Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Haszan Kámil Asz-Szajrafi
VERSEI

(Élő egyiptomi)
Varságh János fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Egy lombtalan téli fához

Leveletlen, dísztelen fa
sorsunk, képünk mily egyenlő,
ó de rád még új tavasz vár -
az enyém már vissza nem jő.
Tél esője táplál téged,
engem csak a könnyem áztat,
de ez bármily bőven omlik,
új tavaszt rám nem ruházhat.

Leveletlen, dísztelen fa
külső képünk mily egyenlő!
Kiterjesztett ágainkat
letarolta őszi szellő.
Ó de míg te újra éledsz,
mert gyökered védi árnyék,
engem nem véd senki, semmi,
új tavaszt hát hogy is várnék.

Leveletlen, dísztelen fa
sorsunk, képünk mily hasonló!
Társtalan, bús magányunkban,
csönd ölelget, és ez oly jó.
De míg olykor víg madárraj
zengve zajlik körülötted,
az én dalos tavaszom már
vissza nem jő soha többet.

Leveletlen, dísztelen fa,
nálam százszor boldogabb vagy.
Gazdag múltad visszatér még,
új mámorok elragadnak!
Gondolj rám, ha lombjaid, mint
hű szerelmes, visszajönnek
nékem nincs más vigaszom, csak
bőven ontott tiszta könnyek.


A patak

Szépség pompázik partjain,
mint szép leány ajkán a dal.
Az élet kertjéből fakad,
s a szenvedély ormára hág.

Hallgattam, mint imádkozó
dicsőséges szentély előtt,
imádva Isten fénykörét,
felejtve mának gondjait.

Elvesztem benne, mint dalom
eloszlik légben páraként.
Úgy olvadtam el partjain,
mint lehetetlen vágyaim.

Hullámuk lágyan egybefolyt,
játszott velük a gyenge szél,
suttogtak örök dallamot,
hallgatta távol sziklafal.

De jött egy baljós őszi éj,
orkán üvöltött vészesen,
megremegett a kis patak,
s mint kiömlő vér folyt tova.


A bolyongó

Sötét éjjel gyújts ragyogó csillagokat én felettem,
elég volt a nappalból már, eltévedt bolyongó lettem.
Vad világban járok, melynek hullámai összecsapnak,
jaj, hogy szálljak szembe vélük, tetején pár deszkalapnak?
Mert hajómat szélvész tépte, összezúzta darabokra,
leng a lelkem néhány úszó vitorlába kapaszkodva.
Part felé hajt már a hullám, és a part megmenti lelkem,
de csak addig, míg itt újra el nem merül bűnben, szennyben.
Az élet rút posványától menekszem, mert megutáltam,
egyformán csak fájdalom van születésben és halálban.
Sötét éjjel gyújts ragyogó csillagokat én felettem,
elég volt a nappalból már, eltévedt bolyongó lettem.


Az áldozat

Lelkemből bort és szenvedélyt
préseltem ki az embereknek,
de ajkamhoz egy csepp sem ért,
csak ők kortyoltak, ízlelgettek.
Reményem is mind elveszett,
mit balga fővel egyre szőttem,
mért is táplálnék terveket,
ha minden lángban áll köröttem.
Elmondtam minden dalomat,
kiapadt lágy melódiájuk,
mit folytassam, ha gúny fogad,
s rekedt kiáltás csap le rájuk?
Szeretetért nyert fájdalom
én megadással üdvözöllek,
a kínt is büszkén vállalom,
mely csak művész lelkére törhet.
Gonoszság ült itt diadalt
bűneit Alláh megbocsássa,
néki áldoztam mind a dalt,
s övé volt lelkem álmodása.


A néma hang

Ó ti elhangzott tavaszi dalok!
Most szívem felé fordítom fülem,
mert benne lelkem visszhangot adott,
s a néma hang most harsogva üzen,
tisztán csenget az értelem felé.
A léha kedvű kacaj menekül,
és mi a jajt, a sóhajt érlelé,
a seb marad meg pusztán, egyedül.

Ó, ti elhangzott tavaszi dalok!
Most szívem felé fordítom fülem,
hol kín tanyáz és forró seb sajog.
Ordítsa most a nép már nélkülem
a régi dalt, mit többé nem lelek.
Én más hangokra hangolom szívem,
dalban hiú célt nem legyezgetek.
Mit bánom én, ha nem hall senki sem,
s ha nem szavalnak a palotákban!
Mit bánom, hall-e, ért-e a tömeg,
s bírál: dalomban eldugott varázs van,
homályát senki nem értheti meg.
Lelkem sebéről némán dalolok,
szívem már többé nem tárom ki másnak,
ó, néma hang, te űrbe kidobott,
kinek örök sírt holt érzések ásnak!


A varázslónő

Halhatatlan dallam a hangod,
csodás titok a hallgatásod,
bús életemnek ritmusába
lényed teremtő változást hoz.
Zúzd össze a melódiákat,
mik nemtelenné váltak bennem,
felhagyok régi dalaimmal,
mert méltónak kell hozzád lennem.
Ó mily tündéri hajnalt küldesz
lelkedből szőtt e nagy világra!
Te vagy a versnek anyja, melytől
enyhül a szívek szomjúsága.
Teremtsd újjá az életem, hogy
dallá váljon isteni sípon,
mert mindjárt elcsuklik a hangom,
ha lelkem tőled elfordítom.
Istennője vagy verseimnek,
szítsd fel a vágyam, s felragyognak,
tündérkertjében álmaimnak
a fák virágos dalba fognak.
Bennem most súlyos harcba szállott
a szív, az ész, a test, a lélek,
mert nyugalomból, lázadásból
s szenvedélyből formált az élet.
Ha szerelmednek hajnalával
lelkemet egyszer beragyognád,
a meddőségnek börtönéből
szabadult rab rohanna hozzád.
Béklyóim, csak te oldhatod meg,
csak te lehetsz, ki újjá alkot.
Rántsd ki tokjából rozsdás kardod,
új fényt lehelnek rá a harcok.
Hangod varázsa széjjel szórja
kísérteteit bánatomnak,
s az álmok kertjének csodái
lelkemen újra átragyognak.


A csalódott felhő

Keblében fojtott szenvedély,
szerelmes szívnek háborgása.
Lassan vonul, mint jár kevély,
ki nem gondol az elmúlásra.
Mogorva zsarnok, arra vár,
miként törjön ellenfelére,
sötét, mint bűnös, gaz betyár,
kit kísért áldozata vére.
Mérges kígyó a belseje,
fullánkja sújthat gyors halállal,
acélos kard sem bír vele,
siklik, s mögötte végzet szárnyal.
Magzat pihen zord méhiben,
idők teljét ijedten várva,
bérc fölött surran sebtiben,
mely büszke csúcsát belevágja.
S mert a hegy fittyet hány neki,
esküt dörög, hogy porrá zúzza,
gőgjét kegyetlen bünteti:
rászáll, hogy fény ne koszorúzza.
Szerénységet is megtanul,
ha ő vad hévvel rája támad,
s mire fölötte elvonul,
kemény sziklái szertemállnak.