Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Attár
KÖLTEMÉNYEI

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

FERÍD ED-DÍN ATTÁR - az egyik legnagyobb hatású és legtermékenyebb perzsa misztikus költő (született Nísápúrban 1119 körül, meghalt ugyanott valamivel 1190 előtt). Alakját korán legendák vették körül. Bizonyos, hogy orvos és gyógyszerész (attár: innen a neve) volt. A neki tulajdonított hatvanhárom műből tizenkettőt tekinthetünk hitelesnek, ezek is azonban mintegy negyvenötezer párverset alkotnak. Lírai költeményeiben a monoton, kissé száraz hangvételt ritkán töri át a hiteles, izzó alapélmény. Didaktikus költeményei közül legjelentősebb a Mantiq at-Tair (A madarak beszéde), amely egy allegorikus történet keretében az emberi lélek misztikus megtisztulását és az istenséggel való egyesülését írja le.

gebr - tűzimádó. A ghazalban végigvitt hasonlat a misztikus egyesülésről szól.
Boqrát - Hippokratész.

 

ELVESZÍTÉM ÖNMAGAM...
Weöres Sándor fordítása

Elveszítém önmagam, hogy önmagam nem látom én,
Tengerárból pára voltam, tengerárba buktam én,
Árny valék csak, kezdet óta földre hullt erőtelen,
És a Nap hogy megjelent fönn, lágyan szétoldódtam én,
Érkezésem jeltelen volt, elmenésem hirtelen,
Mint ha egy csöpp vér kiserked, jöttem és távoztam én,
Hát ne kérdj egy szót se róla, mert keringő pilleként
Kedvesem szép arca mécslángjában ellobbantam én,
Hogyha bölcs vagy, járd az ő szerelme fénylő útjait,
Szerelemben nemtudóvá és tudóvá váltam én;
Egykor látó szem volt minden test, végtére megvakult,
Nézz csodát: a vakkal újból látok, így újhodtam én;
Attár szívét kivül láttam mindakét világ terén,
Ő szivétől szívtelen, de szerelem-dúlt voltam én.

 

MUZULMÁNOK...
Brodszky Erzsébet fordítása

Muzulmánok, pogány templom felépítője, itt állok,
A bálványtemplom erkélyén a gebr szól, íme, hozzátok:
Hitetlenségre szólítlak, ó, halljátok, muzulmánok!
Kezemből nyertek uj éket megint az ősi bálványok.
Anyámmal, lám, hogy egy lettem, enyém immár, ki
szült engem,
Azért hívnak ma Gebr-nek, mert szülőanyámmal
elhálok,
Anyám szűzen fogant engem, a Jézus név ezért illet,
Anyámhoz térve kortyoltam tejét ismét, a táplálót.
Szegény Attár, imádván ezt a tűzlángot ha elhamvad:
Feláldoztam magam - hittel ó emberek, ti valljátok!

 

KÉT RUBÁ'Í
Weöres Sándor fordítása

1
Száz tengert ittam ki, de álmélkodom, ím:
Csepp sincs tengerként kiapadt ajkamon, ím;
Szikkadt ajakam folyton a tengert keresi,
Tenger vagyok és éppen ezért szomjazom, ím.

2
Út férfia, vándorolva vérben, nosza járj,
Vergődve s a földre bukva fejjel le, ma járj,
Ródd útadat és ne kérdd, hogy eztán hova jutsz,
Majd oktat egy útitárs, miként jutsz tova - járj!

 

M A N T I Q A T - T A I R
(RÉSZLETEK)

ÉKES ÉS SZÉP VÁRAT EMELT EGY KIRÁLY...
Demény Ottó fordítása

Ékes és szép várat emelt egy király.
Annak ára százezer fénylő dinár.
És midőn már készen állt a műremek,
Vett belé száz díszt, pazar sok szőnyeget.
S jöttek akkor mindenünnen hódolók.
Volt ajándék, véget ott nem ért a bók.
Bőlcseket hív, udvarát hogy ellepik.
Mind a király asztalához ültetik,
S kéri - szóljanak merészen, rajta hát,
Hogyha látnak benne bármíly kis hibát.
S szóla mind, hogy: lám, a földön nincs ilyen,
És nem is lesz szebb a földön már sosem.
Ám felállt egy szúfi, mondván: "Jósorú!
Látok egy rést és ez igen szomorú.
Hogyha az nincs, úgy palotád égi kegy.
Édentől jött szép ajándék a tied!"
Ám a sáh szól: "Én e rést meg nem lelem.
Csak zavart szítsz ostobán és szertelen."
És a szúfi igy felel rá: "Ó, király!
Rés van itt és Azraél e résben áll.
Vajha tudnád tömni rését, mert ha nem,
Úgy mit ér trón s palotád is, kedvesem?
Bár gyönyörű s mint az Éden oly csodás.
Jő a vég s már csúf e pompás alkotás.
Nincs mi állandó, csupán a föld maga!
És ha nincs, úgy nincs menekvés már soha.
Mit gyönyörködsz, bárha szép e palota?
Büszkeséged lovát ne hajtsd annyira!
Jaj neked, ha rangod nézve nem merik
Megnevezni sok hibádat s vétkeid.

 

VÉGTUSÁJÁT VÍVTA BOQRÁT, HALDOKOLT...
Demény Ottó fordítása

Végtusáját vívta Boqrát, haldokolt,
Egy tanítvány kérdve őt, fölé hajolt:
"Mondd, ha tested már lemostuk s szemfödőd
Összevarrtuk - hol takarjon majd a föld?"
S szólt: "Ha meglelsz, ó, tanítvány bárhol is,
Eltemethetsz, béke vár rám már ugy is.
Ám de meglelsz? Látod - éltem hosszasan
S megtalálnom mégse tudtam önmagam.
Úgy megyek, hogy amikor elbúcsuzom,
Ki is voltam itt e földön - nem tudom."

 

ÚTNAK INDULT MAHMUD...
Brodszky Erzsébet fordítása

Útnak indult Mahmud egyszer, éjszakán,
Látja: kincsért ás egy ember, görnyed ám!
Dombok álltak túrt homokból már körül.
Karkötőjét fogta gyorsan a király,
S elhajítván egy homokhegy oldalán,
Mint a szélvész vágatott el jó lován.
Másnap éjjel útja ismét arra vitt;
Látja: éppúgy ás az ember, meg nem áll.
Szól a sáh: "Hisz mit találtál, tízszer is
Futja abból egy világ adója már!
Mégis ugy túrsz most is éppen, mint elébb?
Semmi szükség, élj ezentul, mint király!"
Szól az ember: "Mit találtam, adva, lám,
Azt a kincset itt a munka adta, lám.
Mert szerencsém itt mutatkozott, tehát
Míg csak élek, túrok itt örökre már."

 

A VISSZAHOZHATATLAN DOLGOK
Franyó Zoltán fordítása

Van négy dolog, amelynek, hogyha elfut,
Nincs útja, min tehozzád újra feljut:
A szó, ha egyszer ajkadról levált,
Olyan nyíl, mely az íjtól messze szállt;
A kimondott szó vissza sose futhat,
És mit tehetsz, hogy mává tedd a múltat?
Kilőtt nyilad tán visszatérhet-e?
A szív tűnt gyönyört visszakérhet-e?
Megsínyli az, ki nem vigyáz szavára,
Botor beszédnek megbánás az ára.
Míg nem beszélsz, a nyelven úr az ész,
Ha szólsz, a lelked hazugságra kész.
Mint szép varázst, élvezd az életet,
A letűnt "tegnap" "most"-tá nem lehet.
Sorsát még senki nem kerülte ki,
A bölcs megadja önmagát neki.
Bizony, magasztos, drága kincs az élet:
Sosem nyered már vissza, ha kiégett.

 

FARID al-DIN ATTAR
A MADARAK TANÁCSKOZÁSA

Nádassy László fordítása
Hermit Kiadó, 2001.

Attar, 12. századi perzsa költő történetében a búbosbanka, az inspiráció szimbóluma összehívja a madarakat (képességeket) hogy felkutassák a híres – neves Simurgh-ot. A jelenségvilághoz kötődők azonban nem vehetnek részt az utazáson. A fülemüle nem hagyhatja el a rózsát; a kacsa nem hagyhatja el a vizet, a héja nem hagyhat fel a zsákmányolással. Csak a dolgok benső mivoltára ráébredt, a materialitáson túllátó képességek kelhetnek útra. A kutatás végén a madarak ráeszmélnek, hogy Simurgh - mintegy belülről vezérelve őket – mindvégig jelen volt az úton; a kutatás célja az Önvaló.
A megragadó szépségű műből az utolsó részt közöljük.

A hetedik völgy
avagy A Nélkülözés és a Halál völgye

A búbos banka így folytatta: “Utoljára jön a nélkülözés és a halál völgye, amit leírni majdnem lehetetlen. Ennek a völgynek az esszenciája a feledés, a némaság, a süketség és az őrület; a titeket körülvevő ezernyi árnyék a mennyei Nap egyetlen sugarában tűnik el. Ha a végtelen óceán tajtékozni kezd, felületének mintája elveszti formáját; és ez a minta nem más, mint a jelenlegi és a jövőbeni világ. Aki azt mondja, hogy ő nem létezik, az nagy érdemet szerez. A csepp, amely e nagy óceán részévé válik, örökre és békében időzik ott majd. Ebben a nyugodt tengerben az embernek kezdetben csak megaláztatás és romlás válik osztályrészéül; de ha felmerül ebből az állapotból, teremtésként fogja fel azt, és sok titok lepleződik le előtte.

Sok teremtmény elmulasztotta, hogy megtegye az első lépést, és ezért a másodikat sem tudták megtenni - őket csak az ásványokkal lehet összehasonlítani. Ha az aloéfa és a tüskék hamuvá égnek, ugyanúgy néznek ki - és mégis különböznek egymástól tulajdonságaikban.

Egy tisztátalan tárgy, melyet rózsavízbe merítenek, a benne lakozó tulajdonságok alapján tisztátalan marad; de egy tiszta tárgy, amely az óceánba süllyed, elveszíti saját egzisztenciáját, és részesül az óceánban annak mozgásából Mivel megszűnik elkülönült tárgyként létezni, megtartja szépségét. Ő létezik és nem létezik. Hogy lehet ez? A szellem számára ez elképzelhetetlen."


NASSIR UDDIN TANÁCSA

Tus, a spirituális titkok óceánjának szeretője azt mondta egyik tanítványának: “Olvadj el a szerelem tüzében, amíg olyan vékony nem leszel, mint egy hajszál. Csak azután illik elfoglalni helyedet kedvesed fürtjei között. Ha szemedet az útra irányítod, és tisztán látsz, azután tekints és gondolkodj hajszálról hajszálra!"

Aki azért hagyja el ezt a világot, hogy ezt az utat kövesse, halálát leli; és aki halálát leli, az megleli a halhatatlanságot. Ó, szívem, ha bensőd kifelé van fordítva, kelj át a Sirat hídon, és az égő tűzön! Ne engedd át magad a bánatnak, mert ha olaj ég a lámpában, füst képződik, mely fekete, mint egy öreg varjú, de ha ezt elemészti a tűz, nincs többé durva léte.

Ha valamely magasztos helyre eljutsz, először magadat kell megszabadítanod magadtól; azután gyere ki a semmiből, mint egy második Borak. Vedd fel a semmi khirkáját, és igyál a pusztítás poharából; azután fedd be melledet a lefokozás felszerelésével, és terítsd rá a nemlét burnuszát! Helyezd lábadat a minden kötődéstől megváltás kengyelébe, és vezesd paripád oda, ahol nincs semmi! De ha az önimádat legkisebb nyoma is visszamarad benned, a hét tenger csupa szükség és boldogtalanság lesz számodra.


AZ ÉJJELI LEPKÉK TÖRTÉNETE

Egy éjjel összegyűltek az éjjeli lepkék, mert kínozta őket a vágy, hogy egyesüljenek a gyertyával. Azt mondták: “Ki kell küldenünk valakit, hogy híreket gyűjtsön szerető keresésünk tárgyáról. " így egyikőjük útra kelt. Eljutott egy kastélyhoz, és a kastélyban egy gyertya fényét látta. Ekkor visszatért, és beszámolt a megfigyeléséről, ahogy ő azt értette. De a gyűlést vezető éjjeli lepke véleménye szerint, ő nem fogott fel semmit a gyertya lényéből. Tehát egy második éjjeli lepke repült a kastélyhoz. Az megérintette szárnyai hegyével a lángot, de a hőség menekvésre késztette. Mivel beszámolója nem volt kielégítőbb, mint az első éjjeli lepkéé, egy harmadik repült ki. Ez a lepke elkábult a szeretettől, és belezuhant a tűzbe; az első lábaival átfogta a lángot, és örömmel egyesült vele. Egészen magába szívta, és teste piros lett, mint a tűz. A bölcs éjjeli lepke, aki a távolból figyelte őt, látta, hogy a láng és a lepke egynek látszik, és így szólt: “Megtudta, amit tudni akart; de csak ő érti ezt a titkot. Többet nem lehet mondani."


A SZUFI, AKIVEL ROSSZUL BÁNTAK

Egy szufi komótosan vándorolt, amikor hirtelen hátulról ütés érte. Megfordult, és így szólt a csirkefogóhoz, aki az ütést rámérte: “Az, akit éppen megütöttél, már több, mint harminc éve halott." A csirkefogó így válaszolt: “Hogy beszélhetne egy halott? Szégyelld magad! Te nem egyesültél Istennel. Ha csak egy hajszál is elválaszt tőle, az olyan, mintha száz világnyi távolságban lennél tőle."

Ha csomagoddal együtt hamuvá válsz, léted legcsekélyebb érzése sem lesz meg többé; de ha neked - mint Jessunak – csak egy egyszerű tüskéd is marad, száz tolvaj leselkedik rád az utcán. Bár Jessu eldobta csomagját, a tüske mégis összekarcolta arcát.

Ha a lét megszűnik, sem a gazdagságnak, sem a királyságnak, sem a tisztességnek és méltóságnak nincs jelentősége.


A HERCEG ÉS A KOLDUS

Volt egyszer egy király, akinek volt egy fia, aki olyan kedves volt, mint József, teli bájjal és szépséggel. Mindenki szerette őt, és mindenki, aki látta, szívesen lett volna por a lábai alatt. Ha esténként elment hazulról, olyan volt ez, mintha új Hold kelt volna fel a sivatag felett. Szemei, mint fekete nárciszok, és pillantása egy egész világot lobbantott lángra. Mosolya cukrot vetett, és ahol csak megfordult, ezernyi rózsa virágzott, nem várva a tavaszra.

Egy egyszerű dervis elveszítette szívét e fiatal herceg iránt. Nappal és éjjel csak ült palotájának közelében, és se nem evett, se nem aludt. Arca a sárga arany színét öltötte, és szemei ezüstkönnyeket ontottak, mert szíve ketté volt törve. Már meghalt volna, ha néhanapján nem vethetett volna lopva pillantást a hercegre a bazárban. De hogyan is vigasztalhatott volna meg egy herceg egy ilyen szegény dervist ebben az állapotban? Az egyszerű ember, a csupán árnyék és egy atom töredéke mégis vágyakozott helyére, arra, hogy mellkasára vonja ezt a sugárzó Napot.

Egyszer, amikor a herceg kíséretének élén belovagolt, a dervis felállt, odakiáltott a hercegnek és azt mondta: “Értelmem elhagyott, szívem őrlődik, nincs többé sem türelmem, sem erőm szenvedni" - és földre vetette magát a herceg előtt, és fejét a földhöz verte. Az egyik udvaronc elhatározta, hogy megöleti, és a királyhoz ment. “Fenség - mondta -, egy zabolátlan ember beleszeretett a fiatokba." A király dühös lett. “Húzzátok nyársra ezt a pimasz gazfickót!" — parancsolta. “Kötözzétek meg a lábát és a kezét, és húzzátok fejét a karóra." Az udvaronc rögtön el is indult, hogy végrehajtsa a parancsot. A koldusnak hurkot vetettek a nyaka köré, és a karóhoz vonszolták. Senki sem tudta, miért kellene kivégezni, és senki egy jó szót sem szólt érte. Amikor a vezír a bitófa alá állíttatta, a dervis fájdalmas kiáltást hallatott, és azt mondta: “Az Isten szerelmére, adjatok egy kis haladékot, hogy legalább még egy imát elmondhassak a bitófa alatt." Ezt megengedték neki. Erre a dervis a földre vetette magát, és imádkozott: “Ó, Isten, mivel a király megparancsolta a halálomat - bár ártatlan vagyok -, biztosítsd nekem, a te tudatlan szolgádnak, legalább azt a szerencsét, hogy mielőtt meghalok, még egyszer láthassam e fiatalember arcát, hogy áldozatul adhassam magam neki. Ó, Isten, királyom, ki ezer imát meghallgatsz, teljesítsd az utolsó kérésemet!"

Alig mondta el a dervis az imát, vágyának nyila elérte célját. A vezír megsejtette titkát, és elragadta a szánalom. Elment a királyhoz, és objektíven beszámolt a tényekről. Erre a király elgondolkodott, nagylelkűség öntötte el szívét, és megkegyelmezett a dervisnek, a hercegnek pedig ezt mondta: “Menj, és vezesd el ezt a szegény embert a bitótól! Légy kedves és barátságos, és igyál vele, mert megkóstolta mérgedet! Vidd magaddal a kertedbe, és azután hozd hozzám!"

A fiatal herceg, egy második József, rögtön útra kelt a férfihez - a tüzesarcú Nap az atommal szemben állt. A csodaszép gyöngyök óceánja egy csepp víz keresésére indult. Üsd örömödben a fejed, kezdj táncolni, tapsolj! De a dervis kétségbeesett volt; könnyei iszappá változtatták a port, és a világ elszomorodott, amint meghallotta sóhaját. Még a herceg sem tudta visszatartani könnyeit. Amikor a dervis meglátta könnyeit, azt mondta: “Ó, herceg, vedd el életem!" Ezekkel a szavakkal feladta szellemét és meghalt. Amikor megtudta, hogy egyesült kedvesével, semmi mást nem kívánt.

Ó, te, ki létezel és mégsem vagy, kinek boldogsága a boldogtalansággal keveredett, ha soha nem élted át a nyugtalanságot, hogyan is tudnád becsülni a nyugalmat? Kezedet a villám felé nyújtod, és összesepert hóhalmok tartanak fel. Légy bátor, égesd el értelmedet, és add át magad az ostobaságnak! Ha használni akarod ezt az alkímiát, gondolkozz egy kicsit, kövesd a példámat, és mondj le magadról! Vonulj vissza csapongó gondolataidból a lelkedbe, hogy ezáltal elérd a spirituális szegénységet. Ami engem illet: nem vagyok sem én, sem nem én, önmagamtól félek, és nem találok más gyógyírt, mint a kétségbeesést.


EGY TANÍTVÁNY KÉRDÉSE SEJKJÉHEZ

Egy férfi, aki arra törekedett, hogy legyőzze gyengeségeit, egy nap megkérdezte Nurit: “Hogyan érhetném el valaha is az egyesülést Istennel?" Nuri így válaszolt: “Hogy ezt elérd, a fény és a tűz hét óceánján kell átkelned, és végigmenned egy nagyon hosszú úton. Ha te ezt a kétszer hét óceánt magad mögött hagytad, egy hal visz majd hozzá - egy hal, aki ha lélegzik, az elsőket és az utolsókat a mellkasába szívja. Ennek a csodálatos halnak sem feje, sem farka nincs; nyugodtan és mindentől megváltva tartózkodik az óceán közepében; ő elsepri mindkét világot, és kivétel nélkül minden élőlényt magához vonz."

A madarak belső tartása

Amint a madarak a búbos banka szónoklatát meghallgatták, fejüket leszegték, és bánat hatolt át szívükön. Végre rájöttek, milyen nehéz egy maroknyi pornak, ilyen ívet feszítenie. Olyan nagy volt a felindulás, hogy közülük néhányan a helyszínen meghaltak. De mások szorongásuk ellenére úgy határoztak, hogy elindulnak a hosszú útra. Évekig utaztak hegyeken és völgyeken át, és életük nagy része odalett ezen az utazáson. De hogy is lenne lehetséges, hogy mindent elmeséljünk, ami velük történt? Ehhez el kellene őket kísérni ezen az úton, követni e hosszú út fordulatait és kanyarulatait, és saját szemmel kellene látni, milyen nehézségekkel kellet megküzdeniük. Csak ezután ismerné fel az ember, mi mindent kellett e madaraknak eltűrniük.

Végül e nagy társaságnak csak egy kis része érkezett meg a magasztos helyre, ahová a búbos banka vezette őket. Ebből az ezernyi madárból csaknem mind eltűnt. Sokan belevesztek az óceánba, mások szomjúságtól kínozva haltak meg a magas hegyek csúcsain; megint másoknak a Nap égette meg szárnyait, és szárította ki a szívét; másokat tigrisek és párducok nyeltek el; egyesek a sivatagban és a vadonban haltak meg a kimerültségtől, ajkaik kiszáradva, testüket legyőzte a forróság; mások megőrültek, és egymást ölték meg egy árpaszem miatt; mások, akiket az utazás szenvedései és megpróbáltatásai gyengítettek meg, összerogytak az úton, és képtelenek voltak továbbmenni; egyesek, az út közben látott dolgoktól zavartan meredten állva maradtak ott, ahol voltak; és sokan, akik kíváncsiságból vagy kedvtelésből keltek útra, anélkül vesztették életüket, hogy tudták volna, miben állt keresésük célja.

Így az ezernyi madárból csak harminc érte el utazásának célját; és még ezek is zavartak, kimerültek és lesújtottak voltak, tollak és szárnyak nélkül. De most ott álltak a fenség ajtaja előtt, aki nem leírható, esszenciája felfoghatatlan - egy olyan lény, ki messze túlnő az emberi értelmen és tudáson. Ekkor felvillant a beteljesedés villáma, és egy szempillantás alatt száz világ dőlt romlásba. Ezernyi Napot pillantottak meg, melyek egyformán szépek voltak. Ennél a pillantásnál elcsodálkoztak, izgatottan, mint egy táncoló porszem, és ezt kiáltották: “Ó, te, ki sugárzóbb vagy, mint a Nap! Te, aki a Napot puszta atommá változtattad, hogyan jelenhetnénk meg a színed előtt? Ah, miért tűrtük el olyan értelmetlenül mindezt a szenvedést az úton? Most, hogy magunkról és minden dologról lemondtunk, amire törekedtünk, nem érhetjük el. Itt nincs jelentősége, létezünk-e vagy sem. "

A madarak oly kedvetlenül, hogy úgy néztek ki, mint félig megölt kakasok, most kétségbeestek. Hosszú idő telt el így. Azután egy kedvező pillanatban hirtelen kinyílt a kapu, és kilépett rajta egy nemes kamarás, Magasztos Szentségének egyik udvaronca. Vizsgálódva méregette őket, és látta, hogy az ezrekből már csak ez a harminc madár maradt.

“Na, ti madarak - mondta —, honnan jösztök, és mit csináltok itt? Hogy hívnak benneteket? Ó ti, kik minden dolgot nélkülöztök, hol van a hazátok? Hogyan neveznek benneteket a világban? Mit lehet tenni egy gyenge marék porral, mint amilyenek ti vagytok?"

“Azért jöttünk - válaszoltak -, hogy a Simurghot királyunknak ismerjük el. Az iránta érzett szeretetből és az utána érzett vágyból eszünket és lelki békénket is elvesztettük. Hosszú idővel ezelőtt, amikor útra keltünk, ezernyin voltunk, és csak harmincan érkeztek közülünk e fenséges udvarhoz. Nem hihetjük, hogy a király mindazon fáradság és szenvedés után, amit magunkra vállaltunk, meg fog dorgálni minket. Ó, nem! Ő csak a jóakarat szemével tekinthet ránk!"

A kamarás így válaszolt: “Ó, ti, kiknek hangulata és szíve össze van zavarva, létezzetek vagy ne létezzetek az Univerzumban - a király léte örök. Ezernyi, élőlényekkel teli világ nem több, mint egy hangya az ő kapuja előtt. Sóhajtáson és panaszon kívül semmit nem hoztok. Térjetek oda vissza, ahonnan jöttetek, ti nyomorult maroknyi föld!"

Ekkor a madarak kővé váltak a csodálkozástól, de amint újra egy kissé magukhoz tértek, azt mondták: “Tényleg ilyen gyalázatosan visszautasít minket ez a nagy király? És még ha ez így is lenne - akkor sem lehetne, hogy így megváltoztassa a viselkedését velünk szemben szégyenből a becsületben? Emlékezzetek Majnun szavaira: “Ha minden ember az én dicséretemet akarná zengeni a Földön, nem fogadnám el az alázatukat; kedvesebb lenne számomra Laila sértése. Az ő sértése többet jelent nekem, mint egy másik nő száz bókja!"

“Dicsőségének villanása megnyilatkozik - mondta a kamarás -, és felemeli minden lélek értelmét. Mit használ az, ha a lelked száz aggodalom és fájdalom emészti? Mit számít a nagyság vagy a kicsinység ebben a pillanatban?"

Erre a madarak szeretetüktől lángolva ezt mondták: “Hogyan menekülhetne meg az éjjeli lepke a lángtól, ha eggyé akar válni vele? A barát, akit keresünk, akkor ajándékoz nekünk elégedettséget, ha megengedi nekünk a vele való egyesülést. Ha visszautasítanak minket, mi marad még meg nekünk? Olyanok vagyunk, mint az éjjeli lepke, aki a gyertyalánggal való egyesülésre vágyott. Társai megkérték, hogy ne áldozza fel oly balgán életét egy ilyen elérhetetlen célért, de köszönetet mondott a tanácsukért, és elmagyarázta nekik, hogy szíve örökké a lángé, és más semmi nem jelent többet számára."

Miután a kamarás ily módon próbára tette őket, kinyitotta a kaput. Száz függönyt húzott félre, egyiket a másik után, és a fátyol mögött egy új világ lepleződött le. Megnyilatkozott a fények fénye, és mindannyian letelepedtek a Masnadra, a fenség és csodálat székhelyére. Adtak nekik egy irományt, amit át kellett olvasniuk; és amint ezt elolvasták, és elgondolkoztak rajta, megértették állapotukat. Amikor elérték a teljes békét, és minden dologtól megszabadultak, felismerték, hogy a Simurgh náluk volt, és a Simurgh fényében új élet kezdődött számukra.

Minden eddigi cselekvésüket lemosták róluk. A fenség napja kiküldte sugarait, lelkük csillogott, és arcuk visszatükröződésében megpillantotta a külső, látható világ harminc madara (si-murgh) a belső, láthatatlan világ Simurghját. Erre úgy elcsodálkoztak, hogy már azt sem tudták, önmaguk-e még vagy Simurghgá váltak. Végül a szemlélődés és az elmerülés állapotában felismerték, hogy ők a Simurgh, és hogy a Simurgh a harminc madár. Ahogy a Simurghot bámulták, látták, hogy valóban a Simurgh van előttük; és amikor tekintetüket saját magukra emelték, rájöttek, hogy ők maguk a Simurgh. És amikor egyszerre észrevették egymást, tudatosult bennük, hogy ők és a Simurgh egy és ugyanazt a lényt alkotják. Még soha sem hallottak ehhez hasonló csodáról a világban.

Azután átadták magukat a meditációnak, anélkül hogy meditálhattak volna. Mivel minden érthetetlen volt számukra, egy idő után megkérték a Simurghot, hogy nyelvük használata nélkül leplezze le számukra az egység nagy titkainak megoldását és a lények sokféleségét. A Simurgh ugyancsak szótlanul ezt a választ adta nekik: “Fenségem napja egy tükör. Aki látja magát benne, az a lelkét és testét látja, és teljesen látja magát. Mivel ti harminc madárként, si-murghként, jöttetek, harminc madarat fogtok látni e tükörben. Ha negyven, vagy ötven jönne, ugyanaz történne. Bár már teljesen átváltoztatok, olyannak látjátok magatokat, amilyenek előtte voltatok.

Hogyan juthat el hozzám egy teremtmény szeme? Elérheti-e egy hangya látása a Fiastyúk messzeségét? És fel tud-e emelni ez a rovar egy üllőt? Láttatok-e valaha szúnyogot, amely foga közé vett egy elefántot? Mindaz, amit tudtatok, láttatok, mondtatok vagy hallottatok - az már nem ugyanaz. Amikor átkeltetek a spirituális út völgyén, és jól teljesítettétek feladatotokat, azt a hatásomra tettétek, és így képessé váltatok arra, hogy megnézzétek esszenciám és tökéletességem völgyeit. Ti, kik csak harminc madár vagytok, hozzájárultatok ahhoz, hogy levertek, türelmetlenek és elvarázsoltak vagytok. De én több vagyok, mint harminc madár. Én vagyok a valódi Simurgh esszenciája. Tehát oldódjatok fel dicsőségben és örömmel bennem, és megtaláljátok magatokat."

Erre végül örökre feloldódtak a madarak a Simurghban -az árnyék elveszett a Napban, és ezzel mindent el is mondtunk.

Mindaz, amit mostanáig hallottatok, láttatok vagy tudtatok, még csak nem is kezdete annak, amit tudnotok kellene, és mivel e világ romjai nem a ti helyetek, le kell mondanotok róla. Keressétek a fa törzsét, és ne aggódjatok azon, hogy léteznek-e az ágak vagy sem.


A KIALVÁS UTÁNI HALHATATLANSÁG

Miután százezer generáció elmúlt, a halandó madarak önként átadták magukat a kialvásnak. Az ember, legyen fiatal vagy öreg, nem tud a halálról vagy a halhatatlanságról méltó formában beszélni. Mivel ezek a dolgok messze kívül esnek hatáskörünkön, leírásuk, magyarázatuk és minden definíciójuk túlmegy azon. Ha olvasóim legalább a halhatatlanság, amely a kialvás után következik, egy allegorikus magyarázatát kívánnák, egy második könyvet kellene írnom. Ameddig azonosultok e világ dolgaival, nem fogtok rálépni az ösvényre. De ti, tudatlanok, amint a világ nem köt titeket többé, úgy léptek rá, mint egy álomban; és mivel ismeritek a célt, tudjátok ezen utazás hasznát is. Egy csírát százszoros törődéssel és szeretettel táplálnak és gondoznak, amíg intelligens, cselekvő lény válik belőle. Tanítják és közvetítik neki a szükséges tudást. Azután jön a halál, ami mindent megsemmisít, és méltóságát a földre vetik. Ami egykor élőlény volt, az utca porává válik. Már többször átadta magát a kialvásnak; de időközben száz titkot tudhatott meg, melyekről korábban semmit sem tudott, és végül eléri a halhatatlanságot, és tiszteletet tanúsítanak iránta károkozás helyett. Tudjátok, mitek van? Vonuljatok vissza bensőtökbe, és gondolkodjatok el ezen! Amíg nem ismeritek fel semmiségeteket, és amíg nem mondtok le büszkeségetekről, hiúságotokról és önszeretetekről, soha nem éritek el a halhatatlanság magasságait. Az úton szégyenben a földre dobnak benneteket, és tisztelettel újra felemelnek.

És történetem itt végetér. Nincs több mondanivalóm.