Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kacb
Ibn Zuhair
VERSE
(megh. 644)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
A
köntös kaszidája
Elment
Szuád, s szívem ma szerelemtől ittas:
téphetetlen bilincs köt őhozzá örökre...
A válás reggelén, midőn elémbe toppant,
hangja dalolt, s szemét, a barnát, lesütötte,
ha mosolygott, foga zománca hogy fehérlett!
Tán nektárral kevert patakvízzel súrolta,
mely völgyben csörgedez, hideg és tiszta, mintha
kavicsos medriben a szellő szűrte volna,
s az űzte volna el minden kis buborékát,
telítvén reggeli felhők havas ködével...
Ó, anyaszülte nő! Bárcsak őszinte volna!
De vérét fájdalom keverte, lám, epével.
Keserű szenvedés, s kín tette őt hazuggá,
hogy nem maradhatott hű addig-volt-magához.
Mintha ruháiba bujkálna tán a démon,
úgy tartja meg Szuád ígéretét s szavát most,
ahogy most a vizet a szita tartaná meg.
Urkub, e nagy hazug szava volt példaképe,
kinek ígérete merőben áltatás csak.
"Szívemért hű szívet adok, szívem, cserébe,
tőled ajándokot nem kérek s nem remélek."
Szuád, amit ígért s ajánlott: ámítás volt,
s az álmok, óhajok, lám tévútra vezetnek.
Estére már Szuád olyan vidékre tévedt,
melyet csak jó lovak s erős tevék ha bírnak.
- Hallom fenyegetett Alláh küldötte, ámde
Alláh küldöttinél mindig kész a bocsánat,
vezessen az, ki a Korán kincsét hozá le,
mely minden bíztatás s tanítás foglalatja.
Árulkodók szava miatt ne szidj te engem,
nem vétkeztem, akármit is fognának énrám.
S most már olyan helyen állok, szívem, amelyen
ha állna elefánt, és hallaná mit én itt,
a testit áhítat remegtetné bizonnyal,
nem tudván, hogy az Úr küldöttitől az áldás...
a pusztaság felé tovább ügettem onnan,
köpenyegem az éj, páncélom a sötétség.
Hogy jobbomat az ég intő Ura kezébe
helyezzem, akinek szava erős parancsszó,
ím félelem fog el, járulván így elébe.
Mert érzem, felelős vagyok a törzsemért is
az oroszlán előtt, kinek Attár bozótja
a rejteke, ahol sűrű bozót takarja.
Korán kel, s ordító két kölyke közt elosztja
az emberek húsát, szaggatva faldokolva.
Ha ellenére ront, elbánik véle gyorsan,
bénultan hagyva ott vérében a fövényen.
Előle fut a völgy vadszamara bomoltan,
és nincs emberfia, ki áthaladna útján,
s a felfuvalkodott, úgy hagyja a fogát itt,
vérmocskos inggel és köpenye-szaggatottan.
A Próféta nekünk nagy-fényesen világít,
éles kardja az Úr hüvelyéből repült ki.
Egy Koreis-törzsbeli társaihoz imígy szólt
Mekka völgyén, midőn áttértek: "Bolygjatok csak!"
És elindultak ők. Nem pajzstalan pulyák, hol
harcolni kell, s nem is fegyvertelen csavargók.
Mint a szürke tevék, csapdosva védekeznek,
s a lomha feketék útjukban meglapulnak.
Sasorrú hősök ők, ruhájuk harcban edzett,
Dávidnak szövete, nem fogja nyíl, se dárda,
páncélja hurkait oly tündöklőn sodorták,
mintha az iszalag gyűrűs indája volna.
Nem kárörvendezők, ha dárdáik leszúrják
ellenfelük: de nem is csüggedők, ha őket
éri csapád-döfés: mellükről visszapattan.
Meg nem szaladnak a halálnak katlanából.
Állják a harcot, ott, bízó, erős csapatban.
