikával felszerelve kb. 6-10 lépésnyire leülnek egymással szemben a földre (a távolság kor és gyakorlottság függvénye), majd a "bikákat" azaz a 3-3 célpontot felállítják úgy, hogy azok egyenlő távolságra legyenek mindkettejüktől. Ezek célpontjául szolgáló csigacsontok "ló" vagy "teve" állásban, sorban egymás mögé illesztve, a pályára merőlegesen - a játékos saját térfeléhez közelebb - helyezkednek el. A kezdeményező kinyújtott karral a tenyérről megcélozva egymás után ellövi - ujjával elfricskázza - a nyilakat úgy, hogy az lehetőleg az ellenfél "bikáit" felborítsa.
Lényeg, hogy kiforduljon eredeti helyzetéből és a domború vagy árkolt oldalára billenjen. Ha célbatalált, de a bika állva maradt (vagy újból felállt) a találat érvénytelen. Ha elterült, kiveheti. A nyilak kilövését követően az ellenfél próbálkozik, s így váltják egymást, míg egyiküknek minden bikája elvész." A játék szabálya megegyezik a török népeknél asďk néven ismert játékkal. Az asďk (aszik) a kipcsak nyelvekben és a törökországi törökben a juh bokacsontját jelenti, mivel általában ezzel a csontocskával játszák, erről nevezték el a játékot is. Más állat astragalos csontját is számon tartják valószínűleg kultikus szerepük miatt. A kazakok a lovak bokacsontják saqa, a szarvasmarháét sompay, a kecskéét ököršďk, a gidáét sökeit, a vadjuh csontját koljaq néven ismerik. Ugyancsak ők a róka és a farkas astragalus csontját amulettként és jóslásra is használják.(6) Itt kell megemlítenem, hogy hasonló szokás a magyarországi kunok között is létezhetett. A hantosszéki kunok régészeti leletei között meglehetősen sok a rókától származó astragalus.(7) A nagykunsági leletek között eddig nem került elő, de az első hiteles jász temető, a négyszállási ásatása során talált juh astragalos minden kétséget kizáróan igazolja a jász kultúrában való meglétét.(8) A lelet értékelése kapcsán Selmeczi László az oszét párhuzamra utal, ennek irodalmát is hozza.(9) Azonban sírmellékeltről lévén szó nem zárható ki az, hogy talizmánként került a halott mellé azért, hogy a holtnak "jó útja legyen a másvilágra". A kazak folklórból ismerjük, hogy az út kimenetét, szerencsét jósló eljáráshoz is csigacsontot használnak. Attól függően mutatja a szerencsét, hogy "ló" vagy "teve" állásba esik a csont.(10) Legjobb jelnek az számít, ha mindig más oldalára esik.
A kunsági régészeti anyagban hasonlóról nem tudunk, de nyelvemlékeinkben éppen a Karcagon lejegyzett kiszámolós mondóka szövegvariánsaiból következtethetünk az asďk játék ismeretére.
Mándoky Kongur István a mondóka sorait a törökségi megfelelőivel vetette össze, úgy rekonstruálta a valamikori kun nyelvi hangalakot.(11) Tanulságos felidézni:

A mondóka kunsági népnyelvi szövege: A rekonstruált szöveg és jelentése:

bérem bélő ............ birim bilew .....................'egyem - fenkő,
ékem égő .............. ekim egew .....................kettőm - reszelő,
öcsém üszök ......... üčüm (üčim) üzük (üzik) .hármom - nemezháztakaró-nemez,
kertem tücsök ....... törtüm (törtim) töšek .....négyem - fekhely,
becsém becsek ..... bešim bešik ....................ötöm - bölcső,
csettem csetteg .... altďm ašďq ....................hatom - játszó (juh-) bokacsont,
szegzem szenneg ... jetim [ ? ] ......................hetem - [ ? ],
togzom torcog ........ segizim senek ...............nyolcom - favilla,
hónom hagyta ........ toguzum torsuq. ............kilencem - bőrtömlő'.
gyűrűm kapta
alcsík
balcsík
szencsíg

Mándoky a gyermekmondóka kumük változatát is idézi. Szinte nincs is eltérés a kumük és a rekonstruált kun szöveg között. Bár más megerősítő irodalmi adatunk nincs, de az oszét és a kumuk párhuzam kapcsán, amiről magam is meggyőződhettem,(12) biztosnak mondhatjuk, hogy a kaukázusi törökök is ismerik ezt az astragalos csontocskát, mint játékszert, s a már idézett asďk játékot. Folytathatjuk e sort az anatóliai törökökkel, ahol az élő játékkultúrában is megtalálható a juh bokacsont-játék, ugyancsak asďk néven a más ismertetett kapójáték szabályaival egyezően.(13) A kisázsiai törökök az astragalost szintén használják jóslásra is. A házasság kimenetelét jósolják vele, s hogy biztos legyen a jó jel, "cinkelik" a csontokat: megfúrják és ólmot öntenek bele, így megváltozik a súlypontja, s általában a kívánt oldalára esik. Hazai példatárunkból a szolnoki vár ásatásainak hódoltságkori anyagát hozhatjuk fel. Az 50 darabból álló leletanyagban több olyan található, amit megfúrtak és a fúratokat ólommal öntötték ki.(14)
Az eddigi áttekintésből tehát láthatjuk, hogy annak a játéknak, amit a jászkunsági játékkultúrában bikázás, s általában az alföldi és az erdélyi folklórban csűdölés, pitykézés, bittykőzés, peggyes(15) játék néven ismerünk, párhuzamait megtaláljuk az oszét, kumuk, kazak, mongol, ujgur és a kisázsiai török szellemi kultúrában. A játékszer az astragalos csontocska a pásztornépeknél; de lehet kő is. Alighanem a kezdetektől játszották mindkettővel, attól függően, hogy melyik volt kéznél. Az eddig ismertetett játékok egyikével, a "kapó" játékkal szinte azonos a törökök beş taş (öt kő) nevű játékja: Márpedig a beş taş játékot ismerték már a hettiták is, igaz ők astragalossal is játszottak.(16) A játékszer dolgában valószínűleg az utóbbié az elsőbbség, hiszen már az őskori kultúrákban megvolt, rézkori és korabronzkori leletek között is megtaláljuk.

J e g y z e t e k

1. Astragalos, a hátsó lábak bokaízületének görög elnevezése. A magyar népnyelvben csigacsont, bokacsont, csűd néven ismert.
2. A felsorolt játékok szabályainak ismertetésére nem térek ki.
Lásd: Kiss Áron. 1891 - 472; 474-479.
Jászkun Kalendárium 1990.
Gazda Klára: 1980, 325-326.
Néprajzi Lexikon I. 542.
3. László Gyula: 1944. 268.
4. Ezúton is köszönöm Utemiszov Szalamatuli úrnak és családjának hogy kazakisztáni gyűjtésemben segítségemre volt.
5. Farkas Ottó kitűnő tanulmányában a mongol csigacsontjátékok kilenc variációját írja le és jó áttekintést ad az astragalus csontok kultikus használatáról. Farkas Ottó, 1987. 49-61. Vö: Tatár Magdolna, 1973. 95-100.
6. Kinayat Babakumar szives közlése. Almati, 1996.
7. Hatházi Gábor szóbeli közlése.
8. Selmeczi László. 1992. 204-206.
9. Selmeczi László 1992. 211. 64. jegyzet
10. Az astragalos csontocskával való sorsvetést Korlan Bekbalak kazak kolleganő mutatta meg: A csontot jobb kezébe fogva a homlokához érintette, miközben az ősök szellemét, (elhunyt elődeinek szellemét) kérte, segítsék őt abban, hogy hosszú utazása szerencsés legyen. Majd háromszor, mint a dobókockát, eldobta a csontocskát.
11. Mándoky Kongur István: 1993. 74; 90-91.
12. Magomed Badruttin szives közlése. 1994.
13. Özhan, Mevlut. 1990. 10.
14. Kovács Gyöngyi 1989. 103.
15. Gazda Klára - 325-326.
Kiss Áron 1831. 472; 474-479.
Néprajzi Lexikon 1977. I. 542. (a csűdcsont szócikke)
16. Lásd Kovács Gyöngyi 1989. 103. 3. jegyzete: török irodalmi adat ey Afyon környéki hettita temető astragalos leletéről. Magam Antalya múzeumában láttam beş taş játékot játszó gyerekeket ábrázoló hettita domborművet.

I r o d a l o m

Farkas Ottó
1987 Mongol csigacsont játékok.
In: Keletkutatás Bp. (Ősz)

Gazda Klára
1980 Gyermekvilág Esztelneken. Bukarest

Jászkun Kalendárium
1990 Szolnok

Kiss Áron
1984 Magyar játékgyűjtemény. Budapest

Kovács Gyöngyi
1989 Juh-astragalos-játékkockák a szolnoki vár területéről.
In: Archeológiai Értesítő. 116.

László Gyula
1944 A honfoglaló magyar nép élete. Budapest

Mándoky Kongur István
1993 A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag

Néprajzi Lexikon I.
1977 Budapest

Özhan, Mevlut
1990 Çocuk oyunlarďmďz - Ankara.

Selmeczi László
1992 Régészeti - néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen

Tatár Magdolna
1973 Egy mongol csigacsont játék. In: Keletkutatás



NEMEZELÉS

Történeti forrásaink sora igazolja, hogy a nemezelés a textilkészítés legősibb módja. Hazája Közép-Ázsia, de ismerték Anatóliától a Balkánon át Európának azon a felén is, ahol a juhtenyésztő népek a nemezelés technikáját átadták egymásnak.(1) Ahol a nomát pásztorkodó életforma valamilyen formában fennmaradt, napjainkban is az élő népművészet egyik ága. A technológia mitsem változott, csak a munka szervezésében és a motívumok rendszerében találunk eltérést. Amíg a kazakoknál, kirgizeknél asszonyi foglalatosság a hajléknak való sátornemez és a hozzá való szőnyegek készítése, addig a kisázsiai törököknél manufaktúrákban készül a nemez, és férfiak mesterségévé vált. Az iparfejlődés következtében tapasztalható életmódbeli változás azonban egyre inkább tizedeli a hajdan virágzó mesterség követőit. A műhelyek száma rohamosan fogy. Egy-két évtized leforgása alatt nemezközpontok szűntek meg. Ez indította a kutatókat arra, hogy számbavegyék a még meglévő műhelyeket, felgyűjtsék mintakincsüket. A munkában a tengerentúli országok jártak az élen, különösképp Kanada. A Royal Ontario Múzeum több kiadványa foglalkozik a témával. Burnham, Andrews, Levin, Wolf, és Veronika Molnár Gervers munkájára gondolunk(2) - utóbbi az iráni nemezelés hagyományaiba is elvezet bennünket. Mivel Veronika M. Gervers a téma első magyar származású kutatója, az ő munkái a legbecsesebbek, annál is inkább, mert több magyar vonatkozású összehasonlító adatot is hoznak.(3) A törökországi nemezhagyományok feltárásában Hikmet Gürçay, Kemal Özergin, Nuri Taner, Musa Seyirci és Ahmet Topbaş kutatásai irányadóak.
Anatólia hagyományos nemezközpontjai Konya, Manisa, Maraş, Sandikli, Turgutlu, Afyon, Tire, Ödemiş, Balďkesir, Isparta, Bigadiç, Bergama, Sama, Akhisar városokban voltak. A hagyomány azt tartja, hogy az e tekintetben legrégibbnek számító központban, Konyában, a nemezelés a szeldzsuk korig megy vissza. A nemezműhelyekről, kis manufaktúrákról pontos képet adó statisztikai adataink nincsenek, de mivel apáról fiúra szálló mesterségként tartják számon az emlékezettel még befogható időből tudunk adatokat sorolni. Így Konyaban, 1930-ban 90, 1944-ben 60 műhely üzemelt; 1950-55 között 125 műhely dolgozott, majd számuk rohamosan csökkent, így 1960-ra csupán 10 maradt. Manďsaban 1940-ben 18, 1955-ben 15-16, napjainkban pedig csak egy műhely maradt. Maraşban 12-13 műhelyt tart számon az emlékezet, mára azonban csak egyetlen működik. Sandďklďban 1944-ben 10, 1982-ben már egy sem volt, az utolsó mester innen Afyonba költözött. Turgutluban 1928-ban 3 műhely volt, ehhez 1945-ben nyílt még kettő, így 1950-ig 5 műhely dolgozott. Tire erősebbnek bizonyult, 1972-ben 15 manufaktúrát számoltak, 1982-ben még 13 működött.(4) Ispartát hajdan virágzó nemezközpontnak említi Hikmet Gürçay5, ottjártunkkor 1989-ben a nemezelőknek már csak a hírük volt. Emléküket az utcanév és néhány bedeszkázott műhelyajtó őrizte. A tőle 130 km távolságban lévő Yalvaç városkában működött még (5) műhely. Balďkesirben 1973-ban V. Gervers 31 műhelyt regisztrált, 1989-ben már csak 20 üzemelt. A műhelyek számának rohamos csökkenéséből világosan következtethetünk arra, hogy néhány év múlva hírmondója sem lesz a kézművesség eme gyönyörű ágának. Voltaképpen csoda az is, hogy a hagyományos keretek között működik az a néhány, ami megmaradt. Magyarázatul a törökök hagyománytisztelete szolgál, és az, hogy Anatólia fennsíkjain még napjainkban is óriási juhnyájak élnek ridegtartásban. Számos hegyi falu lakóinak is fő megélhetési forrása az állattartás. Általánosan tenyésztett fajta a durva szőrű, zsírfarkú juh, de kisebb számban merinó és fekete fejű pleveni fajta is előfordul. Mivel utóbbiak kevés helyen tenyésztett fajták, gyapjuk is drága, a nemezelőknél szóba sem jöhet, mint alapanyag.
A juhokat évente kétszer, áprilisban és augusztusban nyírják. Nyírás előtt patakban fürösztik az állatokat, így nyírás után már nem mossák a gyapjút, azt tartják, úgy veszítene az erejéből, mert a szálak lepuhulnak, zsírtalanná válnak. A belső-anatóliai törökök nemezeléshez az első nyírású, az áprilisi gyapjút használják, Nyugat-Anatóliában, főleg Balďkesir környékén a második (augusztusi) gyapjú minőségét tartják jobbnak. Nyírás után a gyapjúból kiszedik a szennyeződést, majd minőség és színárnyalat szerint különválasztják. Erre azért van szükség, mert az állat egyes testrészein különböző színű a gyapjú. A szétválogatást követi a gyapjú fellazítása, a kártolás, amit nagyobb mennyiségben kártolóműhelyekben végeznek, de gyakran a nagyobb műhelyek is tartanak kártoló gépeket. Használatuk az 1950-es évektől terjedt el. Mivel a kártolt gyapjú igen kényes, a tárolás alatt töredezhetnek a szálak, rendesen csak az éppen kellő mennyiséget kártolják meg. A kisebb falusi műhelyek a gyapjú lazítására íjfát (yay) használnak. Valaha ez az eszköz a magyar kalaposok műhelyében is megvolt. Kerete 180 cm hosszú, húrját juhbélből sodorják. Használata egyszerű guggoló helyzetben, az íjat közvetlenül a gyapjúcsomó felett tartva az ideget (az íjfa húrját) ütemes veregetéssel rezgésbe hozva lazítják a gyapjút. A szálakat a vibrálás szinte pehelyszerűvé teszi. A gyapjú zsírosságától függően ezt a műveletet kétszer-háromszor is megismétlik. Ez a művelet lényegesen eltér a közép-ázsiaiak módszerétől, akik két fűzfavesszővel verik fel a gyapjút.
Törökországban a nemezelés a férfiak mestersége. Egyetlen falut találtam, ahol asszonyok is nemezelnek, egy félnomád falucskát, Hüseyinbeyobasďt. Itt az asszonyok kalákában végzik a munkát, hasonlóan közép-ázsiai rokonaikhoz. A gyapjút fésűvel lazítják. A fésű fából készült, 28 pár, 10 cm-es fogazatú eszköz, amit úgy használnak, hogy ülő helyzetben lábukkal a földhöz nyomnak s a felfelé álló éles fogazatra ráhúzzák a gyapjútincseket. Mindezt addig ismétlik, amíg a gyapjú kellően nem lazult.
A gyapjú lazítását a festés követi. Az 1960-as években még általánosnak mondható a növényi eredetű festékek használata, mára azonban Nyugat-Anatóliában csupán egyetlen helyet, Yürekli nevű falut említenek, ahol a nemezelők is festőnövényekkel színezik a gyapjút.(6) A növényi festékek használata a szőnyegszövő háziiparban főként a mediterrán vidéken Döşemealtď falvaiban, mind a csomózott, mind pedig a kilim szőnyegek készítésénél napjainkig fennmaradt. A nemezelők áttértek a szintetikus festékek használatára, ami egyszerűbb ugyan, de nem vált a mesterség előnyére. A természetes színű gyapjúból néhány mm vastagságú nemezt készítenek, azt teszik a festőlébe, majd száradás után két ujjnyi csíkokra vágják, s ebből tépdesik le a motívum kirakásához kellő darabkákat. A díszítésre szánt vékony színes nemez neve: nakďşlďk. Ritkán fordult elő, hogy már megfestett gyapjúból készítik a mintához szükséges anyagot.
A műhelyek rendszerint vásárokon szerzik be, vagy közvetlenül a pásztoroktól vásárolják a gyapjút. Gyakori az is, hogy a megrendelő saját juhai gyapját viszi be a műhelybe. A falusi mesterek többsége szoros megrendeléssel dolgozik.
A díszített nemezszőnyegek előállításának első fázisa a minta elkészítése. A mintát benedvesített gyékényszőnyegen rakják ki szabadkézzel. Semmiféle sablont nem használnak. A mintától függően 1-2 óra szükséges ahhoz, hogy a díszítés elkészüljön. A falusi megrendelők a mester fantáziájára bízzák a leendő szőnyeg mintáját, de a városokban, ahol utcahossznyi a műhelyek száma, és a műhely keleti szokás szerint boltként is működik, a meglévő kollekcióból is választhat a megrendelő. Egy-egy területre jellemző motívumok alakultak ki, s bár ezeken belül nagy változatosságot nem tapasztalunk, még sincs két egyforma szőnyeg.
A minta elkészülte után egy vesszőseprűhöz hasonló eszközzel rászórják a már fellazított gyapjút, ami 40-50 cm vastagságú réteget képez. A terítésnél ügyelni kell arra, hogy a gyapjú elosztása egyenletes legyen, különben a nemez kilyukadhat. A leterített gyapjút formára igazítják, széleit elegyengetik majd kis seprűvel rápermetezik a szappanos vizet. Ez nagy figyelmet igénylő mozzanat, mert ha a szálak átáznak a minta elmozdulhat vagy nem tapad meg kellően. Miután belocsolják a gyapjút, a gyékényszőnyeget feltekerik, erős zsákvászonba csavarják, kötéllel átkötik és a műhely teljes hosszában lábbal görgetik, tapossák. (A kazakok, kirgizek és a mongolok a sátornemeznek való gyapjút a lovak után kötik, így veretik amíg össze nem áll.)
Ezt követően kibontják és az egészet újra szappanos vízzel belocsolják. Ha a minta elmozdult még van lehetőség a javításra. Zsákot terítenek rá, hogy a mintát lefogja és meggátolja a szélek összetapadását, majd összehajtva , munkapadon kézzel gyúrják tovább. Az utolsó fázisban minden erejét bevetve dolgozik a mester. A ványolás (tömörítés) során már csak a tenyerét és az alkarját használja. Ez az utolsó fázisa a munkának, és egyben a legfontosabb szakasza is, amelynek során a nemez "erőt kap", a minősége ekkor válik el.
A ványolás nehéz munkájának megkönnyítésére a városi műhelyek az 1960-as évektől ványoló-gépet (keçe tepme makďnesi) használnak. A rendkívül egyszerű ám roppant elmésen szerkesztett gép(7) árammal működik, a legnehezebb munkát vállalja át az embertől, és használatával jelentősen csökken a ványoláshoz szükséges idő. Mindössze húsz percig tart az első munkafázis. A hibák korrigálása után újra gép alá teszik és addig vezetik, míg a kellő tömörséget el nem érte az anyag. Gépesített műhelyeket csak Anatóliából ismerünk.
Mivel a ványolás legalább 30 Co-os melegben optimális, a falusi és kisvárosi műhelyek a megrendeléseiket igyekeznek még nyáron teljesíteni. A nagyobb műhelyek - Konyában, Afyonban láttam ilyet - hamamban, gőzfürdőben végzik a ványolást. Ezekben télen is tudnak dolgozni. A magas páratartalom miatt nehéz, embertpróbáló munkának tartják.
Egy-egy nemezműhelyben kézi megmunkálással naponta csak egy szőnyeg készül. Ehhez általában 3-8 kg gyapjú szükséges a szőnyeg méretétől függően.(8) A gépesített műhelyek azonban ötször termelékenyebbek, értékesítési gondjaik nincsenek, mert áruikat szétküldik az ország különféle vidékeire, s ott vásárokban, bazárokban árusítják.
A törökök azt tartják, hogy minden mesterségnek volt egy tanítója, aki révén elterjedt a nép körében. A tanítót (pir)(9) többnyire prófétaként tisztelik. Balďkesir (Nyugat-Anatólia) vidékén Junusz pejgamber (próféta) a nemezelés meghonosítója. Amint az szentekhez illő, legenda övezi alakját: Junusz pejgamber hosszú vándorlásában megfáradván leült egy gyapjúcsomóra pihenni. A verejtékétől összetapadt alatta a gyapjú, nemez született. Amikor a nemez félkész állapotban van, zsogorodni kezd, azt mondják: "izzad Junusz pejgamber".(10) Minden nemezelőközpontban más-más a kultúrhérosz. Afyonban Ebu Said Rubbanď, Tirében Eyüp Suayib Mebbah és Abdülmuttalip, Ödemişben Hallacď Mansur, Bergamaban és Tugutluban Abdülmuttalďp, Akhisarban Seyit Robban, Sandďklďban Ebu Hubeyde Seyyüdün Maďr, Konyaban Heyril Paril Sultan nevét tisztelik.(11) A hagyomány szerint minden reggel, nyitás előtt imát mondanak az első tanítómester emlékére, este záráskor elolvassák a Korán első szúráját.
A nemezelők között jónéhány szólás és közmondás járja, ami azt bizonyítja, hogy a mesterek között rangos helyen állnak. Alább ezek közül mutatunk be néhányat:

- Mindenki nemezét nem lehet a víztől megmenteni.
- Nemezt víztől megmenteni nagy ügyességet kíván.
- A nemezben zsír nem, csak víz tehet kárt.
- Amelyik ház ajtaját nemez fedi, lakói akár a süketek.
- Se a nemez, se a vőlegény nem jó ha puhány.
- Akármilyen nemeztaposó nem csinál süveget.(12)
- Hiába való, mint eső után a kepeneg.
- Ha kedvesem olyan lenne, mint a nemezem, bárhová mennék velem tartana.
- Aba(13) alatt férfi fekszik.
- Aba alatt szultán fekszik.
- Kopasz fejet nemezsüveg takar.(14)
- A nemez akkor jó, ha olyan, mint az anyós: ha verem dagad, ha csavarom úgy összemegy, hogy bárhová belefér.
- Aba alól botot mutatnak.
- Aba felett csak a csillagok állnak.
- Összecsavarja az abáját (odébb áll).
- Fejére húzza az abáját (nem érzékeli a külvilágot).
- A nemezen ejtett lyuk, kardvágta.
- Korsót az ólom, nemezt a kard próbálja.
- A nemezt tapossák a szépet csókolják.
- Fegyver vasból, süveg nemezből.(15)

A nemez felhasználási területe rendkívül sokrétű. Szőnyegként a közép-ázsiai török népek kerek sátrában, a jurtában használják, de a törökországi törökök fekete sátrában(16) is megtalálható, ezen kívül parasztházakban is használják.
Árnyékot ad, esőtől véd a nomádok használta turluk, a 120 x 120 cm-es, négy karóra rögzített nemezlap. A tejesedényeket nemezlappal borítják, ami a piszoktól védi és hőszigetelő is egyben (süt keçesi). A nomádok nemezzel takarják le holmijaikat, hogy megvédjék az esőtől (yük keçesi), a menyasszony kelengyéjét ugyancsak nemezbe takarják, de pólyaként is kitűnő a nemez. Ezen kívül nyeregtakaróként, nyereg alá való izzasztóként (belleme) és lótakaróként (at keçesi), teve málhanyerge alá való takaróként szintén kiválóan alkalmas. A nemezből készült fejfedők számos változata ismert janicsárok fejfedőjétől a mevlevi dervisek csúcsos nemezsüvegéig. Noha már ezeket nem készítik, de a csizma, harisnya, zsákok, ajtófüggöny, falvédők, ágybélés a mindennapi élet tartozékai napjainkban és különösképp a nomádok között és a velük érintkezésben élő falvak lakóinál. A legszembetűnőbb viseleti darabot, ami szinte változatlan formában megmaradt máig: a vastag nemezből való pásztorköpönyeg a kepenek vagy aba, amely viselőjét megvédi az időjárás viszontagságaitól. Anatólia-szerte téglalap alakú, ujjatlan, csuklyás köpönyeget viselnek, csak Sďvaş, Kars, Erzurum környékén az ujjas köpönyeg is használatos. Formája hasonló az erdélyi szászok köpönyegéhez.
Hogy a magyar szűr rokona az ázsiai pásztorköpönyegnek, ahhoz nem férhez kétség, bár ami századunk elejéig megmaradt, csak formájában archaikus. Anyaga szövött, ványolt posztó, szűrposztó, vagy abaposztó(17), de elődje minden bizonnyal nemez lehetett. Nemez szavunk iráni eredetűm(18), alapszava näm, ami ennyit jelent: ver. Pontosan utal a nemezkészítésére. Azonban a kunsági tájnyelvben, a századunkig megmaradó pásztorhagyományok megőriztek egy másik szót is, ez a kijc "Kijcesedik a kutya szőre" mondja a juhász a loboncos, összetapadt kutyaszőrre. A kiyiz, kiviz szavak a kunokkal rokon népek szókincsében a nemezt jelentik.(19) A nemez tehát, mint textilféle Közép-Ázsiától Anatólián és Balkánon át kultúrákat kapcsol össze, s bár nálunk már csak az emléke él, rokon népeink élő népművészetének része ma is.

J e g y z e t e k

1. Amerikában, Afrikában vagy Ausztráliában sohasem készítettek nemezt, pedig az ott tenyésztett juhok gyapja kiválóan alkalmas lett volna erre.
- Mukanov, K. 1990. 8-53.
V.ö: Džanubekov, M. 1991. 117-121.
- Narodnoe dekorativno prikladnoe uszkussztvo kazahov 1970. 10-58.
- Telenbaev, C. - Emirbekova, M. 1993. 3-39.
2. Burnham, D. 1973; Gervers V. 1974. 1978, 1979,
Andrews P.A. 1971; 1973. 93-110. Levin, L. 1977. 202-212.
Wolf, A. W. 1966. 222-224.
3. A magyar szűr ázsiai eredetű archaikus köpeny című munkájára gondolunk, amely értékes adatokkal egészíti ki Györffy István Cifraszűr című monográfiáját. Vö: Györffy I. 1930.
4. Topbaş, A. - Seyirci, M. 1982.
5. Gürçay, H. 1966.
6. Ö. Bartha J. 1997. 41-58.
Vö: Kaya, R. 1988.
7. Egy vasállvány alsó részén elhelyezett vályuban négy kar forgatja a tekercset, miközben felülről egy gerenda vastagságú fa ütemesen veregeti az anyagot. Konyában újabb ötlettel gazdagították a szerkezetet: két, kazánból kivezető vékony csövön állandóan forró vízzel locsolják a tekercset.
8. Szobaközépre való 130 x 240 cm-es szőnyeghez 7-8 kg gyapjú szükséges. Egy ilyen méretű szőnyeg ára 1989-es áron 60 000 TL. 1 kg gyapjú 3-3500 TL-ba kerül.
9. A pir, a kulturhérosz fogalmával egyenlő
10. A legenda keresztény változatában Noé lábát törte fel a saru, a sebhez gyapjúcsomót tett, ami a dörzsöléstől összeállt.
11. Seyirci, M. - Topbaş, A. 1984./3. 113-121.
12. A süveg készítése nagy ügyességet kíván. A mesterség elsajátításának bizonyítékául remekben is süveget készítettek.
13. Az aba: nemezből való férfiviselet, pásztorköpönyeg.
14. Süveget csak tisztességben megvénült, rangos férfiak hordhattak.
15. Seyirci, M. - Topbaş, A. 1984/3. 113-121.
16. Az anatóliai nomádok fekete sátra szövött, ványolt kecskeszőrből készül, az erdélyi csergéhez hasonló.
17. Györffy I. 1930.
18. A Magyar nyelv történeti etimológiai szótára. 1970. 1112.
19. Budagov szótára szerint a kiyiz alak mellett a törökség kipcsak és altaji ágában kiyiz, kiz, kiyüz, kigiz, kiyis, kius alakok élnek nemez jelentésben. A kirgizből igeként is ismert kiyis basmak - nemezelni. A kunsági kíjcesedett alak töve szabályos megfelelője a török kiyiz alaknak. A kunsági tájnyelv nem a hódoltságkori alakot őrizte meg.

I r o d a l o m

Andrews, P.A.
1971 Felt the Turkoman of Iran. England. Kendal.
1973 The white House of Khurasan; The felt tents of the Iranan Yomut and Göklen Iran IX. London

Benkő L. (szerk.)
1970 A magyar nyelv történeti etimológiai szótára. 1112. p. Budapest

Bugadov, L. Z.
1869-1871 Sravnitel'ny Slovar' turecko-tatarskih nareçij I-II. Soukbeterburg. 183. p.

Burnham, D. K.
1973 Cut my Cote. Toronto. Royal Ontario Museum

Džanibekov, U.
1991 Eho ... Alma-Ata

Gervers, V.
1973 A magyar szűr egy ázsiai eredetű archaikus köpeny. In: History, Technology and Art I. Toronto. Royal Ontario Musem.
1974 A nemezkészítés néhány kérdése Törökországban és Iránban. In: Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. Mezővárosok, Szolnok.
1978 A türkmén kabátok összeállítása Teheránban
1979 A nomád köpeny Európában. Textile History 9.

Gervers, V. - Gervers, M.
1974 Az anatóliai és iráni fennsík nemezkészítő mesterei.
Textile Museum Yournal 41.

Gürçay, H.
1966 Keçe ve keçecilik, Ankara

Györffy I.
1930 A magyar népi hímzés eredete I. A cifraszűr. Budapest

Kaya, R.
1988 Türk yazmacďlďk sanatď. Tahta kalďpla kumas başkďrď. Istanbul

Nurmuhammedov, N. B. (szerk.)
1970 Narodnoje dekorativno prikladnoe iszkussztvo kazahov Almatď

Ö. Bartha J.
1997 Fogyó hold. Tanulmányok a török népi kultúráról. Debrecen

Seyirci, M. - Topbaş, A.
1982 Keçecilik ve Batď Anadoludaki bazď keçe merkezleri. Ulusal El Sanatlarď Sempoziyumu. Ankara
1984 Edebiyatimizda keçe. Halk Kültürü 3.

Telenbaev, C. - Emirbekova, M.
1993 Kazakting oju - örnekterining žaszalu zsoldarü. Almatď.

A kötetben előforduló idegen szavak szójegyzéke
a témák abc-rendjében

Játék

kazak:
asďq - a juh bokacsontja (astragalus) csigacsont, gyermekjáték
qolžaq - a vadjuh bokacsontja
ököršďk - a kecske bokacsontja
saqa - a ló bokacsontja
sompay - a szarvasmarha bokacsontja
sökeit - a gida bokacsontja
török:
ašďk - a juh bokacsontja; gyermekjáték és jóslóeszköz
mongol:
bux bundax - bikalövés (gyermekjáték)
šagai atgax - csigacsont dobálás (gyermekjáték)

A jurt részei

baqan - ágasfa
bašqur arqan - a jurt oldalán végigfutó kötél
bau - a nemezdarabokat összekötő színes szalag
köz - a tetőgyűrű (šaharak) oldalán lévő lyuk; szem
šaharaq - a jurt füstelvező nyílása
qanat - a jurt rácsfalának szárnya
kerege - szíjakkal összerótt lécekből álló kerek rácsfal; a jurt váza
quldur uvüis - a jurt fagyűrűjét és az oldalfalakat összefogó hajlított botok
tuguluq - a jurt külső nemezborítója (fedőnemezek)
tunluq - a füstelvezető nyílást takaró nemez
üzük - két darabból álló kupolaborító nemez
üy - jurt, nemezsátor, ház

Kumisz

aul - falu, sátortelep. A kazakoknál egyutcás, a kirgizeknél halmaztelepülés jellegű
bata - asztali áldás, hálaadó formula, amit a kumisz ünnepe alkalmából is elmondanak
biyebau toy - a pányvakötél ünnepe. A fejésre kijelölt kancák rituális befogása
damga - tamga, tulajdonjegy
erebi - a kumisz szárított oltóanyaga, kumisz-mag (tejsavbaktérium színtenyészet)
qďmďz - kumisz, erjesztett kancatej
qďmďz murunduk - az utolsó kumisz ünnep
qor - a kumisz folyékony oltóanyaga
könek - a kancafejésnél használt kiöntőcsöves, füles bőredény
kürü - 70-100 literes bőrtömlő a kumisz tárolására
saba - 100 literesnél nagyobb űrtartalmú kumisztartó bőrtömlő
serge ziyar - az utolsó kumisz-ünnep (lásd még qďmďz murunduk)
torsďq - kosszarv formájú kulacs, a kumisz tárolására

Lótartás - szinek

asďq qula - világos tarka
aqbuvrďl - világos aprófoltos
aqsarď - világossárga
aqsur - a világos (kóka) és a daruszőrű keveréke
aqšďbar - almásderes
at - ló
aygďr üyiri - ménes
besti at - ötéves csődör
besti biye - ötéves kanca
biye - kanca
boz (akboz) - szürke, világosszürke
börte - almásderes, a szeme körül sötétbarna karimával
buwrďil, baurďl - apró foltos
žabagď - elsőfű (1 éves)
žiyren - vörös, a farka és a sörénye világosabb
dönen - negyedfű csődör
dönežin baytal - negyedfű kanca
kök - deres
kömiqara - fényes fekete szőrű
maqbalqara - fényes szőrű
sapaqsarď - világossárga
sarď - sárga
šabdar - vörös, a szeme szája körül világos folttal
šanqanboz - szürke, fehérbe hajló pöttyökkel
šibar - almásderes
tarlanboz - aprófoltos szürke
tarlankök - szederfoltos
tay - másodfű csikó
temir qarakök - vasderes
tehbil sur - hullámzó színelosztású vörösbarna
torď aygďrďn üyiri - pejménes
qan žiyren - sörénye, farka vörös
qara - fekete
qara aygďrďn üyiri - fekete ménes
qara buvrďl - sötétfoltos
qara quyruk sarď (karajal) - fekete farkú és sörényű sárga csikó
qaragula - sötétvörös
qara kök - sötétderes
qara qohďr - sötétpej
qara sur - daruszőrű
qďlgara - fényes szőrű fekete
qďzďlqula - pirospej
qďzďlsarď - vörös-sárga
qďzďlsur - pirospej
qohďr - pej
qoyu sarď - sötétsárga
qubaqan - világosbarna
qula - vörhenyes foltos
qulager - a szeme körül foltos
qulasarď - sárga
qula sur - vörös barnás foltos
qulďn - csikó (hat hónapos korig)
qunažďl baytal - harmadfű kanca
qunan - harmadfű csődör
qurďm sarď - sötétsárga

A lovak jellegzetes járására utaló kifejezések

ayahsďl - jójárású ló
ilgip ayahdav - poroszka járású
žele ayahdav - rövid léptű
qoy žorga - koncsorgó, tétova járású, a juhokéhoz hasonló
šabiv - páros lábbal szökdécselve lépő
tekrek - kunhátas, makrancos, nehezen kezelhető, ugrálós

Nemezelés

kazak:
kiyiz, kiz, kiyüz, kiyis, kiyus - nemez
török:
aba - pásztorköpönyeg
belleme - nyereg alá való izzasztó
keçe - nemez juhgyapjúból dörzsöléssel, veréssel összeállított textil
kepenek - nemezből készült pásztorköpönyeg
at keçesi - lótakaró
peygamber - próféta
pir - mesterséget tanító, próféta
süt keçesi - tejesedények lefedésére használt nemezdarab
turluk - nemezből való árnyékoló
yay - a gyapjú lazításához használt íjfa.

Pusztai hosszmértékegységek

barmaq - a hüvelyk ujj szélesség
bastutam - a kézfej csukló felől lévő négy ízületének szélessége együtt
kere hars - a hüvelyk és a középső ujj közötti megfeszített távolsága
kere qulaš - a kinyújtott két kar közötti távolság ujjhegytől ujjhegyig
ortatutam - a kézfej négy ujjának a középső ízületeknél mért szélessége
saba qulaš - a kinyújtott két kar közötti távolság megfeszítve
sinik süyem - a mutatóujj hajlítva és a hüvelyk kinyújtva
süyem - a kinyújtott mutató és a hüvelyk ujj közötti távolság

Rokonsági terminusok

agam - bátyám, nagybátyám, apám fitestvére, apám testvérének fiúgyermeke
altďnšď atamďz - hatodik ősünk
apam - nagyanyám
atam - nagyapám
baba - apa
baurum - az apa testvérének fiúgyermeke
beybiše - első feleség, főfeleség, úrnő
böle - a feleség lánytestvérének gyermeke
daga - nagyszülők
ebke, ebiki - nővérem
ekim - apám
eyelim, (kelinšegim) - feleségem
žan žoldas - lelki társ, fogadott testvér (műrokonsági forma)
žetinšď atam - hetedik (hetedíziglen való ősöm)
žezde - az apa és anya nőtestvérének férje, ha idősebb az egótól
žehe - az apa és anya fitestvérének felesége
žiyen - unokatestvér (összefoglaló terminus)
žiyen aga - unokatestvér - ha idősebb az egótól
žiyen baurum - fiatalabb unokatestvér
žuragat - hetedik leszármazott (ükunoka után még három generáció)
hažat - ötödik generációs leszármazott
imi - öcs,
imim - apám fitestvére
qatďnďm - nőm, feleségem
kelinim - menyem, fiam felesége
kelin - az apa és anya fitestvérének felesége, ha fiatalabb az egótól
kere apam - dédapám
kindik šeši - köldök anya
kinži bala - legkisebb gyermek
küyeü - vő
küyeüm - férjem, uram
küyeü bala - vő
nemene - a leszármazási rendben a 8. generáció (a törzs szétválásától van jelentősége)
nemere - unoka, az apa 2-4 unokatestvérének a gyermeke
nemere agam - apám 2. és 3. testvére
nagašď agam - anya fitestvére
nagašď apam - anya idősebb nőtestvére
nagašď qarďndasďm - anyám húga
org babam - az ük ágon túli (5-7) felmenőim
oglum - fiam
otagasď - uram, férjem, a tűz őrzője
qarďndas - a férfi fiatalabb lánytestvére (húgocska,) az apa testvérének lánygyermeke
qayďn atam - após, a házastárs apja
qayďn enem - házastárs anyja (anyós)
qďzďm - lányom
küyau - az apa és anya nőtestvérének férje, ha fiatalabb az egótól
ökül šeši - gyámszülő (műrokonsági forma)
šešim - anyám
šöbere - dédunoka
šöbšek - ükunoka
sihli - húg, fiatalabb nőtestvér (ha az egó nő)
süražat - hatodik generáció leszármazott
toqal - 2-4. feleség neve
tuisqan agam - apa fitestvére
tuďsqan apayďm - apám nőtestvére
tuhďs ulum, tuhďs qďzďm - elsőszülött fiú, elsőszülött lány
uruq - nemzetség
ülkin ekim - dédapám
zayďbďm - feleségem

Tabut

čartak - cölöpökön álló, fából készült csuvas sírépítmény
čatma - sírépítmény, nyeregtetős sírjel (kirgiz)
tabut - koporsó, lécekből összerótt halottvivő fa, halotti nyoszolya

Táplálkozás

kazak:
bešparmak - húsgombóc
botka - köleskása
žarma - vízben főtt búzadara
kepken eti - szárított hús
kurban (qurban) - a ramadánt követő áldozatünnep
sörpa - leves
süzme - tejbegríz
saharak - a jurt tetőnyílását körülfogó faabroncs
tabak - tányér (fatál)
tokač - kovásztalan lepény, kenyér
töp - köleskása
türe - vendég (a vendég számára kijelölt hely)
tüztük - nyílt tűzön sült hónaljpecsenye
öptay - tejben főtt árpa
qubardaq - darálthúsból készült hagymás egytálétel
qurut, qrut - gomolyasajt
török:
ayran - híg, sós joghurt
tandďr - tűzhely

Viselet

baypak - kapca
belbau - öv
beldimeši - elől nyitott bársonyszoknya
bešmen - rövid kabát
čapan - kaftánszerű férfiköpeny
ičik - nemes prémekkel díszített női bunda
képič - bőrpapucs
öngür - mellény
ton - birkabőrből készült bunda
topu - bagolytollal díszített csúcsos női fejfedő

Júlia Bartha: Oriental Studies

This is the 5th volume of the series Our Oriental Heritage, which is intended to give a full picture of the heritage of the Cumans' intellectual culture. They are a Kipchak-Turkish ethnic group who settled down in Hungary in the 13th century while the first four books describes the Cumans' linguistic records in Hungary, the archaeological relations and the poetry of the kindred folks, this new volume is about the ethnography of the Central-Asiatic Turks (mainly Kazakhs and Kirghizes).
The first chapter presents the folk life of the Tien San region. We can familiarize ourselves with the traditions in horsekeeping, preparation of the koumiss, eating habits, clothing, farming, the structure of settlement and the characteristics and terms of the related conformations. Also we can read about the burial customs and the forms of grave-marking.
The second chapter points to the oriental analogies of burial customs and coffin-making of Middle- and Late Avar Age in the territory between the Danube and the Tisza with the help of grammatical and ethnographical data.
The third chapter discusses the interethnical connections in terms of chidren's toys and games with an example of the astragalos. The ankle-joint bones (astragalos) are known as children's toys and also as means of prophecy in the culture of Kazakhs, Mongols, Caucasian Turks, Anatolian Turks and also Cumans and Jazygians in Hungary. This toy is a fine example of interethnical relations between peoples of different kinds and historical eras.
The fourth chapter of the book leads us to felting, a branch of folk art dating back to nomadic traditions. People had known this method of converting wool from Central Asia and Anatolia through the Balcans and the Carpatian basin. Felting is still part of the living folk art among people having pastoral traditions. The main part of the dissertation presents the Turkish traditions. The detailed discussion of felting in Turkey is reasonable because it developed in a particular way here, almost reached industrial level while in Central-Asia it remained a co-operative work of women. Our linguistic records prove that the Cumans brought the knowledge of felting from Central-Asia. At the end of the book a glossary includes the Kazakh-Turkish words occuring in the chapters.
The author is the ethnographer of István Györffy Nagykun Múzeum in Karcag. Her research area is the folklore of Cumania and its oriental relations. Other publications by the author include: Burial Customs of the Turkish in Anatolia, (Debrecen, 1996. Studia Folkloristica et Ethnographica)- Waning Moon. Studies about the Turkish popular culture (Folklór és Etnográfia, Debrecen, 1997.) These were published by Lajos Kossuth University of Arts and Sciences, Debrecen.



Keleti örökségünk 5.
Szerkesztő: Ökrösné Bartha Júlia és Pálóczi Horváth András
Lektor: Agyagási Klára
Szabó László
Angol összefoglaló: Ökrös Edit
Borítóterv: Hangyási Attila grafikus
Nyomdai előkészítés: Tollas Lászlóné, Dede Géza
ISSN: 1217-4149
ISBN: 963 9145 03 3
Karcag, 1998.