Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ayse C. Cagolar
Törökök Berlinben: társadalmi kirekesztés és mobilitási stratégiák*
Pál Eszter fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: www.c3.hu/scripta/replika/38/08cago.htm


Jelenleg mintegy 1,9 millió török él Németországban.[1] A befogadó társadalom adott munkaszükségleteit szolgáló bevándorlók a Németország és Törökország által 1961-ben aláírt első kétoldalú egyezményt követően jöttek Németországba. Noha a legtöbb török -vendégmunkásként- érkezett, a berlini török bevándorlók ma már nem alkotnak homogén csoportot.[2] Csoportjuk a német társadalomnak csaknem minden rétegében képviseli magát, és integrálódott a gazdaságba is. 35000-nél több üzletet vezetnek Németországban törökök, és a 120000-et is meghaladja az ezekben foglalkoztatottak száma.
A kezdetben munkásként dolgozó, majd később előrelépő török bevándorlók eseteinek vizsgálata azt mutatja, hogy a társadalmi rend új pozícióiba kerülésük egyedi jellegzetességekkel, pontosabban anomáliákkal terhesen zajlik. Mobilitásuk sajátosságaira rávilágíthatunk, ha a társadalmi hierarchiában - a német társadaloméban és az ottani török népességében egyaránt - betöltött helyzetüket vizsgáljuk.[3]


A törökök által Németországban elfoglalt társadalmi tér

A társadalmi térben betöltött pozíció alakítja azokat a sajátos elvárásokat és törekvéseket, melyek felé a társadalmi csoportok cselekvései irányulnak. E várakozások és törekvések, valamint a cselekvők szubjektív önértelmezése képezi az emberek stratégiáinak alapját (Bourdieu 1974: 175, 466-168; Bourdieu 1990). Annak érdekében tehát, hogy a társadalmi csoportok gyakorlati tevékenységét és csoportspecifikus életstílusát megértsük, azonosítanunk kell a társadalmi térben elfoglalt helyüket. Bourdieu szerint a társadalmi tér struktúráját a rendelkezésre álló összes gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőke mennyisége és összetétele adja meg (Bourdieu 1974: 114).
A törökök által a német társadalomban elfoglalt társadalmi tér vizsgálata azt mutatja, hogy a gazdasági tőke tekintetében nincs jelentős különbség a török és a német munkások között (Zapf és Brachtel 1984, idézi Bröskamp 1991: 28).[4] A németországi törökök csoportján belül ráadásul egyre nagyobb mértékű rétegződés figyelhető meg, és a török cégek és alkalmazottak növekvő száma a törökök egy része esetében felfelé irányuló gazdasági mobilitást jelez (Blaschke és Ersöz 1992; Sen 1993). Így, jóllehet, többségük még mindig munkás, a törökökről, mint homogén blokkot alkotó csoportról kialakított kép mára már érvényét vesztette.[5]

Kulturális tőkéjüket tekintve a németországi törökök helyzete összetett. A kulturális tőke legegyszerűbben mérhető formája az iskolai végzettség. Ezen a területen világosan látható hiányosságaik vannak. Míg a németek körében a befejezett szakképesítéssel rendelkezők aránya 69,3 százalék, a törökök és más bevándorló csoportok esetében ugyanez az arány 23,7, illetve 18,3 százalék (Sen 1993: 28). A Berlinben egyetemre beiratkozott törökök és németek százalékos arányában - 4, illetve 14 százalék - észlelhető különbség a törökök ilyen értelmű lemaradásának további megnyilvánulása.[6] A szakképzésben részt vevő elsőéves hallgatóknak csupán 16,4 százaléka külföldi. Berlinben 1989-ben a német fiatalok 68 százalékával szemben a külföldi fiataloknak mindössze 30 százaléka vett részt szakképzésben. Az iskolaelhagyók 20 százaléka külföldi. E csoport 31,4 százaléka egyáltalán nem rendelkezik diplomával, míg németek esetében ugyanez az arány 11,2 százalék (Stölting 1991: 2-9). Noha a németországi törökök iskolai végzettsége fokozatosan emelkedik, kulturális tőkéjük szempontjából még mindig egyértelműen hátrányban vannak a németekhez képest.

Az állampolgárság ugyancsak a kulturális tőke intézményesült formájaként értelmezhető (Bröskamp 1991: 10). Nem egyszerűen bizonyos törvényes és politikai jogoknak szükséges feltétele; az állampolgársággal való rendelkezés befolyásolja az egyénnek a társadalom egészében elfoglalt helyzetét (Bröskamp 1991: 11). Azzal, hogy a törökök elenyésző arányban szereznek német állampolgárságot, és iskolai képesítéseik viszonylag gyengék, pozícióik kulturális tőkéjüket illetően a német társadalom más csoportjaihoz képest rosszak.
[7]
A török bevándorlók legszembeötlőbb hiányossága mindazonáltal társadalmi és szimbolikus tőkéjüket tekintve észlelhető. Az egyén társadalmi tőkéjének mennyiségét a kapcsolatháló mérete, a mobilizálható kapcsolatok száma és e kapcsolatok társadalmon belüli hatékonysága határozza meg. A törököknek hatékony kapcsolathálójuk van saját csoportjukon belül, ennél azonban kevesebb és kevésbé hatékony kapcsolatokkal rendelkeznek a török bevándorlóközösségen kívül. A törökök más külföldiekhez képest is ritkán kerülnek kapcsolatba németekkel (Zapf és Brachtel 1984, idézi Bröskamp 1991: 28). Érdekes módon ettől a másodgenerációs török fiatalok helyzete sem sokban tér el. Az idegenrendészet berlini felmérése szerint a mintába eső 1000 (16 és 25 év közötti) török 30 százaléka nagyon ritkán kerül érintkezésbe német fiatalokkal, 34 százalékuknak pedig egyáltalán nincs ilyen kapcsolata (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1992: 14). Ugyancsak említésre érdemes, hogy 1985 és 1991 között 11 százalékkal emelkedett azok száma, akik állításuk szerint nem kerülnek németekkel érintkezésbe (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1992: 14), 1991 és 1993 között pedig állandó szinten maradt ez az arány (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1994a: 18).


A szimbolikus tőke elégtelensége

A németországi törököknek - a tőke különböző bourdieu-i kategóriáit tartva szem előtt - a szimbolikus tőke területén a legnagyobb a hátrányuk. A szimbolikus tőke -hitel, azoknak tulajdonított hatalom, akik megfelelő elismerésre tettek szert ahhoz, hogy maguk is oszthassanak elismerést- (Bourdieu 1990: 135). Az elismertség és a megbecsültség nélkülözhetetlen feltétele a szimbolikus tőkének. -Míg a tőke egyéb formáinak van független objektivációja, legyen az pénz, cím, viselkedési attitűd vagy hajlam, a tőkének ez a formája csupán mások szemében létezik- (Joppke 1986: 60). Nem egyéb tehát, mint olyan gazdasági vagy kulturális tőke, amelyet egy társadalom elismer és megbecsül (Bourdieu 1990: 135), s ezért különösen fontos.
Németországban a törökök társadalmi megbecsülése komoly fogyatékosságokat mutat. Még azok is a társadalmi megbecsülés hiányáról panaszkodnak, akik gazdaságilag már előreléptek és viszonylagos jólétben élnek. Megengedhetnék ugyan maguknak például, hogy magas lakbért fizessenek, és készek is áldozni erre, mégis sokszor évekig kell lakást keresniük. Meggyőződésük szerint török mivoltuk miatt kell problémákkal szembenézniük. Tudják, hogy pénzükkel nem képesek hozzájutni a szerintük őket megillető javakhoz. Gyerekeiket nem engedik be a diszkókba, mert törökök.[8] Világos számukra, hogy a társadalmi megbecsülés hiánya semmissé teszi a különböző területeken, például az üzleti életben vagy az oktatásban elért sikereiket. A szimbolikus tőke hiányában más tőkéjük értékét veszti.

A törökök, a róluk szóló becsmérlő viccek,[9] az ellenük irányuló támadások és inzultusok következtében még a külföldiek más csoportjain belül is sajátos helyzetbe kerültek: egyfajta kisebbségen belüli kisebbség lettek (Castles és mások 1984: 100).[10] Az a tény, hogy a törököket a -külföldi-kérdésen- (Ausländerprobleme) belül is mindig kiemelkedő problémának tekintik (lásd Mandel 1988, 1989; Lutz 1991), világosan jelzi, hogy a német társadalomban a törökökről kialakított kép igen negatív.[11] A helyzet iróniája, hogy a berlini fal lebontását követő bevándorlási hullám nyomán erősödő idegengyűlölet rövid időn belül a németországi törökök ellen fordult. 1992 augusztusában a rostocki menekültek elleni támadások után a közélet figyelme ismét a törökökre irányult, s megint őket kiáltották ki a társadalmi problémák legfőbb forrásának.[12] Így azután nem meglepő, hogy a törökök voltak és a mai napig is ők a Rostock óta egyre gyakoribbá váló gyújtogatások fő célpontjai. Egy Berlinben végzett felmérés kimutatta, hogy a török fiatalok 93 százaléka az idegenekhez, és különösen a törökökhöz való ellenséges viszonyt tartja a németországi élet legnagyobb hátrányának (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1992: 10). Ahelyett, hogy elismernék a németországi törökök sikereit, teljesítményeit és - másfelől - szenvedéseit, a közvéleményben kialakult negatív kép következtében elutasítják azokat.

Nemcsak a munkások vagy a sikeres vállalkozóvá lett korábbi munkások szenvednek a társadalmi elismerés hiánya miatt. A Németországban élő török művészek és írók hasonló elégedetlenségüknek adnak hangot. Legfőbb sérelmük, hogy -etnikai- művészekként, írókként vagy szociális munkásokként kezelik őket, és hogy munkájuk értékelése a német művészekre és írókra vonatkozó kritériumoktól eltérő alapon történik (lásd Seyhan 1989; Suhr 1989; Cirak 1991: 5; Erdem 1991: 57-59; Wollbert 1991; Lutz 1991). Elégedetlenségük forrása, hogy nem mint művészek és írók per se, hanem csak mint etnikai művészek részesülnek elismerésben.

Az a tény, hogy a törököktől a német társadalom megtagadja a társadalmi elismerést, befolyásolja egymás közötti kapcsolataikat és hálózatok kiépítésére irányuló törekvéseiket is. Ilyen irányú erőfeszítéseik nem a közösségen belüli hírnév és presztízs megszerzését célozzák, hanem egyértelműen pragmatikusak és rövidlátóak.[13] Bármilyen szimbolikus tőkével rendelkezzen is valaki törökként más törökök között, mindezt semmissé teszi a szimbolikus tőkének az az általános hiánya, mely a török kategóriához társul a német társadalomban. Ez a helyzet azután hozzájárul a társadalmi ellenőrzésnek a németországi törökök körében megfigyelhető további gyengüléséhez. A török bevándorlók között presztízzsel és hírnévvel rendelkezőknek nem sikerül azonos nemzetiségű társaik számára új -szignifikáns másokká- válniuk.

Ezt talán jól illusztrálja egy személyes történet. Zeynep és én ugyanazzal a járattal utaztunk Törökországba a karácsonyi ünnepekre. A reptéren találkoztam vele; rendkívül jól öltözött volt. Az esküvőket leszámítva ezúttal láttam őt először kisminkelve. Tettem néhány megjegyzést csinos külsejére. Nevetve válaszolt: -Mi mást is tehetnék? Törökországba megyünk. Ha nem öltözöm ki, amikor Törökországba megyek, akkor mikor öltözhetnék ki? Kinek a kedvéért öltöznék itt [Németországban] ki?- Ám nemcsak Zeynep, hanem az összes többi török utas is figyelmet fordított az öltözködésére.[14] Az izin, az évi rendes törökországi utazás előtt a törökök jelentős időt töltenek vásárlással; nemcsak azért, hogy ajándékokat vegyenek, hanem azért is, hogy maguknak ruhákat vásároljanak, melyeket azután Törökországban viselnek.[15] Az izin idején készült fényképek ugyanezt mutatják.

Ha nem is egyedüli módja, de a magamutogatás és a státusjavak fitogtatása fontos része a hírnév és a presztízs megszerzésének. A hírnévnek és a presztízsnek tulajdonított jelentőséggel ellentétes, hogy a németországi törökök a presztízsjavak mutogatására érdemtelennek találják németországi életüket. A szimbolikus tőke hiánya, amely minden török bevándorlót érint, a németországi törökök összes tőkéjének összetételét meghatározza.


Törökország és a németországi törökök szimbolikus tőkéje

A törökök elleni gyűlölet erősödése és az ellenük irányuló támadások egyre gyakoribbá válása a német társadalomban kizárja, hogy szimbolikus tőkéjük a közeljövőben növekedhessen. A törökök, akik tisztában vannak szimbolikus tőkéjük hiányával, azzal ugyancsak tisztában vannak, hogy e tőke növekedése azon múlik, sikerül-e szokásaikat a -török kultúrától- elválasztaniuk.[16]
A megbecsülés hiánya abban a társadalomban, amelyben élnek, arra ösztönzi a németországi törököket, hogy e hiányt valamilyen módon kompenzálják. E tisztánlátás következménye, hogy egy részük megvet mindent, ami török, és a németeknél is németebbé igyekszik válni. A legtöbb németországi török azonban más alapot és vonatkoztatási csoportot keres szimbolikus tőkéje növeléséhez. Törökország a legkézenfekvőbb hely arra, hogy gazdasági mobilitásuk, valamint társadalmi és szimbolikus tőkéjük között összhangot teremtsenek. Ennek azonban semmi köze nincs a -visszatéréshez- Törökországba; a bevándorlók és leszármazottaik többsége jövőjét csak Németországban tudja elképzelni. A szülőföldhöz fűződő szálak azonban túlságosan értékesek ahhoz, hogy a társadalmi mobilitás áldozatául essenek. Törökország döntő jelentősége a németországi törökök önértékelésében és társadalmi megbecsülésre irányuló törekvésükben az életükben szerepet játszó vonatkoztatási csoportok komplex struktúráját hozza létre.

A török bevándorlók között újabban kialakuló rétegződés ellenére többségük a munkásosztályhoz tartozik. Ha mindennapi életük során érintkezésbe kerülnek németekkel, akkor az szinte kizárólag munkásosztálybeliekkel történik. Az a tény, hogy egy szegmentált munkapiacon a munkásosztály legalsóbb rétegéhez tartoznak, s hogy a társadalmi rendben előrelépni igyekeznek, azt eredményezi, hogy törekvéseiket a német munkásosztály életstílusa befolyásolja, vagyis a német társadalomban a munkásosztály életstílusához idomulnak. Törökország szerepe miatt azonban a helyzet összetettebb ennél.

Számos tanulmány mutatja, hogy még a török vidékről származó bevándorlók sem szándékoznak falvaikba hazatérni. Ha valaha visszatérnek is Törökországba, városokban akarnak letelepedni, és nem munkásként szeretnének dolgozni, hanem arról álmodoznak, hogy önállóak lesznek (Sen 1987: 5; Keyder és Aksu-Koc 1989).[17] Néhányan valójában már el is kezdték egyengetni a Törökországban önállóvá váláshoz vezető utat azzal, hogy beszálltak rokonaik vagy hemserieik (falubéli) kis törökországi üzleteibe. Egyesek részvényekkel is rendelkeznek törökországi szövetkezetekben és középvállalatokban. Törökországi befektetéseik és üzleti érdekeltségeik révén jövedelmük forrása és természete változatosabbá vált.

E változatosság bátorítja az önállóságról szőtt álmokat, hiszen így azok részben már valóságként jelennek meg, s nem kötődnek kizárólag - egyébként valószínűtlen - hazatérésükhöz. Németországi munkásstátusuk ellenére a török társadalmi kontextusban önmagukról kialakított kép már nem munkásokat mutat.

A németországi törökök jövedelme és megtakarítása a német márka török lírával szembeni magas átváltási aránya (1 DM = 30330 TL) miatt a török társadalom kontextusában eltérő értelmet nyer. Egy munkás törökországi minimálbérét (körülbelül havi 250 márka) figyelembe véve, látható, hogy németországi jövedelmük (havi 1500-2000 márka) jóval több, mint az otthoni munkásoké. Valójában több, mint egy átlagos középosztálybeli alkalmazott bére. Törökországi ingatlan- és földbefektetéseikkel, valamint (főként) kis üzleti érdekeltségeikkel tehát a németországi törökök gazdasági tőkéjének összes mennyisége Törökország kontextusában eltérő jelleget ölt. Míg Németországban a munkásosztályhoz tartoznak, ugyanazzal a gazdasági tőkével Törökországban a középosztályi léthez kerülnek közel.

Simmel felhívja a figyelmet a pénz egyenlősítő erejére. Szerinte a pénz -kiterjeszti az egyenlőség fogalmát, amennyiben az egyenlőtlenség érzékelésének alapja nem az emberek közötti eredendő különbségek esszencialista felfogása, hanem a pénz birtoklásában mutatkozó különbség lesz- (idézi Miller 1987: 73). A pénz egyenlősítő ereje hozza létre a németországi törökök saját társadalmi mobilitására vonatkozó benyomásait, vagyis azt az érzésüket, hogy Törökországban a középosztályhoz tartoznak.


A társadalmi hely érzékelésének bizonytalansága Törökországban

Nem egyértelműek a németországi törökök arra vonatkozó érzései, hogy felemelkednek a társadalmi tér új pozícióiba, és csatlakoznak a törökországi középosztályhoz. -A betöltött pozícióban megszerzett hajlamok- Bourdieu szerint -magukba foglalnak egy igazodást is ehhez a pozícióhoz - ez az, amit Erving Goffman úgy fejez ki, hogy »az ember érzékeli saját helyét«- (Bourdieu 1977: 5). Valaki társadalmi helyének érzékelése azáltal jön létre, hogy a társadalmi tér struktúráját internalizálja, inkorporálja.
A társadalmi hely érzékelése annak érzékelését is jelenti, hogy mi az, amit az ember megengedhet magának, és mi az, amit nem, s -az egyén helyének hallgatólagos elfogadását, a korlátok érzékelését vonja maga után- (Bourdieu 1985: 728). A török munkások felfelé irányuló mobilitásának kétértelműsége a török társadalmon belüli helyük érzékelésének bizonytalanságában figyelhető meg. Egyfelől nem érzik úgy, hogy bizonyos tevékenységek, melyekben egy törökországban foglalkoztatott munkás nem merne részt venni, számukra tilosak lennének, másfelől azonban az effajta -korlátlanság- érzete a gyakorlatban kényelmetlen szituációkat szülhet.

A társadalmi hely érzékelésének bizonytalanságát érdekesen illusztrálja az a vita, mely a megfelelő helyszín kiválasztását övezte Eryilmazék lányának közelgő esküvője kapcsán. Az összes családtag - az anya (Güllü), az apa (Mustafa), a két lány (Banu és Zeynep), a két fiú (Ali és Halil), és a meny (Nurgül) - részt vett Banu következő évben Isztambulban tartandó (noha mindkét család Törökország fekete-tengeri területéről származik) esküvőjének tervezésében.[18] Mindenki más helyszínt javasolt, és senki nem értett egyet a többiek ötleteivel. A vita közepén Zeynep egy újabb javaslattal állt elő:

-A legszebb hely tulajdonképpen- nem is tudom. Úgy értem, ott van az a hely, ahol voltunk, tudjátok. Az erdőben. Az a palota. Legyen ott.-

Güllü: -Melyik, kislányom? A rózsaszín? Az, amelyik rózsaszínre van festve?-

Banu: -Ja, igen, tudom. Van egy rózsaszín és egy sárgára festett is. Igen, az szép. Ez igaz.-

Güllü: -Igen, igen, az ott nagyon szép. Legyen ott. [A férjéhez, Mustafához fordul.] Az az a hely, ahol idén voltunk az izin alatt. Tudod, neked is tetszett, Mustafa.-

Nurgül: -Megőrültetek? Van fogalmatok róla, mennyibe kerül az a hely?-

Mustafa: -A pénz nem fontos. A helynek gyönyörűnek kell lennie. Az ott nagyon szép.-

Zeynep: -Ez az, megtaláltuk. A vita lezárva.-

Nurgül: -Hát mi már nem is számítunk? Ez igazságtalanság. Nekünk Burcu [esküvői terem Kreuzbergben] jutott. A ti lányotok egy palotát kap.-

Mustafa: -Ne akard, hogy megmondjam, mennyire feldühítesz. A ti kiadásaitok 28000 márkámba kerültek.-

Güllü: -Egyszerű itt [Berlinben] megrendezni, nem? Csak néhány terem közül lehet választani. [Nurgülhöz fordulva.] Mi nem tetszik neked a Burcun? Hatalmas terem, a legjobb.-

Mustafa: -Nem a pénz miatt aggódom. De rengeteg ember jön, és ott nem fognak elférni. Hogy zsúfolunk be annyi embert oda?-

Güllü: -Ez igaz. Jönnek a faluból is.-

Banu: -Megvan! A legjobb megoldás! Zárjuk le a Belgrádi Erdőt [Belgrat ormani]. Hívjunk annyi embert, amennyit akarunk. Hozzunk annyi széket, amennyit akarunk, és állítsuk fel őket.-

Mustafa: -Hát, ez is egy lehetőség. Tulajdonképpen jobb, mint bárhol máshol. Hol találhatnánk szebb helyet? Szabad levegő, erdő. És hozunk ütős és fúvós hangszereket. Felállítjuk a székeket. Jobb, mint a többi hely. Magunk leszünk. Nem lesz gond a férőhellyel. És senki sem fog zavarni bennünket.-

Nurgül: -Hogy fogtok kibérelni egy erdőt?-

Mustafa: -Kifizeted az árát, és megkapod. Hogy másképp?-

Banu: [Felém fordul.] -Ismered a Belgrádi Erdőt, ugye? A levegő fantasztikusan tiszta. Mint a mennyország. Hát nem lenne csodálatos?-

Az esküvőt egy évvel később megtartották - ám nem az egyik köskben, melyre palotaként utaltak, és nem is az erdőben, hanem egy, az alsóközép- és munkásosztály körében népszerű közönséges esküvői teremben Isztambulban. Ez a beszélgetés azonban azért érdekes, mert két fontos dolgot mutat: érzékelteti, hogy milyen jellegű helyszínekkel kapcsolatban értettek egyet a családtagok a Törökországban és Németországban tartandó esküvőket illetően, valamint jelzi az említett helyszínek és az egy évvel későbbi esküvő tényleges helyszíne közötti éles kontrasztot.

Először is szükség van néhány információra a beszélgetésben felmerülő helyszínekről. A Zeynep által javasolt -palotaszerű- helyek, ahol nyilvánvalóan a nyári izin alatt jártak, nemrégiben felújított isztambuli köskök (pavilonok) az Ottomán időszakból. (Ez esetben Málta Pavilon és Fehér Pavilon.) A felújítások határozott nosztalgiával zajlottak, és a pavilonok ma drága kávéházakként funkcionálnak. Az újjáépítések tetszést arattak azok körében, akik magukat tősgyökeres isztambuliként tartják számon, s akik az Anatóliából Isztambulba bevándorlók beáramlása és életstílusa miatti ellenérzésüknek rendszeresen hangot adnak. A kávéházak drágák; elegáns fogásokkal, villásreggelikkel és klasszikus zenei koncertekkel egy viszonylag jómódú csoportot céloznak meg, melynek tagjai - Bourdieu terminológiájával - jelentős szimbolikus és kulturális tőkével rendelkeznek. Ezeknek a helyeknek Isztambulban magas a presztízsük, s így a nyolcvanas években népszerű helyszínei voltak a felső-középosztálybeli esküvőknek.

Burcu ezzel szemben egy törökök által üzemeltetett esküvői terem Kreuzbergben - a hasonló helyek közül a legrégibb. Noha népszerű a berlini törökök körében, olcsó, viseltes berendezésével, tradicionális ütős és fúvós zenével, valamint populáris zenekari muzsikával a német társadalomban semmi esetre sincs presztízse, és kizárólag török bevándorlók használják.[19] A Belgrat ormani egy isztambuli erdő, népszerű piknikező hely; fogadásokat azonban ott nem szokás tartani. A beszélgetés ideje alatt az erdőben egyáltalán nem voltak kávéházak és éttermek.

A beszélgetés érdekessége, hogy jól mutatja a Törökországban és a Berlinben elfogadhatónak talált helyszínek közötti kontrasztot. Berlin esetében az esküvőiterem-választás egyértelmű: a lehetőségek szűk skálán belül mozognak, s mind ugyanolyan jellegűek. A Burcuban vagy más ilyen típusú helyen megrendezett esküvők hasonlítanak abból a szempontból, hogy a vendégeket hogyan ültetik, mit szolgálnak fel, milyen zenét játszanak stb. Az ilyen típusú helyek közül Burcu a legjobb (a beszélgetés ideje alatt legalábbis az volt), és más jellegű hely fel sem merül. Jelentős megtakarítása és befektetése ellenére az Eryilmaz család társadalmi helyének érzékelése a német társadalomban egyértelmű: világosan látják korlátaikat.

A probléma bonyolultabbá válik, amikor Törökországban kell helyet választani. A lehetőségek skálája széles és változatos. Drágaságuk, valamint meglehetősen exkluzív és kifinomult légkörük ellenére az elegánsan felújított köskök, ahol a falusi vendégek minden bizonnyal kilógnának a sorból, a lány esküvőjének megrendezésére alkalmas helyszínekként jönnek számításba. E gyönyörű helyek egyikét német márkáival a család könnyedén kibérelheti. Semmi okát nem látják, miért ne engedhetnék meg maguknak, hogy kibéreljék a Törökország felsőközéposztálya által látogatott helyek valamelyikét. Ha megvan rá a pénz, elérhetőnek tűnnek.

A kontraszt azonban igen éles ahhoz az alternatívához képest, amelyben végül megállapodtak: kibérelni vagy -lezárni- az erdőt az esküvőre, ami valójában nem lehetséges, odavinni annyi széket, amennyit akarnak, davul zurna zenét szervezni, ami a fent említett pavilonokban megoldhatatlan. Az ültetési rend, a felszolgált ételek és italok, a zene stb. szempontjából ez egészen eltérő módja az esküvő szervezésének. Az olyan esküvőnek, ahol a vendégeket sorba állított székekre ültetik,[20] tradicionális ütős és fúvós zenét játszanak - vagyis a hagyományos falusi esküvők mintájára szervezett lakodalomnak az említett pavilonokban megrendezett esküvőkétől eltérő, azokénál alacsonyabb a státusa a török társadalomban. Mindazonáltal, falusi esküvő jellege ellenére ennek az elrendezésnek megvan a maga sajátossága. Az Eryilmaz család valami egyedivel szeretne előállni[21]: le akarnak zárni egy ismert isztambuli erdőt. Amennyiben van elég pénzük, ebben mi sem gátolhatja meg őket.

Az esküvőt végül érdekes módon egy közönséges esküvői teremben (dügün salonu) tartották Isztambulban. Az esküvői videóból világosan kiderül, hogy az a fajta esküvő volt ez, mely Törökországban a munkások és a városi alsóközéposztály körében általános.

Attól eltérően, amit Németországban engednének meg maguknak, a Törökországban számukra elérhetőnek tűnő választási lehetőségek skálája széles és változatos. A felső-középosztályi elrendezéstől az újszerű, egy isztambuli erdőben megtartott, falusi lakodalom jellegű esküvőig terjed a megvalósíthatónak talált elhelyezések és szervezések skálája. A -korlátok érzékelése- egyfajta társadalmi tájékozódásként, az ember helyének érzékeléseként működik - a török társadalmon belüli -helyük- érzékelése pedig igen bizonytalan és kétértelmű. A pénz egyenlősítő ereje elhomályosítja helyük érzékelését a török társadalomban, s azt a hitet ébreszti bennük, hogy csupán pénzen múlik, milyen életstílust követnek. A gyakorlatban mindazonáltal tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a pénz Törökországban sem elég ahhoz, hogy olyan életstílust valósítsanak meg, amilyet kívánnak.

A fenti beszélgetés során egyedüli nehézségként a vendégek számának kényszerű korlátozása merült fel a pavilonokban tartandó esküvővel kapcsolatban. Észrevehető azonban, hogy a beszélgetés későbbi részében, amikor a pavilonokat és az erdőt hasonlítja össze, Mustafa azt mondja az utóbbiról: -Ott jobb. Magunk leszünk- Senki sem fog zavarni bennünket.- Látható ebből, hogy noha a rendezvény a pavilonban is zártkörű lenne, ott nem éreznék úgy, hogy egyedül vannak (biz bize - magunk közt). Valami megzavarná otthonosság-érzésüket. Másfelől, bár az erdőt lehetetlen lezárni, és zártkörű esküvői fogadásra használni, Mustafa úgy véli, ott magukban lennének. A magukban levésnek ez az érzése az itt megrendezett esküvők eltérő hangulatával és szervezésével függ össze. Elérhetőnek látják ugyan a pavilonokat, és mégis, ezeken a helyeken, amelyek a vidéki származású embereket lenéző közép- és felső osztályokat reprezentálják, kényelmetlenül érzik magukat. Feszengésük okait ugyancsak tőkéjük összetételében találhatjuk meg.

A németországi törökök gazdasági tőkéje Törökország kontextusában eltérő értelmű, és elméletileg ugyan lehetővé teszi, hogy előrelépjenek az ottani középosztályok felé, mégsem elegendő ahhoz, hogy elismert helyet biztosítson számukra a török társadalom középosztályai körében. Bármit is tesznek vagy érnek el, mégis csupán almanacik vagy almanyalik - ezek a szavak pedig a nouveau riche lét, a visszamaradottság, a civilizálatlanság stb. képzetét keltik. A török bevándorlók maguk is tisztában vannak e címkékhez tapadó negatív képzetekkel, és stratégiákat dolgoznak ki ezek legyőzésére.[22] E megjelölésekkel szembeni érzékenység világosan kitűnik egy Wollbert által megkérdezett, Törökországba visszatért személy szavaiból: -A hátam mögött azt mondták rólam, hogy »almanyali« vagyok. Ez azt jelenti, hogy visszajött, rengeteg pénze van, de nem tud semmit! Nem szeretem ezt a szót: az almanyali szónak számomra szörnyű a jelentése. Pont, mint a »vidéki bugris« kifejezés (törökül kiro). Mintha most jöttünk volna a városba az őserdőből- (Wollbert 1989: 7).

Mivel nem ismerik el - a főként gazdasági tőke szempontjából elért - teljesítményeiket, azok itt sem biztosítják számukra a társadalom megfelelő helyét. Németországi pozíciójukhoz hasonlóan, ismét megfosztják őket az elismeréstől és a megbecsüléstől, vagyis a szimbolikus tőkétől - ezúttal azonban a török társadalomban.

Összességében alacsony iskolázottsági szintjük miatt a németországi törökök a kulturális tőke ezzel járó intézményes formáját tekintve is hátrányban vannak. A kulturális tőkének azonban létezik más olyan formája is, melynek a török középosztályok megítélése szerint a török bevándorlók híján vannak. Nem megfelelő a modoruk sem, és kulturálatlanok. Röviden: nem rendelkeznek elegendő mennyiséggel abból, amit Bourdieu beépített kulturális tőkének nevez (Bourdieu 1986: 243-245). A kulturális tőkének ez a formája az értelem és a test hosszú távú beállítódásaira, kulturáltságra stb. utal. Wollbert interjúalanya szerint az almanyali kifejezéshez tapadó képzetek éppen ennek a típusú tőkének az elégtelenségét jelzik.

A törökországi középosztályok rossz néven veszik a kulturális tőke tekintetében nyilvánvaló hiányosságokkal rendelkező almanacik rövid idő alatt elért viszonylagos gazdasági prosperitását. Igyekeznek maguk közül kirekeszteni az almanacikat, s ennek érdekében nem győzik hangsúlyozni vidéki származásukat és vagyonszerzésük mikéntjét.[23] Mindezzel a legitimációt szeretnék megtagadni az almanacik gazdasági tőkeszerzésének módjától, s következésképp felfelé irányuló mobilitási törekvéseiktől és attól az igényüktől is, hogy Törökországban a középosztályok sorába fogadják őket.


Mobilitási stratégiák

A németországi törökök, akik a török társadalomban almanacikként tisztában vannak kulturális és szimbolikus tőkéjük elégtelenségével, stratégiákat alakítanak ki a felfelé irányuló mobilitási törekvéseik útjában álló akadályok legyőzésére - stratégiákat, melyek gazdasági tőkéjük kulturális tőkévé alakítását célozzák meg.[24] --léteznek olyan javak és szolgáltatások, amelyeket a gazdasági tőke másodlagos költségek nélkül, azonnal hozzáférhetővé tesz; mások viszont csak a kapcsolatok (vagy társadalmi lekötelezettségek) társadalmi tőkéje révén szerezhetők meg, ezek azonban csak akkor mozgósíthatók azonnal, a kellő pillanatban, ha jóval korábban kialakították és hosszú ideig ápolták őket- (Bourdieu 1986: 252).
A kulturális tőke legértékesebb része, az iskolázottság, az előbbi kategóriához tartozik. A gazdasági tőke viszonylag közvetlenül hozzáférhetővé teszi az iskolai képesítéseket. Az almanacik, akik tisztán látják az e gazdasági tőkében rejlő lehetőséget, kiemelt hangsúlyt fektetnek gyerekeik iskoláztatására. Korábban már adatokkal kimutatták, hogy a török családoknak és maguknak a gyerekeknek is milyen erősek az ambíciói és törekvései az iskoláztatás terén (lásd Wilpert 1980; Stölting 1991). Annak ellenére, hogy az intézményes akadályok és nyelvi nehézségek miatt kevés az esélyük a sikerre, törekvéseik nem gyengülnek. A gyerekek iskoláztatása kiemelkedően fontos; különösen igaz ez azokra a török bevándorlókra, akik a német társadalomban már nem munkások.

A gyerekek iskoláztatására magas várakozásokkal tekintő török bevándorlók többsége mindazonáltal azzal is tisztában van, hogy Németországban gyerekeik esélye az iskolák befejezésére vagy képesítés megszerzésére csekély. Újabban gyakran előfordul, hogy gyerekeiket Törökországban járatják iskolába. Német márkában szerzett jövedelmük és megtakarításaik segítségével ki tudják fizetni Törökország magas presztízsű iskoláit, ahol gyerekeiket németül oktatják.[25] Noha ez a gyakorlat még nem terjedt el széles körben, számos berlini török család közös vágyát fejezi ki.[26] Egyes bevándorlócsaládok még haza is térnek azért, hogy gyerekeiket megfelelő iskoláztatásban részesíthessék. A hazatérők körében valójában igen elterjedt ez a stratégia, vagyis az iskoláztatás felhasználása arra, hogy előrelépjenek a gazdasági tőkéjük alapján őket megillető társadalmi pozícióba.

-A jó iskolát az almanyali stigma elleni »csodaszerként« használják-, mondja Wollbert (1989: 7), aki azt állítja, hogy -a hazatérő bevándorlók sikerei, melyeket gazdasági tőkéjük egy bizonyos iskolázottsági szint kulturális tőkéjévé alakítása terén értek el, e munkáscsaládok számára a túlélés és az otthoni társadalom elérni kívánt pozícióiban történő megújulás egyik módját jelenti- (Wollbert 1989: 11). Fontos része a hazatérők reintegrációs stratégiáinak, hogy magasabb fokú oktatásba invesztálnak (Wollbert 1989: 12).

A gazdasági tőke az iskolai végzettségtől eltérően nem teszi azonnal hozzáférhetővé a kulturális tőke más formáit, nevezetesen azokat, amelyek egy beépítési, beolvasztási folyamatot előfeltételeznek (Bourdieu 1986: 244). A külső gazdagság átalakítása az ember szerves részévé -állandó bevésési, feldolgozási munkát- követel meg (Bourdieu 1986: 244), s -mindvégig magán viseli legkorábbi állapotának nyomát- (Bourdieu 1986: 245). Ez a tulajdonság megerősíti a beépült kulturális tőke szimbolikus értékét. -Mivel átadásának és megszerzésének társadalmi feltételei homályosabbak, mint a gazdasági tőke esetében fennállók, ez a fajta tőke arra prediszponált, hogy szimbolikus tőkeként funkcionáljon- (Bourdieu 1986: 245). A beszéd és/vagy testbeszéd nyelvi, osztályok szerinti vagy regionális különbségei a beépített kulturális tőke ilyen formáinak fontos aspektusai. Érdemes megjegyeznünk, hogy a törökországi középosztály tagjai pontosan ezen az alapon különböztetik meg az almanacikat: vidéki származásuk, modortalanságuk, kulturális hiányosságaik alapján. A középosztályok megítélésében az almanaciknak sok a pénzük, de tudatlanok és kulturálatlanok.


Az almanacik és a középosztályi miliők Törökországban

Az almanacik másik stratégiája gazdasági tőkéjük kulturális tőkévé alakítására az, hogy középosztályi miliőbe helyezkednek Törökországban. Az azonban, hogy az almanacik középosztályi környékeken szereznek lakásokat, általában ellenségességet ébreszt velük szemben. Egy isztambuli középosztályi környék egyik lakója a következőket jegyezte meg az ugyanabban a háztömbben lakó, Mercedeseiken hazatérő almanacikkal kapcsolatban:
-Látszik, hogy a környék lecsúszott. Ezek az almanacik mind lakásokat vettek. Az utcák tele vannak Mercedesekkel. És nézze meg, ki száll ki belőlük. Átvetik a zsákjaikat a vállukon, és úgy cipelik. Reggel, délben, este tisztítják és mossák az ablakokat. Hát persze, nem ide tartoznak, mi mást is tehetnének?-

A célzás itt is modortalanságukra, vidéki származásukra vonatkozik, melyet gesztusaikkal árulnak el, s alapvetően arra az ellentétre utal, amely említett tulajdonságaik és Mercedesekkel szimbolizált gazdasági státusuk között húzódik. Környékbeli izolációjuk köztudott és normálisnak tekintett dolog.

A tőke ajándékozás, vásárlás vagy csere révén átadható egyéb formáitól eltérően a kulturális tőke beépített formájának felhalmozási időszaka a szocializáció egész folyamatát lefedi (Bourdieu 1986: 246). Ez az egyik oka annak, hogy a török bevándorlók és a hazatérők annyira igyekeznek gyerekeiket kulturált miliőben szocializálni. -Kulturált miliőhöz- tartozni fontos. Azoknál az almanaciknál, akik a Törökországban velük szemben megnyilvánuló ellenségességet nehezen viselik, a gyerekeik számára kitűzött szocializáció szempontjából ennek kiváltképp nagy a jelentősége.

A németországi törökök is középosztályi nyaralóhelyeken szeretnek ingatlanba befektetni.[27] Szülőfalujukhoz fűződő szálaikat fokozatosan elvágják. Új társadalmi környezetükben az éves izin alkalmával kialakított kapcsolatok és barátságok nagyobb jelentőséghez jutnak életükben, mint korábbi kapcsolataik falubelieikkel és falujukkal.

Erylmazék berlini lakásán például a beszélgetés gyakran terelődik cumali szomszédaikra, a velük együtt az izin alatt készült fotókra és egyéb közös emlékeikre. Anélkül, hogy valaha is találkoztam volna velük vagy akár láttam volna őket, rengeteget megtudtam ezekről a Cumaliban élő emberekről és a két család kapcsolatáról. Az Erylmaz család tagjai gondosan ügyelnek arra, hogy mindig vigyenek nekik ajándékot, és hogy beszerezzék azokat a dolgokat, amelyeket Berlinből kérnek tőlük. Amikor megérkeznek Cumaliba, a családtagok gyakran telefonálnak Berlinbe azzal, hogy miket hozzanak a többiek a szomszédoknak. Ezeket a dolgokat minden alkalommal aggályos gonddal gyűjtik be. A szülőfalujukba vitt ajándékokkal nem ez a helyzet. Természetesen visznek ajándékokat, amikor oda látogatnak, a berlini beszélgetések azonban mindig a cumali barátaiknak szánt ajándékokra vonatkoznak.

Mustafa fia és lánya egyaránt az izin alatt jegyezte el jövendőbelijét Törökországban. A menyasszony és a vőlegény is a cumali szomszédság köréből származott. (Banu vőlegénye egyúttal hemseri is volt.) Az eljegyzési ünnepségeket cumali lakásukon tartották, és nem egy hemseri, hanem két szomszéd, egy bíró és egy ügyvéd - akikre mindig hivatalos címükkel, nem pedig nevükkel utalnak - húzta rá a menyasszony és a vőlegény ujjára a gyűrűt, és hirdette ki az eljegyzést. Legidősebb fiuk Berlinben tartott eljegyzési ünnepsége során ezzel szemben egy hemseri húzta fel a gyűrűt, és ő soha nem került szóba a beszélgetések során.

Az, hogy középosztályi környékeken vesznek lakást, teljesen berendezik, előkészítik valószínűtlen hazatérésükre, és ott töltik az izint, a bevándorlók társadalmi gyökereinek manipulálására szintén hatással van. A 22 éves Ümit Berlinben született és nőtt fel. Találkozásunkat követően megkérdezte tőlem, Törökország melyik részéről származom. Amikor elárultam neki, hogy isztambuli vagyok, azt válaszolta: -valószínűleg mi hemseriknek számítunk-.[28] Egy idő után kiderült, hogy nem sokat tud Isztambulról és kerületeiről, még arról a környékről sem, ahol szüleinek - akik még mindig Berlinben vannak - lakása van. (Nem tudta jól elmondani, hogyan lehet szülei isztambuli lakásához eljutni.) Szülei Törökország fekete-tengeri régiójának egy városából jöttek Németországba, nyolc évvel ezelőtt azonban vettek egy lakást Isztambulban, ahol hazatérésüket követően akarnak letelepedni. Azóta ott töltik az izint. Ümit csupán egy nagyon rövid időt töltött ott. Amikor Isztambulról kezdtünk beszélgetni, nevetve jegyezte meg: -Tulajdonképpen mi azok közé tartozunk, akik utólag lettek isztambuliak.-

Az új miliőben töltött izinek az előrevetített és elérni kívánt új életstílus és társadalmi pozíció próbájaként funkcionálnak. Az, hogy a török nagyvárosok középosztályi környékeibe helyezik magukat, ahol az izinek alatt barátságokat és kapcsolatokat alakítanak ki, a németországi törökök arra irányuló stratégiájának része, hogy a török kontextusban leküzdjék kulturális és szimbolikus tőkéjük -hiányát-. E törekvés teljesen kifejlett formái a hazatérők gyakorlataiban figyelhetők meg.

Hazatérését és törökországi esküvőjét követően Banu minden energiáját középosztályi életstílus kialakítására fordította. Egy berlini gyár futószalagja mellett eltöltött tíz év után Törökországban most -kiélvezi- a háziasszonyi létet. A törökországi inflációra vonatkozó megjegyzései ellenére alapvető panaszai azzal a nehézséggel kapcsolatosak, amely a - saját szavaival - kaliteli big cevré-be (-előkelő miliőbe-) kerüléssel jár együtt Törökországban. E törekvésében ambíciói gazdasági és kulturális téren egyaránt meghaladják férje lehetőségeit. Elsősorban két és fél éves fia foglalja le; minden energiáját és pénzét arra fordítja, hogy előkelő miliőbe kerüljön, és jó iskoláztatást biztosítson számára. Férje ellenvetései ellenére be szeretne lépni egy viszonylag divatos isztambuli sportklubba, és e privilégiumra hajlandó bevándorló munkásként töltött évei alatt szerzett megtakarításából egy nagyobb összeget áldozni.[29] -A légkör nagyon fontos. Egyrészt Orhannak [a kisfiúnak] szüksége van rá, másrészt én is megfelelő baráti körre tehetek szert- - indokolta állhatatosságát. Banu más eszközöket is látott arra, hogy jó miliőbe kerüljön. Amikor édesanyjától Berlinben telefonon Banu felől érdeklődtem, a következő választ kaptam: -Mit csinálna? Boldog. Megvannak a »fogadási napjai« [gün]. Mind összejönnek. Munka, munka; sosincs vége. Ez a helyzet. A lányunk előkelő társaságba került, Ayse.-

Valójában nemcsak Banu igyekszik -fogadási napok- révén bekerülni a környékbeli középosztályok körébe. A günök tartása a hazatérők középosztályba kerülését célzó erőfeszítéseinek sorába illeszkedő fontos stratégia (Wollbert 1989). A törökországi középosztályok ellenállást tanúsítanak az almanacik ambícióival és gazdasági tőkéjük révén elért részleges társadalmi felemelkedésükkel szemben. Ez az ellenállás a középosztályok kirekesztési szándékát tükrözi. A hazatérők, mint -németesek- elutasítása Wollbert szerint (1990) -nem elviselhetetlen kulturális különbségekre adott válasz, hanem inkább hasonló orientációkkal és stratégiákkal rendelkező emberekre adott reakció, mely a társadalmi hatalomért folytatott küzdelmet erősíti-. Ha a török társadalomban a németországi törökökkel szemben megnyilvánuló ellenségességet ebből a nézőpontból közelítjük meg, akkor állítólagos kulturális - a valaha birtokolt, de idővel elveszített török kultúrától való - elidegenedésükről a hangsúly Törökország bizonyos társadalmi osztályain belüli helyükre s ottani kapcsolataikra kerül át.


Következtetés

A németországi törökök által elfoglalt társadalmi teret két különböző helyen betöltött társadalmi pozícióik kölcsönhatása alakítja. Helyzetüket mindkét országban a szimbolikus tőke hiánya jellemzi. Mivel a német társadalomban nemkívánatos idegen csoportként -kulturális- megkülönböztetésben van részük és társadalmi státusuk alacsonyrendű, az elérni kívánt felfelé irányuló társadalmi mobilitás valószínűbb, és ezért kitüntetett helyszíne Törökország, ahol a társadalmi osztályok közötti határok átjárhatóbbak, mint Németországban. Gazdasági tőkéjük kulturális és szimbolikus tőkévé alakítása Törökországban megvalósíthatóbbnak tűnik, mint Németországban.
Törökország állandó jelenléte a bevándorlók németországi életében nem annyira -tradicionalizmusukkal-, Törökországhoz tartozásuk megváltoztathatatlanságával, vagy azzal a kérdéssel függ össze, hogy valóban hazatérnek-e valamikor - sokkal inkább mobilitási igyekezetükkel kapcsolatos. A török bevándorlók életstílusai, érintkezéseik, valamint Törökországhoz fűződő kapcsolataik csak mobilitási törekvésük és az általuk elfoglalt társadalmi tér sajátosságai keretében érthetők meg. E társadalmi tér és mobilitási törekvés jellegzetességeinek figyelembevétele nélkül sem a németországi törökök életstílusainak dinamikáját, sem pedig találkozásaikat és kapcsolataikat Törökországgal nem érthetjük meg.

 

Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni a névtelen olvasó hasznos javaslatait. Természetesen minden tévedésért engem terhel a felelősség. A cikk egy korábbi változata az 1994. április 14. és 16. között Utrechtben rendezett -Bevándorlás, társadalmi kirekesztés és az európai város- című nemzetközi konferencián hangzott el.


 
 
Hivatkozott irodalom
 
Blaschke, J. és A. Ersöz (1992): Buyurun. Türkische Unternehmer in Berlin. Eine Ausstellung des Museums für Europäische Migration. Berlin: Edition Parabolis.
Bourdieu, P. (1974): Distinction. A Social Critique of the Judgement of Taste. London, Melbourne, Henley: Routledge and Kegan Paul.

Bourdieu, P. (1977): Outline of a Theory of Practice. Cambridge: University Press.

Bourdieu, P. (1985): The Social Space and the Genesis of Groups. Theory and Society, 14: 723-744.

Bourdieu, P. (1986): The Forms of Capital. In Handbook of Theory and Research for the Sociology of Education. J. G. Richardson (szerk.), 241-258. New York-London: Greenwood Press. (Magyarul: P. Bourdieu: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In A társadalmi rétegződés komponensei. Angelusz R. (szerk.), 156-177. Budapest: Új Mandátum, 1997.

Bourdieu, P. (1990): Social Space and Symbolic Power. In P. Bourdieu: In Other Words. Essays Towards a Reflexive Sociology, 123-139. Cambridge: Polity Press.

Bröskamp, B. (1991): Etnische Grenzen des Geschmaks. Perspektiven eine praxeologischen Migrationsforschung. Kézirat.

Cag˘lar, A. S. (1994): German Turks in Berlin: Migration and their quest for social mobility. Kiadatlan PhD.-disszertáció. Montreal: McGill University.

Castles, S., B. Heather és T. Wallace (1984): Here for Good: Western Europe-s New Ethnic Minorities. London: Pluto Press.

Cirak, Z. (1991): Interjú Z. Cirakkal. In Die Ausländerbeauftragte des Senats. Türkische Berliner, 52. Berlin: Verwaltungsdruckerei.

Die Ausländerbeauftragte des Senats (1991): Türkische Berliner. Berlin: Verwaltungsdruckerei.

Die Ausländerbeauftragte des Senats (1992): Pressemitteilung Berliner jugendliche türkischer Herkunft in Berlin.

Die Ausländerbeauftragte des Senats (1993): Presserklärung. Spitzenposition berlins bei Einbürgerungen.

Die Ausländerbeauftragte des Senats (1994a): Pressemitteilung. Türkische berliner halten trotz wichtigen Umdtände an den Integration fest.

Die Ausländerbeauftragte des Senats (1994b): Bericht zur Integrations- und Ausländerpolitik. Berlin: Verwaltungsdruckerei.

Erdem, T. (1991): Interjú T. Erdemmel. In Die Ausländerbeauftragte des Senats, Türkische Berliner, 56. Berlin: Verwaltungsdruckerei.

Joppke, C. (1986): The Cultural Dimension of Class Formation and Class Struggle: On the Social Theory of Pierre Bourdieu. Berkeley Journal of Sociology, 31: 53-78.

Keyder, C. és A. Aksu-Koc (1989): External Labour Migration from Turkey and its Impact: An Evaluation of the Literature. International Development Research Centre. Report 185e, April.

Lutz, H. (1991): Welten verbinden: Türkische Sozialarbeiterinnen en den Niederlanden und der Bundesrepublik Deutschland. Frankfurt/Main: Verlag für Interkulturelle Kommunikation.

Mandel, R. E. (1988): We Called for Manpower, but People Came Instead. The Foreigner Problem and Turkish Guestworkers in West Germany. Kiadatlan PhD.-disszertáció. Chicago University.

Mandel, R. E. (1989): Turkish Headscarves and the -Foreigner Problem-: Constructing Difference Through Emblems of Identity. New German Critique, 46: 27-46.

Miller, D. (1987): Material Culture and Mass Consumption. Oxford: Basil Blackwell.

Sen, F. (1987): Turks in the Federal Republic of Germany: Achievements, Problems, Expectations. Bonn: Zentrum für Türkiestudien.

Sen, F. (1993): 1961 bis 1993: Eine Kurze Geschichte der Türken in Deutschland. In Deutsche Türken - Türk Almanlar. C. Leggewie és Z. Senocak (szerk.). Hamburg: Rowohlt.

Stölting, E. (1991): Unverständnis - Verständnis - Misverständnis. Schwierigkeiten beim Zugang junger Ausländer zur Berufsausbildung. Berlin: Free University.

Seyhan, A. (1989): Introduction. New German Critique, 46: 3-9.

Suhr, H. (1989): Ausländerliteratur: Minority Literature in the Federal Republic of Germany. New German Critique, 46: 71-103.

Toelken, B. (1985): Türkenrein and Türken Raus. Images of Fear and Aggression in German Gastarbeiterwitze. In Turkish Workers in Europe. J. Basgöz és N. Furniss (szerk.). Bloomington: Indiana University Press.

Yurtdisi Isci Hizmetleri Genel Müdürlügü (1992): 1991 Yili Raporu. Ankara: Calisma ve Sosyal Güvenlik Bakanligi.

Wilpert, C. (1980): Die Zukunft der zweiten Generation. Erwartungen und Verhaltensmöglichkeiten ausländischer Kinder. Königstein: Ts. Hain.

Wollbert, B. (1989): Neue Formen des Kanul günü in der urbanen Türkei: Ein gün in Izmr - Skizze eines Frauentreffs. A Deutsche Gesellschaft für Völkerkunde Congress-en tartott előadás. Október 2-6., Marburg.

Wollbert, B. (1990): Aufstieg und Einstieg. Zur Bedeutung des Schulerfolgs für türkische Rückkehrerfamilien. Kézirat. Később megjelent In Berlin interkulturell. H. Barkowski és G. R. Hogg (szerk.). Ergebnisse einer Berliner Konferenz zu Migration und Pädagogik. Berlin: Colloquium, 279-298.

Wollbert, B. (1991): Kunst und Migration: Kunst im Kontext von Arbeitsmigration, Exil und Kulturaustausch. Gründungsveranstaltung des Arbeitskreits Migration, Kultur, Kunst des Interdiziplinairie Verbundes Migrationsforschung. Berlin, júl. 5.

Zapf, W. és W. Brachtel (1984): Die Lebensqualität der Gastarbeiter. In Lebensqualität in der Bundesrepublik. W. Glatzer és W. Zapf (szerk.). Frankfurt-New York: Campus.


Jegyzetek

* A cikk megjelent: A. C. Cag˘lar (1995): German Turks in Berlin: Social Exclusion and Strategies for Social Mobility. In New Community, 21(3): 309-323.

1]
A -németországi török- és -török bevándorló- kifejezéseket azonos értelemben használom. Az utóbbi nem a németországi török jelenlét ideiglenességére utal, hanem arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy ezek az emberek otthonuktól távol élnek. A Törökországból érkezett bevándorlókra továbbá egyszerűen a -törökök- kifejezéssel utalok, s nem teszek semmiféle megkülönböztetést származásuk alapján. A bevándorlók eltérő etnikai, társadalmi, gazdasági és vallási (alevi és sunni) háttérrel rendelkeznek. E terminológia alkalmazásával nem akarom tagadni a török bevándorlók közötti ilyenfajta különbségek meglétét. A tanulmány célja azonban nem az, hogy nyomon kövesse az etnikai vagy vallási gyökereik eltéréséből eredő különbségeket. A cikk alapjául szolgáló, 1987 és 1989 között Berlinben végzett terepmunka során az itt idézett emberek egyike sem utalt etnikai vagy vallási hátterére.

2]
Akik nem munkásként érkeztek Németországba, azok vagy menekültek, vagy pedig diákok, akik tanulni jöttek Törökországból, és maradtak. Noha ez utóbbiak soha nem alkottak jelentős csoportot, a Törökországból menedéket keresve Németországba érkező emberek száma 1978 és 1981 között elérte a 77880-at (Yurtdisi Isci Hizmetleri Genel Müdürlügü 1992: 9). Ez az adat 1987 óta állandó növekedést mutat, bár nem olyan erőteljeset, mint az 1978-tól 1981-ig tartó időszakban. Az 1987-re, 1988-ra, 1989-re, 1990-re és 1991-re vonatkozó adatok sorban a következők: 11426, 14873, 20000, 22082, 23877 (Yurtdisi Isci Hizmetleri Genel Müdürlügü 1992: 9).

3]
Annak elemzésére vonatkozóan, hogy a bevándorlás miként változtatta meg a németországi törökök társadalmi helyének érzékelését, alakította át identitási tereiket, valamint az -otthon- fogalmának tulajdonított értelmezésüket lásd (Cag˘lar 1994).

4]
E csoportok között egyedül a ház- és lakástulajdon szempontjából találunk jelentős eltérést. (A német munkások esetében 44, a vendégmunkásoknál 3,5, a törököknél pedig 1,2 százalék a tulajdonosok aránya.) (Bröskamp 1991: 28) Figyelembe véve, hogy a bevándorlók inkább az anyaországban fektetnek ingatlanba, a különbség nagy valószínűséggel annak tulajdonítható, hogy nem szívesen vallják be, ha Németországban van házuk.

5]
Hivatalos adatok szerint Berlinben a mintegy 4000, törökök által irányított üzlet (többségében török éttermek, fűszerüzletek és utazási irodák) hozzávetőleg 10000 embert (főként, de nem kizárólag törököket) alkalmaz (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1991: 35).

6] Ebbe az adatba azok a törökök is beleértendők, akik tanulni jöttek Németországba. Tehát nem minden németországi török egyetemi hallgató munkásként Németországba érkezett törökök gyereke.

7]
Állandó növekedése ellenére a németországi törökök közül német állampolgárságot megszerzők aránya (1992-ben 4,6 százalék) még mindig alacsony (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1993: 5).

8]
Ez a fiatal törökök mindennapos problémája. A legtöbb berlini diszkóban nem látják őket szívesen, vagy be sem engedik. Számukra ez lényeges konfliktusforrás.

9]
Ilyen viccekből készült válogatás: Toelken 1985.

10]
Meg kell jegyeznünk, hogy az iszlám és a kereszténység közötti vallási különbségekből eredő ellenségességnek jelentős a szerepe abban, hogy a németek és más nagyobb bevándorlócsoportok a törököket egyaránt nemkívánatosnak tartják.

11]
A törökök és a Németországban élő külföldiek más nagyobb csoportjai között érzékelt különbség világos és kézzelfogható kifejeződésére vonatkozóan lásd a Heidelberg Manifestót (1982) (Castles és mások 1984).

12]
A Rostockban megtámadottak között érdekes módon nem voltak törökök vagy Törökországból érkezettek.

13]
A csoportjukon belül létrehozott és kiépített hálózatok vizsgálata során a németországi törökök belső rétegződésének hatását is figyelembe kell venni. A bevándorlás korai időszakához képest egyre nagyobb mértékben érzékelik az osztályok mentén kialakuló tagozódást. Fokozatosan ez váltja fel a vidéki/városi származás és az iskolázottság különbségein alapuló korábbi felosztást.

14]
Ez nem volt szokatlan eset. Minden alkalommal, amikor török bevándorlókkal repültem Törökországba (legalább hússzor), a bevándorlók feltűnően jobban öltözöttek voltak, mint Berlinben.

15]
Az izin a németországi törökök évenkénti nyári (júliusi és augusztusi) törökországi nyaralását jelenti. Központi szerepet játszik életükben (lásd Caglar 1994). Nem szokatlan, hogy Németországban vásárolt ruhákat, nadrágokat, ingeket stb. törökországi viselésre tesznek félre.

16]
Úgy gondolom, az a büszkeség, mellyel egyes németországi törökök megvetnek mindent, ami a -török kultúrával- kapcsolatos, valamint néhány török bevándorló marginális, de magas presztízsű német csoportokhoz fűződő kapcsolatai e tisztánlátás megnyilvánulásainak tekinthetők. Az antropozófia keresztény alapja igen jó eszköznek bizonyult arra, hogy néhány iskolázott németországi török elkülönítse magát a német társadalomban élő, a törököket és a -török kultúrát- az iszlámhoz kapcsoló képzetektől. Marginális, de mégis -kulturált- német csoportokon keresztül keresik a társadalmi megbecsülést a német társadalomban. E stratégia azonban jelentős kulturális tőkét igényel, s ennélfogva csak nagyon kevés török számára követhető. E távolságteremtési kísérlet legelterjedtebb formája a németekhez főződő kapcsolatok és barátságok túlhangsúlyozása, a német boltokban vásárlás stb. Ezt igazolja Nalan válasza az esküvőjét megelőző leánybúcsú (a menyasszony barátnői és nőrokonai részvételével zajló buli) alkalmával viselt ruháját illető dicséretemre. Arra a megjegyzésemre, hogy -Nalan, gyönyörű a ruhád-, azt válaszolta: -Egy német butikban vettük- - mintha a ruha szépségének ez természetes magyarázata lenne.

17]
Az ezzel a kérdéssel foglalkozó néhány felmérés alapján elképzelhető, hogy az önállóságra törekvők aránya meghaladja a 70 százalékot (Sen 1987: 5). Az önállóvá válás a németországi törökök általános vágya, és nem kizárólag törökországi tevékenységeikre vonatkozik (lásd Die Ausländerbeauftragte des Senats 1994b: 16.)

18]
Minden nevet megváltoztattam.

19]
Az isztambuli elegáns kávéházak -elnyugatiasodott- kínálatával szemben Burcuban a cig köfte, a lahmacun és hasonló fogások szerepelnek az étlapon. Burcuban a zenekarok többnyire populáris török zenét és más országok néhány népszerű számát játsszák, a hagyományos török népzene a davul zurnával azonban ugyancsak állandó része a Burcuban tartott esküvők zenei kínálatának.

20]
Mustafa a dizmek szót használja a székek elrendezésére, ami azt jelenti, hogy -sorba állítani a székeket-. Ez a fajta ültetési rend igen furcsán venné ki magát felső-középosztálybeli esküvőkön Törökországban.

21]
Később az este folyamán megkérdeztem tőlük, hogy hallottak-e már ilyesmiről. A válasz a következő volt: -Nem, de miért is ne?-

22]
Szeretik, ha -európai törökökként- hivatkoznak rájuk. Figyelembe véve Európa pozitív konnotációját a török társadalomban, ahol -a Nyugat- a modern és civilizált világot képviseli, az almanaci vagy almanyali negatív képzeteinek az európaiság pozitív képzeteivel való felváltásának vágya fejeződik ki ebben.

23]
Nem egyedül a középosztályok táplálnak ellenérzéseket az almanacikkal szemben. Falubélieik és azok a rokonaik, akik nem mentek, illetve nem tudtak Németországba menni, ugyancsak ellenségesek velük szemben. A hangsúlyt itt mindazonáltal a középosztályok ellenséges érzületére helyezem, hiszen az almanacik általában nem azt tervezik, hogy szülőfalujukba térnek vissza, hanem azt, hogy török városokban telepednek le. Az ellenségesség ez utóbbi formája jelentősebb.

24]
Noha elméletileg a német társadalomban is - tehát ott, ahol élnek - lehetőség volna e konverzióra, a gyakorlatban ezt nem könnyű elérni. A németországi törökök maguk is tisztában vannak az előttük tornyosuló olyan akadályokkal, mint például az idegengyűlölet, vagy gyerekeik elenyésző esélye magasabb iskolai végzettség megszerzésére. Többségük végül is munkás Németországban. Azok számára, akik a német társadalomban gazdaságilag már előreléptek, a szimbolikus és társadalmi tőke hiánya, valamint a külföldiekkel és a törökökkel szembeni erősödő gyűlölet Németországot alkalmatlanná teszi az ilyen konverzióra.

25]
Törökországban amellett a néhány középiskola mellett, ahol mindig is németül folyt a tanítás, elsősorban a hazatérők gyerekei számára megnyitottak olyan lycée-ket, ahol a tananyag oktatása ugyancsak németül folyik.

26]
Lehet, hogy még semmilyen tervet nem készítettek, és nem szerezték meg a szükséges információkat, mégis igen gyakran hangoztatják, hogy gyerekeiket ilyen iskoláztatásban szeretnék részesíteni.

27]
Kezdetben inkább saját falvaikban és városaikban fektettek be, később azonban már egyre inkább a nagyvárosok középosztályi kerületeiben vásároltak házakat.

28]
Fontos szem előtt tartani, hogy Berlinben született.

29]
Ez egyrészt saját megtakarítása, másrészt pedig családi pótlék, amit annak ellenére sikerült megszereznie Németországból, hogy Törökországban lakik. Egy rövid időre ugyanis visszatért Németországba szülni.