Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Iszmáil Szabri
VERSEI

(1855-1923. Egyiptomi)
Varságh János fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Elmélkedés a halálról

Életedet ha meguntad,
térj vissza a föld ölébe,
úgy elringat, úgy megnyugtat,
terhét nem is veszed észre.
Földanyánk ad boldog enyhet,
gyöngédebb ő, mint a másik,
ki azért szült csak, hogy szenvedj
az utolsó állomásig.
Nem te múlsz el a halállal,
semmi okod félni tőle,
csak a gond mi messze szárnyal,
ha kiérsz a temetőbe.
Életét a halálon túl
minden halott tovább éli,
bárha minden máskép fordul
mint a véges ész reméli.
Visszatér a föld porába
testünk, mely csak ide tévedt,
de az öröklét honába
változatlan él a lélek.


Könyörgés

Ó lányka, jöjj: a szépet látni kell!
A termeted szép szál virág,
arcod az édenkert nekünk.

Mosolyt ragyogva fényt deríts
az édenkertre és beszélj:
pergesd reánk szavadnak gyöngyeit.

Az égből szálltál hozzánk angyal szárnyán
mi dőre volna rólad mondani,
hogy földből s vízből vagy, mint én.

Leplezd le, tárd ki enmagad,
elámulunk, mi szépet látni itt:
mit Allának hatalma alkotott.

Az angyalszárnyat válladon: mutasd!
Hogy szobrot véssen, művészkéz
a tiszta fény tömbjét faragta meg.

Ezüst forrás a szép, mi vagy,
hol szomjú lélek gyógyulást iszik,
légy jó, ó drágalátos csermely!

A szomjazóknak egyformán kínáld
vized s a holtra tikkadt szív
húzódjon meg bűbájod szent körén.


A tintatartó

Forrásodtól, tintatartó,
bőven igyanak a tollak,
kik időnként, mint kitartó
vándorok, zarándokolnak.
Útjukat tedd változóvá,
mint az égbolt, mint a felhő,
változz néha csendes tóvá,
majd patak légy, lágyan csergő.
Légy a tudás tisztelője,
és azoknak, kik szolgálják
tárd ki kebled, hogy belőle
kimerhessék, ami drágább.
S a csillogó legtisztábból
bő kézzel csak annak nyújts át,
ki elfordult a világtól,
kutatva a titkok kulcsát.
Mert ha egyszer a zsarnokság
kér a tudatlantól kölcsön,
s gonoszságból kever tintát,
hogy romlásba jókat döntsön:
egy feladat várhat rád csak,
fesd a tintát sötétebbre,
hogy ki vermet ásott másnak,
maga menjen tönkre benne.