Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Henri
Michaux
EGY BARBÁR INDIÁBAN
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A
könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Tartalom
Henri Michaux élete
Előszó
Egy barbár Indiában
Himalayan Railway
Dél-India
Jegyzetek
A fordító utószava
Non non! Pas acquérir! Voyager pour t'appauvrir, voilá ce qu'il te faut.
Henri Michaux: Poteaux d'angle, 1981
Nem, nem "szerezni". Utazni, hogy szegényebb legyél. Ez az, ami neked kell.
Henri Michaux: Sarkoszlopok (Tandori Dezső fordítása)Fülszöveg
Henri Michaux 1899-ben született Belgiumban, Namurban, meghalt 1984-ben Párizsban. Orvosnak készült, de váratlan elhatározása nyomán beállt matróznak, s bejárta Észak- és Dél-Amerikát, megfordult Törökországban és a Távol-Keleten. Az első világháború után visszavonult a tengerről és különféle foglalkozásokat folytatott Párizsban, többek között taxisofőr volt. Megismerkedett a szürrealista írókkal és festőkkel, s 1922-ben egy fogadás megnyerése céljából írni kezdett. Első írása 1923-ban jelent meg a Disque vert című folyóiratban, s ezt követte 1927-ben első kötete, Qui je fus (Aki voltam), amelyet több tucat kötet követett. Világhíre 1942-ben köszöntött be, amikor Gide előadást tartott Découvrons Henri Michaux (Fedezzük fel Henri Michaux-t!) címmel. Magyarországon Weöres Sándor mutatta be 1958-ban nyolc versének fordításával a Mai francia költők című antológiában, majd Bajomi Lázár Endre, Franyó Zoltán, Gera György, Gereblyés László, Illyés Gyula, Kálnoky László, Parancs János, Somlyó György és Timár György átköltései tették ismertté.
Un barbare en Asie, az Egy barbár Ázsiában című műve első ízben 1933-ben, másodszor - némileg átdolgozva - 1967-ben jelent meg a párizsi Gallimard Kiadónál. Nem ez az első útleírása, 1929-ben már kiadta Ecuador címmel dél-amerikai útiélményeit. Az Egy barbár Ázsiában indiai, kínai, japán, malajziai, indonéziai hajóútjáról számol be, korántsem a szokványos útleírások hagyományai szerint. Nem a táj, a szokások vagy a társadalmi élet érdekli, hanem az ázsiai kultúra és szellemiség, összehasonlítva az európai emberével.
Kiadónk - először magyarul - e kötet legegységesebb, legérdekesebb részét adja most közre Egy barbár Indiában címmel, mely az író indiai benyomásait foglalja össze.
"Nagy birodalom
vezetése,
mint apró halakból eledel sütése"
Lao-ce
Tizenkét év választ el ettől az utazástól. Az ott maradt. Én meg itt vagyok.
Nem sokat tehetünk egymásért. Nem tanulmányút volt, és nem is válhat azzá, nem
is mélyíthető el, és még kevésbé helyesbíthető.
Éli a maga életét.
Csak néhány szócserére szorítkoztam, arra is csupán az eredeti szöveg szellemében.
H. M.
1945.
Indiában semmi sem látható, minden csak értelmezhető.
Kabír százhúsz évesen, halálát érezve így énekelt:
Megrészegedtem
az örömtől,
az ifjúság örömétől.
Ott vannak mind a harmincmillió istenek.
Ó boldogság! Hogy én is oda tartok!
A bűvös körbe lépve...
Vagy húsz fővárost láttam már. Na és?
De Kalkutta, az Kalkutta, az egész világ legzsúfoltabb városa.
Képzeljenek el egy várost, amelyet csak és kizárólag kanonokok laknak. Hétszázezer
kanonok (valamint
további hétszázezer otthonülő: a nők. Egy fejjel kisebbek, mint a férfiak és
ki se mozdulnak hazulról). Csupa férfi között lenni: kivételes élmény.
Egy város, amelyet csak és kizárólag kanonokok laknak.
A bengáliak kanonoknak születnek és kanonokként gyalog járnak, kivéve a kicsinyeket,
akiket karon hordoznak.
Csupa gyalogos, a járdán éppúgy mint az úttesten. Magasak, soványak, csípő és
váll nélkül, kezük meg se mozdul, szemük se nevet, peripatetikus egyházfik.
A legkülönfélébb öltözetekben.
Egyesek majdnem meztelenek; de egy igazi kanonok mindig kanonok marad. És lehet,
hogy a meztelenek a legméltóságteljesebbek. Mások hátravetett kétszárnyú tógában,
vagy egyszárnyú mályva- vagy rózsaszín, zöld, vagy borseprőszínű tógában, vagy
éppen fehér köntösben; mindig túl sokan a városhoz vagy az utcához képest; mind
magabiztosan, tükörmerev tekintettel, álnok őszinteséggel és valamiféle arcátlansággal,
mely a keresztbevetett lábakkal folytatott meditáció során alakul ki.
Pillantásuk hibátlan és tökéletes, se följebb, se lejjebb nem csúszik, nincs
benne se sikervágy, se szorongás.
Szemük álltukban is olyannak látszik, mint a fekvő emberé. Ha meg fekszenek,
olyan mint az állóké. Merev és rezzenéstelen, mintha mind valami hálóba került
volna. Vajon mifélébe?
Önmaga levében, vagy mind külön-külön a magáéban lubickoló, önelégült, arctalan
tömeg, amely azonban gyáva, ha veszélybe kerül, tehetetlen és ügyefogyott.
Mindegyiket mintha a saját hét energiaközpontja (csakrája) keltette volna életre,
meg a lótuszok, az egek, a reggeli és esti imák Kálíhoz, melyeket meditációk
és áldozatok kísérnek.
Nagy figyelemmel kerülnek mindent, ami beszennyezi őket, a mosónőket, a cserzővargákat,
a mohamedán henteseket, a halászokat, a vargákat, a zsebkendőket, amelyek olyasmit
őriznek, amit vissza kell adni a földnek, az európaiak hagymázas leheletét (amelyben
még ott érződik a gyilkosságok áldozatainak szaga), és általában mindazokat
a dolgokat, amelyek, ha nem ügyelnek rájuk, szüntelenül nyakig a sárba taszítják
az embert.
Körültekintően és vasfejűen (aki ostobának született, kétszer olyan ostoba lesz,
és ki ostobább egy ostoba hindunál?), lassan, makacsul és felfuvalkodottan.
(Az indiai színdarabokban és az első indiai filmekben a leleplezett árulók,
meg a rádzsa tisztje, aki dühödten hadonászik a kardjával... csak hosszas tétovázás
után cselekszik. Legalább harminc másodpercre van szükségük ahhoz, hogy kiadják
mérgüket.)
Visszafogottak, nem engedik át magukat az utca és a létezés forgatagának, zárkózottak,
belülről kipányvázottak, mogorvák és túlfeszítettek. Soha nem látszanak elnyűttnek,
sohase jönnek ki a sodrukból, sosem engednek le, sose tágítanak. Magabiztosak
és arcátlanok.
Ott ülnek le, ahol eszükbe jut; ha elfáradnak a kosaruk cipelésében, leteszik
a földre és ráhemperednek; ha meglátnak az utcán egy borbélyt, "Ni csak
- mondják - mi volna, ha megberetváltatnám magam...?", és egy ültő helyükben
ott borotváltatják meg magukat az utca közepén, nem törődve a tolakodó tömeggel;
bárhol levetik magukat, csak ott nem, ahol várnánk, a kövezeten, a padok előtt,
boltjukban az árukkal tele polcokon, a fűben, a tűző napon (a nap táplálja őket)
vagy az árnyékban (az árnyék is őket táplálja), vagy éppen ott, ahol a napfény
az árnyékkal érintkezik, élénk társalgásba elegyedve a park virágaival, ha nem
éppenséggel a pad mellé, vagy a paddal szemközt (lehet azt tudni, hová telepszik
le egy macska?), így illik az egy indiaitól. Jaj, ezek a széttaposott kalkuttai
pázsitok! Nincs angol, aki belső feldúltság nélkül szemlélné ezt a gyepet. De
nincs olyan rendőrség vagy akár katonaság, amely meg tudná őket akadályozni
abban, hogy ne oda üljenek, ahova nekik tetszik.
Mozdulatlanok, és nem várnak semmit senkitől.
Akinek dalolni van kedve, dalol, akinek imádkozni, az imádkozik, méghozzá hangosan
és közben bételt árul, vagy akármi mást.
Hihetetlenül telített város, gyalogosok, gyalogosok mindenütt, akik között lehetetlen
keresztül verekedni magunkat akár a legszélesebb utcákon is.
Kanonokok meg az ő uraik városa, uraik pedig, nemtörődömségben és hanyagságban,
a tehenek.
Szövetségre léptek a tehénnel, de a tehén mintha mit sem akarna tudni erről.
A tehén és a majom a két legarcátlanabb szent állat. Kalkuttában mindenütt ott
vannak a tehenek. Átvágnak az utcán, egész hosszúságukban elállják a járdát,
amely ezáltal használhatatlanná válik, odaganajoznak az alkirály autója elé,
bekukkantanak az üzletekbe, fenyegetik a lifteket, letelepszenek a lépcsőházak
pihenőin, és ha a hinduk legelhetők volnának, minden bizonnyal lelegelnék őket.
A külső világ iránti nemtörődömségben felülmúlják a hindukat is. Szemmel láthatóan
semmiféle magyarázatot vagy igazságot nem várnak. Minden csak Májá. Az egész
világ Májá. Nem jön számításba. S ha a tehén akárcsak egyetlen fűcsomót lelegel,
több mint hét óra kell neki a fölötte való elmélkedéshez.
Mindenütt túltengenek, randalíroznak és meditálnak egész Kalkuttában. Fajtájuk
nem keveredik senki mással, akárcsak a hinduk és az angolok, vagyis az a három
náció, amely belakja a világ e fővárosát.
Az indiaiaknak
soha, de soha nem lesz sejtelmük arról, milyen mértékben ejtik kétségbe az európaiakat.
A hindu tömeg, a hindu falu látványa, de még az átkelés is az utcán, ahol az
indiaiak kiülnek a kapujuk elé, idegesítő és gyűlöletes.
Mind holtmerevek, mintha be volnának betonozva.
Nincs mit kezdeni velük.
Mindig azt reméljük, hogy holnapra magukhoz térnek.
A léleknek és a lélegzetnek ez a kényszeredettsége a legrémesebb bennük.
Teljes önfegyelemmel, titokzatos megátalkodással bámulnak ránk, és azt a benyomást
keltik anélkül, hogy ez számunkra egyértelműen kiderülne, hogy úgy bele tudnak
avatkozni saját lényükbe, ahogy mi sohasem fogunk tudni.
Az indiait egyáltalán
nem bűvöli el az állatok varázsa. De nem ám, inkább ferdén néz rájuk.
Nem szereti a kutyákat. Mert fegyelmezetlenek. Tele vannak közvetlenséggel,
és szégyenletesen híjával vannak a "self-control"-nak.
Először is, mik ezek a mindenféle reinkarnációk? Ha nem követtek volna el valami
bűnt, most nem lennének kutyák. Az is lehet, hogy elvetemült bűnözők. Hátha
megöltek egy brahmant (Indiában őrizkedni kell attól, hogy kutyák vagy özvegyek
legyünk).
A hindu csak a bölcsességet és a szemlédődést méltányolja. A tehénnel és az
elefánttal érez közösséget, amelyek magukban tartják gondolataikat, s valamilyen
visszavonultságban élnek. A hindu azokat az állatokat kedveli, amelyek nem pitiznek,
és nem sokat ugrándoznak.
A vidéken pávák vannak, nem verebek, pávák, íbiszek, meg tömérdek holló és kánya.
Minden csupa komorság.
Dromedárok és bivalyok.
Mondanom se kell, hogy a bivalyok lassú állatok. A sárban szeretnek hemperegni.
Egyéb nem igen érdekli őket. És ha befogják őket, mint itt Kalkuttában, nem
kezdenek ügetni, de nem ám, időről időre, kidugva fogaik közt koromfekete nyelvüket,
úgy bámulnak bele a városba, mint aki úgy érzi, tévútra vezették.
A dromedár pedig, keletiesen szólva, magasan fölötte áll a lónak, a ló, ha üget
, ha vágtat, mindig olyan, mintha sportot űzne. Nem fut, hanem kapálódzik. A
teve viszont kimért léptekkel szaporán halad előre a maga útján.
A tehenekről és az elefántokról még el kell mondanom valamit. Én nem szeretem
a nótáriusokat. A tehenek meg az elefántok, melyekből hiányzik minden lendület,
épp olyanok, mint a nótáriusok.
A lendületről is kell még mondanom valamit. Mikor legelőször mentem el egy hindusztáni
színházba, csaknem sírva fakadtam dühömben és csalódottságomban. Merő "vidékiesség"
vett körül. Különös hatást tett rám a hindí nyelv, ez a vontatott, paraszti
együgyűséggel ejtett, áhítatos szavakkal teletűzdelt nyelv tömérdek vaskos magánhangzóval,
ákkal és ókkal, horkanó, súlyos rezegtetéseivel vagy utálkozó, nehézkes elbambulásával,
és főleg í-jeivel é-jeivel, micsoda suta hangok. Valóságos tehénbődülés. Ez
az egész émelyítően fojtott, kényelmes, eunuchra valló, önelégült, a nevetés
minden lehetőségétől megfosztott beszédmód.
A bengáli nyelv dallamosabb, hajlékonyabb, van benne valamily szelíd feddés, lágyság és kedély, zamatosak a magánhangzói és árad belőle egy kis tömjénillat.
A fehér embernek van egy olyan tulajdonsága, amely egész útján végigkísérte:
a tiszteletlenség.
A tiszteletlenségnek üres a keze, mindig kénytelen valamit barkácsolni, kitalálni,
kifejleszteni.
A hindu vallásos, úgy érzi, mindenhez köze van.
Az amerikaiaknak kevés dolguk van. S még az is sok.
A fehér ember semmitől se hagyja eltántorítani magát.
Az arabok, a hinduk, köztük még a legutolsó páriák is, mintha át volnának itatva az emberi nemesség tudatával. Az egész tartásuk, ruházatuk, turbánjuk, öltözködésük. Mellettük az európaiak kétesnek, másodlagos, átmeneti lényeknek látszanak.
Az egész indiai
gondolkodás mágikus.
Számukra a gondolatnak hatnia kell, azonnal meg kell érintenie mind a saját
legbelső énjüket, mind a kívülállókét.
A nyugati tudomány elméletei nem hatnak közvetlenül. Egyetlen elméletnek sincs
közvetlen befolyása a targoncára, még az emelők elméletének sem. Közbe kell
iktatni a kezet is.
A nyugati filozófiák kihullatják az ember haját és megkurtítják az életünket.
A keleti filozófiák megnövesztik a hajat és meghoszszabbítják az életet.
A filozófiai és vallási gondolatok nagy része nem egyéb, mint mantra, másképpen
varázsige: ezek nagyjából olyan hatékonyak, mintha azt mondanánk: "Szezám,
tárulj!"
Egy szöveg kapcsán, mely - a számtalan hozzá fűzött kommentár ellenére - nem
mond semmi rendkívülit, ezt írja a Cshándógja-upanisad: ha ezeket a szent szavakat
egy száraz fához intézik, az menten kilombosodik, virágba borul és új gyökeret
ereszt a földbe.
A lényeg az, hogy a himnuszok mind, és gyakran még a filozófiai kommentárok
is hatékonyak. Nem elgondolni valók, hanem olyan gondolatok, amelyek részei
a Létnek, a BRAHMÁnak.
És a mindig rátarti hindu erre különösen érzékeny.
Leszakadni az Abszolútumról, az számukra a pokol, ahová az európaiak tartanak,
és ők irtóznak ettől a pokoltól.
Figyeljenek erre a rémületes helyre:
"Azoknak, akik anélkül hagyják el ezt a világot, hogy felfedeznék magukban
az Átmant és a maguk igazi életét, sehol, SEMMILYEN VILÁGBAN nem adatik szabadság."
(Cshándógja-upanisad, VIII.2.)
Ha erre gondol az ember, megfagy ereiben a vér.
A legtöbb indiainak, akit megismertem (általában angol házakban szolgáltak),
megvolt a maguk egy-két saját "jó varázsigéje".
És az indiai hadsereg mindig harci fegyverként használta a mantrákat, ezeket
a varázsigéket.
Varázsszer az
ellenőrzött légzés is, amely valóságos gyakorlatnak mondható Indiában.
Egyszer Szerampúr pályaudvarán egy kíséretemben lévő bábút megkértem, magyarázza
meg nekem kissé részletesebben ezt a dolgot.
Eme csodálatos tudomány alig három perc alatt legalább húsz főből: gyakorlókból,
tanácsadókból és szakértőkből álló csoportot vonzott körénk, és orruk segítségét
véve igénybe (négy belégzés a bal orrlyukon, aztán visszatartás, majd tizenhat
gyors kilégzés a jobbon, stb.) elhalmoztak különös lélegzési tudományuk morzsáival.
Soha nem láttam tőlük ilyen eleven kézmozdulatokat (az indiaiak kézmozdulat
nélküliek).
Az Imperial Bank számos alkalmazottja, munkája után kizárólagosan a mantrákkal
törődik, saját guruval rendelkezik, és nyugdíjba vonulása után a Himalája előhegységeibe
készül, hogy ott a meditációnak szentelje életét.
A hindu a szó legmélyebb értelmében praktikus lény. A szellem dolgaiban is csak a hozadékkal számol. Nem tulajdonít nagy fontosságot a szépségnek. A szépség az ő számára csak közvetítőül szolgál. Az igazságnak se tulajdonít fontosságot. Csak a hatékonyság érdekli. Újítói ezért lehetnek sikeresek az Egyesült Államokban, ezért lesznek zárt társaságok tagjai Bostonban és Chicagóban ... Pelman szomszédjaként.
Már beletörődtem,
hogy sohasem fogok tisztán látni a bálványimádás kérdésében. Most megismerkedhettem
egyik fajtájával. A hindunak a vérében van a bálványimádás. Bármivel beéri,
csak meglegyen a saját bálványa. "Összeadja magát" a bálvánnyal. Belőle
meríti erejét. Szüksége van a bálványozásra.
A Rig-véda telistele van az elemeknek szentelt himnuszokkal: Agnihoz, a tűzhöz,
Indrához, a levegőhöz, az éghez, valamint a naphoz szólókkal.
Ez utóbbit folyamatosan imádják.
Reggel kiözönlenek a vonatokból, hogy üdvözöljék a napot (nem tévesztem össze
őket a muzulmánokkal).
Mikor napkeltekor rituális fürdőt vesznek a Gangeszban, áhítattal köszöntik
a napot.
A hinduknak ezrivel vannak bálványaik.
Vajon Don Juan a nőket szereti-e? Hm! Inkább szeretni szeret. A hindu imádni
imád. Nem tud neki ellenállni.
Gandihoz nem szeretet, hanem imádat fűzi őket, arcképe ott van a templomokban,
imádkoznak hozzá. Általa lépnek kapcsolatba isteneikkel.
A hinduk imádják az anyjukat, "anyjuk anyaságát", a kislányok majdani
anyaságát, a gyerekek gyerek voltát.
Öt szent fájuk van.
Csandernagor mellett egy falusi iskolaigazgató elhunytakor másolatot készítettek
lábnyomáról, s ezt a lábnyomot vörösre festve kitették a templomba, egy istenszobor
szomszédságába, és minden tanuló "az anyát" imádta benne.
A hindu szeret megalázkodni.
A néhány éve meghalt Vivékánanda (akinek, mint állították, sikerült mohamedán,
keresztény, buddhista, stb. "módszerrel" megérinteni az istenséget.
) kivételes tiszteletben áll Belurban, a szobában, melyben élete végén élt,
reggel nyolckor beviszik a reggelit, délben a következő étkezést, majd egy órakor,
amikor nyugovóra szokott térni, az ágyra terítik fényképét és lepedővel letakarják.
Estefelé leemelik a fotót, hogy Kálíhoz fohászkodhassék.
A hindu szereti a kultuszokat, ezért inkább az anyaságot akarja látni a nőben,
mint a nőiséget; de természetesen mindennel könnyen kapcsolatba tud kerülni:
számára a Lét minden irányban kiárad, semmi sem elhanyagolható, s minthogy erős
benne az érzékiség, könnyű szerrel beleolvad az egyetemes bujálkodásba.
Nemrégiben történt, hogy a nagy aszkéta, Rámakrisna nőnek öltözött, hogy az
emberek körében élő Isten, Krisna szeretőjének érezhesse magát.
Van valami hasonlíthatatlanul
nagyszerű a hindu nép egységében, abban, hogy mindig a többet keresi, sosem
a kevesebbet. Ez a nép, amely a legerősebben tagadja a látható világ létezését,
s nemcsak szellemében, hanem fizikai értelemben is teljesen érzéketlen iránta,
az Abszolútum népe, tökéletesen vallásos.
A keresztény vallásos érzület (még ha egyszerűen félvállról veszik is Jézus
Krisztust, és gyakran úgy beszélnek róla, mint a "közülükvalók" egyikéről,
mint egy ázsiairól stb.) egészen más, mint a hindu vallásé.
"Uram, Uram, a mélységből kiáltok hozzád".
"De profundis clamavi ad te, Domine." Íme az a mondat, amely az egyik
legalapvetőbb keresztény érzelmet, az alázatot kiváltja.
Ha Kölnben belépünk a katedrálisba, máris az óceán kellős közepén találjuk magunkat,
és csak magasan fölöttünk nyílik az élet kapuja…: "De profundis" belépünk,
és máris úgy érezzük, el vagyunk veszve. Csak egy kisegér vagyunk. Az alázat
a "gótikus ima".
A gótikus katedrálist úgy építették, hogy aki oda belép, gyengeségében a földig
sújtasson.
A keresztények térden állva imádkoznak, nem is a földön, hanem egy szék éles
peremén ülve, így az erőközpontok természetes energiái szétszóródnak. Szerencsétlen,
diszharmonikus helyzetben, amelyben valóban csak sóhajtozni lehet és megpróbálni
kiszabadulni ebből a nyomorúságból: "Kyrie Eleison", "Kyrie Eleison",
"Uram irgalmazz!"
A hindu vallások(1) ezzel szemben nem az ember gyöngeségét,
hanem az erejét növelik. Az ima és a meditáció a szellemi erők gyakorlása. Kálí
képmása mellett ott áll az ima testhelyzeteit bemutató tábla. Aki jól imádkozik,
sziklákat tud mozdítani, illatozóvá teszi a vizeket. Erővel lép föl Istennél.
Minden ima rablás. Amihez jó taktika szükségeltetik.
A templomok belseje (még a kívülről legnagyobbnak látszóké is) kicsi, nagyon
kicsi, hogy az ember erőre kapjon benne. Inkább húsz kis fülke a falba mélyesztve,
mint egy nagy oltár. A hindunak erősnek kell éreznie magát.
Akkor azt mondja: ÓM. Derű az erőben. Varázs minden varázsok közepette. Csak
hallani kell, ahogy a védikus himnuszokat, az upanisadokat vagy A nagy felszabadulás
tantráját éneklik.
A fölény öröme, a hatalom érzése, a szabad fosztogatás az istenek egész tömege
között. Emlékszem egyikük szellemi mohóságára és vadságára, ahogy diadalmasan
köpött a balsors látványára és az alacsonyabb rendű démonokra. Másoknál egyfajta
végleges, korlátolt, szabályozott üdvözültségre, amelyet semmi se vehet el tőlük.
Személyes szellemi közösség Istennel. Ne higgyük, hogy ez ritka törekvés. Számos
hindu mással se törődik, csakis ezzel. Nincs ebben semmi rendkívüli. Más kérdés,
milyen módon jut el hozzá.
Este hat óra felé, mikor lemegy a nap, mindenfelől mintha tengeri kagylók erős
moraja hallatszana, annak is jeleként, hogy az emberek imádkozni kezdenek (a
legelesettebbek kivételével mindenkinek megvan a maga kőből, fából vagy lombokkal
fedett bambuszból készült saját pagodája). Imádkoznak, aztán hamarosan lent
fetrengenek a földön, Kálí istennő vagy valamilyen más isten kábulatában. Ezek
a hívők jóindulatú emberek, akiket megtanítottak bizonyos szertartásokra és
mint
más, vallás iránt fogékony emberek, ők is feljutnak
valamilyen szintre, de aztán ott toporognak, sohasem jutva tovább.
Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek rajtuk. Egyikük
azok közül, akik előttem végzik szertartásukat (bár általában gondosan kerülik, hogy európaiak jelenlétében imádkozzanak),
azt mondta nekem: "Ma Istennek csak egy parányi részéhez jutottam közel."
A hindu eksztázis még legmagasabb formáiban sem hasonlítható a keresztény misztika
útjaihoz. Folignói Szent Angéla, Assisi Szent Ferenc, Schiedami Szent Lidvina
a mélységes fájdalom útját járták. Csodálatos Ruysbroek, Copertinói Szent József
rémületes megalázottság árán váltak az Isten zsákmányává, vagy azzal, hogy mindentől
a végsőkig megfosztották magukat.
Semmi sem szomorúbb, mint amit elmulasztunk. A vallásos hinduk magatartásán végtelenül ritkán érezhető az istenség pecsétje. Valahogy úgy hordják magukon, mint a Temps kritikusa vagy egy gimnáziumi irodalomtanár az irodalmi zsenialitás bélyegét.
A hitnek, akárcsak
minálunk, náluk is nagy a jelentősége.
A templomok kapui előtt gyakran látni kettős sorba rendezett koldusok csoportját,
akik megrendítő tanúságot tesznek a hitről. Olyanok, mint fába vésett nagy csoportok:
egy férfi, aki a földön fekszik - halott - a mellette térdelő asszony döbbenten
szemléli.
Ennek az asszonynak az isten (talán Siva? Már nem emlékszem) száz gyermeket
ígért. Százat és most íme a férje halott, és még csak tizennyolc gyereket se
csinált neki. Az özvegyek pedig nem házasodhatnak újra.
"Nahát! Nem száz gyermeket ígért-e nekem?" Most azt várja, hogy az
isten megmutassa neki, mire képes, és Siva (talán nem is Siva), megrendülve
ekkora hit láttán, feltámasztja a férjet.
A történetet a csoport kifejezéseivel mondom el. De a hinduk nem sokat törődnek
azzal, hogy természetesen fejezzék ki magukat.(2) Ezért hajlok
arra, hogy azt higgyem
az asszony magatartásában mégis csak több tiszteletnek kellett lennie.
Nem ütközhetünk
meg eléggé az indiai szellem lassúsága láttán.
Lényegileg lassú és visszafogott.
A mondatok, ha hallgatod, olyanok, mintha szótagolva ejtenék őket.
Az indiai sohasem rohan, se ő maga az utcán, se agyában a gondolatok. Csak megy,
lépést lépés után.
Nem hamarkodja el a dolgot. Sohasem hagy ki lépéseket. Nem lóg ki a sorból.
Mindenféle görcsösség idegen tőle. Semmivel sem dúl fel bennünket. A Rámájana
125 000 és a Mahábhárata 250 000 verssorából egyetlen egy se szikrázik fel.
Az indiait semmi se sürgeti. Jól átgondolja érzelmeit.
Szereti a kötéseket.
A szanszkrit a világ legkötöttebb nyelve, a legszorosabban ölelkező, kétségen
kívül az indiai szellem legszebb alkotása. Kitárulkozóan látványos nyelv, amit
hallgatni is gyönyörűség, töprengő és töprengésre indító, gondolkodók nyelve,
hajlékony, érzékeny és tapintatos, előrelátó, csak úgy hemzseg az esetektől
és ragozásoktól.
Az indiai túláradó, de kézben tartja áradozását, szereti az összképeket és jól
át is látja őket.
Drona meghal. Apjának megviszik a hírt.
Az apa nem sieti el, lassan, körülményesen kétszáznegyven egyforma kérdést tesz
fel, mielőtt bárki egy szót is szólhatna.
Azután elájul. Eszméletre térítik. Felébred. És ugyanott folytatja. További
két- háromszáz kérdéssel. Aztán szünet.
Erre, ugyancsak nem sietve el a dolgot, egy tábornok
a vízözöntől kezdve elmeséli a történteket.
Így múlik el csaknem másfél óra.
Minthogy a Mahábháratában számos közeli és távoli háború folyik istenek és hősök
gyakori beavatkozásával, érthető, hogy ez a kétszázötvenezer verssor éppencsak
elegendő ahhoz, hogy futó áttekintésünk legyen a szóban forgó esetről.
Gondolatmenete egyenes útvonalon halad, egységes ütemben.
Fölösleges megjegyezni, hogy a Mahábhárata központi témáját nem könnyű megtalálni.
S az epikus hangvétel egy pillanatra se hagy ki. Egyébként, az epikus hangvétel,
éppúgy mint az erotikus, valami természettől fogva hamis, mesterkélt és önkényes
hatást kelt, és egyenes vonalon halad.
Ha egy bátor katonát nyulak közé keveredett tigrishez hasonlítunk, majd fiatal
bambuszhajtás előtt álló elefántcsordához, és hajókat elsöprő orkánhoz, tíz
órán át folytathatjuk, anélkül, hogy akár egyszer is fölemelnénk a fejünket.
Azonnal fölérünk a történet csúcsára, és nyílegyenesen követjük az utat.
Ugyanez áll az erotikus művekre is, két vagy három nemi erőszak után néhány
önostorozás és természetellenes közösülés, s az ember már nem is csodálkozik,
csak szundikálva olvas tovább.
Mivel, természetesen, se epika, se erotika nincs bennük.
Sokszor meglepett, milyen könnyedséggel veszik fel indiaiak az épületes, evangelizáló
hangot, sursum corda, a redemptorista prédikátorok hangját.
Mi is az a gondolat?
Olyan jelenség, amely egy szellemről és annak környezetéről árulkodik, valamint
arról, amit ez a környezet megkíván.
A nyugati ember magától értetődően kettős, ritkábban hármas, esetleges kiegészítésképpen
négyes osztással érzékelteti és fogja föl a dolgokat. A hindu ötösével vagy
hatosával, vagy tizenkettesével, vagy harminckettesével, esetleg hatvannégyesével.
Szélsőségesen áradó. Soha semmilyen helyzetet vagy témát nem szemlél hármas
vagy négyes tagozódásban.(3)
Gautama, ez a szemlélődő szellem mégis így fejezi ki első megvilágosodását:
A tudatlanságból
erednek a szankhárák.
A szankhárából ered a tudat.
A tudatból ered a név és a forma.
A névből és formából ered a hat érzékmező.
A hat érzékmezőből ered az érintés.
Az érintésből ered az érzet.
Az érzetből ered a vágy.
A vágyból ered a fogantatás.
A fogantatásból ered a lét.
A létből ered az újraszületés.
Az újraszületésből ered az öregség és a halál, a bánat, a siralom, a szenvedés,
a levertség, a kétségbeesés.
Valamivel később
(lásd Dígha- és Maddzshima-Nikája) elveti a Létre vonatkozó mind a hatvankét
fő-fő eretnekséget.
Nekem már egy szillogizmus vagy egy hármas kapcsolású tétel is bizonytalannak
tűnik. Nem tudok bízni bennük. A hindunak meg a megvilágosodás birtokában is
legalább kilenc, tizenegy, vagy negyven és még annál is több szükséges.
Soha nem egyszerű, soha nem természetes, mindig valamihez alkalmazkodik.
Mit bizonyít az, ha egy gondolatát negyven ponton megvizsgálod? Nos hát, azt,
hogy elégedett, mert teljesen be tudta tölteni szellemének kereteit.
És ez még csak nem is finomkodás. Az indiait a finomítás, a közvetlenség zavarba
ejti; mindig a folytatásra vár.
Neki csak az egész együttes, a kapcsolódás számít. A tárgy kevéssé fontos. Akár
vallásos könyvekről, akár erotikus értekezésekről van szó, mindig a tizenöt
vagy húsz feltevés a fontos, a részleges, új asszociációkkal együtt. Mintha
skálázást, vég nélküli skálázást hallanánk.
Ne feledjük
el, hogy India a Közel-Keleten terül el, mint Arábia, Perzsia, az ázsiai Törökország.
A rózsák és rózsaszínű házak, rózsával szegett szárik, az olvasztott vaj, az
édeskés, íztelen, hideg és émelyítő ételek földjén; és ki lehet íztelenebb,
mint Kálidásza költő, mikor íztelen költeményeit írja?
A böfögő nyelvükkel oly erőszakos, tolakodó arabok, a kemény és fanatikus arabok,
a hódító, kegyetlen törökök ugyancsak az émelyítő illatok, a rózsalekvár és
a törökméz népei.
Elég, ha csak az Alcazart láttuk Granadában, már megismertük némileg annak a
cirógató kis gyönyörűségnek az ízét, amit az arabok vezettek be az építészetbe:
azokat az idegesítő arabeszkeket, amelyek sosem maradhatnak el aprólékos bonyolultságukkal;
se a falakon kívül, se azokon belül; a hermetikus, szinte jéggé fagyott kis
kerttel, melyben geometrikusan elrendezett gyér fű található, egy minden mélység
nélküli kis négyszögletes sima víztükörrel, és egy szökőkúttal, amelynek egyetlen
vízsugara magasra szökkenve, fáradt, szinte eltitkolt nesszel hullik vissza.
És az egészről, nem tudni miért, az a benyomása támad az embernek, mintha huzatban
állna.
De nézzük csak meg Agrában a Tádzs Mahalt:
Mellette a párizsi Notre-Dame csak mocskos anyagok ócska halmaza, amelyet legjobb
lenne a Szajna mélyére, vagy bármily más mélységbe vetni, miképpen az összes
többi nagy emlékművet is (kivéve talán az Ég templomát és egy-két fából épített
pagodát.)
Vegyünk fehér kenyérbelet, tejet, hintőport, keverjük el vízzel, és gyúrjunk
belőle egy hatalmas mauzóleumot, vágjunk bele egy irdatlan nagy tátongó kapubejáratot,
amin egy egész lovasszázad bevágtathatna, de soha se fog bejutni rajta más,
csak egyetlen koporsó. Ne feledjük a teljesen fölösleges ablakok márványlugasait
(mert az építmény anyaga rendkívül ritka), gyönyörű márvány, amely mintha azonnali
feloszlásra lenne kárhoztatva, még ma este szétázna az esőben, holott a bosszantóan
zavarbaejtő fiatal lányidomokra emlékeztető építmény három százada áll szűzen
és érintetlenül. Ne feledjük a fölösleges márványablakokat, amelyeken az oly
szenvedélyesen nélkülözött kedves, a nagymogul, Dzsehán sáh elhunyt kedvese
könyökölhetne ki a frissítő esti szellőben.
A Tádzs Mahal tisztán geometrikus, szabályos díszítményei ellenére, olyan, mintha
a levegőben lebegne.
A kupolában, ebben a hatalmas kupolában van valami apró, szinte észrevehetetlen
túlzás, ami mindenkit megdöbbent: valami fájdalmas. Mindenütt ugyanaz a valószerűtlenség.
Mert ez a fehérség hamis, nincs se súlya, se szilárdsága. Hamisan hat a napsütésben,
és hamisan a holdfényben. Mint egy ezüst hal, amelyet valaki idegbajos ellágyulásában
alkotott.
Az angolok rendszeresen
mosakodnak. A hindu számára mégis a szemét és a mocsok megtestesítői. Egy hindu
nem igen tud hányinger nélkül gondolni rájuk.
Ennek az az oka, hogy az angolok folytonosan bemocskolják mindenfélével magukat,
amitől a hindu irtózik.
Kevés élőlény fürdik annyit, mint a hinduk.
Az Asničres-nél kisebb Csandernagorban ezerhatszáz tavacska található, a megszentelt
vizű Gangeszen kívül. De a nap bármely időszakában járunk arra, ritkaság, hogy
valamelyiket is használaton kívül találnánk. És természetesen a Gangesz se marad
soha merítkezők nélkül. Semmi kétség, a Gangeszben nem desztillált víz folyik.
De ők elfogadják úgy, ahogy van. Hasonlóképp a tavacskák vizét is. Ha ez a víz
tiszta volna, nem piszkítanák be szándékosan fürdés előtt.
A hindu teljes komolysággal időzik a vízben. Egyenesen áll, térdig vízben. Időnként
alábukik, hogy a Gangesz szent vize átcsapjon fölötte, majd újból felemelkedik.
Így tölt el némi időt, aztán megmossa a dhótíját is. Különös gonddal mossa a
fogait. Ha megpillantja a napot, az ima segítségével kapcsolatba lép vele.
De soha nem nevet. Néhány nagy városközpont körül, a jutagyárak mellett mégis
látni olykor egy-egy pernahajdert, aki "kraulozni" próbál. Kraul!
Úszás! Úszni a szent vízben! Még olyat is lehet látni néha, hogy valaki sárral
fröcsköli tele magát. De az ilyesfajta látvány szerencsére igen ritka, és soha
nincs folytatása.
Mindazonáltal, és talán a nélkülözés következtében is, a hindu piszka, vagy
legalábbis piszkosságának látszata mindenütt jelen van.
Különös, hogy festőik mocskos otthonaikról s azok rongyokba burkolt lakóiról
csupa tisztaságukkal tüntető képeket készítenek. A rongyokon tiszta lesz a szakadás,
tiszták a foltok: ami arra mutat, hogy mindenük megvan, amire szükségük lehet.
Miközben a XIX. századi európai képeken csupa szenesembert látni, leprás falú
házakat, megnyúlt arcokat és ábrázatokat, bűzös szobabelsőket.
A hindu megerősödött
lény. Az elmélkedésből meríti erejét. Mindig a második hatványra emelve.
Az európai és a hindu közti különbség a csend és az orgonaszó közötti különbséghez
hasonlít. A hindu mindig erejénél van, pihenése pozitív pihenés. A fehér ember
pihenése a nullával egyenlő, vagy inkább a mínusszal.
A hindu hajszolja az örömöt, hosszasan élvezkedik.
Kivételes helyét a világ szellemi életében annak köszönheti, hogy mindig a legmohóbb
étvággyal kereste örömét.
A vallásban és az áldozatban, az imádatban, az aszkézisben és a túlzott aszkézisben,
az "ego"-tól való elszakadásban, a passzivitásban, a mértéktelenségben,
a varázslás hatalmában és … a kivételezettek osztálygőgjében.
A rádzsák és a brahmanok évezredek óta az indiai szolgák ezreit teszik hasoncsúszókká
és vakon engedelmesekké.
És ez a hasoncsúszás, amelyet el se lehet képzelni, míg saját szemünkkel nem
láttuk, rémületesebb és kínosabb látvány minden nyomorúságnál, ínségnél és kolerajárványnál.
És ezt az évezredek óta tartó hasoncsúszást, a hasoncsúszó férfitől és hasoncsúszó
párjától származó hasoncsúszó utódot ők teremtették. Méghozzá milyen eredményesen!
A Royal Jakutit kizárólag a hercegek és a leggazdagabbak használják.
Ez egy döbbenetes reklám fejlécén olvasható. Valamilyen gyógyszerkészítményről
van szó.
Ez a rádzsáknak szóló reklám többet segített eladni ebből a szerből, mint százezer
orvosi ajánlás.
Hiúság nélkül a kasztok intézménye nem tarthatott volna háromezer évig.
A keresztségre áttértek választófalat építtettek a Pondichéry-i katedrálisban,
hogy a kasztokat elválaszszák egymástól.
Én keresztény vagyok, de a brahmanok kasztjából származom!
Legtöbbjük magas
és vézna, nincs válluk, se lábikrájuk, nincsenek izmaik, nőiesek, fejük többnyire
lapos, varangyszemüket le nem vennék rólad - mégsem tudsz rajtuk kiigazodni.
Ezek a szemek nem tűnődők, hanem olyanok, mintha rádtapadnának, vagy inkább
ragadósak.
Olyan szemvillanások, amelyek mesterkéltek, amiknek a látványában nincs semmi
örömünk, amik után sosem fordulunk vissza.
Csodálatos elevenségű, lágy, hosszú fekete hajak.
Néhány finom arcél (kivételesen ritka), mely magasrendű lélekre vall. Egy-két
aggastyán, az emberiség valóságos ősatyjai, a zene és a bölcsesség üke, maguk
a kialakult harmónia.
Sehol egy ragyogó tekintet.
Önelégült, amorális arcok, igazoltan hamis tanúk arca.
Minden emberség nélkül.
A mai indiaiakat
nem érdekli a szépség. A szépség nem számít. Nincs rá igényük. Nem igen találni
náluk ilyesmit. Se otthonaikban, se másutt.
S ha már mindenáron szépség kell, hát ott van a mértéktelen gazdagság, a bujálkodás,
a barokk.(4)
De ők jobban szeretik, ha "semmiféle szépség" sincs jelen.
Festészetük és szobrászatuk mégis nagyon szép, és szinte ellenükre az. A hindunak
van ízlése, érzéke, bűnös
hajlama a csábításra, de fogékony az akadémizmus iránt is.
Szereti a recepteket,
a kódokat, a számokat, a szigorú szimbólumokat és a nyelvtant.
Mikor megérkeztem Colombóba, elmentem egy - mellesleg nevezetes - múzeumba.
Kis idő után nemcsak sietni kezdtem, hanem egyenesen futottam végig a termeken.
Kétségbeejtő volt. Ó, Akadémia! Ó, ezek a majmok! Mit érdekel engem, hogy egy
majom elsőrendű-e vagy másodrendű? Mikor egyszerre csak megállított valami.
Az egyik terem freskói. Szihagiri freskóiba az ügyetlenség, a megindult tapogatózás,
a vágy, hogy valami jó jöjjön létre, a pillanatból és a gyengén stilizált testek
forróságából áradó felindultság, a meglepetésről és jóakaratról tanúskodó hozzáállás
lehel életet. Mégis csak megcsapott valami forró, eleven lehelet.
Ami nem sokszor ismétlődött meg. A hindukat sokkal inkább a hagyomány vonzza,
mint az újdonság.
A világ minden
pályaudvara közül a kalkuttai a legbámulatosabb. Teljes hosszal veri mindegyiket.
Nincs is más pályaudvar kívüle.
Holott magában az épületben nincs semmi rendkívüli. Miért is lenne? Dehát akkor?
Kalkuttában éreztem meg igazán, mi is egy pályaudvar: az a hely, ahol az emberek
a vonatra várnak.
Kalkuttában valóban várnak, a szó legszorosabb értelmében.
Legalább harminc vágány van, és ugyanannyi peron.
Mindegyik peronra külön vasajtó vezet ki.
Ezek között az ajtók és Kalkutta városa között terül el a pályaudvar irdatlan
előcsarnoka.
Az előcsarnok akár egy nagy hálóterem. Az emberek a befutó vonattól elválasztó
ajtó előtt fekszenek, fél szemükkel rózsaszínben pompázó poggyászukra ügyelve.
Ha a síneken túlról szemléljük, vagy a vonatból, mely majd elrobog velünk, teljességgel
egyedülálló élmény ez az utazás előtti szunyókálás, mely szinte azt sugallja,
hogy akár egy-két hetet is itt kell eltölteni, mire befut a vonat (a várótermek
persze konganak az ürességtől, mert túl messze esnek a vasúttól és túl sok bennük
a pad), ez az álomkórhoz hasonló várakozás, amint ezek, az utazásnak már a gondolatától
is halálosan elfáradt emberek gondoskodnak a pihenésről, mindenekelőtt a saját
pihenésükről.
És folytonosan itt vannak ezek a pályaudvaron heverő utasok, akiknek a teste
között úgy nyomakodik előre az ember, keservesen és óvatosan, mint valami ingoványon,
hogy az örökösen rábámuló szemek közt érjen el nagy nehezen a fülkéjéig.
Indiában a "jobb"
emberek örök időktől fogva egészen napjainkig megtagadták Indiát, az egész földkerekséggel
együtt.
Az angolok által előidézett nagy csoda az, hogy a hinduk most ragaszkodnak hozzá.
Ha a keresztények
meg akarták volna téríteni a hindukat, tízezer "átlagos" misszionárius
helyett egy szentet kellett volna ide küldeniük.
Egyetlen szent a hinduk millióit tudná megtéríteni.
Nincs emberfaj, amely jobban vonzódnék a szentséghez, mint a hinduk.
A varázslat
kiinduló pontja a szüzesség.
A hinduk azt rójják fel a katolikus misszionáriusoknak (akik csaknem kivétel
nélkül hívek maradnak szüzességi fogadalmukhoz), hogy nem használják ki azt
kellőképpen, nem merítenek belőle közvetlen szellemi erőt. Mit akar ez jelenteni
tulajdonképpen?
Annak a jezsuitának, aki ez utóbbi kérdést feltette nekem, nem férfiszeme volt,
hanem gyerekszeme, egy kisdiák szeme.
Válaszomba akár beiktathattam volna ezt a megállapításomat, de inkább magamban
tűnődtem el rajta.
Némelyik hindu
azt mondja, Európa "hagyatkozzék" végre Ázsiára. De Európa senkire
sem hagyatkozhat. Sőt, többé már nem is hagyhatja el magát. A ráhagyatkozás
ideje lejárt. Lássuk inkább, mire megyünk azzal, ami megmaradt.
S egyébként a ráhagyatkozással nem sokra mentünk.
Az egyik alapvető
különbség amiben a hindu imádkozás közben az európaitól különbözik: a hindu
meztelenül imádkozik, a lehető legmeztelenebbül, csupán mellét és hasát fedve
el, ha egészsége úgy követeli.
Nem valamiféle illendőségből. Ő egymagában imádkozik, a mozdulatlan világ sötétségében.
Arra van szüksége, hogy semmiféle közvetítő, semmiféle öltözék ne legyen közte
és a Mindenség között, semmiféle megosztottságot ne kelljen éreznie testében.
A hindu szívesen imádkozik a vízben is, fürdés közben.
Egy hindu, aki előttem végezte Kálíhoz intézett imáját, levetkőzött, csak egy
keskeny övet hagyott magán, és azt mondta: "Ha egymagamban és meztelenül
imádkozom, naplementekor, könnyebben megy az ima."
Minden öltözék kiszakít a világból. Ha viszont meztelenül terülsz el a sötétben,
beléd áramlik a Mindenség, és sodrása magával ragad.
Asszonyával szerelmeskedve, a hindu Istenre gondol, akinek egyik kifejezési
formája és egyik része a nő.
Milyen szép is lehet olyan nővel lenni együtt, aki megért, és végtelenségét
borítja rá a szerelem parányi, bár oly felkavaró és döntő megrázkódtatására,
majd a hirtelen rákövetkező teljes magunkra maradásra.
Ez az egyesülés a végtelenben, a közös gyönyör pillanatában, valóban olyan tapasztalatot
jelenthet, amely lehetővé teszi, hogy utána elháríthatatlan delejességgel nézzünk
az emberek szemébe; amely egyszerre szent és megbocsájtó, szemérmetlen és szégyentelen;
úgy tartják, hogy az állat is egyesülhet az Istennel, annyira gyűlöletes számukra
mindenféle megkülönböztetés.(5)
Vannak hinduk, akik még maszturbálás közben is
Istenre gondolnak. Azt mondják, ennél sokkal rosszabb lenne olyan nővel szeretkezni (európai módra), aki túlságosan is egyéníti a férfit és nem tud eljutni a szerelem ideájától a Mindenség eszméjéig.
A hinduk kapzsiak:
nemrégiben még az egész világ ezüstjének egyharmada az övék volt.
Vagyonhalmozók. Szeretik felbecsülni aranyukat és drágaköveiket. Azt latolgatni,
mennyi lehet a kincsük.
Szellemi tekintetben, telhetetlen falánksággal kívánják Istent. A hindukat úgy
is el lehet képzelni, mint Isten testének piócáit.
Vivékánanda legelső kérdése Ramakrisnához: "Láttad az Istent?"
Dhan Gopal, Amerikából visszatérve, fivére felől érdeklődik: "Látta az
Istent?"
Gondolatukhoz inkább ez illenék: Megvolt nektek Isten?
A jógi takarékoskodik erejével. Ez a felsőbbrendű ember az ökörhöz hasonlít.
Soha nem érinti önmaga eleven, fájdalmas középpontját, inkább szándékosan elkerüli.
A szankszkrit - birtokló nyelv.
A hindu hajlik a homéroszi körülírásra, az átfogó, mágnesvonzású ábrázolásra,
amely megszabja a látomást.
Számára egy ló nem egyszerűen csak ló, neki részletesen meg kell mondania: négylábú,
négypatájú ló, egy hassal, egy nemiszervvel, és két füllel; őbenne a lónak szoborként
kell megjelennie.
"Tiszteletreméltó Nágaszéna, milyen tulajdonságokkal kell bírnia egy tanítványnak?"
(Milinda király kérdése.)
Válasz:
"1/ egy szamáréval
2/ két kakaséval
3/ egy mókuséval
4/ egy nőstény-párducéval
5/ két hím-párducéval
6/ öt teknőcével
7/ egy bambuszéval
8/ egy lúdéval
9/ két hollóéval
10/ két majoméval, stb., stb.
34/ két horgonyéval
36/ három hajókormányoséval
37/ egy árbócéval, stb., stb., stb.,
61/ két vetőmagéval stb., stb., stb."
Ez hatvanhetes osztásban több mint száz tulajdonság.
Nem az a meglepő, hogy ennyi tulajdonságra van szüksége a tanítványnak, nem
is az, hogy ezeket háromszáz oldalon kell elmagyaráznia, aprólékosan részletezve
a szamarat két fülével, a kakast a sarkantyúival… ahhoz, hogy minden megjelenjék
előttünk, hanem hogy mindezt előre tudja. Dehát a hindu szelleme ilyen, kitárulkozó,
körképszerű, birtokló, kéjelgő. Szöges ellentéte a mindenütt utalásokkal, kitérőkkel,
rövid összefoglalásokkal élő kínaiénak.
Amikor láttam
egyfelől a törököket, másfelől az örményeket, anélkül, hogy még bármit is tudtam
volna történelmükről, éreztem, hogy egy török bőrébe bújva örömmel náspángolnék
el egy örményt, és hogy ör- ményként szükségképpen meg kellett volna, hogy verjenek.
Amikor láttam egyfelől a marokkóiakat, másfelől a zsidókat, megértettem, hogy
a marokkóiaknak miért szottyan kedvük arra, hogy a zsidók orra előtt megerőszakolják
asszonyaikat, amit gyakorta meg is tettek.
Meg lehet érteni. De akkor egészen másként fest a dolog.
Mikor a kígyó először lát meg egy mangusztát, menten megérzi, hogy ez a találkozás
végzetes lesz az ő számára. A manguszta viszont nem töpreng azon, hogy gyűlölje-e
a kígyót. Első látásra gyűlöli és felfalja.
Amikor láttam a hindukat és a muzulmánokat,(6) azonnal megértettem,
milyen kísértésnek van kitéve a muzulmán, hogy az első pillanatban nekiessék
a hinduknak, és hogy a hinduk titokban milyen örömet lelnek abban, hogy döglött
kutyát hajigáljanak a mecsetekbe.
Mármost, azok részére, akik se nem láttak, se nem érezhettek
ilyet, minderre a messzi múltban lehet magyarázatot találni.
Mohamed népe, az arab rajta hagyta bélyegét azokon a népeken, amelyek felvették
a muzulmán vallást: törökökön, afgánokon, perzsákon, kényszerrel megtérített
hindukon, etiópokon, mórokon, malájokon, stb.
Az arab merő düh. Hitvallása csupa fenyegetés: "Nincs más Isten, csak az
egy Isten." Az ő credója viszszavágás, majdnem szitok - csak szidalmazni
tud. Nem ismer irgalmat.
Így kíván jó napot: "Üdvözlégy mind, aki az igaz hitet követed!" (Az
igazat! A többiek számára nincs "jó napot".)
Egy arab kert a szigor valóságos példája. Fagyos ridegség.
Az arab számára a sivatag jelenti a természetet, minden más környezet szennyes,
nemtelen, megzavarja az eszét. Se festmény, se virág. "Mindez merő hiúság."
Hajthatatlanok. A régi delhi-i mecsetben két rézbálványt erősítettek a padlót
képező kövekre, hogy a hívő, ha belép, ipso facto a lábával tapossa őket.
Északon hindu árvagyerekek néha megkeresztelkednek. A mohamedánok megtéríthetetlenek.
A mohamedánok Istene az egyetlen abszolút Isten. Minden más Isten porba hull
előtte. És úgy viselkednek ez előtt az Isten előtt, mintha ők maguk nem is léteznének;
mint a senkik. Földhöz verik a fejüket. Aztán fölkelnek és újból a földhöz verik,
és utána még egyszer megismétlik.
Az arab nyelv olyan, mint egy szívó-nyomó szivattyú, oda-vissza tele h-val,
csak az ellenséget legázolni akaró vágy és düh meg az arabokat magukat veszélyeztető
kísértések nyomán lehetett ilyet kitalálni.
Írásjeleik nyílvesszőhöz hasonlítanak. Minden más ábécé egy bizonyos felületet
elfoglaló vonalakból áll, amelyek vagy egymást metszik (mint a kínai), vagy
egymást foglalják magukba (mint a héber, szanszkrit, mexikói stb.) Az arab(7)
csak egyetlenegy vonás, több vonalból álló egyetlen vonal. A díszes írásban
minden betű jobbfelé hajlik, időnként egy-egy ékezettel metszve vagy elvágva.
Valóságos gyorsírás, amely négyszerte gyorsabb a latin írásnál (a törökök, akik
nemrég változtatták
meg ábécéjüket, ezt megtanulhatták a saját kárukon).
Csakis a mássalhangzók számítanak; a magánhangzók nem, azok a gonosz teremtményei.
Nem jelölik őket, elsinkófálják, mindet olyasféleképp ejtik, mint a francia
néma e-t, ezt az elhamvadt betűt, amely csak azért maradt meg, mert még nem
volt lehetőség eltüntetni.
Így hát az egész írás terhét a mássalhangzók viselik. A mássalhangzók ellen
semmit se lehet felvetni, azok nélkülözhetetlenek.
Az arab nemes, tiszta és haragvó.
Az arab példázatok olyan fényesre csiszoltak, hogy nem marad bennük szinte semmi,
csak feszültség, egy-egy találó szó, lecsupaszított helyzet… Tömör szentenciák,
kurta villanások. A példázat sietős.
A mecsetek belseje üres, akár egy frissen kimázolt börtön.
Az arab bátor és lovagias.
Egyetlen jellemvonása sincs, amely ne volna ellentétes a hindukéval. Ezt egyenként
ki lehet mutatni.
Az indiaiak,
nagy számuk ellenére, mindig mások prédái voltak. Nagy Sándor, a görög királyok,
a hunok, a mongolok, az angolok, az egész világ leverte őket; nyolc százada
már, hogy elvesztették függetlenségüket.
Egy gurkha (az Északkelet-Bengáliában honos mongolok leszármazottja) még mindig
tíz bengálit tud igába fogni, és további százat rettegésben tartani.
Minderre, bár közvetlenül érezhető, nem könnyű egyszerű magyarázatot találni.
Az első ok a minden indiai mélyén lakó eredendő defetizmus. Mihelyt egy királyi
elefánt sarkon fordul, az egész hadsereg felbomlik.
Az elefántban pedig köztudomásúan soha sem lehet megbízni. Egyetlen petárdától
már megfutamodik. Nyugodt állat. De teljességgel nélkülözi a hidegvért. Alapjában
türelmetlen lény. Mihelyt valami nem megy rendben, megvadul, és akkor legalább
egy egész épület kell, hogy megállítsa. A puszta üzekedéstől is megvadul. Ha
nem akarjuk, hogy valami nagy baj történjék, mindenki kotródjék el. Elefánt
uramnak szerelmeskedni tetszik.
Ráadásul haragtartó, mint mindenki, aki gyengének érzi magát. A tekintetéről
ne is beszéljünk. Az minden állatkedvelő ember számára kiábrándító.
Képzeljenek el egy több ezer elefántból, ugyanannyi harci szekérből és hatszázezer
emberből álló hadsereget (ilyeneket állítottak szembe Nagy Sándorral és számos
más hódítóval), akkor megérthetik, micsoda zsibvásár lehetett ott.
Micsoda gyönyörűség az indiaiak számára az ilyen roppant túlerő. Csakhogy tízezer
feltüzelt gyalogosból álló sereg szétszórja az egészet.
Vegyük hozzá, hogy a hinduk régebben a mantrákat, a varázsigéket is bevetették
a harcba.
Ne tagadjuk le a varázserő hatását. Mindazonáltal, mégsem vezet kielégítő eredményhez.
A lelki felkészülés túl sok időt vesz igénybe. Az ember gyorsabban öl egy szablyával,
mint varázslással. A szablyát bármelyik percben használhatja, nem kell mindig
újra fölfegyverkeznie, a szablyát nem kell minden egyes megölt ellenség után
kiköszörülni, a szablyával minden ostoba jöttment tud bánni, és könnyebb összeszedni
húszezer ostobát, mint húsz jó varázslót.
A hindu mindent
imád. De nem egyedül ez az érzelem jellemzi.
Nemcsak a teremtett lényekkel kerül odaadó és alázatos kapcsolatba, hanem a
dolgokkal is, és mindüket átalakítja.
Mikor egy bengáli megházasodik, nem elégszik meg azzal, hogy hitvese nyakába
akasszon egy kis láncra fűzött arany csecsebecsét, amely a férjezett nők jele
és a házasság jelképe. Nem, ezt a kis érmecskét egy rizszsel teli tálba tett
kókuszdióra helyezi, tömjén áldozatot mutat be, majd felkéri a jelenlévőket,
hogy áldják meg. Végül, a házaspár közösen megérinti a sót, a rizst és a napi
étkeket.
Évente egyszer a földműves összeszedi az ekét, kapát, gereblyét, fejet hajt
munkatársai előtt, megtiszteli és arra kéri őket, hogy továbbra se vonják meg
tőle segítségüket.
Legalább egy napra az eke lesz az úr, és a földművelő a szolga. Az eke megrögzött
mozdulatlanságával fogadja a tiszteletadást, és minden munkás ily módon gyűjti
össze szerszámait, hogy jelentéktelenségét és alázatát bemutassa előttük.
A hindu gondosan elkerülte, hogy közötte és minden más között egyenlőség alakuljon
ki. Ha meglát egy felsőbbrendű lényt, meghajlik előtte és homlokát a lábához
érinti.
Felesége imádja őt. De nem étkezik vele együtt. Másrészt viszont, a férfi tiszteli
a gyerekeit, ők ketten pedig nem tetszelegnek úgy a hím és nőstény szerepében,
ahogy - korunk nagy megrökönyödésére - a mai Európa legjobb társaságaiban szokás.
Az apa papának nevezi fiát. Sőt, olykor elbűvölő behódolással, mamának szólítja.
A hindu mindenhez imádkozik. Aki nem szokott imádkozni, annak egy kereke hiányzik
(imádkozni még fontosabb, mint szeretni).
A hindu kiválik
azzal, hogy sajátos értékeket képes tulajdonítani a dolgoknak és tetteknek.
Szeret fogadalmakat tenni.
Csandernagorban láttam egy fiatalembert és egy fiatal nőt, akik napra pontosan
tizenkét éves házasok voltak, és annakidején tizenkét évre szüzességi fogadalmat
tettek. Lelki vezetőjük, a földön ülő házastársak között kuporogva, kis beszédet
mondott… Titokban lestem a nőt, aztán a férfit.
Soha, de soha Indiában nem láttam ilyen igazán mindenestül gyönyörű nőt. Itt
a nők hamar lépnek az öregedés útjára, és visszafogottságuk ellenére van bennük
valami megvert és legyőzött, vagy magam se tudom, mi. De ezen a nőn a rendkívüli
öröm beavatottsága látszott. Valami elbűvölő tisztaság; nem volt se sovány,
se aszketikus, telt volt, visszafogottságában is túláradó. És ritka módon, a
férfi is szép volt, s ami egy bengáli esetében még annál is sokkal több, szerény
és tartózkodó. És mind a kettő csupa egészség, huszonnégy-huszonöt évesek. Sose
felejtem el őket. Ezt a megindító önmegtartóztatást. Gondoljuk csak el, tizenkét
év együtt, ilyen fiatalon, és .… ilyen "vonzóan"; látszott rajtuk,
hogy szeretik egymást, volt bennük valami sose látott, mindenestül hindu öröm,
amit magam is annyira szerettem volna megismerni.
Ki nem olvasott olyan regényeket, amelyekben egyetlen ki nem mondott szó, vagy
egy bizonyos pillanatban lesütve hagyott szem miatt, két szerető szív hosszú
évekre elszakad egymástól? A fiatalasszony "igent" akart mondani,
el akart mosolyodni… De nem tudni, miért, egy percre megtorpant, és most aztán
háromszáz oldalra lesz szükség, hogy rendeződjék az ügy. Mikor kezdetben olyan
egyszerű lett volna, olyan egyszerű…
A bengáli mindennapossá teszi ezt a helyzetet. Jobban szeret sopánkodni, mint
elhamarkodva beavatkozni valamibe. Mikor a bengáli filmekben szereplőket egyszerre
megcsapja a halálos szerelem, a rendező sehogy se tudja megértetni velük, hogyan
viselkedjenek.(8) Egymás felé sem fordulnak, el se mosolyodnának,
semmi jelét nem mutatják annak, amit éreznek, szemük se rebben, csak még egy
kicsit lassúbbak lesznek, mint egyébként, és eltávoznak. Mikor aztán újra össze
kell találkozniuk imádatuk tárgyával, elképzelhető, milyen kényszeredetté válnak.
Nem faggatják egymást. Jobb szeretik jól megrágni magukban a dolgot. Csak a
teljesség fontos, a többi nem. Felhagynak az evéssel, ivással, de tenni nem
tesznek semmit. Elég volna egy szó, hogy minden félreértést eloszlassanak. De
nem mondják ki ezt a szót. Még a boldogtalanságot is jobban szeretik, annyival
fontosabb nekik a helyzet telítettsége. Inkább a sors nagy döntését várják,
mint a saját kis személyes döntésüket. Hétszer is sóhajtanak, mielőtt egyszer
megszólalnak. Nem érdekli őket a jelen pillanat. Ha bizonyos távolságot tartunk
önmagunk és tetteink, önmagunk és gesztusaink között, mégha nem vagyunk is tétovázó
természetűek, soha nem érkezünk meg "idejében".
A bengáliak képtelenek határozott mozdulattal kifejezni az igent. Nem bólintanak.
Csak valahogy ingatni kezdik a fejüket, mely alulról indulva megtesz egy félkört
balra, majd jobbra fölfelé. S ez a jel mintha azt mondaná: "Hát! szóval!
végül is, ha minden kötél szakad, ha másként nem lehet, üsse kő!" Ha megkérdezik
tőlük,
elfogadnak-e egy lakh rúpiát, vagy nem, mivel brahmanok, nos hát, akkor se mondanak
határozott igent.
Akkor is csak
hosszan elnyújtott, álmatag igen telik ki tőlük, egy hattyúnyakú igen, amely
alig tér el a tagadástól.
Kaján örömmel szemléltem Csandernagorban, mikor a szakácsom elém tette az ételt,
és én szigorú pillantással kezdtem nézegetni a tálakat: ő látható zavarában
elkezdett settengeni körülöttem, teljesen fölöslegesen ide-oda rakosgatta a
tálakat, széttolta, aztán megint összehúzta néhány centiméterrel. Ezt látni
kellett volna. Mikor majdnem befejeztem az evést, felvettem előbbi arckifejezésemet;
erre megint sántikálni kezdett, anélkül, hogy valami értelmeset cselekednék,
megváltoztatta a sótartó és az olaj egymáshoz való viszonyát, ugyanezt tette
a kiskanállal és a tányérral, majd hol az egyik végén kezdte el dörzsölni az
abroszt, hol a másikon. Mindezt legalább húsz percen át. Láthatóan szörnyű zavarban
lehetett. Mindazonáltal, a világért se kérdezte volna meg: "Valami baj
van? Mi hiányzik?" Nem. Az efféle beavatkozás az ő számára elvette volna
az élet minden értelmét.
Vajon miért jut erről eszembe a papírsárkány? A bengáliak, akik sose játszanak,
folyton sárkányt eregetnek, még a huszonöt éves felnőtt férfiak is. Csak látni
kell, micsoda komolysággal tekerik vagy eresztik a zsineget a háztetőkön, fönn
az égben keresve távolba vesző sárkányukat. Azzal is szórakoznak, hogy elszakítsák
a szomszéd zsinegét, száz méter magasban így vívják alig észrevehető csatáikat
az ellenfelükkel, míg a szél és a sors nem dönt közöttük, a tűnődőbb és lustább
fél kárára.
Aki meg akar
kaparintani egy jóféle csontot, amin még jócskán van mit enni, el kell hogy
gondolkozzék az erőszaknélküliség álláspontja fölött.
Gandhi megmutatta, hogy ez az álláspont máig új maradt. De egyben régesrégi
is.
Először a dzsainizmusnak (India egyik legfontosabb vallásának) alapítója tiltott
meg minden étkezést naplemente után, nehogy a sötétben egy rovar észrevétlenül
beleesve az ételbe, vigyázatlanságból bekebeleztessék, és ily módon halálát
lelje.
Később Buddha volt az erőszaknélküliség legfőbb hirdetője.
Ha a nősténytigris éhes, eleséget szerez magának.
(És megint az az érzelgős bárgyúság, mely hangsúlyozottan megjelenik a szobrokon,
melyeken a kiéhezett tigriseket úgy látni, hogy a nőstényt követve Buddhára
tekintenek, és türelmesen várakoznak a maguk húsadagjára.)
És hol találunk még a világon egy olyan királyt, mint Asóka, aki feldúlva attól
a kis háborúcskától, amelyet vezetett, élete végéig töredelmet és bűnbánatot
fogadott?
Itt minden intézmény az elfogadás jegyeit viseli.
A hindu vallásban együtt él monoteizmus, politeizmus, panteizmus, animizmus
és démon-kultusz. Aki teheti, csak Brahmát imádja, de ha nincs más lehetőség,
Kálíval és Visnuval kiegészítve; s ha még ez sem elég, esetleg másokkal is.
Mindent a vallásba gyömöszöl.
Semmi sem maradhat kívül. A templomokban szajhák várnak, s a velük való egyesülés
minden vétket lemos. A Kámaszútra nem titokban olvasandó könyv. Magam láttam
Oriszában és Konarakban a templomok homlokzatán féltucat olyan szerelmi helyzetet,
amelyről addig nemigen volt tudomásom. Ezek a szobrok szem előtt vannak, kint
a falakon; ha egy gyerek nem értené, nyugodtan rákérdezhet, egyébként többnyire
minden világos.
Mindenfajta cselekvés szent. Semmit se választanak le az Egészről.
A szexuális aktus - ahogy már e szavak is kifejezik - az Egésztől elválasztva
bűn, fertő, puszta emberi mesterkedés.
A hindu sosem érzi magát külön válva a nemiszervétől,(9) ez
egyik energiaközpontja [csakrája], amelyen egyensúlya nyugszik. Akár csak a
hasán és a homlokán. A földön ülve imádkozik szétvetett lábakkal, egyensúlya
alul van, a legalsó [erő] központ közelében.
A hindu dalok vagy drámák francia fordításaiban
mindig találhatók latin nyelvű részletek… a szemérmetlenségük miatt…!
Kálidásza egyik legjobb darabjában (ha nem tévesztem össze Bhavabhúti Málati-Mádhava
című drámájával), számos ellenállhatatlanul érzelmes jelenet után, amiket nem
lehet könnyek nélkül kibírni, a főszereplő fiatal lány egyszercsak a következő
kérdést hallja komornájától: "Szoktad-e érezni vaginádban a szeretkezés
előtti nedvességet?" Nos, az ember legfeljebb egy tüzelő kancáról beszélne
így. A fiatal lány ugyanakkor minden megrökönyödés nélkül, és éppoly bájosan,
ahogy fiatal lányoknak illik az ilyesmire felelni, ezt mondja:"Ó miket
nem beszélsz, hogyan tudsz így olvasni a szívemben?"
Az európai ilyenkor nyakig elpirul. Mert nincs a tökéletes egyensúly birtokában.
A hindu szerelmében van valami megállapodott, örök és állandó, nincs benne semmi
megújuló. Minden európai csalódást érzett, valahányszor indiai nőkkel közelebbi
kapcsolatba került.
"Úgy rendezzük el a lények, dolgok és érzelmek világát, hogy ne álljon
be köztük törés."
A monoteizmus erőszakos. Viszont még az egyistenben hívő hindu is megengedi,
hogy több isten is létezik, nem akar semmilyen megszorítást: "Jertek hozzám",
így elmélkedik, szétvetett térdekkel.
A keresztények Istenét fel kell fedezni, hogy eljussunk hozzá. A hindu istenek
mindenütt jelen vannak. A hindu nem öl, mindenkivel békében akar élni (95%-uk
máig sem fogyaszt húst).
Még a világról lemondó szent sem kezdi önmagán tett erőszakkal. Nézzük csak
életrendjét. Íme a négy egymást követő állapot:
Brahmacsarja. - Ifjúság; erényei: szüzesség és engedelmesség.
Gárhasztja. - Házasság. Együttélés. Társadalmi élet.
Vánapraszthja. - Fokozatos elszakadás.
Szamnjásza. - Lemondás a világi életről.
Látni a természet iránt tanúsított kíméletet.
A tökéletesség akadálya valójában a tudatlanság, a szexualitás iránti érdeklődés,
szemben a nő és a család iránti természetes szeretettel, az értük érzett természetes
felelősséggel, valamint a világ iránti érdeklődéssel.
Isteneik vagy úgy viselkednek, ahogy a hősök, vagy úgy, mint az emberek. Nem
kenyerük az erőszak. Valójában mágikus hatalommal bíró emberek. Ám erkölcsi
magaslatok nélkül. Nem önmegtartóztatóak. Csak a szentek azok, ők is csak a
legmagasabb szinten, a többiek az istenekre hárítják a felelősséget.
Egy legenda szerint, Siva éppen a feleségével szerelmeskedett, mikor két isten,
alighanem Visnu és Brahmá megjelent nála. Ám ő nem hagyta abba, hanem nyíltan
folytatta tovább. Kissé italos volt. Visnu és Brahmá eltávoztak. Siva, visszanyerve
hidegvérét, megtudakolta, mi is történt. Megmondták neki. Erre a következő,
nagyon is emberi szavakkal felelt (csak emlékezetből idézem), ahogy régebben
mondták, "természetéhez híven": "Nem vagyok-e ebben is önmagam?"
Majd pedig: "Aki ezt imádni fogja, engem fog imádni."
India manapság telisteli van lingammal. Százmillió számra vannak, és nemcsak
a templomokban. Ha egy fa alatt meglátunk egy kissé simábbra csiszolt álló követ,
az is az. Az emberek kis ezüstszelencékbe zárva a nyakukban hordják.
Kezdetben valószínűleg még a kasztok intézménye is olyan forma volt, amely mindenkinek
megengedte, hogy az istenséggel való egyfajta egyesülésben semmitől ne fossza
meg magát, azzal az egy kikötéssel, hogy mindezt a brahmanok rendje szerint
és azok szolgálatában teszi.
Ami a "kasztonkívülieket" illeti, (nagy szégyenére annak, amivé a
kasztok mára lettek), emlékezzünk arra, hogy Indiában igencsak ritka az Irgalmas
Szamaritánus, még ritkább, mint másutt, és hogy a hindu szereti a másik embert
maga alatt tudni.
A hindu mindig is arra vágyott, hogy minden istent és minden vallást bekebelezzen.
Dél-Indiában és Ceylonban sikerült is neki.
A mohamedánokkal azonban ez nem megy olyan könynyen. A muzulmán azt mondja:
"Nincs más Isten, csak az egy Isten és Mohamed az ő prófétája." Ezzel
már el is van döntve a kérdés.
Maradnának tehát a keresztények. Ám a keresztények agilis fehér emberek, hódítók
és misszionáriusok, akik el vannak bűvölve ezektől a szavaktól: "Menjetek
és evangelizáljátok a földkerekséget." Ők akarják megtéríteni a hindukat.
A hinduk azonban még most is egy egyetemes vallást keresnek, amely minden mást
magában foglalna.
Vivékánanda egészen addig növelné a jószándékot és a lélekbuvárlás képességét,
hogy a muzulmán, keresztény, buddhista stb. technikákat egyesítve rátaláljon
az eksztázisra. "És ez sikerült is neki!"
Aki először
utazik Indiába és kevés az ideje, óvakodjék attól, hogy azt a vonatra pazarolja.
Az átlagosan megteendő út tizenkétezer kilométer. Nem hiszem, hogy ez kötelező
volna.
Ne sajnálja, hogy az értelmiségiek, akiktől kitűnő információkat szerezhetne,
a városokban laknak, s ha sajnálja, se keresse a városokat. Menjen a falvakba,
ott imádkozzék és meditáljon.
Ne tobzódjék a lámpafényben. Inkább az éjszakában.
Főként pedig, egyszer s mindenkorra tartsa eszében, hogy alkoholista, ha pedig
nem él az alkohollal, akkor olyan alkoholista, aki ennek nincs tudatában, az
ilyent pedig ezerszerte nehezebb kezelni.
Ne sokat találgasson, az alkohol - a hús.
Ha az indiaiak tekintete zaklatja, ne sértődjön meg, és ne mondjon ilyeneket:
"Ezektől az öszvérszemektől meg fogok őrülni", rá fog jönni, hogy
ezek a szemek azért zaklatják, mert olyan tartalmakat sugároznak, amelyeket,
akár magasrendűek, akár nem, úgysem lesz képes soha felfogni.
Gondosan tartsa eszében, hogy a húsevés lappangó betegség, mégpedig olyan betegség,
amely mindenáron ki akar törni. És gesztusokban, rosszaságban, munkában fog
kitörni. Ez a három pedig legyen átkozott!
Óvakodjék a tojástól is, amely távolról sem olyan ártatlan, hogy ne váltson
ki erőszakot.
Tanulja meg, hogyan kell ülő helyzetbe kerülni, hogy kellőképp alázatos legyen,
nem pedig kritikus, aki mindjárt védekezésbe kényszerül.
Böjtöljön, emlékezzék Mohamed mondására, mely szerint a böjt a vallás kapuja,
és éljen elsősorban a tüdejével, a befogadás nagy szervével (amit nem eszünk
meg, azt lélegzéssel kell befogadnunk).
Vonja magához a leget, a tiszta leget, a mindig szökni készülőt, a terjengő
leget, az arc nélküli leget, a korlátlan leget, a leget, amely senkié, a szűzi
leget, a bensőséges leget, amely érzékeink érintése nélkül táplál.
A levegőt, amelyet magunkba engedni semmiség, de kirekeszteni magunkból minden:
átküldeni a lótuszokkal jelképezett energia középpontokba, az altest csakráiba,
a büszke központokba, a fehér fény központjába a homlokközépen, a gondolatokba,
a minden gondolatok barátságába, és a gondolatokon túliba is.
A Gangesz kibontakozik
a reggeli ködből. Gyerünk, mire vársz?! Imádni kell, ez ugyebár nyilvánvaló!
Hogy maradhatsz így állva, egyenesen és mulyán, mint valami istentelen, vagy
olyan, akinek csak egy istene van, aki egész életében csak ehhez az egyhez kapaszkodna,
aki nem tudja imádni se a napot, se semmi mást? A nap megjelenik a láthatáron.
Fölkel és elédbe áll. Hát hogyne imádnád? Miért kell mindig erőszakot tenned
magadon?
Lépj be a vízbe és szenteld fel magad, szenteld meg magad reggel és este, és
vesd le magadról a mocsok köpenyét.
Ó Gangesz, te hatalmas lény, aki megfürdetsz és megáldasz bennünket.
Gangesz, nem írlak le és nem rajzollak le, meghajlok előtted, és alázatosan
elmerülök habjaidban.
Erősíts meg a lemondásban és a csendben. Engedd, hogy hozzád fohászkodjam.
Aki Indiában nem imádkozik, annak a számára veszendőbe megy az utazás. Tisztára
kidobott idő.
A bengáli asszonyok
és lányok illedelmessége és szerénysége, amely úgy ingerli az európaiakat, mégiscsak
csodálatos és megnyugtató látvány. Ahogy elfátyolozzák a fél arcukat, mihelyt
egy idegent megpillantanak, és főként, ahogy azonnal otthagyják a járdák közepét,
hogy a legszélére szoruljanak: micsoda különbség az európai nőkhöz képest! És
én még az angol nőket
tartottam tartózkodóknak! Meztelen lábukkal, melyet semmi se véd, egy kutya
is bármikor oda kaphat, úgy mennek el melletted, hogy nem sütik le a szemüket,
nem takarják el az arcukat. És a keblük is szemmel láthatóan gömbölyödik, ki
tudja milyen támadásra készen...
Ott álltam egyszer egy gyár (jutagyár) kijáratában; munkások és munkásnők jöttek.
A nők, mihelyt beszélni kezdtek, eltávolodtak, illedelmesen beburkolózva a szárijukba.
Micsoda tartás!(10)
Mindegyikünk magában. A hindu tömeg mindig különös. Mindenki külön áll, egyedül.
Miként Benáresznél, a Gangeszban, mindenki önmagában, csak a maga üdvére figyel.
A hindu számára
két dolog fontos: a vallás és a kaszt; minden többi mellékes. Kultuszának jelét
világosan és félreérthetetlenül homlokán viseli, vízszintes vagy függőleges
vaskos tehéntrágya-vonalakban.
A hindu számára csak az fontos, ami elő van írva, ami művi.
Meg kell jegyezni, hogy szegényes szükségleteit tekintve, amelyek mindig is
jellemezték, tulajdonképpen erre volt kárhoztatva. Az európai, ha szükségletei
kielégülnek, pihenőre tér, a hindunak azonban nincsenek igényei. Egy étkezéssel
éppúgy beéri, mint hárommal, az egyik nap délben eszik, másnap este hétkor;
akkor alszik el, amikor rájön az álmosság, és ott, ahol épp rájön, egy földre
terített lepedőn.
Nyomorban és nélkülözésben nem érheti semmi meglepetés.
Csak látni kell, miféle fogadóik vannak. Diogenész nagy feltűnést keltett azzal,
hogy egy hordó volt a lakása.
Jó! Ám sohase jutott volna eszébe, hogy a hordóját kiadja egy családnak, szmirnai
utasoknak vagy megoszsza barátaival.
Nos, egy indiai szállodában olyan szobát kapsz,
amelyben csak egy pár papucs férne el. Egy kutya is megfulladna, ha ilyenben
kellene laknia. A hindu azonban nem fullad meg. Megelégszik annyi levegővel,
amennyi jut neki.
A kényelem sérti. Ellenségének tartja. Ha az a nép, amely leigázta, nem olyan
elzárkózó, mint az angolok, a hinduk előtt szégyenkeznie kellett volna kényelmessége
miatt.
A hindut a szenvedésben sem érheti meglepetés.
Egy vak koldus Európában már nagy részvéttel találkozik. Indiában ne várjon
sajnálatot világtalansága miatt… Ha térde szét van zúzva, egyik karja, vagy
legalább keze levágva, ha több sebből vérzik, az egyik lába is hiányzik, és
az orra összetört, akkor reménykedhet. Még egy kis vitustánc a megmaradt tagjaival,
és esetleg célravezető lehet a megjelenése. Akkor megértik, hogy helyzete némi
kívánnivalót hagy maga után, és egy pár fillér jól jönne neki. De ez se bizonyos.
Az ilyesfajta látvány annyira mindennapos, annyira gyakori. Olyan soványságokat
látni, hogy azt hihetnénk, már nem is ember, csak a csontváza.
Egy kéznélküli béna koldus a térdein vánszorog végig egy reggel a Chowringeheen
(Kalkutta nagykörútján), két méterrel a háta mögött a derekára kötött zsinegen
hurcolt tarisznyával. Az hiszik, "nagy pénzeket" szakít le? Voltam
oly gyalázatosan kíváncsi, hogy egy fél órán át követtem, ezalatt 2 rezet sikerült
begyűjtenie ( 4 réz egy anna, és 16 anna van egy 7 frankot érő rúpiában). Vannak,
akik tíz métert se tesznek meg egy délelőtt, tántorogva, hol lezuhanva, hol
feltápászkodva. Ugyanebben a városban laknak a rádzsák, akik az amerikai milliárdosokkal
együtt a világ leggazdagabb emberei. Dehát kinek-kinek megvan a maga sorsa.
Ezzel el is van intézve. Ha egy egoista bigottá válik, százszorosan egoista
lesz.(11)
Kalkuttában
egyszer elvittek egy indiai ügyvéd irodájába.
Semmilyen különösebb mondanivalóm nincs róla. Kitűnő ember, akit jól ismernek
a Palotában.
Az irattartóiról mégis mondani szeretnék valamit.
A polcokról nagy szennyes csomagok lógtak le. De ezek
nem szennyes csomagok voltak, hanem irattartók, rongyos törölközőkbe csomagolva,
a szakadásokon látszott az írnokok aláírása vagy más jelentéktelen szavak. Néhány,
a többi közül kilógó papír enyhén lengedezett a huzatban.
Mondani se kell, hogy a jogtudományukról óvakodom nyilatkozni.
Egyéb dolgokban egyelőre megelégszem fenntartásaim hangoztatásával.
Más házakban, amiket módom volt belülről megismerni, nem ügyvédek laktak. Ha
legalább üresek lettek volna! Ne ilyen csúfak, ne ilyen avittak!
Egy esküvő néha 50 000 rúpiába is belekerül (közek fél millió frank). Az embert
kileli a hideg!
Indiában meg lehet szokni, hogy az ember folyton csak rizst egyék, ne dohányozzon,
ne igyon se bort, se pálinkát, és szinte semmit se vegyen magához.
De hogy ilyen rút dolgokkal legyen körülvéve! Ez maga az önsanyargatás. Keményen.
Hogy lehet együtt ennyi csúfság?
Ennek a háromezer éves népnek a gazdagjaira máig is a parvenük ízlése jellemző.
Egy idevetődött
nyugati filozófus úgy érezte, hogy panteisztikus érzelmek kerítik hatalmukba,
amelyek - gondolta - az itteni hőségnek és a dzsungel közelségének köszönhetők;
ily módon megvilágosodott előtte a hindu vallás és filozófia mélyebb forrása.
Nem is történhetett másként, ezen az éghajlaton csakis panteistává lehet válni.
Ha ez az író véletlenül a Marańon folyó (Felső-Amazonas) vagy a Napo vidékére
kerül, ahol ugyanilyen hőség uralkodik és ahol igazi dzsungel található, bizonyára
meglepődik - gondolom -, hogy csupa vidám emberből álló törzseket talál, akik
elevenek, hidegvérűek, pontosak és a legkevésbé sem panteizmusra hajlók.
India egyébként nem annyira forró ország, hogy itt csak tuss alatt lehetne étkezni.
Négy meglehetősen hűvös hónapja is van. Télen, a Felső-Gangeszben tisztálkodásukat
végzőknek vacog a foguk. Delhiben mindenki köhög. A Csandernagori Dupleix Kollégium
igazgatója felöltőben jár.
A dzsungel pedig olyan luxus, amit a többgyermekes hindu családapák alig engedhetnek
meg maguknak. Látogatását a lehető legminimálisabbra korlátozzák. Helyette a
rizsföldeket és a legelőket választják.
Északon ritkásan, elkülönülve állnak a fák, magasra nőnek szép nagy, napernyő
alakú lombozatukkal. Méltóságteljesek, békességet sugároznak a vidékre.
Inkább úgy látszik, az éhínség (ha nyáron késlekedik az esőzés, az éhínség holtbiztos
bekövetkezik), aztán a számtalan betegség meg a kígyók, és nem a hőség tölti
el a hindut, nem is annyira panteizmussal, mint inkább olyasféle közérzettel,
amilyen a tengerészt foghatja el a tengeren, valamint egyfajta beletörődéssel.
Mindenesetre, a legrégebbi, valóban bennszülött törzsek, mint például a szantálok,
egyáltalán nem olyanok, mint a hinduk. Őket a természet egészen más irányban
befolyásolta; ezeket az oldott, élénk és szeretetreméltó népeket mintha meg
se érintette volna a körülöttük élők Brahmá-vallása és kultusza.
Mellesleg, nem a dzsungel teremtette a tigrist, hanem a tigris keresi fel előszeretettel
a dzsungelt. Hiszen a leghidegebb hegyek között is megél.
Úgy látszik, minden nép egy bizonyos fajta vidéket nézett ki magának, habár
számos más helyen is éppúgy megtalálhatná boldogulását.
A portugálok például a síkságot (Portugália, Brazília), a spanyolok a magas
fennsíkot (Mexikó, Peru, Ecuador, Chile, Venezuela stb.). Az arab leginkább
a sivatagban talált magára (Arábia, Egyiptom, stb.). A kaktusz (Dél-Amerika
síkságain és pampáin) a legzártabb, leggörcsösebb növény, éppúgy, mint azoknak
a földeknek az indiánjai, ahol él.
A legtöbb fafajta magasabbra nő Itáliában, mint Franciaországban. Torinóban
egyenesen szembeszökő a különbség. A szelíd gesztenye levelei vaskosabbak Bruxelles-ben,
és könnyedebbek Párizsban. Sőt a Párizs- illetve Bruxelles-környéki növényzet
nagy általánosságban is különbséget mutat. Mondhatjuk-e ezért, hogy a belgák
jobban szeretik a vaskos gesztenyeleveleket, mint a finomabbakat? Hogy ez okból
választották lakóhelyükül Belgiumot?
Hogy e húsosabb növényzet látványától lett szellemük … kicsit kevésbé könnyed
és kissé testesebb?
Hogy ugyanabból a talajból fakadó víz ivásától, amely a növényeket is táplálja,
ugyanannak a nedvességnek, szélnek, tónusnak a hatására, ugyanazon földön termett
termék fogyasztásától lettek környezetükhöz hasonlókká?
Hogy az állandóan kitartó nyirkosságnak köszönhetően az évek során kitágult
sinusaik miatt kedvezőtlen eltávolodniuk ezektől a tájaktól, valami szárazabb
vidék felé, vagy a még szárazabb afrikai sivatagba, ahol még nehezebben lélegeznének?
Nem, nem lehet ezt mondani, a magyarázat csak mindezeken túl válhatna igazán
érdekessé.
India énekel,
ezt sose felejtsük el, India énekel. Ceylontól a Himalájáig, mindenütt énekelnek.
Valami állandóan és hangsúlyosan kíséri őket: az ének mintha sose válna el tőlük.
Lehet valaki igazán szerencsétlen, aki mindig énekel? Nem. Van olyan jeges kétségbeesés,
amilyen itt nem létezik. Az a kilátástalan és minden további távlat nélküli
kétségbeesés, amelyik csak nálunk létezik.
Az ázsiai született
tanuló. A kínai állandóan vizsgázik. A vizsga teszi a különféle fokozatú mandarinokat
mandarinná.
Az ázsiai fogékony, tud elfogadni és tanítvány lenni.
A bengáliai Szantiniketanban részt vettem egy Véda-szövegről szóló előadáson.
Elég jó volt, de nem különleges. A jelenlevő diákok mindent azonnal elfogadtak.
Kedvem lett volna jól leteremteni őket.
Az indiai, s még inkább a kínai irodalomban, a szerző tíz sorára átlagban három
sor idézet jut.
Jó tanulónak kell mutatkozni.
Ha Bengáliában valakivel találkozol, aki tudja, hogy író vagy, azonnal rákérdez:
"Szóval Ön irodalmár? Milyen fokozata van?" Magától értetődően "doktornak"
szólít, ha mészáros vagy, akkor "mészáros-doktornak." Azt is megkérdezték
tőlem: "Ki volt a mestere?" S mikor azt feleltem: "Senki, miért?",
nem hitték el. Azt képzelték, ez afféle ravaszkodás a részemről.
Amibe sose tudnék beletörődni, az, hogy mások megalázkodjanak előttem. Nem,
én nem vagyok se rádzsa, se nábob, se zemindar, se semmiféle kiskirály. Értsék
meg, olyan vagyok, mint bárki más. Csak alrendű hindunak ne szülessek újjá!
Könyörgök, legyenek egyszerűek, nincs bennem semmi rendkívüli, se bennem, se
őbennük, semmi ok rá, hogy a lábam elé vessék magukat. Nem, szolgákra nincs
szükségem. Egyszer mégis jelentkezett nálam munkára egy "szakács",
olyan stílusban, mintha egy herceghez szegődne el szolgálni.
A szolgák mindig szörnyen kínosan érintenek. Ha csak meglátok egyet, elfog a
kétségbeesés. Úgy érzem, mintha én lennék a szolga. Minél alacsonyabbrendű,
annál jobban lealacsonyít engem is. A brahmanok aztán eldicsekedhetnek remek
munkájukkal. Több mint kétezer éven át sikerült nekik lealacsonyítani, megalázottá
tenni kétszázötvenmillió embert az övéik közül.
Ez az egyedülálló "eredmény" a világtörténelemben, úgy érzem, elég
ahhoz, hogy megundorodjunk Manu törvénykönyvétől, melyben más és más mércével
mérnek aszerint, hogy kiről van szó. Nem is olyan régen még, ha egy Érinthetetlen
készült átkelni az úttesten, csengetnie kellett és így kiabálni: "Vigyázat,
közelben lévő brahmanok, egy nyomorúságos Érinthetetlen szemét jár erre, egy
söpredék." Ez a szegény pára, akinek nem lehetett bejárása még a templomokba
se, nem juthatott félig-meddig értelmes munkához, nem tartozott az emberi társadalomhoz,
aki csak megvethette magát, olyan mélyre még sem zuhanhatott helyzete folytán,
hogy ne találhassa meg az "igaz Istent".
De az elaljasodás tökéletesen bemocskolta a brahmanokat. Ahhoz, hogy elviseljük,
egy emberi lény ilyen fokú megalázkodását előttünk, sőt kényszerítsük erre,
magunknak is le kell alacsonyodnunk, belesüllyedve a legmélyebb tudatlanságba
és alantasságba.
Mostanra már változóban a helyzet. A féltékeny, gyakorta tudatlan brahmanok,
akiknél az egyszerű takácsok vagy a közép- és alsó kasztokhoz tartozók százszorta
inkább képviselik az igazi Indiát, kezdik észrevenni, hogy már ellenállnak nekik.
Ranassary Naiker d'Erode megalapítja Madrasban a Self-Respect Associationt.
Elég ha annyit mondok, hogy brahman ennek nem lehet a tagja. Ezek az uralmuk
legutolsó évei.
A madraszi közigazgatási kerületben már alig-alig mernek vonatra ülni. Mihelyt
megjelennek, híres zsinórukkal a hasukon, faggatni kezdik őket, próbára téve
hihetetlen ostobaságukat. Nemsokára torkukra fog forrni a szó.
A kelet-nyugati kapcsolatok után nagyon is ácsingózó egyik egyetemen egy kiváló
hindu szanszkrit tudóst megkért egy európai, aki nagyon jól ismerte a bengáli
észak-indiai és nepáli zenét, hogy fordítson le néhány dalszöveget az európai
közönség számára. "Még hogy a disznók elé szórjuk a gyöngyöt?" Ez
volt a felelet. Ennek a felfogásnak köszönhető, hogy a gyöngyök szakértői, akik
túl sokáig őrzik a gyöngyöt, maguk válnak disznóvá.
Ennek a felfogásnak a következménye, hogy az övéik közül sok tízmilliót tartottak
teljes tudatlanságban és félreértésben a saját vallásuk felől is.
Ne higgyük,
hogy a hindu görnyedezik a temérdek előírás súlya alatt, és hogy vallásuk éppen
emiatt tartható zsarnokinak, ahogy gyakran állítják.
A hindu természeténél fogva rajong az előírásokért. Meg se elégszik azzal, amennyit
a vallásban talál, készséggel keres magának másokat is.
Még a szerelemben is boldogan követi az előírásokat (Kámaszútra).
Még tolvajként is rajongva követi az előírásokat. Ha jól emlékszem, Kálidásza
írta azt a régi színdarabot, amelyben a tolvaj be akar hatolni az egyik szomszéd
házba, csak egy fal és egy ajtó választja el; de előbb elégedetten felsorolja
magának a lopásra vonatkozó törvénykönyv különféle szabályait, végül megállapodik
a 6. számú szabálynál, amely megadja "a betöréses lopás esetén követendő
előírásokat".
Egyik hindu barátom, valahányszor valami szívességet tettem neki, általában
már másnap megjelent, hálája jeléül, egy csúf kis virágcsokorral (Indiában nem
tudni miért, de nem tudnak csokrot kötni, holott folyton azzal kedveskednek,
mielőtt a tárgyra térnének), és a csokorral együtt néhány előírással is szolgált;
például: hogyan kell felemelni a jobb lábunkat, ha jobbfelé akarjuk beszívni
a levegőt; hogy soha ne vizeljünk anélkül, hogy ne a bal orrlyukunkon lélegezzünk;
hogy naplemente után ne feledjük el kisujjunkkal betömni a fülünket, stb.
Élénk sajnálatomra, ezeknek az előírásoknak nemigen tudtam hasznát venni, pedig
el lettem volna ragadtatva, ha végre egyszer jó kezekben érezhetem magam és
másoktól származó, megbízható irányelveknek engedelmeskedhetem.
Ha egy költőt
Franciaországban már-már "a nemzet poétájának" kezdenek tekinteni,
akkor mindenhová meghívják, hogy mindenféléről beszéljen. És ő, hitemre, rááll
erre. Az égvilágon mindenről hajlandó elmélkedni. Ami csak valamely tárgyról
elgondolható, azt mind kifejti, habár semmit sem tud róla. És tagadhatatlanul
el is gondolkoztatja a hallgatóit, ha többnyire nem is arról, amiről beszélt.
A görögök is hasonlók voltak (nemcsak a szofistáik).
De az indiai mindnyájukon túltesz. Számára nem létezik üresség. Ha olyan tudatlan
is valami felől, akár egy kő, ő rögvest bebútorozza az ürességet.
Természetrajza, amely nem bővelkedik túl sok jó megfigyelésben, nem teszi lehetővé,
hogy a repülés tizennyolc, az elesés tizenhét, a feltápászkodás tizenegy, a
futás tizennégy formáját a mászás ötvenhárom formájával egyetemben fel ne sorolja.
A repülés tizennyolc formáját persze csak verbálisan ismeri, minden vázlat és
részletezés nélkül, ámde csak tizennyolcat és nem tizenkilencet. Tizennyolc,
és a repülés kérdése ki van merítve.
Az imádat, akár
a szeretet, végzetes lejtőre sodor. Aki rálép, messze jut rajta…
Imádsz. Jó! De hol a bizonyíték?
Itt lép be az áldozat, az imádat "megfogható" oldala.
Isten szórakozottan hallgatja az imát. De ha vér hullik miatta, menten odafigyel.
Köteles közelebb jönni. Egyetlenegy áldozattal le lehet kenyerezni.
A hindut mindenki másnál jobban vonzza az áldozat.
Ha csupán egy kecskét áldoz fel, csak azért van, mert többet nem engedélyeznek
neki.
Régebben volt egy kaszt, amely bejárta Indiát avégből, hogy emberáldozatot mutasson
be az Istennek. Elkaptak valakit az úton, elhurcolták egy oltár elé, és kötéllel
elszorították a torkát. Isten, aki láthatóan mindent kész elfogadni, nem szólt
egy szót sem. Azok meg boldogan egy másik ember keresésére indultak. Ily módon
számos utazó nem adott többé hírt magáról családjának és az övéinek.
Szeretném tudni,
hogy az itt következő jellemvonásuk a valláshoz kötődik-e: a hinduknak erős
hajlamuk van a lemondásra, ez ugyan olyan természetes számukra mint bármikor,
bárhol leülni. Bizonyos döntő pillanatokban mindnyájunkban feléled a harc és
a hódítás vágya. A hindukban az a vágy éled, hogy mindenüket elhagyják. Egy
"uff" kiáltás ideje elég ahhoz, hogy a király elhagyja trónját, a
gazdag levesse ruháit és kiköltözzön palotájából, a Chartered Bank of India
vezérigazgatója otthagyja állását. Mégpedig, nem valaki másnak a javára (különös,
de hindut sosem láttam jónak lenni, nem törődik másokkal, csakis a maga üdvözülésével).
Csak olyan, mintha ruhája vagy gazdagságának egész eszköztára egyszerre sérteni
kezdené a bőrét, és még az is jobb neki, ha meztelenül, ha nincstelenül, ha
család nélkül kell bolyongania a világban.
Meg aztán itt a szigor, amelyről igencsak hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem
nélkülözi a gonoszságot.
A böjtről már nem is beszélek. Ők úgy böjtölnek, ahogy más eszik. Böjtöl, ha
sikere van, böjtöl, ha a borja megbetegszik, böjtöl, ha az üzlete tönkremegy.
Hátra vannak
még a fogadalmak. Elsőnek nem Isten szólal meg. Isten hagyja, hogy szabadon
járjunk-keljünk. De mi leláncoljuk a karját és odavetjük neki a lánc végét.
S mit tehet erre Isten? Így azt reméljük, hogy őt is megkötöztük.
Sehol nem láttam annyi fogadalomtévőt, mint Indiában. Ha azt látjuk, hogy egy
hindu valamit következetesen nem cselekszik, nyugodtak lehetünk, hogy fogadalmat
tett. Fogadalom az, hogy felhagy a dohányzással; fogadalom, hogy tojást eszik,
valamint, hogy többé nem eszik tojást. Még az ateisták is fogadalmat tesznek.
Hogy kinek? Azt kell feltételeznem, hogy számukra örömet szerez megkapaszkodni,
alkalmazkodni az évek múlásához, ez a különleges, azonnali és hosszantartó kiterjesztése
önmagunknak. A szolgálatkészség önmaguk titkos másik fele.
A hindu imádja, ha érzi, hogy self-controlja van (vagyis hogy kézben tartja
magát), ezt a szót még gyakrabban használja, mint az "imádni" igét,
és élvezettel ejti ki.
Ha valaki szent
a hindu számára, az az anyja. S ki az az undok fráter, akinek ez ellen csak
egy szava is lehetne?
Nagy kedvem volna hozzá, hogy én legyek ez az undok fráter.
De ha valahol, hát itt valóban nincs ennek helye, mert ha van valaki Indiában,
aki dolgozik és áldozatot hoz, aki a gyakorlatból ismeri, mit jelent másokért
élni, az minden bizonnyal az anya.
Nem, igazán nem mondok róla semmi rosszat.
Csak azt mondom, az egész világról elmondható, hogy mindenütt a nők tartják
fenn az uralkodó rendet, akár jó az, akár rossz.
Ha rossz, akkor ez nagy baj.
Ha jó, akkor valószínűleg még nagyobb.
Indiában, mint bárhol máshol is, egyre inkább kialakul az a nézet, hogy csak a jövendő nemzedék a fontos. Régebben az előző nemzedékért vállalták az emberek az áldozatot, a múltért, most, ezzel szemben, a jövőért.
A legmegdöbbentőbb
látvány, ami elém került, az én jógi gurum hasa volt.
Lassan, hangosan, szinte szippantva kapta el a lélegzetét. Mellével és hasával
bekebelezte magába a levegőt, aztán szinte a két combja közé préselte. Számos
tanítását, amivel elhalmozott, csak most kezdem érteni. Akkor és ott egyszerűen
hipnotizált a hasa, ez a has, amely hirtelen kidagadt, mintha egy fejet vagy
magzatot bújtatott volna magába, és csak nagyon lassan apadt le újra.
Nála a lélegzetvétel valóban kivételesen hosszú ideig tartott. Kivételes figyelmet
fordított arra, nehogy megsérüljön, mert a lélegzés ugyanolyan veszedelmes sebet
tud ütni, akár egy kés.
Ebben a kivételes emberben, aki több liter levegőt tudott magába temetni, amit
aztán a lelkébe is eljuttatott, s aki nyolcvan éve ellenére meglehetősen fiatalnak
hatott, ugyancsak nem volt semmi szent. Fölötte állt az emberi nyomorúságnak,
nem annyira közönyösen, mint inkább megközelíthetetlenül, valami szinte láthatatlan
jósággal és talán enyhén fájdalmas arckifejezésével, mint a gigantomániával
megvert személyek, vagy mint akiknek személyiségüknél nagyobb a tehetségük.
Szemükvilága
első pillanatra meg tud téveszteni. De gyakran olyan rendkívüli rútság is látszhat
benne, amely már szinte vétek, és kóros lélekre vall.
Van köztük néhány szép aggastyán. Azok aztán páratlanul szépek. Semmilyen országban
nincsenek az itteniekhez hasonlóan méltóságos aggastyánok, amolyan vénséges
muzsikusok és öreg faunok, akik mindent tudnak az életről, de semmi nem rontotta
meg, mégcsak súlyosabban meg se érintette őket. Csak éppen megszépítette.
A hindu és a bengáli nyolcadik évét betöltve, egészen hatvan éves koráig kamaszkorát
éli. Mulya képet vág, az élet az ő számára maga az éretlenség. A hatvanéves
Tagorénak egyszerűen felséges feje van. Húsz éves korukban ez a fej mintha még
nem élne eléggé, nem volna benne lendület; mint aki még nem pihente ki magát,
nem vált eléggé bölccsé: a hindu sorsa ennyire összeforr a bölcsességgel.
Igazuk is volt azoknak, akik meggyőzték a hindukat arról, hogy vagy bölccsé
vagy szentté kell válniuk. Pusztán fiziognómiájuk tanulmányozása folytán magam
is pontosan ezt tanácsolnám nekik. Legyetek szentek és legyetek bölcsek.
Ezek a lealjasult, megromlott arcok: ez az ostoba tekintet, ezek az alacsony
homlokok, amiket nem én találok ki (nyissák csak fel az Illustrated Weeklyt
vagy akármilyen más képeslapot), ez az arcátlanság és szégyentelenség (minden
alól felmentik magukat) ez a pénzsóvár külső (amikor kapzsik, még a kereskedelem
se elég jó nekik! A márwárik még "az anyatejet is eladnák", tartja
egy közmondás),ez az önhitt, szélhámos, követelőző nézés, ez az önző kifejezés
arcok millióit csúfítja el. Indiában a hatalmasoknak ritkán van szép arcuk.
Egyetlen egyet láttam, egy káprázatosat! Úgy gondolom, hogy a szépségnek - amennyiben
kivételesen megjelenik köztük - e virágzó teljessége miatt mondták mindig, hogy
a hinduk szépek.
Arcuknak a követelőző önhittség árt a legtöbbet.(12) Lakásuknak
pedig a pazarlás (hét-nyolc csillár egy egyébként szinte üres és minden csín
nélküli szobában, ez valóban nem valami tetszetős), és 99%-ban a díszleteiket
és epikus költészetüket is ez rontja le.
Végül pedig, ha valaki nem veszi észre ezeknek az arcoknak a durvaságát (hacsak
nem szentről vagy bölcsről van szó), és akinek ez semmiről nem árulkodik, csak
menjen és nézzen meg egy hindu filmet(13) (nem bengálit),
és aztán nézzen végig még vagy tízet, nehogy azt higgye, hogy félrevezették.
Ott majd meglátják: mi zajlik a mélyben. Az arcok bestiálisan eltorzulnak, csak
nézze meg, hogy korbácsolnak és vernek merő szórakozásból, hogyan tépik le valakinek
a fülét, hogy kapkodnak a nők melléhez, hogy köpik arcon egymást anélkül, hogy
számukra mindennek bármi jelentősége volna. Látni fogja, hogy még egy "szimpatikus"
fiatalember is így viselkedik a maga eltanulhatatlan természetességével, a szeretett
lány szeme előtt! Hogyan nyomnak agyon apránként és hanyag nemtörődömséggel
egy hatalmától megfosztott herceget egy kanapé alatt, hogyan taszítja földre
rosszkedvében az apa a fiát, hogyan záratja börtönbe;
nem is beszélve a gondosan kimódolt kínzásokról, ahol nekivadult és szadizmustól
nyálzó alakok mutatják be ezt a gyalázatosan bombasztikus undokságot, amelyben
még a tisztességesek (!) is alattomossá válnak.
Árulás, aljasság, alávalóság, itt minden dráma állandóan jelen van. Irdatlan
vízfejek, idült sáskarágcsálók, alacsonyhomlokú szellemi fogyatékosok, visszaeső
bűnösök. Marseille-ben látni lehet azokat a "különleges" filmeket,
amelyek a mozikból rendőrileg ki vannak tiltva. Soha sehol nem láttam olyan
magától értődő állandó szadizmust, mint a hindu filmeken, legalább harmincat
megnéztem belőlük. Játszi könnyedséggel kitört kezek olyan "üdvrivalgást"
keltettek, hogy én, akivel már régesrégen nem fordult elő ilyesmi, belepirultam,
szégyelltem és bűnösnek éreztem magam, mert magam is, igen, én is részt vettem
ebben a gyalázatos élvezetben.
Hindu nem öl
tehenet. Világos, de lépten-nyomon látni, ahogy a tehenek kallódó újságpapírt,
rothadt növényt, sőt ürüléket "legelnek". Higgyük azt, hogy a tehenek
vonzódnak az ócska újságpapírokhoz? Akkor rosszul ismerjük őket. A tehenek a
friss füvet szeretik, legföljebb még a zöldségféléket. Higgyük azt, hogy a hinduk
nem ismerik a tehén ízlését? Ne tréfáljunk! Öt évezrede élnek velük együtt!
Csak vastag a bőr a pofájukon, ennyi az egész.
Elképedve nézik, ahogy az európaiak bánnak az állataikkal. Ha egy kutya betéved
a konyhájukba, azonnal kidobálnak minden élelmiszert és súrolni kezdik az üstjeiket;
a kutya tisztátalan állat.
De tiszták-e vagy tisztátalanok, mindegy, így se, úgy se szeretik az állatokat.
Nem ismerik az együttérzést.
Egyszer egy bengáli színházban láttam egy híres reformer politikusról szóló
darabot, már nem is tudom, melyik századból, Ramanan volt-e vagy maga Kabír,
aki megpróbálta eltörölni a kasztokat.(14) Különféle kasztokhoz
tartozó emberek járultak elébe. Mindegyiket egyformán megáldotta, és nem engedte,
hogy megalázkodjanak előtte; mire az összes jelenlévők, mindkét kezüket magasra
emelve, az emberi egyenlőség és testvériesség dicsőségét zengték.
De milyen hamisan! Öt percenként égnek emelték a karjukat. A közönség el volt
bűvölve. Igen, égnek emelték a karjukat, de egymás felé nem nyújtották ki. Azt
már nem, sánták, vakok, szegények, boldoguljatok, ahogy tudtok!
Mindenki ismeri azokat a költőket, akik könnytől csöpögő verssorok ezreit halmozzák
egymásra. De csak próbáljatok tőlük két fillért kölcsönkérni, meglátjátok, mi
lesz az eredménye. Hajh, "költői hajlam" és "vallási hajlam"
jobban hasonlít egymáshoz sem mint hinnők.
Milyen kár, hogy csak a tüdőnket tudjuk edzeni, a szívünket nem. Pedig ott van a mellünkben, ő az életünk, de a jóakarat nem sokat használ neki. Éppen rajta múlik a jó- vagy rosszakarat. Milyen lelkesítő volna, ha a szívet lehetne javítgatni - fizikailag értve - jobbá tenni! Dehát, sajnos! Az a helyzet, hogy a lelkesedéshez arra méltó tárgyat kell találni.
Vajmi nehéz
egy operát a librettója, a dalt a szövege alapján ítélni meg. A szöveg csak
a dal támasztéka.
Ezért olyan bajos véleményt kialakítani az Iliászról.
És még inkább a Rámájanáról.
-------
Így aztán földtúró szegény maradt (a hinduk 4/5-e) évszázadokon keresztül.
A magatehetetlenség, a legnagyobb magatehetetlenség szüli a legnagyobb hatalmat,
a rádzsát, a brahmanokat, zemidárokat, pénzkölcsönzőket, uzsorásokat. És a legtűrőbbek
szülik a legmohóbbakat. Fájdalom, nekik a meghunyászkodás örömet szerez, hagyják,
hogy a patkányok és madarak felfalják előlük az éltető magvakat, amik csakhamar
hiányozni fognak nekik, pedig könnyűszerrel és minden nehézség nélkül biztonságba
helyezhették volna őket.
Indiában nemcsak a szegénység, hanem a nemtörődömség, a védtelenség is megszüli
a maga parazitáit, a végtelen számú vallási, családi, társadalmi parazitát.
A circulus vitiosus kényszerűségét tovább növeli a krónikus éhínség, amely hosszú
hónapokon át fogva tartja a csontra ványadt testet; ez a szegények mérge, mindenek
között a legkárosabb, mint minden méreg, tovább növeli a befolyásolhatóságot,
a hiszékenységet, amivel a vallásos érzelmek kihasználói, ezek a mester-paraziták
ocsmányul visszaélnek.
Ha olvassuk, az egészet mérték nélkülinek találjuk, minden részletét mértéktelennek
és eltúlzottnak, túlnyomó részben fölöslegesnek a megértéshez. De ha énekelni
halljuk ugyanezeket a részleteket, éppen azt érezzük benne a legfontosabbnak,
ami eddig hosszadalmasnak tűnt föl, és az egész olyan lesz, mint valami emberfeletti
litánia. Itt kerülünk közel a félistenek felsőbbségének megértéséhez. Achillész
csak ember, és Roland is csak ember. De Ardzsuna egyszerre ember és isten. Az
istenek mellett és az istenek ellen lép föl, miközben a fénylő nap csak egy
közkatona.
Mikor a csata nem a hős javára látszik eldőlni, miután egyetlen reggelen 20
000 nyilat "lőtt ki", visszavonul meditálni egy fa alá, és jaj mindenkinek,
mikor megnőtt lelkierejével és mesebeli íjjával visszatér a csatába!
Egy nap egy kisvárosi ház udvarába sodródtam, ahol hat derékig meztelen ember
ült. Sivaisták voltak, hindí nyelvű könyveik körül helyezkedtek el, olyan arccal,
mint a csontra rárontó szelindekek, kezükön apró cintányérokkal, valami ördögien
gyors ritmusban őrjöngve énekeltek egy istentelen varázséneket, amely megszállott,
fennsőbbrendű, igen, szinte emberfeletti harsogásával ellenállhatatlanul megragadta
az embert.
Az ilyen ének hallatára az ember legszívesebben az istenek diadalszekere elé
vetné magát. És nemcsak ők, én magam is odavetném magam, ha ilyen éneket hallok.
A felsőbbrendű ember lelki nagyságának ellenállhatatlan diadalénekét.
Ez az ének nem más volt, mint ugyanaz a Rámájana, amelyet olyan fölöslegesen
hosszadalmasnak és hivalkodónak találtam.
Volt köztük
egy ősöreg aggastyán is, aki üdvözölt, de ezt csak késve vettem észre. Miközben
a zene újrakezdődött, folyton arra gondoltam: "Bárcsak mégegyszer rám nézne!"
Valami idegen zarándok volt, nem idevalósi. Úgy tetszett, rokonszenvet érez
irántam. A zene végetért. El voltam ragadtatva tőle. Az öregember viszszafordult
és rámnézett, mielőtt elment. Volt valami a tekintetében, ami külön csak hozzám
volt intézve. Azóta is kutatom, mit akarhatott mondani vele. Bizonyára
valami fontosat, lényegbe vágót. Mintha egyfajta megnyugvással és örömmel tekintett
volna rám és sorsomra, egyben részvéttel és csaknem szánalommal is irántam,
amiről most se tudom, mit jelenthetett.
Itt, Puriban (Orisza tartomány) hasonló benyomásaim támadtak, mint Dardzsilingben: fellélegeztem, hogy más emberekkel is találkozom, nem csak bengáliakkal. De úgy döntöttem, hogy mégis Bengáliában maradok, és végig meg voltam győződve róla, hogy Franciaországba visszatérve nagyon fognak nekem hiányozni az ottaniak, hiszen már itt is hiányoznak. Csak két napja hagytam el Bengáliát és máris sajnálom. Itt elbűvölőek az emberek és folyton rád mosolyognak… na és aztán? Ott viszont az ember - mintha folytonosan a homályban botorkálna.
A héberek istene
messze volt. A Sínai hegyen jelent meg, a távolban, egyetlenegy ember előtt,
dörgés és villámlás közepette, mindezt azért, hogy tíz kőbe vésett parancsolatot
adjon át neki.
Aztán egy napon testet öltött a Fia. Ettől a pillanattól kezdve új korszak köszöntött
a világra. Semmi sem volt többé olyan, mint azelőtt. A világot egyfajta lelkesedés
és biztonságérzet töltötte el.
De a hinduk számára, olyan országban, ahol húsz év se múlhat el anélkül, hogy
egy isten testet ne öltene, és egymagában Visnu is tizenkétszer feltámadt, mindez
semmit sem jelent. Ők különös módon családi bensőségben élnek az isteneikkel,
mintha a fiaik lennének, vagy a lányaik férje. Ezért aztán az imáik (a sakták)
a legrosszabb prózával tartanak rokonságot, és számtalan szitkozódás található
bennük.
Ha egy déli
hindutól megkérdezed, milyen isteneket ábrázolnak a gopuranokon, mindig akad
olyan, aki nem ismeri fel őket. "Annyian vannak", mondja, és arcán
megjelenik a gazdagokra és jóllakottakra oly jellemző mosoly, amely azt jelzi,
hogy nekik nem kell takarékoskodniuk, s ez, úgy látszik, nélkülözhetetlen érzés
a számukra.
Ha az ember, különösen Délen, a templomaikban jár, és százával látja a semmi
jót nem ígérő arcú isteneket, érzi, hogy a vallás nyugati és indiai elképzelése
között áthidalhatatlan a szakadék.
Világos, mint a nap, ez a vallás a démonok vallása.
Másfelől, ha az ember a Rámájanát olvassa, láthatja, hogy a könyv háromnegyede
csupa alávalósággal van tele, az alávalók természetfeletti hatalmával. Démonok,
remeték, alacsonyabb rendű gonoszok, rossz cselekedetekkel, háborúval vannak
elfoglalva, és a féktelen, gondatlan nagy istenek is alig és igen alacsony hatásfokkal
ellenőrzik őket. Dehát akkor mi a különbség isten és ember között?
A különbség egyetlenegy dologból áll. Az istenek varázserővel bírnak. Ugyanolyan
gonoszak vagy még gonoszabbak, mint a hinduk, varázserejüket kizárólag gonosztettekre,
kufárságra és paráznaságra fordítják, és mindezt a legaljasabb cselvetések kíséretében.
Minden más nép lázadozna ez ellen. A hindu azonban nem lázadozik. Nekik csak
a pszichikus erő számít. Legfőbb célkitűzésük még néhány évvel ezelőtt is az
volt, hogy uralmat szerezzenek a pszichikus erők fölött. Aki átkot tud mondani,
varázserővel rontani tud, mindig különös tiszteletben áll előttük.
Egyike a világ legnagyobb és legmegrendítőbb szentjeinek, Milarepa(15)
is fekete mágiával kezdte pályafutását; tizenegy éves volt, amikor bosszúból
feldúlta a vetést, jégesőt zúdított rá, varangyosbékákat, mindenféle förtelmes
állatot szórt szerteszét, lerombolt egy egész házat, lakosaival együtt.
Ezzel kezdte. De később vezekelt érte. És vezeklésének leírása gyönyörűséges.
A hindunak van lelki ereje és bőven él is vele. A jóságból azonban kevesebb
jutott ki neki, mint másoknak. Legfőbb kísértése, hogy lelki ráhatással rosszat
cselekedjen. A jó cselekedet nála merő kivétel.
Európában egy akvárium-teremben általában nagyszámú üvegezett tartály, medence
áll, ahol mindent megtalálni, amit bárhol másutt már láthattunk, többek között
a tányérunkon is. A feliratokon ilyesmi van: "pisztráng", "sügér",
"lepényhal", "csuka", "ponty", három hónapos,
egyéves, kétéves ponty, és így tovább, legfeljebb néha egy macskahal, s ha nagyon
megerőltetik magukat, egy-egy "tarisznyarák" vagy egy polip és két-három
csikóhal.
A madraszi akvárium terme viszont egészen kicsi. Legfeljebb huszonöt tartály
van benne. De talán még két közönséges medence sincsen, többsége pedig egyenesen
elképesztő.
Melyik hal versenyezhetne az Autennarius hipsidus-szal? Hatalmas jámbor kobak,
gigászi filozófusfő, amelynek állába ugyanannyi tudás szorult, mint a homloka
mögé, ebbe az irdatlan állba, amely akár egy fapapucs. Továbbá két uszony, mint
két valóságos mellső láb, amelyre úgy kuporodik rá, mint a varangy vagy a vadkan.
Ha elmozdítja őket jobb vagy balfelé, vagy nekiveti az üvegfalnak, mintha valóságos
kéz volna, alsókarostul, mint két végsőkig elcsigázott kéz, amely már nem bírja
tovább.
Orrán levelibéka-nagyságú taraj, sárga flanellmellényhez hasonló, anyagában
is, amelyből kis pettyek emelkednek ki, az ember nem is érti, hogy ezt a szárnyas
jószágot mért nem falják fel tüstént a szomszédai.
Órákig képes mozdulatlanul folytatni ezt a guggolást, nem hazudtolva meg magát
elbambult arckifejezésével. Mert amíg valami préda eléje nem kerül, meg se moccan.
De mihelyt ilyen a közelébe téved, akkor aztán kinyíló állkapcsával elkapja
és egy nagy kattanással rácsukódik.
Mikor a nőstény tojik, négy méternyi zselatint és tojást ereszt ki magából.
A tetrodonok legtöbb fajtájáról első pillantásra alig lehet elhinni, hogy nem
marokénből vagy valamilyen pizsama-anyagból, ha - a legszebbek esetében - nem
ocelot- vagy gepárd-prémből szabták. Olyanok, mintha ki volnának tömve, fel
volnának fújva, alaktalanok, mint valami tömlő. De ezek a tömlők dühöngő vadállatok
(Tetrodon ollongus, Karam pilacsai); mihelyt közülük valamelyiknek valami baja
támad, elfárad vagy beteg lesz, csapatostul nekiesnek, egyik a farkát kapja
el, másik a mellső mancsát, miközben a többiek annyi húst harapnak ki a hasából,
amennyi csak jólesik. Ez a kedvenc szórakozásuk.
Egyet se látni köztük ép farokkal. Mindig akad köztük egy éhenkórász, amely
belemar a fogával, mielőtt ideje lenne hátrafordulni.
A mindakankakaszi szemében hosszúkás foltsávok láthatók.
Először is gyönyörű fekete szembogara van, fölötte a folt nagy sötétkék sáv,
mint egy csatorna, amely fölvezet a fejebubjáig.
Ha megbetegszik, nem képes vízszintesen tartani magát. Fejét lehorgasztja, farkával
verdesi a vizet.
A skorpióhal csak annyira hal, amennyire egy kicsiny testhez csatlakozó tíz
napernyő képes halat formálni; izgágább is, mint akármelyik kínai hal.
Volt még két egészen különleges halfajta, amelynek sehogysem találtam a nevét.
Egyiknek olyan túlfejlett szemgödrei voltak, mint a neándervölgyi embernek,
valamivel kisebb a másiknak, feltűnően emberi arcberendezése volt, a kaukázusi
fajtából (miközben a halak, nemlétező szemgödrük miatt általában a mongol fajtára
hasonlítanak). Jól kirajzolt, finom, majdnem szellemes szája látni engedi fogait
vagy még inkább szarvalakú kis nyelvecskéjét, amitől olyan, mintha elfintorodna.
Pihenés közben a hátsó uszonya négy vagy öt ráncba bomlik szét.
És még legalább húsz másik fajta látható, amelyek mintha a teljes ismeretlenségből
bukkannának elénk.
Egyesek csodálkoznak
azon, hogy több mint harminc évet leéltem egy európai országban, anélkül, hogy
valaha is eszembe jutott volna bármit is mondani róla. Most, pedig alig érkezem
meg Indiába, tágra nyílt szemmel egy egész könyv írásába fogok.
Csodálkoznom kell a csodálkozásukon.
Hogy is ne írna az ember egy országról, amely új dolgok valóságos özönét zúdítja
rá, és az újjászületés örömével ajándékozza meg.
És hogy is írna az ember egy olyan országról, ahol harminc esztendeje él az
unalom, ellentmondás, a szűkös gondok, vereségek és mindennapi hercehurcák légkörében,
és amelyről már szinte semmit sem tud.
De hű maradtam-e leírásaimban a valósághoz?
Erre egy hasonlattal tudok válaszolni.
Mikor a ló először megpillant egy majmot, szemügyre veszi. Azt látja, hogy a
majom kíméletlenül (bárha nem durván), leszakítja a bokrokról a virágokat. Látja
azt is, hogy gyakran fogát mutatja társainak, kitépi mancsuk közül a banánt,
miközben ő maga ugyanolyan jó banánokat kienged az ujja közül, valamint azt,
hogy a majom belemar a gyöngébbekbe. Látja, hogy a majom játszik és ugrándozik.
Alkalmasint véleményt alkot róla, és belátja hogy ő, a ló, egészen másfajta
élőlény.
A majom ugyanakkor, még gyorsabban kifürkészi a ló legfőbb tulajdonságait, amelyek
nemcsak arra teszik alkalmatlanná, hogy felkússzon a fák ágain, és két mancsa
között tartsa a banánt, hanem mindazokra az egyéb vonzó cselekvésekre is, amikre
a majmok képesek.
Így történik ez a megismerkedés első szakaszában.
Ezt követően azonban, bizonyos mérvű örömmel közelednek egymáshoz.
Az indiai istállókban csaknem mindig van egy majom. Nem mintha jelenléte bármily
látható előnnyel járna a ló számára, miképpen a ló jelenléte sem a majoméra.
Mindazonáltal, azok a lovak, amelyeknek ilyen társaságuk van, jobban dolgoznak
és élénkebbek mint a többiek. Feltételezhető, hogy a majom grimaszai, ugrándozásai,
eltérő ritmusa pihenteti a lovat. A majom pedig szíves-örömest töltené nyugodtan
az éjszakáját. (Az övéi között alvó majomnak állandóan résen kell lennie.)
Ennélfogva meglehet, hogy egy ló sokkal szívesebben él együtt egy majommal,
mint egy tucat másik lóval.
Ha tudhatnánk, mit gondol a ló a jelen pillanatban a majomról, minden valószínűség
szerint azt felelné: "Hát... szavamra, már magam se tudom."
A megismerés nem feltétlenül gyarapszik az idővel. Túlteszi magát a különbségeken.
Megbékél velük. De nem alkalmazkodik hozzájuk. Eme fatális törvény következménye
az, hogy a már régtől fogva ázsiai lakosoknak és az ázsiaiakkal leginkább elkeveredett
népeknek ettől még a dolgok középpontjára nincs rálátásuk, egy nyílt szemű utas
ujja viszont olykor könnyebben rátapinthat.
Ha valaki Gandhi
Hind Swaraj (Indiai önkormányzat) című könyvét olvassa, és azután összehasonlítja
a világ bármely politikusának írásaival, alapvető különbségre bukkan. A Hind
Swarajban jelen van a szentség, legalábbis felismerhetők annak kétségbevonhatatlan
nyomai. Az ifjú Gandhi mániákus, szőrszálhasogató és gyűlölködő szellem volt,
aki sokkal többet beszélt az őszinteségről, mint amennyire tanúságot tett róla,
ezenfelül tele volt érzékiséggel. Később azonban megjavult. Valóságos istenkeresővé
lett. Heti egy napját a hallgatásnak és elmélyülésnek szentelte. Ezért az egynapi
hallgatásért szeretik a hinduk, és ezért szeretem én magam is.
Vannak, akik naivnak tartják azt a kijelentést, hogy "ha az angol állampolgároknak
továbbra is úgy tetszik, hogy Indiában maradjanak, nyugodtan őrizzék meg vallásukat,
éljenek békében, de ne öljenek többé marhát." Engem ez mélységesen megindított.
Ahhoz, hogy valaki azt gondolja az angolokról, hogy egy idegen kedvéért lemondanak
a maguk beefjéről, valóban olyan ember kell, aki hisz a megbékélés eszméjében.
Erről az eszméről nem lehet eleget elmélkedni.
De, fájdalom, a hinduk számára Gandhi csak átmenet.
Valójában elegük van Gandhiból. A népnek talán nem. De az értelmiség már messze
túlhaladt rajta. Ők már megízlelték Európa gyümölcsét.
Az európai civilizáció is vallás. És senki nem képes ellenállni neki.
Benáreszben a legdivatosabb szórakozás a mozi.
Húsz év múlva mindenki fütyülni fog a Gangeszre!(16)
Azelőtt a fehérek civilizációja soha nem kísértett meg egyetlen más népet sem.
A kényelemről szinte minden nép le tud mondani. De ki tud lemondani a szórakozásról?
Nyugat igazi misszionáriusai a mozik, a gramofon és a vasút.
Kalkuttában a jezsuita atyák nem foglalkoznak térítéssel. A felső osztályok
alig nyolcadrésze lett keresztény. De mind áttérnek az európaizációra, a civilizációra,
és kommunisták lesznek!
A fiatalokat nem érdekli más, csak Amerika és Oroszország. A többi ország csak
kéjutazásra jó, nincs crédója.
Azt állítják, hogy az egész európai tudomány (az algebra, stb.) náluk kezdődött,
és ha nekiveselkednek, tízszer annyi felfedezést fognak tenni, mint mi.
Nem lehet megítélni
egy kollegista diákot, amíg "be van kasztnizva". Addig nem az, aki
valójában. A hinduk pedig nyolc évszázad óta idegen uralom alatt senyvednek.
Meg vagyok győződve róla, hogy ha a hinduk uralomra kerülnek, tíz év se telik
bele, és megszűnik a kasztok intézménye.(17) Három évezreden
át kitartott. Most el fogják söpörni. De ez olyan tennivaló, amit csak otthon
lehet elvégezni, idegenek nem szólhatnak bele.
Indiában nem tagadható a bőrszín iránti előítélet. A hinduk a fehéreknek a szagát is rühellik. Ha csak megpillantanak minket, elváltozik az arcuk. Azelőtt bizonyára fordítva történt.
Amerikában vagy
húszféle népség él; de azért az amerikai mint olyan, létezik, talán határozottabban
is, mint megannyi tiszta fajta. A párizsi is létezik.
Méginkább a hindu. Gandhinak tökéletesen igaza van, mikor azt állítja, hogy
India egységes, és csak az európaiak nevezik ezerfélének.
Azért látják ezerfélének, mert még nem találtak rá a hindu személyiség lényegére.
Lehet, hogy én sem találtam rá, de azért bizonyos vagyok benne, hogy létezik.
Himalayan Railway
Siliguriba érkezve
egy keskenynél keskenyebb nyomtávú sínpáron icike-picike mozdonyt pillantunk
meg, hogy azt ne mondjam, póni-mozdonyt, picike vonat elé befogva.
El vagyok képedve. Mi lehet ez? Csak nem merészeli, nem gondolja komolyan, hogy
nekiveselkedik a Himalája lejtőinek?
Hozzá még két részre is van osztva, az egyikben valamicske szén, vagyis a munka
egésze a másikra marad.
Két egészen kicsi vagon is csatlakozik hozzá.
Végül talán még a lépcsőt is észre lehet venni - ha ezt annak lehet nevezni.
Talán egy menyét számára megfelelne.
A kalaptartót se felejtették ki belőle. Egy gyógyszeres dobozka talán elférne
rajta, vagy egy tízes csomag cigaretta.
Világításáról is gondoskodtak. Csak az égő hiányzik. De a foglalatról ítélve,
olyan kicsi lehetett, hogy úgyse világított volna semmit. Jobb lett volna oda
se tenni. Remek.
Szokás szerint egy marhavagon is csatlakozik a szerelvényhez. Biztosan belefér
egy kosár baromfi meg egy negyed tucat bárány.
A mozdony pedig elindul, mindjárt látni is, miféle haditerv alapján.
Először is, alagútnak nyoma sincs. Ekkora kis mozdony számára nevetséges is
lett volna alagutakat fúrni, tisztára kidobott pénz, hát egyszerűen csak kijelöltek
egy dűlőutat, keskeny földnyelvet vágtak a hegybe, és jöhet a menet? Legalább
a teljes panoráma kitárul az utasok előtt.
A mozdony úgy veszi a kanyarokat, mint mi a biciklivel, mindenütt elemében van.
Előre, hátra, apró félkörökbe és kitérőkbe zökken, de mindig visszatalál a helyére.
Ahogy leszállsz az állomáson, két mosolygó kis nepáli nő vár, orrukban arany
karika, olyan kedvesek, a lelkedet is kitennéd elébük, máris fogják a poggyászt
és irdatlan bőröndjeim alatt görnyedve se tűnik el arcukról a mosoly.
Mindenfelé mosolyt látni, igazi, röpke kis mosolyokat; az első mosoly, amivel
a sárga fajnál találkozom, a világ legszebb mosolya.
Végig a fákra kitűzött libegő imaszövegek között kanyargunk.
Előbukkannak a Himalája hófedte ormai.
A földkerekségen
mindenütt meg lehet értetni magunkat jelbeszéddel. Indiában ez lehetetlenség.
Jelzed, hogy sietned kell, menjünk egy kicsit gyorsabban, hadonászol a kezeddel,
amiből mindenki megértené, mit akarsz, mindenki, kivéve a hindut. Neki halvány
sejtelme sincs róla. Még csak nem is biztos benne, hogy jeleket adtál.
Micsoda szorongás puszta jelenlétük is!
És micsoda megkönnyebbülés, mikor az ember a nepáliak közé érkezik, és itt a
mosolyuk, ez a mosoly, amely magától értetődőn nekünk szól, és szíves viszonzásunkra
vár, azt várja, hogy egy kicsit eleresszük magunkat, és irántuk való jóindulatból
abbahagyjuk a magunkba merülést.
Ez a nepáli mosoly, a legszívélyesebb mosoly, amit valaha láttam, szívélyes,
nem kedélyes és nem tolakodó, inkább minden hátsó gondolat nélkül tiszta és
elragadó.
A délszakiak elegánsak.
A hegység merő szellem. A kezek eltűnnek. Kezek játéka, gonosz játéka.
A hegyet csak a szem látja. Lefoszlik róla minden mocsok, minden érzékiség,
a növények ragacsa, a szagok.
Ezt egyébként a hinduk is tudják. Aki valamiféle szentségre áhítozik, végül
a Himaláján "köt ki".
A nepáliak a világ legmagasabb földjét választották lakóhelyül. A közöttük feltünedező
hinduk, még a kolduló barátok, a guruk és a szentek is romlottnak, vagy legalább
is romlásnak indulónak tűnnek.
A nepáliak között
a zömök és határozott gurkhák, akik nem ijednek meg az árnyékuktól, szöges ellentétei
a hinduknak.
A tibetiek, akárcsak a nepáliak szöges ellentétei a hinduknak, de merőben más
okból.
A hindu férfiak általában magasak és nyúlánkak, a nők első látásra szinte megdöbbentően
alacsonyak mellettük. Mintha az ember valami rovarfajta közé keveredett volna:
a nők gyakran egy egész fejjel kisebb termetűek a férfiaknál.
És a férfi bezárja őket a házába. Látni sem lehet őket. A férfi minden. A nő
semmi. Alkalmam volt olyan tibetieket is látni, akik eltérnek a valamivel finomabb
átlag-tibeti típustól, de ugyancsak figyelemreméltóak.
Ez a fajta tibeti férfi nehézkes, nagy, széles, nem szép és faragatlan.
A nő szintúgy nehézkes, széles és magas, nem szép és talán még erőteljesebb
és még faragatlanabb.
Ilyenek lehettek azok a tibeti nők, akiknek hajdan akár öt férjük is volt (természetesen
egy időben), és ha jól sejtem, vajmi szoros gyeplőre fogták őket. Ha valakit
bezártak a házba, azok csakis a férjek lehettek.
Egyszer láttam egy ilyen asszonyt: nála volt a buksza, és a határozott, nagyszájú
parancsnokot játszotta néhány engedelmes, 180 centi fölötti nagy melák férfi
fölött.
Ha a hindunak valami nem sikerül, még ha gazdag is, felesége van, és tíz gyerek
apja, egyszercsak így szól: "Jó, ha így vagyunk, elmegyek koldusnak".
Vagyonát rábízza az unokaöccsére és elmegy koldusnak.
Elfogadott dolog ez. Az élet egy bizonyos fordulópontjához érve nincs más hátra:
koldulni kell, vagy inkább koldus módra élni.
A hindu koldul, öntudatosan és orcátlanul. Olybá tekinti ezt a foglalkozást,
mint a sorsát. A hinduk, akik se nem jók, se nem jótékonyak, úgy járják útjukat,
és úgy is térnek le róla, mint akiknek ez a sorsa.
A kolduló brahman szó nélkül nyit be. Ha adnak neki akármit, szó nélkül távozik.
Ha nem adnak, szintén szó nélkül távozik, de ha valaki csak egy kicsit türelmetlenül
viselkedik vele, azt valamennyi ősével egyetemben elátkozza. Akkor már egy egész
kecskenyáj se téríthetné el őt az átkozódástól.
Késő. A mindig lesben álló istenek csak arra várnak, hogy elindítsák az átok
nyomán beteljesedő katasztrófát.
Ceylonban egyszer egy biciklis fiatalember teljes sebességgel keresztezte az
utamat. Egy pillanat se telt bele, máris mellém lépett, kézen vezetve a biciklijét.
A másik kezét felém nyújtotta, "poor boy, no money". Vadonatúj, sebességváltós
biciklije volt. Ereje teljében lévő, lelkes fiatalembernek látszott. Boldog
voltam, hogy segíthettem rajta.
Vajha egyszer én is koldulhatnék az autómmal, egy együttérző lélekre találva!
A nepáli viszont mosolyogva koldul. Oda van a boldogságtól, hogy találkozott
veled.(18) Külön, személyes örömének tekinti, hogy éppen veled
találkozhatott. Ki is utasíthatná vissza?
A gyerekekről beszélek. (A nepáliak közt nincs több koldus, mint más népeknél.)
Láttukra enyhén görcsbe rándul a szíved.
Mindig kínos, ha eléd kerül egy koldus. Mintha az igazságtalanság árkába botlanál,
vagy mit tudom én mibe.
A nepáliaknál a koldulás egyszerű, szinte testvéries. Ma ő kér tőled. Holnap
majd te kérsz tőlem. Értjük egymást.
A tibeti papok koldulása csupa előkelőség. Kimegy a pap a piacra, megáll egy
kereskedő előtt, kezében picike kis dob, mint egy mangó gyümölcs, amiről két
piros zsinóron két könnyű kis piros cérnagombolyag lóg. Jobbról balra megrázza
a dobot, a két kis golyó koppan rajta. Közben megcsendít egy picike csengőt.
S ezt a parányi zenekart halk, csaknem titkos dallammal kíséri, alig észrevehetően,
mintha nem is énekelné, csak puhán kilehelné, mint valami álombeli sóhajt. Az
egész nem tart egy pillanatig.
Fatálkájába belepottyan némi zöldség, egy marék rizs, azt a szatyrába tölti,
majd tovább lép a következő árushoz, így járja végig a piacot.
Mindig hallani fogom ezt a mentegetőző, távolságtartó, csak az érdekeltek számára
hallható sóhajt, amely visszafogottságában, egyszerűségében, finomságában olyan,
mintha egy beteg még egy utolsó dallamos hangot szeretne kiadni, mikor már nincs
is tüdeje.
Olyan ez a hang, mintha vérző hörgőkön szűrődne át halkan, vagy mintha egy kutyát
tanítanának énekelni, amelyik úgy tanulja meg és úgy ismételgeti a dallamot,
hogy óvatlanul el se választja a szokásos lélegzetvételtől, olyan ez a hang
mint amit a kutyák akkor hallatnak, mikor alvás közben felelnek valamire, s
amit oly közel érzünk magunkhoz.
Olyan a hangjuk, mint a szemük…: ránctalan. Mint az imamalmok duruzsolása. Ez
a másik formája tapintatuknak.
Ha azonban egy láma-kolostorba tévedünk, abba a templomba, ahol egész álló napjukat
töltik, egyik falatozik, másik alszik, aztán cserélnek egymással; és hallgatod, ahogy dörmögve kántálják imáikat, bőröndnagyságú roppant könyveik lapjai
fölé görnyedve, nem ismersz rájuk. A híres orosz basszusoknál mélyebb fekvésű
hangok ezek, bömbölő, trágár hangok, amikről azt hinnénk, hogy csupán csak durva
gúnyolódás és groteszk kifigurázás; de nem, ez az ő naphosszat, szüntelenül
bömbölő hangjuk.
Van egyfajta hangszerük is; egy négy és fél méter hosszú trombita, amellyel
imára hívogatják a környéken a
népet. Víziló nagyságú roppant hangrésen át dörög a
hangja. És ez a hang, amely mindenhol másutt kibírhatatlan lenne, itt a Himalája
ormai között, oly könnyedén és elfoszlón lebeg a tanyák fölött, akár egy sóhajtás.
A dél-indiaiak,
a dravidák, többnyire alacsonyak, elevenek és indulatosak, semmiben nem felelnek
meg az európaiak hindukról táplált elképzelésének.
Ahogy délre érsz, a bőrszín elsötétedik, mintha csupa fekete közé kerülnél.
Az öltözetükből is eltűnik a rózsaszín, és helyet ad a vörösnek, sötétzöldnek
és a lilának.
Az északi nyelvek kerek ája, ója, éje eltűnik, a malajálam nyelvben mintha minden
mássalhangzó szétázna, a tamilban viszont mindegyik erősen megkettőződik, a
tamil nyelv ugyanolyan ősi nyelv, mint a szanszkrit, de egyébként semmi köze
hozzá. Az itteniek nem tekintik olyan "fontosnak" magukat. Rád vetett
tekintetükből semmi se következik. Kevesebb vagy éppen semmi hipnotizmus. Ezek
már nem kérődző barmok. Nem kuporodnak a földre, ha két szabad percük akad.
Egyeseket még állva is lehet látni, sőt járnak is, méghozzá szaporán.
Templomaikban a homlokzaton kint látni az isteneket, a gopuranok, ezek a toronykapuk
az istenek, démonok és óriások piacául szolgálnak. Itt minden isten egy kicsit
démon is. Teljes hosszukban a földre vetik magukat előttük, erőteljesen, (de
minden hacacáré nélkül). Ganésa színe előtt két kis ökölcsapást mérnek a fülük
tövébe. Jobban szeretik a kisebb istenségeket, például a himlő istennőjét. Itt
a vallás veszít szépségéből és békességéből. Már nem tűnik olyan szépnek. Ők
multiteisták, vagyis többistenhívők. Ugyanakkor, gyakran áttérnek a kereszténységre
is. (Ez India egyetlen tájéka, ahol a hívők száma elenyésző.)
Tudják, legalábbis hajdan tudták, miben áll a szómágia.(19)
Egyedül a Szangam-korban 192 jelentékeny költőt tartanak számon, közülük 57
földmívest, 36 nőt, 29 brahmant, 17 hegylakót, 13 erdészt, 7 kereskedőt, 13
Pándja királyt, és így tovább, egy gerencsért meg egy halászt.
Lehetetlen Indiába jönni úgy, hogy ne hajlanánk a kommunizmusra. Ebben az érzésben a szociális kérdés talán csak másodrendű fontosságú. De az indiai társadalomban, mely nem egyenlő mértékkel méri tagjait, oly mérvű a lealjasodás, az emberi méltóság hiánya, hogy kivétel nélkül mindenki bemocskolódik mindabban ami, amit mond és amit cselekszik, a köztiszteletben állók, a brahmanok és a rádzsák, és talán mi is mindahányan, talán még jobban, mint a kisemmizettek.
Feltehetően
az egész világon nincs még egy olyan ország, ahol a bennszülöttek, amikor a
vonaton, a parkban
vagy bármilyen más nyilvános helyen szóba elegyednek veled, Jézus-Krisztusról
kezdenének beszélni.
A hindu el se tudja képzelni, hogy valaki emberfia közömbös lehet a vallás iránt.
Többnyire őszinte szeretettel közelednek Jézushoz, csak azt sajnálják, hogy
nem közöttük támadt fel, vagy legalább nem köztük támadt fel másodjára vagy
harmadjára, szívesen érdeklődnének hogyléte felől.
Mindazonáltal, még az ateista európait is sértené az a bizalmasság, ahogy Krisztusról
beszélnek.
Bengáli kísérőm
kedvesen így vélekedett a déli nőkről: "Ezer járókelő, és egy se szép."
Inkább azt kellett volna mondania: "Tízezer járókelő, és egy se szép."
Nekem mindössze egyetlenegy szépet sikerült látnom.
A férfiak csökött eretnek arcúak. Gyíkra valló arcélek és szemek (különösen
a betegek hasonlítanak a gyíkokra.) Orr, szem, száj összehordva, összenyomva,
mint egy átok vagy egy katasztrófa súlya alatt. Az alacsony homlokok (azt mondanánk,
homlokszíjak), sűrű szőrzettel benőtt koponyák (a fejközépig leborotválva) arra
indítanak, hogy majomnak nézzük őket.
Egy csomó Bourbonfő is, csak zsugorítva, lázasan, hatalmukveszetten és kontyban
végződve.
Ha valamelyikük bármilyen értesüléshez jut felőled, például: hogy harminckét
éves vagy, haladéktalanul tudatja egész szomszédságával, a pályaudvaron tébláboló
utasokkal, a város egész lakosságával. Már messziről kérdezgetik. Amire diadalmasan
válaszolja: "Harminckét éves. Látogatóba jött Indiába!" És ez a döbbenetes
hír úgy terjed, mint tűz a puskaporban.
Úgy bámulnak rád, ahogy az állatkertben bámulják az újonnan odakerült bölényt,
struccot vagy kígyót… Egész India egy nagy állatkert, ahol a bennszülötteknek
időről időre alkalmuk adódik máshonnan odakerült állatfajokat látni.
Ha egy Indiából hazatérő európait megkérdeznek, mit látott, habozás nélkül ezt
feleli: "Láttam Madraszt, meg ezt, meg azt." De szó sincs róla, csak
őt látták. Méghozzá sokkal inkább, mint amennyit ő láthatott.
A hindu csak szoros orrközelben tud beszélgetni.
A szádról kapja el lélegzetedet. Soha nem lehet elég közel hozzád. Tolakvó fejével
és alkalmatlankodó szemével beékelődik közéd és a láthatár közé.
Ilymódon féken tartva áldozatát, sorjázza deklamáló mondatait. És mindezt teljességgel
semmitmondó mondanivalói kedvéért. Valami különös erő készteti a szavalásra,
a prédikációra, miközben a legbanálisabb értesüléseket is a mindenségnek szóló
üzenet fontosságával ruházza fel.
A dél-indiai falvakban, ha egy pillanatra nyugodtan magadra maradnál, máris
vagy tizen gyűlnek köréd, piócaszemükkel rádtapadva, olyan közel, hogy egy köhintéssel
két-hármat is megsebezhetsz közülük.
Ha megszólítod őket, még közelebb nyomakodnak hozzád. Az észak-indiai szaval.
A dél-indiai üvöltözik. Nemcsak éneklése (a dél-lakó dravida lakosságé), a puszta
beszédük is merő kétségbeesés. A francia nyelvről, már azoknak, akik beszélik,
az a szilárd elképzelés alakult ki, hogy fejhangú nyelv, amelyet, ha egyáltalán,
csak különös erőfeszítés árán, és folytonosan a szenvedéstől rettegve lehet
valamiképpen kisajtolni a koponya legfelső rekeszeiből. Kedvünk volna folytonosan
nógatni őket: "Nyugi, nyugi, előbb-utóbb csak menni fog." De veszett
felindulásuknak semmi se szabhat gátat.
A tamil nyelv
átlagosan hatszótagos szavakból áll. De előfordulnak benne tizenötszótagosak
is. Négy szótagon alul a szó nem is szó, csak valami foszladék. Szerintük az
angol nyelv romokban hever. Mik ezek az előljáróknak, névelőknek stb. nevezett
üres buborékok?
A tamil ragozó nyelv. Amit csak lehet, összeforrasztanak. Három szóból egy szó.
Így, illetve bizonyára kissé bonyolultabban jönnek létre tíz vagy talán tizenöt
szótagos szavaik.
Ezek a szavak óriási sebességgel röppennek fel.
A tamilok rálépnek az első szótagra, majd őrületes iramban rohannak rajta végig.
A legvégén kicsit meg lehet pihenni. Így keletkezhetnek kicsiny rések a beszélgetésben.
De a lelkesebbek (és a legtöbbjük ilyen) meg se állnak. És akkor hallhatóvá
válik az a bámulatos gépezet, amely emberfeletti mivoltában ellenállhatatlanul
végbeviszi természettől adott hőstettét.
Minden kiejtett szavuk egy-egy gátszakadás.
Kétségbeesett hadarás, van benne valami alantas és ez a szemükben is visszatükröződik,
ezekben a merev szemekben, amelyek közben mégis összeszűkülnek a kényszeres
látniakarástól, de vajon mit akarnak látni? Szemmel láthatóan kudarcra vannak
ítélve, csak nem tudni, miért.
Amikor énekelnek, a daluk akasztás. Mintha azért énekelnének , hogy felkössék
rá magukat, méghozzá jó magasra. Minden ugródeszka nélkül, egyenesen megcélozzák
a legelérhetetlenebb felső hangokat, kétségbeesetten felkapaszkodnak rájuk,
és a két-három legmagasabb között ingadozva, ott fenn zokognak, szenvednek és
adják a szerencsétlent, mintha készen állnának ezer darabra szaggatni magukat:
ki tudja miért? Majd egyszerre csak hirtelen abbahagyják, két percnyi csönd,
aztán megint felcsimpaszkodnak a magasba, vagy inkább egy ugrással ott teremnek,
még százszor szerencsétlenebbül, mint valaha. Ez a kínszenvedés olykor több
mint egy óráig is eltart.
Imádják rezegtetni hangjukat a mély- és középfekvés között. A már magában is gyors ritmusba egyszerre csak beiktatnak néhány elképzelhetetlen szót, a normális recitálás négyszeres gyorsaságával - a gőzmozdony feltalálása előtt senki nem tett annyit a gyorsaság fokozásáért, mint ők. És mindez, amit nem is kellemetlen hallgatni, egy jelentéktelen, savanykás kis operettízű ponton ér véget, minden lendület nélkül.
Senki se tudná
sietségre fogni őket. Drámáikba, abba az Európában ismeretlen változatokat felmutató
műfajba a világon mindent belegyömöszölnek, tücsköt-bogarat, komikumot, morált,
költészetet, cselekményt, és így tovább. A darab szünet nélkül folyik hét órán
keresztül, kétszáz vagy olykor kétszázötven jeleneten át, ki tudja, hány színváltozással.
És véges-végig csak jelzett mozgásokkal és gesztusokkal, amik azon nyomban feledhetők.
Az egész szórakoztató és mulatságos.
Nem volt mit tanulniuk a filmtől. Már régesrég túl voltak rajta. A párbeszédeket
kitörő hahota fogadja a nézőtéren, elsodró erővel, de aztán egy pillanat alatt
elharapják, lenyelik, mintha nem is lett volna. Könynyítettek magukon, és kész.
Mintha valami erő korbácsolná őket, és azt mondaná: "Gyerünk már, mire
vártok, mit csűritek-csavarjátok?" Elénekelnek egy dalt, majd rögtön mégegyszer
ugyanazt más hangnemben. Egyszerre csak elharapják a dallamot és megint hangot
váltanak. A színészek úgy hagyják el a színt, hogy semmiféle hangulat nem marad
utánuk. A jelenetek a természetes időrend szerint gyorsan peregnek egymás után,
úgy hogy a szamár is megértse. Miután nem alakul ki semmilyen hangulat, semmiféle
közbeszólás nem zavarja meg az előadást. Például: a színen egy nyomorúságos
teremtmény könyörög alamizsnáért. A zenekarból valami tréfás fickó (erős humorérzékük
van, a darabok tele vannak rendkívül mulatságos jelenetekkel), szóval, a tréfás
fickó fogja magát és feldob neki egy annát (mondjuk, egy tízfillérest), mire
az egész nézőtér elkezd filléreket hajigálni a színpadra. Esküszöm, ez az egész
eltartott vagy nyolc-tíz percig, aztán minden folytatódott tovább.
Egy másik alkalommal jelen voltam egy színtársulat utolsó előadásán. Valami
szívettépő, moralizáló darabot adtak.
A nézők közül többen, főként gyerekek, a párbeszéd kellős közepén fölcsimpaszkodtak
a színpadra és virágkoszorúkkal meg naranccsal köszöntötték a színészt, aki
az előbbieket azonnal a nyakába akasztotta, az utóbbiakat a zsebébe gyömöszölte
vagy a kezében tartotta, ahogy tudta. Aztán az előadás zavartalanul folytatódott.
Az európai számára nagyon is zavarbaejtő szokásuk szerint, a női szerepeket
nőnek öltözött férfiak játsszák, többnyire meglehetősen idétlen alakok, de néha
igen szép mély althangjuk van.
"Ezeket a szerepeket - magyarázta nekem egy néző -, nők nem tudnák eljátszani.
Ahhoz túlságosan nehezek(!). Azok a fiatalok, akiket látni fog, gyerekkoruk
óta gyakorolják az elnőiesedést. És ha egy férfi begyakorol valamit, jóval messzebbre
jut, mint a nő."
Ez aztán az érvelés, gondoltam magamban. Ám a színészeket látva, nem kellett
csalódnom bennük. Valósággal nőként viselkedtek, szinte minden pillanatban,
még a háttérben állva is… ami, ha jól mondom, a nőktől nem mindig várható el.
Az alakoskodás azonban mégsem ér fel a természetességgel.
Később Madraszban láttam Sundarambalt, ezt a csodálatosan éneklő tamil színésznőt;
ő az egyetlen igazán szép dravida nő, akit láttam, és hozzá igazi tehetség.
Mintha a vérében egyszerre folyna vér és égetett szesz. Megjelenésével lesöpörte
a színpadról az összes többi nőt (akik férfiak voltak), még mielőtt egyetlen
mozdulatot tett volna (igen keveset mozgott) és elkezdett volna énekelni. Maga
volt a női egészség. Nő volt, testestül-lelkestül nő. A többiek kacérkodtak,
a férfi nem képes nőként természetesen viselkedni. Ezek megpróbáltak nők lenni.
A színésznő megpróbált emberi lény lenni. S ez sikerült is neki. Benne ott élt
az a lényegénél fogva utánozhatatlan valami, ami annál is inkább felkavart,
mert ő maga láthatóan nem törődött vele: a nőiség.
Igen különös
volna, ha az indiaikat, minden pszichikai adottság nélkül is ekkora buzgalommal
foglalkoztatnák az okkult tudományok.
Ha sokan, akik európai nevelésben részesültek, el is veszítették metapszichikai
adottságaikat, mások, főként az alsó kasztokban, akik semmilyen nevelést nem
kaptak és szellemileg kevésbé torzultak, máig is őrzik.
A South Indian Railwaynél dolgozott egy vasutas, mesélték nekem, aki meg tudta
gyógyítani a kígyómarást.
Ha valakit megmart a kígyó, egyik rokona máris rohant a pályaudvarra: - "Hol
az a vasutas?"
- "Szolgálatban van, a vonaton…"
Azonnal sürgönyöztek utána: "Ez és ez, kígyómarás." A sürgöny állomásról
állomásra röpült a vonat és a férfi nyomában.
Aggódva várták a választ. Végre megérkezett: "He will be all right."
Mindenki boldogan tért haza. És a méregnek nem lett hatása.
Mit csinálhatott a vasutas? Egy percre magába szállt egy fülkében. "Ennek
vagy annak a (szentnek vagy kinek?) a nevében kérem, hogy a méreg ne szívódjon
fel." Aztán ment a jegyeket lyukasztani.
Százszámra mentek-jöttek így a táviratok, és a kígyóméreg százszámra vízzé vált.
A hasonló pszichikai adottságok minden kasztbeli, a legfelsők és legalsók között
egyaránt megtalálhatók, még a borbélyoknál, sőt a vargáknál is.
Érthető, hogy egy ilyen országban nem lehet egyszerűen külömbséget tenni ostobák
és nem ostobák között.
Lehet, hogy a vasutas gyengeelméjű volt, semmirekellő fráter, ami nem ritkaság
köztük, mindazonáltal teljesebben tudott élni lénye belső tartalékaival, mint
a főnökei.
Indiában a kritikai szellem nem valami sokat számít.
De ki mondta, hogy a kritikus szellem a világ teteje?(20)
Minél megközelíthetetlenebb
valaki, annál nagyobb a belső élete.
Mint az angolnak, vagy a bengálinak.
Valahányszor egy bengáli írást olvasok, tíz sor elég, máris magával ragad. A
bengáli irodalomban van valami mélyen, egészen igazi, és ez nem a szentsége,
nem is az igazsága, hanem a benső élete.
Ha egy bengálit olvasunk, nem lehet nem szeretnünk.
Mindig megrendítő és jelentékeny. Nem kell leereszkedni hozzá.
"Mintaszerű
útirajz" (le modele des reportages). Így határozza meg a pályakezdő fiatal
költő Ázsia-könyvét, a megírás után tizenöt évvel, az Henri Michaux-ról írt
első monografikus tanulmány szerzője, René Bertelé.
Csaknem egy időben a könyv második kiadásának megjelenésével (1946), amelynek
szűkszavú, érezhetően feszengő (s ebből az állapotból a szellemesen lakonikus
fogalmazásba menekülő) előszavában maga az író éppenséggel nem így vélekedik.
Még kevésbé gondolja így később, abban a már felszabadultabb, elemzőbb "Új
előszó"-ban, amelyet a harmadik, 1967-es kiadáshoz csatolt.
A mai olvasó (főként, aki nem ismeri Michaux egyéb műveit), hajlamosabb az író
e kettős, ismételt önkritikáját osztani. Abban is, hogy könyve "oly messze
esik már tőle", hogy "ketten nem sokat tehetnek egymásért", a
könyv már "nem mélyíthető el", nem javítható, úgy "éli a maga
életét", ahogy megíródott. Valamint abban is, hogy, még később, úgy ítéli,
a könyv "elavult", mégpedig egyrészt "a földrész egykori, egyszerre
eltompult és feszült állapota", másrészt a szerző akkori "naivitása,
tudatlansága és demisztifikációra hajló illúziói" okán; s ezen túl is számos
egyéb körülmény folytán.
Ma, a könyv három kiadása között eltelt idő többszörösének elmúltával, mi is
arra hajlunk, hogy inkább a szerzőnek adjunk igazat. Abban biztosan, hogy az
Egy barbár Indiában minden bizonnyal nem "mintaszerű" útirajz. Se
nem minta, se nem példa. Más. Megismételhetetlenül egyéni és eredeti írásmű.
És mint ilyen, érdemlegesen csak a már beteljesült életmű távlatában értelmezhető.
A Béke a törésekben, a Nyugodjék lázadásban, Vigyetek el, az Ecce Homo, a Hákországban,
a Jövendő, az Útkeresések - Útvesztések (az író egyes mű- vagy verscímei) felől
visszatekintve.
A két időpont
(Michaux önkritikus megnyilvánulásai és a mai megítélés) között azonban meggondolásra
késztető ellenvéleményekkel is találkozunk. Ilyen mindenekelőtt Étiemble professzoré,
aki a francia komparatista irodalomtudomány nagytekintélyű kezdeményezője, s
emellett a Kelet különféle kultúráinak nagy műveltségű, empatikus kutatója is.
Kétkötetes Kína Európában című fontos könyvének (L'Europe chinoise, Gallimard,
1981; 1984) Előszavában Michaux könyvét a francia íróktól származó három legfigyelemreméltóbb
India-könyv között említi, a már Voltaire által "az utazók legjobbjának"
nevezett XVII. századi François Bernier Utazás a Magymogul országaiban című
klasszikus műve és André Malraux híres modern Antimemoárjai mellett (1967).
Mi több, élete végén (mint látni fogjuk, a legeslegvégén) maga a szerző is nagyot
változott ifjúkori műve megítélésében. Erről, igaz, nem közvetlenül a szerzőtől,
hanem a másfél század óta híres bengáli író-dinasztia kortárs tagja, Lokenath
Batthacsárja közvetítésével értesülünk. (Az Attentions ŕ Michaux [("Figyeljünk
Michaux-ra")] című emlékkönyvben olvasható. Bruxelles, 1995.) Az indiai
író már egy ideje kapcsolatban állt Michaux-val (feltehetően éppen az India-könyv
révén is), mikor 1984 októberében, Párizsban átutaztában újból fel akarta keresni
Michaux-t: ami némi nehézségek után sikerült is neki. Beszélgetésük során óhatatlanul
szóba került India is. Batthacsárja (minden valószínűség szerint hitelesen)
ilyen mondatokat ad Michaux szájába: "India merőben rendhagyó Kelet. Messze
esik Kínától. Még messzebb Japántól." - "Az indiai emberek mindegyike
külön kis sziget. Ha nem egész világrész." - "Én végül is elsősorban
a széllel találkoztam ott, a minden oldalról zúgó forgataggal, amelynek középpontjában
mégis nyílt egy láthatatlan rés, ahol semmi se moccant, semmi nem létezett,
csak valami totális üresség… Azt hiszem, én egész életemben valami hasonló ürességet
kerestem."
Lokenath Batthacsárja ezzel búcsúzik a nyolcvanöt éves költőtől - nem tudva,
hogy ezúttal végleg. Alig egy hét múltán, már Delhiben, a Times of India hasábjain
értesül haláláról.
E nyilván hiteles forrás szerint tehát, ez a szerző végső vélekedése egyik legkorábbi
művéről. Meglehetősen talányos. De miért várnánk mást az először Talányok című
versciklusával jelentkező, s mindvégig talányokkal teli életművet létrehozó
írótól? Mindenesetre, e megjegyzéseiből már hiányzik az egykori - igaz, akkor
is ambivalens - viszszavonás.
Magam csak akkor
ismerkedtem meg a szöveggel - és különféle kritikai visszhangjaival -, mikor
a kiadó felkérésére fordítani kezdtem. A költő Michaux-t azonban már régóta
és elég közelről ismertem, úgy is, mint egyike annak a négytagú fordító-együttesnek
(Gera György, Illyés Gyula és Weöres Sándor társaságában), amely éppen egy negyedszázada
az első (és mindmáig egyetlen) magyar nyelvű válogatást készítette verseiből
(Nyugodjék lázadásban, 1972) Miután elolvastam az Un barbare en Asie (melynek
csupán első része az indiai útirajz) 1967-es kiadása élén a Gallimard kiadó
rövid anonim jegyzetét, amely szerint az "kétségkívül Michaux leg-"objektívebb"
és egyben legkiegyensúlyozottabb műve. Úti benyomásait jókedvvel és könnyed
fölénnyel veti papírra" - ahogy előre-haladtam a szövegben, egyre nagyobb
megütközéssel tapasztaltam ennek ellenkezőjét. Éppenséggel túlságosan szubjektívnak
és rosszindulatúnak vagy rosszkedvűnek éreztem (még egy lírai költőhöz képest
is), nem könnyeden, hanem bosszantóan fölényesnek. Feszültnek, indulatosnak
és felületesnek; ha
visszatekintve, mai fogalmazással élnék, úgy mondanám, bántóan empátiahiányosnak;
a másság iránti intolerancia már-már illetlen beavatkozásának abba a nagyon
különös, és még az első világháború utáni Európáénál is nagyobb, és főként régebbi
nyomorúság, valamint egy az európainál is ősibb gazdag kultúra merőben eltérő
világába.
Végig kellett olvasnom, pontosabban fordítanom az előzetes olvasás nélkül fordításba
vett szöveget, hogy megértsem: ezt a könyvet nem az Indiáról szóló útikönyv-
vagy riport-irodalom környezetében és viszonylatában lehetséges megérteni, csakis
Michaux életművének részeként. Michaux irodalma pedig éppenséggel nem "illedelmes"
irodalom. Talán túlságosan is nem az. A századeleji "illemtelenek"
között is valószínűleg az egyik legilletlenebb.
Sokáig úgy gondoltam, a később vitathatatlanul nagy költővé váló szerző itt
figyelmbe se veszi egy többezeréves hatalmas kultúra megejtő és bizarr gazdagságát;
se a védikus, se a tantrikus bölcsesség alakító erejét (amely például olyan
egyedülállóan széppé tudja faragni az öreg hinduk arcát - amit pedig ő maga
is észrevesz, egyikeként egészen ritka pozitiv észrevételeinek); a tanagrák
páratlan gyöngédségét, az erotikus szobrászat minden ezirányú kerteléstől mentes,
keresettségében is lefegyverző természetességét, és így tovább. Csak azt hajlandó
látni, a mindennapok nyomorúságos esetlegességében, hogy mindebből semmi sem
érvényesül az "életben"; pontosabban ennek az egész "csodának"
a látszólagos hiábavalóságát hajlamos meglátni; s még erre is csupán közvetve
utal. Vagy éppen: hogy ennek tükrében még maga a múlt is átalakul: elveszíteni
látszik önmagát; ahogy szinte egyetlen műalkotás-leírásából kitetszik: ahol
még a Tádzs Mahal hihetetlen márvány-plasztikája is oly üresen száll el előtte
a levegőben, mint egy feleresztett léggömb. Mint maga írja, a Rámájana 125 000
és a Mahábhárata 250 000 verssorában egyet sem talált, amelyik kielégítette
volna költői igényeit!
Fáradhatatlanul és szenvedélyesen csak egy mára mélységesen elmaradt civilizáció
nyomorúságos, Európából nézve nehezen elviselhető leprafoltjait regisztrálja
mindenen, amelyekért nem is érdemes a helyszínre, a "tetthelyre" zarándokolni,
elég hozzá az európai fölény (bár sokban igazolható), mégis előítélete.
Csakhogy azt kell tudni, hogy a fiatal Michaux nem (vagy elsősorban nem) európai
fölénnyel, hanem a 14-es háború utáni Európa európai szégyenérzetével és kisebbségi
érzésével, egész további életére kiható mélységes kiábrándulással érkezett Indiába.
Mint ahogy kevéssel előbb már menekülésének első állomására, Ecuadorba is.
A háború utáni generációnak abba a sorába tartozott, amely a támasznélkülinek
érzett valóságból a valóságfölöttibe akart kapaszkodni; amely a századvégi két
kölyök-költő-próféta, Rimbaud és a magát Lautréamont gróffá előléptetett Isidore
Ducasse sötét nyomait követte a szinte nyomtalan pusztulásba, hogy azok halála
után negyedszázaddal porhüvelyük alól támadjon föl a szürrealisták fergeteges
lázadása. Michaux "intézményesen" sosem tartozott a szürrealistákhoz;
még hozzájuk se akart tartozni, mint ahogy senkihez se. Róla is elmondható,
amit Philippe Soupault Lautréamont-ról ír: "Sosem fog történelmi személyiséggé
változni. Kívül áll az irodalom történetén éppúgy, mint az erkölcs történetén."
Lautréamont előre látta: "Utolsó órámon se fogtok látni..." És huszonnégy
évesen nyomtalanul eltűnt a történelem szeme elől. Rimbaud, miután képzeletben
Egy évad(ot) a pokolban töltött, leszállt a valóságos afrikai pokolba, hogy
halálos betegen térjen vissza, és ismeretlenül haljon meg. Michaux szinte az
emberi élet végső határát érte el, de kivonulása a világból kezdettől fogva
végleges volt. Első írásait már Aki voltam címmel adta ki huszonkét éves korában
("Qui je fus", 1922), s ezzel mintegy eltemetve magát, indult neki
a világnak. De az ő számára azért mégis lett visszatérés. Először az Andok és
a Kordillerák között próbálta megtalálni újdonsült önmagát, európai látszathalála
után. Mert ő is azzal indult el, amivel Rimbaud: "Megvetlek, Európa! Únt
gátú, ócska föld" (Tóth Árpád fordítása). De kiábrándulásában ő is, mint
említett ősei, csak újabb kiábrándulásra bukkant. Az Andok és a Kordillerák
között éppúgy, mint utána a még ősibb Indiában. A "megvetett" Európa
után Dél-Amerika csúcsain is "a rossz mezítlensége" várta. ("Cordillera
de los Andes"). Mi más várhatná a kasztok és nyomorúságok Indiájában? Csak
ugyanaz, s talán még kétségbeejtőbben, mint Európában. "Elő"-ítéletnek
mondható-e (akár még idézőjelbe téve is), ha egy fiatal európai költőt, aki
az európai viszonyokat sem bírja elviselni, s azok elől igyekszik menekülni
ősibb kultúrák távoli világaiba, még mélyebb kiábrándulásba dönt, ha 1931-ben
Kalkutta kellős közepén utcahosszat ilyen kiáltozásokat hall: "Vigyázat,
közelben tartózkodó brahmanok! egy nyomorúságos érinthetetlen-szemét jár erre,
egy söpredék."? Se itt, se amott "nem találkozott még az igazi emberrel".
"Nem láttam az embert, aki embernek számít", mondja az Ecce Homo című
versében. "De hallottam énekét, mint röhejt, mint görcsöt". (Weöres
Sándor fordítása). És a Jövendő: "Soha de Soha, nem, bármit tennétek is,
SOHASEM fogjátok tudni elképzelni, milyen nyomorúságos egy külváros volt ez
a mi Földünk."
Michaux nem az indiai másságot nem tudja elfogadni, hanem a minkséget, a magunk
mindnyájunkságát, a kikerülhetetlennek és megváltoztathatatlannak érzett emberi
sorsot, a Malraux által (vele egyidejűleg, és ugyancsak a Távol-Keleten) megnevezett
condition humaine-t - Indiában sem. De hiszen tudhatta volna előre, mondhatnánk.
Csakhogy a naivitás, akár a végső naivitás is, a művészet egyik nagy fegyvere
minden rossz ellen. És a csalódás, minél nagyobb, annál inkább magában hordozza
- mintegy önmagaként - a reményt is.
Valóban: Michaux könyve szinte minden fejezete végén vesz egy nagy lélegzetet
is - a nagy fuldoklás után. Az Egy barbár Indiában végén is; még inkább az egész
könyv, az Egy barbár Ázsiában befejezésében. Ezt illeszszük most hozzá a mi
kötetünk szövegéhez:
"Mi a civilizáció? Zsákutca.
Nem, Konfuciuszt sem lehet nagynak nevezni.
Nem. Csin Si huang-tit sem, Gautama Buddhát sem.
De azóta sem tett náluk különbet senki se.
Minden népnek szégyenkeznie kellene a maga történelme miatt.
Európában természetesen éppúgy, mint Ázsiában.
Mindnyájuknak a jövőben kellene keresniük a maguk Történelmét."
Ez ma is, "mindnyájukra" nézve is érvényesnek tekinthető. (És talán
ez is, így is fog történni - Európában is, az Andok csúcsain és a Himalája alatt
is… valamikor…)
Somlyó György
1)
Kivéve a buddhizmust, de a buddhizmus már régóta kivonult Indiából. Túlságosan
tiszta számukra.
2) Az ő számukra az embernek nem két karja van, hanem nyolc,
vagy tizenhat, vagy húsz, akár egész testéből meredezhetnek kifelé a karok.
Milyen képeslapokat árulnak Indiában? Kizárólag olyanokat, amelyek mágikus szempontból
ábrázolják az embert. Fénypászma a homlokon, a köldökön, a nemiszerven… virágok,
természeti erők… Ilyen az ő emberük.
3) Mondanom se kell, hogy a mi kettős vagy hármas tagolásunknak
sincs több köze semmilyen valósághoz. "Lelkes vagy lelketlen, meleg és
hideg, a tengeri betegségre hajlamosak, és nem hajlamosak." Annak ellenére,
hogy a természettudományok, a fizika megmutatta nekünk, és tudtuk is, hogy a
dolog nem ilyen egyszerű, mégis folytatjuk a kettős tagolás alkalmazását, a
feltevések megosztásában, olykor olyan megszorításokkal, mint "igen, de…",
"tovább még…"
Az indiai mindent előre lát.
És ha nem áll rendelkezésére a 34 elem egy kérdés tagolásához, kitalálja hozzá
a még hiányzó 10-et vagy 15-öt.
Akár az az európai, aki, sejtelme se lévén egy bizonyos ügyről, mégis rögtön
belekezd a hármas tagolásba.
4) Figyelmesen végigolvastam Ráma és Szíta házasságának elbeszélését.
Kétségkivül ragyogó leírásnak szánták, de csupán a szándék volt meg hozzá.
5) Megőriztem néhány képeslapot azokról a templomokról és szobrokról,
amiket láttam.
Az arcok szépek, eltűnődve merülnek alá a gyönyörben.
A roppant nemi szervekkel ékes testek a legkülönbözőbb pozíciókban láthatók,
az önkielégítését is beleértve.
6) Véleményem róluk meglehetősen naiv volt. Mert nem csupán
két különböző férfit láttam, hanem egy helyzetet, és ezt hajlamos az ember aszerint
érzékelni és megítélni, hogy az a múltban alkalmat adott a megvetésre, a támadásokra
és a gyilkosságokra.
7) látszatra
8) Ez a sajátosság azóta már korántsem ilyen szembetűnő. A
gyakori találkozás más népek filmjeivel és filmeseivel szemlátomást megváltoztatta.
9) A hindut az ondó misztikus elragadtatásba hozza. Álcázott
istennőinek egyikét látja benne. (Lásd: Atharva-véda, VIII. könyv, IX, himnusz).
10) És mégis, mihelyt dolgozni kezdenek, elvesztik a jóhírüket.
És úgy tűnik, rá is szolgálnak erre.
11) A hindu doktrina szerint fölösleges valakit anyagi segítségben
részesíteni, valóságosan, vagyis szellemiekben kell segíteni, de még az is vajmi
nehéz. Dhan Gopal Mukherji így határozza meg a kórházat: az ámítás háza, ahol
az emberek, azzal, hogy jót cselekszenek, csak lelkük fejlődését késleltetik.
12) A legutolsó kis színháznak is megvan (mocskos és "cukros"
díszletei mellett) a maga két reflektora, hogy élesen, jól megvilágítsa a hamis
gyémántokat és az üveggyöngyöket.
Vegyük ki az indiai irodalomból az ócska dicshimnuszokat és magasztalásokat,
és minden műnek legalább egyharmada azonnal eltűnik.
13) Ennek az (1930 körüli) kornak legjelentősebb filmjeiről
beszélek, ezek se mutatnak mást, csak isteneket, és az istenek és rádzsák szolgálatában
álló brahmanokat.
14) Köztudomásúl, hogy a leigázottak természete vonzza magához
azt, aki kész elnyomni őket és parancsolni nekik. Az elnyomottak nemcsak vonzzák,
de előbb-utóbb meg is teremtik maguknak a zsarnokot. A kettő egy pár.
Az egyik hindu típus az engedelmes, türelmes, apatikus, aki inkább mindenkire
mindent ráhagy, semhogy valamibe be kelljen avatkoznia, még akkor se, ha erre
egész személyisége rámegy (a Bhagavad-Gítában pompás példát találunk erre),
ez az igen gyakori típus elkerülhetetlenül rátalál valakire az ellenkező hindu
típusból, aki mindezt kihasználja. Mindenekelőtt azzal, hogy beletaszítja, majd
belekényszeríti abba az alantas és szűkös kasztba, amelyet az menten elfogad.
15)
A példa rossz. Milarepa tibeti volt. Később Marpa lett a mestere. Nem lehet
tudni, élt-e Indiából származó boszorkánytudományával.
16) Micsoda tévedés!
17) Újabb hamis jövendölés. A forradalom még kitörésére vár.
Ki fog törni. Egy nap megtörténik a robbanás, amely annál nagyobb és rettenetesebb
lesz, minél tovább halasztják. Nemcsak az európaiak emelték fel szavukat elborzadva
a látványtól, a szörnyűséges egyenlőtlenségek, igazságtalanságok, kegyetlenségek,
megszorítások, korrupciók láttán, amelyek a földi javakat és a vallást maguknak
kisajátítóktól tudós álszentségeikbe burkolózva, természetszerűleg más elnevezést
nyertek. Akad számos indiai is, aki mindezt leleplezi, és förtelmesnek nyilvánítja
- minden kockázat és veszedelem ellenére is. Egy 1963-ban emigrált, brahmanok
kasztjából való hindu, V. S. Naipaul, An Area of Darkness című könyvében botrányosnak
nevezte szülőhazáját.
18) Dardzsilingről van szó. Indiában. Mert otthonukban, Nepálban,
ahová csak később jutottam el, nem emlékszem, hogy valaha is hasonlóval találkoztam
volna.
19) A legszorosabb értelemben vett mágiáról van szó. Tulszídász
Rámájanajának puszta olvasása feloldoz minden bűn alól.
Tulszídászt, aki a Rámájanát és Hanumán meg a majomhadsereg kalandjait megírta,
akármilyen hírneves költő volt, a király tömlöcbe vetette.
A tömlöcben folytatott meditációjából született Hanumán és a majomhadsereg,
akik kifosztották és felszabadították a palotát és a várost.
Ki lehetne írni egy pályázatot: Melyik európai költő, tudná ezt utánna csinálni?
Melyik tudna ehhez a vállalkozáshoz összetoborozni akárcsak egy egeret?
20) A példa nem bizonyító erejű, hiszen éppen a ritkaságával
hívta magára figyelmemet, miután az indiaiak látszólag kevésbé hajlanak a természetfölötti
gyógyításra, mint az európaiak.
Ebben az okkult tudományokat és csodákat kedvelő országban, ahol hosszú időkön
át a rendkívüli parapszichikus műveletek tucatjait végezték elméletben és gyakorlatban
egyaránt, bizonyos titkos ismeretek, meglehet tanítványok híján, kezdenek eltűnedezni.
Semmi se tart örökké.
A XIX. században még tátottszájú tömegek bámulták a fakírok hősi mutatványait,
de ezeket ma már alig fedezhetjük fel.
A haladást lássuk-e ebben, a magasabb szint felé törekvést?
Most a leghíresebb, legkívánatosabb és legkeresettebb az olyan hinduk feltűnése,
akik puszta nézésükkel és közelségükkel képesek bizonyos megkönnyebbülést, vagy
inkább belső vitális erőt kelteni, amely ellenáll a felmerülő gondoknak és aggodalmaknak.
És olyan mesterekre van szükség, akik képesek a szamádhi állapotába elvezetni
bennünket.
Fegyelmezett századunkban a hatha jóga sokféle edzése és gyakorlata is új, szinte
általános elterjedésnek örvend.
...