Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dr. Birtalan Győző
AVICENNA KÁNONJA ÉS AZ EURÓPAI ORVOSTUDOMÁNY*
Forrás: www.geocities.com/tapir32hu/avicen.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Avicenna (teljes nevén, Abu Ali el-Husszein Ben Abdullah Ibn Sina), Hippokratésszal és Galenosszal együtt évszázadokon át a medicinát jelképező triász egyik személyisége volt. Avicenna orvosi tanításai híres munkájában, a Kánonban nyerték el maradandó formájukat. E tanulmányban a figyelmet elsősorban e mű felépítésére, szellemére és tárgyára összpontosítjuk. Ezt megelőzően azonban, legalább nagy vonalakban meg kell ismerkednünk Avicenna életének történelmi-társadalmi kereteivel.
Mohammed (571-632) történelmi fellépését követően, a roppant méretű arab katonai hódítások évtizedei után, a politikai és kulturális kiegyenlítődés időszaka következett. A hindu és a perzsa eredetű ősi kultúrák végig sikerrel álltak ellen az iszlám mélyebb befolyásának. Amikor pedig 747-ben a damaszkuszi Omajjád dinasztiát a Mohammed nagybátyjától származó Abbaszidók megdöntötték, ez a kiegyenlítődési folyamat elmélyült. Az új kalifátus a keleti civilizációk egykori központjába, Mezopotámiába tette át a székhelyét, ahol megépítették Bagdadot, az új fővárost. Azon a területen pedig elevenen éltek még a volt Szasszanida birodalom hagyományai. Különösen a perzsa költészet emelkedett nagy tekintélyre a bagdadi kalifák udvarában.
Mezopotámia akkoriban a legkülönbözőbb civilizációk (a szír, a perzsa, a bizánci, a zsidó, az arab) és vallások olvasztótégelye volt, emellett még a nestoriánus kereszténység központja. A dsondiszapuri nestoriánus orvosi iskola mesterei kezdettől becsben álltak az Abbaszida uralkodók előtt. Ők fordították arab nyelvre a görög tudományos műveket. AI Mamun kalifa 832-ben, Bagdadban létesítette a "Bölcsesség Házát ", mely egyaránt volt főiskola, könyvtár és fordítóközpont.
A 9. század derekától a bagdadi kalifák hatalma süllyedt, az uralkodó körök belső ellentétei előtérbe kerültek. A 10. században Perzsia területén elterjedt a suta vallásos mozgalom, melynek a vezető családok sorra behódoltak. Ezek között voltak a Samanidák, akik tartományukat Bokharából kormányozták, és befolyásuk alá vonták a bagdadi kalifákat is. Avicenna életében a bokharai udvarban a perzsa kultúra reneszánsza bontakozott ki. Az uralkodó család tagjai egymással vetélkedve támogatták az irodalmi életet és a tudományokat. A tudósok előtt kinyílhatott a letűnt kultúrák világa.
Avicenna Bokhara közelében született 980-ban. Apja a fejedelem adótisztviselője volt. Avicenna csodagyermekként tűnt fel. Tíz éves korában kívülről tudta a Korán és néhány filozófiai munka szövegét. Behatóan foglalkozott kora valamennyi tudományával. Tizenhat esztendős volt, amikor konzultánsként bevonták Ben Mansur szultán gyógykezelésébe. Sikeresen szerepelhetett, mert ezt követően évekig alkalmazták az udvarnál. Ezalatt lehetősége nyílt az ottani könyvtár tanulmányozására. Később ez a könyvtár leégett. Egyes rosszindulatú vélemények szerint maga Avicenna gyújtatta fel, hogy irodalmi forrásait később ne deríthessék fel.
Huszonkét éves volt, amikor apja halála után elhagyta Bokharát. Sokfelé megfordult. Különböző uralkodók szolgálatában, politikai, sőt katonai megbízatásokat is vállalt. Nemegyszer került veszélyes helyzetbe. Élete utolsó 14 évét Iszpahánba töltötte, mint az emír magas rangú tisztviselője és orvosa. Jelentős filozófiai, filológiai, csillagászati munkáin kívül ott írta meg a Kánont is. Roppant írói termékenysége és közéleti elfoglaltsága nem akadályozta meg abban, hogy bőségesen élvezze az élet minden lehetséges örömét.
Hamadanban halt meg 1037-ben. Egyes feljegyzések szerint rossz gyógyszerrel kúrálta magát. Betegségének súlyosbodását érezve, javait a szegényekre hagyta, rabszolgáit pedig felszabadította. Az Avicenna előtti orvostudomány főként Hippokratész, Galenosz, illetve követőik és kompilátoraik: Ruphosz, Oreibasiosz, Aetiosz, a trallesi Alexandrosz, aeginai Paulosz, továbbá Serapion (9. sz.) és Rhazes műveit, valamint Dioszkoridesz gyógyszertanát jelentette. E tanítások igen különböző formákban maradtak fenn. Kedvelt volt a hippokratészi aforisztikus közlés. Galenosz gyakran publikált definíciókat. Sokan tömör diagnosztikai és prognosztikai megállapításokat idéztek, amelyek közül néhány az orvosi műveltség szállóigéjévé nemesedett. Jelentek meg emellett igen terjengős értekezések fontosnak ítélt témákról (a lázakról, a vizeletről, a menstruációról, a helyes táplálkozásról stb.) Ez a terjedelmes anyag azonban igen különböző értékű, heterogén, olykor torzított és lényegében áttekinthetetlen volt.
Sokáig úgy tűnt, hogy miután a klasszikus görög-római medicina alkotóereje kimerült, szétesik a hellenisztikus orvostudomány és ezzel rengeteg hasznos gyógyismeret - régi kiváló orvosok értékes hagyatéka - a feledés homályába merül. Mégsem ez történt. A 10. században - mint már érintettük - elsőként az iszlám birodalom néhány kultúrcentrumában, kedvező politikai-gazdasági-társadalmi feltételek folytán, megindulhatott a tudományos élet fellendülése.
E folyamat egyik leglényegesebb eleme az antik tudományok felkutatása, összegyűjtése és asszimilációja volt. Ismeretes, hogy ebben a munkában az arab közvetítők nagy érdemeket szereztek. Köztük volt Avicenna, aki az őt megelőző másfélezer esztendő orvosi tudását summázta nagy művében, a Kánonban.
Az ókori görög természetfilozófia egyik alaptétele szerint, az anyagi világ négy elemből épül fel, melyek: a tűz, a víz, a föld és a levegő. E felfogás analógiájaként fogható fel az emberi test összetételéről szóló humorális tanítás is, melynek értelmében, a vér, a nyák, a sárga és a "fekete" epe alkotnák a szervezet elemeit. Úgy tartották, hogy ezeknek megromlása, vagy egymáshoz viszonyított arányeltolódásaik a betegségek leggyakoribb okai. Feltételezték továbbá, hogy a szervezet anyagait - mint a világ minden anyagát - különböző keveredésben az alapminőségek (kvalitások) hatják át. E kvalitások valamilyen diszharmóniája (kombinálódva a nedvzavarokkal) szintén alapvető kórtényező.
Ezt az egyszerű humorálpathológiát egészítette ki később az alexandriai és a római medicinában jelentkező szolidárpathológiai irányzat. Ennek képviselői a szilárd testanyagok tónusingadozásaira (szoros vagy laza) vezették vissza az egészségbetegség egyensúly ingadozásait. Mások - ugyancsak kórélettani szempontból a légzéssel felvett éltető "pneuma" és a benne feltételezett; életet adó és irányító "spiritus "-ok jelentőségét hangsúlyozták. Megkülönböztették: a spiritus naturalist (székhelye a máj), a spiritus vitalist (székhelye a szív) és a spiritus animalist (székhelye az agyvelő és az idegek). Galenosz emellett a szervezetben munkálkodó különböző speciális erőket, "virtus "-okat (emésztő, kiválasztó, kiürítő stb. tulajdonságokkal) is számításba vett, melyek az egyes szervekben vagy gyógyszerekben fejtenék ki hatásukat.
Az élő szervezetben történő anyagi mozgások értelmezéséhez az alaptanításokat Arisztotelész fizikája szolgáltatta. A peripatetikus filozófia tudvalevően valamennyi középkori tudományág kialakulására döntő hatást gyakorolt. Arisztotelész korabeli megítélését jól érzékelteti a nagy cordovai tudós, Averroes (12. sz.) méltatása: "A természet azért teremtette őt, hogy rajta az emberi tökéletességet demonstrálja. A gondviselés adta őt nekünk, hogy mindent tudjunk, amit tudni lehet. Tanítása a legfőbb igazság, értelme az emberi felfogóképesség csúcsa. "
Jelentős befolyást gyakorolt Avicenna antropológiai és pszichológiai nézeteire az újplatonizmus irányzata is. Ez főleg az emberben tevékenykedő, anyagtól független szellemi erők feltételezésében, a spiritusok és virtusok kórélettani szerepének túlhangsúlyozásában nyilvánult meg.
A fentebb vázolt - a szakirodalomból általánosan ismert - fogalmi rendszerekre épült Avicenna orvosi Kánonja. E mű egyik jellemzője azonban az arisztotelészi rendszerezés és a szillogisztikus okfejtés következetes érvényesítése, ami ezen a szinten addig ismeretlen volt a tudományos medicinában. A Kánon elméleti és gyakorlati jelentőségű megállapításai minden esetben valamely általános érvényűnek tekintett tézisből vezethetők le.
Alkalmunk lesz tanulmányozni, hogy mennyiben bizonyult célravezetőnek ez az elméleti konstrukció, mennyiben igazolta és támogatta a helyes és eredményes orvosi munkát. Ezzel összefüggésben itt most csak azt szögezzük le, hogy a szigorú filozófiai tárgyalásmód nagyban hozzájárult a Kánon több évszázados egyedülálló tekintélyéhez. Sokan ezt tartották a mű egyik legfőbb érdemének. Ennek tudatában jelentette ki Avicenna egy helyen, hogy Galenosz nagy orvos volt ugyan, de mérsékeltebb képességű filozófus.
A Kánon (el Kanun fi Tib = az orvosi gyakorlat törvénye) öt főrészből (könyvből) tevődik össze. Minden könyv több részre (fen), a részek doktrínákra, azok summákra, az utóbbiak pedig fejezetekre oszlanak.
Az 1. könyv mindenekelőtt bemutatja és elemzi az akkori tudományos orvosláshoz nélkülözhetetlen élettani és kórtani alapfogalmakat. Ezek az adatok, illetve a velük végzett kombinációk alkották a korabeli orvosi gondolkodás sémáját, a szakmai műveltség elemeit.
Avicenna abból indult ki, hogy az emberi szervezet az egészség vagy a betegség és a kettő közötti átmenet állapotában (neutralitas) lehet. A betegségeket előidéző tényezőkről szólva, általánosságban megkülönbözteti az alkalmi (accidentalis), a következményes (concomittans) és a lényegi (essentialis) okokat. Ezek mellett hangsúlyozza a peripatetikus filozófiára jellemző célszerű (finalis) okot is.
A betegség kialakulhat közvetlenül a szervezetben, a "res naturales ", azaz - mint már szó esett róla - az elemek és minőségek, a szervek és a testrészek, a virtusok és a spiritusok kóros elváltozásaiból. A szerző részletesen leírja ezen anomáliák lehetséges változatait. Ennek során ismerteti az egyes életkorokra jellemző "komplexió"-kat. Az utóbbi fogalom alatt az aktuális humorális és kvalitásbeli viszonyok összegeződését érti. Foglalkozik továbbá a klasszikus antik alkattani típusokkal.
Különleges figyelmet szentel Avicenna - mint ahogy az egész középkori medicina az úgynevezett "res non naturales "-nek, melyek erősen befolyásolhatják az egészség alakulását. Az utóbbi tényezők alatt az európai középkorban a következőket értették:

1. a levegő
2. az étel és ital
3. a mozgás és pihenés
4. az alvás és álmatlanság
5. az éhezés és túltáplálkozás
6. a lelki állapot

Minthogy a "res non naturales" megfelelő irányítása nagyrészt valóban az emberen múlik, a korabeli orvostudományban jelentős helyet foglaltak el az idevonatkozó tanácsok. Annál is inkább, mivel a medicina gyakorlati feladatai között egyenlő rangot képviseltek a gyógyszeres és a sebészeti gyógyítás, valamint az egészségvédelem. Az utóbbi teendőit is igen komolyan vették. Ezt a felfogást tükrözi a számos korabeli regimen sanitatis.
Avicenna, tehát behatóan tárgyalja a res non naturales által okozott káros következményeket. A környező levegő kórtanáról például többek között megállapítja, hogy a meleg levegő általában lazítja, elernyeszti a testet. A vért a felületre vonja. Elősegíti a bőr barnulását, izzaszt és csökkenti a vizelet mennyiségét. A hideg levegő vértolódásokat, apoplexiát, paralitikus állapotot, továbbá náthát és köhögést idézhet elő. Az (őszi éjszakák hűvössége oka lehet a nedvek megromlásának. E hatás a gyümölcsök anyagát, az állatok és az emberek szervezetét egyaránt azonos módon érintheti.
E gondolatmenethez kapcsolódik a különböző irányú és jellegű szelek, az időjárás és az évszakok kóroktani értékelése, levonva mindebből a kedvező lakóhely megválasztásának következtetéseit.
A Kánon 1. könyve azután sorra veszi a pathomechanizmusok lehetséges típusait, melyekkel a klinikai részek megbeszélésekor többször is fogunk találkozni. Összegezve tehát, a Kánon e fejezeteiben megtalálhatók azok a szempontok,
Amelyekből kiindulva az orvos a beteg állapotát megítélheti. Tájékozódnia kell az egész test humorálas és kvalitásbeli státusáról. Ezen belül pedig a közelebbről érintett szervek vagy régiók adott komplexiójáról. Számításba kell vennie emellett a spiritusok és a virtusok viselkedését csakúgy, mint az anatómiai eltéréseket (a méretbeli és formai anomáliákat). Az orvosnak rendelkeznie kell a munkájához hasznosítható csillagászati ismeretekkel is. Holmi naiv asztrológiai prognosztikáról azonban a Kánonban nem esik szó.
Az eddigiekben vázolt kórtani fejtegetéseket az általános orvosi diagnosztika előadása követi. E részből már kétségtelenül kitűnik, hogy a szegő nemcsak igen művelt, hanem roppant gazdag tapasztalatú orvos. Érdemes néhány figyelemre méltó megállapítását kiemelni.
Az arc akrocyanosisa ("rubor pomi maxillae') pangással járó tüdőfolyamatra utal. A "gibbositas unguis ", amit dobverőujjként foghatunk fel, a tüdőtályog, illetve fekély egyik jele.
Részletesen elemzi a pulzusfajtákat. Megkülönbözteti többek között a "hullámzót ", a "gazella futására emlékeztetőt ", a "féreg" valamint a "hangya-mozgásúakat ". Ismerteti, hogy melyek fordulnak elő általában a különböző külső (időjárás, táplálék, ital, mozgás-állapot stb.) és belső (életkor, alkat, fájdalom, lázak stb.) körülményekkel összefüggésben. Foglalkozik a kóros pulzusfajták prognosztikájával.
A diagnosztikai fejezetek között találkozunk a középkori orvoslásra különösen jellemzf5 aprólékos uroszkopizálással is. Avicenna azt tanácsolja, hogy a reggel gyűjtött vizeletet hat órán belül célszerű vizsgálni. A vizeletet sokféle szempontból (szín, átlátszóság, habzás, szag, tapintás, íz) ítélték meg akkoriban. Számos következtetés kristályosodott ki. Ilyenfélék: "A sötét vizelet akut láz esetén rossz jel". "A túl hideg vizelet gyenge emésztésre vall. " "Lázas betegek vörös színű vizelete a gyógyuláskor kivilágosodik. " Avícenna hosszan elidőz a minőségi és mennyiségi vizeletváltozások diagnosztikájánál, amiről igen sok irodalmi adatot is idéz.
Foglalkozik a székletdiagnosztikával is. A világos színű székletet a sárgaság egyik korai jeleként tartja számon.
Ismételten figyelmeztet a kórismézés nehézségeire. Véleménye szerint különösen megnehezíti az orvos dolgát, amikor egyidejűleg több betegségfolyamat kombinálódik. Ilyenkor egyes tünetek elfedhetik egymást.
Ahogyan fentebb már érintettük, Avicenna a gyógyító és megelőző orvosi tevékenységet egyformán fontosnak tartotta. Medicinájában a gyakorlat két főrészből állt. Ezek: "Az egészséges test vezetésének tudománya és a beteg test feletti uralkodás ". (Liber I. 43.) Ebből az elvből kiindulva, a Kánonban igen nagy helyet foglalnak el az élet valamennyi mozzanatára kiterjedő egészségvédelmi útmutatások.
Elsősorban azzal foglalkozik, hogy miként lehet a komplexfiók ideálínnak tartott egyensúlyát elősegíteni. Ennek leghatékonyabb eszközei: az étrendek, a feleslegesnek vélt anyagok kiürítése, a célszerű mozgások, illetve pihentetés, a lelki egyensúly befolyásolása. Lényegében tehát a res non naturales.
Avicenna többek között itt is figyelmeztet arra, hogy valamely komplexio nem statikus, hanem dinamikus állapot. Az orvosnak mindig az aktuális valóságból kell kiindulnia. Végighaladva a kritikus életkorokhoz alkalmazott rezsimeken, a kisgyermekekről szólva,
Felhívja a figyelmet a kedvezőtlen lelki hatások ártalmára. A félelemre és a szomorúságra, melynek kiszáradás a következménye, a dühkitörésekre, mely a test felhevülésével jár együtt. A restség ellazítja a spiritus animalist és hajlamosít a belek puffadására. Visszatérő álmatlanság esetén a fürdést és a sétákat ajánlja.
A Kánon a serdülőkor életrendjében is a testgyakorlatok fontosságát hangsúlyozza. Köztük elsősorban az úszást, mely után kedvező hatású a test masszírozása. Helytelen viszont a testgyakorlatok túlzásba vitele. Ilyenkor sérülések, kimerültség és általános kiszáradás következhet be.
Az öregkor ideális rezsimjének elvei között első helyen a mérsékelt táplálkozás szerepel. Számukra Avicenna a vörös óborok fogyasztását ajánlja. A fehérbor inkább az étkezések és a fürdők után kedvező hatású. A torna és az azt követő ledörzsölés az idős korúaknak is jót tesz. Szédülés és az agyi károsodás egyéb jelei esetében azonban e téren helyénvaló az óvatosság. A testgyakorlatok a hasi szervek (máj, lép, belek) pangásakor kifejezetten javasoltak. Célszerű rendezni a gyakori öregkori székrekedést.
A Kánon egészségvédelmi tanácsai kiterjednek a különböző évszakok, a meleg és hideg környezet körülményeihez való alkalmazkodásra. Részletesen szólnak a sovány és a kövér emberek, a különböző okokból törékeny egészségűek profilaxisáról. Külön fejezet foglalkozik a tengeri utazásokon alkalmazandó egészségügyi rendszabályokról.
Minthogy a Kánon 1. könyve az egész orvosi munka áttekintését kívánja adni, nem maradhatott el a gyógyszerelési elvek ismertetése sem. Ezzel kapcsolatban Avicennának az a véleménye, hogy a betegség előzetes elemzése, az aktuális kórtani történések részletes meghatározása nélkül, nem létezhet tudományos értékű gyógyítás. Az adott komplexfiókra és egyéb pathológiai adatokra éppúgy tekintettel kell lenni, mint az alkati, nemi, életkorbeli, foglalkozási és környezeti viszonyokra. E körülmények mérlegelését követheti csupán a gyógyanyagok és eljárások megválasztása. Pontosabb útmutatást ezekről a 2. könyvben találunk. Ebben a részben a hashajtós, a hánytatás, a vérvételek és a tályogmegnyitás javallatait taglalja.
Ugyanitt található a fájdalomcsillapításról szóló tanítás. Avicenna megállapítja, hogy a lényeges oki beavatkozást, a fájdalmat fenntartó hibás komplexio megváltoztatása jelentené. Ez többnyire nem érhető el. Lehetséges viszont a beteg elkábítása. A beteg testrész érzékenységének csökkentésére vagy megszüntetésére hűtést, vagy megfelelő vegyi hatást érdemes alkalmazni. Erre a célra a kamilla, a lenolajmag, a keserű mandula, a tojásfehérje válnak be.
A Kánon 2. könyve a singularis gyógyszerek tulajdonságaival és javallataival ismerteti meg az olvasót. A therápia alapelve: az adott kóros komplexionak megfelelő fokozatú, de azzal ellentétes tulajdonságú gyógyszereket kell nyújtani. Ez a galenoszi "contraria contrariis "-féle felfogás, melyet Avicenna is képviselt.
Mindez azonban a gyakorlatban nem mindig egyszerű. Az egyidejűleg kombinálódó kórfolyamatok és kórállapotok kellő szétválasztása és meghatározása olykor nem sikerül. Nehéz helyzetbe kerül az orvos az úgynevezett elsődleges nedvromlások, pangások, a rosszindulatú komplexfiók kezelésekor is. Az utóbbiak alatt lényegében definitív kórbonctani elváltozásokat értettek (daganatok, beszűrődések stb.). Ilyen betegségek gyógyítására az igen sok összetevőből álló terjékot, az erős hatású scammoniumot, az oldó-tisztító tulajdonságú sáfrányt, valamint a rothadásellenes fakéjt javasolta a szerző.
A másodlagosnak minősített reversibilis anyagromlások esetében került sor a racionálisan megokolt, megfelelő minőségű és hatáserősségű gyógyszerek felhasználására. Az egyes gyógyszerek hatásának megítélésekor Avicenna abból indul ki, hogy minden gyógyszernek van egy, esetleg több specifikus tulajdonsága, mellyel az a Fentebb vázolt kóros történéseket valamely támadásponton előnyösen képes megváltoztatni. A Kánon 2. könyvében regisztrált valamennyi gyógyszer hatásmechanizmusairól részletes tájékoztatást kapunk. Avicenna nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ezen ismeretek nélkül, pusztán a nyers tapasztalatra támaszkodva, biztonsággal nem lehet gyógykezelést folytatni.
Ismerni kell tehát az egyes gyógyszerek lényegi (per se) és alkalmi (accidentalis) tulajdonságait. E tulajdonságok azonban változékonyak, ami eleinte serkentő, az később bénító lehet. A mandula finomít (subtilizál), megavasodva azonban melegítő. A hal húsa hűvös kvalitású, megsózva potenciálisan meleg. Lényeges ismerni e szerek jellegzetes expulzív, attractív, ulcerizáló, konszolidáló stb.), virtusokat befolyásoló képességeit, illetve azok fokozatait (általában négyféle erősségét). A gyógyszerhatásokat módosíthatják a gyógynövények termesztési, begyűjtési, feldolgozási, tárolási körülményei. Minderről a Kánon igen sok információt ad.
Betűrendben felsorolva, több mint 800 gyógyanyagot jellemez. E leltárban a klasszikus hellenisztikus gyógyszerek (Galenosz, Dioszkoridesz, Aetiosz) mellett, helyet kaptak indiai és arab eredetűek is. A minden esetben gondosan részletezett indikációs területek tágassága olykor zavarba ejtő. Avicenna ugyanis rengeteg irodalmi hivatkozást is ismertet. Párhuzamosságok, kisebb ellentmondások előfordulnak. Ez utóbbiak részben egyes szerek ambivalens tulajdonságaival is összefüggenek. Ilyen anyag például a kámfor, mely a meleg és a hideg minőségű kórállapotokban egyaránt indikálható. E két ellentétes alapkvalitás leggyakoribb gyógyszerei és gyógymódjai Avicenna könyvében a következők:

1. A különböző eredetű, meleggel együtt járó komplexiók esetében: az aloe, az endivia, az ámbraolaj, a coriander, a tamariszkusz, a foeniculus, az almaolaj, a tök, az uborka, a mákony, a tevetej, a cukrok, a mandulatej, a szantál, a rózsaolaj, a gránátalma, a savanyú vizek, a hideg fürdők, a deriváló és revulzív vérelvonás, az ólomtapasz javasoltak.
2. A hideg jellegű komplexfiók ellensúlyozására: az ánizs, a kámfor (ambivalens), a fodormenta, az euforbium (ambivalens), a helleborus, az abszint, a kéngőz, külsőleg a mustár, a lenolaj, az olívaolaj, a galambszív, a melegfürdők, a testgyakorlatok, ledörzsölések és a purgálás használatosak.

A Kánon 2. könyvének sok érdekes gyógyszerajánlása közül itt most csak néhányat emelünk ki.
Megtudjuk, hogy a veszett kutya máját és vérét eredményesen lehet felhasználni a friss veszettségi fertőzések kezelésére, amennyiben ezeket az anyagokat a sérülés sebébe bedörzsölik. A kezdetleges immunizálási eljárás értékéről írja: "Et fiam dictum est, quodipsum prohibet metum aquae, fiam vixerunt per illud quidam eorum " (" És már mondották, hogy ez magában akadályozza a víziszonyt és egyesek már éltek ezzel a módszerrel... ") (Liber II. 94.).
A gennyes sebek kezelésére a külsőleg alkalmazott gombatenyészetet ajánlja. E bevált gyógymódot Avicenna a gomba hideg kvalitásával értelmezi. Ma a jó eredményeket antibiotikus hatással magyarázzuk. Egyébként ugyancsak gombakészítményt javasol a kifekélyesedett bőrlepra kezelésére is. Ezen Indiából származó kátrányszerű anyag (al fulad) táptalaja a vadkecskék vizelete volt (Liber IV. 347.).
A Kánon gyógyszeranyagai között egyaránt találunk állati, növényi és ásványi eredetűeket.
Az állati produktumok között gyakran fordulnak elő: a tojás, a tej és a tejtermékek, a méz, az állati zsír, a hal húsa és szervei, a lép, a cantharidin, a különböző eredetű vizelet, olykor széklet.
A már említett növényi gyógyszereken kívül sűrűn találkozhatunk: a mirtusszal, a borókával, a csalánnal, a hagymával, az írisszel, a kikiriccsel, a farkasalmával, a mirhával, a nárcisszal, a babérlevéllel, a ciprussal és a fokhagymával.
Az ásványi szerek előtérbe kerülése jórészt az arabok műve volt. Ezek közül említést érdemelnek: az antimon, az ólom-készítmények, a borax, a higany, a cink, réz és vas szulfátjai, a kén, a timsó, az ammóniák, a mész, a bor, az ecet, a magnéziumsók, a különböző arzénes sók, az ásványvizek, a gumi arabicum.
A gyógyszereket igen változatos formákban (porok, esszenciák, oldatok, gyökerek, preparátumok stb.) alkalmazták.
Az első két könyv tanítása készíti elő a Kánon 3. könyvében előadott részletes betegségtant. E legnagyobb terjedelmű (22 fejezet) összefüggő anyag ismertetésekor a szerző a témaköröket topográfiai szempontból taglalja. Elsőként mindig az egyes szervek vagy régiók anatómiáját mutatja be. Ezek az adatok a megelőző fejlett alexandriai és galenoszi bonctan színvonalához képest nem jelentenek előrelépést, helyenként elnagyoltak. A Kánon anatómiai leírása inkább a szótanforgó testrész rendeltetését és működését tárgyalja, azok jellemző sérülékenységét és betegségformáit. Nem hiányoznak az arisztoteleszi-galenoszi szellemben kifejtett teológiai hozzáfűzések sem. A szem például azért helyezkedik el a koponyaüregben, hogy ilyenformán a legmagasabb pontról őrködve, a legmegfelelőbben teljesíthesse ellenőrző, vezérlő érzékszervi feladatát.
A funkció és struktúra célirányos összetartozásának sokoldalú megvilágítása és igazolása után következik az egyes részek speciális kórtana. E gondolatmenetben az első állomás mindig a szokványos humoralpathológiai (komplexio) eltolódások, illetve betegségek felsorolása. Bármelyik elem vagy minőség túlságos érvényesülése, természetellenes keveredése-e felfogás szerint- valamely definiálható kórformát eredményez. E kórképek, mai ismereteink tükrében, többségükben nem tekinthetők aetiológíai egységnek, csupán többé-kevésbé stabil tünetegyüttesek.
Avicenna sokszor hivatkozik a "spiritusok" gyengeségére vagy túlműködésére, a szervek élettani funkcióit képviselő "virtusok" zavaraira. Éles, prognosztikai jelentőségű különbséget tesz a maradandó és körülhatárolt "anyagi" elváltozások (beszűrődések, tályogok, fekélyek, daganatok), valamint a nem lokalizálódó, átmeneti nedvromi ások állapotai között.
A rendelkezésre álló szakirodalomból és a maga bőséges gyakorlatából merítve, e fogalmi rendszer segítségével írta le Avicenna a teljes nosológiát, a színesen jellemzett, jórészt ma is azonosítható betegségek hosszú sorát. Részletesen kitér tünettanukra, ahol szükségét látja, differenciáldiagnosztikájukra, E leírásokból azután mindenütt logikusan következteti a gyógyjavaslatokat, melyeknek elveit már ismertettük. A Kánonban az évszázadok óta összegyűlt helytálló klinikai tapasztalatok, az értelmezés rendje és a hasznos orvosi tevékenység - úgy tűnik - az akkoriban elérhető optimális egyensúlyba kerültek. Sajnos e tökéletes harmónia az epigonoknál egyre inkább az öncélú okoskodások irányába tolódott el.
A Kánon 3. könyve elsőként a fej betegségeit tárgyalja. A típusos komplexfiók ezen a testrészen igen szembetűnőek. A sanguinikusok arca kipirult, a vénák tágak, eres hajlam mutatkozik az ingerültségre. Jól ismert a kolerikusok sárgás árnyalatú arcbőre, melyhez az "epés" lelki alkat társul. Jellemző a sápadt, álmos tekintetű flegmatikus, valamint a sötétebb bőrű melankolikusok szórakozott, szomorú arckifejezése. Ezen alaptípusok kombinálódhatnak azután a meleg, a hideg, a száraz, a nedves kvalitások különböző fokozataival.
Avicenna az agy betegségeinek igen gazdag tünettanát ismerteti. Tájékozódhatunk az értelmi, erkölcsi és érzelmi megnyilvánulásokból, továbbá a nedvek túlságából, vagy megfogyatkozásából. A lelassult agyműködés többnyire a hideg és a nedvesség dominanciájának jele. A jó felfogóképesség az ellenkezőre vall (" verem perturbatio semper significant humorem, claritas siccitatem ". Liber III. 133.). Figyelemmel kell lenni az agy anatómiai anomáliáira, állományának folytonossági hiányaira, melyek traumák, vegyi behatások, gennyes gócok következtében alakulnak ki.
Az agy betegségeire utalhatnak más szervi reakciók is (pl. émelygés, hányás, csukás stb.). Ilyen összefüggések magyarázata a szervek közötti kommunikációk szövevényes rendszere, melyekre a Kánonban rengeteg utalás történik. Az agyi betegségek tünettanában az albuminúriának megfelelő uroszkópiai adat is szerepel.
Avicenna részletesen foglalkozik az alvászavarokkal, az epilepsziával, az emlékezetzavarokkal, az agytályog és az apoplexia cerebri kórformákkal. Kitűnőek az elmekórtani leírásai is.
Az agyvérzés pathomechanizmusát a következőképpen értelmezi: Ez akkor jön létre, ha az agykamrákban jelenlevő érző és mozgató spiritusok aktivitása alábbhagy, így azok kisebb helyet foglalnak el. A keletkezett űrbe (mely a klasszikus ókori felfogás szerint a természet ellenére van), vér hatol be. Ezáltal a környezetben további nedvpangás alakul ki. Az extravasalis vér a gyengébb ellenállású ügyfélben halmozódik fel.
Az agy nosologiájában jelentős helyet foglalnak el a fejfájások. Avicenna sorra veszi a különböző komplexfiókra jellemzőket, továbbá a külső hőingadozásokra, a napszúrásra, lázakra, szag és vegyi ingerekre bekövetkező, a helyi és perifériás gyulladásokat, a férgességeket és a túlérzékenységeket kísérő kephalalgiákat. Kitűnően mutatja be a migrént. Az utóbbi kezelésére a purgáláson és vérvételen kívül, a hűsítő tapaszok alkalmazását és a mustáros bedörzsölést ajánlja.
A meleg és hideg típusú fejfájások terápiájában a fentebb már ismertetett elvek szerint jár el.
A perifériás idegpályák betegségei között külön tárgyalja a mozgató és érző szférák laesióit. Gyakran hivatkozik a humorális és virtuszavarokra (az utóbbiakkal magyarázza például a tetanusznál észlelhető ellazulási képtelenséget). Anatómiailag értelmezi viszont a csigolya összeroppanása miatti traumás és egyéb perifériás bénulásokat.
A szembetegségek igen terjedelmes fejezete a szerző nagy jártasságát bizonyítja e specialitásban, mely egyébként is az arab medicina erőssége volt. Külön foglalkozik a látószerv egészségének megőrzésével: a por, a füst, a szennyezett levegő, a szelek, a hőingadozások, a megerőltetések elkerülésének jelentőségével. A felsorolt kórtényezők többségükben kötőhártyagyulladást okoznak. Akut konjuktivitisszel kezdődik a "szem rühessége" (trachoma) is, mely a későbbi hypertrophiás szakban maradandó corneahomály esetleg szemhéjbefordulás kialakulásához vezethet. Kezelésében colliriumok, kenőcsök, porok javasoltak, melyeknek hatóanyagai között aloe, sáfrány, rézszulfát, ólom és aranyvegyületek fordulnak elő.
A szemészeti rész a többi fejezethez képest anatómiailag igen részletezett. Külön tárgyalja a cornea gyulladásait, daganatait, fekélyeit és traumás elváltozásait. Ismerteti a hályogbetegségeket, a könnytömlő kórképeit, a szem mozgászavarait (a befelé forduló szemgolyó visszatérítésére az ellenkező oldalon egy piros fonal, vagy gyertyaláng elhelyezését javasolja). Sorra veszi a mikrophtalmia és a protrusio pathologiáját. Részletezi a szemhéj és a szempillák anomáliáit. A látás hibáit, köztük a farkasvakságot is részben humorálas okokkal, részben a megfelelő spiritus zavarával magyarázza.
A fül betegségeinek megelőzésére tanácsolja a porszennyeződések és az intenzív hőhatások elkerülését. Célszerűnek tartja továbbá, hogy a hallójáratokat hetenként mandulaolajjal öblítsék. Ennél is hatásosabb a híg ecetes oldat alkalmazása.
Az orrüreg pathológiájában kiemelten foglalkozik az orrvérzésekkel. Ennek hátterében a különböző jellegű nedvpangások állnak. Főleg a plethorás állapotok tehetők felelőssé, de Avicenna felhívja a figyelmet, a himlőt, a tüdő és májbetegségeket kísérő epistaxisra is. Hangsúlyozza a sárgasággal együtt járó orrvérzés hajlamot. Minthogy számos esetben az epistaxist kifejezetten gyógyhatású kiürítő mechanizmusnak fogta fel, külön fejezet tárgyalja, miként lehet azt mesterségesen is provokálni.
Az orrjáratok fekélyeinek (köztük az ozaena) kezelésére ólom emplastrumot, mucilago cydoniit, lenolajit és kakaszsírt ajánl.
A szájüreg kórtanának jelentősége abból adódik, hogy az agyból leszálló, illetve a gyomor-béltraktus felől kommunikáló kóros anyagok itt találkoznak. Ezért oly szerteágazó és sokszínű a gingiva, a nyelv és a garatűr tünettana. A preventív fogápolásra vonatkozó tanácsok között említi a savas, szirupos, könnyen romló, túl hideg-meleg ételek kerülését, továbbá a fogkefe használatát.
A tüdőbajok többségét Avicenna szerint a túlzott hideg vagy meleg levegő okozza. Az ismert humorálas pathomechanizmusokon kívül kitér a belégzéskor bekerülő száraz szennyező anyagok kórtani jelentőségére is. A szervezetbe jutó levegő a spiritus vitalis egyik alkotó eleme. A belélegzett levegő emellett nélkülözhetetlen hűtő hatást gyakorol a belső hőfelhalmozódás ellensúlyozására. Kilégzéskor viszont a tüdő eltávolítja az elhasználódott légnemű anyagokat, a spirituszok hulladékát.
Avicenna részletesen elemzi, hogy milyen betegségekre utal a "gyors ", a "magas ", az "alacsony ", a "szaggatott" stb. légzés. Az asthmás típusú nehézlégzés kezelésében a hangsúlyt a felhalmozódott nedvesség megkötésére, szárítására és felmelegítésére helyezi. Ennek megfelelően hibának tartja a hideg kvalitásúnak tartott ópium adását ilyen esetben. Így indokolja a maga módján ezt a máig is helytálló felfogást.
Megkülönbözteti a tüneti, átmeneti jellegű mellhártyafájdalmakat azoktól, melyek a mélyebben lezajló parenchymás gyulladásokat kísérik. Körültekintően jellemzi a peripneumonia, a phtisis és a tüdőtályog klinikumát. Összefoglalóan megállapítja, hogy valahányszor egy gyulladásos folyamat elhúzódik, a nedvekből körülírt, durva kicsapódás keletkezik.
A szív pathologiájáról viszonylag kevés mondanivalója van. Ennek elsősorban az az oka, hogy abban az időben a szív központi haemodinamikai szerepét még nem ismerték fel. Megemlíti azonban, hogy a szív "ulcusának" (ami infarctusnak felelhet meg) gyakori jele a bal mellbimbó körüli fájdalom. Ehhez - egy idegen adatra hivatkozva - hozzáfűzi még azt, hogy ilyen esetekben nem ritka a bal (!) orrnyílásból kiinduló vérzés (Líber III. 209.).
A topográfiai szempontnak megfelelően a szívbajok fejezetét a mell betegségei követik. Ezek közül a nők különböző típusú emlőgyulladásaival és daganataival foglalkozik a legtöbbet.
A gyomor funkcióit az étvágy, a táplálék hatása, a belső vegyi miliő, az emésztési és kiürítési képesség, a szomszédos szervek állapota és a lelki diszpozíció befolyásolják. Betegségeinek alapjai a komplexióváltozások, a spiritusoktól függő motilitászavarok, melyeket elsősorban a mennyiségi és minőségi étrendhibák idéznek elő,
A kiváló tünettani elemzésekből (émelygés, csuklás, hányás, fájdalmak stb.) kitűnik, hogy a fekélybetegséget és a daganatos folyamatokat a szerző élesen elkülönítette egymástól.
A máj, mint az antik felfogás értelmében központi vérképző szerv, uralkodó helyzetet foglal el a hasűri szervek között. Szinte valamennyi szervvel bonyolult kölcsön' hatásban áll. Jól érzékelteti e szemléletet a "májgyengeség" címszó alatt leírt kórállapot.
A májgyengeség ismertetésekor Avicenna a következő pathomechanizmusokat vette számításba: az epeürülés dinamikus vagy mechanikus akadályozottsága - a lép, a vesék, a méh és genitáliák felé történő vérelfolyás bármilyen okú elégtelensége - a gyomor és bélrendszer felőli tápanyagutánpótlás zavarai (éhezés, emésztési hibák, toxikus viszonyok stb.). A májgyengeség más régiók (leggyakrabban a tüdő) betegségeinek és lázas állapotoknak is lehet a következménye. A májműködések lelassulásához vezethetnek a májban kialakult gyulladások, tályogos, daganatos és egyéb elváltozások. Ezzel kapcsolatban szerepelnek a digestiv, retineáló, attractiv, expulzív stb. virtusok károsodásai is.
E megfontolásokat gazdag és hiteles tünettan követi. A májgyengeségben szenvedő ember bőrszíne sápadt, sárgás árnyalatú. Ha a lép is érintett, úgy sötétebb tónusú. A beteg csendesen viselkedik, fáradékony. A férfiak nemi jellege elhalványul. A vizelet híg, (igazolva a máj elégtelen működését). Jelentkeznek a jobb bordaív alatti fájdalmak, a meteorismus és az étvágytalanság. Utóbb icterus alakulhat ki. Oedemakészség észlelhető, a "vízbetegség" egyéb megnyilvánulásaival. Ilyenkor gyomorvérzések is előfordulnak.
E jellemzésben tehát felsorakoznak előttünk a parenchymás és vascularis májdecompensatio jól ismert tünetei.
A májkiválasztás zavarainak okai között, a sematikus humorális és virtuszavarok mellett Avicenna nagy figyelmet szentel a hypertrophiás, daganatos és tályogos folyamatoknak. Az utóbbiak minden bizonnyal gyakoribbak voltak, mint manapság, főként az ascendáló parazitás infestatiók és a megoldatlan hasi sebészeti kórképek miatt.
Gondosan kidolgozott a májbajok elkerülésének rezsimje. Az ajánlott gyógyszerek között az aurarák, a cinammonium, a mirrha, a sáfrány, az endivia campestris és némely illatos bor emelhetők ki.
Az epehólyag pathologiájában kerül sor az elzáródásos sárgaság klinikumának ismertetésére. Áttekintve azonban az epeútrendszer akadályainak lehetőségeit nem tesz említést a kőképződés jelentőségérői, illetve az epekőbetegségről. E problémakör megközelítéséhez úgy látszik a jatrokémiai szemléletnek kellett megérnie (Paracelsus "tartaricus" kórcsoportja).
Az epekőgörcsöt az "epés" kólikák között tartja számon. Ez pedig már a bélpathologia területe. A valódi kólika, mint nevéből is kideríthető, a vastagbélben keletkezik. Leggyakoribb oka a Kánon szerint, a belső hideg hatására létrejövő besűrűsödés (spissitudo), melyhez azután zsírképződés társul. Ha az elzáródás a vékonybélre is átterjed, kialakul az "ileus ".
A bélbetegségek tárgykörében aprólékosan ismerteti a bélparaziták kórokozó szerepét. Mintegy 40-féle antihelmintikumot sorol fel. Az enterologia részt az aranyérbántalmak, illetve azok részletes therápiája zárja.
Avicenna különleges figyelmet szentelt a bélkólikák és a vesekőgörcsök elkülönítő diagnosztikájának. Az előbbinél a nagyobb fájdalmat tartotta jellemzőnek. A fájdalom a kólikánál felfelé terjed, a vesekőnél ellenkezőleg. A vesefájdalom általában hajnalban lép fel, a bélkólika akkorra csendesedik el. A székürítés oldja a kólikagörcsöt, a vesekő esetében ennek nincs hatása. A szerző szerint a mozgás jól befolyásolja a bélkólikás fájdalmat, a vesekőnél ez hatástalan. Az általános tünetek (elesettség, verejtékezés, hányás) a bélkólika eseteiben kifejezettebbek. Hozzátehetjük azonban, hogy e súlyos "bélkólikák" valószínűleg mechanikus bélelzáródásnak feleltek meg.
A vesék funkciójáról elöljáróban megtudhatjuk, hogy azok a kiválasztási folyamatokat egészítik ki. Nem lenne rájuk szükség, ha a megelőző emésztési tevékenység tökéletesen menne végbe.
A vesebajok kórtanában szintén a komplexiózavarok tehetők elsősorban felelőssé a vizeletkiválasztós anomáliákért. Hangsúlyozza emellett az anatómiai rendellenességek, a traumás következmények, a tumor, a bevérzések és a kő gyakori pathologiai szerepét.
Az idült vesebaj jelei között a híg, idővel megkevesbedő vizelet mellett többek között említi a gyakori fejfájást és a látás romlását is. A gyógykezelésről szólva, ilyen esetben tiltja a diuretikus szerek erőltetését.
Ellentétben az epekővel, Avicennának sok közlendője van a vesekő keletkezéséről. Ennek okai között a pangásos állapot, a viszkózus táplálékok, az expulziv virtus gyengesége, illetve az attractiv fokozódása, az előzetes májemésztés elégtelensége egyaránt szóba kerül. Megelőzésére körültekintő, racionális étrendet javasol.
Az urológiai kövek műtéti eltávolításának elveit és gyakorlatát a hólyagbetegségek fejezetében tárgyalja, érezhetően bő tapasztalatok alapján. Ebben a fejezetben foglalkozik még a vizelet és a vizelés rendellenességeivel. Felsorolja a dysuriával, oliguriával, pollakisuriával járó kórképeket, köztük a diabetes mellitust is, melyet egy sajátságos vesebajnak tart.
Terjedelmes fejezet foglalkozik a nemi szervek anatómiájával, élettanával és jellemző betegségeivel. A sexuális hygiéne témáiról a Kánon számos hasznos felvilágosítást tartalmaz, beleértve a termékenységet elősegítő szerekre, az abortus ellenes rezsimre, vagy éppen az abortivumokra vonatkozó tanácsokat is. A genetikai ismeretek lényegében egyeznek az idetartozó klasszikus antik felfogással.
Igen kidolgozott a terhesek kívánatos életrendje. A szülészeti rész a téma elméleti jellegű összefoglalása. Részletes tanácsokkal szolgál az újszülött ellátására (köldöklekötés, fürösztés, a testnyílások tisztítása, pólyázás stb.). Hangsúlyozza, hogy a csecsemő legmegfelelőbb tápláléka az anyatej, ami egyben az alimentáris fertőzések elkerülésének legjobb módja.
E fejezethez csatlakozik még a nőgyógyászati rész is, melyben többek között a méh gyulladásos és egyéb betegségeit, a menseszavarokat, valamint a fluor különböző fajtáit tárgyalj a.
A Kánon 3. könyve a mozgásszervi betegségek felsorolásával zárul. Ezek gyógymódjai között a balneo és fizikotherápia, valamint a vérelvonó deriváló és revulzív kezelések bő választékával találkozunk.
A 4. könyv a " lázak "-kal foglalkozik. A klasszikus ókori tanítás szerint e kórképeket főként a belélegzett romlott levegő okozza. Az ilyen levegő szennyezett szilárd részeket, és ártalmas légnemű anyagokat tartalmaz. Ártalmas lehet a túl meleg vagy hideg levegő is. A szervezetbe jutott fertőző tényezők módosítják a belső miliő szerkezetét és működését. Ugyanott abnormis meleg keletkezik, a nedvek dezintegrálódnak, a spiritusok tevékenysége változást szenved. Az emésztési funkciók lecsökkennek. Nedvromlásos gócok, helyi gyulladások alakulhatnak ki. Az elhúzódó, rosszindulatú kórképek a "putrid" lázak fogalomkörébe tartoztak.
A legveszélyesebb putrid lázak között tárgyalja Avicenna a legfontosabb fertőző betegségeket (pestis, himlő, typhus-féleségek), valamint a malária változatait.
Az akut lázas betegségek típusos lefolyása a humorálas kórtan ideális modellje. E pathológiai dráma csúcspontja a mindent eldönts krízis. Ez jó esetben az addigra elkülönített romlott nedvek távozását jelentette, kedvezőtlen esetben viszont a betegség egy súlyosabb szakaszába lép át.
A Kánon alaposan elemzi ezt a problémát. Felsorolja az eredményes krízis jeleit. Ezek: erős pulzus, mély egyenletes légzés, nyugodt alvás, lehűlés, majd kellemes közérzet, jó étvágy. Rossz jelek: fejfájás, émelygés, nehézlégzés, nyugtalanság (a beteg az orrához nyúlkál), rossz szagú lehelet, exsiccált állapot, alvászavar, esetleg zavartság, elgyötört külső, decubitusok. Avicenna megemlíti, nem annyira meggyőződésből, mint inkább az antik hagyományok tiszteletéből, hogy a kríziseket többnyire a betegség 7. napjára várják.
E gondolatkörhöz tartozik még a recidívák és halálokok körülményeinek taglalása. Az akut lázas betegségek kezdetén célszerű a toxikus anyagok eltávolítására hashajtóst, hánytatást és általában vérvételt is alkalmazni. Avicenna azonban hangsúlyozza, hogy mindig a beteg általános állapotából kell kiindulni, figyelembe véve az alkati jellegzetességeket is. A vérvétel például csak sanguinikus konstitúciójú embereknél igazolható egyértelműen. Fenyeget ugyanis a túlzott vérvesztés esetében a virtusok meggyengülése, ami veszélyes. E körültekintést az orvosok többnyire elmulasztották.
Fenti elvek szerint fogtak hozzá a pestises betegek gyógykezeléséhez is. Nekik emellett a Kánon száraz böjti étrendet írtak elő, gyógyszerként pedig citromot, terjákot, mirhát, aloet, sáfrányt javasolt.
Hasonlóan gyógyították a himlőt is. A himlőhegek eltüntetésére a tojásfehérje, az árpakása, a keményítőoldat, a keserűmandula lokális alkalmazását ajánlotta a szerző. Felhívja a figyelmet a himlő szervi szövődményeire is.
Avicenna jól ismerte az átmeneti "ephemer" lázakat is, melyeket napjainkban a nem organikus eredetűek között tartanak számon. Okaik között felsorolja: a túlságos izgalmakat, a szomorúságot, a virrasztást, a félelmet, a fájdalmat, az éhséget, a külső hőváltozásokat. Ezek a lázak nagyrészt maguktól is elmúlnak, csak tüneti jellegű kezelést igényelnek.
Az a körülmény, hogy a lázas betegségek többnyire bőrjelenségekkel járnak együtt, lehet a magyarázata annak, hogy Avicenna valamennyi a kültakarón mutatkozó kóros elváltozást ebben a nosologiai körben tárgyal. Ide kerültek ezáltal a bőrgyógyászati betegségek ugyanúgy, mint a külső sérülések, a gennyes folyamatok, a vérzések, sőt a törések és a ficamok is. A bőrbajok kóroktanában is a humoralpathologiai magyarázatrendszer uralkodik. A rühességnek van száraz és nedves variánsa, a tetvesség is a romlott anyagokból keletkezik. A krónikus, a rosszul, vagy egyáltalán nem gyógyuló folyamatokat Avicenna a hideg és nedves minőségű komplexfiók csoportjába sorolja. A rákbetegség bőrképleteit besűrűsödött kólikás anyagnak minősíti. Az utóbbiak műtéti kezeléséről szólva, figyelmeztet, hogy az egyszerű kimetszés ilyen esetben kevés, sőt a felületes kauterezéssel is csak ártani lehet. A daganat eltávolítása mélyen kell történjék. Az utólagos terjedés meggátlására - helyileg applikálva ásványi anyagokat: ólomvizes oldatot, vagy ecetes szirupot javasol.
A Kánon sebészeti instrukciói között igen sok hasznosat találhatunk. Mindenekelőtt feltűnő a tudatos és következetes aseptikus szemlélet. A szerző szerint a legnagyobb gonddal kell ügyelni sebészeti beavatkozások esetén az infectio megelőzésére, mert csak ennek távoltartásával lehetséges a seb kezelése. Az odajutott szennyes anyagokat mihamarabb el kell távolítani. A tisztátalan sebszéleket ki kell metszeni. Az ilyen sebeket csak a fertőzés elmúltával szabad összevarrni. A szennyezett sebek szűk nyílását ki kell tágítani, szükség szerint drénezést is javasol. A gyakori kötésváltás híve (akár két-háromszor napjában). Megtiltja, hogy a fertőzött területet érintett szikével más ép területeken operáljanak.
A sebkezelés célja, a seb kiszárítása. Tiszta sebek esetében ez többnyire spontán bekövetkezik. A fertőzöttekre korrodáló anyagokat, vasoxidot, rézszulfátot, arzénvegyületet, meszet, végső esetben pedig kauterizációt ír elő. Enyhébb esetekben a liszt és a mirtuslevél pora is megfelelhet.
A vérzéscsillapítás egyik alapelve a revulsio ("conversio ad partem aliam cum attractione ad contrarium" Liber IV. 353.). Tehát a vérzés helyétől távoli vérelvonásra törekedtek ilyenkor. Ez az araboknál vált általános gyakorlattá (májköpölyözés, provokatív orrvéreztetés). Ezen kívül célszerűnek tartották a vérmozgás csökkentését (nyugtatókkal). A vérzés helyén ligatúrát, kauterisatiót, fagyasztást alkalmaztak.
Az égési sérülések ellátására két szempont volt irányadó:

1. A hólyagképződés elkerülése hidegítő anyagokkal (rózsaolaj, szantál, ólomkarbonát, tej, tojássárgája)
2. Az ezt követő rektifikálás (olaj, viasz, mészvíz, fenyőgyanta, velő, kámfor stb.). Avicenna áttekinti az egyes régiók jellemző sérülési típusait. Külön foglalkozik az ostorcsapás, a kés és lándzsaszúrások valamint a nyílvessző által okozott sebekkel.

Tárgyalja még a kényes idegsérülések és a csontbetegségek műtéti ellátását. Az utóbbiak között, az idült gennyes gócok kauterizálását ajánlja. Hasznosak a törés és ficam ellátására vonatkozó tanácsok is. Itt említjük még, hogy a diftéria által okozott fulladás veszélyekor indikálja a légcsőmetszést (Liber III. 187.). Ezt az operációt az antik görög-római orvosi gyakorlatban is végezték.
A Kánon 4. könyve a mérgezésekkel is foglalkozik. A kígyómarás, a kutyaharapás, a rovarcsípések és egyéb toxikológiai behatások ártalmaira igen sokféle, részben exotikus eredetű specialitást javasolt. A mérgezések therápiájának alapelve egyébként igen egyszerű: melegvíz itatása - hánytatás, tej, olaj, ha van ellenméreg és a terják.
Az 5. könyv az összetett gyógyszerek elkészítési módját, azok bonyolult hatásmechanizmusait ismerteti. A gyógyszerkombinációkra, Avicenna szerint azért van szükség, mert "nem minden betegségnek van egyszerű gyógyszere, a szükséges hiányzó hatásokat más anyagokkal kell pótolni" (Liber V. 391.). Több mint 600 összetett készítményt mutat be. A legtöbbjét valamely tekintélyes szerző ajánlása hitelesíti. Avicenna külön fejezetekben foglalkozik a szíverősítőkkel, a fájdalomcsillapítókkal, az ellenmérgekkel és a lelki egyensúlyt elősegítő szerekkel.
A Kánont a 12. században fordította le először arabról latinra a cremonai származású Gerhardus, a Toledóban munkálkodó tudós. Ezzel kezdődik a mű roppant befolyása a középkori medicina alakulására. Elsősorban Avicenna Kánonjának köszönhető, hogy az orvostudomány, mint filozófiailag kifejtett, a korabeli elfogadott természettudományokból levezetett és összefoglalt tanítás, helyet foglalhatott a születő európai egyetemek tananyagában. Ennek tudománytörténeti és orvostársadalmi jelentőségét kellőképpen akkor méltányolhatjuk, ha meggondoljuk, hogy évszázadokon át az orvoslás is csak egy mesterség volt a sok között, melyet gyakran rabszolgák folytattak.
Avicenna Kánonját az európai középkorban orvosi alapkönyvként olvasták. Több mint 30 kiadását jelentették meg. Átörökítette a nagy elődök felhalmozódott tudásanyagát. Érett, leszűrődött klinikai ismeretei, átható racionalizmusa, érthetően sokakban azt a szilárd meggyőződést keltették, hogy ez a tanítás felülmúlhatatlan és befejezett.
Ugyanakkor a Kánon bőséges, sokoldalúan megvilágított adatainak értelmezése, egyeztetése számos lehetőséget kínált a tudományos vitákra és a disszertációs feldolgozásokra. Avicenna művének e serkentő hatása egészen a 16. század közepéig eleven volt. Ezt követően hallatszanak olyan hangok, hogy a medikusok már nem ismerik eléggé a Kánont. A művet ugyan még 1593-ban, Rómában arabul is kiadták, egyik legjobb késői latin fordítása pedig 1652-ben készült.
Ekkorra azonban a Kánon már elvesztette eredeti létjogosultságát. Elméleti alappillérei, Arisztotelész fizikája és az antik humorálpathologia súlyosan meginogtak. Az elvi jelentőségű anatómiai és élettani felfedezések egy új medicina alapozását készítették elő. A sarkigazságokkal érvelő egyoldalú deduktív bizonyítási rendszer is elavult, a jövőt az elfogulatlan induktív vizsgálódások képviselték. Az európai szellemi élet emancipálódott, nem tűrte többé tartósan az abszolút tekintély uralmát.
Miként azonban a középkori építészet nagyvonalú remekei tovább éltek a térformálás esztétikumában, Avicenna művének belső szerkezete érvényesült a későbbi orvosi tananyag felépítésében. Az általános elméleti propedeutika és a klinikai diszciplínák harmonikus egysége, mely a Kánonban testet öltött, példaként állt a késői tankönyvírók és oktatók előtt is. Ugyanez vonatkozik a témák tárgyszerű kifejtésére és a gondolatvezetés logikai szépségére.
Avicennát a középkor évszázadaiban az orvosok fejedelmének nevezték. A tisztelet és hála ilyen fokú megnyilvánulása tudományos életünkben már nem szokásos. Ám nekünk, késői utódoknak is fel kell ismernünk, hogy Avicenna Kánonja a medicina haladásának egy igen nehéz időszakában döntő hozzájárulást jelentett a kedvező irányú fejlődés kibontakozásához, melynek gyümölcse végül a modern orvostudomány.


IRODALOM

A tanulmány forrásmunkája volt:
Avicenna: Liber Canonis medicinae cum castigationibus
Andreae Bellunensis. Velence, L. A. Junta, 1527.

Aroua, A.: Hygiene et prevention medicale chez Ibnou Sina. Alger, 1974.
Hints Elek: A középkori orvostudomány. Bp. 1939.
Schipperges, H.: Die Assimilation der arabischen Medizin durch das lateinische Mittelalter. Wiesbaden, 1964. (Sudhofl's Archiv, Beiheft 3.)
Schipperges, H.: Arabische Medizin im lateimschen Mittelalter. Heidelberg-New York, 1976.
Simonyi Károly : A fizika kultúrtörténete. Bp. 1978.
Ullmann, M.: Die Medizin in lslam. Leiden-Köln, 1970.

 

ZUSAMMENFASSUNG

Die Medizinwissenschaft vor Avicenna bedeutete in den südlichen Teilen Europas, im Nahen Osten und in Nordafrika in erster Reihe die Werke Hippokrates', Galens bzw. ihrer Nachfolger und späteren Kompilatoren (Ruphos von Ephesos, Oreibasios, Aetios von Amida, Alexandros von Tralleis, Paulos von Aigina); weiterhin die Werke von Serapion und Rhases, und die Pharmazielehre von Dioscurides. Diese Lehren sind in sehr verschiedenen Formen erhalten geblieben. Beliebt war die aphoristische Mitteilungsform. Die gedrängten diagnostischen und prognostischen Behauptungen wurden viel zitiert, wovon so manche als geflügelte Worte und Losungen der medizinischen Bildung ihr selbständiges Dasein behaupteten. Neben diesen erschienen auch weitläufige Studien über wichtig erklärte Themen (über Fieber, Urin, Menstruation, gesunde Ernährung usw.). Dieses Material war aber von verschiedenem Wert, heterogen, oft verzerrt und im Grunde genommen unübersichtlich.
Lange sah es aus, als wäre die Schaffungskraft der klassischen griechisch-römischen Medizin versiegt, die hellenistische Medizin zerfallen und dadurch die vielen und nützlichen Heilkenntnisse, die Erbschaft Vermächtnis der grossen alten Ärzte in Vergessenheit geraten. Es ist aber doch anders gekommen. Vom zehnten Jahrhundert an sind die Bedingungen aufgrund angemessener politischer-ökonomischer-gesellschaftlicher Veränderungen vorerst in einigen Kulturzentren des islamischen Reiches zustandegekommen, die zur Errettung und Sammlung der amiken Wissenschaften beitrugen. Das war auch der Fall in Buchara, wo zu jener Zeit die Herrscher der Samaniden-Dynastie regiemen. In ihrem Hofe konnte Avicenna die Wissenschaft seiner Zeit kennenlernen. Er durfte die Hofbibliothek benützen, deren umfangreiche Bestände ihn mit der vollständigen Übersicht der Medizin vertraut machte und seine medizinische Bildung begründete. Er hatte Gelegenheit die blühende Medizin von fast anderthalb Jahrtausenden zu bewerten und seinen Kanon zu verifassen.
Die Absicht seines Werkes war anspruchsvoll und hoch gestellt. Er unternahm die weitumfassende Systematisierung des medizinischen Wissens der Vergangenheit, bzw. die Bearbeitung nach einheitlicher Auffassung. Alldas wurde von ihm aufgrund der aristotelischen Physik und der eklektischen biologischen-pathologischen Theorien verwirklicht. Die letzten beinhalten die Elemente der klassischen Humoral- und Solidarpathologie bzw. der galenschen Pneumalehre.
Die Struktur des Kanon ist der durchdringenden strengen philosophischen Argumentation angepasst. Die Behandlungsweisen der peripatetischen Schule haben nicht nur Avicenna, sondern auch die wissenschaftliche Auffassung seines Zeitalters tief beeinflusst. Die philosophische Bearbeitung der Medizinwissenschaft sicherte die Anerkennung des Kanon und dadurch der Medizin viele Jahrhunderte hindurch. In diesem Bewusstsein konnte Avicenna sein Urteil erklären, dass Galen ein grosser Arzt war, aber als Denker ein mässigeres Talent besass.
Der Kanon besteht aus fünf Büchern.
Das erste Buch interpretiert die allgemeinen pathologischen Kenntnisse. Diese lieferten der damaligen wissenschaftlichen Heillehre die unentbehrlichen Grundbegriffe. Aus den Kombinationen gestaltete sich das Schema des medizinischen Denkens und die fachliche Bildung jener Zeit.
Die wichtigste Tendenz des ersten Buches ist die Bekanntmachung der auf alle Fälle nützlichen Pathomechanismen. Die Vorstellung über die Grundelemente, Kardinalsäfte, Primärqualitäten, Komplexionen; über Araima, Spiritus, Virtus sind in eine eigenartige Synthese von strengem, logischem Aufbau verbunden, der auf richtigen anatomischen und eventuellen pathologischen Erfahrungen beruhte. In dieser Einheit kommt die Anischt jener Zeit über Entstehung und Wesen der Krankheit zum Ausdruck.
Diese Arbeits-Hypothese bot aber auch eine Möglichkeit zu vielen richtigen Folgerungen. Detaillierte Begründungen konnten zur Erhaltung einer gesunden Lebensart gegeben werden. Die profilaktischen Regeln zur richtigen Ernährung und im allgemeinen zur Lebensweise werden rationell begründet. Es ist bekannt, dass die mittelalterliche Medizin sehr bewusst und sehr konsequent in dieser Hinsicht war.
Die reich detaillierte Wirkungslehre der beinahe 900 Arzneien des zweiten Buches des Kanon hat ebenfalls ein spekulatives, pathologischen System als Grundlage. Der gute Arzt musste wissen, was für Qualitäten die empfohlende Arznei hat (kalt, warm, trocken oder feucht), bzw. in welchem Grad diese vorkommen. Er musste weiterhin die eventuell speziellen Eigenschaften (expulsiv, digestiv, attraktív, ulcerativ usw.) auch kennen. In der Wirklichkeit waren die Indikationen und Wirkungen der Medikamente schon durch die Erfahrung garantiert. Die vorgehenden genauen theoretischen Begründungen sicherten aber die wissenschaftliche Anerkennung des Eingriffes.
Die Lehre der ersten beiden Bücher des Kanon begründeten die eingehende Krankheitslehre des dritten Buches. In diesem umfangreichsten zusammenhängenden Teil bearbeitet der Verfasser die Themenkreise aus topographischen Gesichtspunkt. Als erstes wird immer die Anatomie der einzelnen Organe oder Regionen behandelt. Im Vergleich zum Niveau der alexandrinischen und galenisehen Anatomie zeigt diese einen oberflächlichen Charakter. Die anatomischen Einführungen des Kanon beziehen sich vielmehr auf die Bestimmung und Funktion der erwähnten Teile, mit oft teleologischen Kommentaren: das Auge z. B. hat darum seinen Platz in der Schedelhöhle, weil es seine wachende Tätigkeit auf höchstem Punkt besser ausüben, und seine kontrollierende, steuernde sinnesorganische Aufgabe richtiger erfüllen vermag.
Nach der Betonung und Bestätigung des zielgerichteten Zusammenhangs der Funktion und Struktur, behandelt der Verfasser die Pathologie der einzelnen Teile. In diesem Gedankengang kommt ara erste Stelle immer die Analyse der Säfte- und Qualitätsunterschiede, bzw. die Besprechung der Javon abgeleiteten Krankheiten.
Mit der Benützung dieses Begriffsystems beschrieb Avicenna die vollständige Nosologie, die lange Reihe der reich charakterisierten, meist auch heute noch anerkannten Krankheiten. Eingehend schildert er ihre Symptomatik und wo er es für nötig hält die Differenzial-Diagnostik dazu. Von dieser Grundstellung aus ergeben sich logisch jene vorgeschlagenen Heilverfahren, die aufgrund des galenischen "contraria contraiis" Prinzip, indiziert werden.
Im Kanon werden die seit Jahrhunderte gesammelten richtigen klinischen Erfahrungen mit dem System der Theorie in ein harmonischen Gleichgewicht gebracht, wie es bis dahin unbekannt war. Dieses Gleichgewicht wurde von Epigonen durch selbstbezweckte Spekulationen und Klügelein immer mehr zerstört.
Von den ausgezeichneten klinischen Beschreibungen sollen hier nur einige stehen.
Er gibt 16 Arten der Kopfschmerzen bekannt. Reichlich charakterisiert er die komplizierten Symptome der chronischen Leberentzündung und Leberfunktion-Insuffizienz. Er beweist eine Geläufigkeit in der Diagnostik, welche díe Darmkolik bzw. Ileus, und Nierenkrämpfe voneinander abgränzt. Er erwähnt, dass das "Geschwür" des Herzens (das ein Infarkt sein könnte) oft in den Wehen um die linke Brustwarze zum Ausdruck kommt. Er bestimmt das Schweratmen asthmatischen Charakters. Die Pulsarten werden sorgfältig voneinander getrennt, ihre Gründe und Prognosen analysiert. Aussergewöhnlich detailliert und anatomisch sorgfältig differenziert steht das Kapitel über das Auge, das übrigens das meist bearbeitete Fachgebiet der Araber war.
In der Gruppe der "Fieber" des vierten Buches werden die wichtigsten Infektionskrankheiten (Pest, Blattern, Typhus-Arten) bzw. die Varianten der Malaria behandelt. Von den heute ätiologisch schon abgegrenzten Krankheiten werden jene, die mit akuter Temperaturerhöhung erscheinen als Modellkrankheiten der Humoralpathologie angesehen. Auch der Kanon widmet eine besondere Aufmerksamkeit der Krisis, welche die Auflösung oder Verschlimmerung des Krankheitsverlaufes entscheidet.
In diesem Buch kommen auch noch Fragen der Hautkunde und Chirurgie vor.
Das fünfte Buch enthält Heilmittel, das komplizierte Verfahren ihrer Herstellung, und macht den Wirkungsmechanismus bekannt. Avicenna stellt mehr als 600 Drogen vor. Eine besondere Aufmerksamkeit widmet er den Herzstärkungsmitteln, Schmerzlinderungsmitteln, Gegengiften und Mitteln zur Beförderung des "seelischen Gleichgewichtes ".
Die Therapie des Avicenna zeigt in erster Reihe internistischen Charakter. Wo ein chirurgischer Eingriff angebracht ist, macht er Vorschläge ohne die technischen Einzelheiten detailliert zu schildern. Dennoch lassen sich die umfangreichen, auf grosse Erfahrung ruhenden Kenntnisse des Verfassers des Kanon bemerken. Neben den erwähnten Beispielen bezeugen das noch die Kapiteln über Wundheilung, Behandlung der Brandwunden, Schwangerschaftsbetreuung oder Heilung der Vergiftungen.
Der Kanon des Avicenna wurde im europäischen Mittelalter als medizinisches Grundwerk benützt. Sein reifes klinisches Material, sein durchdringender Rationalismus musste verständlicherweise jene feste Überzeugung hervorrufen, dass diese Lehre unübertreffbar und vollendet sei. Die Auslegung und der Vergleich der reichhaltigen, vielseitig beleuchteten Fakten des Kanon bot aber auch viele Möglichkeiten zur wissenschaftlichen Diskussionen und Bearbeitungen in Dissertationen. Die Wirkung des Werkes von Avicenna war bis zur Mitte des 16. Jahrhunderts lebendig. In den folgenden Jahrzehnten verbreitete sich aber die Meinung, dass die Studenten der Medizin den Kanon nicht mehr genügend kennen.
In jener Zeit hat der Kanon seine ursprüngliche Lebensberechtigung schon verloren. Seine theoretischen Grundlagen, die aristotelische Physik und die antike Säftlehre sind schwer erschüttert worden. Die anatomischen und physiologischen Entdeckungen von prinzipiellem Charakter begründeten eine neue Medizin. Die deduktive Methode, die mit Grundwahrheiten argumentierte, war auch nicht mehr zeitgemäss, denn die Zukunft gestaltete sich aufgrund vorurteilloser induktiver Untersuchungen. Das geistige Leben Europas emanzipierte sich und ertrug weiterhin keine Herrschaft der absoluten Autorität.
Wie aber die grosszügigen Meisterwerke der mittelalterlichen Architektur in der Ästhetik der Raumgestaltung weiterlebten, kam auch die innere Struktur des Werkes von Avicenna im Aufbau des Lehrstoffes der späteren Medizin zur Geltung. Die harmonische Einheit der allgemeinen theoretischen Propedeutik und der klinischen Disziplinen, wie sie sich im Kanon gestaltete, diente als Beispiel für die Lehrbuchverfasser und Dozenten der späteren Zeiten. Dasselbe ist von der sachgemässen Bearbeitung der Themen und logischen Schönheit des Gedankenganges zu sagen.
Avicenna wurde im Mittelalter als "fürstlicher Meister der Medizin " bezeichnet. Die Verehrung und Dankbarkeit kommt in unserem wissenschaftlichen Leben nicht mehr auf diese Art zum Ausdruck. Aber auch wir, die späteren Nachfolger müssen anerkennen, dass der Kanon von Avicenna in einer schweren Periode der progressiven Entwicklung der Medizin entscheidend dazu beitrug, dass die günstigste Richtung sich entfalten konnte, die schliesslich die moderne Medizin als Resultat aufzuweisen hatte.


*Előadás formájában elhangzott 1980. október 1-én a Magyar Tudományos Akadémián Avicenna születésének 1000. évfordulója alkalmával rendezett tudományos ülésen.

*Megjelent: Orvostörténeti Közlemények 89-91.(1980) 26-43.

Birtalan Győző tanulmányai