Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Sanfara
VERSE
(megh. VI. sz. végén)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Az arabok
dicsérete
Fel
hát, Anyám fiai, fel hát, s kantározzatok!
Más nép közé vágyom én, itt hagylak már bennetek.
A szükség parancsol, míg fennragyog a holdvilág,
s riadóra meghúzták a hevedert s nyergeket.
Van a földön zug, ahol bántalom nem ér kegyest;
aki gyűlölettől fél, ott tán meghúzódhatik.
Tágas a föld, életed ember nélkül élheted,
s vágyhat, félhet, de okos, aki éjjel utazik.
Van még kívületek is úri család. a csikasz,
a vad párduc, s ott van a sörényes hiéna is!
Ez aztán nép! A titok rejtekét fel nem fedik,
s bűnöst ki nem adnak ők, tett legyen akármit is.
Mindenik dacos, vitéz, ámde, ha űzött vadak
rontanak ki, náluk én bátrabbnak mutatkozom;
míg, ha élelem után nyúlkálnak mohó kezek,
kapzsi-fürge nem vagyok, ettől én utálkozom.
Nemesség ez, semmi más, s én irántuk az vagyok.
S legnemesebb mindig az, ki lemondást tanúsít.
Ha olyasmit vesztek el, ami dicsőséget és
boldogságot nem ígér: elvesztése nem búsít.
Három hű társam marad, kárpótlásul több se kell:
bátor szívem, villogó kardom, nagy erős íjam
hangja pengő-pattogó, fája csupa drágakő,
mestermű ez, kész remek, s rajta széles vállszíjam.
Ha nyílvesszőm elsuhan róla, úgy jajong, akár
hányt-vetett anya, kitől elvették a kisdedet...
Nem vagyok gyorsszomjú rest, estetájt legeltető,
ki tevékre nem vigyáz, s nem köti fel tőgyüket.
De gaz gyáva sem vagyok, női közt honn lebzselő,
ki csak magáról mesél, s szája soha be nem áll;
s ijedős strucc sem vagyok, melynek szíve megremeg,
ha a füttyös kis madár fel-felrebben és leszáll.
Sem pimasz szoknyabolond, széptevő cenk sem vagyok,
festett szemhéjas ficsúr, olajjal kenekedő
sem, kinek erényeit túlszárnyalják vétkei:
hogyha ráijesztenek, fut a gyáva lókötő.
Nem félek fegyvertelen a sötéttől, hogyha az
eltévedt utasra éj s szörnyű pusztaság szakad.
Ha tevém patája zord, érdes sziklákon tapos,
belőlük szikrát csihol, míglen porrá omlanak,
éhem hosszát nyújtom én, nyújtom, míg el nem enyész,
gondját végképp elvetem, s elfelejtem nyomtalan -
orvosságul föld porát nyeltem: győzelmét nehogy
lássa rajtam bárki is túlélő-kíváncsian.
Szégyentől ne tartanék csak! Italom-ételem
annyi volna, mennyit itt tarsolyomban elviszek.
Ámde büszke lelkemet gyalázat nem érheti,
míg csak el nem távozom, élők, tiközületek.
Rátekerem hát sovány hasamra beleimet,
mint takács a fonalát, és úgy múlik napra nap,
hogy a reggelim silány, mint sovány-combú csikasz
szürke farkasé, akit messze űz a sivatag:
fut, koplalva versenyez, széllel hamarját rohan,
szurdokok mélyén lecsap, fel s alá lohol, remeg,
szörnyű éhség kergeti holmi élelem után,
ordít, s elnyűtt társai rá választ üvöltenek,
- Vézna őszpofájuak, mint megannyi könnyű nyíl,
melyeket a sorshúzó reszkető félmarka fog,
mint nyitott kas elszökött méhraja, amelyet a
méhész hajszol, s új helyen telepít le, ha befog.
Tátott szájuk, tágra nyílt állkapcájuk: mint hasadt
bunkósbotok, s a szemük mily mogorva-rémítő!
Ordítoznak, s harsog a puszta rá feleletül,
mint elárvult jajgatók szemben egy-egy dombtetőn...
Majd elfordult, s azok is; megnyugodott, s azok is;
vigasztalta őket, és vigasztalták őt azok;
fölüvöltött, s azok is; abbahagyta, s azok is:
jobb a néma szenvedés, ha nem használ panaszod.
Aztán kullogott tovább, s éjbe tűntek társai,
bár egyformán éhesek, titkon hordják éhüket. -
Eltikkadt homoki fajd vizem aljából iszik,
gyomra kordult éjszaka, s forráshoz igyekezett.
Én nyomán; futott a fajd, leereszté szárnyait;
megelőzött, bár igaz, nem futottam sebesen.
Elfordultam tőle, míg mohón vályuba merült,
csőre, zuzza segített, ihatott bőségesen,
s szárnya oly lármát csapott, mintha egy csapatnyi nagy
vándor-törzs vert vón tanyát körülötte sebtiben:
tódulnak mindenfelől, s odagyűjti őket az,
mint tevék csapatjait forrás gyűjti estelen.
Ám keveset ittak ott, máris indultak tovább.
Mint Oháza törzse, ha napkeltétől ijedez. -
Puszta földre heverek, használván ágyam gyanánt,
kemény vállal, mely között száraz gerinc meredez.
Vánkosom inas karom; csuklóm kockakő, melyet
játékos kéz állított fel, s távolból nézi tán,
s ha Hadisten Sanfara hiányát fájlalja most,
kihez szerencséje volt annyiszor sok év során;
üldözött bűnös gyanánt húsát, jaj, kisorsolák,
s annak adták tagjait, ki hamarabb odaért.
De a bűnök, míg aludt, hallgattak, bár éberek,
és ugrásra készek ők romlását fokozni még.
Gondjainak társa, lám, sűrűn látogatja őt,
mint a váltóláz, avagy annál is nagyobb bajok;
eddig, hogyha jöttek is, könnyen elbírtam velök,
de most jönnek jobbról is, balról is e támadók.
Meztiláb vánszorgok itt, saru sincs a lábamon.
Nem olyan vagyok-e, lásd, mint kígyó a hő napon:
tűrés rabja vagyok én, annak hordom köntösét,
szíve: farkas, saruja: bátor elhatározás;
néhanap koldus-szegény, ámde máskor szinte dús:
mert ki messzi célt követ, kincsre bukkan egy napon!
Ám én nem vagyok mohó, sem hívságos hencegő,
kincsem nem prédálom el, s fennen nem fitogtatom.
Virtusomnak balgaság már nem árthat: én a szót,
láthatjátok, üstökön fogom, s nem fecsélem azt. -
Hideg éjjel a vadász íját is elégeti,
faragott nyilát is el, úgy melegszik és virraszt.
Hányszor nem topogtam így, míg hideg volt és sötét,
s társaim éhség, fagyás, borzongás, ezernyi rém;
érintetlen hagyva nőt, s nem kívánva magzatot,
mentem rendületlenül félelmeknek éjjelén. -
Elértem Khumaiszát reggel, hol már két csapat
vert tanyát: egy kérdezett, és a másik ráfelelt.
Így beszéltek: "Éjszaka vonítottak a kutyák!
- Vajon farkas-é, avagy hiéna settenkedett?
De csak holmi vinnyogás volt, alhattak azután."
Mire mi: "Tán felriadt fajd vagy kánya volt csupán,
mert erősebben kopog, hogy ha ez lett vón, a dzsinn!"
"Élőlény ily furcsa zajt nem tud csapni, de nem ám!"
Szíriusznak napjain elapad kígyóinak
nyála, míg izzó hevén vergődnek a homokon:
napra tartám arcomat, fátyolom csak ennyi volt,
s rossz köpenyemen kívül semmi más az oltalom.
No meg dús hajam, midőn belesüvített a szél,
s tincsem csapzá-borzolá, hogy védőn orcámba dőlt. -
Átszelém a szélsepert sivatagot - mint a pajzs
háta - mozgó lábamon, e nagy homoktemetőt.
Összefogtam elejét végivel - s felröppenék
ormaira, gugganék sokszor, s felkelék megint.
Körülem homokszínű ünők járnak, mintha szép
szüzek volnának, kiken hosszú és uszályos ing,
és napszállat idején körém jőnek csendesen,
mintha fehér lábú őz volnék magam is talán,
vagy nagy szarvú zerge, míg hunyó napnak fényiben
messzi hegytető felé igyekeznek tétován.
