Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Khalíl Mutrán
VERSE

(1870-1949. Libanoni eredetű egyiptomi)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Ébredj arab!

Dicső fajtám, te törzsökös ősi arabság,
te vagy a büszkeség koronája nekem!
Ezerszer korholtam fiaid tunyaságát,
de mindig szívem szólt, sose gyűlöletem.
Őszinte voltam, mint aki régi barátját
azáltal menti meg, hogy a bajra mutat;
hány éjen át álmatlanul ültem a csendben,
s aggódva lestem réveteg álmaidat.
Ó volt-e nép, mely perceit így elaludta?!
S a tétlen évek százai múltak így el...
Nem látod-é, megfoszt vagyonodtól az álom,
s azé a zsákmány, aki virrasztva figyel.
Te átaludtad ködbe-merülten a múltat:
város, falu, mind álmod aludta henyén,
pedig nincs nép, melynek sora úgy tele lenne
dicső tettekkel már az idők elején:
Kahtán és Saibán hősei állnak az élen,
de ott van Kaisz és Antar, a nagynevű hős,
s a próféta: az árva koreisi, ki karddal
éppoly vitéz volt, mint az eszével erős,
ki ihletétől harcra tüzelve legyőzte
a perzsa Khoszrót, és letiporta a bősz
császár uralmát - s mennyi derék öreg, ifjú
jön még, kiket a tettük, a hír megelőz:
Lám ott a hős, kinél nem akadt okosabb és
erényesebb, mióta virágzik a föld,
Ibn Affán ő, kinek lobogó szíve-vére,
míg olvasott, az égi Koránra ömölt.
Kemény tusákban hogy ragyogott Ali kardja!
Hogy szállt hatalmas szózata, hogyha beszélt!
Ó szinte látom őket: a csillagok árját,
tenger vitézt, bátorszívű hősi vezért!
Ők álltak egykor őrt a világ kerekénél,
s az szolgaként fordult a parancsuk alatt,
s mert annyi bölcs tudós keze óvta, vezette
a tiltás útján, fénnyel övezve haladt...
A hangom ezt suttogja fülébe a népnek,
hol hangosan, hol halkra lefogva neszét,
s már egyre jobban elfog a bús keserűség:
hisz jót akarnék - ám minek itt a beszéd.
Ébren vagyok még. Messze a végtelen éjből
a sarki csillag büszke tekintete néz...
Hiába szóltam, míg a pokolt felidézve
hazámra nem tört lángot okádva a vész.
Sisakos fejjel, vért szimatolva, a végzet
talpig fegyverben zúdul előre vakon,
búvárhajón, radarral, ezer repülővel,
gyalog ömöl ránk és rohanó lovakon.
- Örülj hazám, hogy most ragadott meg a végzet,
mert megszakítja százados álmaidat
s életre kelt! A sors keze bármi kemény is,
javadra válik, mert a jövőbe mutat!