Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Asvaghósa
BUDDHA ÉLETE

(Buddhacsarita)
Vekerdi József fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

I. A Magasztos születése
II. A háremben töltött idő
III. A megrendülés kezdete
IV. Az asszonyok csábításának meghiúsulása
V. Remeteségbe távozás
VI. Cshanda hazaküldése
VII. Megérkezés a remete-erdőbe
VIII. A hárem siralma
IX. A királyfi felkeresése
X. Bimbiszára látogatása
XI. A gyönyörök kárhoztatása
XII. Aráda tana
XIII. Mára legyőzése
XIV. A megvilágosulás magasztalása

Jegyzetek
Utószó

I. ének
A MAGASZTOS SZÜLETÉSE

1.
Az Alkotónál is erősebb üdv-adó,
a fényt adó Nap parazsánál fényesebb,
a hűsitő Hold sugaránál enyhitőbb
Szentet köszöntöm, akihez nincs fogható.

2.
Egy égbenyúló palotákkal ékes
város terült el a hegyek tövében,
melyek mint felhőgomoly, úgy övezték.
Kapila bölcsnek a nevét viselte.*

3.
Fehér fényében az örök hó fedte
Kailásza-hegycsúcs* ragyogása izzott,
és felhők nyáját odacsábitotta,
de egy sem bánta meg e tévedését.

4.
Sok drágakő úgy ragyogott halommal,
hogy nem hatolt be a homály s szegénység.
Mindig mosolygott a Szerencse arca,
hogy boldog város lehet a lakása.

5.
Sok oltár, ablak, kapuív sorával,
fényes kövekkel ragyogott sok utca,
s mivel nem támadt a világon másuk,
egymással versengtek a palotái.

6.
Nők lótusz-arca üde holdkorongját
a Nap csodálta, nyugovóra térve,
s izzón bukott le a nagy óceánba,
hogy féltékenysége hevét lehűtse.

7.
A Sákja-háznak* ragyogása láttán
feledte Indrát* valamennyi nemzet.
Sok tarka zászló nevüket lobogta,
s homályba süllyedt az egek királya.

8.
Az éji lótuszt kacagásra bírta
ezüst tetői telihold-korongja,
és elrabolta vizirózsa rőtjét
napfényben égő, aranyos falakkal.

9.
A földet őrző fejedelmek élén
Suddhódana, nemes uralkodójuk,
sugárba vonta e királyi várost,
mint lótusz kelyhét a reá sütő Nap.

10.
Fejük fölött állt, de barátjuk is volt.
Bár bőkezű volt, soha büszke nem volt.
Alattvalóit becsülő nagyúr volt.
Hatalma nagy volt, de szelíd szivű volt.

11.
Ha karja sújtott, elefántok buktak
előtte térdre a csaták hevében,
s a homlokukról legurult sok ékkő
virágesőként boritotta lábát.

12.
Az ellenséget keze messze űzte,
akár a Forrósugarú az éjet,
s erénye mint a ragyogó szövétnek
vezette népét követendő útra.

13.
A gyönyörűség, vagyon és igazság
alatta egymást segitette célhoz:
tökélyre tört mind, s ez a versengésük
nemes tüzével hevitette őket.

14.
A Sákja-rádzsa bizalommal számolt
számlálhatatlan, hű tanácsosával.
Fénylett közöttük, mint az éji égen
a csillagok közt a szelíd tüzű Hold.

15.
A háremhölgyek ragyogó hadában
a fényes rádzsa ragyogásba vonta
fényével, mint a Nap az ég homályát,
fő hitvesét, a csoda-fényü Máját.

16.
A népet mint jó anya, úgy szerette;
bölcsek beszédét a szivére vette;
urának házát gyöngyként díszitette;
mindenki istennőnek tekintette.

17.
Az asszony sorsa keserűség, bánat,
de boldogságot, örömet hozott rá.
Derűre válik a vak éj borúja,
ha Hold vidítja ragyogó sugárral.

18.
"Nem fog fel engem ez a tompa népség
érzékfeletti alakomban" – így szólt
a Törvény, s váltva finomabb valóját,
hogy szem láthassa, földi testbe készült.

19.
Igy hát alászállt a Tusita-égből*
a legszentebbik, fénylő Bódhiszattva,*
és a királyné méhébe hatolt be,
mint kígyó-szellem* üregébe búvik.

20.
Egy hófehér, hatagyararú elefánt alakját,
Himálaja jege gyanánt ragyogón sugárzót,
öltötte fel, s hogy a világ nyomorát lerontsa,
Suddhódana neje ölébe így hatolt be.

21.
A nyolc Világőr* odagyűlt az égből
őrséget állni a Világ Uránál.
A Hold sugárzik valamennyi tájra –
Kailásza-csúcsra a legékesebben.

22.
Májá, mikor szíve alatt viselte,
mint villámot rejt a gomolygó felhő,
bő kézzel osztott adomány-esővel
oltotta hűsre a szegénység lángját.

23.
Egyszer a várandós úrnő a Lumbiní-ligetbe* ment
urának engedelmével, s a hárem is követte őt.

24.
Egy virágfürttől meghajló faágban megfogózkodott,
s e percben méhét megnyitva, Bódhiszattva világra jött.

25.
Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,*
s a tiszta lelkű, gyönyörű királynét
szülési fájás baja nem gyötörte,
mikor megszülte a Világ Reményét. (9.)

26.
Csodásan úgy jött ki az oldalán át,
mint fellegekből kitörő, kelő Nap,
s homályt elűző sugarak tüzével
aranyba vonta az egész világot.

27.
Felfogta őt, nehogy a földre leessen a teste,
óvatosan a nagy Ezerszemü Indra isten,
s két vízsugár permetezett a fejére az égből,
és illatos szirom-özön mandára-virágból.*

28.
A rá vigyázó, nemes égieknek
öröm volt látni csoda-fényü testét.
Sugárhálóba boritotta óket,
mint esti felhőt az emelkedő Hold.

29.
Mint egykor Aurva* született a combból,
Prithu a kézből, Mándhátri a fejből,
vagy mint Kaksívat született a vállból,
éppúgy csodás volt az ő születése. (10.)

30.
Kiszállt a méhből hihetetlen úton,
ragyogva, égő tüzü égi lángként,
s nem mint tudatlan csecsemő jelent meg:
világkoroknak a tudását bírta. (11.)

31.
Áradt belőle az erő, dicsőség;
világitott, mint a kelő Sugárzó,
szemkápráztatón idelent a földön,
mint Csillagnyájak Ura fenn az égen. (12.)

32.
Nap fénye elfojtja a mécs világát –
testének fénye a Napot legyőzte.
Mint színarany tömb, ha tüzön hevítik,
sziporkát szórt szét valamennyi tájra. (13.)

33.
Most talpra állott, és meg nem inogva
hét lépést lépett, dobbantva szilárdan,
a föld szinén hét lótusz-jelet ütve,
mint az égbolton a hetevény csillag. (14.)

34.
"Világ üdvére a tudást hozom most.
Ez az utolsó születésem immár."
Így pillantott szét az oroszlán-léptű
a négy égtájra a jövő szavával. (15.)

35.
Két vízsugár hullt le az égből ekkor
Annak fejére, akinél nagyobb nincs,
lágy holdsugárként felüdítni testét;
mindkettő egyszerre hideg s meleg volt. (16.)

36.
Lazúrkő lábú, aranyos támlájú,
selymes királyi nyoszolyán pihent le.
Sok jaksa-szellem* körülállta ágyát,
arany lótusszal hódolva előtte. (17.)

37.
A menny lakói fejüket lehajtva
fehér napernyőt* emeltek a légben
Májá szülötte királyi fejénél,
áldó igéket suttogva javára. (18.)

38.
Az égi kígyók, kik a régi Buddhák
őrzői voltak, tanitásra vágyva,
most őt legyezték igaz áhitattal,
virágszirommal telehintve ágyát. (19.)

39.
A tiszta tájon lakozó sok isten
tisztult szivében az öröm kigyúlt, hogy
a szenvedésbe lemerült világra
megérkezett most a Beérkezett szent.

40.
Bár cövekelte a Hegyek Királya,*
rengett a Föld, szél-ingatta hajóként,
s felhőtlen égből zuhogott a zápor,
szantálfa-, lótusz-, vizirózsa-hűssel. (21.)

41.
A légben lengett puha, lanyha szellő,
sok égi kelme lebegett le szárnyán.
A Fényt-adó is ragyogóbban tűzött,
s a levegőben lobogott sok lángnyelv. (22.)

42.
A kastély-kert északkeleti szárnyán
kristályvizű kút fakadt ki magától,
s az ámuló hárem a kút vizében
mint szent fürdőkben mosta le a vétkét. (23.)

43.
A Tan tudását tanulni törekvő
szellemhadaktól az a táj erőt nyert.
Virág-szemét tárta kiváncsi sok fa,
virág-illattal hódolva előtte. /?/ (24.)

44.
Kipattant bimbók üde illat-árját
a szél széthordta valamennyi tájra,
és méhek zsongó dala üdvözölte,
levegőn élő kígyók hada itta.

45.
A nők fülében ringott arany ékszer,
kezükben lant, dob, csengő zeneszerszám,
ajkukról ének édes szava zendült,
így ünnepelte az egész világ őt.

46.
"Nem látta tisztán a királyi törvényt
bölcs nemzetségfő Bhrigu, s Angirasz sem;*
később kitárták nyomaikba lépő
fiaik: Sukra, s Brihaszpati véle. (41.)

47.
Száraszvatának szava mondta újból
a Védát, mit már ősei feledtek,
s rendezte Vjásza a szent szöveget, bár
Vaszistha nem volt rá képes előtte. (42.)

48.
A régi bölcset, Csjavanát lehagyva,
Válmíki fűzte a regét dalokba.
Beteg-gyógyítás tanait nem Atri,
hanem fia volt, aki jól megírta. (43.)

49.
Amit nem ért el sohasem Kusika,
a bráhman-rangot fia megszerezte.
Határt szabott ki a nagy óceánnak
Szagara, és nem az Iksváku-ősök. (44.)

50.
Nem ismerték régebbiek a jógát,
bölcs tanítója Dzsanaka király lett.
A Súra-sarjak neve-híre nagy volt,
nagyatyjukat nem koszorúzta hírnév. (45.)

51.
Lám, így a döntő nem a kor, idő, hely:
hol ez, hol az lett a világon első.
Sok nagy király s bölcs csoda-hírü műve
fiak, s nem atyjuk erejét dicséri." (46.)

52.
Így ünnepelte a királyt a sok pap,
biztatva jóval, a remény szavával.
Üdvös beszédük a király szivéből
elűzte gondját, örömét növelte. (47.)

53.
A boldogító ige hallatára
ajándékokkal tisztelte meg őket:
"Amint mondtátok, legyen úr a földön,
majd élte végén erdőbe vonuljon.”* (48.)

54.
Látta jelekből, s látnoki tudással,
a bölcs Aszita, hogy megszületett Az,
aki véget vet minden születésnek,
s szent Tanra szomjan ment a palotába. (49.)

55.
A zord vezeklés erejével izzó,
brahman-tudók* közt tudományban első
bölcset a főpap sietett fogadni,
és fejedelme lakába kisérte.

56.
A hárem zsongott, vígan ünnepelte,
hogy megszületett a királyi gyermek.
A bölcs belépett. Kora és tudása,
s vezeklésének tüze ékitette. (51.)

57.
Hellyel kínálta, s üditő itallal,
lábmosni vízzel a király a bölcset,
mint Antidéva valaha Vaszisthát,*
megtéve mindent, mit az illem kíván. (52.)

58.
"Boldoggá tettél, s öröm udvaromnak,
hogy megtisztelte e lakot szentséged.
Várom parancsod. Mi a kívánságod?
Tanítványodként utasíthatsz engem." (53.)

59.
Így kérte szóra a király a szentet,
mély tisztelettel, igaz érzülettel.
Ő tágra tárult, csoda-látó szemmel,
zengő szavakkal tudomásul hozta: (54.)

60.
"Méltó tehozzád, fejedelmi lélek,
vendégszerető, igaz úton járó,
hogy kor, tudás, rang, becsület parancsa
ilyen baráti fogadásra késztet. (55.)

61.
Igen, sok régi, nagy uralkodó is
kincsben szegény volt, de erényben gazdag.
A Törvényt védte, nem az ön-hatalmát,
lemondva bölcsen az üres javakról. (56.)

62.
Ám halld meg most okát jövetelemnek.
Örvendj, örömhírt hozok, ez hoz erre.
Hallottam égi hangot a magasból:
fiad lesz világ világosodása. (57.)

63.
A hangot hallva, jógába merültem,
s jelekből láttam, hogy a hír igaz volt.
Jöttem, hogy lássam Sákják lobogóját,
mint Indra-zászlót a nagy ünnepségen." (58.)

64.
A férfi-Indra megörült e szónak,
és szinte kábultan a nagy örömtől,
a dajkával a csecsemőt kihozta,
s mutatta: lássa remeték vezére. (59.)

65.
Csodálva nézte a nemes királyfit,
testén szerencse megannyi jelével:
talpán kerék, ujja közében hártya,
hosszú szemöldök, elefánt-erős törzs. (60.)

66.
A kisdedet látva a dajka karján
– mint Tűz szülöttét az Umá ölében –,*
könnycseppek gördültek le a pillájáról,
sóhajtva ég felé emelte arcát. (61.)

67.
Aszita könnyek-boritotta arca
megrémítette az atyát, fiáért.
Kezét kulcsolva, a fejét lehajtva
kérdezte, könnytől akadó szavakkal: (62.)

68.
"Szentség! Ha testén csoda-jelt találtál,
s éppígy csodás volt a világra jötte,
s üdvöt, szerencsét szavad is jövendőlt,
mért fátyolozzák szemedet most könnyek? (63.)

69.
Mondd, hosszu élet lesz e gyermek sorsa,
vagy bánatomra született a földre,
s e korty vizet, mit nehezen szereztem,
rögtön megissza a halál előlem? (64.)

70.
Mondd, szertefoszlik eme fő reményem?
Családom díszére lesújt a balsors?
Nyugodt lélekkel hagyom itt a földet?
Szemem lehúnyni se tudom miatta. (65.)

71.
Családom sarja kivirulni nem fog?
Ki fog száradni, mielőtt teremne?
Uram, szólj gyorsan! Elemészt a kétség.
Tudod, szülői szeretet milyen nagy.” (66.)

72.
Balsors-ijesztett ura aggodalmát
eloszlatta a remeték királya:
"Király, nyugodjék meg a lelked! Úgy lesz,
amint ígértem; igazat beszéltem. (67.)

73.
Nem attól tartok, hogy a sorsa más lesz:
a saját sorsom szomorít el engem.
Időm lejárt, és épp most született meg,
ki majd véget vet minden születésnek. (68.)

74.
Lemond a trónról, a világi díszről,
szilárd erővel igaz útra tér át,
a vak világban a tudás napjával
tudatlanságnak a homályán áttör. (69.)

75.
Hulláma vénség, tajtéka betegség,
vihara halál a nagy óceánnak:
a szenvedésnek, de ő a világot
kimenti ebből a tudás hajóján. (70.)

76.
Erény medrében, a tudás vizével,
elmélyülés és türelem sodrával
árad Tanának üditő folyója,
a szomjas élők kínját csillapítja. (71.)

77.
Vágy erdejében, bánat kötelében,
a születések vad forgatagában
vergődőknek, mint eltévedt vándornak,
megmutatja a szabadulás útját. (72.)

78.
Vágy-gerjesztette szenvedély tüzétől
perzselt világnak tana hűs esője
enyhet fog adni, ahogy az aszályban
sínylődő földet a zápor üdíti. (73.)

79.
A kívánságok reteszével elzárt
tudatlanság nagy kapuját bezúzza
az Igaz Tan súlyos ökölcsapása,
a rab világnak az utat kitárja. (74.)

80.
A tévelygések kötelébe hurkolt,
segítő nélkül gyötrődő világot
kiszabadítja ön-okozta bajból
a Törvény Ura, ha tudatra ébred. (75.)

81.
Így hát ne aggódj a fiad miatt te.
A sajnálatot azok érdemelnék,
kiket süketté tesz a balgaság, dölyf,
s nem hallgatják meg a Tökéletes Tant. (76.)

82.
Az Igaz Tan kinyilatkoztatását
én már nem érem meg, ezért hiába
értem a csúcsra az elmélyülésben;
vesztes vagyok, bár magas égbe jussak." (77.)

83.
Igy szólt a nagy bölcs, s szava hallatára
elmúlt a rádzsa s neje aggodalma.
"Ez lesz fiamból" – s fia sorsa tette
saját magát is megelégedetté. (78.)

84.
Mégis gyötörte a szivét a gond, hogy
szentség útján fog fia majd haladni.
Tisztelte ő is az igaz tanítást,
de fájt, hogy el fog fia válni tőle. (79.)

85.
Aszita remete így tudatta véle,
hogy a fia útja hogyan vezet magányba,
s magasan a levegőbe szállt, ahogy jött,
a szemek elől tovatűnt csodás alakban. (80)

86.
(Amikor a csecsemőt az anyja bátyja,
a remete, szent Naradatta szemre vette,
a fejedelem elé sietve, inti,
Aszita szavát a szivére venni kéri.*) /?/ (81.)

87.
A fejedelem a gyermekére büszke,
s a birodalom valamennyi gondja-búját
feledi, egyedül arra gondol ekkor,
hogy a születési ritust megünnepelje.* (82.)

88.
Amikor a tizedik nap érkezett el,
a papok a rádzsa szavára bemutatták
– ahogyan a hagyományok azt kiszabják –
tüzükön az áldozatot, varázsimákkal. (83.)

89.
Ezer hibátlan, tele tőgyü, borjas,
arany lemezzel beborított szarvú,
kövér tehén lett a papok jutalma
fiára áldást rebegő imákért. (84.)

90.
Dús áldozattal felüdítve lelkét,
szerencsés csillagzatu napra kelve,
szerencse percében a rádzsa indult
a háreméből palotába vissza. (85.)

91.
Ékkővel ékes, elefántcsont-díszes
gyaloghintóba a királyné felszállt,
ölében tartva a királyi sarjat,
áldásért esdve a nagy istenekhez. (86.)

92.
Nejét engedte a király előre,
kíséretében az idős papokkal.
Újjongó nép sorfala közt követte,
mint mennylakók közt az egek királya (87.)

93.
A Sákja-rádzsa hazatért lakába,
mint Szkanda-nemző Siva* tündökölve.
A boldogságtól ragyogott az arca,
s két kézzel szórta az ajándék-záport. (88.)

94.
Kapilavasztu örömárban úszott,
királyi sarjjal gyarapodva híre,
akár Kuvéra* tündérpalotája
a Kincs Urának fia megjelentén. (89.)

Így szól a Buddha élete című költeményben az első ének:
A Magasztos születése.
 
 

II. ének
A HÁREMBEN TÖLTÖTT IDŐ

1.
Megszületett, ki születést s halál old.
E naptól fogva nőtt atyja hatalma
kinccsel, lovakkal, elefánt-sereggel,
mint nagy folyó a patakok vizével.

2.
Özönlött hozzá az arany s a gyémánt,
kincs, drágakő, gyöngy, sebes áradatként.
Nőtt napról napra palotája kincse,
hogy meghaladta valamennyi vágyát.

3.
Vad elefántok a Himálajából,
amelyeket még a világot tartó
ős-elefánt* sem bírna tán betörni,
az ő szavára szelidülten álltak.

4.
Lovak dobogtak a sok istállóban,
arany szerszámmal, lobogó sörénnyel,
nemes fajtájuk telivér-jegyével,
vásárlás, zsákmány vagy ajándék révén.

5.
Kövér, jól táplált, tele tőgyü, borjas,
szép fényes szőrű, szelid, ékes, jámbor,
bőven tejelő tehenek legeltek
birodalmának buja-dús mezőin.

6.
Ellenségei hada semleges lett;
ki semleges volt, a barátjává lett;
barátja szirtként mellette kiállott;
a meghasonló feledésbe süllyedt.

7.
Időben hullott az eső az égből,
a jégverés nem verte a vetést el,
szellő-terelte, üde felhőnyájak
villám-övétől ragyogott az égbolt.

8.
Szántás se kellett, hogy a föld teremjen.
Beérett minden évszakban a termés.
A zöldelő, dús veteményes kertben
nedv s íz duzzasztott gyökeret, gumókat.

9.
S ha háború vad tüze gyúlt ki olykor,
és lélekoltó csata dúlt a tájon,
az űzött terhes anya nem vetélt el,
épségben szülte meg a magzatát mind.

10.
Restelli máskor a szegény, hogy kérjen
a gazdagtól, bár vagyonában dúskál;
most még az sem, ki maga sem volt gazdag,
nem fordult háttal az esedezőhöz.

11.
Sem hitszegő, sem rokonát elűző,
sem cselszövő, sem hazudó, se gyilkos
nem akadt ekkor birodalma-szerte,
mint ősidőkben, Jajáti* korában.

12.
Templom, kolostor tömegével épült,
parkot ültettek, tavat, kutat ástak
fogadalomból az igaz lelkűek,
hogy földre hozzák le a menny világát.

13.
Eltűnt az éhség, a veszély, betegség,
mennyben érezte magát az egész nép.
A férj nejét, és az urát az asszony
híven szerette, soha meg nem csalta.

14.
A szerelemben nem a kéjt hajszolták;
nem űzött birtokvágyra a mohóság;
álszent se volt, ki adományt csikarjon;
oltáron állat vére sohasem hullt.

15.
A tolvajlásnak neve is feledve.
Földjét ellenség hada nem tiporta.
Bőség, biztonság boldog kora jött el.
Béke honolt, mint remete-tanyákon.

16.
A királyfi megszületése óta
– mint a Nap fia, Manu* életében –
uralkodott az öröm és igazság,
kihalt a bűn és vele a gonoszság.

17.
S mert ettől fogva siker koronázta
a mahárádzsa valamennyi dolgát,
Sziddhártha, ‘Célját sikerrel elérő’
nevet ruházott a fiúra atyja.

18.
Ám anyja, Májá, látván, hogy a gyermek
tökéletes, mint a nagy égi bölcsek,
nem bírta túlélni boldogságot,
s további életre az égbe tért meg.

19.
A gyermek-isten szépségü királyfit
anyjának húga igaz szeretettel
gondjába vette, ápolta, nevelte
mint anyja, mintha édes fia volna.

20.
Mint az égbolton felemelkedő Nap,
mint szélviharban erőre kapó tűz,
mint éjszakában az egyre növő Hold,
úgy gyarapodott erőben a gyermek.

21.
Ezután drága szantálfa-kenőcsöt,
varázsfüvekkel telefont sok gyöngysort,
gazellák-vonta arany kocsikákat
hoztak neki a baráti lakokból.

22.
Korához illő, kicsi ékszerekkel,
játékszerekkel, kis arany lovakkal,
felöltöztetett apró tehenekkel,
elefántokkal megajándékozták.

23.
Így halmozták el a szeretet jeléül
mindennel, minek kisgyermek örülhet,
habár gyermeki csak a kor volt benne,
nem ész, kitartás, becsület, tekintély.

24.
Felcseperedve, gyermekkora végén,
mit rangja kívánt, tanulnia kellett.
Mihez sok évi tanulás kell másnak,
elég volt ahhoz neki egynehány nap.

25.
Eszében tartotta királyi atyja
bölcs Aszitának a jövendölését,
hogy fia majd mennyei üdvre vágyik,
s próbálta földi célokra terelni.

26.
Jegyest választott neki jó családból,
szépség, szemérem megtestesitőjét,
mint földre szállott, tündéri Szerencsét:
Jasódharát, ki – mint neve – ‘Jó hírű’.

27.
A föld urának menye a királyfit
boldoggá tette: oly örömben éltek,
mint fent az égben az Ezerszemű Úr*
él hitvesével, gyönyörű Sacsíval.

28.
"Ne lásson semmit, ami felkavarja
lelke nyugalmát" – döntötte el atyja,
és palotája közepén jelölt ki
lakást fiának, a tömegtől távol.

29.
Mint őszi felhők hada, úgy fehérlett,
mint földre szállt égi kocsik, sugárzott,
szép nők dalától, zeneszótól zengett
dús csarnokokkal ékes palotája.

30.
Szép nők ujjától aranyos szegélyű
dobok pendültek halk, édes ütemben,
s a szent Kailásza-hegyi tündérlányok
táncát idézte lágy hajladozásuk.

31.
Suttogva ejtett szerelem szavával,
enyelgő-tréfás-pajkos kacagással,
félig-lehúnyt szem pajzán mosolyával
gyönyörködtette gyönyörű sok hölgye.

32.
Magas lakából nem ereszkedett le,
mert visszafogták ügyes szeretői,
ahogy nem száll le a földi talajra,
kit égbe vitt fel sok erény jutalma.

33.
Királyi atyja, hogy utódjaként majd
áldás kisérje – uralomra jutva –,
a bűnt kerülte, az erényt becsülte.
magát fékezte, nyugalom vezette.

34.
És nem merült el gyönyörökbe balgán,
jövő létét sem terhelte hibákkal.
Érzékei vad lovát zabolázta,
erényben túltett valamennyi népén.

35.
Nem mást-pusztító tudományra vágyott:
azt vágyta tudni, ami másnak üdvös.
Alattvalóit ahogy óvta-védte,
úgy másnak is csak a javát akarta.

36.
Fiára áldást esedezve, buzgón
tisztelte sok bőkezü áldozattal
a lángoló tűz fejedelmét, Agnit.
Ékkő s tehén volt a papok jutalma.

37.
Tisztára mosta testét meg a lelkét
szent fürdő-vízzel, s szent gondolatokkal.
Követte Védák* szigorú szabályát,
s ön-lelke szabta nyugalom parancsát.

38.
Szelíden szólott, de sosem hiába.
Szava igaz volt, de sosem volt bántó.
Hamis beszédet, s igazat, de durvát,
még gondolatban se viselt el lelke.

39.
Könnyű s nehéz közt, ha a döntés rá várt,
kedv vagy ellenszenv sohasem vezette,
csupán azt nézte, mi a jó, az üdvös;
ezt többre tartotta az áldozásnál.

40.
Ki hozzá fordult, segedelmet várva,
ajándék-vízzel oltotta ki szomját.
Ki megtámadta, megalázta dölyfét
nemes lelkének csatabárd-csapása.

41.
Fékezve Egyet, a Hetet követte;
Hetet mellőzve, az Ötöt tartotta;
a Hármat bírva, intette a Hármat;
a Kettőt tudva, elhagyta a Kettőt.* /?/

42.
Ha vittek hozzá a halálra méltó
gonosztevőt, nem ölette meg azt sem:
szelíd beszéde lett a kötelékük,
kegyelmessége fékezte meg őket.

43.
A bölcsek-szabta tanokat követte;
régi viszályok parazsát feledte;
erény-illatú hírnevet kereste;
beszennyező vágyakat elvetette.

44.
Igényt nem tartott a fölös adóra;
kezét nem tette rá más vagyonára;
nem emlegette fel az őt ért bántást;
harag tüzét nem táplálta szivében.

45.
Igy élt a rádzsa, s a királyi példát
polgárai és szolgái követték,
ahogy jógába merülő bölcseknek
csitult elméjét követi a testük.

46.
Idő múltán Suddhódana menyének,
erényes, szép keblü Jasódharának,
fia született, Ráhula, csodás-szép,
mint Ráhu démont ügyelő Nap és Hold.*

47.
A nemzetségét gyarapítni vágyó,
fiú-sarjakra vágyó mahárádzsa,
amint örvendett a fiának egykor,
éppúgy örült most unokája jöttén.

48.
"Azt kívánom, hogy fiam úgy szeresse
fiát, mint én őt, fiamat szerettem.”
Így ujjongott, és eleget tett minden
szertartásnak, mint ki az égbe készül.

49.
Régvolt időknek nagy uralkodói,
királyi bölcsek nyomdokát követte,
aszkétaként ült a királyi trónon,
s úgy áldozott, hogy ki ne oltson éltet.

50.
Királyi dicsben egyaránt tündöklött
uralma révén s önuralma révén.
Tudása, tettei, családja híre
fénylett, akár az ezersugarú Nap.

51.
Véda-imákkal a Teremtőt kérte:
siker kísérje fia minden dolgát,
s vállalt ezért sok szigorú vezeklést,
mint a Teremtés Ura ősidőkben.*

52.
A törvénykönyv volt a kezében, nem kard;
időtöltése az önuralom volt;
parancsolóként magának parancsolt;
alattvalóit atyaként vezette.

53.
Fia kedvéért őrizte hatalmát,
fiát családért, a családot hírért,
a hírt az égért, az eget lelkéért,
s azért a lelkét, hogy a Törvényt védje.

54.
Igy tett eleget az Örök Törvénynek,
mint hagyomány és igazak tanítják.
"Talán fiam, meglátva fia arcát,
nem fog erdőbe vonulni” – remélte.

55.
A földet-őrzők* a fiukat őrzik,
hogy megőrizze az is a hatalmat.
Ám ő, bár híven követte a Törvényt,
Törvénytől óvta, kéjekbe vetette.

56.
Ha a fia született, a többi szent Bódhiszattva
remete-tanya honába távozott otthonából.
Az örömöket ezért ő is csupán addig élte,
amig az ideje eljött megvilágosodásnak.

Így szól a Buddha élete című költeményben a második ének:
A háremben töltött idő.
 
 

III. ének
A MEGRENDÜLÉS KEZDETE

1.
Hallotta egyszer, amikor beszélték:
az árnyas erdők füve bársonyos-dús,
a hűs tó tükrén vizirózsa nyílik,
virágzó fákon madarak dalolnak.

2.
Igy áradoztak a szivet-derítő,
várost-kerítő ligetekről női,
és kedve támadt a kirándulásra,
mint istállóból elefánt kivágyik.

3.
Megtudta atyja, mi a kívánsága
szabadba vágyó, szeretett fiának,
s intézkedett, hogy fiatalságához
s rangjához illő legyen arra járta.

4.
Kiadta rögtön szigorú tilalmát:
az úton koldus, nyomorék ne járjon,
hogy gyöngéd szívű fia meg ne lásson
semmit, mi bántja, ami megzavarja.

5.
Eltávolított alamizsna-kérőt,
öreget, csonkát, beteget az útról.
Gondoskodott, hogy szerett fiát csak
szépség fogadja, valamerre sétál.

6.
Így rendbe tették a palota útját,
s a herceg, díszes kísérete élén,
leszállt terméből, a királyhoz járult,
hogy elköszönjön, s a kegyet köszönje.

7.
Ő hosszan nézte, szeme könnybe lábadt,
majd megcsókolta fejét szeretettel,
és útra engedte "Eredj!" szavával,
bár nem engedte távozni szivével.

8.
Villámsugárként ragyogó küllőjű,
csillogó arany veretekkel ékes,
aranyos hámú négy paripa vonta
dísz-kocsijára felszállt a királyfi.

9.
A tarka, lengő lobogókkal ékes,
virágszőnyeggel beborított úton
kíséretével a királyfi indult,
mint csillagok közt a hűs sugarú Hold.

10.
Kétoldalt hosszú sorban sorakoztak,
kíváncsian várva, a városnépek,
és tágra nyílt, kék szemük úgy sugárzott,
mintha kék lótusz szegné be az útját.

11.
Egyik dícsérte daliás alakját,
másik csodálta nemes arcvonását,
s szelídségét látva, fohászt rebegtek,
hogy hosszú élet legyen osztályrésze.

12.
Vadászok, törpék főúri lakokból,
szolgálólányok a szerény házakból
mind ott tolongtak, a földre borultak,
mint körmenetben a lehajló zászlók.

13.
A nők, meghallva a nagy újdonságot,
hogy a királyfi kivonul lakából,
futottak, kérték uruk engedelmét,
hogy elhaladtát a tetőkről nézzék.

14.
Álmukból kelve, a nagy sietésben
övük lecsúszott, beleakadt lábuk,
s kiváncsiságukban észre se vették,
hogy földre hullott sok szép arany ékszer.

15.
Sietségükben egymást taszigálták,
s csuklójukon a perecek csengése
visszhangzott márvány folyosókon, lépcsőn,
riadt madárrajt rebbentve zajával.

16.
Nem egy szép asszonyt szaporán szaladni
hajszolt a vágya, hogy a látványt lássa,
de duzzadó tompora-keble súlya
léptét lehúzta, gátolta futását.

17.
Más karcsu, szép nő, noha könnyü lába
ragadta volna, fékezte siedtét
szemérmesen, mert szégyellte mutatni
testén a titkon viselendő ékszert.

18.
Összeverődő, dús fülbevalókkal,
csilingelő láb- és karperecekkel
tolongó hölgyek sűrű tömegétől
szinte bezárult a sok ablaknyílás.

19.
Az ablakokból kitekintgető nők
fül-ékkel ékes vizirózsa-arca
virágözönt öntött a palotákra,
mintha lótusszal kivirultak volna.

20.
Az ablaktáblák sora tágra tárva;
kíváncsi hölgyek paloták tetőin;
mint páva tolla ragyogott a város,
mint tündérlányok laka légi honban.

21.
Szűk ablakokban szorosan simultak
egymáshoz arcok dús fülbevalói,
pompázatosan, mint a koszorúba
kötött virágzó vizirózsák szirma.

22.
Nők pillantása le az útra nézett,
mint aki fentről le a földre vágyik;
a férfi-népség szeme feltekintett,
mint aki lentről fel az égbe vágyik.

23.
A nők, csodálva a nemes királyfi
méltóságteljes, daliás alakját,
"Beh boldog asszony neje!" – így susogtak,
de tiszta szívvel, szeretettel, áldón.

24.
"Ez a felséges, erős karu ifjú,
a testet öltött Virágnyilas Isten*,
lemond a trónról, hogy a Törvényt járja" –
gondolta mindenki magasztalólag.

25.
Először látta az utat a herceg,
tele ünneplő, dísz-köntösü néppel,
s az újdonságtól új örömet érzett,
mint aki újabb születését éli.

26.
Az ujjongó, égi örömben úszó
várost figyelték az egek lakói,
s alkottak egy roskatag aggot: menjen
felébreszteni a nemes királyfit.

27.
Csodálva nézte az aggot az ifjú.
Látta: alakja nem olyan, mint másnak.
Nem tudta róla a szemét levenni.
Megkérdezte a kocsihajtójától:

28.
"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja fehér, botba fogózva lépdel,
szeme beesett, reszket és legörnyedt.
Így született, vagy valami baj érte?"

29.
A kérdésre a jámbor kocsihajtó
felfedte azt, amit az atyja titkolt.
Feledte, hogy nem szabad erről szólni,
mert megkötötték az eszét a mennyek.

30.
“Szépség ölője, erő letörője,
bánat szülője, öröm elvevője,
tudás törlője, test tönkretevője:
a vénség az, amitől így legörnyedt.

31.
Szoptatta őt is csecsemőként anyja,
csúszkált a földön kicsi gyermekkorban,
majd ő is izmos fiatallá serdült,
de végül mégis az öregség várt rá."

32.
Megdöbbentette a királyfi lelkét
a válasz, s ismét kocsisát faggatta:
"Talán majd rám is ugyanily csapás sújt?"
Igenlő szóval felelt a kocsis rá:

33.
"Felségedre is ugyanez a sors vár.
Legyőzhetetlen az idő hatalma.
Mindenki tudja, hogy a vénség megtör,
kívánja mégis, hogy e kort megérje."

34.
A végtelen sok születés során át
tökéletessé nemesült Nagy Lélek
megrettent az öregség hallatára,
mint bika, hogyha mellé csap a mennykő.

35.
Az aggastyánra szegezett szemekkel
sóhajtott hosszan, a fejét megrázta,
majd az ujjongó sokaságra nézett,
végül megszólalt elkeseredetten:

36.
"Óh, hát elpusztít a világon minden
erőt, tudást és szépséget a vénség!
S bár ezt jól látják a saját szemükkel,
nem indulnak fel lelkükben az élők?

37.
Ha így van, fordítsd a lovakat vissza,
kocsisom, térj meg palotámba tüstént!
A kéjkertekben mi öröm vidítna,
ha vénség kínja a szivembe fészkelt?"

38.
Ura fiának a parancsát véve,
megfordította a kocsit a hajtó.
Ott a királyfi gondokba merülten,
mint üres házba lépett a kapun be.

39.
És otthonában se talált nyugalmat.
"Vénség, vénség!" – ez forgott a fejében.
Ujólag atyja beleegyezését
kérte, s kihajtatott a palotából.

40.
Az istenek most nyavalyáktól gyötrött
testű beteget alkottak az útra.
Pillantása a betegre vetődött,
s kéréssel fordult újra kocsisához:

41.
"E püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett tagú, vézna, sápadt,
"Anyám!" – jajszóval a kezét kinyújtó,
segítéség-esdő nyomorult miféle?”

42.
"Ha felborul a testben az egyensúly
az elemek közt, iszonyú csapás az,
neve: betegség, s ez, erőre kapva,
erőset is lever” – a kocsis így szólt.

43.
Kocsihajtója magyarázatára
részvéttel nézett a szerencsétlenre:
“Csak egyedül ő szenved e csapástól,
avagy mindenkit fenyeget betegség?"

44.
Megmagyarázta a kocsis: "Királyfi,
mindenki ki van téve e veszélynek.
De bár leselkedik ezer betegség,
beteg világunk örömökre vágyik."

45.
Hogy ezt felfogta, a szivére bú szállt,
megremegett, mint hullámon a holdfény,
a kétségbeesve, alig ejtett szóval,
inkább magának beszélve rebegte:

46.
"Hiába látja a világ e sok vészt,
betegség kínját, ezután is bízik.
Hát eddig ér csak a tudás hatalma,
hogy tud nevetni, ha betegség les rá?

47.
Kocsis, fordulj meg! A kiút elég volt!
Kocsink térjen meg a király lakába!
Értem: mindenkit fenyeget betegség,
s ez kedvem szegte, szivem elszorítja."

48.
Útját szakítva, örömét szakasztva,
gondokkal küzdve, hazatért lakába.
Másodszor is így hazatérni látva,
atyja megtudni sietett, mi történt.

49.
Okát meghallva hazatérésének,
sejtette: meg kell már válnia tőle.
Megdorgálta az út felügyelőjét,
bár büntetésre a harag se bírta.

50.
Megint megpróbálta gyönyörűségekkel,
mulatságokkal a fiát lekötni.
"Érzéki csábok sokakat lebírnak,
s tán nem hagy el majd" – remélte szivében.

51.
De mindhiába: dallal, zeneszóval
nem csábitotta a fiát a hárem.
Ezt látva, újból kikocsizni küldte:
"Talán segít majd a változatosság."

52.
Csak arra gondolt, hogy kedvre derítse,
s nem gondolt rá, hogy az öröm veszélyt rejt.
Kíséretéül vele menni küldte
a legszebb, táncos, csoda-hangu nőket.

53.
Felékesítette a város útját,
és végig gonddal ellenőriztette,
s úgy rendelkezett, hogy más kocsihajtó
és másik kocsi induljon az útra.

54.
Haladt az úton a királyfi, ám egy
halottat alkottak az istenek most.
A halottvivő menetet csupán a
királyfi és a kocsihajtó látta.

55.
A királyfi a kocsisát kérdezte:
"Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes ruhában hever, és nem mozdul,
síránkozó nép vonul a nyomában."

56.
A fényes mennyek ragyogó lakói
irányították a kocsis beszédét,
s akaratukból a kocsis kimondta
az igazságot, noha ez tilos volt:

57.
"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre alszik merev fadarabként.
Elhagyta végleg, aki eddig óvta,
támadta, védte, a barát s ellenség."

58.
Hallotta, mit mond a lovak hajtója,
s megdöbbent szívvel faggatta tovább is:
"Csak ezt az embert sújtotta ilyen sors,
vagy ez a vég vár, ami él, mindenre?"

59.
A gyeplőtartó ugyanúgy folytatta:
"Így végzi minden, aki él a földön,
legyen nemes bár, közepes, vagy hitvány.
Örök törvénye a halál a létnek."

60.
A föld urának fia, bár erős volt,
megértve, hogy van halál, összeroskadt.
Vállával dőlt a kocsirúd végére,
és felkiáltott a panasz szavával:

61.
“Ha minden élőt ez a biztos sors vár,
örülni hogy tud a világ a létnek?
Az ember szíve s esze kőből van tán,
hogy gondatlanul haladt tova útján?

62.
Fordítsd kocsinkat palotánkba vissza!
Nincs kéjligetben mulatozni kedvem.
Aki tisztában van a pusztulással,
az józan ésszel hogyan is vigadhat?"

63.
Habár a népek ura sarja így beszélt,
nem indult vissza a kocsis, haladt tovább.
és úgy, amint azt a király meghagyta volt,
a Padmakhanda lugasába tért vele.

64.
Virágban állt a bokor, a cserje, minden ág,
repesve szállt a sok ezer énekes madár,
tavak vizét vizililiom takarta el,
mint ég ivét övezi a tarka égi öv.

65.
Elvitte őt akarata ellenére is,
talán a nők serege örömre bírja majd;
akár a szent remete erénye megtörik,
ha mennybe fel csalogat az égi női tánc.

Így szól a Buddha élete című költeményben a harmadik ének:
A megrendülés kezdete.
 
 

IV. ének
AZ ASSZONYOK CSÁBÍTÁSÁNAK MEGHIÚSULÁSA

1.
Mikor a város melletti kéjligetbe megérkezett
a királyfi, vígan várták a nők, mint vőlegényüket.

2.
Örömtől tágra nyílt szemmel sereglettek eléje mind,
s tisztelettel köszöntötte lótuszbimbóként zárt kezük.

3.
Szerelem-nyűgözött szívvel, rajongva vonták gyűrübe,
és rezdületlen rászegzett szemük alakját itta be.

4.
Gondolták: testbe öltözött a Szerelemisten maga,
s mint veleszületett ékszer, szépsége ékesíti fel.

5.
A nektár-sugarú Hold szállt bizonyára a földre le –
vélték mások, szelídségét s derűjét látva, mily csodás.

6.
Tátott szájjal csodálkoztak – magukba nyelni vágyva tán –,
s kábultan néztek egymásra, sóhaj emelte keblüket.

7.
Csak bámulták, de nem szóltak, és ránevetni egy se mert,
fenségétől s nyugalmától lenyűgözve állták körül.

8.
Udájin, a mahárádzsa főpapjának okos fia,
nézte, hogy tétlenül állnak, elragadtatás rabjaként,

9.
s rájuk szólt: “Ügyesek vagytok, gyönyörűség művészei,
szépek, a csábítás minden fortélyában járatosak,

10.
ékességére válnátok az égiek honának is,
táncotok gyönyörködtetné magát a Kincsek Istenét,

11.
ti szenvedélyre bírnátok zord remeték hideg szivét,
s a tündéreket otthagynák kedvetekért az istenek,

12.
ügyességetek csábjának, bájaitok csodáinak
asszonyok is rajongói lennének, nemhogy férfiak,

13.
művészek, bűvészek vagytok mesterségetekben, ti nők,
s nem értem, hogy viselkedtek most mind ilyen ügyetlenül.

14.
Szemlesütő szégyenkezés az ifjú arát illeti
az első ölelést várva, vagy pásztorlányt, nem titeket.

15.
Bár e férfi vitézsége, méltósága, hatalma nagy,
de meg kell vele mérkőzni: a nők hatalma még nagyobb.

16.
Hiszen egykor egy nagy szentet, akit még az ég is becsült,
Kásí szépe, egy örömlány, megtaposott, megrúgdosott.

17.
Bálamukhjá megnyargalta jámbor Manthálagautamát,
a szerzetest, és kedvéért máglyára hullákat cipelt.

18.
Az önsanyargatás hősét, az élemedett Gautamát
egy hitvány, alacsony kasztú asszonyszemély igézte meg.

19.
Risjasringát,* a nőket még nem látott remetefiút
Sántá ravasz fogásokkal szedte rá, szédítette meg.

20.
Visvámitra,* a szent látnok, az önmérséklet bajnoka,
tíz évig az őserdőben Ghritácsí tündér rabja lett.

21.
Kiforgattak magukból sok régi szent bölcset már a nők,
a virágzó korú ifjút könnyebben megigézitek.

22.
Ne tétovázzatok! Meg kell tenni, ami rajtatok áll,
hogy a királyi háztól a Szerencse ne forduljon el.

23.
Egyenlő rangút egykönnyen elcsábít bármely nőszemély –
igazi nő azt is, aki alatta vagy fölötte áll.”

24.
Udájin buzdításától feltüzelve, az asszonyok
saját magukon túltettek, hogy meghódítsák urukat.

25.
Ijedten hozzáláttak, hogy enyelgő pillantásokkal,
mosollyal, ringó léptekkel kellessék kellemeiket.

26.
A királyfi szelídsége és a király akarata,
s a bor s a szerelem gyorsan elűzte félénkségüket.

27.
Körülrajongták urukat, s ő úgy járta a ligetet,
mint nőstényelefántok közt a hím a hegyek erdeit.

28.
A szép parkban a szép nők közt a királyfi úgy tündökölt,
ahogy a tündérlányok közt a Nap fénylik az ég ivén.

29.
Duzzadó keble halmával érintette meg némelyik;
mámortól fűtve, testével a testéhez hozzásimult.

30.
Másik színlelte: megbotlott, s köréje fonva karjai
hajlós, karcsú folyondárját, erővel rátámaszkodott.

31.
Más bortól illatos szája rőt ívével hozzáhajolt,
s fülébe sejtelmes hangos súgta: "Hallgasd meg titkomat!"

32.
A másik illatos kézzel szorította meg két kezét,
s parancsoló hangon kérte: “Óh jőjj, imádkozz itt velem!"*

33.
Más ittasságot tettetve lecsúsztatta a fátyolát,
s szájában nyelve megcsillant, mint villám fénylik éjszaka.

34.
Csilingelő, aranydíszes övvel sétáltak fel s alá
mások, mutatva áttetsző leplek alatt a combjukat.

35.
Virágzó mangó ágába kapaszkodtak meg némelyek,
keblüket látni engedve, mint két aranybarna edényt.

36.
Másik lótusz-szemű szépség lótusz-tóból lótuszt hozott,
s lótusz-tündér gyanánt lépett lótusz-arcú királyfihoz.

37.
Édes dalt énekelt másik, hajlongva hozzá táncosan,
s "Magad csapod be" – sejttették kacéran pillantásai.

38.
Más nő szemöldök-ívét mint az íjat feszítette meg,
játékosan utánozva a férfias mozdulatot.

39.
Fülbevalóit ringatta a másik buja keblü nő,
és kacagva szólítgatta: "Fogjon meg felséged, ha tud!"

40.
Mások virágfüzérekkel kötözték meg a távozót,
szemrehányó szelíd szókat vetettek rá, mint zabolát.

41.
Egy mangó-hajtást lengetett egy másik nő mámorosan,
és kötözködve kérdezte: "Vajjon kié ez a virág?"

42.
A másik peckesen lépdelt, kihúzva magát férfimód,
s rászólt: “A nők legyőztek! Menj, te meg a földet győzd le most!”

43.
Másik félig lehúnyt szemmel egy kék lótuszt szagolgatott,
s mámor-fojtotta, halk hangon suttogta a királyfinak:

44.
"Uram, nézd itt e mangó-fa méz-illatú virágait!
Mint aranyos kalitkában búg ága közt a kókila.

45.
E tűzvörös asókát nézd, mely felkavar vágyó szivet;
mintha tűz lángja perzselné, zsongja körül a méheraj.

46.
Nézd, tilaka-fa törzsére e mangó-ág hogyan simul:
szantálpor-sárga testű nő fehér köntösü férfira.

47.
Rőt lakk-színű virág-terhe lehajtja a kuruvakát,
mintha a nők vörös körme előtt elszégyellné magát.

48.
Beburkolózik lombjába e fiatal asóka-fa,
karcsú karunk szépségével úgysem bírna versengeni.

49.
Nézd, úgy övezik e tavat a fehér szinduvára-fák,
mintha pihenő nő dobná maga mellé a fátyolát.

50.
A vízen úszó nőstényét követi csakraváka-hím,
mintha szolgája volna; lásd, a nők hatalma végtelen.

51.
Hallgasd a nászra vágyódó hím kakuk búgó énekét,
míg párja hangja visszahangzik, mint hogyha igent mondana.

52.
Magát bölcsnek hivő férfi ne gondokba merüljön el;
a tavasz-szülte vágyaknak engedjen, mint madár-sereg."

53.
Így próbálta a szerelem-tüzelte ifju nők hada
hízelkedő enyelgéssel a királyfit kísérteni.

54.
De a királyfi lelkéről lepergett minden csábítás.
"Meg kell halni" – csupán erre gondolt, s el sem mosolyodott.

55.
Miközben szótlan elnézte a nők mesterkedéseit,
rezzenetlen, szilárd szívvel, keserűen gondolkozott:

56.
"Az asszonyok nem fogják fel, hogy múlandó az ifjuság;
a vénség jön, s a szépséget elpusztítja nyomtalanul.

57.
Nem gondolnak rá: sújthatja betegség bármelyiküket,
s viháncolnak, miközben a világ kórokkal küzködik.

58.
Nem jut eszükbe, hogy végül a halál mindent elragad,
és játszanak, nevetgélnek önfeledten, gondatlanul.

59.
Aki rágondol, hogy sorsunk vénség, betegség és halál,
élhet, alhat vagy örvendhet egy percig is nyugodtan az?

60.
Aki maga egészséges, és nem téríti észre, hogy
a másik vén, beteg, meghalt – az rövidlátó, ostoba.

61.
Ha az egyik fa elveszti a lombját és gyümölcseit,
s kidől, kivágják – éppígy a többi nem törődik vele.”

62.
Udájin látta: gond gyötri, nem tud örülni semminek,
s barátság s életbölcsesség szavával rezzentette fel:

63.
"Barátként állni melletted küldött veled a föld ura,
s baráti vonzalom késztet, hogy kérő szóval intselek.

64.
Óvni káros cselekvéstől, üdvös tettre buzdítani,
a bajban nem pártolni el – a barát hármas tiszte ez.

65.
Ha barátságot ígértem, és most elnézném szótlanul,
hogy elfordulsz teendődtől – milyen barátság volna ez?

66.
Barátodként szólok hozzád: te szép, erős vagy, ifju vagy,
a nőktől így elfordulni nem illik hozzád semmiképp.

67.
A női csábnak engedni illendő színlelésből is,
mert így örömben lesz részünk, s ezt szégyen elmulasztani.

68.
A nők szívét figyelmesség s hízelgés megbilincseli,
kedveskedés szerelmet szül; rátartiak az asszonyok.

69.
Nos, bárha szíved elfordul, fényes arcú királyfiú,
szépséged azt parancsolja, hogy nyájasnak mutasd magad.

70.
Nyájasság nőknek orvosság; nyájasság legszebb ékszerük;
a szépség nyájasság nélkül: erdő, hol nincs a fán virág.

71.
Legalább puszta nyájasság gyönyörködtesse lelkedet;
öledbe hullt minden gyönyör – miért fordulnál tőlük el?

72.
A szerelem a legfőbb üdv – így vallotta ezt Indra is,
s a szent Gautama hitvesét, Ahalját* csábította el.

73.
Agasztja is magáévá tette egykor a Hold nejét,
és így járt Lópámudrával, így tartja ezt a hagyomány.

74.
Utathja feleségétől, Mamatától Brihaszpati,*
az önsanyargató nagy szent, Bharadvádzsát nemzette így.

75.
Brihaszpati nejétől meg – miközben éppen áldozott –
a Hold nemzett nemes sarjat, isteni tudású fiat.*

76.
Egykor a Jamuná partján a vízből született leányt
vad szenvedélyre gerjedve meghágta volt Parásara.*

77.
A bölcs Vaszistha megkívánt egy alacsony kasztbéli nőt,
Aksamálát, s e nő szülte Kapindzsaládát, gyermekét.

78.
Bár ifjúsága rég elszállt, Jajáti,* a királyi bölcs,
az égi kertben Visvácsí tündérlánnyal szeretkezett.

79.
Pándu* tudta: ha nőt érint, halált hoz rá az ölelés,
és mégis Mádrí szépsége legyőzte, s közösült vele.

80.
Karáladzsanaka egykor egy pap lányát ragadta el,
és ezért kasztját vesztette, de szerelmét nem adta fel.

81.
Látod, a régi, nagy bölcsek még alantas szerelmet is
gyakorta élveztek, nemhogy az illendő örömöket.

82.
Te fiatal vagy és szép vagy, erős vagy, mégis megveted
a gyönyörűséget, melynek joggal hódol egész világ.”

83.
A régi hagyományokból vett példákra hivatkozó,
bölcs szavakra viharfelhők komor, mély hangján válaszolt:

84.
"Reád vall ez a buzdítás, baráti szeretet jele,
de hidd el, rosszul ítélsz meg. Hallgass meg, elmondom, miért.

85.
A gyönyört el nem ítélem. Tudom, a világ ennek él.
De látom, minden múlandó, s ezért örülni nem tudok.

86.
Öregség, betegség, halál – ez a három ne volna csak,
az örömöket élvezni tudnám én is, mint bárki más.

87.
Ha a nőkben az ifjúság, szépség örökké tartana,
a bölcshöz akkor sem volna méltó, kéjben merülni el.

88.
És mivel az öregség majd elemészti szépségüket,
saját magát is megcsalja, aki bennük gyönyörködik.

89.
Nem több az állatnál, aki halál, kór, vénség rabjaként
halál, betegség és vénség foglyainak örülni tud.

90.
S bár mondtad, hogy nagy lelkek is voltak szerelem rabjai,
ez ne tévesszen meg, hiszen a pusztulás várt rájuk is.

91.
Mit ér a nagyság ott, ahol a pusztulás uralkodik?
Az élvezeteken csüggés, hívság hajhászása mit ér?

92.
S hogy színlelésből engedjünk a nőknek, mint tanácsolod?
Én a nyájasság kedvéért sem ismerem a színlelést.

93.
Az engedékenységet sem tűröm meg őszintétlenül;
hogyha nem lelked indít rá, az ölelés is átkozott.

94.
Aki a színlelésnek hisz, s ragaszkodik gyanútlanul –
e szenvedélyre gyúlt szívet megcsalni visszataszitó.

95.
S ha kölcsönösen megcsalják egymás a szenvedélyesek,
jobban teszi, ha rá sem néz férfi nőre, nő férfira.

96.
Igy engem, búban vergődőt, vénség s a halál áldozatát,
nemtelen szenvedélyekre nem illendő csábítanod.

97.
Erős a lelked, s a szived nagyon kemény,
hogy ingatag kéj özönén szilárdan áll,
s örülni tudsz, hol a veszély leselkedik,
s az élők népe a halál felé halad.

98.
Engem betegség, az öregség és halál
félelme rettent, leigáz a csüggedés,
nyugalmam eltűnt, örömet nem ismerek.
Egész mindenség a szememben lángban áll.

99.
Vasból van annak szive-lelke, úgy hiszem,
ki végveszélyt lát, s ezalatt örülni tud,
s bár tudja jól, hogy kikerülhetetlenül
halál vár rá is, keserűen nem zokog.”

100.
Igy fűzte egybe a királyfi érthetőn
vágyat, szerelmet elitélő, bölcs szavát,
míg a Lenyugvás Hegye túlsó oldalán
lassan legördült a Világító Korong.

101.
A nők látták, hogy koszorújuk, ékszerük,
kedveskedésük, megigéző énekük
mind hasztalan volt, s hazatértek csüggeteg.
Lehűlt szivükben a szerelmi szenvedély.

102.
A kéjligetből a csodás asszonysereg
estére kelve szomorúan távozott,
s lakába tért meg az uralkodó fia.
"Minden múlandó" – ez emészti szüntelen.

103.
Mikor hírét vette az atya, hogy a gond gyötri a fiát,
aludni nem bírt, úgy, ahogy az elefánt, hogyha sebesül.
Mi változtatná meg fia akaratát? Törte a fejét,
de nem látott semmit, ha neki örömet semmi se szerez.

Így szól a Buddha élete című költeményben a negyedik ének:
Az asszonyok csábításának meghiúsulása.
 
 

V. ének
REMETESÉGBE TÁVOZÁS

1.
A királyfi, hiába hívta oly kéj,
ami mástól az eszét is elrabolná,
nem örült, s a nyugalma messze szállott.
Az oroszlánt öli így a mérgezett nyíl.

2.
Im azonban idővel kedve támadt
a vadon fái között keresni békét.
A király megörült. Kiséretéül
vele ment sok nemes ifju víg csoportja.

3.
Aranyos zabolát s csengőt kötöttek
paripájára, a fürge Kanthakára.
A fején lobogott a jakfark-csótány,
s ura fénylett a nyeregben, mint a csillag.

4.
Mialatt a vadon felé ügettek,
buja szántókon, a sűrű erdő szélén
vezetett az utuk. Megmunkált földben
feketéllett a barázda, mint a hullám.

5.
Az ekék-hasogatta, zsenge fűvel,
a giliszták, kicsi férgek tetemével
boritott talajon halál meredt rá,
keserűn, mint kit övéi veszte sújt le.

6.
Kicserezte a szél s a nap, s belepte
por a szántóknak az izzadt bőrt a testén.
A nehéz járom az ökröket gyötörte.
A nemes lelkü királyfi szánta őket.

7.
Odaérve közel, leszállt lováról,
keserű gondba merülve, lassan lépdelt,
születés meg enyészet járt eszében.
"Nyomorúság az egész világ!" – kiáltott.

8.
Szive semmire, csak magányra vágyott.
Vele tartók csapatát is visszaküldte.
Egyedül tova ment a csendes erdőn,
míg elért egy üde lombu dzsambu-fához.*

9.
Fa tövében a hullt levél s a pázsit
puha zöldjére leült a sima földön,
s míg a lét s az enyészet járt eszében,
nyugalom szállt a szivébe, és szilárdság.

10.
Mikor elnyugodott a csapongó elme
az örömtől meg a gondtól szabadulva,
a belátás nyugodalma elvezette
a legelső elmélyülés békéjére.*

11.
Igy elérve a bölcs felismeréssel
az üdv-adó elme-összpontosítást,
ezután az egész világ folyását
is elértette valós elmélyüléssel.

12.
"Nyomorult világ! A balga ember,
noha vénség, a halál s kór gyötri őt is,
közönyös marad, arra nem figyel fel,
hogy a másik megöregszik, szenved, elhal.

13.
Ez a sors ugyanúgy vonatkozik rám,
s ha a mások nyomorát közönnyel nézném,
megalázna rideg viselkedésem,
ki a Törvényt, az igazságot beláttam."

14.
Mikor így a halál, a kór, a vénség
nyomorúsága örök baját belátta,
kialudt a szivében erő, egészség,
fiatalság öröme, s az élet vágya.

15.
Örömet, szomorúságot nem érzett;
sem a kétely, se levertség nem gyötörte;
gyönyöröknek a vágya lefoszlott róla;
harag és rosszakarat sem élt szivében.

16.
Igy a bölcs, szenvtelen elme tisztasága
a nemes lelkü királyfi lelkén úr lett.
De e percben, szerzetesi öltözetben
– csakis ő látta – szemébe tűnt egy ember.

17.
A királyfi kiváncsian kérdezte:
"Te ki vagy, mondd?" Az a férfi ezt felelte:
"Születés s a halál megundorított,
szabadulni remetének elvonultam.

18.
A világban a pusztulás a törvény,
keresem hát a romolhatatlan üdvöt.
A rokon s idegen nekem közömbös.
Gyönyörök vágya, a vágy igája nem bánt.

19.
Fa tövében, a néptelen vadonban,
hegyi barlangban odúban van lakásom.
Üresen, szenvtelenül, reményt levetve,
csak az üdv célja vezet, mint kósza koldust."

20.
Befejezte szavát a furcsa lény, és
a királyfi szeme láttán égbe szállt fel.
Egyik égi lakó jött ily alakban,
hogy eszébe belevéssen újabb eszmét.

21.
Mikor égbe repült fel az madárként,
a nemes férfi elámult, s boldog is volt.
Az igaz tanítást szivére vette,
s a lemondást az eszében eltökélte.

22.
Ezután hazatérni készülődött.
Paripájára felült, hogy útra keljen.
A barátait újra összehívta.
Megelégelte a vágyott liget árnyát.

23.
A kor és a halál nyügét lerázni,
a vadonban remetének menni készült,
s hazatért, de olyan kedvetlenül, mint
a vadonból elefánt a szűk karámba.

24.
"Az az asszony igen boldog, szerencsés,
kinek ily szép, daliás a férje, mint te!"
Egyik asszony e szókkal üdvözölte
a közelgőt, kisietve elé az útra.

25.
De a nirvrita ‘boldog’ szót meghallva,
neki nirvána jutott eszébe róla,
s a derűs fogadást fogadva, ettől
nyugalom, béke derűje szállt szivére.

26.
Palotájába belépett. Arca holdfény,
elefánté s a bikáé karja, lépte,
aranyos hegy a termete, hangja dörgés,
oroszláné az ereje – vágya béke.

27.
Ami el nem enyészik, arra vágyott,
s sietett atyja elé a trónterembe.
A tanácsot-adók körében úgy ült,
ahogy Indra vihar-istenek hadában.

28.
Leborult, a kezét is összetette,
könyörögve: "Uram, adjad engedelmed
örök üdvre a vadonba elvonulnom,
hisz a válás, tudod, elkerülhetetlen."

29.
E beszédre a rádzsa úgy megingot,
ahogy erdőn elefánt-rázta, sudár fa.
Fia zárt keze lótuszát ragadva
zokogott, könny özönétől fulladozva:

30.
"Ilyen ötletedet vesd el magadtól!
Remetének kora volna elvonulnod.
Fiatalnak a lelke ingatag még,
s veszedelmes, ha magányba tűnik ifjan.

31.
Fiatalt csak a test, a vágya vonzza,
idegen tőle lemondás önfegyelme,
a vadon rideg élete eltaszítja,
remeték szent közönyét nem érzi még át.

32.
Az idő nekem int a távozásra,
az uralmat fiatal kezedbe téve.
A királyi erély legyen erényed!
Ha atyáddal szakitasz, te törvényt törsz meg.

33.
Egyelőre tegyél le szándékodról.
Kötelesség a családod ápolása.
Aki élte az életet ifju korban,
ha elaggott, remetének elvonulhat."

34.
A királyi tanácsra a bölcs királyfi
szeliden mondta, akár a halk madárdal:
"Legyen úgy. A vadonba nem megyek még,
ha kezeskedni erőd van négy dologról:

35.
A halál sose oltsa életem ki.
Ne gyötörje soha testemet betegség.
Fiatal koromat ne sújtsa aggság.
A szerencsémet a balsors elkerülje."

36.
Fia négy lehetetlen óhajára
a mahárádzsa csodálva válaszolta:
"Mi jutott az eszedbe? Tégy le róla!
Nevetést szül az elérhetetlen óhaj."

37.
Felel erre, akár a hegy, szilárdan:
"Ha e négy vágy lehetetlen, úgy bocsáss el!
Aki futna, ha lángban áll a hajlék,
menekültét akadályozod te annak?

38.
Ha tudod, hogy a földtől válni kényszer,
az igazság keresésétől ne válj el.
A halál válni parancsol végül úgyis,
kielégülni se hagy, se célhoz érni."

39.
A királyfi beszéde hallatára
– ki a megváltást kereste puszta célként –
leszögezte a rádzsa: "Nem mehetsz el!
Gyönyörök s őrök övezzék, hogy ne menjen!"

40.
A tanácsosok is figyelmeztették
a fiúi szeretetre, tiszteletre,
a szülői könnyek is útját szegték.
Szomorúan hazatért saját lakába.

41.
Csodaszép szeretők epedve várták

aranyos fülbevaló-csilingeléssel,
szelid őzgida-pillogó szemekkel,
kebelükből fakadó meleg sóhajjal.

42.
Ragyogott deli termete, mint arany hegy,
szive mélyére hatolt a hölgyseregnek.
Szava, arca, viselkedése mindnek
lebilincselte fülét, szemét, a lelkét.

43.
Mikor alkonyodott, a hálóházba,
palotája tetejére lépkedett fel,
ragyogóan, akár a homályt elűző
Nap a Méru-hegy* ormán virradatkor.

44.
Nemes áloe-illatú teremben
az arany mécs lobogását visszafénylő,
csupa gyémánt berakással ékesített,
aranyos trónusa várta. Ő leült rá.

45.
Körülállta a hárem, a sok csodás hölgy
zeneszerszámmal, urát elandalítni.
A Himálaja hold-fehér csúcsán így
övezik Kincsek Urát a tündérlányok.

46.
De hiába zenéltek égi hangon,
örömét a zeneszóban sem találta.
Örök üdvnek a vágya csábitotta,
s a lemondásról a szíve nem mondott le.

47.
E szilárd akaratra felfigyeltek
a vigyázó Akanistha égi lények,
s az egész háremet álomba igézték.
Elaludtak, kifacsart-tekert tagokkal.

48.
Az egyik leborult a puszta földre,
keze volt arca alatt csupán a vánkos,
az arany levelekkel ékes hárfát
ölelő karja unottan félrelökte.

49.
A kezére akadt a lant egyiknek,
kebeléről a ruhája félrecsúszott,
s hab-övezte folyó gyanánt hevert ott,
amelyen méhraj-ölelte lótusz úszik.

50.
Szeretője helyett egy nő két karcsú,
fiatal-vizirózsa-inda karral
a dobot szeretettel átölelte,
aranyos karperecekkel a két csuklóján.

51.
Ragyogó aranyos csatokkal ékes,
lebegő, puha sárga selyem ruhában
szana-szerte hevert sok nő a földön,
elefánttól letiport virágos ágként.

52.
Könyökölve egy ablak párkányára,
feszes íjként karikába meghajolva
– fityegő nyaklánca akár az íjhúr –
kapuív szobra gyanánt aludt a másik.

53.
Egyik ült, előre bukó fejével,
a fülében libegő fülbevalóval,
ahogyan lehajtja fejét a lótusz,
ha a vadkacsa ringatózik rajta.

54.
Sokan ülve aludtak el egymás mellett.
Nekitámaszkodik egyik a másikának,
a nyakára fonja bilincsként karját,
kebelének a súlya reá taszítja.

55.
Szorosan megölelte a lantot egy nő,
szeretettel, akár szelíd barátnőt,
zizegő húrjára hajtva fínom arcát,
aranyos fülbevalókkal meg-megütve.

56.
Citerája zsinórja meglazulva
lecsúszott a nyakából egy ifju nőnek,
s eleresztette, akár combja közéből
öleléstől kimerült férfit a nője.

57.
A lehúnyt pilla sötét fátyla befedte
gyönyörű nagy szemek ékes ragyogását,
ahogy alkonykor a Napnak búcsut intve
tavi lótusznak a kelyhe összezárul.

58.
Kibomolt, kusza, szétzilált hajával,
szanaszéjjel guruló, gyöngyös nyakékkel,
derekán leszakadt övvel feküdt egy,
ahogy az, kit elefánt tiport a földre.

59.
Sokan – oly szelidek, szendék egyébkor –
magukon kívül, az illemet feledve,
kezüket-lábukat elvetve hevertek,
fogukat csikorítva ásitoztak.

60.
Koszorújukat, ékszerüket leszórva,
a ruhát földre lecsúszni-esni hagyva,
merevülten, üres, nyitott szemekkel
sokan elterültek, akár a holtak.

61.
Egyikük szája kitátva, nyála csorgott,
takarandót kitakarva ott vonaglott
tehetelenül, épp akár a részeg,
szava sem volt, lihegett, nyögött, sóhajtott.

62.
Ahogy ott szanaszét hevert a sok nő,
kiki úgy, ahogy a dolgát félbehagyta,
viharok-dúlta vizű tavat idéztek,
zivatar-tépte, lehervadt lótuszokkal.

63.
Ragyogó palotája bájos arcú,
gyönyörű hölgyeit ily visszataszítón,
nyomorultul a földön fekve látva,
keserűen kifakadt a bölcs királyfi:

64.
“Ilyen undoritó a női szépség,
tele szennyel, hamis, aljas indulattal,
amit elfed az ékszer, ékes öltöny,
a buja kéjvágy heve fűti mind a férfit.

65.
Ha a férfiak észre térve, látnák,
hogy az álom kimutatja torz valójuk,
nem igézné meg a nők varázsa őket,
de a szépségük eszüktől fosztja őket.”

66.
A valóra reádöbbenve, döntött:
palotáját tovahagyja még az éjjel.
Megörültek az istenek, ezt megértve,
s valamennyi kaput-ajtót tágra tártak.

67.
Odahagyta a fenti mulatság-termet,
heverő hölgyeitől megundorodva.
Sietett le a kastély udvarára,
hogy a szándékot azonnal tettre váltsa.

68.
Szaporán noszogatta ébredésre
az ügyes kezü Cshandakát, lovászát:
"Paripámat, a Kanthakát, nyergeld fel!
Az idő sürget a halhatatlanságra.

69.
A szivemben ma elégedettség támadt.
Ma megért bennem az elhatározásom.
A magányban a magam támasza lettem.
Jeladás ez, hogy a cél ma már felém int.

70.
A szemérmet, az illemet feledve,
az egész hárem előttem ott fetrengett,
s a kapuk csoda módra tágra nyíltak!
Megyek, eltávozom immár gyógyulásra."

71.
Noha tudta lovásza uruk tilalmát,
eleget tett a királyfi óhajának.
Magasabb hatalom lett úr a lelkén,
s sietett a lovát elővezetni.

72.
Aranyos zabolát fejére rakva,
puha, könnyű takarót hátára vetve,
a nemes, gyors paripát felszerszámozta,
hogy urának a nagy útra készen álljon.

73.
Valamennyi tagja hibátlan, ép volt,
a patája kemény, a farka hosszú,
hasa, háta erős, a szőre fényes,
szügye és homloka széles, orra tágas.

74.
Megölelte nyakát az erős karú hős,
simogatta puha lótusz-tenyerével,
csititotta szelíd, becéző szóval,
ahogy az szól, aki nagy csatára készül:

75.
“Gonosz elleneit legyőzte sokszor
a mahárádzsa, csatában rajtad ülve.
Lovak ékszere, rajtad indulok most
a halál ellen a végső ütközetre.

76.
Ha vagyont, ha gyönyört akarsz szerezni,
segitőd könnyen akad, s csatában éppúgy.
De nem áll senki se melléd, hogyha baj van,
s ha igazság keresése szólít útra.

77.
De ha van, aki társadul szegődik
a bajokban s az igazság-keresésben,
ugyanúgy jutalomban részesül majd
veled együtt – ahogyan szivem sugallja.

78.
Nos ezért, paripám, segítsd a gazdád
az igazság-keresésre indulóban,
hogy elérjem egész világ javára
a nemes célt, s te javadra is, jutalmul."

79.
Mikor a lova fülébe súgta kérőn
a remeteségbe elinduló királyfi
a köteles ügyet, úgy nyeregbe pattant,
ahogy a Nap ősszel a fellegek fölé száll.

80.
Lova, hogy az éji csendet meg ne törje,

ki nem eresztett kicsi horkanást, nyerítést,
s hogy a pata dobogása zajt ne csapjon,
noha sietett, ügyelőn emelte lábát.

81.
Odagyülekező szellemek csapatja
tavirózsa-szirmokat szórt elé az útra,
s a paripa robogó lábát emelték
vizililiom-puha, ékszeres kezükkel.

82.
Kapureteszek az óriás kapukról
– amik elefánt rohamának ellenállnak –
az utakon, ahol elhaladt, lehulltak,
s a kapu magától zajtalan kitárult.

83.
Az atyai szeretetre nem tekintve,
kicsi fia sorsa ügyét is elfeledve,
a hatalom öröméről is lemondva,
maga mögött hagyta a városát örökre.

84.
Amikor a kapun átkelt, visszanézett,
s csatakiáltása oroszlán-hangon hangzott:
"Amig a halálon s léten túl nem értem,
Kapilavasztuba a lábam újra nem lép."

85.
Eme fogadalom-íge hallatára
a Vagyon Urának a népe dalra gyújtott,
s az egek urai áldva mind kívánták,
semmi se zavarja meg elhatározását.

86.
Akarata sikerét segítni vágyva,
fölibe repültek a tűzi szellemek mind,
s a deres utat előtte fénybe vonták,
mint amikor áttör a holdsugár a felhőn.

87.
Sebesen, a nemes indulattól hajtva,
tovaügetett a lován, akár nagy Indra,
s mire az eget a pirkadat csíkozta,
messzire jutott el, a gondban elmerülve.

Így szól a Buddha élete című költeményben az ötödik ének:
Remeteségbe távozás.
 
 

VI. ének
CSHANDA HAZAKÜLDÉSE

1.
Végül, midőn felragyogott a fényt adó Világ Szeme,
a szent Bhárgava remete hajléka tűnt szeme elé.

2.
Gazella szunnyadott békén, alvó madár pihent a fán,
és béke szállt a szívébe: úgy érezte, céljához ért.

3.
Leszállt a lova hátáról, hogy mutassa tiszteletét
a vezeklés iránt, s azt, hogy ő is erre az útra lép.

4.
"Túlpartra átvittél" – szóval megsímogatta a lovát,
s lovászát szeme fényében fürösztve, boldogan beszélt:

5.
"E szélsebes lónak végig nyomában voltál, kedvesem;
megmutattad ügyességed, s irántam szeretetedet.

6.
Bár én más cél felé tartok, mégis megőrzött hű szived;
nincs nagyobb annál, mint aki urához úgy ragaszkodik.

7.
Van ügyes, szeretet nélkül; s van szerető ügyetlen is;
szeretet s ügyesség együtt, mint benned, csak ritkán akad.

8.
Páratlanul nemes tetted boldoggá tette lelkemet:
nem számíthatsz viszonzásra, csupán a szeretet vezet.

9.
Akitől jutalmat várhat, attól senki se fordul el,
de ön-népük is elhagyja a szükségbe kerülteket.

10.
Atyát tisztelnek, mert eltart; fiút táplálnak, mert utód;
nincs önzetlenség ok nélkül; valamit vár, ki átkarol.

11.
Ám minek szaporítsak szót? Te most nagy jót tettél velem.
Vágyott erdőmbe elhoztál. Térj vissza, vidd a lovamat.”

12.
Így beszélt, majd ajándékul lecsatolta ékszereit,
és megszomorodott szívű lovászának nyújtotta át.

13.
Majd szólt, fej-éke legfénylőbb, sziporkázó drágakövét
kezében tartva, úgy, mint a Méru-hegy tartja a Napot:

14.
"Cshanda, borulj alázattal fejedelmi atyám elé,
s e drágakövet átnyújtva, szavammal enyhítsd bánatát:

15.
Nem ég üdve, és nem harag, hanem az a szándék hozott
az erdőbe, hogy legyőzzem az öregséget és halált.

16.
Távozásom ne búsítson; az együttlét úgysem örök;
akármilyen soká tartott, az idő véget vet neki.

17.
Mivel biztos az elválás, megváltás útját keresem,
hogy ne sújtson több megválás attól, aki kedves nekem.

18.
Távozásom ne búsítson. A kínt megölni távozom.
Az sajnálandó, akit a bút-adó szenvedély kötöz.

19.
Régen is így határoztak nemes lelkű elődeink.
Miért bánkódsz, ha most én is öröklött útra indulok?

20.
Az elhúnytak vagyonának örököse mindig akad,
de olyan, ki igazságát örökölje, alig-alig.

21.
Ha úgy véled, korán van még, rosszkor van még, hogy távozom –
igazságra sosincs rosszkor; hisz ingatag az életünk.

22.
Ezért döntöttem: üdvömet keresni már ma indulok.
Ki bízhatna az életben, ha leskelődik a halál?

23.
Mindezzel beszélj lelkére a föld urának, kedvesem,
s kíséreld meg elérni, hogy ne gondoljon többé reám.

24.
És igyekezz hitvány színben feltüntetni atyám előtt;
elfordulunk a hitványtól, hitvány miatt nem búsulunk."

25.
Kétségbeesve hallgatta Cshanda ura üzenetét,
s könnytől fulladozó hangon, összetett kézzel válaszolt:

26.
"Tiéidet porig sújtó elgondolásodtól, uram,
az elmém mélybe süllyed, mint a mocsárba az elefánt.

27.
Kinek szeméből nem sajtol könnyet ily elhatározás,
még ha vasból van is szíve? Szerető szívet összezúz.

28.
Hol van egymástól palotád lágy párnák fedte fekhelye,
s a zord vezeklő-erdőnek vad gazzal benőtt talaja?

29.
Mikor utasításodra felszerszámoztam e lovat,
a Végzet kényszerített rá, nem önszántamból jártam el.

30.
Ám saját akaratomból, most, hogy tudom szándékodat,
Kapilavasztu gyászára hogy vigyem vissza lovadat?

31.
Nem taszíthatod el hozzád gyöngéd szívvel ragaszkodó,
szerető, agg atyádat, mit hitét az istentagadó.

32.
És második anyádat, ki fáradsággal, gonddal nevelt,
mint jótettet a hálátlan, képes vagy elfelejteni?

33.
Erényes, hitveséhez hű, nemes családból származó,
fiatal nődet elhagynád, mint gyáva cenk a trónusát?

34.
És Jasódhará gyermekét, tündöklő kicsi fiadat,
úgy löknéd el magadtól, mint tékozló fényes vagyonát?

35.
Ám hogyha úgy döntöttél, hogy trónod, családod elhagyod,
ne hagyj el legalább engem! Oltalmadért könyörgök én.

36.
Bánattól lángoló szívvel távozni képtelen vagyok,
erdőben hagyva téged, mint Rámát Szumitra egykoron.*

37.
Mit szól majd a mahárádzsa, ha nélküled térek haza?
És háremednek mit mondjak illendő üdvözlet gyanánt?

38.
Mondtad: a nép ura előtt hitványnak jellemezzelek –
ám te hibátlan vagy, mint a nagy szentek; hogy hazudjam ezt?

39.
Még ha szégyentelen szívvel, megbénuló nyelvemmel így
beszélnék: volna-e, aki elhinne ily híresztelést?

40.
Aki a Holdat forrónak mondja, talán hitelt talál,
de aki téged vétkesnek mondana, nem talált hitelt.

41.
Mindenkor irgalmas voltál, megértő, könyörületes –
ne taszítsd most el hívedet! Könyörülj rajtam! Érj haza!"

42.
Így beszélt Cshanda, bánattól porig sújtva, de mesterét
beszéde meg nem ingatta, és eltökélten válaszolt:

43.
“Hagyj fel, Cshanda, a bánattal, hogy most éntőlem válni kell.
Mindenkinek saját sorsát kell élnie, külön-külön.

44.
Ha maradnék enyéim közt megváltás-keresés helyett,
hiába kötne szeretet, a halál elválasztana.

45.
Reménnyel hordott méhében, és megszült kínnal az anyám –
mindez mit ért? Ő hol van most? És hol vagyok most tőle én?

46.
Gyülekezik közös fáján, majd szétszáll a madársereg –
az emberi együttlétet éppígy a válás szórja szét.

47.
A felhők összetorlódnak, majd újra szertefoszlanak –
az élők is találkoznak, majd ki-ki sorra távozik.

48.
Ha mindenki előbb-utóbb cserben hagyja a másikat,
együttlétünk csupán álom; nincs semmi, ami a miénk.

49.
Hogyha a fa is elveszti önnön-szülte lomb-öltönyét,
akkor idegen másiktól a másiknak is válni kell.

50.
Lám, mindez így van, kedvesem; most hát ne bánkódjál; eredj!
De ha szereteted késztet: most menj, majd később visszajössz.

51.
Kapilavasztu népéhez megnyugtatásul így beszélj:
Most a szeretet hallgasson! Halljátok meg üzenetét!

52.
Vagy véget vet öregségnek s halálnak, akkor visszatér,
vagy nem ér célt, s remény nélkül, tehetetlenül pusztul el."

53.
Kanthaka, a nemes jószág, értette gazdája szavát,
és lábát nyalta nyelvével, és könnyet hullatott reá.

54.
Kerék s horog jót jósoló jelével ékes tenyere
megsímogatta a lovat, s mint barátját nyugtatta meg:

55.
"Jó lovam voltál, Kanthaka. Most már ne hullasd könnyedet.
Fáradozásod, úgy vélem, gyümölcsbe érik nemsoká."

56.
Átvette a kardját lovásza kezéből.
Az ékkövekkel kirakott fogantyús
pengét kihúzta az arany hüvelyből,
mint mérges kígyó siklik ki lyukából

57.
A lótusz-kéken ragyogó acéllal
fénylő fej-ékét s a haját leszelte,
s mint könnyü fátyolt, levegőbe szórta,
hogy szerteszálljon: tavi hattyufalka.

58.
A mennylakók tiszteletük jeléül
utána kaptak, s levegőben úszó,
levágott fürtje valamennyi szálát,
mint szent ereklyét, az egekbe vitték.

59.
Ékétől – mint férfi csalárd nejétől –
elválva, száműzve haját fejéről,
az volt a gondja: hogyan öltse erdők
magányán élő remeték ruháját?

60.
Felfogta gondját egyik égi isten,
s vadász alakban lesuhant a földre,
sárga ruhában közeledve hozzá.
Megszólította a királyi herceg:

61.
“Nem illik össze ez a kettő rajtad:
a gyilkos íj, s sárga remete-köntös.*
Cseréljünk öltönyt, ha nincs ellenedre:
enyémet öltsd fel, nekem add tiédet."

62.
"Uram – felelte a vadász – én ezzel
közelbe csalom a vadat, s elejtem.
De ha szükséged van az öltönyömre,
vedd, s add helyette a fehér ruhádat."

63.
Örömmel fogta a vadonhoz illó
öltönyt, s átadta a saját ruháját.
Fehér ruhában a vadász e percben
isten lett újra, s az egekbe szállt fel.

64.
A bölcs királyfi, s lova gondozója
csodálva nézte csoda távozását,
s erdőben élő remeték ruháját
felöltve, hódolt ama mennylakónak.

65.
Majd elbocsájtva zokogó lovászát,
ment, felkeresni remeték tanyáját,
mint díszruhát hordva a sárga köntöst,
felhő-palásttal beborított hegyként.

66.
Midőn, királyi hatalomról mondva le,
hitvány ruhában a vadonban messze tűnt,
lovásza égre felemelte két kezét,
s a földre roskadt, zokogott keservesen.

67.
Majd könnyes arcát felemelte és felállt,
és két karjával megölelte Kanthakát,
s fel- felsóhajtva, keserűn, reménytelen
ment városába – csak a teste, lelke nem.

68.
Hol eltöprengett, hol a sírás fogta el,
hol meg- megbotlott, elesett, felállt megint.
Önkívületben, szomorúság rabjaként
ment támolyogva az uton, mint részegek.

Így szól a Buddha élete című költeményben a hatodik ének:
Cshanda hazaküldése.

 

VII. ének
MEGÉRKEZÉSE A REMETE-ERDŐBE

1.
Könnyfátyolozta szemü Cshanda elment,
s ő is tovább ment, a világtól elvált,
s célját elérve, hamarost elérte
erdőkben élő remeték tanyáját.

2.
Mint őz, szelíden, de oroszlán-lépttel
lépett be őzek s remeték honába,
s habár lemondott a királyi fényről,
királyi fénnyel ragyogott magától.

3.
Erdő lakói, igát igazítva,
nejükkel együtt csodálva megálltak,
és mintha Indra tűnt volna szemükbe,
lehajtott fejjel a királyfit nézték.

4.
A bráhmanok, kik tüzelőt kerestek,
s hordtak faágat, füvet áldozathoz,
őt látni mentek, az imát feledték,
nem tért meg egy sem remete-lakába.

5.
A páva-had, mit mikor a magasban
esőfelhőt lát, ujjongva rikoltott.
Füvet feledtek legelésző őzek,
felé fordultak rebbenő szemükkel.

6.
Iksváku-háznak csoda-fényü mécsét,
mint felkelő Nap sugárkoszorúját,
bámulva nézték a szelíd tehénkék,
s bár fejve voltak, tejet adtak újra.

7.
"Nyolc Vaszu-isten* közül egy alászállt?
vagy égi Ikrek* közül ő az egyik?”
Igy tört ki sok bölcs remetének ajkán
királyfi láttán a csodálkozó szó.

8.
Mint Menny Urának idelenti mása,
mint támasztéka az egész világnak,
mint Nap, mely égről le a földre tévedt,
fényárba vonta a vadon homályát.

9.
Illőn fogadták a telep lakói,
baráti szóval a körükbe hívták.
Ó tisztelettel viszonozta bölcsek,
törvényben-járók tisztelet-adását.

10.
Majd körbejárta, szabadulni vágyón,
egekbe vágyó remeték tanyáját,
s vezeklők* népét figyelte: miképpen
gyötörte testét az egyik s a másik.

11.
Szemügyre vette önsanyargatásuk
ezernyi módját a remeteségben,
s egyik vezeklőt, aki elkísérte,
megszólította, tudakolva tőle:

12.
“Először látok remete-tanyát ma,
s nem ismerem még e szokást, e törvényt.
Kegyedtől kérek magyarázatot rá,
mely cél vezérli remeték e tettét?"

13.
A nagy tudású, szigorú vezeklő
Sákják bikájának elősorolta,
ki hogy folytatja a kemény vezeklést,
s vezeklésével milyen érdemet nyer:

14.
“Vadon nőtt termék, falevél, gyümölcsök,
gyökér, gumó, és az ital csupán víz –
ezen kell élni remeték tanyáján,
és gyötri testét ki-ki maga módján.

15.
Sokan tallóznak, madarak módjára.
Őzként legelnek, füvön élnek mások.
Más – mint a kígyók – levegőt eszik csak,
hangyaboly-formán gubbasztva a földön.

16.
Kövekkel őröl eledelt a másik.
Más csak fogával harap itt-ott ezt-azt.
Sokan másoknak főzik csak az ételt,
s amit más meghagy, maguk azt fogyasztják.

17.
Befont hajára vizet önt a másik,
s naponta kétszer áldozik a tűznek.
Van, aki vízbe merül, ott él halként,
teknősök, rákok harapását tűrve.

18.
Ilyen vezeklés – ha kitartón végzik –
vagy égbe juttat, vagy a földre újból.
A szenvedés visz el a boldogsághoz,
a szenvedésből fakad az igazság."

19.
A szent vezeklő magyarázatával
a bölcs királyfi nem elégedett meg.
Bár távol állt még a felismeréstől,
elgondolkozott, s ezt mondta magában:

20.
"Gyötrelmes ennek valamennyi módja,
mégsem ad égnél a vezeklés többet,
és változékony a világon minden.
Semmibe foszlik remeték reménye.

21.
Akik lemondtak családról, örömről
az ég kedvéért, s magukat kínozzák,
mikor testükből tovaszáll az élet,
csak újabb, sűrűbb vadonba kerülnek.

22.
Aki újabb lét gyönyörére vágyik
vezeklés révén maga gyötrésével,
az kínnal új kínt szerez önmagának,
nem fogja fel, hogy nyomor az egész lét.

23.
Aki él, az mind retteg a haláltól,
s közben azért küzd, hogy újra szülessék,
pedig halál vár születés után rá.
Igy éppen abba zuhan, amitől fél.

24.
Egyik gyötrődik evilági kéjért,
a másik szenved, hogy az égbe jusson.
Üdvvel kecsegtet a hiú reménység,
de mind csalódik, kit a vágya hajszol.

25.
Én nem vetem meg magát a törekvést,
mely hitvány helyett magasabbra vágyik,
de az vezesse tettében a bölcset,
hogy tettre többé ne legyen szükségünk.

26.
Ha test gyötrése a helyes cselekvés,
akkor az öröm bizonyára téves.
Így aki égi örömért gyötrődik,
helyessel tévest szeretne elérni.

27.
Minthogy a testet az elme vezérli
a cselekvésben vagy a tétlenségben,
az észt kell korlátozni, nem a testet;
a test ész nélkül fahasábnál nem több.

28.
Ha erény titka mértékletes étel,
erényes minden legelésző állat,
s minden nyomorgó, aki éhezik, mert
elfordult tőle a szerencse arca.

29.
Ha szenvedésbe lemerülni érdem,
akkor örömbe lemerülni szintúgy.
Ám ha örömbe lemerülni vétek,
a szenvedésbe merülés is vétkes.

30.
Aki bő vízzel öntözi a testét,
mondván: “Szent fürdő ez, a bűnt letörli”,
az csak a szívét nyugtatja meg ezzel,
mert semmi víz sem mossa le a vétket.

31.
Ha szent fürdőben keresel vezeklést:
a jámbor kézzel merített víz szent víz.
Én szent fürdőnek az erényt nevezném;
a víz magában sose több – csupán víz."

32.
Ezt fontolgatta komoly érveléssel,
miközben a Nap nyugovóra hajlott,
pihenőt szabva a vezeklő népnek.
Sok oltár füstje lebegett az erdőn.

33.
Tűz-áldozatnak lobogott a lángja.
Fürdés után a remetéknek ajkán
imák szárnyaltak fel az égbe, mintha
maga a Vallás szállt volna a földre.

34.
Néhány éjszakát körükben időzött,
hogy ismerkedjék a vezeklésekkel,
s midőn úgy látta, valamennyit érti,
távozni készült remeték honából.

35.
Nyomon követték a telep lakói,
kiket magasztos fénye lebilincselt,
mint barbár hordák megszállta vidékről
távozó Törvényt követik a bölcsek.

36.
Útszéli lombos fa alatt megállva,
bevárta őket, a faháncs-ruhájú,
csimbókos fürtű* népet felidézve
lelkében: hogy s mint vezekelt mindegyik.

37.
A fához érve, a sereg vezeklő
köré sereglett; a sereg megállott.
Az egyik tisztes korú, érdemes bölcs
tiszteletteljes szava szólt szelíden:

38.
“Jöttöddel teljes lett remete-erdőnk,
üres lesz, ha te távozol belőle.
Kérünk, ne hagyd el e baráti népet,
mint élni vágyó testét sem a lélek.

39.
Szentek, királyi, papi, égi bölcsek
Himálajában, a közelben élnek,
s e szent közelség varázserejével
megsokszorozza a vezeklésünket.

40.
Szent fürdők vannak nem messzire innét,
mint égi lépcsők, a mennybe vezetnek.
A lelkükön-úr, tisztult szivű bölcsek,
nagy égi szentek kedvelik e helyet.

41.
Ott túlnan vannak az északi tájak,
megtisztulás legnemesebb mezői.
Tudod, úgy tartják: aki dél felé* tart,
lépésnyit sem jut közelebb a célhoz.

42.
Láttál talán itt valakit közöttünk,
ki balga, szennyes, hanyagolja tisztét,
s miatta kívánsz távozni körünkből?
Mondd meg, csak kedved legyen itt maradni!

43.
Téged kívánunk vezeklő társunkul,
ki Indrának vagy érdemben a mása.
A veled létel az egek papjának,
Brihaszpatinak is üdvére válna."

44.
Így kérlelte a remeték vezére
bölcsek vezérét remeték körében.
Eltépni vágyva születések láncát,
elébük tárta szive indítékát:

45.
“A tiszta lelkű, igaz úton járó
bölcsek mint testvérüket, úgy fogadtak.
Baráti érzésük örömmel tölt el,
s tovább segít a magasabb ösvényre.

46.
E szerető, bölcs, szívembe ivódó
szavak fürdője felüdíti lelkem,
s megkétszerezi az örömet, mellyel
Törvényben-járás talajára léptem.

47.
Oltalmat nyertem, együttérzést nyertem,
tetteket láttam e nemes seregben,
s megválnom úgy fáj tőletek e percben,
mint odahagynom a családomat fájt.

48.
Ám égbe vágytok ti az áhitattal,
én minden léttől szabadulni vágyom.
Ez visz tovább a remete-tanyáról.
Mert más az új lét s az örök megszűnés.*

49.
Nem ellenérzés, vagy akármi sértés
hajt hajléktalan vándorútra kelnem,.
hiszen mindnyájan oly igazak vagytok,
mint ős világkorban a régi szentek."

50.
A bölcs királyfi ragyogón kifejtett,
meggondolandó, komoly érvelését
minden vezeklő a szivére vette,
s méginkább nőtt a becsülés iránta.

51.
De volt egy köztük, ki sovány testével,
vöröslő szemmel a hamut heverte,
ruhája háncs volt, keze volt korsója,
s ez ily tanáccsal látta el az ifjút:

52."Bölcs vagy. Derék tett ez az eltökéltség,
hogy lét nyügétől szabadulni vágyol.
Ki mérlegelve eget és megváltást,
megváltás mellett dönt – az az erősebb.

53.
Önkínzásukkal vagy áldozatokkal
a szenvedély rabjai égbe vágynak.
Ellenfelét, a szenvedélyt legyőzve
tör megváltásra az igazság híve.

54.
Ha szándékodnál igazán kitartasz,
menj Vindhjakóstha vadonába innét.
Ott él Aráda, kinek szeme – mondják –
bepillantást nyert tökéletes Üdvbe.

55.
Ő majd feltárja a valóság útját,
s ha jónak látod, tedd majd magadévá.
De én úgy sejtem, hogy az ő tudásán
majd messze túllép a te bölcsességed.

56.
Jól látom, hogyha arcodra tekintek,
tökéletes valamennyi vonása:
a szemed, orrod, fogad és az ajkad.
Tudás tengerét mind magadba szívod.

57.
A dolgok mélyére ható tudásod,
elmédnek lángja, ragyogó erényed
oly mesterévé tesz egész világnak,
mint a teremtés óta sohasem volt."

58.
"Öröm ez az üzenet" – felelt neki,
s a remete-népre tekintve, távozott.
A remete-telep üdvözölte őt,
de ki-ki tovább vezekelni visszatért.

Így szól a Buddha élete című költeményben a hetedik ének:
Megérkezés a remete-erdőbe.

 

Folytatás