Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Imrul Kaisz
VERSE

(megh. 650 körül)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Kaszidája

Álljunk meg és sirassuk a tábor s szerető emlékét
Dakhul s Haumal vidékén, a sívó homokon,
Tudah s Mikrátnál, melyet a szél még nem temetett be,
Délről s Északról szővén fátylat a lábnyomokon.
Még látod a gazellák ganéját a mezőkön,
- megannyi bors-szemecske - s a házudvarokon.
A válás perce eljött; midőn már felkerekedtek,
a törzs gumifáinak alján - mintha keser gyökeret
szívnék, úgy álltam a társak nyergelt tevéi mellett.
S ők szóltak: "Csak ne csüggedj, emeld föl hát a fejed!"
De hát a gyógyulásom reménye már csak a könnyben.
Hihetem-é, hogy a kínom nyomtalanul elenyész?
Gyönyöreit megéltem; tartozkodó, tojásdad
arcából szeme kivillan, s tiltón szemembe néz,
akár a szoptatós vad Vadnat sivatagában -
bizony hozzá lopóztam, ha törzse szunnyadozott.
Miként a víz dagálya, időnként úgy közeledtem,
de ő meglőtt nyilával, s ez szívemig hatott.
A válás reggelén, lám, feltartóztathatatlan
hullt-hullt keserű könnyem, mint oldott gyöngyfüzér,
ha a szemek peregve a földön szertegurulnak.
Mily hosszú volt az éjjel! Eremben forrt a vér,
szenvedtem és remegtem, hogy nem kellek neki többé,
aztán csak ott teremtem mellette s átölelém.
Majd ingem levetettem, s később felvettem újra,
s nem látott meg bennünket sem ellenség, se kém.
Titkunknak árulója nem volt a sűrű éjben.
Most pézsma illata terjeng ágyából szerteszét,
reggel van, ő henyél még, ruhát sem ölt sokáig,
kérődzi a léha férfi gyermekes, éji csínyét.
De én szilaj tüzemre vigaszt hogyan találjak? -
Amint feléje néztem, az égen a csillagok,
akár a remete mécse, pislogtak az utasnak.
És jött az éj, s miként a tenger, úgy áradott,
kárpitját rám ereszté, nehéz próbára teendő,
sóhajtoztam feléje, s kinyújtá derekát.
"Amint a kis Haribnak anyjánál szoktad egykor,
aztán a Rababénál sok boldog éjjelen át!"
magam így bátorítám. - A pézsma illata áradt,
s a keleti szél a szegfűk illatát hozta volt.
A könnyem egyre omlott, mellemre hullva bőven,
és áradó patakban kardom szíjára folyt.
- Ó, hány boldog napod volt velük, hány boldog órád!
S aztán Dzsuldzsul tavánál - emlékszel? - legkivált!
És midőn Unaiza fátylas nyergébe szálltam:
"Jaj néked - így kiáltott -, gyalogolj csak tovább!"
De a kosárnyereg már velünk kettesbe ringott.
"Levágtad a tevémet, Imrul Kaisz, szállj le hát!"
Szólt, s én feleltem: "Indulj, ereszd meg már a gyeplőt,
s szád zamatos gyümölcsét ne vond meg, drágaság!
Hozzád hasonló terhes, sőt szoptatós anyát is
szerettem már amulétes kisdede oldalán,
és ha mögötte felsírt a gyermek, odafordult
Féltesttel, de alattam maradt félteste puhán.
Ó Fatma, mondd, mivégre a nagy szemérmetesség?
Ha már szakítani készülsz, tedd kíméletesen.
Vagy nem tudod, szerelmed kegyetlen gyilkosom lesz?
S akármit is parancsolj szívemnek, megteszem.
Szemed bármit lövelljen, csak engem sérthet azzal,
megtört szememnek immár nyilaid ne szegezd!
Sátrad fehér galambja, ne rejtőzz, kérlek, előlem!
Hisz többször voltam itt már, s fogadtál örömest..."
Az őrökön s a népen surranva átjutottam,
félvén, hogy felfedeznek s megölnek íziben.
Midőn az esticsillag, miként aranyszegekkel
kivert öv, szállt az égre, akkor jövék, igen,
s ő, készülvén aludni, ruháját épp levetette,
és köntösét felölté hímes kárpit mögött.
S szólt: "Istenemre, semmi mentséged nincs előttem,
s mi sem mulasztja, látom, vak tévelygésedet!"
De sátrából kivontam, s ő úsztatá nyomunkban
maga után leomló hímes-szép köntösét,
s jutván végtére messze törzsének táborától,
a hullámos homokban, a lankán üstökét
kétoldalt megragadva elkaptam, mire karcsú
izmos dereka, combja engedve meghajolt.
Bársony csípője keskeny, bordája mint megannyi
aranyrúd, oly rugalmas s oly fénylő-sima volt.
A teste tiszta, fehérét helyenként sárga váltja -
tán struccmadár, mely édes, tilos vízből ivott.
Nyaka, mint a gazella nyaka - kinyújtva mégsem
hosszabb a kelleténél, gyöngyök gyűrűiben;
hajának szénfeketéje szépen simul fejére,
s mint a datolyapálma fürtje, oly sűrűen;
hol rendben felcsavarva, hol meg lazán omolva
tornyosodik fonatja csigásan fölfele;
dereka drágalátos, oly karcsú, mint az íj-fa,
combja izmos s fehér, mint papírosz levele.
Pézsmaillatot áraszt ágya fölött, sokáig
alszik még reggel is, és nem ölt fel pongyolát.
Ajándékoz busásan, ujjai egyesítik
a gyíknak fürgeségét s a nárcisz illatát.
Esténként a sötétet úgy gyújtja fel, akár a
jámbor remete mécse, őhozzá kényszerül
szerelmével a férfi, ha felkel és elindul
a páncélos vitézek s a rablányok közül ...
Bolondos ifjúságért bölcs férfikor vigasztal,
de szívem nem felejti e szenvedélyt soha!
Szerelmemért gyalázott nem egy ellenfelem már,
de rá se hederítettem, mit mond az ostoba.

Az éj jött, mint a tenger hulláma, s rám ereszté
kárpitját s annyi gondját, hogy próbára tegyen.
Felsóhajték feléje, a derekát kinyujtá,
hátát-keblét emelte, s kiterjedt szélesen.
Ó, jaj, te hosszú éjjel, virradsz-e valahára?
És reggeled nem lészen szakasztott, mint magad?
Ó, véghetetlen éjjel, mintha kenderkötéllel
kötözték volna hegyhez a csillagjaidat.
Jártam egy puszta völgyben - mint vadszamár bendője
üres volt - éhségében a farkas ordított.
"Jaj - mondtam, míg üvöltött -, haszontalan a sorsunk,
hiszen, ládd, egyikünk is meg nem gazdagodott;
ha ránk bőség köszöntött, bizony eltékozoltuk.
Aki várná vetésünk, rútul koplalni fog."

Korán kelék, midőn még fészkén pihent a madárnép,
s nyírtszőrű ménre szálltam, valódi óriás:
oldalt támad, iramlik, elugrik, újra támad,
mint szikla, melyet a hegyről a fergeteg leráz.
Hátáról nyerge nemezét csúsztatja sárga ménem,
mint záporban rogyik meg egy-egy nagy sziklakő.
Sovány, de jó tüzes pej, s a gyomra kotyogása,
akár az üst-rotyogás, ha felforr benne a hő.
Repül, midőn a többi iramló már elernyedt,
porrá rugdalva keményre döngölt utak kövét;
hátáról a könnyű ifjat iramja lesodorja,
de lobogtatja sötét, zord lovasa köntösét.
Fürge, miként a gyermek csigája, hogyha szívós
keze felhúzza, folyvást tekerve rá fonalát;
csípője mint az őzé, a lába struccmadáré,
vágtáját farkaséhoz bízvást hasonlítanád.
Ekkor tünt ott szemünkben a csorda: szép üszői,
miként bálvány előtt a hosszú-ingű szüzek -
az elszéledt csoportot sebtében hátrahagyva
elértük nemsokára kevély vezérüket.
Íme, kettőre támadt: bikára meg tehénre,
egy-két ugrás, elérte, s belé sem izzadott.
Tüzek körül szakácsok vagy már sütöttek-főztek,
vagy hevenyészett üstbe épp húst vagdaltak ott.
Estére visszatértünk, s szemünk vele be nem telt,
midőn tetőtől-talpig végigtekintgeténk.
Zablája és a nyerge még rajta maradt sokáig,
néztük, míg álldogált: nem kívánt legelni még.
- Barátom, láttad-é a villámot? Villanása,
mint kézcsapás, cikázott a felhőn, odafönt?
Nagyot lobbant a lángja, akár a remete mécse,
ha a csavart kanócra hirtelen olajat önt.

Ültem társimmal Dáridzs s Udhárib dombjai táján,
fürkészvén a felettünk meg-meghasadt eget;
javában ömle a zápor Ilmen hegyének ormán,
sudár fákat gyökerestül kitépett-döntögetett.
Kanán hegyén is őzek nyáját ugratta szerte,
hanyatt-homlok hagyák el rejtő bozótjukat.
Tejmában sem hagya épen egyetlen pálmatörzset,
sem hajlékot, kivéve a jó kőházakat.