Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hafiz Ibráhim
VERSEI

(1871-1932. Egyiptomi)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Minden hiába

Vergődtem, míg megalvadt vér lepte el sarúm,
s megbántam százszor azt is, ha fáradtan lerogytam;
átokkal sújtsa Alláh a gonoszok korát,
melyben mit építettünk, egyszerre összeroppan.
Ha még remélsz közöttünk boldogságot, jövőt,
akkor ne légy, barátom, egyiptomi s muzulmán!
Világom, üdv tenéked, a búcsúzó köszönt,
ki nem talál nyugalmat, csak sírok néma halmán.
Rút volt hozzá az élet, s ha testvért áhított,
a túlvilág becsapta - mindkettejük bajára.
Süvölts, halál viharja, az élet mécsesét
oltsd ki vadul, ne várd meg, amíg szemét lezárja. -
Nem óvott meg az élet, sem bennem a remény,
s félelmesebbnek hittem a halált is: nagyobbnak.
Ó szív, ne sírj, ne jajgass, ha fájdalom gyötör,
közel a perc, mikor már a kínok sem sajognak.
Könnyeid elapadtak, ó szomorú szemem,
nincs út: a könny s a vérem nem árad már omolva;
ó kéz, még sose nyújtám eleddig tenyered
jámbor felé, ki méltó bérét megadta volna;
jobb lesz, Alláhra, néked az enyészet kezén,
bár boldogabb lehettél a papíron haladva;
ó lábam, nem tapostál gyalázatot velem
s a hír lépcsőin egyre lépdeltél a magasba,
lépteid most se fékezd az elmúlás felé;
ó lelkem, számtalanszor raktam reád naponta
a türelem s az álszent nyugalom terheit,
s te a hírnév palástját terítetted nyakamba,
de nem bírtam sokáig nyomasztó terheit,
s így népemnek szívében előbbre nem jutottam.
Most válni kell, ne sújtson a gyötrő fájdalom,
vár a halál: a csendet majd megtalálod ottan.
Ó keblem, a szorongás de sokszor elfogott,
és mennyiszer emelte föléd a gond a tornyát!
Gyerünk, vár tág terével a keskeny sírgödör
s megvédelmez, ha baljós emlékek kínja tör rád.
Ó sír, üdvözleteddel ne légy hozzá fukar,
ki jön feléd, köszöntő szavakkal tisztelegve;
én élő, a halálnál teszek látogatást:
az élők kedvessége gyötrelmes volt felette.
Ó csillag, mily soká tart virrasztásod, s milyen
fárasztó éjjelente új vándorútra kelned!
Ne felejtsd el barátod, aki tőled tanult
virrasztani s viselni akármily töredelmet.

(Molnár Imre)


Bordal

Fehér bor ifjai, írók színe-virága,
emlékezzetek a távollevő nevére,
gondoljatok reám a csillogó kupánál,
hisz egykor én valék a dőzsölők vezére.
Ha éjjel felriaszt üzenete a bornak,
serkenjetek fel, ó barátaim, vidáman!
Hány boldog éjen át ülénk egymás körében
s ivánk a bort, ki-ki kedvére, mindahányan!
Mulattunk boldogan - nem érdekelt bennünket,
hogy számunkra mit is írnak elő a tollak!
Csak ültünk a kupák s az óbor bűvkörében,
köröttünk szép leány s virág: megannyi illat!
A serlegek porát pohárnokok vigyázták:
ez kristályból való, amaz ezüsttel ékes;
s jöttek a cimborák, mint szomjas vadgalambok
a forrás csábító és hűsítő vizéhez.
Az étekhordozók körülhordták a tálat
és rajta vigaszát a bánatos szíveknek;
nekifogánk nosza a hűvösajkú bornak,
amelynek fényei bús lelkeket üdítnek.
A pohárnok a víz hadával támadott rá,
pedig sok éven át ártatlan volt a nedve,
s hogy Alláh bölcs szeme meglátta szűz szemérmét,
a végtelen világ urát féltette benne.
- Mindegyre vándorolt a serleg körbe-körbe,
fehér borunk előtt a torkot tágra tártuk,
és szépséges leányszemmel vigasztalódtunk,
amelynek mélyiből a bűvölet sugárzott,
míg az öröm szakát, a kedvnek szárnyalását
bevégzé az imakiáltó tompa hangja...
Így mulattuk szilaj örömben napjainkat,
a gyors időt az élv számára elragadva.
- Bár tudnám: vajon e sok távollét után
találkozunk-e még, vagy többé soha tán?

(Molnár Imre)


A vonat

Mint pettyes kígyó siklik a göröngyön:
siklik e vasszörny másik vas felett,
nekigyürkőzve suhan a földön,
vágtatni látja nyugat és kelet.
Tűz lángja lobog bordái alatt,
mint bennem is, de benne szüntelen,
útján ő mégis vágy nélkül halad,
bár mint szerelmes sóhajtoz velem.
Vas, ki nem ismersz vágyat, szenvedélyt,
mért ontasz te is forró könnyeket?
Hozzád fáradtság soha el nem ért,
szíved kemény, s a tested érc neked.
Válás fájdalma téged nem gyötör,
vágyakozóknak bánatát se bánod,
de míg egy helyről másra költözöl,
nyomodban kelnek szép találkozások:
összehozol gazellát és oroszlánt,
és összehozol minden jóbarátot.

(Varságh János)