Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Imrul
Kaisz
VERSE
(megh. 650 körül)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Kaszidája
Álljunk
meg és sirassuk a tábor s szerető emlékét
Dakhul s Haumal vidékén, a sívó homokon,
Tudah s Mikrátnál, melyet a szél még nem temetett be,
Délről s Északról szővén fátylat a lábnyomokon.
Még látod a gazellák ganéját a mezőkön,
- megannyi bors-szemecske - s a házudvarokon.
A válás perce eljött; midőn már felkerekedtek,
a törzs gumifáinak alján - mintha keser gyökeret
szívnék, úgy álltam a társak nyergelt tevéi mellett.
S ők szóltak: "Csak ne csüggedj, emeld föl hát a fejed!"
De hát a gyógyulásom reménye már csak a könnyben.
Hihetem-é, hogy a kínom nyomtalanul elenyész?
Gyönyöreit megéltem; tartozkodó, tojásdad
arcából szeme kivillan, s tiltón szemembe néz,
akár a szoptatós vad Vadnat sivatagában -
bizony hozzá lopóztam, ha törzse szunnyadozott.
Miként a víz dagálya, időnként úgy közeledtem,
de ő meglőtt nyilával, s ez szívemig hatott.
A válás reggelén, lám, feltartóztathatatlan
hullt-hullt keserű könnyem, mint oldott gyöngyfüzér,
ha a szemek peregve a földön szertegurulnak.
Mily hosszú volt az éjjel! Eremben forrt a vér,
szenvedtem és remegtem, hogy nem kellek neki többé,
aztán csak ott teremtem mellette s átölelém.
Majd ingem levetettem, s később felvettem újra,
s nem látott meg bennünket sem ellenség, se kém.
Titkunknak árulója nem volt a sűrű éjben.
Most pézsma illata terjeng ágyából szerteszét,
reggel van, ő henyél még, ruhát sem ölt sokáig,
kérődzi a léha férfi gyermekes, éji csínyét.
De én szilaj tüzemre vigaszt hogyan találjak? -
Amint feléje néztem, az égen a csillagok,
akár a remete mécse, pislogtak az utasnak.
És jött az éj, s miként a tenger, úgy áradott,
kárpitját rám ereszté, nehéz próbára teendő,
sóhajtoztam feléje, s kinyújtá derekát.
"Amint a kis Haribnak anyjánál szoktad egykor,
aztán a Rababénál sok boldog éjjelen át!"
magam így bátorítám. - A pézsma illata áradt,
s a keleti szél a szegfűk illatát hozta volt.
A könnyem egyre omlott, mellemre hullva bőven,
és áradó patakban kardom szíjára folyt.
- Ó, hány boldog napod volt velük, hány boldog órád!
S aztán Dzsuldzsul tavánál - emlékszel? - legkivált!
És midőn Unaiza fátylas nyergébe szálltam:
"Jaj néked - így kiáltott -, gyalogolj csak tovább!"
De a kosárnyereg már velünk kettesbe ringott.
"Levágtad a tevémet, Imrul Kaisz, szállj le hát!"
Szólt, s én feleltem: "Indulj, ereszd meg már a gyeplőt,
s szád zamatos gyümölcsét ne vond meg, drágaság!
Hozzád hasonló terhes, sőt szoptatós anyát is
szerettem már amulétes kisdede oldalán,
és ha mögötte felsírt a gyermek, odafordult
Féltesttel, de alattam maradt félteste puhán.
Ó Fatma, mondd, mivégre a nagy szemérmetesség?
Ha már szakítani készülsz, tedd kíméletesen.
Vagy nem tudod, szerelmed kegyetlen gyilkosom lesz?
S akármit is parancsolj szívemnek, megteszem.
Szemed bármit lövelljen, csak engem sérthet azzal,
megtört szememnek immár nyilaid ne szegezd!
Sátrad fehér galambja, ne rejtőzz, kérlek, előlem!
Hisz többször voltam itt már, s fogadtál örömest..."
Az őrökön s a népen surranva átjutottam,
félvén, hogy felfedeznek s megölnek íziben.
Midőn az esticsillag, miként aranyszegekkel
kivert öv, szállt az égre, akkor jövék, igen,
s ő, készülvén aludni, ruháját épp levetette,
és köntösét felölté hímes kárpit mögött.
S szólt: "Istenemre, semmi mentséged nincs előttem,
s mi sem mulasztja, látom, vak tévelygésedet!"
De sátrából kivontam, s ő úsztatá nyomunkban
maga után leomló hímes-szép köntösét,
s jutván végtére messze törzsének táborától,
a hullámos homokban, a lankán üstökét
kétoldalt megragadva elkaptam, mire karcsú
izmos dereka, combja engedve meghajolt.
Bársony csípője keskeny, bordája mint megannyi
aranyrúd, oly rugalmas s oly fénylő-sima volt.
A teste tiszta, fehérét helyenként sárga váltja -
tán struccmadár, mely édes, tilos vízből ivott.
Nyaka, mint a gazella nyaka - kinyújtva mégsem
hosszabb a kelleténél, gyöngyök gyűrűiben;
hajának szénfeketéje szépen simul fejére,
s mint a datolyapálma fürtje, oly sűrűen;
hol rendben felcsavarva, hol meg lazán omolva
tornyosodik fonatja csigásan fölfele;
dereka drágalátos, oly karcsú, mint az íj-fa,
combja izmos s fehér, mint papírosz levele.
Pézsmaillatot áraszt ágya fölött, sokáig
alszik még reggel is, és nem ölt fel pongyolát.
Ajándékoz busásan, ujjai egyesítik
a gyíknak fürgeségét s a nárcisz illatát.
Esténként a sötétet úgy gyújtja fel, akár a
jámbor remete mécse, őhozzá kényszerül
szerelmével a férfi, ha felkel és elindul
a páncélos vitézek s a rablányok közül ...
Bolondos ifjúságért bölcs férfikor vigasztal,
de szívem nem felejti e szenvedélyt soha!
Szerelmemért gyalázott nem egy ellenfelem már,
de rá se hederítettem, mit mond az ostoba.
Az
éj jött, mint a tenger hulláma, s rám ereszté
kárpitját s annyi gondját, hogy próbára tegyen.
Felsóhajték feléje, a derekát kinyujtá,
hátát-keblét emelte, s kiterjedt szélesen.
Ó, jaj, te hosszú éjjel, virradsz-e valahára?
És reggeled nem lészen szakasztott, mint magad?
Ó, véghetetlen éjjel, mintha kenderkötéllel
kötözték volna hegyhez a csillagjaidat.
Jártam egy puszta völgyben - mint vadszamár bendője
üres volt - éhségében a farkas ordított.
"Jaj - mondtam, míg üvöltött -, haszontalan a sorsunk,
hiszen, ládd, egyikünk is meg nem gazdagodott;
ha ránk bőség köszöntött, bizony eltékozoltuk.
Aki várná vetésünk, rútul koplalni fog."
Korán
kelék, midőn még fészkén pihent a madárnép,
s nyírtszőrű ménre szálltam, valódi óriás:
oldalt támad, iramlik, elugrik, újra támad,
mint szikla, melyet a hegyről a fergeteg leráz.
Hátáról nyerge nemezét csúsztatja sárga ménem,
mint záporban rogyik meg egy-egy nagy sziklakő.
Sovány, de jó tüzes pej, s a gyomra kotyogása,
akár az üst-rotyogás, ha felforr benne a hő.
Repül, midőn a többi iramló már elernyedt,
porrá rugdalva keményre döngölt utak kövét;
hátáról a könnyű ifjat iramja lesodorja,
de lobogtatja sötét, zord lovasa köntösét.
Fürge, miként a gyermek csigája, hogyha szívós
keze felhúzza, folyvást tekerve rá fonalát;
csípője mint az őzé, a lába struccmadáré,
vágtáját farkaséhoz bízvást hasonlítanád.
Ekkor tünt ott szemünkben a csorda: szép üszői,
miként bálvány előtt a hosszú-ingű szüzek -
az elszéledt csoportot sebtében hátrahagyva
elértük nemsokára kevély vezérüket.
Íme, kettőre támadt: bikára meg tehénre,
egy-két ugrás, elérte, s belé sem izzadott.
Tüzek körül szakácsok vagy már sütöttek-főztek,
vagy hevenyészett üstbe épp húst vagdaltak ott.
Estére visszatértünk, s szemünk vele be nem telt,
midőn tetőtől-talpig végigtekintgeténk.
Zablája és a nyerge még rajta maradt sokáig,
néztük, míg álldogált: nem kívánt legelni még.
- Barátom, láttad-é a villámot? Villanása,
mint kézcsapás, cikázott a felhőn, odafönt?
Nagyot lobbant a lángja, akár a remete mécse,
ha a csavart kanócra hirtelen olajat önt.
Ültem
társimmal Dáridzs s Udhárib dombjai táján,
fürkészvén a felettünk meg-meghasadt eget;
javában ömle a zápor Ilmen hegyének ormán,
sudár fákat gyökerestül kitépett-döntögetett.
Kanán hegyén is őzek nyáját ugratta szerte,
hanyatt-homlok hagyák el rejtő bozótjukat.
Tejmában sem hagya épen egyetlen pálmatörzset,
sem hajlékot, kivéve a jó kőházakat.
