Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Omár Ibn Abi Rabica
VERSEI

(megh. 711)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Holnap

Bárcsak Hind beváltaná többszörös ígéretét
s végre meggyógyítaná szenvedő, keserű lelkem!
És csak egyszer lenne még énhozzám kegyetlen ő,
mert csupán a gyenge az, ki kellőképp nem kegyetlen.
Híre járt, hogy egy napon szomszédnőjét hívatá,
s levetkőzve, testire öntőből vizet eresztett.
De vajon oly szép vagy-é, amilyennek mondanak,
vagy túlzás, hogy meztelen oly gyönyörűség a tested?
Felkacagtak, és imígy szóltak Hindnek társai:
"Minden szép a szerető szemnek és gyönyörűséges!"
Irigységgel szóltak így, rá rossz szemmel néztek ők:
mert minálunk népszokás az irigység, ezeréves.
Pedig lám, a karcsú lány foga zománca ragyog,
mint a jégeső-levert székfű szirmának fehére.
Két szeme a sűrű éj rejtelmes varázslata,
és nyaka hajlása lágy, mint szellő dédelgetése.
Megpillantám s kérdezém: Ki vagy? S ő így válaszolt:
szenvedély szült, és a vágy elemésztett, íme, engem.
Khaif népéhez tartozunk, Mína mellett lakozunk,
ha-kit megölünk, azért nem adunk mi senkinek sem
váltságdíjat! - Vágyaim célja vagytok, mondtam én.
Erre megmondák nevük, ő is mondta: "Én vagyok Hind..."
Szívem már el is veszett, mert belé oly dárda szúrt,
mely selyemköntösbe jár, és szebb, hízelgőbb naponkint.
És most azt híresztelik: Hind megront, megbabonáz,
de van-é méreg, amely ily boldogságot kiolthat?
Amikor megkérdezém, hol s mikor találkozunk,
Hind mosolygott édesen, és csak ezt suttogta: Holnap!

(Jékely Zoltán)


Egy leányhoz

Sugárzó arcú ifjú lányka ő,
szépsége, melyet tündértől rabolt,
úgy villan által sátra vásznain,
akár borús ég fellegén a hold.
Alakja karcsú, hajlékony, sudár,
fátyla kerekded vállakon lebeg,
illatos keble megtölti a kart,
mely istenül, hogy őt ölelte meg,
kemény combján, ha teste megfeszül,
pattanni látszik szinte a perec;
éppígy feszül meg annak lelke is,
ki látja őt, s nyomban belészeret.
Dereka vékony, csípője erős,
és hogyha ajka néha felkacag,
ékes, hegyes fogsort villant elő
- ó boldog, aki ajkára tapad!
Mert ajka édes, illatos, miként
a pézsma, melybe tiszta méz vegyül,
s üdébb, akár a gyöngyös aszúbor,
melyen jég olvad hűsítő szerül.
Ő vette el a józanságomat,
s nem juthatok hozzá, reménytelen!
Pedig hány asszony: szép, okos, hamis,
osztá meg egykor titkait velem!
De megesküszöm Arra, Akiért
annyi zarándok, gazdag és szegény,
hajtja a fáradt, éhes állatot
a búcsújárás szentelt idején,
hogy a szerelmem el nem fordítom
tőled semerre, bárki jön felém,
ameddig árnyas, ifjú lomb fakad
a bokrok és fák gazdag gyökerén,
mert a vágyaim célja csak te vagy,
gondolatom csak képednek örül,
lelkem akár magányosan mereng,
akár zsibongó vásár vesz körül.

(Molnár Imre)


Viszontlátás

Emlegeted-é vajon tavaszi táboraink
Hulajját kietlenén meg tova a pálmaberket
Magammasz mély völgyiben, melyet oldalról csapó
őszi szélvész, bő eső már azóta régen elvert?
Emlékük nem éledez, valahányszor szűkszavú
hírük érint, miután még mindig fájó szívedre
vérkalácsot tettek ők: Hind meg hű lánytársai?
Szenvedélyünk megmaradt, véget ennek vaj mi vetne?
Oly egyek vagyunk mi már, mint a jó ital, melyet
kupahordozó kever vízhez nektárból, kadarból:
mendemonda nem sebez, nem bosszant a rágalom
s válásunkat célozó álnok szó hiába korhol.
Pedig mint hizelgenek ők egymásnak, hogy szívünk
összetörjék! S nékem a régi szólás jut eszembe,
s odamondom ím nekik, hadd nyeljék a nyelvelők:
"Fájdalmat okoztatok, adtok-é gyógyírt a sebre?"
Újra dobbantád szívem, bár már gyógyulóba' volt
őzikéknek bájait kergető bolondulásom,
pedig immár búcsúzom ifjúságtól és bohó
társaimtól - Most segíts, közvetíts köztünk, barátom!
Mondtad: Jer és lássad őt! De hogyan lesz hát, hogyan?
Félem a találkozást, jaj ha nem lesz jó a vége!
S ő szólt: "Daróctakarót húzz, és orcád zordonul
fedd be, ám csak üdvözöld, s ne túlozd szemérmességed.
Én a kíváncsiakat onnan mind elkergetem.
Aggodalmat ne mutass, hogy a szó tán kiszivárog." -
Így hát nekivágtam én, úgy amint ő biztatott,
fiatal tevéimen átugratván bokrot-árkot.
Találkoztunk, s íme én ráköszöntem: felragyog
minden orca, tündököl, s ahogy álruhám lerántom,
mintha rám ismerne mind, s mindahánya így kiált:
"Sóvár ember sarkalá nyűtt-tevéit látva-látom!"
S szenvedélyük lángival csapdosák a szomjazót,
ki öllel mért, amikor ujjal mért csak mind a fösvény.
Szóra szó következett, majd ezt mondták nyelvelőn:
"Azt hivéd, lóvá tehetsz, s otthagyhatsz útfélre esvén?
Ezért küldtük Khálidot hozzád, bízott emberünk,
hogy a dolgokat híven s békítőn megmagyarázza.
S eljöttél te azt hivén, tán titkos találka vár,
de mi mind kitódulánk Hindre gondosan vigyázva.
S látva, hogy fürkész szemek bámész népek nincsenek,
itt a lankás dombokon s a viruló rónaságon
hadd láthasson e nemes ifjú nemes lányokat,
hisz joga van boldogan élni napját e világon."

(Jékely Zoltán)


Szurajjához

Jóbarátom faggatott, firtatá a sorsomat:
hát igaz, hogy gyilkosod, Rabáb nővérét imádod?
"Szerelmem - így szóltam én - őiránta oly erős,
mint a te friss víz után való nagy szomjúhozásod!"
Küldöttemként már ki megy Szurajjához mondani:
elhervadtam, mialatt messze voltál, a Koránra!
Mert az üzenetvivőm porbasujtá szívemet
álnokul, s bűnbánatot cseppet sem érzett utána.
"Jöjj el hozzá" - szólt neki. - "Ki hí engem, ki üzen" -
kérdezé, s hogy nevemet végre megmondá az álnok,
hívásomra úgy felelt, oly hangon beszélt a lány,
akár a jótettiért jutalmat váró zarándok...
Hozzátok el őzikém, úgy amint suhanva jár,
véle egyívású, öt rezgőkeblű lány körében!
S ő el is jött fátylasan, ám a fátylán átütött
orcájának hímpora, zsenge rózsa szirmaképpen:
mint gyötrődő szerzetes bálványképe, olyan ő,
mint kit a szentély falán festettek meg ékesen fenn!
Kérdezék: "Szereted őt?" Mire én lelkendezőn:
"Csillag száma végtelen, annál is végtelenebb!"
Mikor ő, szép gyilkosom, díszeinek teljiben
jő elémbe, s a nyakán színek játszó villanása:
olyan, mint a nap, midőn a sötétség felleges
ágyából az égre száll, hogy arcát mindenki lássa,
így lebeg, így tündököl teljes szépségében ő!
Sikló kígyósurranás járásánál nem lehet szebb,
teste pézsmaillata elvevé az eszemet,
s hogy a helyén mi maradt, jobb ha nem is kérditek meg!

(Jékely Zoltán)