Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mikhail Nuaima
VERSEI

(Élő, libanoni eredetű észak-amerikai)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Megnyugvás

Vasból van a házam,
sarka sima kő,
kárt okozni benne
nem tud az idő.
Száguldjatok, felhők,
szelek, zúgjatok,
dördülj, tüzes égbolt
- én erős vagyok:
vasból van a házam,
sarka sima kő.

Mécsem fénye pislog,
s ez elég nekem
akkor is, ha éj lesz
úr a fényeken;
ha letűnt a hajnal,
és a nap lehullt,
ha kihunyt a csillag,
s nem dereng a hold,
mécsem fénye pislog
s ez elég nekem.

Szívem pitvarába
nem hatol be gond,
reggel, este, mindig
zárt kapukra ront.
Rajta, szenvedések,
keljetek velem
vad birokra, támadj,
gyilkos gyötrelem!
Szívem pitvarába
nem hatol be gond.

Pajtásom a végzet,
cimborám a sors;
mit nekem, ha baljós
tűz felé sodorsz,
s bár a sírom ássad,
halál angyala,
akkor sem riaszt a
büntetés jaja -
pajtásom a végzet,
cimborám a sors.


Fivéremnek

Fivérem, ha a hosszú harc után
Nyugat fiát hallod hencegni büszkén,
sorolva véres harci tetteit
a némaságba hullt halottak üszkén,
ne hajts fejet a győztesek előtt,
ne káromold a holtakat haraggal,
hanem borulj le emlékük előtt,
s gyászold meg őket könnyel, hódolattal.

Fivérem, ha a hosszú harc után
megtér a harcos otthonába végre,
kisajtolt testét kínnal cipeli
a régenvárt baráti ölelésre.
Ne kívánd hát, ha egyszer hazatérsz,
a jóbarátok forró ölelését,
hisz csak a holtak síró szellemét
hagyta örökbe számodra az éhség.

Fivérem, hogyha megtér a paraszt,
hogy földecskéjét újra szántsa-vesse,
hogy annyi gyötrő távollét után
ledőlt kicsiny kunyhóját rendbeszedje,
mást nem talál, csak puszta földeket,
vetése, háza - minden kirabolva,
földjén csupán egyetlen vetemény
piroslik: tenger temetetlen hulla.

Fivérem, ím a végzet teljesült:
feldúlva mindenünk, amit szerettünk;
minden csak rom, jaj, minden csupa rom!
S mi azt sem tettük meg, amit tehettünk!
- De sírni kár, s a szomszédok füle
nem nyílik meg a jajgató szavakra;
gyerünk, a holtakat temessük el:
ássunk nekik sírt, szerszámot ragadva.

Fivérem, látod, semmink sem maradt,
s hol a hazánk, hová lettek a társak?
Arcunkon éjjel-nappal ott virít
a szégyen pírja, az örök gyalázat,
s halottak bűzét lengeti a szél -
gyerünk csákányt, lapátot fogni! Együtt
megássuk a hatalmas sírgödört,
s az élőket is melléjük temetjük.


Most!

Holnapra eltaszítom, amit adott az ember,
végső szükségemben sem szorulok vagyonukra,
és visszaveszem tőlük, amit zálogba vettek,
hisz érzésem s az elmém hatalmuk tartja fogva.
Zsibvásáruk zajában kereskedtem, tolongtam,
de csak irigy gyanakvást és gondokat arattam;
hányszor tártam ki szívem, de ők bálványaiknak
díszes helyét keresték e megszentelt falakban.

Holnapra eltaszítom az agyag üledékét
s lelkem kiszabadítom, melyet a hit vasalt meg;
a holtakat a holtnak hagyom s annak, ki szülte,
az égboltnak a rosszat, a jót pedig a földnek.
A tisztes pőreségnek gyolcsát veszem magamra,
nem tépi azt le rólam sem angyal sem a sátán,
a nagyszeműk dalával sem csábít el az éden,
s többé nem rettenek meg a poklok lángja láttán.

Holnapra túlmegyek a látás, hallás határán
s megértem mind, amit még az értelem nem ismer;
a fényes égitestek írnak számomra ösvényt:
nyomot hagyok közöttük kemény lépéseimmel.
Sors lesz szavam: előtte meghódol a halál is,
a végzet csatasíkján holnap magasba lendül
győzelmem pálmaága, s mert a tegnap elűzött,
e szót: jelen, kitörlöm szavamból és szívemből.