Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Tartalom

Következő

AZ OLAJÁRUS ÉS A KURTIZÁN

Kalanddal ifjú hogyne büszkélkedne!

Szerelem tengere hullámot se vetne?

Csinos külső híján pénz hogy nyerjen szívet

S mit ér vonzó arcod, hogyha kong a zsebed?

Ám hiába külszín s a pénzed sem segít.

Ha a tetszés vágya s udvarlás nem hevít,

Kellemes külső, figyelmes tekintet,

S vetélytársaid közt elsőség megillet.

Hogyan kell az asszonyok kegyét megnyerni? Ez a költemény itt fenn, amely a »Holdfény a Nyugati Folyón« mértékét követi, dióhéjban felel a kérdésre.

»Az örömlány a csinos arcot nézi, a kerítőnő meg a pénzt kedveli« – tartja a mondás. Így a szemrevaló és tehetős fiatalember nemcsak kellemes hölgyeket, hanem uralkodó helyzetet is szerez magának a kurtizánok városrészében, és valamennyi kalandját diadalmasan végzi.

Van azonban valami, ami még ezenfelül is szükséges, és ez a figyelem. Az udvarláshoz olyan nélkülözhetetlenül hozzátartozik, mint a cipőhöz a felsőrész vagy a kabáthoz a bélés. A figyelmes udvarló a leány vonzóerejét megtízszerezi, hibáit lecsökkenti, mert ugyan melyik nő tudna ellenállni a gyöngéd szavaknak, amelyekkel a tetszését és nem tetszését leső férfi kedves tapintata elárasztja? Ez az, amit úgy hívnak: figyelem.

A szerelem versenyfutásában a pálmát a figyelmes udvarló viszi el; csinos külső, a gazdagság helyett ez az erény fegyvere. Gondoljunk csak Cseng Jüan-ho esetére. Mikor Li Ja-hszien a hóesésben találkozott vele, megesett rajta a szíve, hímzett ruhájába burkolta, válogatott falatokkal táplálta és végül feleségül ment hozzá. És mindez nem a kellemes külsejéért, nem a vagyonáért, csupán azért történt, mert Cseng olyan figyelmes fiatalember volt, hogy nem bírt tőle elszakadni. Emlékezzünk arra az esetre, amikor Li Ja-hszien beteg lett és lóhúslevest kívánt inni. Cseng a legjobb lovát ölte meg a kedvéért. Egyetlen ilyen esemény elég ahhoz, hogy a lány szívét megnyerje. És amikor végül Cseng az államvizsgán elsőként végzett, és Li Ja-hszien felesége rangot kapott, a kereplős koldus udvari tanácsos lett, aki nyomorult viskóját otthagyta, hogy azután márványpalotában és selyemtakarók között lakjék. Emlékezetük pedig nemzedékről nemzedékre szállt.

Szerencsénk estelén az arany sem ragyog,

Szerencsénk hajnalán a vas is mosolyog.

Az első Szung császár trónralépését követő hét uralkodó idejében a nép békében és biztonságban élt. De attól fogva, hogy Huj Cung császár hitvány minisztereket nevezett ki és minden idejét szórakozásokkal töltötte, az országos ügyek helyett a ligeteken és a mulatókerteken járt az esze, alattvalói közt nyugtalanság kezdett úrrá lenni. A Csin-tatárok kihasználták a zavart és betörtek az országba. A virágok szép birodalmát összerombolták; a császárt és fiát fogolyként északra hurcolták. A béke csak akkor állt helyre, amikor Kang herceg agyaglován átkelt a Jangcén, és mint Kao-cung császár délen megvetette a lábát. Ezekben az évtizedekben a nép leírhatatlanul sokat szenvedett.

Az északi birodalom fővárosán, Kajfengen kívül fekvő Anlo faluban élt egy ember, név szerint Hszin San; a feleségét leánynevén Jüannak hívták. Szatócsboltjuk kényelmesen eltartotta őket. Gabonát, lisztet, babot, teát, bort, olajat, sót és hasonló dolgokat árultak. A már negyvenedik évét is betöltött Hszin Sannak nem volt fia, csak egyetlen leánykája, a szép és okos Jao-csin. Hetedik évében falusi iskolába került és egy-kettőre megtanult olvasni. Tízéves korában verseket írt. Tizenkét éves korára tökéletesen értette a költészetet, a sakkozást, a szépírást és a festészet művészetét. És az ügyesség, amellyel a tűt kezelte, mindenkit bámulatba ejtett. Mintha minden képessége a természet ajándéka lett volna.

Hszin Sannak nem lévén fia, előrelátóan olyan vőről akart gondoskodni, aki öreg napjaiban majd támasza lesz. Ám az ilyen ragyogó képességű leány számára nem könnyű megfelelő férjet találni, így aztán minden házassági ajánlatot visszautasított. Ez éppen arra az időre esett, amikor a Csin-tatárok betörtek Kínába és elfoglalták Kajfenget. Az első miniszter megadta magát és a főváros felszabadítására összegyűlt erősítő csapatokat nem engedte előnyomulni. Az ellenség – ereje így megnövekedvén – ostrommal vette be a várost. A császárt és a fiát elfogták, a külvárosi nép öreget és fiatalt magával cipelve eszevett félelemben menekült. Hszin San feleségével, tizenkét éves lányával, hátukon batyuval a menekülőkkel együtt szintén útra kerekedett. Rémülten, mint eltévedt kutya, és gyorsan, mint a hálóból szabadult hal, éhen-szomjan, fagyoskodva törtettek előre. A tatárok nem is érték utol őket, de néhány megvert kormánycsapattal találkoztak.

A katonák, meglátva a batyukkal megrakodott menekülőket, kiabálni kezdtek: »Jönnek a tatárok!« – És a nép megriasztására mindenfelé tüzet gyújtottak.

Az est beálltával a menekülőkön páni félelem lett úrrá, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, anélkül, hogy egymásra ügyeltek volna. A csapatok kihasználták a zűrzavart, s aki nem akart szépszerével osztozni velük, azt kirabolták, leütötték. Felfordulást a felfordulásra és szerencsétlenséget a szerencsétlenségre halmoztak.

A katonák Jao-csint is ide-oda lökdösték, taszigálták, a kislány elesett és mire feltápászkodott, szülei eltűntek. Kiabálni nem mert s az éjszakát az út mentén, egy elhagyott sírgödörben töltötte, de reggel, amikor kimerészkedett, szeme csak a szélkergette port és a holttestek takarta utat látta. A menekülteknek, akikkel együtt tette meg az eddigi utat, nyoma veszett. Keserves sírásra fakadt, szüleit kereste, de sejtelme sem volt, merre induljon. Mit tehetett volna egyebet, könnyeket hullatva dél felé tartott. Éhesen, kimerültén még egy mérföldet sem haladt, amikor vályogkunyhót pillantott meg. Elhatározta, hogy bemegy és vizet kér. Odaérve azonban csupán egy összeomlott, elhagyatott kalyibát talált: lakói régen elmenekülhettek. Most már leroskadt és a vályogfal tövében olyan fájdalmasan zokogott, mintha a szíve akarna meghasadni.

Ebben a pillanatban, mintha csak a sors rendelte volna, nem más toppant elébe, mint éppen Hszin szomszédja, Pu Csiao, a hírhedt naplopó csavargó. A kormánycsapatok őt is elszakították a maga csoportjától, s így magánosan vándorolt. A sírásra odasietett, hogy megnézze, mi történt.

Jao-csin gyermekkorától fogva ismerte az embert és magános elhagyatottságában a szomszédot barátnak nézte. Szemét megtörölte és felállt, hogy üdvözölje.

– Nem láttad a szüleimet? – kérdezte.

Pu hirtelen ilyen gondolatokat kezdett elméjében forgatni: »A kormányzói csapatok tegnap kiraboltak, alig van valami pénzem. Itt az égből pottyant segítség! Ez a leány aranyat ér!«

Felelni azonban hazugsággal felelt:

– Szüleid egészen kétségbeestek elvesztésed miatt. Előrementek és szavamat vették, hogy ha megtalállak, visszaviszlek hozzájuk. Biztosítottak a gazdag jutalomról.

Jao-csin értelmes gyermek volt, de szorult helyzete mégis hiszékennyé tette, és teljes bizalommal csatlakozott Puhoz.

Azok közt, kik egymást meg se látták,

Szorultságban nő meg a barátság.

– Szüleid éjjel-nappal úton vannak – mondta a kislánynak Pu s közben adott neki valamit elemózsiájából – ha nem találkozunk velük az úton és meg akarjuk őket találni, Csienkangnál át kell kelnünk a folyón. Útközben úgy bánok veled, mintha a leányom lennél, te meg szólíts engem apádnak. Egyébként még azt hinnék az emberek, hogy eltévedt kislányokat rabolok, s az nem lenne valami kellemes, érted?

Jao-csin beleegyezett. Ezután akár gyalogszerrel utaztak, akár hajón, úgy viselkedtek, mint apa és leánya.

Csienkangba érve hallották, hogy a tatár vezér negyedik fia csapataival éppen át akar kelni a folyón, így attól tartottak, hogy Csienkangban nem lennének biztonságban. Arról is értesültek, hogy Kang herceg Hangcsouban, amelyet azután Linannak nevezett el, trónra lépett. Mindez arra késztette őket, hogy Zsuncsouban bárkába szálljanak és Szucsou, Csangcsou és Hucsou érintésével a déli fővárosba hajózzanak, ahol aztán egy kocsmában szálltak meg.

Igen ám, de a Kajfengtől Linanig tartó ezer mérföldes utazás Pu minden ezüstpénzét felemésztette. Az utolsó fogadóban már a kabátját kellett eladnia, hogy számláját ki tudja fizetni. Egyetlen vagyona maradt: Jao-csin, és már égett a vágytól, hogy élő áruján túladjon. Mihelyt meghallotta, hogy a Nyugati Tónál lakik egy kerítőnő, bizonyos Vang asszony, aki leányokat vásárol, elhívta a kocsmába, hogy becsülje meg az áruját és tegyen ajánlatot. Vang asszony, látva a csinos lánykát, felajánlott érte ötven ezüst tallért, és Pu, a pénzt elzsebelve, tüstént elvitte a leányt a kerítőnő házába.

Pu nagy ravaszul így szólt Vang asszonyhoz:

– Ez az én tulajdon lányom. A szívem vérzik, amikor el kell válnom tőle. – És álnokul így folytatta: – Ha türelmesen bánsz vele, minden kívánságod teljesíti, de kedvesnek kell hozzá lenned!

A leányhoz meg így beszélt:

– Vang asszony a rokonom. Ameddig szüleid keresésére megyek, nála hagylak, ha majd megtaláltam őket, érted jövök.

Így esett, hogy Jao-csin őszinte örömmel ment Vang asszonyhoz.

Az okos kisasszony – mily szomorú eset!

Ilyen balvégzetű kelepcébe esett.

Vang asszony Jao-csint új ruhába öltöztette: egyik belső szobájában szállásolta el; naponta jó táplálékot meg teát adott neki, és oly kedvesen beszélt vele, hogy a leány nemsokára egész otthonosan érezte magát. De amikor már több nap is eltelt, és Pu Csiao semmit sem hallatott magáról, Jao-csinben újra felébredt a szülei utáni vágy, és könnyes szemmel kérdezte Vang asszonytól:

– Pu bácsi miért nem jön vissza?

– Miféle Pu bácsi?

– Pu úr, aki idehozott.

– Azt mondta nekem, hogy az apád.

– Az ő neve Pu, az enyém Hszin.

Aztán elmondta, hogy a fővárosból menekülve, hogyan vesztette el szüleit, hogyan találkozott Puval, aki mindent ígért neki és Linanba hozta.

– Ezt nem hittem volna! – kiáltott fel Vang asszony. – Úgy hát árvagyerek vagy, rák olló nélkül! Megmondom neked az igazat: Pu barátunk ötven ezüst tallérért eladott nekem. Mi itt leánykereskedéssel foglalkozunk, már vettem is három-négy lányt, de egyik sem valami szép. Mivel megtetszettél nekem, úgy bánok veled, mintha saját gyermekem lennél, és ha egyszer felnövekedsz, kezeskedem érte, nem fogsz szükséget látni.

Jao-csin egyszerre megértette, hogy Pu rászedte, és zokogásban tört ki. Jó ideig vigasztalhatatlan volt.

Vang asszony most új nevet adott neki, és ettől fogva a házban mindenki Vang Mejnek szólította. Megtanult hangszeren játszani, énekelni, táncolni, és valamennyihez kiválóan értett. Tizennégy éves korára annyira elbájoló hajadonná serdült, hogy a linani ifjak szépségének hódolva, gazdag ajándékokkal halmozták el. Voltak, akik a női géniuszt csodálták benne, és amikor kiderült, milyen szépen és ügyesen kezeli az ecsetet, naponta ajtajánál tolongtak, csak hogy egy szépen írt sort vagy egy költeményt kapjanak tőle. Nemsokára olyan híres lett, hogy csak Virágkirálynő néven emlegették. Néhány ifjú a Nyugati Tónál a következő költeményben dicsőítette:

Leányok közt egyetlen, virágok közt tündöklő,

Ecset ritka művésze, festő és híres költő,

Hangszereken és táncban, énekben nincsen párja,

Nyugati Tónak mondják, Hszi Si volt a mintája,

E csodálatos lánynak nincs földi vetélytársa.

Szerencse választottja, ezerszer boldog férfi,

Ily sugárzó ajándék a halált is megéri.

Mikor Jao-csin tizennégy éves lett, a meglett férfiak is megjelentek, hogy a híres szépség első éjszakájáért versenyezzenek. Ő azonban mindenkit visszautasított. Ami Vang asszonyt illeti, ő úgy becsülte a leányt, mintha színaranyból lenne, és látva, hogy Virágkirálynő ellenkezik, nem mert szembeszállni vele.

Egy újabb esztendő múltával Vang asszony megkérdezte Jao-csint, hajlandó-e már vendégeket fogadni? A leány azonban rendíthetetlen maradt.

– Mindaddig nem egyezem bele, míg szüleimmel nem találkozom, s az ő engedélyüket meg nem nyerem – jelentette ki.

Vang asszony magában háborgott, de óvakodott attól, hogy a leányt megsértse, és hallgatott. Egy szép napon azonban bizonyos Csin nevű gazdag férfi jelentkezett, aki a Virágkirálynő első éjszakájáért háromszáz ezüst tallért ajánlott fel. Ez a hatalmas pénzösszeg Vang asszonynak ravasz tervet sugalmazott. A terv Csinnek is tetszett. A Hold ünnepének estéjén Virágkirálynő meghívást kapott a Nyugati Tóra, hogy csónakból gyönyörködjék a hullámokban. A kerítőnő néhány csinos ajándékkal mulattatta s közben addig itatta a leányt, míg az részeg nem lett. Ekkor hazavitték Vang asszony házába és lefektették az ágyra. Másnap hajnalban felébredve, megértette, hogy tőrbe csalták és szüzességét elvesztette. Szerencsétlen sorsán keseregve felkelt, felöltözött, levetette magát az ágy melletti bambuszkerevetre és arccal a falnak, csendesen sírdogált. Amikor Csin úr közeledni akart hozzá, úgy megkarmolta az arcát, hogy a vér kiserkent belőle. Mivel ez már nem volt benn az alkuban, Csin úr, ahogy kivilágosodott, szedte a sátorfáját, és mire Vang asszony utána ment, hogy marasztalja, már el is párolgott.

Szokásban volt, hogy a ház úrnője szerencsekívánattal üdvözölje a férfit, akivel az örömlány első éjszakáját töltötte. Ilyenkor a többi kerítőnő is megjelent jókívánságaival. Több napig tartó ünnepséget is szoktak rendezni, és a fiatalember rendszerint egy-két hónapig is ottmaradt, vagy néha húsz napig, de legalább két hétig. Így aztán Csin úr váratlan, korai távozása hallatlan esetnek látszott. Vang asszony rémüldözés közepette magára kapta ruháját, felrohant; Jao-csint ott találta a kereveten, arcát könnyek borították. Abban a reményben, hogy rá tudja venni a lányt több vendég fogadására, igyekezett mentegetni magát a történtekért. Virágkirálynő azonban szót sem szólt, s a kerítőnő végül is magára hagyta.

Jao-csin egy álló napig sírt, nem evett, nem ivott, és kijelentette, hogy sokkal betegebb, mint hogy le tudjon menni vagy éppen vendéget fogadjon. Vang asszonyt ez a viselkedés kihozta a sodrából, s már azon volt, hogy megbünteti, de attól tartott, hogy az önérzetes leányt ez még makacsabbá tenné. Ám ha enged, akkor Jao-csin senkit sem fogad, semmit sem keres, s ebben az esetben száz évig sem látja hasznát, így töprengett napokig, minden eredmény nélkül, míg eszébe nem jutott fogadott nővére, Liu asszony, a ház gyakori látogatója. Ilyen gondolatok támadtak benne: »Liu asszony pompásan érti a rábeszélés művészetét és Jao-csinnel jó barátságban is van. Megkérem, beszéljen a leánnyal. Ha észre tudná téríteni, igazán nagy szolgálatot tenne.«

Átküldött egy leányt Liu asszonyért, s mikor barátnője megérkezett és az első szobában helyet foglaltak, Vang asszony feltárta előtte nehézségeit.

Liu asszony megnyugtatta:

– Bízzad csak rám! Én még az angyalokban és az istesnekben is felébresztem a szerelmi vágyat.

– Ha valóban sikerülne – szólt Vang asszony – örömest a földig hajolnék előtted. De mielőtt bemész hozzá, igyál még teát, nehogy beszéd közben kiszáradjon a torkod.

– Az én szájam olyan, mint a tenger – kérkedett Liu asszony – ha egész nap beszélnék, akkor se szomjaznék meg.

Néhány csésze tea után a belső szobák felé tartott, de Jao-csin ajtaját zárva találta. Halk kopogtatás után szólította:

– Húgocskám!

Jao-csin felismerte Liu asszony hangját és kinyitotta az ajtót.

Kölcsönösen üdvözölték egymást, s Liu asszony leült a leány mellé az asztalhoz. Az asztalon egy darab selymet vett észre, a selymen még nem kifestett, csak lerajzolt női fejjel.

– Csodálatos! – kiáltott fel. – Milyen ügyes vagy! Vang asszonynak szerencséje van az ilyen csinos lánnyal, mint te, aki még művelt és szép is. Ezer arany tallérért sem lehetne hozzád hasonlót találni az egész fővárosban.

– Ne tréfálj! – tiltakozott Jao-csin. – Mi jó szél hozott ma erre?

– Már régen meg akartalak látogatni – válaszolt Liu asszony – de a háztartás annyi tennivalóval jár! Ma azonban mégis időt szakítottam, hogy szerencsekivánataimmal üdvözöljelek, mert hallottam, hogy a fésűt a hajadba tűzték.

Jao-csin fülig pirult és a fejét szó nélkül lehajtotta. Liu asszony látta, hogy a leány szégyelli magát, a székét közelebb tolta és megfogta a kezét.

– Gyermek, nem vagy te már lágyhéjú tojás – szólalt meg – mire jó ez a finnyáskodás? Ha ilyen szemérmes vagy, hogyan fogsz sok pénzt keresni?

– Minek nekem a pénz?

– Ha neked nincs rá szükséged, gyermekem, úrnőd méltón elvárja, hogy viszonozd mindazt, amit rád költött. Aki a hegyen él, azt a hegy tartja el, aki a vízen él, azt a víz tartja el. Vang asszony többi lánya egy napon sem említhető veled. Kertjének te vagy a legszebb gyümölcse, és ő megkülönböztetett bánásmódban részesít téged. Ilyen okos lány, mint te, ezt meg is érti. Hallom, hogy az első vendéged óta mindenkit visszautasítottál. Mit képzelsz, hová vezet ez a viselkedés? Ki hajlandó selyemhernyót eperlevéllel táplálni, ha az nem sző selymet? Mivel úrnőd különös figyelemmel van irántad, neked is kell valamit nyújtanod, mert ha nem, bizony kiteszed magad a többi lány megszólásának.

– Csak hadd szóljanak meg! Mit törődöm vele!

– Nos, igen, a szóbeszéd csak szóbeszéd. De úgy látszik, nem ismered életrendünket.

– Mit akarsz mondani?

– A mi hivatásunkban ti, leányok, jelentitek az élelmet, a ruházatot, a pénzt. Ha elég szerencsénk van és egy csinos lányra teszünk szert, olyan az, mint ha valamelyik jobb család szép birtokot szerez. Míg kicsi a lány, alig várjuk, hogy felnőjön, mert ha már az első férfit fogadta, olyan, mint az aratásra megérett gabona – és mi készenlétben állunk, hogy besöpörjük a pénzt! Ha az egyik férfi kimegy a hátsó ajtón, a másik bejön az első ajtón. Csang úr rizst küld, Li úr tüzelőt. A látogatók csak úgy sereglenek – ez az, amit mi virágzó üzletnek nevezünk.

– A szégyen pírja önt el szavaid hallatára – szólalt meg Jao-csin – én ilyet nem teszek.

Liu asszony kezét a szája elé téve, élesen felnevetett.

– Hogy nem teszel?! – kiáltotta. – Kisasszonyom, ebbe aztán nincs beleszólásod. Vang asszony a ház úrnője, és ha nem engedelmeskedsz, akár agyon is verhet, mindenképpen meg kell tenned, amit kíván. Úrnőd sohasem bánt veled keményen; értelmedre és szépségedre való tekintettel jóindulatúan kezelt; nem akarta, hogy becsületeden csorba essék vagy önérzetedben kárt szenvedj. Most azonban éppen elpanaszolta, hogy saját szerencsédet sem tudod megbecsülni, nem akarod megérteni, hogy a pehely könnyű, a malomkő nehéz. Megharagítottad, és engem arra kért, beszéljek a lelkedre. Ha tovább is makacskodsz, indulatait nem fogja tovább fékezni, szidalmakban és verésben lesz részed. Megszökni úgysem tudsz. Vigyázz, nehogy rosszul indulj! Ha egyszer megkezdődik a cívódás, nem ér az véget sem éjjel, sem nappal; a végén úgysem tudsz ellenállni és fogadod a férfiakat. De későn, mert akkor már elvesztetted kiváltságos helyzetedet, és a többi lány nevetségének tárgya leszel. Fogadd meg a tanácsomat: mivel hatalmában vagy, legjobb, ha kívánsága szerint cselekszel, és meglátod, hogy akkor milyen kellemes lesz az élet.

– Én tisztességes családból származom – felelte Jao-csin – tőrbe csaltak, úgy kerültem nyilvánosházba. Nénikém, ha segítenél nekem, hogy megfelelő férjet találjak, nagyobb szolgálatot tennél, mint egy kilencemeletes pagoda építésével. Nem, inkább a halál, mint a gyalázat!

– A férjhezmenés valóban helyes és rendjén való, gyermekem – felelte Liu asszony. – Ezt természetesen nem ellenezném. De házasság sem egyféle van.

– Többfajta házasság? Mit jelentsen ez?

– Ismerünk igazi házasságot és álházasságot; ismerünk szomorú és boldog házasságot; idejében kötött, kedvező házasságot és kényszerházasságot; jól végződő és rosszul végződő házasságot. Nos, gyermekem, most mindegyiket megmagyarázom, figyeld meg türelmesen.

Mit nevezünk igazi házasságnak? Az eszményi pár a ragyogó értelmű, tanult férfi és a szép leány. Az ilyen házasság azonban ritka. Ha két ilyen ember találkozik és egymásba szeret, egy pillanatig sem tudnak egymás nélkül élni, össze akarnak házasodni; olyanok, mint két, mindhalálig egymáson csüngő molypille. Ez az igazi házasság.

És az álházasság? Megtörténik, hogy valamely fiatalember olyan leányba szeret, aki nem akar ugyan a felesége lenni, de a pénze miatt a lány mégis behálózza. Kitűzik az esküvő napját; a leány visszaszökik. Ilyenkor a bolond, bár tudja, hogy nem szeretik, mégis ragaszkodik a házassághoz; a lány gazdáját megajándékozza, s ezzel a leányt – annak akarata ellenére – elnyeri. Hazaviszi, a lány szándékosan megsérti a családi szokásokat, jeleneteket rendez, vagy akár más férfival kacérkodik, míg végül a férfi belátja, hogy a házasság tarthatatlan, és egy éven vagy fél éven belül visszaküldi a nyilvánosházba. Az ilyen házasságnak egyetlen célja a pénzszerzés, ezért nevezik álházasságnak.

Mi a szomorú házasság? Megtörténik, hogy valamely férfi olyan lányt kíván meg, akinek a számára ő közömbös. A férfi tekintélyével kényszeríti a ház úrnőjét – aki minden zavartól fél – a beleegyezésre. A leány kénytelen könnyes szemmel követni. Hazaérve úgy érzi, mintha a tenger mélyére került volna, mert a családi szabályok oly merevek, hogy ujját sem meri felemelni; félig ágyasként, félig cselédként tengeti nyomorult életét. Ez a szomorú házasság.

De milyen lehet a boldog házasság? Ez annak a leánynak az osztályrésze, akinek módjában áll férjet választani, és véletlenül olyan gazdag és nemeslelkű fiatalemberre talál, akinek ugyan jóindulatú a felesége, de fia nincsen. A férfi abban a reményben veszi el a leányt, hogy az majd fiat szül neki, és ha ez valóban megtörténik, akkor a ház úrnőjének tekintik, és életét jólétben tölti. Ez a boldog házasság.

Vajon mit neveznek alkalmas időben kötött házasságnak? Előfordul, hogy a híres és népszerű kurtizán egyszer csak úgy érzi, elég volt már szerelemből, szórakozásból, és egy valóban megfelelő férjet választ. Sikereinek csúcspontján megállva, nyugodt lehet, hogy senki sem fogja lenézni. Ez az idejében kötött házasság.

Milyen ezek után a kényszerházasság? Van olyan leány, aki nem is kíván férjhez menni, de vagy hivatalos kényszer, vagy fenyegetés, vagy adósság terhe miatt nem tehet mást, mint hogy férjhez megy, akár jó a férj, akár nem. Már semmi más kívánsága nincs, csak a béke, nyugalom és biztos tető a feje fölött. Ez a kényszerházasság.

Mit nevezünk jól végződő házasságnak? Ez annak a kurtizánnak az esete, aki fiatalságának már a végét járja, s miután elég tapasztalatot gyűjtött, olyan derék fickóra talál, akivel kölcsönös vonzalmat éreznek egymás iránt. Most már felvonhatja a vitorlát és indulhat, hogy holtig el se hagyják egymást. Ez a jól végződő házasság.

Mit hívunk rosszul végződő házasságnak? Ez annak a szerelmespárnak az esete, amelynek hirtelen fellobbanó szenvedélye éppen olyan hirtelen le is lohad. Vagy egy másik példa. A férj szülei nehézségeket támasztanak, vagy a feleség féltékeny, úgyhogy sok cívódás után visszaküldi a lányt és még a pénzét is visszakéri. Vagy ez: a férj úgy elszegényedik, hogy nem tudja eltartani, s így ha a nélkülözést nem bírja viselni, visszatér a régi mesterségéhez. Ezek a rosszul végződő házasságok.

– Ezek után mit kell tennem, ha férjhez akarok menni? – kérdezte Jao-csin.

– Figyelj rám, gyermekem, megmondom neked.

– Jó tanácsod örök hálára kötelez.

– A házasság komoly lépés – kezdte Liu asszony. – Egyébként, ha még a mai napon mennél is férjhez, akkor sem nyerhetnéd már vissza a szüzességedet. A baj ott kezdődött, hogy egyáltalában idekerültél, de ez volt a sorsod. És most már, hogy úrnőd annyi gondot fordított nevelésedre, bizonyára nem engedne el, míg a következő években néhány ezer ezüst tallért nem szerzel neki. Azonkívül, ha férjhez akarsz menni, előbb megfelelő férfit kell találnod. Csak nem akarsz valami ocsmány, bűzös alakhoz menni, vagy igen? De ha nem fogadsz senkit, hogyan találsz magadhoz való férjet? Ha mindenkit visszautasítasz, úrnőd kénytelen lesz valami gazdag embernek ágyasként eladni. Ez a férj azonban lehet öreg is, rút is, vagy valami csiszolatlan falusi bugris. Az aztán nyomorúságos élet lenne! Annál az is jobb lenne, ha a folyóba vetnének; akkor legalább a csobbanására figyelmessé váló emberek sajnálkoznának rajtad. Ezért én csak azt tanácsolhatom, tedd, amit úrnőd kíván, és fogadd a vendégeket. Ilyen csodaszép és művelt leányhoz, mint te, közönséges fickó úgysem mer közeledni, csak a gazdag és előkelő családok fiai, akik nem mulasztják el az illő tiszteletet. Mialatt fiatalságodban a szerelemnek, a szórakozásnak élsz, úrnőd ügyét is előbbre viszed és valamit még félre is teszel, hogy a jövőben senki segítségére ne szorulj. Azután majd öt vagy tíz év múlva, ha kedvedre való ifjúra akadsz, közvetítőd leszek és gondom lesz rá, hogy méltó módon menj férjhez. Ez ellen Vang asszonynak sem lesz kifogása. Nem így lesz hát a legjobb mindkettőtöknek?

Jao-csin nem felelt ugyan, de mosolygott, és Liu asszony ebből megértette, hogy győzött. A rábeszélést így fejezte be:

– Életrevaló tanácsokkal láttalak el, valamikor még hálás leszel érte – ezzel felkelt és távozott.

Vang asszony az ajtó mögött minden szót hallott. Amikor a leány Liu asszonyt kikísérte és úrnőjével szemben találta magát, szégyenkezve a szobájába vonult. A két kerítőnő visszatért az első szobába és ott leült.

– Ugyancsak makacs leány – kezdte Liu asszony – de hála az én rábeszélőképességemnek, a vas olvadni kezdett. Ha nem vesztegeted az időt és idejében szerzel neki új vendéget, akkor meglátod, barátságosan fog viselkedni. Ha ez megtörtént, szerencsekívánataimmal újból itt leszek.

Vang asszony nem győzött hálálkodni a barátnőjének, és nem engedte el, míg étellel-itallal meg nem vendégelte. Később a Nyugati Tó ifjai Liu asszony rábeszélőképességéről verset írtak.

Liu asszony nyelve oly fürgén pereg,

Hallatán pirul a szónoksereg.

Ha akarja, friss hó is fekete,

Elhiteti, hogy bölcsnek nincs esze,

A részegest felkölti éjszaka,

S igent mond a lány, ki így szólt: soha.

A Liu asszonnyal való beszélgetés után Jao-csin készségesen fogadta a vendégeket. Nemsokára úgy körülrajzották, alig volt egy szabad pillanata. Oly híres lett, hogy Vang asszony tíz ezüst tallért szabott ki egy vele töltött éjszakáért. De a férfiak még ilyen áron is harcoltak érte. Vang asszony a sok pénz láttára örömmámorban úszott, míg Jao-csin feszülten leste, talál-e valakit, akit megszeret – de mindhiába. Ahogy a közmondás tartja: »Drága kincsnél nehezebb: hű szeretőt ne keress.«

Történetünk most egy Csu nevű öregemberhez vezet bennünket, akinek Hangcsouban a Csingpo Kapun kívül olajkereskedése volt. Csu három évvel a most következő események előtt egy fiatal kajfengi menekültet fogadott örökbe, akit Csin Csungnak hívtak. A legényke még kicsiny gyermekkorában elvesztette az anyját. Tizenhárom éves korában apja is elhagyta, hogy a Tien Csu Kolostorban szerzetes lehessen. Az öreg Csu gyermektelen özvegy lévén, Csin Csungot saját gyermekének tekintette: nevét Csu Csungra változtatta és maga mellé vette, hogy megtanulja a kereskedést. Eleinte minden jól ment. Később azonban Öreg Csut vesebántalmak kínozták, s ennek következtében többet ült és feküdt, mint amennyit dolgozott. Kénytelen volt üzletében egy segédet, nevezetesen Hszing Csüant alkalmazni.

Négy év nyílként repült el felettük. Közben Csüng szemrevaló tizenhét éves ifjúvá serdült, de ha benne volt is a korban, nem nősült meg. Volt a házban egy húszévesnél idősebb leány, Lan-hua. Ez szemet vetett Csungra és többször is kivetette rá a horgot. Csung azonban tisztességes fiú volt. Ez a csámpás teremtés különben sem érdekelte. Így az egyik oldalon volt az akarom, a másikon a nemakarom.

Lan-hua belátta, hogy a fiatalemberre semmi hatást nem gyakorol, és hálóját Hszing Csüan, a segéd felé irányította. Ez a közel negyvenéves agglegény tüstént bekapta a horgot és gyakran elrejtőzött a leánnyal. Később már úgy érezték, hogy Csung az útjukban áll, és azon mesterkedtek, hogyan tehetnék ki a szűrét.

Egy szép napon Lan-hua mint az ártatlanság mintaképe állt Öreg Csu elé és panaszkodni kezdett:

– Csung úrfi, ez az elvetemült, gonosz fickó már többször el akart csábítani...

Öreg Csu maga is enyelgett a lánnyal, és így most a féltékenység fullánkja megszúrta.

Ezután Hszing Csüan sora következett. Miután pénzt lopott az üzletből, így szólt az öregemberhez:

– Csung úrfi játszani jár valahová. Többször megdézsmálta a pénztárt.

Öreg Csu eleinte nem hitt a szavának, de később az öregedés homályát kihasználva, mégis sikerült őt meggyőzni. Ekkor hívatta Csungot és keserű szemrehányással illette. Csungnak elég esze volt ahhoz, hogy megértse, mindezt Hszing Csüannak és Lan-huának köszönheti. De arra gondolt, bármit tenne a maga igazolására, az csak felkavarná a dolgokat, és ha Öreg Csu nem hinne neki, még rosszabbra fordulna a sora. Ezért más utat választott.

– Nincs annyi munka – szólt Öreg Csunghoz – hogy Hszin urat is, engem is foglalkoztasson. Csak lássa ő el az üzletet, én pedig elmegyek olajárusnak. A pénz, amit így keresek, forgalmunkat megkétszerezi.

Az öregember bele is egyezik, ha nincs ott Hszing Csüan, aki így beszélt:

– Szó sincs róla, hogy olajárus akarna lenni! Miután évekig meglopott, tekintélyes összeget tett félre, és mivel neheztel rád, amiért nem találtál asszonyt a számára, nem akar többé neked dolgozni. A maga ura kíván lenni, hogy megnősüljön és családot alapítson.

Öreg Csu sóhajtott:

– Úgy bántam vele, mint, gyermekemmel, de ő nem ismeri a hálaérzetet. Büntesse meg az ég! Jól van ez így. Nem a saját fiam, nem is tudunk összetartani, jobb, ha elengedem!

Miután három ezüst tallért adott Csungnak és megengedte, hogy ruháját, ágyneműjét magával vigye, elküldte. Mindebből az is látható, hogy az öregembernek jó szíve volt. Csung, látva, hogy nevelőapja nem tartja tovább magánál, négyszer meghajolt elölte és keserű könnyeket hullatva távozott.

Mikor Csung apja annak idején a Tien Csu Kolostorba vonult, fiával nem közölte, hová megy. Így a fiú, mihelyt elhagyta Öreg Csu házát, a Csungan Hídnál szobát bérelt, ott letette a málháját, lakatot vásárolt, bezárta a szobát, és a fő- meg mellékutakat bejárva, kereste az apját. Több napi hiábavaló kutatás után feladta a küzdelmet. Az Öreg Csu házában töltött négy év alatt a fiú nevelőapjával szemben olyan becsületesen viselkedett, hogy egyetlen fillért nem takarított meg magának. Így a három ezüst talléron kívül, amit távozáskor kapott, semmije sem volt; ezzel pedig semmiféle üzletet nem lehetett kezdeni. Addig törte a fejét, ameddig világosan nem látta, hogy mivel csupán az olajkereskedelemben jártas, és mivel az olajkereskedésekben ismerik is, ez a legbiztosabb foglalkozás a maga számára. Vásárolt is mindjárt rudat és olajos bödönt s a maradék pénzéből olajat.

A kereskedő, akitől Csu az olajat vette, tudta, hogy Csung becsületes fiú, és sajnálta is, hogy a rágalmak miatt nem segédkezhet többé az üzletben és kénytelen az utcán árulni olajat. A kereskedő, hogy segítsen rajta, a legtisztább olajjal szolgálta ki, és bővebben mérte az árut, mint bárki másnak. Ez a segítség megengedte Csungnak, hogy vevőit ő is jobban szolgálja. Ezért több olajat adott el, mint a többi vándorkereskedő, és még a napi haszna is megvolt. Élni azonban takarékosan élt, pénzét félretette és csak a legszükségesebbet vásárolta. Egyetlen gondolat foglalkoztatta, és ez az apja volt.

»Nevelőapám Csura változtatta a nevemet – tanakodott magában – honnan tudnák az emberek, hogy az én valódi nevem Csin? Ha apám történetesen keresne, nem is tudna így megtalálni.«

Erre elhatározta, hogy újból felveszi eredeti családnevét. Ha egy felső osztályhoz tartozó ifjú, akire szép jövő vár, nevet akar változtatni, a kormányhoz terjeszt be kérelmet vagy értesíti a Szertartások Minisztériumát vagy a Császári Kollégiumot, hogy a népszámlálási listán azt mindenkinek tudomására adhassák. De a szegény olajárus hogyan tegye közhírré nevének megváltoztatását? Csung megtalálta a módját. Az egyik olajoskannára hatalmas jelekkel ráírta: Csin, a másikra ráírta: Kajfeng. Így tudatta az emberekkel a személynevét és származásának helyét. Ettől fogva a piacon mindenki a valódi nevén ismerte, és így is emlegette: Csin, az olajárus.

Beköszöntött a tavasz, amikor az idő nem is túlságosan meleg, nem is túlságosan hűvös. Híre terjedt, hogy a Csao Csing Kolostorban kilencnapos búcsú lesz. Arra számítva, hogy ott sok olajra lesz szükség, Csung vállára vette az olajoskannákat. És valóban, a barátok, akik névről már ismerték és hallották hírét, hogy olaja nemcsak jobb, mint másé, hanem még bővebben is méri, kizárólag tőle vásároltak. Így esett, hogy Csung kilenc, egymást követő napon vitte áruját a kolostorba.

Csalásnak ugyan mi haszna?

Becsületnek van jutalma.

A kilencedik napon, kellemes tavaszidőben, mikor Csung üres kannáival kilépett a kolostorból, az egész vidék nyüzsgött a sétálóktól. Az ifjú Csung a tó partján haladva, nyíló őszibarackfákon és füzeken legeltette a szemét. A vízen ide-oda hullámzó, festett bárkákból fuvola és dob vidám hangját hozta a szél. Csung a kolostortól jobbra fekvő tisztáson letette a rudat, a kannákat, s leült egy sziklára pihenni. Nem messze, a tóval szemben bekerített ház aranyozott kapuval hívta magára a figyelmét. A kapu mögött cinóbervörös ráccsal bekerített törpe bambuszok nőttek; a belső részekből csupán az első udvart láthatta; az tiszta volt és csinos. A házból egy leány kíséretében néhány kalapos férfi jött ki. A kapuhoz érve a férfiak meghajoltak és távoztak, a leány ismét bement.

Csung szeme a leányra tapadt, soha életében nem látott még ilyen ékes szépséget. Mintha álom láncolta volna a sziklára, moccanni sem tudott. Az együgyű legény azt sem tudta, mi fán teremnek a kurtizánok, és éppen azon tanakodott, kié is lehet ez a ház, amikor egy középkorú asszony a szolgálóleányával kijött onnan.

– Éppen olajért indultam – kiáltott fel az asszony az olajoskannákat megpillantva – és itt van egy olajárus. Vegyünk tőle!

– Olajat árulsz? – kérdezte a leány.

– Már mind elfogyott, asszonyom – felelte Csung – de holnap megint hozok.

A leány ismerte az írást és látva a kannán a jeleket, így szólt úrnőjéhez:

– Ezt az olajárust Csinnek hívják.

Az asszony hallotta már a becsületes olajárus, Csin nevét, s ezért azt mondta:

– Nekünk mindennap szükségünk van olajra, ha elhozod ide, tőled fogunk vásárolni.

– Köszönöm, asszonyom – válaszolta Csung – késedelem nélkül itt leszek.

Az asszony és a szolgálólány elment.

»Szeretném tudni, milyen kapcsolatban lehet ez az asszony azzal a leánnyal – morfondírozott magában Csung. – Azt se bánom, ha nem lesz mindennap hasznom, csak azt a leányt jól megnézhessem.«

Felkapta a rudat, hogy induljon, amikor egy kék mennyezetes gyaloghintó, mögötte két apróddal, megállt az aranyozott kapunál. A hintót letették, az inasok bementek a házba.

»Különös. Vajon miért jöhettek?« – tanakodott Csung.

Nemsokára két szolgálólány jelent meg. Az egyik karmazsinvörös takaróba csavart batyut, a másik berakással díszített bambuszdobozt hozott. Miután mindezt odaadták a kuliknak, hogy tegyék az ülés alá, kijött az a csodálatos leány is. Nyomon követte a két apród, az egyiknek a kezében hárfatok volt, a másikéban papírtekercsek és a csuklóján lecsüngő nefrit fuvola. A szép leány hintóba szállt, és a kulik elvitték abba az irányba, amelyből jöttek, míg a szolgálók és az apródok mögöttük haladtak. Most, hogy Csung újból és közelebbről láthatta a leányt, amint vállán a rúddal mendegélt, még jobban gyötörte a gondolat, vajon ki is lehet?

Nem sokáig mehetett, mikor a tó partján csapszékre bukkant. Ritkán ivott, de ma a leány képe valami jóleső szomorúsággal ülte meg kedélyét. Letette a rudat és belépett a csapszékbe. Kiszemeli egy magános asztalt és leült. A csapos megkérdezte, jönnek-e még más vendégek is, vagy csak egyedül iszik.

– Magamban vagyok – válaszolta Csung – a legjobb borból kérek, ami csak kapható, és egy kevés friss diót is. Húsételt nem eszem.

Míg a vendéglős bort öntött neki, Csung megkérdezte:

– Kié az a ház ott, az aranyozott kapuval?

– A ház Csi úré – hangzott a felelet – most éppen Vang asszony lakik benne.

– És ki az a leány, aki az imént itt ment el a gyaloghintóban?

– Az a híres kurtizán, Jao-csin, akit az emberek Virágkirálynőnek hívnak. Kajfengből származik, de ide vetődött. Ért a zenéhez, énekhez, tánchoz, tud sakkozni, citerán játszani, festeni és szép jeleket írni. Kizárólag előkelő vendégeket fogad. Egy éjszaka nála legalább tíz ezüst tallérba kerül, így a közönséges halandó még rá sem pillanthat. Azelőtt a Jungcsing Kapun kívül lakott, de ott szűkös volt a hely, és hat hónap óta Csi úr, aki a barátja, ezt a házat és kertet adta át nekik.

Csung megtudta, hogy Virágkirálynő északról származik. Régi otthonára emlékezett és még erősebb vonzódást érzett iránta. Ivott egy pohárral, fizetett, felkapta a rudat és indult.

»Milyen kár, hogy egy ilyen gyönyörű leánynak a kurtizán sorsa jutott!« – elmélkedett, de aztán mosolyogva így fűzte tovább gondolatát: »Ha nem lenne kurtizán, sohasem láthattam volna meg.« Képzelete merészen vágtatott: »Az élet rövid, de ha csak egyetlen éjszakára karomban tarthatnék egy ilyen szép leányt, boldogan halnék meg. De azzal, hogy olajjal házalok napról napra, néhány fillérnél többet nem kereshetek, ő nem a magamfajta teremtmény számára született. Hitványabb vagyok, mint a varangyosbéka a pocsolyában, amelyik hattyúhúsra éhezett. Barátai mind fiatalok és előkelőek. Még ha összegyűjtenék is annyi pénzt, elfordulna tőlem: hiszen csak olajárus vagyok.«

Később azonban ezt gondolta: »Hallottam, hogy az ilyen házak úrnője pénzért mindenre hajlandó. Ha fizetni tud, akár egy koldust is beenged, miért ne engedne be egy tisztességes kereskedőt? Igen, kétségtelen, hogyha van elég ezüstöm, megnyílik az ajtó!... A kérdés most már az, hogyan szerezzem meg?«

Ilyen gondolatok kavarták fel csapongó képzeletét hazamenet.

Látott már valaki ilyen bolondot? A szegény kis vándorszatócs, akinek egész vagyona három ezüst tallér, arról álmodozik, hogy tíz tallérért a híres kurtizánnal tölt egy éjjelt! De az erős akarat nem ismer akadályt. A hosszas töprengés megérlelte benne az elhatározást:

»Holnaptól kezdve, amit a befektetett pénzen kívül szerzek, azt félreteszem, ezt megfogadom! Ha naponta csak egyetlen fillér a hasznom, egy év alatt már egy tallért és hatvan fillért takaríthatok meg. Három év alatt megvan a szükséges összeg. De ha két fillért szerzek egy nap, akkor csak másfél év szükséges. Ha még többet, már egy év is elég!«

Ilyen gondolatok társaságában ért haza. Kinyitotta az ajtót és belépett. Az éber álmok után azonban, amelyek az úton ringatták, ágyának képe elszontyolította. Még csak nem is vacsorázott, levetette magát az ágyra és a gyönyörű leányra gondolva, egész éjjel álmatlanul hánykolódott.

Szépség lobbanlotta lángra,

Lázas szívét égő vágyra.

Hajnalban Csung felkelt, megtöltötte a kannákat, reggelizett, bezárta az ajtaját és vitte az olajat Vang asszony házába. A kapuhoz érve azonban nem mert belépni, csak a fejét dugta be, hogy körülnézzen. Vang asszony, aki már felkelt ugyan, de még nem fésülködött meg, éppen utasítást adott a szolgálólánynak, hogy mit vásároljon. Csung felismerte a hangját és nevén szólította.

A kerítőnő látva, hogy ki az, nevetett:

– Jó ember – kiáltotta – megtartottad a szavadat.

Azután behívta, tele korsó olajat vett tőle, úgy vagy öt mérőnyit, majd rendes áron kifizette, s mikor Csung nem alkudozott, nagyon meg volt vele elégedve.

– Ez a korsó olaj csak két napig elég – mondta – és ha minden második nap jössz, nem vásárolok mástól.

Csung megígérte, vállára vette a terhet és távozott, csak azt sajnálta, hogy a leányt nem láthatta. Mindamellett örült, hogy Vang asszony rendszeres vevője lett, mert így, ha nem is pillantotta meg a Virágkirálynőt, megpillantja legközelebb vagy azután. Egyébként ezért az egy vevőért megtenni a hosszú utat nem lett volna valami jó üzlet.

»A Csao Csing Kolostor nincs messze innen – jutott eszébe – s ha nincs is ott semmi különleges búcsú, akkor is szükség lehet olajra. Mi lenne, ha olajoskannámmal arra mennék? Ha ott is sikerül vevőkre szert tennem, egy füst alatt minden olajomon túladhatnék.«

A szerzetesek nagy örömmel fogadták. Valamennyien vásároltak tőle, és abban állapodtak meg, hogy Csung minden második napon hoz nekik olajat. Ez az eset éppen páros napra esett, s úgy határozott, hogy páros napokon ezután ide jön, míg a páratlan napokon a városban árulja az olajat. Csung útja ezután, akárhányszor maga mögött hagyta a várost, egyenesen Vang asszony házához vezetett, látszólag azért, hogy olajat adjon el, valójában azért, hogy Virágkirálynőt megláthassa. Néha sikerült, néha nem. Ha nem látta, egészen belebetegedett, de ha látta, az utána való vágyakozástól még jobban megbetegedett.

Miután többször járt a házban, Vang asszony környezetében mindenki ismerte Csint, az olajárust. Már egy esztendő is elszaladt felette, és Csung nap mint nap félretett valamennyi tiszta ezüstöt. Egyszer három fillért, másszor kettőt, de egyet mindig! Mikor már jó sok volt belőle, az egészet egy csomóba kötözte, apródonként egész halom ezüstöt összegyűjtött. Hogy mennyit? Azt maga sem tudta.

Egy páratlan napon történt. Az eső ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Csung nem tudott olajával a városba menni és odahaza szép köteg ezüstjében gyönyörködve elhatározta, hogy megméreti, hadd tudja meg, mit is ér az egész. Vette az esernyőjét és átment a másik oldalon lakó ötvöshöz, hogy mérlegét kölcsönkérje.

Az ötvös megvetőleg mérte végig: »Ugyan mennyi ezüstje lehet egy olajárusnak? – gondolta. – Az öt talléros kis mérleg is sok lesz neki.«

De amikor Csung kibontotta a kendőt és megmutatta az ezüstöt, amely apró darabokban lévén, még többnek látszott, mint amennyi, az ötvös, ez a közönséges és szolgalelkű ember, egészen másképp tekintett rá.

»Való igaz – gondolta – hogy a látszat után nem lehet ítélni.«

Gyorsan beállította a mérleget, előszedte a kisebb és nagyobb súlyokat. És Csung megtudta, hogy pontosan tizenhat tallérja van, egy fillérrel sem kevesebb, egy fillérrel sem több, azaz egy teljes csin!¹

Csung így okoskodott: »Ha három tallért mint tőkét megőrzők, még akkor is több mint elegendő pénzem van ahhoz, hogy egy éjszakát a kurtizánnal töltsek. De ha ezzel a sok aprópénzzel állítok be, kinevetnek. Mivel itt jó alkalom van rá, beváltom ezüst rúdra. Az mégiscsak más lesz!«

Tíz tallér értékben leméretett egy jó nagy rudat és egy tallér nyolcvan fillér értékben egy kisebbet. Egy tallér húsz fillérből kifizette az ezüstművest, a maradék pénzből pedig cipőt, harisnyát, kalapot vett; aztán hazament, ruháját kimosta, kikeményítetle, s végül még perzsa olajat is vásárolt, hogy ruháját beillatosítsa.

A legközelebbi derűs napon azután kicsípte magát.

Nem úr s ráadásul szegény,

De módfelett csinos legény.

Az ezüst rudat ruhaujjába tette, bezárta szobáját és egyenesen Vang asszony háza felé tartott. Úgy érezte, mintha a szelek szárnyán járna. A kapunál azonban inába szállt a bátorság.

»Én, aki a házalók olajosvedrével szoktam idejárni, miképpen magyarázzam meg, hogy ma én lennék a vendég?« – töprengett.

Ahogy ott álldogált, gond és kétség közepette, egyszerre csak nyikorog az ajtó, és megjelenik Vang asszony.

–  Hogyan, Csin úr, ma szünetel az üzlet? – fordult hozzá. – És hová ilyen szép öltözetben?

Csung minden bátorságát összeszedve, egy lépést tett előre, meghajolt, mire Vang asszony viszonozla az üdvözlést. Eleinte akadozott:

– Asszonyom, egyenesen hozzád jöttem.

A kerítőnő sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezett, mint hogy ne tudott volna a homlokáról olvasni.

»Csin Csung ugyancsak kicsípte magát és hozzám jött látogatóba – okoskodott – ez nyilván azt jelenti, hogy kedvet kapott az egyik lányomra. Egy éjszakát vagy egy órát itt szeretne szórakozni. Nos, ha nincs kincseskamrája, de akármi akad a kosarában, jó lesz élelemre. Egy kis fokhagymára valót sem kell megvetni.«

Biztatóan mosolygott rá:

– Csin úr pártfogolni kíván bennünket?

– Vakmerő kérésem lenne, de nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Csak egész nyugodtan! Menjünk be, üljünk le, megbeszéljük a dolgot.

Csung sokszor járt ugyan a házban, amikor olajat árult, de most történt először, hogy leültették. Tekintve, hogy ma mint vendég jelentkezett, Vang asszony a fogadószobába vezette és meghívta teára. Mikor a szolgálólány behozta a teát, meglepetésében, hogy az olajárust találja itt mint vendéget, kuncogva fordította el a fejét.

– Mit nevetgélsz? – szólt rá Vang asszony. – Micsoda viselkedés ez?

Erre azután a lány komoly arccal vitte ki a csészéket.

– Nos, Csin úr – sietett Vang asszony a vendég segítségére – mi az a kérés?

– Ó, csupán egy pohár borra szeretném meghívni az egyik ifjú hölgyet.

– Csupán egy pohár borra? A szerelemnek is lesz ott valami szava! – jelentette ki a kerítőnő. – Ilyen derék ember hogyan jutott erre a kalandos gondolatra?

– Már régen álmodozom erről.

– Rendben van, ismered a lányaimat, melyik a kedvenced?

– Virágkirálynővel szeretnék tölteni egy éjszakát.

– Ne beszélj esztelenül – válaszolt Vang asszony bosszúsan, mert el sem tudta képzelni, hogy amaz komolyan beszél. – Csak nem akarsz bolondot űzni belőlem?

Csing tiltakozott:

– A legkomolyabban gondolom, amit mondok; csak nem hazudnék neked?

– Még az éjjeli edénynek is van füle, hát te nem hallottad volna, mennyibe kerül az? Minden olajaddal sem tudnál egy fél éjszakát megfizetni. Jobb lesz, ha valaki másra veted a szemed.

– Hű-ha! Ez aztán a kereskedő! – és mint aki nem veszi komolyan a dolgot, Csung eltátotta a száját. – Szabad kérdeznem ezek után, hány ezer tallért kívánsz, ha Virágkirálynővel töltök egy éjszakát?

Vang asszony megértve a tréfát, egészen felderült és nevetve felelte:

– No, nem olyan sokat, csupán tíz tallért és még valamit a külön kiadásokra.

– Ennyi az egész?! – válaszolta Csung és a ruhaujjából elővette a fényes ezüstrudat. – Íme, a kerek tíz tallér, ez a tiéd. És ez itt – most a kisebb rudat adta oda – körülbelül két tallér. Arra kérnélek, készíts érte lakomát. Ha segítségemre leszel, örökre lekötelezel és tapasztalni fogod hálámat.

Vang asszony képtelen volt a hatalmas ezüst rúdnak ellenállni. Mégis, tartott tőle, hogy az olajárust csupán a pillanatnyi felhevülés hozta ide és később megbánja a dolgot, úgy gondolta tehát, jó, ha még egy próbát tesz.

– Nem lehet könnyű egy kereskedőnek tíz tallért összegyűjteni – mondta – gondold meg még egyszer!

– Elhatározásom szilárd – felelt Csung – a többivel meg ne törődj!

– Még ha így is van – vetette ellen Vang asszony, miközben az ezüst rudakat ruhája ujjába csúsztatta – más nehézség is akad.

– Ha te vagy a ház úrnője, milyen nehézség lehet??

– Az ifjú nemesek, akik Virágkirálynő látogatására járnak, valamennyien magasrangú és jómódú családok gyermekei; azonkívül magas műveltségű emberek; egyetlen közönséges polgár sem akad köztük. Ha felismeri benned Csint, az olajárust, soha be nem jutsz hozzá.

– Asszonyom, kérlek, találd meg a módját és nyerd meg számomra – könyörgött Csin – sohasem felejtem el jóságodat.

Vang asszony a szilárd eltökéltség láttán homlokát ráncolva törte a fejét. Végül felnevetett:

– Megvan! Ha a szerencse is úgy akarja, sikered lesz. Ha felsülsz, engem ne okolj. Virágkirálynő tegnap Li akadémikustól kapott lakomára meghívót. Még nem jött onnan haza. Mára Huang úr hívta meg csónakázni; holnapra Csang, a költő látja vendégül néhány barátja társaságában; holnaputánra Han miniszter fia már régebben bejelentette magát. Így legjobb, ha azután következő napon jössz. Kedvezőbb hatást érnél el, ha ezen a héten nem jönnél olajat árulni. És még valami: ebben a vászonruhában nem látszol valami előkelő vendégnek. Legközelebb öltözzél selyembe vagy atlaszba, hogy a lányok ne ismerjenek fel. Így könnyebb lesz megsodomom számodra a fonalat.

Csung megígérte, hogy mindenre gondja lesz, majd elbúcsúzott.

Három napig nem árult olajat és egy kevéssé használt selyemöltönyben, amit a zálogházban vásárolt, fel-alá sétált az utcán, hogy a tudós ifjak viselkedését gyakorolja.

Míg az örömlányhoz készült szegény balga,

A klasszikus járási buzgón gyakorolta.

A negyedik napon Csung oly korán érkezett Vang asszony házához, hogy a kaput még zárva találta. Gondolta, sétál egyet. De attól tartva, hogy a szerzetesek kinevetik díszes ruhája miatt, nem mert a kolostor felé menni és a másik irányba vette útját. Mire visszaért, a kaput már kinyitották. A kapu előtt hintó állt, s az udvaron lakájok ültek.

Csung ugyan egyszerű legény volt, de a magához való esze nem hiányzott. Így, ahelyett hogy bement volna, szép csendesen érdeklődött a kocsisnál.

– Kié ez a fogat?

–  Han miniszteré. Ifjú urunkért jöttünk.

Mikor Csung ebből megértette, hogy a miniszter fia még nem távozott, egy kocsmába ment, hogy ott egyék valamit. Mire visszatért, a fogat eltűnt, és belépve a kapun, maga a kerítőnő jött elébe.

– Igazán sajnálom – szólította meg – de Virágkirálynő ma nem szabad. Han úr éppen most kérte, kísérje el a Keleti Faluba, hogy együtt gyönyörködjenek a korai szilva virágzásában. Han úr olyan régi vendégünk, hogy nem utasíthattam vissza. És holnap a Ling Jin Kolostorba szándékozik magával vinni sakkversenyre. Li uraság is többször szorgalmazta már a fogadását, és mivel itt ő a földesúr, őt sem utasíthattuk vissza. Megtörténik, hogy három-négy napig is itt időzik, így meg sem tudom mondani, mikor fog elmenni. Ha valóban ragaszkodsz a vele töltendő éjszakához, úgy még várnod kell. Egyébként szívesen visszaadom a pénzt, amit a minap adtál.

– Az egyetlen, amitől félek, asszonyom, hogy segítségedet megvonod tőlem. Ha őt megkaphatom, akár tízezer évig is türelmesen várok.

– Rendben van – szólt a keritőnő – de még valamit tanácsolok, Csin úr – tette hozzá búcsúzóul. – Legközelebb ne reggel, hanem délután négy-öt óra körül jöjj. Akkor meg tudom mondani, hogy szabad-e már, vagy nem. Tény, hogy minél később, annál jobb. Sértésnek ne vedd, de többet nem tehetek érted.

– A világért sem! – tiltakozott Csung.

Csung ezen a napon sem dolgozott. A következő reggel azonban bödönével a vállán, elindult a városba olajat árulni, de a Csientang Kaput messze elkerülte. Ezután minden este, munkája végeztével, csinosan felöltözött és a Vang-ház felé vette útját. Virágkirálynő azonban sohasem ért rá. Már több mint egy hónapja várakozott hiába.

A tizenkettedik hónap tizenötödik napján történt. Sűrűn hullott a hó, A havazást hófúvás követte, s a hótakaró jéggé fagyott. Kegyetlen hideg volt, de a talaj száraz. Egésznapi kemény munkája után Csung most is, mint rendesen, szépen felöltözött és ment megnézni, nincs-e valami újság számára. Vang asszony mosolyogva üdvözölte.

– Ma kilencvenkilenc százalékos esélyed van – újságolta.

– És mi az, ami még bizonytalanná teszi? – kérdezte.

– Az, hogy még nem érkezett haza.

– Haza fog jönni?

– A mai napon Jü tábornok hívta meg a hóesésben gyönyörködni a tavon, és a bárkában rendeztek lakomát. A tábornok hetvenéves lévén, természetesen nem akar udvarolni, megígérte, hogy még ma este hazaküldi. Miért ne mehetnél be a szobájába, egy pohár bor mellett megmelegedni, míg vársz rá!

– Kérlek, asszonyom, mutasd az utat!

Vang asszony több tekervényes folyosón és csarnokon keresztül egy magas, tiszta épületbe vezette, amelynek szárnyát két kisebb szoba alkotta. Balra a szolgálólányok szobája, ágyon, asztalon, székeken kívül nemigen volt benne más. Jobbra Virágkirálynő hálószobája. A lakószoba középső falát híres művész festménye díszítette. Az asztalon régi bronzfüstölőben ámbra égett. A terem két oldalán az íróasztalokon műtárgyak és a falakon költemények. Csung, műveletlenségén restelkedve, a szemét is alig merte felvetni.

»Ha már a nappali ilyen pompás, milyen lehet a hálószobája? Egyenesen fenséges! És ha meggondolom, hogy ma éjjelre mindez a gyönyörűség az enyém – állapította meg magában – a tíz tallér igazán nem is olyan sok.«

Vang asszony a háziasszony szerepében hellyel kínálta. A szolgálólányok lámpát hoztak be; egy négyszögletes asztalt hat tál gyümölccsel, süteménnyel és egy kosár csemegével raktak meg. A bornak a zamatát már a kóstolás előtt is érezni lehetett!

– Ma minden lányom foglalt, ezért meg kell elégedned az én társaságommal! – szólt a kerítőnő, amint borral kínálta. – Kérlek, üríts ki egy pohárral és érezd magad otthonosan.

Csung azonban nem volt jó ivó, és a szíve sokkal nehezebb volt, mint hogy akár egy poharat is fenékig ürített volna.

– Talán éhes vagy – szólt Vang asszony – egyél valamit, mielőtt innál.

Az egyik szolgálólány két tányér rizst és egy tányér levest tett elébe. Vang asszony annál jobb ivó volt. A rizshez hozzá sem ért, s míg a fiatalembert szóval tartotta, a poharakat szorgalmasan ürítgette. Csung, egy tányér rizst elfogyasztva, letette az evőpálcikákat.

– Az éjszaka hosszú – figyelmeztette Vang asszony – vegyél még!

Erre megevett még egy fél tányérral.

Most ismét szolgálóleány jelent meg, kezében lámpással, és szólt: – Uram, fürdőd készen van.

Csung megfürdött ugyan, mielőtt idejött, mégsem mert ellentmondani. Bement a fürdőszobába, szappannal megmosdott, újra beillatosította magát és visszaült az asztalhoz. Vang asszony leszedette az asztalt, csak a bort tartotta bent és egy apró kályhát, amely a bor melegítésére szolgált. Az alkonyat már rég az estébe olvadt, a Csao Csing Kolostor harangja is elhallgatott – csak Virágkirálynő nem akart mutatkozni.

Lehet valami kínosabb a várakozásnál? A leány távolmaradása Csungot egészen letörte. A háziasszony a tréfák özönével szórakoztatta és amennyire csak tudta, itatta. Így telt el két-három óra. A kapu felől végül valami zenebona hallatszott. Virágkirálynő megérkezett! Mikor a szolgálólány jelentette érkezését. Vang asszony elébe futott, és Csung felállt. A részeg Jao-csin a leányok karján betámolygott. A küszöbről elborult szemmel meredt a lobogó gyertyákra, a tálakra, a csészékre.

– Ki az, aki itt iszik? – kérdezte.

– Gyermekem – csillapította Vang asszony – ez itt Csin úr. Már beszéltem neked róla. Régen a bámulóid közé tartozik és ajándékot is küldött. Sose lévén szabad időd, több mint egy hónapig várakoztattuk. De ma este szerencsére szabad vagy, és így meghívtam hozzád.

– Csin úr? Sohasum hallottam róla – feleselt Jao-csin – nem is akarom látni. – Ezzel sarkon fordult.

Vang asszony mindkét karját kinyújtotta, hogy visszatartsa.

– Ő valóban derék ember – jelentette ki – nem akarlak becsapni.

Jao-csin erre megfordult s ahogy ott állt az ajtóban és látta Csungot, valahogy felismerte, anélkül hogy ebben az ittas állapotában a nevére is tudott volna emlékezni.

– Ismerem ezt az embert, anyám – mondta – ez nem valami tekintélyes nemes úr. Ha fogadom, kinevetnek.

– Gyermekem – tiltakozott Vang asszony – ez Csin úr, akinek a Jungcsing Kapunál üzlete van. Bizonyosan akkor láttad, amikor abban a városrészben laktunk, ezért oly ismerős az arca. Nehogy valaki mással téveszd össze! Olyan kitartóan könyörgött, hogy megígértem neki, és nem vonhatom vissza a szavam. Az én kedvemért tölts vele egy éjszakát. Tudom, nem kellett volna engednem, de holnap kiengesztellek.

Közben Jao-csint betuszkolta a szobába, úgyhogy az kénytelen volt Csungot üdvözölni, aki úgy tett, mintha egy szót se hallott volna. Jao-csin meghajolt és leült a fiatalember mellé. De minél tovább nézte, annál terhesebb és gyanúsabb lett számára. Végül megtörte a csendet és bort kért. Hatalmas kehelybe öntött, de ahelyett, hogy amint azt Vang asszony várta, a vendégnek nyújtotta volna, maga hajtotta fel az egészet.

– Gyermekem, máris sokat ittál – óvta a kerítőnő – elég a borból!

Jao-csin oda se hederített.

– Nem vagyok részeg – feleselt és tíz pohárral öntött fel egymás után.

Ha korábban részeg volt, most volt csak igazán! Megparancsolta az egyik szolgálólánynak, nyissa ki az ajtaját és világítson, hogy le tudjon feküdni.

Majd anélkül, hogy haját lebontotta vagy ruháját levetette volna, ledobta hímzett cipellőjét és rávetette magát az ágyra, hogy aludjék.

– Ez egy elkényeztetett, önfejű lány – hebegett zavarában Vang asszony. – Valami rendkívülinek kellett történnie, ami felizgathatta. Ez egyáltalában nem neked szól, uram. Kérlek, ne neheztelj!

– A világért se, minden rendben van – nyugtatta meg Csung.

Vang asszony, miután még pár pohárral beletukmált, bekísérte Jao-csin szobájába. Távozóban azonban még a fülébe súgta:

– Alaposan becsípett, nehogy nyersen bánj vele!

Jao-csinhez meg így szólt:

– Leánykám, kelj fel és vetkőzz le, hogy jobban tudj aludni.

De Jao-csin már mély álomba merült, és a kerítőnő mit tehetett, mit nem, otthagyta őket.

A szolgáló, aki leszedte az asztalt, buzdította a vendéget:

– Csin úr, miért nem fekszel már le?

De ő így szólt:

– Akadna még valami forró tea? Kérnék egy kannával!

A leány készített egy kanna erős teát, behozta, azután becsukva maga után az ajtót, visszavonult a szobájába. Csung most Virágkirálynő felé fordult s látta, hogy arccal a falnak mélyen alszik a selyempaplanon. Tartott tőle, hogy ebben az ittas állapotban meghűlhet, de zavarni sem szerette volna. Szerencsére az ágy korlátján talált még egy vörös selyempaplant, azt gyöngéden ráterítette. A lámpát rendbeszedte, cipőjét levetette, majd mellé feküdt. Bal karjában a teáskannát tartotta, jobb karját a leány derekára tette és egy pillanatra sem merte volna lehunyni a szemét. Éjféltájban Jao-csin felébredt. Émelygés gyötörte, borzongva ült fel ágyában. Csung gyorsan letette a teáskannát és segítségére sietett a leánynak, mialatt az hányt. Hogy az ágyneműt be ne szennyezze, Csung ruhájának ujját a leány szája elé tartotta. Jao-csin, még mindig csukott szemmel, teát kért, hogy száját kiöblítse. A fiatalember óvatosan elvette előle öltönyét, annak tartalmát a földre öntötte. Azután boldogan, hogy még meleg a tea, öntött neki egy csészével az illatos, erős italból. Két csésze után sokkal jobban érezte magát, és teljesen kimerülve, arccal ismét a fal felé, tovább aludt. Csung pedig összegöngyölítette beszennyezett ruháját, a sarokba tette, aztán újra mellé feküdt.

Jao-csin ezután csak reggel ébredt fel. Mikor megfordult és felfedezte, hogy valaki fekszik mellette, azt kérdezte:

– Ugyan ki vagy?

– Nevem Csin – hangzott a felelet.

– Az elmúlt éjjel ugye nagyon részeg voltam? – kérdezte, mert a történtekre csak ködösen emlékezett.

– No, nem olyan nagyon – füllentett Csung.

– Hánytam is?

– Nem.

– Hát akkor nincs is olyan nagy baj.

De egy kis gondolkozás után megszólalt:

– Nem, emlékszem, hogy hánytam, azután teát ittam. Nem hiszem, hogy álmodtam volna.

– Hát... igen – ismerte el Csung – tény, hogy így történt. Látva, hogy túl sokat ittál, melegen tartottam számodra a teáskannát. Miután hánytál, teát kértél, és két csészével innod adtam.

– Az ágyra hánytam? – kérdezte ijedten Jao-csin. – Milyen undorító!

– Féltem, hogy beszennyeződik az ágynemű, és ruhaujjamat tartottam oda.

– És most hol van az öltönyöd?

– Amott ni!

– Micsoda szégyen, tönkretenni a ruhádat!

– Micsoda szerencse érte a ruhámat, hogy szolgálatodra lehetett!

»Milyen kellemes, tapintatos férfi« – gondolta Jao-csin, aki a fiatalembert szívelni kezdte.

Közben világos nappal lett. A leány felkelt és hirtelen felismerte az olajárust.

– Mondd meg, igaz lelkedre – fordult hozzá – ki vagy, és mi hozott ide tegnap éjjel?

– Virágkirálynőnek nem hazudhatok – felelt az ifjú. – Csin Csung vagyok, aki idejár olajat árulni.

Elmondta, hogyan bámulta meg először, mikor vendéget kísért a kapuhoz és beült a gyaloghintóba. Elmondta, mennyire rajong érte, és hogyan gyűjtötte össze a vele töltött éjszakára a pénzt.

– És most – fejezte be szavait – hogy a múlt éjjel melletted alhattam, a világ legboldogabb emberének tartom magam. Nincs több kívánságom.

Jao-csin mélyen megindult.

– Múlt éjjel túlságosan részeg voltam ahhoz, hogy szórakoztassalak, a pénzed kárba veszett, nem bosszankodsz miatta?

– Istennőm vagy – válaszolt Csung – csak attól félek, nem tudtalak eléggé szolgálni. Boldog vagyok, hogy nem vontam magamra haragodat. Mit remélhetnék még?!

– Kereskedőember vagy – felelte Jao-csin – ha pénzt keresel, miért nem fordítod azt a családodra? Nem kellene ilyen helyre járnod.

– Se feleségem, se gyerekem – hangzott a felelet – egyedül élek.

Pillanatnyi csend után a leány azt kérdezte:

– Visszajössz még valaha?

– Múlt éjjel, amikor közeledhettem hozzád, életem álma valóra vált. Ennél többet mit remélhetnék?!

»Milyen csodálatos férfi – gondolta Jao-csin – milyen őszinte, milyen becsületes! És méghozzá kedves és tapintatos! Ezer között ha egy ilyen akad. Milyen kár, hogy kereskedő! Ha nemesember lenne, szívesen hozzámennék feleségül.«

A szobalány ebben a pillanatban hozta be a mosdóvizet és két tányér gyömbérlevest. Csung megmosdott, de mivel az elmúlt éjjel még a sapkáját sem vette le, a haját nem kellett megigazítania. Miután egy kevés levest ivott, felállt, hogy búcsúzzék.

– Ne menj még – kérte Jao-csin – szeretnék valamit mondani.

– Annyira csodállak – felelt Csung – hogy szívesen időznék még itt egy kicsit. De az embernek tudnia kell, mi az, ami megilleti. Tegnap éjjel sokat engedtem meg magamnak azzal, hogy idejöttem. Ha az emberek megtudják, hírneved csorbát szerved. Jobb, ha minél hamarabb távozom.

Jao-csin csak a fejét rázta. A szobalányt kiküldte, hirtelen kinyitotta ékszerdobozát és húsz ezüst tallért vett ki.

– Tegnap éjjel – szólt – rosszul bántam veled, tedd el ezt és fordítsd a dolgaidra; de senkinek se említsd!

Csung, magától értetődően, nem akarta elfogadni a pénzt. A leány azonban ragaszkodott a kívánságához:

– Én olyan könnyen szerzem a pénzt. Ezzel éppen csak hálámnak adok kifejezést, a tegnap éjjel tanúsított jóságodért. Nem szabad visszautasítanod. És ha megszorulsz, nálam bármikor segítséget találsz. A szennyes ruhát pedig csak hagyd itt, a szobalányom majd kimossa neked.

– A ruhával ne is gondolj – felelt Csung – kimosom én azt magam. Pénzt meg hogyan fogadnék el tőled?

–  Ugyan, ne mondj ilyet – ellenkezett a lány és az ezüstöt a kabátujjába dugva, a vállát kissé meglökte. Látva, hogy visszautasításra nincs mód, Csung mély meghajlással fogadta el a pénzt, majd szennyes kabátját összegöngyölítve távozott. Vang asszony szobája előtt is elhaladt. A szolgálólány, aki észrevette, hívta az asszonyát:

– Asszonyom, Csin úr már távozik!

– Hogyan, Csin úr? Már ilyen korán itt hagy bennünket? – kiabált az asszony a szobájából.

– Elintézendő ügyeim hívnak – válaszolt az olajárus – valamelyik nap majd eljövök köszönetet mondani.

Jóllehet Jao-csin nem tulajdonított különös jelentőséget az olajárusnak, Csung odaadása mégis meghatotta. A bor kellemetlen hatását még mindig érezte, s ezért vendégfogadás helyett pihenésre szánta ezt a napját. Gondolatai közben nem a hódolók seregénél, hanem Csungnál kötöttek ki. A vers szavaival:

Kereskedő vagy, kedvesem,

Nem művelt uraság;

Oly gyöngéd voltál énvelem.

Nem is lehetsz te más;

Felednélek én szívesen,

De képed visszajár.

Most pedig nézzük meg, mi lett az Öreg Csuval. Amikor Hszin Csüan és Lan-hua látták, hogy az öregember betegágyba kerül, kapcsolatukat már nem is igyekeztek leplezni. Veszekedést veszekedés követett, míg végül elhatározták, hogy otthagyják az idős embert. Egy éjjel, ami pénz csak volt az üzletben, mind magukhoz vették és elillantak.

Másnap reggel, amikor Öreg Csu felfedezte a veszteséget, szomszédaihoz fordult segítségért. Azok nyilvánosságra hozták ugyan az ügyet, és folyt is napokig tartó vizsgálat, eredmény azonban nem mutatkozott. Mondanunk se kell, hogy az idős ember most már a valódi fényében ítélte meg a történteket és szánta-bánta, hogy annak idején Hszin Csüan tanácsára elűzte Csungot. Értesülve róla, hogy a fiú a Csungan Hídnál mint olajárus tartja fenn magát, elhatározta, hogy öreg napjainak támaszául visszahívja. Tartott tőle, hogy Csung haragot táplál iránta, kérte hát a szomszédokat, beszéljék rá a fiút a hazatérésre. Így történt, hogy Csung holmiját összecsomagolta és ismét megjelent Öreg Csu házában. A találkozás pillanatában egyikőjük sem tudta könnyeit elrejteni.

Öreg Csu minden vagyonát fogadott fiára bízta, és Csung a maga húsz ezüst tallérját is az üzletbe fektette, mire az ismét fellendült. Megint a boltban árusította az olajat és újra felvette a Csu Csung nevet.

Még egy hónap sem telt el, amikor Csu állapota rosszabbra fordult; orvosság nem segített; Öreg Csu meghalt. Csung verte a mellét és olyan keservesen sírt, mintha az édesapját veszítette volna el.

A gyászszertartás és az áldozás, a koporsó eltemetése a Csu-család sírhelyén, a Csingpo Kapunál – minden a legszabályosabban történt, s ezzel Csung a szomszédok dicséretét is megnyerte. Mikor mindez lezajlott, újra munkához látott. A régi cég valamikor nagy népszerűségnek örvendett, egészen addig, míg Hszin Csüan hetyke viselkedése el nem űzte a vevőket. De amióta ismét Csung vezette az üzletet, a bolt jobban virágzott, mint valaha.

Az egyedülálló Csungnak csakhamar valami becsületes segítségre lett volna szüksége. A közvetítő egy szép napon ötvenes férfit mutatott be neki. Ez az ember senki más nem volt, mint éppen Jao-csin apja, Hszin San! Elhagyatottan, minden támasz nélkül vándorolt feleségével éveken át, városról városra, így tengette életét egyik napról a másikra. Ekkoriban híre terjedt, hogy a déli főváros virágzásnak indult, és hogy az északi menekültek javarésze ott telepedett le; ő is Linanba jött, azzal a gondolattal, hátha itt találja meg elveszett lánykáját. Minden igyekezet hiábavalónak bizonyult, semmit sem sikerült megtudniuk; Pénzük csakhamar elfogyott, s a fogadós türelmetlenül követelte a magáét. Ahogy hallott Csungról, akinek segédre lenne szüksége az olajosboltban, és akiről azt is megtudta, hogy az északi fővárosból való, azonnal megkérte a közvetítőt, ajánlja be hozzá. Magának is szatócsboltja volt valamikor, értette a mesterséget, és Csung, honfitársa történetét hallva, mély rokonszenvvel fordult felé.

– Tekintve, hogy nincs hová mennetek, miért nem jössz hozzám a feleségeddel? – indítványozta. – Végül is, igazság szerint, régi szomszédok vagyunk. Innen tovább folytathatod a nyomozást elveszett leányod után.

Hszin Sannak két sor felfűzött ércpénzt adott, hogy fizesse ki e fogadóban az adósságát, aki ezután elhozta és bemutatta Csungnak a feleségét. Csung az idős házaspár részére kiürített egy szobát, maga pedig örvendezett, hogy ilyen kitűnő segítőtársra tett szert.

Nyílsebesen repült felettük at esztendő, s már legfőbb ideje volt, hogy Csung megnősüljön. Jómódú is volt s hozzá becsületes, több család ajánlotta fel neki a leányát, minden ellenszolgáltatás nélkül. Igen, de olyan bűbájos teremtés után, mint amilyen a Virágkirálynő, a közönséges leányok nemigen érdekelték. Elhatározta, hogy addig nem nősül meg, míg valódi szépségre nem talál.

Tenger után az ember a folyót nem is látja.

Hegycsúcson aki állott, a felhőt hogy csodálja?

Jao-csin ezalatt Vang asszony lakában annyi örömben részesült és olyan hírnévben ragyogott, hogy nem kívánhatott volna olyan selymet, annyi atlaszt, különleges csemegét, ami sok lett volna. Mégis, amikor valami kellemetlenség adódott, a hódolói féltékenykedtek, cívódtak, vagy amikor éjszaka ittasan, törődötten felébredt és senki sem törődött vele, a páratlan erényű Csin úr jutott eszébe és azt kívánta, bárcsak ismét találkoznának.

Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy életét gyökerestől megváltoztassa.

Élt Linanban egy Vu nevű fiatalember, Fucsou kormányzójának, Ku Jaónak a nyolcadik fia. Hála apja rangjának, Vu úrfit majd felvetette a pénz. Szenvedélyei közé tartozott a szerencsejáték, az ivászat és az örömlányok. Virágkirálynő híre hozzá is eljutott, de – bár többször is kérette, töltsön vele egy éjszakát – Virágkirálynő az úrfi rossz hírétől visszariadva, minden alkalommal kimentette magát. Néhány semmirekelő társaságában Vang asszonynál nemegyszer tett látogatást, Jao-csin azonban sohasem fogadta.

Eljött a Tavasz ünnepének ideje, amikor az emberek meglátogatják a családi sírokat, vagy a tájban gyönyörködve sétálnak. Jao-csint több, egymásutáni nap kirándulása kifárasztotta. Azonkívül több barátjának verset, festményt ígért. A szolgálólányoknak meghagyta, keresse bárki, mondják azt, hogy nincs itthon. Ezzel magára zárta az ajtót, finom illatú tömjént gyújtott és dolgozóasztalát rendbeszedte. Már éppen ecset után nyúlt, amikor kívülről durva kiabálás ütötte meg fülét. Vu úrfi, tucatnyi cimbora társaságában, magával akarta vinni a leányt a tóhoz. Vang asszony ismételt visszautasítására az előcsarnokban törni-zúzni kezdte a bútorokat, majd egyenesen Jao-csin szobája ellen intézett támadást – az ajtót azonban zárva találta.

A kurtizán egyetlen módon tud kitérni a vendég elől: valaki kívülről bezárja az ajtaját, és azt mondják, hogy elment. De míg az együgyűbb igénylőket rá lehet ily módon szedni, Vu nem az az ember volt, akit efféle csel megtéveszt. Szolgáinak megparancsolta, hogy üssék le a zárat és rúgják be az ajtót. Jao-csin nem tudott elrejtőzni, és Vu szitkokat szórva parancsolta két emberének, rángassák ki szobájából. Vang asszony engesztelően akart közbelépni, de a dolognak ez a csúnya fordulata azt sugalmazta neki, jobb, ha meghúzza magát – és az egész háznépnek egyszerre nyoma veszett. Ezután tekintet nélkül a kurtizán elkötözött törékeny lábára, Vu kopói magukkal rángatták, kicipelték a kapun és keresztül az utcákon, míg gazdájuk mögöttük feszített. Csak a Nyugati Tónál engedték el, ahol csónakba lökték.

Virágkirálynőt, amióta tizenkét éves korában Vang asszonyhoz került, selyembe öltöztették, mint drágagyöngyöt úgy becsülték. Kényeztették, becézték, soha ilyen durva, ilyen nyers bánásmódban nem volt része. A hajón a tat felé fordult, arcát kezébe rejtette és sírva fakadt. Vu azonban ahelyett, hogy lecsillapodott volna, a dübrohamhoz volt közel. Gőgösen, akár a hadisten, hátralökte a székét, hogy jobban lássa a partot, a nagyszájú cimborák körülülték, és ő a hajósnak indulást parancsolt.

– Te szuka! – gyalázkodott. – Nem becsülöd a megtiszteltetést. Hallgass el, te szajha, mert ellátom a bajodat!

Jao-csint a szavak nem rémítették meg és tovább sírt. Mikor a hajó a tó közepén emelkedő kertilakhoz ért, Vu partra szállt és elrendelte, hogy az ételt ott szolgálják fel. Azután szólt az embereinek, hozzák oda Jao-csint, hogy szórakoztassa. A leány minden erejével belekapaszkodott a hajókorlátba, keservesen sírt és nem akart menni. Vu mulatsága meghiúsult. Miután magában ivott néhány pohárral, visszament a hajóhoz, hogy a leányt elhúzza a korláttól. De az toporzékolt, sikoltozott, végül Vu dühtől tajtékozva megparancsolta szolgáinak, hogy vegyék el a hajtűit és ékszereit. Ebben a pillanatban Jao-csin kibomlott hajjal a hajó orrához rohant, hogy belevesse magát a vízbe. Az emberek azonban megakadályozták.

– Azt hiszed, megijesztesz engem? – gúnyolódott Vu. – Ha meg is ölöd magad, néhány ezüst tallérral megúszom. Természetesen nem kívánom, hogy végezz magaddal. Ha elhallgatsz, elengedlek.

Ezt hallva, Jao-csin valóban elcsendesedett. Vu most azt parancsolta, hogy a hajó kössön ki a Csingpo Kapun kívül, egy elhagyatott helyen. Ott lerántotta a leány lábáról a hímzett cipőket és csúfondáros hangon így szólt:

– Eredj haza, ha tudsz, kutyafajzat, nincs, aki hazakísérjen. – És a szolgával kitetette a partra. A hajót a partról ellökték s újból a tó közepe felé eveztek.

Mezítelen, törékeny lábaival Jao-csin hogy tudott volna hazamenni? »Szépség, tehetség mindhiába! – elmélkedett. – A megvetett örömlány segítségére most egyetlen gazdag és előkelő bámulója sem sietne!« Aztán így szőtte tovább gondolatait: »Ha visszatérek is, hogy nézzek ezután a világ szemébe? Jobb lenne a halál. De ilyen nyomorult halál! Mit ér a hírnevem? Nincs olyan parasztasszony, aki ne lenne nálam boldogabb. Liu asszony mézes nyelvének köszönhetem ezt a kelepcét. Volt a világon valaha hozzám hasonló szerencsétlen asszony?!«

Az elkeseredés mindjobban erőt vett rajta, míg végül teljes lesújtottságában szívszaggató zokogásba fulladt.

Ezen a napon történt, hogy Csu áldozatot ment bemutatni a Csingpo Kapun kívül, Öreg Csu sírjához. Az áldozati edényeket hajóval küldte haza, maga egyedül bandukolt. Egyszer csak hallja, hogy valaki sír. Ahogy közeledett, zilált külseje ellenére tüstént felismerte a szépséges lányt.

– Virágkirálynő, mi történt? – kérdezte elképedve.

Jao-csin a jól ismert hangra abbahagyta a sírást és tekintetét felemelve látta, hogy a megértő, a tapintatos Csin úr áll előtte, a jó barát, aki a szükségben mutatkozik. Elbeszélte neki az egész szerencsétlen történetet. Csung fájdalmában és együttérzésében a könnyeit hullatta. Kabátja ujjából öt láb hosszú fehér selyemzsebkendőt vett elő, kettéhasította és odaadta a leánynak, hogy csavarja bele a lábát; letörölte Jao-csin könnyeit, rendbeszedte a haját és vigasztalta, ahogy csak tudta. Mihelyt a lány megnyugodott, gyaloghintót hozatott és megkérte, üljön bele, maga pedig gyalog kísérte Vang asszony lakásáig.

A halálra rémült kerítőnő nem tudta elképzelni, mi történhetett a leánnyal, és mindenfelé kerestette. Egyszer csak kit látnak szemei? Csin urat, aki Virágkirálynővel közeledik! Vang asszony úgy megörült, mintha valaki az elveszett drágakövét találta volna meg a tengerben. Amellett a fiatalember már régen nem járt hozzá olajat árulni, és Vang asszony értesült, hogy átvette a Csu-család üzletét, s arról is, hogy milyen jól megy sora. A módos polgárral szemben természetesen a viselkedése is megváltozott. Mikor Jao-csint ilyen állapotban megpillantotta s azután hallotta, milyen keserves megpróbáltatást kellett elszenvednie, majd azt, hogy Csin úr volt a megmentője, az öregasszony nem győzött hálálkodni. Mindenáron ott tartotta ebédre.

Késő délután, miután Csung ivott néhány pohárral, felállt, hogy menjen. Virágkirálynő azonban hallani sem akart erről.

– Annyiszor gondoltam rád, és újból szerettelek volna látni – mondta – nem engedem, hogy így menj el.

Vang asszony is biztatta, hogy csak maradjon.

Csung még soha életében nem volt ilyen boldog. Ezen az estén Jao-csin játszott neki és énekelt és táncolt, minden művészetét elővette, hogy tetszését megnyerje. A fiatalember úgy érezte magát, mintha a paradicsomban lenne, és örömében alig tudta magát mérsékelni. És mikor leszállt az éjjel, kart karba öltve mentek be Jao-csin szobájába. Hogy aztán Csung ott milyen boldog volt, azt könnyű elképzelni.

Jao-csin késő éjjel megszólalt:

– Feltárhatom előtted a szívemet? De kérlek, ne tagadd meg a kívánságom!

– Tűzön vagy buzgó vízen is boldogan futnék át érted – jelentette ki Csung – hogyan tagadnék meg valamit?

– Feleségül mennék hozzád!

Csung nevetett.

– Még ha tízszer mennél is férjhez, akkor sem választanál ilyen magamfajta szegény legényt. Ne is tréfálj ilyesmivel. Messze estem én tetőled.

– Egészen komolyan gondolom – állította Jao-csin. – Amikor tizennégy éves koromban leitattak, hogy elindítsanak ezen a pályán, már férjhez akartam menni, de nem ismertem megfelelő férfit. Nem tudtam megítélni, ki is lenne jó férj, és attól tartottam, hogy valami egész életemre kiható ballépést követek el. Később ugyan sok férfival megismerkedtem, gazdag, fiatal lovagokkal, akik idejüket borra, nőkre pazarolták, de a szórakozáson kívül semmivel sem törődtek. Komoly érzelmet egyikőjük részérel sem tapasztaltam. Ilyen igaz és hűséges férfit, mint te, uram, nem találtam. Tudom azt is, hogy még nincs feleséged, és ha foglalkozásom miatt nem vetsz meg, egész életedben szolgálni foglak. Ha visszautasítasz, itt van három láb hosszú fehér selyem, ezzel akasztom fel magam, hogy őszinteségemet bebizonyítsam. Még mindig jobb, mint nyomorultul gazfickók kezétől pusztulni, ahogy tegnap történhetett volna. Még mindig jobb, mint magamat a köznevetség prédájára vetni.

Szavait végezvén, zokogásban tört ki. Csung kérlelte, ne szomorkodjék:

– Álmomban sem mertem volna elképzelni, hogy szeretsz engem. Hogyan utasíthatnálak vissza? De ilyen szegény fickó, mint jómagam, honnan teremti elő a megváltásodhoz szükséges ezer tallért? Bármennyire szeretném, nem áll módomban.

– Ez nem akadály – felelt a lány. – Én annyi pénzt és értéket tettem félre a férjhezmenésre a barátaimnál, hogy egyetlen fillérre sincs szükség.

– De ha meg is van a szükséges összeg, te, aki díszes házban éltél és mindennek csak a javát élvezted, hogyan fogod érezni magad az én egyszerű házamban?

– Gyapotruhával, a legegyszerűbb étellel is megelégszem, ha veled lehetek.

– És ha az úrnőd nehézségeket támaszt?

– Azt már csak bízd rám!

Így csevegtek egész hajnalig.

Jao-csin ezután a Huang akadémikus fiánál, Han miniszternél, Csi tábornoknál és másoknál elhelyezett kazettáit magához vette és megkérte Csungot, vigye magával. Mikor ez is megtörtént, gyaloghintóval Liu asszony házába vitette magát és közölte vele, hogy férjhez akar menni.

– Igen, én is ezt tanácsoltam neked, igaz? Tulajdonképpen még nagyon fiatal vagy... de ki a választottad?

– Nem fontos, ki, nénikém. A te tanácsodat követem, és ez igazi boldog, jól végződő házasság lesz, nem boldogtalan vagy álházasság, amely rosszul végződik. Ha mellém állsz, úrnőm is kénytelen engedni. Különös értéket nem ajánlhatok fel neked, de hálám jeléül tíz arany tallért adok ékszerre. Segíts nekem megnyerni úrnőmet. Ha sikerül, a házasságközvetítést még más ajándékkal is meghálálom.

Mikor Liu asszony meglátta az aranyat, szeme úgy összelapult a mosolygásban, mintha nyílása sem lenne, és felkiáltott:

– Úgy tekintelek, mint saját gyermekemet, valóban helyesen cselekszel. Hogyan fogadnék el tőled ajándékot? Ha pillanatnyilag itt is tartom az aranyat, azt számodra tartom fenn. Bízhatsz bennem. De úrnőd azt hiszi, hogy pénzfa vagy, amelyet csak meg kell rázni, hogy hulljon az arany. Nem megy könnyen bele a válásba, és legalább ezer tallért fog követelni. Hajlandó a férfi ennyit fizetni? Jobb, ha vele beszélek először.

– Nénikém, ezzel ne törődj! Tételezzük fel, hogy önmagamat váltom meg.

– Úrnőd tudja, hogy itt vagy?

– Nem.

– Rendben van, maradj itt ebédre, azalatt én átmegyek és beszélek Vang asszonnyal. Ha visszajöttem, megmondom, milyen eredménnyel jártam.

Liu asszony gyaloghintóval barátnőjéhez vitette magát. Az kész örömmel fogadta. Liu asszony a Vu úrral történt kellemetlenségek felől érdeklődött, mire Vang asszony elmondta neki a dolgokat, úgy amint történtek.

– Igen – felelte a barátnő – a mi foglalkozásunkban biztonságosabb közönséges leányokat tartani, az jobban kifizeti magát. Azok nem finnyáskodnak, kit fogadjanak, kit ne, és mindennap tárva az ajtajuk. Ez a te Virágkirálynőd már olyan híres lett, hogy végül is a földre ejtett szárított halhoz hasonlít: minden hangya akar belőle lakmározni! Nagy a vonzereje, de baj csak annál több van vele. Még ha tíz tallért kérsz is érte egy éjszakára, inkább a híredet, mint az erszényedet gazdagítja. Ezek a nagy uraságok minden alkalommal magukkal hozzák barátaikat, azok egész éjjel itt lebzselnek és rengeteg munkát adnak. És ott vannak a szolgáik, azokat is jól kell tartani! Ha nem teljesíted minden kívánságukat, szitkozódnak, törnek-zúznak, még csak be sem panaszolhatod őket, a gazdájuknál. Azután itt vannak a tudósok, a költők, a sakkozók, ezek is elveszik minden hónapban jó néhány napját: a tekintélyes családok fiai összekülönböznek miatta. Ha Csangot fogadja, Lit sérti meg. Míg az egyik örvendezik, addig a másik bosszankodik. Itt van mindjárt a Vu-eset! Milyen rémületen kellett keresztülmenned! Ha valami rosszra fordul, egész vagyonoddal lakoltál volna. Mert lehet-e hivatalos személyek ellen vádat emelni? Bármit tesznek, szemet kell hunynod! Ez most szerencsésen végződött, a viharfelhők elvonultak, de ha valami szerencsétlenség történt volna, csak a kezedet tördelhetnéd. Egyébként hallom, hogy Vu valami gonoszságban sántikál, kellemetlenkedni akar neked. És Jao-csin heves vérmérséklétű, hízelegni sohasem fog. Ez a lány örökös bajforrás.

– Ez az, ami nekem sem hagy nyugtot – felelte Vang asszony. – Az ifjú Vu gazdag és tekintélyes család fia, nem akárki, és mégsem akarja fogadni. Itt kezdődött az egész bonyodalom. Kiskorában még csak lehetett vele bánni, de most, hogy hírnévre tett szert, s hogy a gazdag uraságok hódolata elkényeztette, csak a saját akaratát ismeri. Ha nincs hozzá kedve, kilenc ökör sem tudja megmozdítani.

Liu asszony helyeselt.

– Ilyenek ezek a lányok, mihelyt egy szemernyi hírnévre tesznek szert, fejükbe száll a dicsőség.

– Adj tanácsot – folytatta Vang asszony – mit gondolsz, ha akadna valaki, aki jól megfizetné, nem lenne érdemes eladni a leányt? Ez mindent megoldana s engem is ezer bosszúságtól mentene meg.

– Tökéletesen igazad van. Ha eladod, öt vagy akár hat másikat vehetsz helyette. Sőt, ha sikerül jó üzletet kötnöd, még tíz lány árát is megkaphatod! Ennél jobbat nem is tehetnél.

– Már meghánytam-vetettem magamban a dolgot. A rangos személyek sohasem hajlandók eleget fizetni: abban a hiszemben élnek, hogy nekik minden jár. S ha végül akadna valaki, aki hajlandó lenne kinyitni az erszényét, amilyen válogatós, még megmakacsolja magát és visszautasítja. Ha valami jó vevőt tudnál, kedvesem, légy közvetítőként segítségemre! Ha a leány ellenkezne, te észre tudnád téríteni. Reám semmit se ad, egyedül benned van elég bizalma ahhoz, hogy lúddá tehessed.

Liu asszony harsogó nevetésben tört ki.

– A házasságközvetítőt látod magad előtt! Mennyit kérsz érte?

– Rendben van, nővérem, tudod, hogy van az ilyesmi. Foglalkozásunkkal jár, hogy olcsón vegyünk és drágán adjunk. Amellett vedd tekintetbe, milyen hírnév övezi az utóbbi években. Akad valaki a fővárosban, aki ne tudná, kicsoda Virágkirálynő? Hogyan adhatnám hát oda nyomorult három vagy négy százasért? Nem, legalább ezer tallért akarok érte.

– Elmegyek és megmondom – felelt Liu asszony. – Ha hajlandó ennyit fizetni, visszajövök. Ha nem, maradok. – Mikor indulásra készen felállt, megkérdezte: – Hol van ma a leány?

– Amióta Vu azon a bizonyos napon megtámadta, attól való félelmében, hogy visszatér s még nagyobb bajt hoz rá, mindennap gyaloghintót hozat s elmegy az ismerőseihez, ahol elpanaszolja a történteket. Tegnapelőtt Csi tábornoknál volt, tegnap Huang akadémikusnál, a jó ég tudja, hová tűnt ma!

– Ha elhatározásod szilárd, és határozottan viselkedsz vele – így szólt Liu asszony – akkor bele fog egyezni. Ha nem, majd én is itt leszek. De ha a férfi hajlandó fizetni, nehogy alkudozz!

– Szavamat adtam – felelte Vang asszony – vissza nem vonom.

Vendégét az ajtóig kísérte, s Liu asszony gyors búcsú után hintóba ült és elvitette magát.

Hazaérve, Liu asszony így szólt Jao-csinhez:

– Minden rendben, úrnődet megnyertem. Beleegyezett. A végleges elintézéshez már csak a pénz hiányzik.

– Az ezüst már megvan – felelte Jao-csin. – Néném, megígérnéd, hogy holnap felkeresel, hadd üssük nyélbe az ügyet? Addig üssük a vasat, míg meleg.

– Egészen bizonyos, hogy ott leszek, úgy amint megegyeztünk – ígérte Liu asszony, Jao-csin ezzel elbúcsúzott, hazatért, de egyelőre hangot sem ejtett a történtekről.

Liu asszony másnap délben megérkezett.

– Mi újság? – kérdezte Van asszony.

– Már csaknem biztos. De még nem beszéltem a leánnyal.

Liu asszony Jao-csin szobájába ment, s kölcsönös üdvözlések után még csevegtek valameddig, csak azután kérdezte:

– Talán visszafordult a vőlegényed? Hol van a pénz?

– Azokban a bőrkazettákban.

Jao-csin az ágya fejénél levő öt-hat tokra mutatott és kivett azokból vagy tizenhárom-tizennégy csomagot, amelyeknek mindegyike ötven ezüst tallért tartalmazott. Most következett az arany, a gyöngy, a nefrit. És az egész nem kevesebbet ért, mint ezer tallért.

Liu asszonynak csurgott a nyála, a szeme szikrázott.

»Ilyen fiatal és máris ilyen okos – gondolta. – Hogy volt képes ilyen sokat megtakarítani? Az én házamban is járnak vendégek a lányokhoz, de egyik sem tudta megközelíteni. Ha valami pénzhez jutnak, azt mindjárt dióra vagy édességre költik, ahelyett hogy félretennék. Ha a lábpólyájuk elkopik, még azt is nekem kell megvennem. Milyen szerencséje volt Vang asszonynak ezzel a leánnyal! Ki más keresett volna ennyi pénzt neki, amellett hogy ennyit félretett a maga kiváltására? Ez igen!«

Jao-csin jól gyanította, milyen gondolatokat forgat magában Liu asszony, és hirtelen négy vég lucsoui selymet, két drágaköves hajcsatot és két főnixfaragásos nefrit hajtűt vett.

– Nénikém, egy kis ajándék számodra – szólt, a drágaságokat az asztalra téve. – Meg kell köszönnöm, hogy a szószólóm voltál.

Liu asszony, amikor barátnőjéhez visszatért, sugárzott az örömtől.

– Jao-csin önmagát kívánja kiváltani az általad meghatározott összegért, egy fillérrel sem kevesebbért. Jobb ez így, mintha valami férfi vásárolná meg, mert akkor a közvetítőknek bort, teát kell adni, és az ár egy-két százaléka nekik jár. Vang asszonyt felbosszantotta, hogy a leány ennyi pénzt tartogat a ládafiában. Mert ilyenek ezek a kerítőnők. Csak akkor elégedettek, ha a lányok a különkeresetüket is mind nekik adják. Ha gyanút fognak, hogy van valami értékük, megvárják, míg elmennek hazulról, kinyitják a szobájukat és mindent felkutatnak. Jao-csin azonban olyan híres volt, barátai olyan hatalmasok, azonkívül úrnőjének tekintélyes összeget is szerzett, s méghozzá indulatos természetű – Vang asszony nem merte haragját magára zúdítani. Szobájába így sohasem lépett be, de azt, hogy a leány ilyen sokat gyűjtött, el sem tudta volna képzelni.

Liu asszony megértette, mit jelentenek a Vang asszony homloka körül gyülekező felhők, ezért így szólt:

– Nézd, tesvérem, tartsd magad adott szavadhoz! Ez az ő saját keresete, és nem olyan pénz, ami neked járna.. El is költhette volna az egészet. Vagy ha éppen valami haszontalan teremtés lenne, odaadhatta volna egyik szeretőjének. Mi hasznod lenne ebből? Dicséretre méltó, hogy ennyit megtakarított. Egyébként, ha egy fillért sem tett volna félre, akkor sem engedhetnéd, hogy meztelenül hagyja el a házat. Nincs igazam? Ebben az esetben, mielőtt férjhez menne, annak rendje és módja szerint fel kellene ruháznod. De ezek után kétségtelen, hogy még egy selyemszálat sem fog tőled kérni. Az egész összeget, úgy, mint van, beletömheted te az erszényedbe. És tekintve, hogy férjhez megy, továbbra is a te lányod marad. Ha jól megy dolga, ünnepek alkalmával ajándékot küld majd neked, és szülei sincsenek, így a férjének az anyósa leszel. Valóban, nagyszerű esélyeid vannak.

Ezek az érvek Vang asszonyt szépen megvigasztalták, és megadta a beleegyezést. Ekkor Liu asszony behozta az ezüstöt, s miután a csomagokat egyenként lemérték, odaadta Vang asszonynak. Ezután az arany, az ékszerek és a nefnt értékelésére került a sor.

– Szándékosan kevesebbre értékeltem ezeket – mondta Vang asszonynak – ha eladod, néhány tucatnyi tallért még eltehetsz belőle, kedves nővérem.

Ha kerítőnő volt is Vang asszony, lehetett vele tisztességesen beszélni, s amit a barátnője jónak látott, abba belement. Liu asszony ezért, mikor látta, hogy nyert ügye van, felszólította, hogy adja át Jao-csinnek írásban a házassági engedélyt.

A leány pedig így szólt:

– Nénikém, én mindjárt el is búcsúzom úrnőmtől és veled tartok. Megengeded, hogy pár napig, míg az esküvőre alkalmas, jó előjelű napot kiválasztjuk, nálad maradjak?

Miután Jao-csintől annyi ajándékot kapott, Liu asszony – attól tartva, hogy Vang asszony meggondolja a dolgot és a leányt a történtek után is ottfogja, alig várta, hogy az ügy végleges elintézést nyerjen – engedett a leány kérésének.

Gyorsan becsomagolta piperekészletét, ékszerdobozait, a ládákat, a takarókat és más dolgait, anélkül hogy hozzáért volna valamihez, ami Vang asszony tulajdonát képezte. Szobáját elhagyva, elbúcsúzott társaitól és úrnőjétől, aki illendőségből még könnyezett is egy kicsit.

Jao-csin a gyaloghintóba tetette a csomagokat és Liu asszonnyal boldogan távozott. Az szép, csendes szobát bocsátott rendelkezésére, ott elhelyezték a ládákat is, majd a Liu-ház leányai jöttek, hogy Jao-csint szerencsekívánatukkal üdvözöljék.

Aznap este Csung elküldte Hszin Sant Liu asszonyhoz, érdeklődni. Mikor megtudta, hogy már minden rendben van, kiválasztottak az esküvőre egy jó előjelű napot Liu aszonnyal, mint közvetítővel. A lakodalmon szólt a flóta, pergett a dob, és a nászéj szaka meghozta a fiatal pár boldogságát.

Másnap, amikor Hszin San és felesége az új asszonnyal megismerkedtek, megdöbbenve ismerték fel gyermeküket. Elmesélték egymásnak, mi minden történt velük a válás óta, és a szemükben örömkönnyekkel ölelték egymást.

Csung most arra kérte anyósát és apósát, foglalják el az őket megillető helyet, hogy Jao-csinnel együtt gyermeki hódolatuknak adhasson kifejezést. Ámultak-bámultak a barátok és a kettős boldogság örömére nagy lakomát csaptak.

Az esküvő után három nappal Jao-csin megkérte férjét, ajándékozza meg gazdagon mindazokat a barátait, akik ügyét segítették, és tudassa velük, hogy férjhez ment így mutatta meg, hogy tudja, mi a hála. És Liu, valamint Vang asszony nagy örömére, még nekik is küldött ráadást az ajándékokra.

A mézeshetek után Jao-csin kinyitotta ládáit. Kiderült, hogy azokban több mint háromezer tallér értékű arany, ezüst és szucsoui, valamint csengtui brokát és selyem rejlett. Ládáinak kulcsát férjére bízta, aki apródonként házat, földet vásárolt, üzletét szélesen kiterjesztette. Az olajüzlet vezetését teljesen apósára bízta. Még egy év sem telt bele, az egész család fényűzően élt s elég gazdag volt ahhoz, hogy számos szolgát tartson.

Egy szép napon Csung arra gondolt, hogy hálaáldozatot mutat be az isteneknek. Megfogadta, hogy a város valamennyi templomát és kolostorát három hónapra való gyertyával és olajjal látja el. Megfürdött, böjtölt, magának is szándéka volt tömjént égetni, imákat mondani. Útjában az első kolostor a Csao Csing volt, azután következett a Ling Yin, Fa Hsziang, Csin Ce és a Tien Csu.

A Kuanjin tiszteletére emelt Tien Csu Kolostor tulajdonképpen három kolostorból áll: Felső-Tien Csu, Közép-Tien Csu és Alsó-Tien Csu. Ezeket a nevezetes zarándokhelyeket azonban hajón nem lehet megközelíteni, csakis a hegyi ösvényeken. Csung egy rakomány gyertyát és három rakomány olajat vitetett fel a szolgáival, maga pedig gyaloghintóban indult a hegyre.

Először a Felső-Tien Csu Kolostorba ért. Itt a szerzetesek nagy örömmel fogadták, éppen abban a csarnokban, amelyben az apja a gyertyákat gyújtotta és a tömjént gondozta. Most, hogy jómódban élt, jól táplálkozott, Csung megerősödött és annyira megváltozott, hogy öreg Csin meg sem ismerte. Az egyik olajoskannán azonban az öregember meglátta a »Csin« szót, a másikon a »Kajfeng« írásjelet. Ez gondolkodóba ejtette. Milyen különös véletlen, hogy ennek a két kannának ebbe a kolostorba kellett kerülnie! Miután Csung tömjénnel áldozott, Öreg Csin tálcán teát hozott be, és az apát megkínálta a pártfogót. Ekkor Öreg Csin megszólalt:

– Szabadna megkérdeznem, uram, mit jelent ez a két szó a kannáidon?

– Miért kérded? – felelt Csung és érdeklődéssel fordult az északi kiejtéssel beszélő szerzetes felé. – Szintén kajfengi vagy?

Az öregember igennel válaszolt.

– És mi a te neved? – kérdezte Csung. – Miért léptél be ebbe a rendbe? És mióta vagy itten?

Erre Öreg Csin közölte vele nevét és származásának helyét.

– Mikor a katonák elől elmenekülve idekerültem, semmi megélhetésem nem lévén – mesélte – tizenhárom éves fiamat bizonyos Csu úrnak örökbe adtam. Azóta nyolc év telt el, de öregségem és tehetetlenségem megakadályozott, hogy a hegyről lemenjek és érdeklődjem utána.

Csung zokogva ölelte át apját.

– Én vagyok a fiad! – kiáltotta. – Csu úr számára olajat árusítottam, s mivel meg akartalak találni, apám, azért írtam e szavakat a kannára. Ki hitte volna, hogy éppen itt találkozunk?! Ez bizonyára az ég rendelése volt.

A szerzetesek mindezek hallatára nem győztek eleget csodálkozni.

Apa és fiú együtt töltötték a napot a kolostorban és elbeszélték egymásnak viselt dolgaikat. Csung a másik két kolostorban az istenekhez szóló írásbeli könyörgésen Csu Csungról az eredeti Csin Csungra változtatta a nevét. Miután Közép-Tien Csuban és Alsó-Tien Csuban tömjénnel áldozott, visszatért, hogy megkérje apját, tartson vele és éljen ezután a fiával együtt, jólétben. De Öreg Csin olyan sokáig élt szerzetesmódra, megtartva a böjtöket, hogy nem érzett hajlandóságot a távozásra. Csung azonban tiltakozott:

– Nyolc évig éltünk egymástól elszakadva. Ez alatt az idő alatt nem gondozhattalak. És vedd figyelembe, most nősültem, feleségemnek tiszteletét kell nyilvánítani apósa előtt.

Öreg Csin erre engedett.

Csung a gyaloghintóban vitette haza apját. Maga gyalog kísérte. Hazaérve az öregembert új ruhába öltöztette és megkérte, foglalja el a díszhelyet a csarnokban, mialatt ő és Jao-csin a köteles tisztelettel adóztak előtte. Ugyanekkor Jao-csin szüleit is bemutatták neki.

Ezen a napon nagy lakomát rendeztek, de Öreg Csin sem a húst, sem a bort nem ízlelte meg. A következő napon valamennyi szomszédjuk ajándékkal köszöntötte őket a négyes ünnep: Csung házassága, Jao-csin és családjának találkozása, Csung és apja találkozása, végül a Csin családi név felvétele örömére. A lakomának napokig nem akart vége szakadni.

Az ünnepség után Öreg Csin visszakívánkozott a kolostorba. Csung nem mert apjával ellenkezni és kétszáz tallérért házacskát építtetett ott számára. Havonként küldött neki ételt, pénzt. Maga tíznaponként s Jao-csin évenként négyszer látogatta meg. Jóval túl a nyolcvanon, jóga-gyakorlat közben, békésen lehelte ki lelkét. Kívánságának megfelelően a hegyen, a kolostor közelében temették el.

Ami Csungot és Jao-csint illeti, ők késő öregséget érve, boldogan töltötték együtt napjaikat. Két fiuk született, mindkettő híres tudós lett.

És mind a mai napig, ha az örömlányok valakinek a figyelmességét akarják dicsérni, Csin úrnak vagy az olajárusnak nevezik.

Footnotes:

¹16 ezüst tallér

Tartalom

Következő