Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
ASMA
Fordította Tőkei Ferenc és Weöres Sándor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
(Ez egy Kína-szerte
rendkívül népszerű elbeszélő költemény, amely a
ji nemzetiséghez tartozó szani törzs népköltészetének terméke.
Történetére minden utazót emlékeztet Asma sziklája a Jünnan tartomány
szani autonóm területén (Lunan, Kunmingtól nem messze délre) a híres
Kőerdőben. – Ez a változat kínai nyelvből készült. Azóta számos
változatát kiadták ji nyelven is; azok rövidebbek, ám Kínában mégis
ezt a változatot adják ki újra meg újra. Weöres Sándor 1957 táján
fordította versbe, s meg is jelent Weöresnek "A lélek idézése" című
gyűjteményében (Európa Könyvkiadó, Budapest 1958, 175-226). Ott nincs
feltüntetve, hogy a nagy költő igen keveset változtatott Tőkei Ferenc
prózafordításán. Weöres Sándor azonban a fordítás végeztével így
fejezte be – máig megőrzött – gépiratát: "Fordította Tőkei Ferenc
és Weöres Sándor".)
Hogy daloljunk?
Négy bambusz-szárat
vágtam,
nyolc bambuszt farigcsáltam.
Bűvös bambusz-darabok,
dorombbá váljatok.
Doromb dongó
hangja
a szív válaszát kicsalja.
Mennyi szép hang, fénylő:
drága nékünk, mint az ékkő.
Mézet rejt
a szikla-odú.
Pergetett méz jóillatú.
Lépet sohasem építettem,
édes mézet nem pergettem.
Kék tóparton
fű, fa zsendül.
Zöld tavaszban kakuk csendül.
Nem tudok így zsendülni,
nem értek így csendülni.
Görcsös öreg
fát rossz faragni -
nehéz nékem dalba kapni!
Szép hangom nincs, nagy hangom sincs,
mégis rám kerül a sor, indíts!
Dalba fogjak?
Kit daloljak?
Hegy leányát,
völgy virágát.
Apák-anyák
tanították,
fiak, unokák mind hallották,
szólal korról-korra szállva,
és a rege mindig járja.
Háromnapos
kis bivalynak
csülkei a földre rogynak,
összecsusszan a négy lába,
így lép anyja nyomdokába.
A keserő gyom
sima-növésű,
az édes fű három-élő.
A szani nép hegyek fia,
szikla-ölben minden faluja.
Hej, bátyáink!
Nagybátyáink!
Ha berekedek,
ti segítsetek.
Dalba fogjak?
Kit daloljak?
Hegy leányát,
völgy virágát.
Görcsös öreg
fát bajos vágni,
de a nádat nyesi bárki.
Jó éneklőt vígan hallják,
jó mesélőt szívvel várják.
Hogyha a vadlúd
farka kurta,
lábát nyujtja: ott a farka.
Ha hiba van a dalomban,
ti segítsetek ki nyomban.
Dalba fogjak?
Kit daloljak?
Hegy leányát,
völgy virágát.
Hej bátyáink!
Nagybátyáink!
Folyó mellett három terebély fa,
tőlük kérdjük: kit fonjunk dalunkba?
I. Azsdi földjén
Szani törzs
él Azsdi táján,
Azsdi völgynek felső ágán.
Van ott három rét szántatlan,
három házikó lakatlan.
A három rétet
ki szántsa-vesse?
Legyen derék ember földje.
A három fedél kinek jusson?
Alatta derék ember lakjon.
Három tó vizét
senkisem issza,
pedig mélyéig ragyogó tiszta.
Kristály tavak hideg habja,
derék ember kortyolgassa.
Három erdő
ott töretlen,
feketezöld és rezdületlen.
Ki törjön át három erdőn?
Majd a derék ember eljön.
Eljön Kluzsmi
és felesége,
irtást vág a vad sürüségbe,
csatornát ás, házban lakik,
békés család szorgoskodik.
Kluzsmi háza
körül estig
virágokra méhe rajzik,
zümmögésük egyre hangzik,
és a mézet egyre gyűjtik.
Magas a kerti
fa sudara,
szál fenyő a Kluzsmi fia.
Illatot ont a mező fája,
szál virág a Kluzsmi lánya.
Azsdi völgynek
alsó végén
a Rabubalor-nemzetség él,
szívük útja girbe-gurba,
hangya se jár kapujukba.
Rabubalor és
nemzetsége
hatalmas, van kincse, pénze.
Ott virágon méh nem rajzik,
fakad bő méz, de nem gyűjtik.
A silány rög
fája görbe,
Rabubalor fia törpe,
neve Adsi, majom-forma,
a majom meg Adsi-forma.
II. Virág nyílott fönn az égen
Kluzsmi-házban
Aháj a fiú neve,
zöld fenyő a hegytetőn,
zivatar se dönti le.
Kujsanban a
fa nem satnya.
Aháj a törzs izmos ifja.
A fenyő nem féli a telet.
Aháj tigrisgyomrot evett.
Ha záporozik,
ha zivatar nyargal,
birkózik a vadonnal,
irtást tör a mély sürüségbe,
ragyog az ő rizs-termése.
Paripán vágtat
a jó Kluzsmi-fi,
nyereg nem kell, szőrén üli.
Mint újhold, ha íjat feszít,
madár hull, ha nyilat röpít.
Hegyek dalát
fújja,
vele fügyül a rigó.
Furulyáját fújja,
megáll az úton a ló.
A szani nép
dédelgeti,
dédelgetve dicsérgeti:
Ej, a bátor Aháj!
A szani legény mind szereti.
Vén sas a sziklaoromra
fölszáll.
Bimbó fakad a kristály tónál.
Asma, Aháj hugocskája,
hegy leánya, völgy virága.
Harmadrészt
az apja vére,
hetedrészt az anyja vére,
tíz hónapig anyja hordta,
tíz hónapig apja hordta.
Születése napján
fényben
virág nyílott fönn az égen
és lehullott Azsdi-tájra,
Asma ekkor jött világra.
Szani törzse
gyúlt örömre,
szani törzse
ünnepelte.
Nem volt köldökvágó
szerszám,
fehér ekevasat hoztak.
Nem volt tál, mibe megfürösszék,
arany-ezüst tálat hoztak.
A tál oldala
ezüst,
a tál feneke arany,
de a kislány úgy ragyogott,
hogy megfakult ezüst-arany.
Három tó vize
tükörtiszta,
három tó vize a lányka jussa,
lopótök háromszor merít a tavakból,
a piciny még szebb, s fehérebb a habtól.
Mosott arca
holdfény-fehér,
mosott teste tojás-fehér,
mosott karja répa-fehér,
mosott lába törzsa-fehér.
Három nap tartott
megszületése.
Sírása, mint a doromb zenéje.
Fésűcskét adott édes szülője,
repceolajként fénylett hajfürtje.
Kunmingban
vetélőt vettek.
Lulangban kis állványt vettek.
Csütuanban taposó-deszkát:
szövőszéket készítettek.
Hszjangjün-i
gyapot vékony szálú,
Lunan-i kender hosszú szálú:
vásznat szőttek-szövögettek,
pici ruhát készítettek.
Vörös fonal
Jiliangból,
sárga selyem Tengcsiangból:
vállszalagot szőttek-fontak,
a lánykával így vigadtak.
Az első hónapban
egy kora-reggel
szólt az apa: "Lányomnak vendég kell!"
Szólt az anya: "Szülöttemnek név kell!"
Szólt a bátyja: "Kishugomnak mulatság kell!"
Vendéget hívtak
kilencvenkilencet,
de százhúsz asztal is megtellett.
Korsó bort hoztak kilencvenkilencet,
de nem lett elég, százhúsz kellett.
Malacot vágtak
kilencvenkilencet,
de nem lett elég, százhúsz kellett.
Kilcencvenkilenc tál gombócot gyúrtak,
de nem lett elég, százhúsz kellett.
Szólal anyó:
"Nem is sejtem:
szép lányomat hogy nevezzem?"
Szólal apó: "Honnan tudjam:
szép lányomat mint szólítsam?"
A falusi vének
egyszerre feleltek:
"Legyen a lány neve Asma,
illatos fű neve Asma."
Hegy leánya,
völgy virága
neve csendül négy égtájra,
és azóta ragyogása
a világot is bejárja.
III. Növekedés
Napról-napra
nőtt a kislány,
elért három hónapot,
már kacagni is tudott,
ahogy tücsök ciripel.
Ennek örül apja,
ennek örül anyja.
Napról-napra
nőtt a kislány,
elért négy-öt hónapot,
már csúszkálni is tudott,
kúszott, mint kis borona.
Ennek örül apja,
ennek örül anyja.
Napról-napra
nőtt a kislány,
elért hat-hét hónapot,
már szaladni is tudott,
mint egy kender-gombolyag.
Ennek örül apja,
ennek örül anyja.
Elért hat,
meg hét esztendőt,
küszöbre kucorodott,
kendert gombolyítgatott.
Elért nyolc-kilenc
esztendőt,
hátára hálót vetett,
ment sarlózni friss füvet.
Ki tanít tégedet,
kicsi lányt, ügyeset?
Édesapád segítgeted,
édesanyád dédelgeted:
örül ám az apó,
örül ám az anyó.
Napról-napra
nőtt az édes,
észrevétlen lett tíz éves.
Sarló a kezében,
bőrszíj a vállán,
háncspapucs a lábán,
sást arat az árokszélen.
Ki tanít tégedet,
kicsi lányt, ügyeset?
Édesapád segítgeted,
édesanyád dédelgeted:
örül ám az apó,
örül ám az anyó.
Napról-napra
nőtt az édes,
hamar lett tizenkét éves.
Úton ki a lányka társa?
Vizescsöbör a pajtása.
Otthon ki az ő pajtása?
Kemence a lányka társa.
Napról-napra nőtt az édes,
hamar lett tizennégy éves.
A kezében hosszú botja,
fején kerek háncskalapja,
testén köpönyege szalma,
így vigyáz a bárányokra.
Hegyen őrzi
a birkákat,
sziklák közt a kecskenyájat,
szél süvít, bokrok hajolnak,
a nyáj legelész, ropogtat.
Nagy fa árnyán
jó hűsülni,
lány-pajtások közt örülni,
ötszín vásznat öltögetni,
szép ruhákat varrogatni.
Kanyarog a
szél, a kósza,
fenyők szagát-ízét hozza.
Mindenkivel nyájas Asma,
és mindenki megdalolja:
"Szebb,
mint a vad teacserje,
a virág, mint hímezel te!
Fehérebb, mint ősz felhője,
a juhnyáj, mint őrizel te!
Tízezer szál
teacserje:
a legszebb szál csak te, csak te!
Tízezer lány a törzs szépe:
a legszebb lány csak te, csak te!"
Napról-napra
nőtt az édes,
hamar lett tizenöt éves.
Gombolyagot keblén fogni,
szálat szövőszékbe főzni
anyja tanítgatja lányát,
tanítgatja kendert szőni.
Darab vásznat
megsző, íme:
ragyogó fehér a színe,
mint éles fű, olyan sima,
akár gyapot, olyan puha.
Napról-napra
nőtt az édes,
hamar lett tizenhat éves.
Bátyja viszi a kapát,
huga viszi kosarát,
együtt mennek a mezőre,
szakad róluk a munka gyöngye.
A legény a
földet szántja,
magot hint a hugocskája.
A sáros föld csapódása,
mint vadkacsa széttárt szárnya.
Sürüen esik a hajdina-mag,
kibujik, kibujik hét nap alatt,
kikel a hajdina hajtása,
akár a molylepke szárnya.
Sürüen esik
a gabona-mag,
kibujik, kibujik hét nap alatt,
kikel a gabona zsenge zöldje,
felnyúlik, mint tehén tülke.
Napról-napra
nőtt az édes,
hamar lett tizenhét éves.
Fején hímzett keszkenő.
Ez volna szép szerető!
Tarka öve villog-virít,
szemet, szívet, mindent vakít.
Veszi a falról
kis dorombját,
ágya-fejéről gombolyagját,
dalolni jár a fonó-házba,
eladó lányok sorába.
A fonó-ház
négyszögletes,
tűzgödrében a láng repes,
szétvilágít a négy falra,
lányok kezdenek a dalba.
Legényeket
ide ki csaljon?
Asma énekel a legszebben.
Szőni-varrni ki tanítson?
Asma sző-varr a legszebben.
Asma szereti
mindnyáját,
Asmát szereti mindnyája,
a többitől meg nem válna,
a többi tőle meg nem válna.
Ej, Asma,
ékkő Asma, lány-pajtások kiskertjében,
mint szálszekfő, virulsz szépen.
Apád lánya,
anyád lánya,
apád-anyád oldalán
fehér menta-fű virága.
Lányuk szíve
szerint nyujtják ki a lábuk,
Lányuk kedve szerint húzzák be a lábuk,
lányuk szíve szerint virágot hímeznek,
lányuk kedve szerint vásznat szövögetnek.
Lányuk szíve
szerint hamar megy a munka,
lányuk kedve szerint térnek nyugovóra:
minden a lány szíve szerint,
minden a lány kedve szerint...
"Valakit
te megszeretnél,
apád-anyád ahhoz adna,
asszonyául elmehetnél,
minden örömödre volna."
"Két folyó
is egybeömlik,
két fenyő is összehajlik;
ott aratsz, hol nem vetetlen:
dolgos legény kérjen engem.
Egyenes törzshöz
mérő-fa nem kell,
de a gacsos törzs rossz, ha méretlen;
szíve legyen egyenes törzs,
derék legény kérjen engem.
Furulyázzon,
mint a madár,
táncoljon, mint pihe, könnyen:
jaj, az ilyet úgy szeretném,
ilyen legény kérjen engem!"
Tüzes paripa
eltépi fékét,
szél hordja szét nyerítését:
már a leány tizenhét éves,
hallják, hallják szépsége hírét.
Azsdi földjén
a legények
mind utána sündörögnek,
ha ráérnek, háromszor is,
ha dolguk van, kilencszer is.
A kisasszony
ül a házban,
mindkét karján ezüst perec,
cseng-bong a két ezüst perec,
csillog-villog a sugárban.
Hegy leánya, völgy virága
neve csendül négy égtájra,
híre tiszta ragyogása
a világot is bejárja.
IV. A lánykérés
Asma hírét
Rabubalor
szobájában is meghallja,
Asma képét Rabubalor
álmában is megpillantja.
Rabubalor,
a ház ura,
Adsinak asszonyt szerez,
és az asszony Asma lesz,
ha dörög, ha repedez.
Rabubalor és
nemzetsége
tanácskozott hevenyén
bambuszliget sürüjén:
"A lánykérő Hajzsu lesz."
"Mindenütt
csak: Asma, Asma -
te hozd izibe az én házamba,
téged szeret a Fényes-Ég-Alatti,
hálám nem fog elmaradni."
Hajzsu szinleg
szabadkozik:
"Csak gyengének kell segítő,
kapzsinak kell közvetítő.
Ki máséba avatkozott:
az emberek közt átkozott."
Rabubalor ráfelel:
"Nyelvedet kígyótól kaptad,
locska papagájtól ajkad:
ki más, aki Asmát kérje?
Ki induljon, hogyha nem te?
Asmát házamba
csalod,
aztán hálám fogadod:
arany, amennyit fogni tudsz,
gabona, amennyit vinni tudsz,
birka, amennyit terelni tudsz.
Megládd, újév
elején
bőven megfizetlek én:
kapsz sonkát és édes rizsbort,
köntöst, gatyát, páros bocskort,
két süveget, hogy fölváltva fejeden hordd.
Nem lesz ajándéknak
híja,
sok lesz a lánykérő díja;
téged kegyel a Széles-Ég-Alatti:
kár a szerencsét visszadobni."
Hajzsu nyelt
egy rocska bort:
ennyi kincs - félre gond!
A kígyó-nyelv nem botolt,
papagáj-ajk nyitva volt
és a kérő Hajzsu volt.
A vén patkány
nagy ravasz,
Hajzsu éppen ugyanaz;
a méhraj jól duruzsol,
Hajzsu jobban szónokol:
"Asma
apja-anyja,
bár ezerszer szánja,
tízezerszer bánja:
csak kezet ad rája!
Asma bátyja,
ha ügyes is,
ha erős is:
majd meglátja!"
Majom kúszik
le a hegyről
a vetést fölfalni,
sunyi Hajzsu Azsdiba tér
Asmát elragadni.
"Ha érett
a kukorica:
le kell törni.
Asma megnőtt:
most kell férjhez adni."
Asma anyja
ráfelel:
"Nincsen édesebb a méznél,
se jobb az édes szülőnél.
Étel sóját ki nem veszed,
anya lányát el nem viszed.
Velem van,
enyém a lányka,
és ha férjhez megy, másnak a lánya.
Répát kétfelé hasíthatsz,
lányomtól el nem szakítasz."
Hajzsu rögtön
ráfelel:
"A leány: virágszál,
nem lehet csak nézni.
A legény, ha jóllakik, ha éhezik: otthon marad,
de a lányt, ha dús, ha koldus: csak férjhez kell adni.
Ha este jön, harmat leszállt,
ha pitymallik, kakas kiált,
ha megnőtt a lány, eladó,
már nem rejtegetni való."
Vagy ha fiam
férjhez adja,
igás ökör a jutalma,
de örökre nem hajthatja,
elhull, s ott a szomoruság,
hogy nem tart egy életen át.
Lányt cserélnénk
tehénkére,
de a lány szomorú,
lányt cserélnénk tehénkére,
de a tehén mondja: bú.
Bambuszbotot vágj kettőbe,
de a lányért ne legyen háború."
Asma anyja
szólal:
"Hogyha lányom férjhez adom,
egy kosár rizs a jutalom,
de örökre nem falhatom,
elfogy, s ott a szomorúság,
hogy nem tart egy életen át.
Hajzsu rögtön
ráfelel:
"Asma nem az egyetlen kincs,
vagy lányos ház talán több sincs?
Van ezer, meg tízezer lány,
apját-anyját odahagyja;
ezer, meg tízezer szülő
az édest nem takargatja.
Ha Asmától
meg nem váltok,
a legénytől sajnáljátok,
talán vén-korát várjátok,
mire haja megfehérül?
Hegy tetején
a terebély
egymagában erős, kevély,
de lány mellé kell a legény,
vagy pártában megpenészül.
Ha tizenhét
éves a lány,
jönnek kérni, de nem adják,
aztán, ha húsz éves a lány,
nem kérik, hát nem adhatják."
Hallja beszédét
az anya,
elkezd gondolkodni:
"Lánygyermekét az anyának
emberhez kell adni."
Hallja beszédét
az apa,
elkezd gondolkodni:
"Lánygyermekét az apának
emberhez kell adni."
Asma anyja
ráfelel:
"Férjhez adom, hogyha kell,
adom, hogyha adni kell,
de csak jó emberhez adom,
rossz ember ne vigye el.
Ha az anyja
férhez adja,
s jó emberhez adja:
embere ül az ágy szélén
huncutul kuncogva.
Apósa ül a
tornácon
vígan hunyorogva,
anyósa ül a tőzhelynél
boldogan kacagva.
Ha az anyja
férjhez adja,
s rossz emberhez adja:
az apósa rőzsét vágni küldi,
de kést hozzá világért se adna.
Szed tüzelőt
három csomót,
s ázott egy csomagja:
rég elégett az a nedves köteg,
de a szidást mégse hagyják abba.
Ha az anyja
férjhez adja,
s rossz emberhez adja:
az anyósa füvet szedni küldi,
de kosarat világért se adna.
Szed füvet
három köténnyel,
s egyik száraz, barna:
rég megették a kecskék a száraz füvet,
de a szidást mégse hagyják abba.
Ha az anyja
férjhez adja,
s rossz emberhez adja:
após-anyós mély forráshoz vizért küldi,
s lopótököt világért se adna.
Hozott három
korsó vizet,
s egy korsónak zavaros az alja:
rég megitták azt a zavarost is,
de a szidást mégse hagyják abba.
Anyja testéből
a lánya,
anyja lelkéből a lánya.
Minek adjam nagy nyomoruságra?
Inkább legyen anyja lánya."
Hajzsu rögtön
ráfelel:
"Azsdi alsó végiben
Rabubalor háza,
arany a cserepe,
ezüst a gerendája.
A bal kapu
arany sárkány,
a jobb kapu ezüst sólyom,
tele a csűr jófélével,
a patkány is nehéz, mint az ólom.
Nyája kilenc
erdőn legel,
csordája hét erdőn delel,
ökre kilenc bércen legel,
bivalya hét bércen delel.
Ilyen csoda-házat
a világon ki találhat?
Ilyen csoda-lakba
mehet feleségül Asma!"
Teheneket őriz
ottkinn a lány,
tizenkét hegyet-völgyet bejár,
tehenei mind jóllaktak,
a gulya hazafelé ballag.
Az út szélén
hajdina levele
libeg, mint ha szárnyra kel a lipe,
virul, zöldel a handina levele,
örül a lány, itt a tavasz ideje.
A lány, mint
a hajdina levele,
libeg, mint ha szárnyra kel a lipe,
virul, dalol, forr-dobog a szive,
kacag, itt a szép szerelem ideje.
Az út szélén
kukurica levele,
közte, mint a bivalytülök, a csöve,
ragyog, pompáz a kukorica levele,
örül a lány, itt a tavasz ideje.
A lány, akár
a kukorica levele,
ragyog, mosolyog ideki és odabe,
arca kivirul, forr-bizsereg a szive,
kacag, itt van a szép szerelem ideje.
Égi felhők
meg nem feketednek,
ha nincs sötét felhő,
el nem eredhet.
Sose haragudott,
sose pörölt Asma,
Hajzsut ha nem hallja,
villáma se volna:
"Rabubalor
kertje
nem jó ember kertje:
virágokról méhek
ott nem szednek mézet.
Rabubalorék
módosak,
de szemem aranytól se vak,
inkább éljek szőkösen,
de oda nem megyek sosem.
Tiszta víz
a zavarossal
összefolyni nem akar,
bárányka a sakál haddal
barátkozni nem akar."
Hajzsu rögtön
ráfelel:
"Hegyi erdőben a szarvas
örül, ha patakra lel,
égen röpülő madár
leszáll, ha csalitra lel.
Hogyha módos
úrhoz nem mégy,
tán nincstelen koldushoz mégy?
De a szegény viskó rozzant,
mindhalálig fagyoskodhatsz.
Hogyha szegény
emberhez mégy,
van reggelid, nincs vacsorád,
van vacsorád, nincs reggelig,
éhezhetsz egy életen át."
Ékkő Asma
emelt fejjel így felel:
"Százéves fák a hegyen
állnak szál-egyenesen,
nem hajthatsz le teregélyt,
se a szegények szívét.
Szegény baját
szegény tudja,
szegény szavát szegény hallja,
együtt, egymásnak örülnek,
inkább éhet-fázást tőrnek.
Sötét felhő
záport hullat,
embert leterít a dúvad,
csak rossz ember tehet rosszat,
gonosz ember szól gonoszat."
Hajzsu szól:
"Vigyázz, mert Rabubalor
hegyi görgeteg: erdőt lesodor.
Téged akar Rabubalor,
jőjj magadtól, vagy elrabol."
"Adsihoz?
Nem!
Nem és kilencvenkilencszer is nem!
Szerezzen meg, hogyha sír!
Raboljon el, hogyha bír!"
V. A lányrablás
Hej, kilencvenkilenc
korsó bor,
kilencvenkilenc-féle pecsenye,
hej, a kérő százhúsz vőfély-cimborája,
százhúsz tehene!
Ember, ló gomolyog,
sárga por kavarog:
szégyentelen Rabubalor
útnak indul, asszonyt rabol.
Nem vár vendéget
a gazda,
megérkezik Rabubalor,
nem készít bort a menyasszony,
eszik-iszik Rabubalor.
Borgőzös, zsíros
szájjal
a vőfély rikácsol:
"Vendég jött, hajts fejet,
adj kezet, ígéretet,
Asma, te hamis,
velünk jössz, akárhogy is!"
Ha forgószél
tör a házra,
bambuszgyékény ki nem állja;
ha lezuhan a kőszikla,
fő-kalyiba el nem bírja;
ékkő Asmát
idegenek elvonszolják.
"Anyád
édes lánya,
ékkő Asma!
Tizenharmadikán kicsi a hold fénye,
tizenötödikén megnő a hold fénye,
fogy kicsinyre, telik nagyra:
mikor leszünk együtt újra?"
Ékkő Asma könnyét
elfojtja, anyját nyugtatja:
"Zöld fenyőt a hó lenyomja,
de öröke meg nem fojtja,
a hó elolvad, a nap süt újra;
zöld fenyőt a jég lenyomja,
de örökre meg nem fojtja,
a jég elolvad, a nap süt újra.
Nagy Rabubalor
hatalma,
de szívemen nincs hatalma.
Édesapám!
Édesanyám!
Hívjátok már Aháj bátyám,
rab hugát mentse meg;
ha ő utánam ered,
jól tudom: hazamegyek!"
VI. Bánat
Azsdi-völgynek
felső ágán
sehol a szép lány, ékkő Asma,
akár fű-fa nem rügyezne,
hajdina többé ki sem nyitna.
A jáde-madár
örül, mint régen,
a fehér felhő röpül, mint régen,
de nincs Asma,
nem látja már anyja-apja.
Hej, az apja!
Könny-kutak nem apadnak,
búsabb, véznább ma, mint tegnap,
soványodik napról-napra.
Hej, apja-anyja!
Hajuk hullik csomó-számra,
ma is kevesebb, mint tegnap,
fakóbb, őszebb napról-napra.
"Rá-emlékszem,
hogyha iszom,
sivatag bánat rá-gondolnom.
Rá-emlékszem, ha dolgozom,
szikla bánat rá-gondolnom.
Házunkban sétálgatott,
kertünkben játszogatott,
asztalnál a fű-párnán
üldögélt, mintha látnám.
Nézek a fű-párnára
itt van a fű-párnácska,
de nincs itt az a lányka,
jaj, én szívem árvasága!
Égbolt jáde-madara,
vígy üzenetet:
Aháj rögtön hazajöjjön,
rab hugát mentse meg!"
A jáde-madár
örül, mint régen,
a fehér felhő röpül, mint régen,
de nincs Asma,
lány-pajtása egy se látja.
Asmára gondolnak
nyájat hajtva,
szomoruságnak se vége se hossza.
Asmára gondolnak virágot hímezve,
szomorúságnak se vége se hossza.
Álldogál a
hűs árnyu nagy fa,
csak már Asma nem ül alatta,
ragyog a tűz a fonóba,
csak már Asma nem dalol azóta.
Mint ha köröm
tép a húsba,
nagy a kislányok haragja,
ami együtt volt, most szétszaggatva,
átkuk száll a gonoszokra.
Megsérült szív
könnyeit
a csillagok se nézhetik;
száll a harag és bánat hangja,
a holdvilág se hallgathatja.
"Harmadik
hónapban hajdinát vetünk,
a negyedikben korai rizst,
hetedik hónapban hajdinát aratunk,
a nyolcadikban korai rizst;
jut idő érni a hajdinának,
szárba szökken a korai rizs:
de megjöhet-e, hazatérhet-e,
akit elraboltak, valaha is?
Égbolt jáde-madara,
vígy üzenetet:
Aháj rögtön hazajöjjön,
rab hugát mentse meg!"
A jáde-madár
örül, mint régen,
a fehér felhő röpül, mint régen,
de nincs Asma,
a törzs véne egy se látja.
Emlegetik őt
az öregek,
sóhajtoznak, átkuk sistereg:
"Rettenetes Rabubalor
virágszirmot sárba sodor.
Farkas szíve,
Rabubalor-szív,
nem lehet az övé Asma,
tigris-tanya, Rabubalor-ház,
nem élhet ott sose Asma.
Égbolt jáde-madara,
vígy üzenetet:
Aháj rögtön hazajöjjön,
rab hugát mentse meg!"
VII. Aháj bátya hazatér
Aháj bátya
nyájat terel messzi-messzi,
hét hónapig nyájat terel,
nem akar még hazamenni.
Arra jár, hol
ember nem járt,
szem-nem-látta mezőt talált,
tizenkét nagy hegyet megjárt,
végtére nagy vízparton állt.
Mi társa a
kősziklának?
Gesztenyefa.
Mi kíséri a jó Ahájt?
A furulya.
Furulyának
három bütyke,
hét lyuk nyílik rajta,
egyike a szájra illik,
többi az ujjakra.
Végigjátssza
az öt hangot,
de lelkének nem elég.
"Kedveseim,
meglátlak-e még?"
Aháj bátya
furcsa álma:
Udvarukon víz sziszeg,
kenderkígyó tekereg.
Aháj bátya
szörnyű álma ...
Fölpattan a paripára,
hazavágtat három nap és három éjjel.
Kérdi anyját:
"Kicsi házunk szérüjében
boros korsók szerteszéjjel -
Vendégül kit hívtatok?
mi okból mulattatok?
Kicsi házunk
udvarát
csontok lepik, marcangolják a kutyák -
Vendégül kit hívtatok?
mi okból mulattatok?
A csűrben a
hajdina-szalma
legázolva, széttaposva -
Milyen kár, hogy széttaposva!
ki taposta? mért taposta?"
Sírva felel
néki
jó szülőanyja:
"Jaj, édes fiam,
a Rabubalor-ház
Asmát elrabolta!"
"Mikor
volt, hogy elrabolta?"
"Három éje, három napja."
"Elérem még paripán?"
"Eléred még paripán."
"Sárga
kancám itthon-e?"
"Itthon."
"Íjam, nyilam itthon-e?"
"Itthon."
Aháj jöttére
mindenki mozdult,
jötte hírére
a törzs felbolydult.
"Virág
föld nélkül nem élhet,
tűzgödörben lány nem élhet,
röpülj, mentsd meg szép hugád,
nyergeld sárga paripád!"
Íját, nyilát
vetve vállra,
csengőt aggat jó lovára,
pattan sárga paripára,
száguld huga nyomdokába.
VIII. Cseng a ló csengője, zeng a jáde-madár
Zivatar forog
a hegyi erdőn,
az eget fekete felhő-nép járja.
Falka szolga cipeli Asmát
Rabubalor birtokára.
Nagyobb a többinél
az egyik szikla,
Hajzsu hetvenkedve mondja:
"Szemben az a fogas szikla
Rabubalor-ősök sírja."
Asma rögtön
ráfelel:
"Mi lesz mostan, nem tudom,
de ami elmúlt, jól tudom:
rablott kincset rajt az a szikla,
hazug nyelved hiába tagadja."
Magasak a bércek,
mélyek az erdők,
Hajzsu hetvenkedve mondja:
"Szemben az a tó kristálytiszta,
Rabubalor aranyát mossa."
Asma rögtön
ráfelel:
"Mi lesz mostan, nem tudom,
de ami elmúlt, jól tudom:
véres kezet öblít az a szennyes tócsa,
hazug nyelved hiába tagadja."
Jutnak oromra,
mély szakadékba,
Hajzsu hetvenkedve mondja:
"Szemközt erdő mély sötétje,
a család gyümölcsös kertje."
Asma rögtön
ráfelel:
"Mi lesz mostan, nem tudom,
de ami elmúlt, jól tudom:
tigrist, párducot neveltek abba,
hazug nyelved hiába tagadja."
Ki tudja, hány
ösvényt jártak,
ki tudja, hány hegyre hágtak,
ijesztő, dermesztő tájra értek:
környéke Rabubalor-háznak.
Ez a környék
csupa átok,
mégis nyílnak rajta virágok,
de virágon méh nem rajzik,
fakad bő méz, de nem győjtik.
Ez a környék
csupa átok,
mégis erdők és irtások,
ott kullognak toportyánok,
emberfaló leopárdok.
Éhes farkas
a bárányt látja,
nyelvén lecsordul a nyála;
Adsinak, hogy Asmát látja,
kidülled majom-pofája.
Nyájaskodna
a leánnyal,
aranyat-ezüstöt hoz garmadával,
akla tele, csőrje tele,
mutogatja, henceg vele.
Az arany ragyoghat,
az ezüst villoghat,
a lány nem fakad mosolyra,
még csak rá se pillant.
"Ékkő
Asma!
Mért nem dalolva lépsz házamba?
Teli az akol, teli a kamra,
mért fordul a kedved rosszra?"
"Háznyi
gabonátok,
hegynyi marhátok,
arany, akkora, mint a lópata:
mit ér, ha ráhullt az átok?
Hogy kit szeretek,
ne kérdezze senki,
hogy kihez mennék,
ne faggasson senki."
Jáde-madár
kiált az égen,
nap lángol a menny-középen.
Aháj arcán hő gyöngy árad,
lova vágtat, lova vágtat.
Hegycsúcs után
hegyvonulat,
két napi út egy nap alatt,
a hágókon csak átrugtat,
szakadékon csak átugrat.
Háromházas
faluba ér,
trágyaszedő vénnel beszél:
"Trágyaszedő öregapám,
Asma hugomat láttad talán?"
"Asma
hugodat én nem láttam,
lakodalmi menetet láttam,
selyembe-bársonyba öltöztek,
mint napsütött, nehéz felleg."
"Régen
elvonultak-e?"
"Két napja, két éjjele."
"Elérem még paripán?
"Eléred még paripán."
Aháj ottan lóra pattan,
ostor csattan,
paripáját ostorozza:
"Messze vagy még, hugom, Asma?"
Jáde-madár
elszállt az égen,
a nap beborult a menny-középen.
Rabubalor háza sötét,
jótét lélek ott be se lép.
Adsi ordít
farkas-hangon:
"Te makacs lány, vigyázz, ha mondom,
most ha kezet nem nyujtasz nekem,
apád-anyád elkergetem."
Ékkő Asma békésen
ott áll,
egyenesen, mint bambusz-szál,
szeme szépen csillog-villog,
az ijesztés rajta nem fog.
"Pénzed
engem meg nem szédít,
farkas-hangod meg nem rémít,
nem a tietek Azsdi tája,
mi vagyunk a három ház gazdája."
Rabubalor,
e szót hallva,
fölfúvódik, mint zöld béka,
ottan a lányt leteperi,
korbács-szíjjal üti-veri.
"Rabubalor-házba
léptél,
Rabubalor lánya lettél.
Ha nem értesz tisztességet,
fekete pince tanít téged.
Ha nem akarsz
égig szállni,
jobb lesz neked földbe hullni,
szerencsédet nem becsülni,
nyomoruságot tanulni."
Ékkő Asma
mégis rögtön ráfelel:
"Adsi nékem mégse kell,
sehogyse kell, sose kell."
Mint fenekébe
dugott paprikától,
akkorát ugrik Rabubalor;
fekete pincébe, a napot se lássa,
a szani törzs szépét mélybe zárja.
Jáde-madár
kiált az égen,
nap lángol a menny-középen.
Aháj arcán hő gyöngy árad,
lova vágtat, lova vágtat.
Egy-szuszra
átugrat két hegyormot,
két-szuszra átugra öt hegyormot,
ló-nyerítés a bércet rázza,
szinte repül a ló négy patája.
Kétfedeles
tanyára ér,
pásztor-anyókával beszél:
"Legeltető öreganyám,
Asma hugomat láttad talán?"
"Asma
hugodat én nem láttam,
lakodalmi menetet láttam,
selyembe-bársonyba öltöztek,
mint napsütött, nehéz felleg."
"Régen
elhaladtak-e?"
"Egy napja, egy éjjele."
"Elérem még paripán?"
"Eléred még paripán."
Aháj ottan
lóra pattan,
ostor csattan,
paripáját ostorozza:
"Messze vagy még, hugom, Asma?"
Jáde-madár
elszállt az égen,
a nap beborult a menny-középen.
Rabubalor háza sötét,
Asma verme kettős sötét.
"Ó, ez
a mély szikla-verem
nappal is éjszakát terem,
ó, ezek a nyirkos kövek
a jégnél is hidegebbek.
Vihar, nem
hallom süvítésed,
madár, nem látom röpülésed,
nap, nem érzem áldó tüzed,
hold, nem sejtem hideg fényed.
Ki kiált a
falon kívül?
Bár két szülém kiáltana,
de hiába fülelek,
csak a tücsök hangja.
Mi dobog a
falon kívül?
Lány-társaim tánca?
de hiába figyele,
csak a szívem dobogása.
Mi villog a
falon kívül?
Sárkány-lovunk száguldása?
de hiába tekintgetek,
csak egy bogár szárnya."
A pince-fal
rideg szikla,
de a lányt meg nem riasztja.
A verem fagya jégkalitka,
de ő a jeget is megolvasztja.
Jade-madár
kiált az égen,
nap lángol a menny-középen.
Aháj arcán hő gyöngy árad,
lova vágtat, lova vágtat.
Két napi utat
egy nap alatt fut,
öt napi utat két nap alatt fut,
erdők mögéje suhannak,
hegyek mögéje rohannak.
Egy fedeles
szállásra ér,
ki juhászbojtárral beszél:
"Birkát hajtó kedves komám,
Asma hugomat láttad talán?"
"Asma
hugodat én nem láttam,
lakodalmi menetet láttam,
selyembe-bársonyba öltöztek,
mint napsütött, nehéz felleg."
"Régen
továbbmentek-e?"
"Fél nap, nem több ideje."
"Elérem még paripán?"
"Eléred még paripán."
Hol senki se
járt, Aháj ott is járt,
sürüségen át, szakadékon át.
Zeng a jade-madár, cseng a ló csengője,
így ér Rabubalor-nemzetség földjére.
Háromszor nagyot
kiáltott:
"Asma!
Asma!
Asma!"
Bátyja hangját
megismrte,
pincében is meghallotta.
Éj változik
ragyogásra,
enged a dermedt test fázása.
A lány belefúj sípjába,
felel bátyja hívására.
Mint ha reped
a föld háta,
mint ha villám vág cikázva,
Aháj kiáltó szavára
remegett Rabubalor háza.
IX. Versengés
Bezárta ekkor
a nagy vaskaput Adsi,
nem akarja Ahájt a házba fogadni.
"Kölesből
lesz finom étel,
mérkőzzünk finom beszéddel.
Durva kölesből fehér étel,
mérkőzzünk fehér beszéddel."
"Ha dallal
legyőzöl,
a pitvarba jer be;
ha dallal legyőzlek,
elkotródhatsz messze.
Tizenkét nagy
utat tudok,
kis ösvényt is tizenhármat.
Nagy uton járj, hogyha tetszik,
ösvényen, ha úgy kívánod."
"Leverlek
dalommal,
én hozom az igazságot,
a te dolgod igaztalan,
kapud soká be nem zárod."
Fal tetején
ül az egyik,
fa tövén kinn ül a másik,
összevissza kérdez egyik,
bizton felelget a másik.
"Mondd:
a tavasz madara,
melyik a tavasz-madár?"
"Kakuk
a tavasz-madár,
egytlen dalára
fű kizsendül,
tavasz kel a tájra."
"Mondd:
a nyár madara,
mi a nyárhozó madár?"
"Pacsirta
a nyár-madár,
egyetlen dalára
lótusz nyílik,
nyár ragyog a tájra."
"Mondd:
az ősz-madár,
egyetlen dalára
dér fehérül,
ősz borul a tájra."
"Mondd:
a tél madara,
mi a télhozó madár?"
"Vadlúd
a tél-madár,
egyetlen dalára
hó lezúdul,
tél dermed a tájra."
Így dalolnak
éjjel-nappal,
Adsi dagadt vörös nyakkal,
az énektől reng a véknya,
vartyog, mint varangyos béka.
Így dalolnak
nappal-éjjel,
Aháj versenyt zeng a széllel,
szemén-száján mosoly ível,
hangja mint ha tücsök cirpel.
Adsi már elhallgat
nyögve,
Aháj akkor kérdi egyre:
"A beléndek ágbogát
ki formálta?
Kecske, birka ganaját
ki csinálta?"
Adsi már nem
énekel,
Adsi már nem is felel,
a kaput kinyitni kell,
Ahájt tessékelni kell.
Aháj sétálgat a lakban,
Asmát hívja nyomban:
"Ékkő Asma,
hol vagy? felelj-felelj gyorsan!"
Rabubalor mordul:
"Szekercéket élesítsünk,
favágással megmérkőzzünk,
Asma sorsa felől döntsünk.
Tizenkét nagy
utat tudok,
kis ösvényt is tizenhármat.
Nagy uton járj, hogyha tetszik,
ösvényen, ha úgy kívánod."
"Le is
győzlek favágással,
én hozom az igazságot,
a te dolgod igaztalan,
pincéd soká be nem zárod."
Rabubalor,
apa és fia,
négykézre vág kis darabot,
Aháj pedig egymagában,
egy baltával három nagyot.
Rabubalor nem
vág tovább,
elméjében furfang támad:
"Ki mit vágott, ojtsa vissza,
ma nincs napja favágásnak."
Aháj gondolja
magában:
"Vághatok is, ojthatok is,
hadd hallom, még mit eszel ki
koponyátok, az a hamis?"
Rabubalor,
apa és fia,
húznak-vonnak kis darabot,
Aháj pedig egymagában,
egyszerre a három nagyot.
Rabubalor abbahagyja,
elméjében új csel támad:
"Melyikünk vet rizst gyorsabban?
Ma nincs napja fa-ojtásnak."
Aháj gondolja
magában:
"Ojthatok is, vethetek is,
hadd hallom, még mit eszel ki
koponyátok, az a hamis?"
Rabubalor,
apa és fia,
ketten vetnek kis barázdát,
Aháj pedig egymagában,
egyvégtében három pásztát.
Rabubalor nem
vet, megáll,
elméjében más csel ébred:
"Ki mit vetett, győjtse össze,
ma nincs napja magvetésnek."
Aháj gondolja
magában:
"Vethetek is, gyűjthetek is,
hadd hallom, még mit eszel ki
koponyátok, az a hamis?"
Rabubalor,
apa és fia,
ketten szedik kis barázdán,
Aháj pedig egymagában,
egyvégtében három pásztán.
Rabubalor előlépett,
vigyorogva megkérdezte:
"Kluzsmi fia, hogy tettél szert
három szemmel kevesebbre?"
"Hegytetőn
a zöld fenyőfa
zivartartól nem ijed meg,
én is nyomára találok
az elveszett rizs-szemeknek."
Már sötét volt
az ég,
pacsirta se dalolt,
sakál-falka se csaholt,
csak Aháj kóborolt.
Fönn a pír
kiviláglott
az ég ivén:
ezüst ekével szántott
egy messzi vén.
"Ezüst-ekés
nagyapó,
mond meg mostan:
Három eltűnt rizs-szemem
hol kutassam?"
Fönn a szántó
öreg nyájas, kegyes, szives:
"Elveszett kapát répaföldön keress,
elveszett tehenet a hegytetőn keress,
elveszett-rizs-szemet a fatetőn keress.
Hegy tetején
hármat kiálts,
hegy aljában hármat kiálts,
hegy derekán magas fa áll,
rajt ül három gerlemadár.
Két szélsőnek
feje napkeletre fordul,
középsőnek feje napnyugatra fordul,
ne bántsd a két szélsőt, lődd le a középsőt,
három rizs-szemedet a begyében megtalálod."
Fa alá fut
Aháj,
nyila célba talál.
Földre hull a gerle,
Három rizs-szem benne.
X. A testvérek találkozása
A három szem
rizzsel
siet Aháj vissza, Rabubalor-házba.
Maga elé üdvözletül
három nyílvesszőt lő a ház kapujába.
Három nyílvessző
fúródik a fába,
kapuba, bálványba, udvar-korlátba.
Jó lélek könnyen kiránthatja,
rossz lélek meg se mozdíthatja.
Három nyílvessző
fúródott a fába,
remeg Rabubalor háza,
retteg a gonoszok háza,
gondolnak Aháj bosszújára.
Az egész háznép
a nyílvesszőket húzza,
de mintha gyökeret vertek volna.
Öt bivaly-ökröt beléjük fognak,
nem lazulnak, nem mozdulnak.
Így húzzák,
úgy vonják, amúgy rántják:
mindhiába.
Kinyitják a fekete pincét,
könyörögve pislognak a lányra.
"Asma!
Ékkő Asma!
Kérd bátyádat: szedje ki a nyilakat!
Én megadom magamat,
ellenetek kelnünk többé nem szabad."
Tudja a hegy
lánya, érte jött a bátyja,
morzsányit sincs megriadva:
"Ha erőtök futja ennyi rosszra,
erőtök fussa nyíl-kihúzására."
Rabubalor ráfelel:
"Ej, ékkő Asma,
nyilatok csak rátok hallgat, nektek enged,
te vond ki a nyílvesszőket,
aztán mehetsz, nem rablunk el soha többet!"
"Bátyja
nyílvesszőjét
huga kivonhatja,
de nem kedvetekért,
csak mehessek útra."
Kezét Asma
kinyujtotta,
a három vesszőt sorra kivonta,
öt bivalynál erősebb volta szép Asma szirom-ujja.
XI. Tigriskaland
Sok furfangot
kieszeltek,
végül semmire se mentek,
szavuk szedték-váltogatták,
ékkő Asmát be nem csapták.
Zubog-fortyog
Rabubalor,
Aháj ellen haragja forr.
Nem zümmög a darázs, ha szúr,
Gonosz tervet sző a nagyúr.
Szólal, édes
mosoly ajkán:
"Kedves öcsém, elfáradtál,
vetett ágyban rég aludtál,
elmehettek holnap aztán."
De a család
éji tanácskozását
a lány hallotta,
az okos Asma
sípjába fújta:
"Hallod, Aháj bátya,
tudod-e, vagy sem?
Le nem gyűrtek a versenyben,
hét tigris leskel a közelben."
Aháj furulyába
fúj,
furulyaszóval így felel:
"Ne félj, hugom,
íjam-nyilam fekszik velem."
Éjfélkor vén
tigris üvölt,
repül a hegy, mozdul a föld.
Torkuk, mint a katlan, tárva,
leng sörényük, mint a pálma.
A hegyi nép
mind tigrisvadász,
Aháj bátrabb, ügyesebb, mint száz,
bizony nem egy farkast, tigrist elejtett,
több mint kilencszázkilencvenkilencet.
Három tigris
rohan a vendég-kamrára,
Aháj az ajtót kitárja,
három nyílvesszője süvít,
három tigrist földre terít.
Nézd a bátor
Ahájt:
tigris-tetemekre hág,
a legnagyobb tigris bőrét lenyúzza,
aztán ráteríti újra.
Mellé-hever,
egyre mozgat
lábujjával tigrisfarkat.
Virraszt, tréfáját latolgatva.
A tigris, mintha csak aludna.
Rabubalor,
apa és fia,
percig se háltak, hajnalt vártak.
Reggel kiáltanak Ahájnak:
"Gyere mosakodni, szép dalia!"
Kiáltanak egyszer,
nem felel senki.
Kiáltanak kétszer,
nem moccan semmi.
Kiáltanak harmadszor
is,
csönd felel századszor is,
de a kamra előtt hasalva
farkát a vén tigris mozgatja.
A tigrisnek
örvendeznek:
"Mikor az embert már fölfalta,
farkát mindig így mozgatja."
Szavukat be
se fejezhetik,
hatalmas hang felel nekik,
három tigris gurul eléjük,
Aháj élve emelkedik:
"Tigriseitek
elprédáltátok,
az éjet át nem aludtátok,
kora-hajnalban nem ezt vártátok:
nekem mindezt megbocsássátok."
Adsi arca vált
fehérre,
Rabubalor feketére,
Adsi álldogál remegve,
Rabubalor dideregve.
"Ládd,
mennyire megfeledkeztünk,
a veszélyre se figyelmeztettünk,
most a bőröket lefejtsük,
tigrishússal megvendéglünk."
Aháj kérdi:
"Ti nyúzzátok a testesebbet,
vagy inkább a két kisebbet?"
"Neked szánjuk a testesebbet,
mi nyúzzuk a két kisebbet."
Rabubalor,
apa és fia,
nekifeszülnek újra meg újra,
de az ebéd idejére
még a fele sincs lenyúzva.
Aháj a tigris
farkát fogja,
csak megrántja
jobbra-balra
és a tigris már lenyúzva.
"A vén
tigris sok-szőrszálú,
gonoszságtok mégtöbb szálú,
hát veletek nem eszem,
Asmát tüstént elviszem."
Rabubalor,
apa és fia,
reszket a két haramia,
útnak indul Aháj és huga,
útjukat ki gátolhatja?
XII. A visszhang
Nem alhat Rabubalor,
fondorkodik, bajt kohol.
Már messze jár Aháj és huga,
útjukat mi gátolhatja?
Tizenkét hegy
hasadéka,
arra megy bátyjával Asma.
Tizenkét szirt szakadéka,
ott folyik egy patakocska.
Patak mentén
kék medence
a hegy vizét gyűjti össze,
négy oldalán szikla-gát
védi a bő aratást.
Rabubalor és
pereputtya
a tó vizét lefolyatja,
áradatként lezúdítja,
hogy ama kettőt szétválassza.
Cseng a ló
csengője, zeng a jáde-madár,
a két testvérre vár az otthoni határ,
elindultak az idegen lakból,
apjuk, anyjuk ne aggódjék otthon.
Fenyőfán nem
ülnek méhek,
fenyő-aljba zümmögve térnek.
Messze járnak az idegen laktól,
apjuk, anyjuk felvidulhat otthon.
Bátyja fújja
furulyáját,
huga fújja sípocskáját,
bátyjának a huga örül,
hugának a bátyja örül.
Tizenkét hegy
hasadéka,
ott folyik egy patakocska.
De hirtelen megáradva
dörög folyammá dagadva.
Nekivág, vezetné
bátyja,
nem jut át a hugocskája.
Követi, vezetné bátyja,
nem jut át a hugocskája.
Aháj kézen
fogja Asmát,
Asma kézen fogja bátyját,
nekimennek a veszélynek,
áradatban dülöngélnek.
Érzi a bátya
és a hugocska,
hogy megnőtt a patakocska,
milyen mély lett a sekélye,
tán csak átvergődnek éve.
Az ár fölcsap,
örvény kel forogva,
ékkő Asmát
a mélybe ragadja.
Hangját maga
mögött hagyta,
örvény fölött lebben:
"Aháj bátya,
ments meg engem!"
Tizenkét sziklán
él egy sellő-lány,
lenge Szkadulma,
levegő-halvány.
Testben élt
hajdan,
mindenki szerette,
csak ipa-napa
kínozta-gyötörte.
A vén sziklákat
az ég faragta,
négy oldaluk, négy peremük;
ide menekült, ormukat lakja,
éjjel-nappal megfér velük.
Ha rákiáltanak,
ugyanazt kiáltja, vissza-kiabálja -
testtelen Szkadulma
a hegy felelgető lánya.
Elmerül Asma
sikoltva, kiáltva -
megszánja és megsegíti
a hegy felelgető lánya.
Jó lélek vigyáz
a jóra,
ki ne hulljon a verébfióka -
süllyed a lány a forgóba,
de a sellő karolja, óvja.
A hegy felelgető
lánya
zúdul az örvénybe,
szétszeli az áradatot,
társát viszi égbe.
Rózsa-felhő
a mennybolton,
piros fáklyák égnek,
rózsa-felhőn ül a két lány,
akár a testvérek.
Száll a két
lány égi palotába,
súgnak-búgnak nagy magasban,
tizenkét ormon kipattan
a szeretet lótusz-virága.
Árva Aháj bátya
kutat habba, hinárba,
merül tajték-koszorúba,
hugát már nem találja.
Átszeli a forgatagot,
legyőzi az áradatot,
huga nevét kiáltozza:
"Asma! Asma! Asma!"
Áll tizenkét
üres szikla,
emberi hang felel vissza,
sokszorosan kiáltozza
"Asma! Asma! Asma!"
Rózsa-felhőt
lát magasban,
minden szála piros-sága,
tizenkét sziklán alatta
együtt áll két sellő-lányka.
Ékkő Asma
fülfüggője csillog,
ezüst karperece villog,
arca mosolyog,
szeme két csillag,
"Aháj
bátya! Hallasz engem?
E vén sziklákat az ég faragta,
négy oldaluk, négy peremük,
hugod ezentúl ormukat lakja.
Hallasz engem,
Aháj bátya?
Nem térhetünk közös házba.
Akárhogy is: tekintetünk
ugyanazt a földet látja.
Aháj bátya,
ha támad éhed,
aranysárga kukoricás tálból
kínálj engem is,
felelek néked.
Mondd apámnak-anyámnak,
hogy akármerre járnak,
ha menny ragyog, ha záporoz,
ha legeltetnek, vagy ha boronálnak,
vizet hordanak, vagy ételt főznek,
virágot hímeznek, vag kendert szőnek:
jöjjenek, hívjanak,
felelek nékik.
Mondd lány-pajtásaimnak,
hogy ha játszani mennek
sárkánycsónak ünnepén,
vagy tavasz-idő közepén,
furulyájuk fújják,
dorombjuk dongatják:
jöjjenek, hívjanak,
felelek nékik."
Azóta Asma
leng,
mint lég-lepel,
ahogy szólítod,
ugyanúgy felel.
Naponta délben
Aháj a kukoricás tállal
a hegyeket kínálja szépen:
"Asma! Asma!"
A hegyek felől,
hogy a lány lakik,
a hang visszadől:
"Asma! Asma!"
Apó és anyó,
bármerre járnak,
a hideg hegyeknek kiabálnak:
"Apja-anyja lánya!
Asma, édes lányka!"
Lány-pajtások
játszadozva
keresik, hol bújik Asma,
sípot fújnak-fújdogálnak,
a sziklákra kiabálnak.
Dal zendül,
vissza-zendül,
egy síp, ezer síp éneke csendül,
levegő-lány labdázik a hanggal,
búg az erdő gerle-kacajjal.
Ékkő Asma!
ő a szani nép virága,
minden öregnek édes lánya,
minden lánynak játszótársa.
Cseng a fülben
mindörökkön,
mindörökké az ő hangja,
él a szívben mindörökkön,
mindörökké az alakja.
***
