Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Muctamid
VERSEI

(megh. 1095. Sevillai)
Molnár Imre
fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Az úton

Mentek tovább, a pompa s a dallam szállt utánuk,
mentek tovább, s a porból felhőt kavart a lábuk -
"Poros az út, amely Tangerből indul el."

A mecsetnek haladtak, esőért esdekelve;
én rab valék közöttük, nehéz bilincsbe verve -
"Hosszú az út s fehér, mely Mekinezbe ér."

Testvérek - szóltam akkor -, mért törtök ily magosra?
Nézzetek a szemembe: bánat felhője mossa;
nem elég nektek, ím, patakzó könnyeim?

Hisz nem marad utánuk meddő év, föld se száraz!
- Igaz, mondták, de könnyed, amely oly bőven árad,
sötét s véres nekünk, mint szíved, hercegünk!


Kívánság

Mint napsugár a harmatot
s a föld esőfelhőket áhít,
mint az aszály-szaggatta föld
esdi a nyár zöld fű-ruháit,
úgy vágyom én nedűd után:
ó tölts kupát, s kínálj meg engem,
mert földem szomjan tikkad el,
s a zöld lomb elhervad szívemben...


Ábránd

Hány éjen át igézett ajkának és szemének
mézédes italával, míg karcsú ujjai
oly mesterin szaladtak feszes húrján a lantnak,
hogy hangjait aranyló hárfákról angyali
kéz gyűjtögette össze a felhőknek fölötte;
mit nyújtott: a kupában az Édes bora volt,
s az égről szórta lágyan hűs fényeit a hold.


A levél

Szeretnék írni néked, itt áll munkára készen
a papiros, a nád - s én csak annyit mondhatok,
hogy déli nap hevénél forróbb a szívverésem.

Kedvesem, míg e gyatra nád meg-megáll akadva,
s ügyetlen ujjaimmal vonást vonásra von,
a könnycseppek folyója lassan alácsorogva
ír bánatos meséket megsápadt arcomon,
olvashatóan, arról, mit nincs szó mondanom.

E meddő hosszú harc és viaskodás után
ha szökhetnék tehozzád, mint illatos kehelybe
a fényes éji harmat belopja könnyeit,
ha csak egyetlen éjen, az álmot is feledve
szerethetnélek egyszer - meg is halnék utána!

A harmatos virágszál gyönyöre lenne óránk,
kedvesem, az vigyázná boldogságunk peregve,
és míg a harmat ajka borítná csókba szirmát,
a perc a szerelemnek kezes szolgája lenne,
s hideg hajnalra kelve ezt suttogná a kelyhe:
"Távozz el mindörökre."


Magány

Mióta megfosztott az élet
tetőled is, ugyan mi van még
az ég alatt, miben reméljek?

Ó bár a selymeskezű álom
vágná le sok keserves órám,
melyekben csak kínom találom!

Búcsút gyengéden, lopva vettem
szép angyalomtól: ellenemtől,
s bíbor gyönyörrel ékítettem.

Ónszürke szárnyait az álom
loppal teríti ránk, ha eljő,
s szépséget ád, mely szertefoszlik,
mint fodros víz színén a szellő...

- Ne hagyj magamra majd, ha várom
megöregedve, elcsigázva,
hogy kaput nyisson rám halálom.


Szablya

Szablyának hívják, mert kápráztató kard
ragyogja be mindkét sötét szemét.
Ó Szablya, mért ragadsz magadhoz három
fegyvert, ha az ember egyet se véd.
Te Szablya, dobd el kezedből a kardot.

E pengékkel - amelyekre hüvelyként
bűvös pilla s bágyadt szemhéj terül -
kötöz fogollyá csábos ragyogása,
ha pillantása ér véletlenül.
De ha szemét szemérmesen lehunyja,
láz ver ki, borzongás fut át, heves,
hisz míg a többi kard kivonva éles,
ez hüvelyben is halálra sebez.


A szépséges lovag

Hogy páncélban feszülve lebocsájtád
sisakod fátyolként, védelmezőn,
mely szépséged a naptól eltakarta,
s rohamra indultál a harcmezőn,

azt hittük, hogy nemes orcád a déli
napnak sugára, mit árnyba borít
váratlan egy sötét borostyánfelhő,
hogy ezzel is enyhítse fényeit.


A szépség holdja

Ott állt büszkén, kecsesen, karcsún az alakja,
elfátyolozva a nap korongját arcom elől.
Ó bár maradna meg így szépsége örökre,
elfátyolozva a sors kegyetlenségeitől.

Úgy állt ott, mint aki olvas gondolatomban:
holdként az isteni báj bűvös körébe hajolt,
hiszen a nap tüzeit nem bírja le semmi,
csupán sápadt sugarak ezüstjét hintve - a hold.


Éjjel a folyónál

Ó vidám örömök mézédes éjszakája,
mit a kígyó-folyó partján tölték a lány
karjai közt, kinek szikrázó karkötője
kígyóként fonta át ívét a csuklaján!

Lefejté köntösét, szememnek látni hagyta
lágyan ringó fehér testének vonalát.
Ekkor tárt kelyhet a harmat előtt a rózsa,
és ó, előttem e leggyönyörűbb virág.


Könnyek

Sirassatok, barátok, engem, kit elraboltak,
büszke nyomát nevemnek ott hagytam az időben;
sírjatok palotáim, oroszlánok, s az ifjú
gazellák tűzszemének omoljon könnye bőven,
hisz a csillagos ég is engem sirat, s hideg
felhői lebocsátják sötét függönyüket.

Sírj Váhid s Záhi vára, a tornyod is sirasson,
mert nem tér vissza többé, ki elszakadt honától;
a föld minden folyója, a harmat égi cseppje
Mútamidért zokogjon, s a hulló nyári zápor
mely gyöngyét szórta rája, legyen vad tengerár,
melyben a hab homokkal hullámként zengve száll.


Ne hajszolj földi kincset...

Ne hajszolj földi kincset mohón, vakultan itt,
mert az aranybrokátok s a lágy selyem alatt
hitvány daróc lapul meg, vásári rongyszalag;
hallgass rám, hisz te is csak megvénülsz, Mútamid.

Kik azt hittük: a hetyke, álomszép ifjúság
szablyájának vasába rozsda hiába rág,
s hogy víz fakad a kőből, s a pusztában virág,
- megértjük mind e titkos világ rejtélyeit,
ha majd a por fejünkre örök lepelt terít.