Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Muctamid
VERSEI
(megh. 1095. Sevillai)
Molnár Imre
fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Az úton
Mentek
tovább, a pompa s a dallam szállt utánuk,
mentek tovább, s a porból felhőt kavart a lábuk -
"Poros az út, amely Tangerből indul el."
A
mecsetnek haladtak, esőért esdekelve;
én rab valék közöttük, nehéz bilincsbe verve -
"Hosszú az út s fehér, mely Mekinezbe ér."
Testvérek
- szóltam akkor -, mért törtök ily magosra?
Nézzetek a szemembe: bánat felhője mossa;
nem elég nektek, ím, patakzó könnyeim?
Hisz
nem marad utánuk meddő év, föld se száraz!
- Igaz, mondták, de könnyed, amely oly bőven árad,
sötét s véres nekünk, mint szíved, hercegünk!
Kívánság
Mint
napsugár a harmatot
s a föld esőfelhőket áhít,
mint az aszály-szaggatta föld
esdi a nyár zöld fű-ruháit,
úgy vágyom én nedűd után:
ó tölts kupát, s kínálj meg engem,
mert földem szomjan tikkad el,
s a zöld lomb elhervad szívemben...
Ábránd
Hány
éjen át igézett ajkának és szemének
mézédes italával, míg karcsú ujjai
oly mesterin szaladtak feszes húrján a lantnak,
hogy hangjait aranyló hárfákról angyali
kéz gyűjtögette össze a felhőknek fölötte;
mit nyújtott: a kupában az Édes bora volt,
s az égről szórta lágyan hűs fényeit a hold.
A levél
Szeretnék
írni néked, itt áll munkára készen
a papiros, a nád - s én csak annyit mondhatok,
hogy déli nap hevénél forróbb a szívverésem.
Kedvesem,
míg e gyatra nád meg-megáll akadva,
s ügyetlen ujjaimmal vonást vonásra von,
a könnycseppek folyója lassan alácsorogva
ír bánatos meséket megsápadt arcomon,
olvashatóan, arról, mit nincs szó mondanom.
E
meddő hosszú harc és viaskodás után
ha szökhetnék tehozzád, mint illatos kehelybe
a fényes éji harmat belopja könnyeit,
ha csak egyetlen éjen, az álmot is feledve
szerethetnélek egyszer - meg is halnék utána!
A
harmatos virágszál gyönyöre lenne óránk,
kedvesem, az vigyázná boldogságunk peregve,
és míg a harmat ajka borítná csókba szirmát,
a perc a szerelemnek kezes szolgája lenne,
s hideg hajnalra kelve ezt suttogná a kelyhe:
"Távozz el mindörökre."
Magány
Mióta
megfosztott az élet
tetőled is, ugyan mi van még
az ég alatt, miben reméljek?
Ó
bár a selymeskezű álom
vágná le sok keserves órám,
melyekben csak kínom találom!
Búcsút
gyengéden, lopva vettem
szép angyalomtól: ellenemtől,
s bíbor gyönyörrel ékítettem.
Ónszürke
szárnyait az álom
loppal teríti ránk, ha eljő,
s szépséget ád, mely szertefoszlik,
mint fodros víz színén a szellő...
-
Ne hagyj magamra majd, ha várom
megöregedve, elcsigázva,
hogy kaput nyisson rám halálom.
Szablya
Szablyának
hívják, mert kápráztató kard
ragyogja be mindkét sötét szemét.
Ó Szablya, mért ragadsz magadhoz három
fegyvert, ha az ember egyet se véd.
Te Szablya, dobd el kezedből a kardot.
E
pengékkel - amelyekre hüvelyként
bűvös pilla s bágyadt szemhéj terül -
kötöz fogollyá csábos ragyogása,
ha pillantása ér véletlenül.
De ha szemét szemérmesen lehunyja,
láz ver ki, borzongás fut át, heves,
hisz míg a többi kard kivonva éles,
ez hüvelyben is halálra sebez.
A szépséges
lovag
Hogy
páncélban feszülve lebocsájtád
sisakod fátyolként, védelmezőn,
mely szépséged a naptól eltakarta,
s rohamra indultál a harcmezőn,
azt
hittük, hogy nemes orcád a déli
napnak sugára, mit árnyba borít
váratlan egy sötét borostyánfelhő,
hogy ezzel is enyhítse fényeit.
A szépség
holdja
Ott
állt büszkén, kecsesen, karcsún az alakja,
elfátyolozva a nap korongját arcom elől.
Ó bár maradna meg így szépsége örökre,
elfátyolozva a sors kegyetlenségeitől.
Úgy
állt ott, mint aki olvas gondolatomban:
holdként az isteni báj bűvös körébe hajolt,
hiszen a nap tüzeit nem bírja le semmi,
csupán sápadt sugarak ezüstjét hintve - a hold.
Éjjel a
folyónál
Ó
vidám örömök mézédes éjszakája,
mit a kígyó-folyó partján tölték a lány
karjai közt, kinek szikrázó karkötője
kígyóként fonta át ívét a csuklaján!
Lefejté
köntösét, szememnek látni hagyta
lágyan ringó fehér testének vonalát.
Ekkor tárt kelyhet a harmat előtt a rózsa,
és ó, előttem e leggyönyörűbb virág.
Könnyek
Sirassatok,
barátok, engem, kit elraboltak,
büszke nyomát nevemnek ott hagytam az időben;
sírjatok palotáim, oroszlánok, s az ifjú
gazellák tűzszemének omoljon könnye bőven,
hisz a csillagos ég is engem sirat, s hideg
felhői lebocsátják sötét függönyüket.
Sírj
Váhid s Záhi vára, a tornyod is sirasson,
mert nem tér vissza többé, ki elszakadt honától;
a föld minden folyója, a harmat égi cseppje
Mútamidért zokogjon, s a hulló nyári zápor
mely gyöngyét szórta rája, legyen vad tengerár,
melyben a hab homokkal hullámként zengve száll.
Ne hajszolj
földi kincset...
Ne
hajszolj földi kincset mohón, vakultan itt,
mert az aranybrokátok s a lágy selyem alatt
hitvány daróc lapul meg, vásári rongyszalag;
hallgass rám, hisz te is csak megvénülsz, Mútamid.
Kik
azt hittük: a hetyke, álomszép ifjúság
szablyájának vasába rozsda hiába rág,
s hogy víz fakad a kőből, s a pusztában virág,
- megértjük mind e titkos világ rejtélyeit,
ha majd a por fejünkre örök lepelt terít.
