Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Sri
Aurobindo elmélkedései
Forrás: http://www.extra.hu/lamar/auelm.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Előszó
Sri Aurobindo,
Kalkuttában született 1872-ben. Szülei bengálok voltak.
1879-től 1893-ig Angliában élt és kizárólagosan csak a nyugati tudományokat
tanulmányozta anélkül, hogy saját hazája kultúrájával a legcsekélyebb kapcsolata
lett volna. E 14 év alatt megszerezte Európa kultúrájának, irodalmának és történelmének
átfogó ismeretét. Tud görögül és latinul, a francia nyelvben tökéletesen otthonos,
Goethét és Dantét eredeti nyelven olvassa. Angol nyelven pedig pontosságát és
tisztaságát illetően nem marad egyik korabeli angol író mögött se. Majdnem összes
filozófiai művét angol nyelven irta.
A nyugattal való e hosszú és intim érintkezésnek köszönhető, hogy teljesen ismeretes
előtte, hogyan reagál a nyugat, hogy gondolkozik, hogyan ért meg valamit és
hogyan néz szembe a különböző problémákkal. Ez képessé teszi őt arra, hogy számunkra
teljesen megközelíthető modorban írjon és eszméit olyan formában közölje velünk,
hogy rögtön meg tudjuk érteni. Távol áll attól, hogy a nyugati civilizáció materialista
oldalát lenézze, mint ahogy azt a Kelet nagy bölcsei gyakran teszik - az emberiség
egyetemes fejlődésének fontos és lényeges járulékát látja benne.
1893-tól l900-ig Baroda állam kormányzatában különböző állásokat töltött be
és a hindu kultúra és filozófia, a különböző indiai nyelvjárások és a szanszkrit
nyelv tanulmányozásának szentelte magát. Olyan mesteri fokot ért el a klasszikus
indiai művek, a Védák, az Upanishádok és a Bhagavad Gitá magyarázatában, hogy
tekintélyét egész India elismeri és még azok sem vonják kétségbe, akik filozófiai
rendszerét elutasítják.
19o6-ban nyilvánosan
megjelenik a politikában, melyre már 1902 óta erős hatást gyakorolt. A bengáli
nemzeti mozgalom megalapítóinak és nagy vezéréinek egyike volt az 1906-10-es
tragikus periódus idején. India gondolkodásában és ítéletében mély változást
idézett elő, főleg a különböző folyóiratok által, melyeket kiadott Bande Mataram,
Karma-yógi, Dharma.
Politikai aktivitása miatt többször támadták és elfogták, de mindig újra szabadon
bocsátották. 1908-tól 1909-ig egy évig vizsgálati fogságban volt.
1910-ben Bondichery-be,
francia Indiába vonult vissza, ahol azóta is megszakítás nélkül él. (azóta
már elhunyt. a szerk.)
A politikai tevékenységtől teljesen visszavonult, az indiai Kongresszus elnökségét
többször felajánlották neki, de mindig visszautasította és teljesen szellemi
gyakorlatainak szentelte magát, melyekkel ekkor már több év óta foglalkozott.
A " Gondolatok
és bepillantások" kevés oldalon át jó áttekintést ad filozófiájáról. Aki
ezeket az aforizmákat kritikus elmével olvassa, ösztönzést és bőséges, elégséges
táplálékot fog találni gondolkodása és szelleme számára. De aki teljes hasznot
akar húzni belőle, annak egész lényével bele kell merülnie, mert a szerző valójában
nemcsak intellektuális képességeinkhez fordul, hanem lényünk mélyebb rétegeire
apellál. Mint az indus filozófia minden nagy képviselője, ő is tökéletlennek,
terméketlennek és száraznak tartja a csak észbeli megértést. A filozófus az
ő számára a "bölcsesség barátja" maradt, s ennél több is; ő a bölcs,
aki az élet törvényeit kikutatta, mindennapi életében teljesíteni törekszik
és egész lényének bizonyos módszer szerint véghez vitt kiképzésével egyre tágabb
és tökéletesebb kibontakozást ér el. Tanításában a szavak és ésszerű gondolatok
eszközök csupán -eléggé tökéletlenek egyébként az erő, inspiráció és a tökéletesedés
felé való intenzív törekvés átvitelére. Azt jelentik számára, amit a sebésznek
a kés jelent, eszközt és soha sem a célt.
Sri Aurobindo elsősorban a gyakorlati cselekvés embere, a valósággal foglalkozik
és nem engedi, hogy a szavak elámítsák. Neki is, mint nagy elődeinek a filozófia
és élet egy és ugyanaz. Ő Szókratészt tartja az igazi filozófusnak és nem azokat,
akik magyarázzák, hogy előtte mások mit mondtak és hogyan éltek.
Amíg - legalább is Vivekanandáig - az indus filozófiai rendszerek legnagyobb
része a mindennapi életből való meneküléshez vezetett, addig Sri Aurobindo a
mi etikai és vallási felfogásunkat közelíti meg, amely legalább elméletben meghagyja
az embert a világban és az istenit belevonja az életbe.
Ő nemcsak e két felfogás egybevetését szeretné elérni, hanem ezen túl olyan
öntudati síkra szeretne emelkedni, amelyen állva az istenit lehozhatja nemcsak
a szívbe, lélekbe és szellembe, hanem a fizikai testbe és az anyagi életbe is.
Ő nem tartja a testet börtönnek, melyből menekülnünk kell, hanem nélkülözhetetlennek,
nélkülözhetetlen teremtett műnek, mely a figyelmet épp úgy megérdemli, mint
bármi más. Habár az anyag sokkal inkább ellenszegül és az önzéssel szorosabban
össze van tapadva, mégis képes az átalakulásra és arra van szánva, hogy az isteni
kinyilatkoztatások tartálya legyen, minden kifejezésformájában.
Az az ország,
amelyet Shankara, Buddha, Sri Ramakrisna és más szellemek hódítottak meg; a
kikötő- amelyből Sri Aurobindo hajóra száll az emberi szellem új meghódítására.
Az ő jógáját tökéletesnek lehet nevezni, mert felhasznál minden felismerést,
melyet a jóga már feltárt, nem azért, hogy egymás mellé felsorakoztasson, hanem,
hogy egy új egésszé egyesítse őket.
Csak az, aki teljesen beleadja magát, teljes odaadással, izzó és szigorú állhatatossággal
követi Sri Aurobindót a céljához vezető úton, csak annak van elegendő ismerete
ahhoz, hogy tapasztalaton alapuló véleményt alkosson e mű felől.
Az a szerencse ért, hogy Sri Aurobindo munkacsoportjának több tagját megismerhettem, akikre egész India nagy becsüléssel tekint. Férfiak és nők, fiatalok és öregek, művészek, kereskedők, filozófusok, mérnökök, költők, orvosok, szerzetesek, vagy tisztviselők, bármely fajúak, vallásúak vagy származásúak legyenek is, mindnek oly abszolút és bensőséges bizalmuk van a tanítójuk által nekik kijelölt út iránt, hogy egész életüket átadják neki. Sri Aurobindo szakadatlan és beható vezetése alatt türelmesen és kitartóan dolgoznak, hogy az isteniig felemelkedjenek, és hogy az istenit fizikai létük minden részletében, tudatukban és tudatalattijukban, akaratukban, törekvéseikben és cselekedeteikben megvalósítsák.
Jean Herbert
Sri Aurobindo elmélkedései
AZ EMBER A PURUSA
Se Isten nem szűnhet meg lehajolni a természethez, se az ember nem hagyhatja abba, hogy Isten felé törekedjék. Ez az örök viszonya a végesnek a végtelenhez. Ha látszólag el is fordulnak egymástól, ez csak azért van, hogy annál mélységesebben találkozzanak újra.
Az emberben a világ tudatára ébred saját magának, hogy annál nagyobb lendülettel forduljon a minden világok élvezője felé, afelé az "Élvező" felé, akit öntudatlanul magában hordoz, akit minden élet és észlelés magában hord, és tagadva őt, mégis keres. A természet csak azért nem ismeri Istent, mert saját magát nem ismeri, amint felismeri saját magát, zavartalanul gyönyörködik a létben.
A titok az, hogy az egységben megőrizzük saját magunkat, s nem pedig, hogy beleveszünk. Isten és ember, világ és túlvilág eggyé lesznek amint felismerik egymást. Különváltságuk az oka a tudatlanságnak, mint ahogy a tudatlanság a szenvedés oka. Az ember először vakon keres, s még azt sem tudja, hogy isteni énjét keresi, mert az anyagi természet sötétjéből indul ki, s ha már látni kezd is, még sokáig el van vakítva a saját magában növekedni kezdő fénytől. Keresésére Isten is burkolva felel, keresi és élvezi az ember vakságát, mint a gyermek kis kezei, amint az anya után tapogatódznak.
Isten és a természet olyan mint a fiú és a leány a játékban és a szerelemben. Elbújnak és elfutnak egymás elől, hogy kergethessék, kereshessék és megfoghassák egymást.
Az ember Isten, aki a természet elől elbújik, hogy aztán harc, állhatatosság, erőszak és meglepetés árán elnyerje és birtokolja. Isten az univerzális és transzcendens ember, aki az emberi lényben bújik el saját lénye elől.
Az állat is ember, irhába álcázva és négy lábon járva, a féreg is ember, tekereg és emberré fejlődése felé kúszik. Még az anyag osztatlan formái is az ember kezdődő testei. Minden dolog ember, purusa.
Mert mit értünk azalatt, mikor embert mondunk? Egy meg nem teremtett és szétrombolhatatlan lelket, mely lakást kapott a szellemben és testben, mindkettő ugyanazon elemből alkotva mint Ő maga.
A VÉG
Ember és Isten találkozása jelenti mindig az isteni belemerülést az emberibe, annak áthatását, s egyúttal az embernek az Istenségbe való belemerülését. Ez a belemerülés azonban nem kialvás. A keresésnek és szenvedélynek, a fájdalomnak és elragadtatásnak a beteljesedése nem megsemmisülés. A játék soha sem kezdődött volta el, ha ez volna a vége. Az üdvösség a titkos mag. Tapasztald a tiszta üdvösséget és Istent tapasztalod.
Mi volt hát mindennek kezdete ? Lét, mely tisztán a lét üdvössége miatt sokszorozódott meg és megszámlálhatatlan formába vetette bele magát azért, hogy számtalanszor találjon rá újra saját magára.
S mi a közép ? Megoszlás, mely a sokféléből összetett egység felé törekszik, tudatlanság, mely különféle fények teljessége felé iparkodik, fájdalom, mely benne van egy elképzelhetetlen extázis vajúdásában. Mert mindezek sötét képződmények és ellentétes rezgések.
S mi mindennek
a vége ? Mintha a méz ízlelhetné saját magát és minden cseppjét, mint hogyha
minden cseppje ízlelhetné saját magát és az összes többi cseppet, s mindegyikük
az egész lépes mézet - így kellene lennünk végül Istennel, így kellene lennie
az ember lelkével és az egész világmindenséggel.
A szeretet az alaphang, az öröm a csengése, az erő a dallam, a tudás a játékos,
a végtelen mindenség a zeneszerző és a hallgatóság. Halljuk, amint a hangszereket
hangolják s ez oly erőteljes, mint amilyen hatalmas az összhang lesz, mi pedig
el fogunk jutni az isteni üdvösségek fugájáig.
A LÁNC
Az egész világ szabadságot követel, pedig minden teremtmény szereti a bilincseit. Ez a lényeges, paradox és megoldhatatlan csomó a természetünkben.
Az ember szerelmes a születés bilincseibe és ezért a halál megfelelő bilincsének fogja. Ilyen láncokba verve vágyik lénye szabadságra és a saját maga tökéletes beteljesülésére. Az ember szerelmes a hatalomba és ezért s gyengeségnek van alávetve. Mert a világ olyan mint a tenger, melyen hatalmas hullámok ütköznek össze és rontanak egymásra. Aki az egyik hullám hátán szeretne lovagolni, azt a száz összecsapódó hullám elpusztítja.
Az ember szerelmes az élvezetbe, ezért alá kell vetnie magát a bánatnak és fájdalomnak. Mert tiszta gyönyör csak a szabad és szenvedély nélküli léleknek jut osztályrészül; az embernek azok a részei, melyek az élvezeteket hajszolják, fájdalmas és megfeszített hajtóerők.
Az ember szomjazza a csendet, de egyidejűleg éhes a nyughatatlan érzékek és szorongatott szív tapasztalataira. Az öröm olyan a számára, mint a láz és a csend lustaságnak és egyhangúságnak tűnik fel előtte.
Az ember szerelmes
testi léte korlátjaiba, s mégis vágyik korlátlan lelke és halhatatlan szelleme
szabadságára.
S valami benne úgy érzi, hogy csodálatosan vonzók ezek az ellentétek, érzékeinek
az élet ingerlő művészetét jelentik.
Nemcsak a nektár, hanem a méreg is felajzza kíváncsiságát és ízlelését.
Mindezekben van értelem, s mindez ellentmondásból van szabadulás. A természet mindenféle tőrbeejtési őrületében van módszer és a legkibogozhatatlanabb csomójára is van megoldás.
A halál az a kérdés, melyet a természet folytonosan feltesz az életnek, és a figyelmeztetése, hogy még nem találta meg önmagát, mindig valami tökéletlen életformában maradva. A haláltól ráébred a tökéletes lét eszméjére és keresi feltételeit és lehetőségeit.
A gyengeség is kétségbe vonja és próbára teszi az erőket, energiákat és a nagyságot, mire büszkék vagyunk. A hatalom az élet játéka, megmutatja mértékét és kifejezésének értéket ad, a gyengeség a halál játéka. Az élet minden mozdulatát követi és hangsúlyozza felraktározott energiáinak határát.
A természet a fájdalom és bánat által figyelmezteti a lelket arra, hogy azok az örömök melyeket élvez, csak halk utalások a lét igazi üdvösségére. Lényünk minden fájdalma, minden kínja az elragadtatás lángjának titkát rejti magában, melyhez mérten legnagyobb örömeink is csak szánalmas pislákolások. Ebben a titokban rejlik a lélek számára a súlyos megpróbáltatások, megrázkódtatások és szenvedések tapasztalatainak vonzóereje, melyektől ideges érzékenységünk visszariad és habozik. Tevékeny lényünk és eszközeink nyughatatlansága és korai kimerültsége a természet jelei, hogy a csend a tulajdonképpeni alapunk és az izgatottság a lélek betegsége. De a természet egyidejűleg a puszta csend terméketlenségével és egyhangúságával azt is mutatja, hogy amit tőlünk szeretne, az aktivitások játéka a nyugalom biztos alapzatán. Isten mindig játszik és soha sem fárad bele.
Testünk határai üres formák, melyekbe a léleknek és szellemnek bele kell áramlaniok, hogy széttörjék, állandóan tágítsák és újjá alakítsák, míg végül létre jön egy megfelelés végtelenségük és a véges, határolt forma között.
A lét korlátlan egységének törvényre a szabadság, a természet titkos mesternője. A létben uralkodó szeretet törvénye a szolgálat, mely önként adja át magát, hogy a sokrétűségben formáinak játékát szolgálja. Ha azonban a szabadság láncraverve dolgozik, s a szolgálat nem szeretet, hanem erőszak törvénye, akkor a dolgok természete eltorzul s hazugság uralkodik a lelkeknek a léthez való kapcsolatán. A természet ezt a torzulást előtérbe állítja és játszik a belőle származó kapcsolatokkal, mielőtt eltűrné, hogy kiegyenlítődjenek. Akkor azonban összegyűjti mind e kapcsolatok lényegét a szeretetnek és szabadságnak egy új és gazdag összhangjává.
A szabadság olyan egységből származik, melynek nincsenek megszabva határai. Mert az a mi valódi lényünk. Ezt a lényeges egységet elérhetjük saját magunkban és megvalósíthatjuk másokban ennek az egységnek a játékát. A természetben a lélek erre a kettős tapasztalatra törekszik. Saját magunkban ilyen korlátlan egységhez eljutni s aztán a világnak átadni magunkat - legteljesebb szabadságot és tökéletes uralmat jelent.
Végtelen lények lévén, a haláltól szabadok vagyunk, mert akkor az élet elmúlhatatlan létünk játéka. Szabadok vagyunk a gyengeségtől, mert akkor maga a tenger vagyunk és élvezzük számtalan hullámának összecsapását. Szabadok vagyunk a bánattól és fájdalomtól, mert megtanuljuk összhangba hozni lényünket mindennel, amit érint és mindenben felismerni a lét gyönyörének hatását és ellenhatását. Szabadok vagyunk a korlátozásoktól, mert a test a végtelen szellem játékszerévé válik és megtanulja, hogy a halhatatlan lélek akaratának engedelmeskedjék. Szabadok vagyunk az idegek, a kedély és a szív lázától és mégsem vagyunk mozdulatlanságra kötelezve.
Halhatatlanság, egység és szabadság bennünk nyugszanak és arra várnak, hogy felfedezzük őket; de a bennünk lévő Isten a szeretet öröme következtében mindig sokrétű is lesz.
GONDOLATOK ÉS BEPILLANTÁSOK
Egyesek elbizakodottságnak tartják, hogy hiszünk egy külön gondviselésben, vagy pedig, hogy magunkat eszköznek tartjuk Isten kezében; de én úgy találom, hogy minden embernek megvan a maga külön gondviselése és látom, hogy Isten használja a munkás kapáját és a kisgyermek szájával csacsog.
Gondviselés nemcsak az, amely engem a hajótörésből megment, amikor mindenki más elpusztul; gondviselés az is, amely elragadja tőlem a biztonság utolsó szál deszkáját is, mialatt a többieket mind megmentik, s hagyja, hogy én magányosan belefulladjak a tengerbe.
Néha a győzelem öröme csekélyebb, mint a harc és szenvedés vonzása, pedig a babérnak kellene a mindent lebíró lélek céljának lennie, nem pedig a keresztnek. Nem sikerültek Istennek azok a lelkek, akik nem törekszenek előre, de a természet örül nekik és szívesen szaporítja őket, mert ezáltal tartósságukat biztosítja és uralmát meghosszabbítja.
Az emberi csorda nem a szegényekből, tudatlanokból, alacsonyszármazásúakból és neveletlenekből áll, hanem azokból, akik megelégszenek a kicsinyessel és emberi középszerűséggel.
Segíts az embereknek, de ügyelj rá, hogy saját energiájukat el ne veszítsék, fogadj be magadba másokat, de add meg nekik kiegyenlítésül saját természetük teljes isteniségét. Aki erre képes, az a vezető, az a Guru.
Isten a földet csatatérnek teremtette és megtöltötte a harcosok döngő lépteivel s a csata és küzdelem ordítozásával. El akarod ragadni Tőle az ő békéjét anélkül, hogy megfizetnéd azt az árat, amit megszabott érte?
Fogadd gyanakvással a tökéletesnek látszó sikert, de ha utána még sok tennivalód marad, örülj és menj előre, mert hosszú lesz még a munka az igazi tökéletességig. Nincs annál bénítóbb tévedés, mint hogy már a célnak tartunk egy lépcsőfokot, vagy hogyha túl soká időzünk egy pihenőnél.
Ahol valami
nagyméretű pusztulást látsz, légy biztos egy nagy újrakezdésben. Ahol megborzadsz
egy hatalmas és fájdalmas rombolástól, vigasztaljon egy új és nagy keletkezés
bizonyossága. Isten nem csak a kicsi, halk hangban van benne, benne van a tűzben
és viharban is.
Minél nagyobb a rombolás, annál szabadabb lehetőségei vannak a teremtésnek.
De a rombolás gyakran hosszú, lassú és nyomasztó, a teremtés érkezése késik,
vagy diadalát feltartóztatja valami. Az éjszaka mindig újra visszatér, mintha
tévedtünk volna a hajnalhasadásban. Ne ess ezért kétségbe, hanem légy éber és
dolgozz. Aki hevesen remél, gyorsan kétségbeesik, ezért ne legyen benned se
félelem, se remény, hanem légy tudatában Isten céljának s a te, beteljesedésedre
irányuló akaratodnak.
Az isteni művész keze gyakran úgy dolgozik, mintha nem lenne biztos sem a képességeiben, sem az anyagában. Úgy látszik, mintha tapogatózna, mintha próbálkozna és abbahagyná, nekilátna elvetné amit megfogott, majd újra nekilátna, mintha iparkodna s kudarcot vallana, elrontana valamit s azután összetoldozgatná. Meglepetések és csalódások tartoznak a munkájához amíg véghez nem visz mindent. Amit kiválasztott, azt a visszautasítás mélységébe taszítja, amit lebecsült, az egy hatalmas épület alapkövévé lesz. De mindemögött a mi értelmünket túlhaladó bölcsesség biztos pillantása és a végtelen tudás csendes mosolya rejlik.
Minden idő Isten rendelkezésére áll és nem kell sietnie. Biztos a céljában és a sikerében, nem aggasztja, ha százszor is félbe kell szakítania munkáját, hogy a tökéletességhez közelebb vigye. Türelem az első nagy feladat, amit meg kell tanulnunk, nem a félénkek, kételkedők, fáradtak, lusták, közönyösek és gyengék tompa lassúsága, hanem egy olyan türelem, mely telve van összegyűjtött erővel, amely őrködik és felkészül arra az órára, amikor gyors erős ütéssel, kevés és mégis elegendő ütéssel a sorsot meg tudjuk változtatni.
Miért üt Isten
kalapácsa oly borzasztóan a világra, miért gyúrja, miért veti oly gyakran vérfürdőbe
és az olvasztókemence pokolmelegébe? Mert az emberiség tömege kemény, nyers
érc, mely másként meg nem olvasztható és nem alakítható.
Amilyen az anyag olyan a megmunkálása. Ha az emberiség átadja magát arra, hogy
nemesebb és tisztább érccé alakítsák át, akkor Isten gyengédebben és szelídebben
fog vele bánni, magasabbrendű és szebb célokra fogja használni. Hogy miért választott
vagy teremtett ilyen anyagot, mikor végtelen lehetőségek között választhatott?
Mert az Ő isteni eszméje nem csak a szépséget, bájt és tisztaságot öleli magába,
hanem az erőt, akaratot és nagyságot is. Ne vesd meg az erőt egyes formáinak
csúnyasága miatt és ne gondold, hogy csak a szeretet Isten. Minden tökéletes
Tökéletességnek magában kell foglalnia valami hősiest, sőt, valami titánit.
A legnyomasztóbb helyzetből születik a legnagyobb erő.
Minden megváltozna, ha beleegyezne az ember a szellemi életbe. De esze, életereje és testisége természetéből következik, hogy a felsőbbrendű törvénynek ellenszegül. Szereti a saját tökéletlenségét.
Szellem a mi igazi lényegünk. Értelem, élet és test a maguk tökéletlenségében csak álarcai, de tökéletességükben a szellem tartályainak kellene lenniük. Csak szelleminek lenni nem elegendő, mert ez előkészít bár egynéhány lelket a mennyország számára, de a földet úgy hagyja amilyen volt. A megalkuvás sem vezet üdvösséghez.
Három területen történnek átalakulások. Az anyagban végbemenő forradalom nagy eredményeket hoz létre, az erkölcsi és intellektuális, végtelenül tágasabb terjedelmű és gazdagabb hasznot hoz - de mégis a szellemben történik a nagy vetés. Ha ez a háromféle változás tökéletes összhangban találkozna, hibátlan mű jönne létre. De az emberiség teste és értelme a szellem erős beáramlását nem bírja el, a legtöbb elszóródik, sok tönkre megy. A mi rögünket intellektuálisan és fizikailag gyakran fel kell szántani, hogy egy kis hasznot nyerhessünk egy nagy magvetésből.
Minden vallás segített az emberiségnek. A pogányság megnövelte a szépség fényét, fokozta az emberi élet magasságát és tágasságát, sokoldalú tökéletességre törekvését; a kereszténység mélyebben megismertette az emberekkel az isteni szeretetet és könyörületességet; a buddhizmus megmutatta neki a nagyobb bölcsességhez, szelídséghez és tisztasághoz vezető nemes ösvényt; a zsidóság és iszlám megtanították a cselekvés vallásos hűségére és Istennek való buzgó odaadásra; a hinduizmus megnyitotta előtte szellemének legtávolabbi és legmélyebb lehetőségeit. Nagy dolog történne, ha ezek az isten-látomások egyesülhetnének és egybe olvadhatnának, de ennek intellektuális dogmák és kultikus önzés állnak az útjában.
Minden vallás mentett meg lelkeket, de egyik sem volt képes arra, hogy az emberiséget szellemileg áthassa. Ehhez nem kell sem kultusz, sem credo, ehhez csak az kell, hogy beleadjuk a mindent átfogó és tartósan a szellem kibontakozására irányuló akaratunkat.
Azok a változások, melyeket a mai világban látunk, céljuk és szándékuk szerint intellektuális, erkölcsi és fizikai dolgokra irányulnak, a szellem forradalma várakozik, hogy eljöjjön az órája és itt-ott már felcsapnak a hullámai. Amíg ez be nem következik, e változások értelmét nem tudjuk felfogni, addig hiábavaló a jelen események minden magyarázata és minden jóslás. Mert a szellemi forradalom kezdete, karaktere és hatalma fogja emberi létünk következő korszakát meghatározni.
