Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ahmed Ibn Abdulláh Ibn Zajdún
VERSE

(1003-1070) Kordovai)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Vágyakozás

Az egyedüllét lépett az együttlét helyébe,
és elhidegülés jött találkánk után.
Mintha halállal ébredt volna a válás napja,
amit a sors gonosz kézzel szabott ki rám.
Ki öntött távozása kínjával bút szívembe?
A sors nem tágít, és folyton próbára tesz.
Hol van, ó hol az óra, mikor vígan nevettünk?
Most sírásra fakaszt - olyan félelmetes.
Míg szürcsöltük a mámort, az irigyek dühöngtek,
s kívánták: forrna bár torkunkra az ital;
jaj, szétbomolt lelkünk szerelmes köteléke:
kezünk sem fonja át tüzes szálaival.
Azt hittük, nincs erő, mely egymástól elszakítna
- szívünk nem vágyna most még találkára sem?!
Vad ellenségeinknek bocsánatot ne adjunk,
ne ringjon káröröm szívükben kéjesen.
A hűségben hiszek csak, melyet irántad érzek,
bennem csak érted ég s övez körül a hit,
de nem forrázhatom le a gaz fondorkodókat,
s nem szégyeníthetem meg az irigyeid.
Az együtt szenvedőket nem sújtja úgy a bánat,
így tehetetlenül csak kétségbe esem.
Elmentél, elszakadtunk, s nem enyhült meg a vágyam:
sebzetten ég szívem, s a szemem könnyesen.
Érted jajong a lelkem, mindegyre csak utánad,
a bánat porba sújt és nincs vigasztalás,
napjaimat hiányod festette feketére,
pedig veled az éj tűz volt és ragyogás.
Barátságod körében vidáman telt az élet,
szerelmünk a gyönyör tüzes forrása volt,
s ha a közös gyönyörnek lombját vontuk magunkhoz,
gyümölcse édesen vágyó ölünkbe hullt.
Mikor az élvek ízét ízlelgettem karodban,
lelkünk virágja dús illattal áradott.
- Ne hidd, hogy távolléted elfordította szívem,
habár a messzeség csak hűteni szokott.
Alláhra! Más után nem gyúlt lángra szenvedélyem
rajtad kívül, s hitem szünetlen benned él!
Ó hajnal villámfénye, repülj a palotába,
itasd meg azt, ki még szívből szeret s remél!
S kérdezd: van-é vajon, kit hívok gondolatban
rajta kívül: kire mindig emlékezem?
Ó napkelet fuvalma, szállj, s üdvözöld, ki szívből
köszöntene, ha itt élne vidékemen.
Vajon lesz-é a végzet segítő jóbarátunk,
bár súlyos ökle már gyakorta sújta ránk.
Alláh neveltje vagy te, pézsmából alkotott meg,
s a többi lényeket mind porból egyaránt.
Téged ezüstből öntött s aranyból tett fejedre
szikrázó koszorút, hogy műve szebb legyen;
ha a fejed lehajtod, oly tündöklő a fénye,
mintha megannyi gyöngy csillogna fejeden.
A nap volt ápolója harmatos nyoszolyáján,
de közelébe csak oly ritkán juthatott;
mintha ott raktak volna fészket orcái rétjén
- hogy díszítsék tüzes szirmát - a csillagok.
Nem bántuk, hogy a rangunk nem volt egymáshoz illő,
hiszen a szerelem nem ismer címeket. -
Ó kert, mely számtalanszor gyűjtéd tekintetünket
rózsákba, melyeket ifjúság ékített!
Ó élet, mily sokáig éltünk virágaiddal
százféle vágyban a boldogság-tengeren!
Ó élvezet, füvedben de sokszor hemperegtünk -
bársony volt köntösünk és csillogó selyem!
Nem hívlak tisztelettel, a hódolat szavával,
hisz értéked ragyog, fenn mindenek felett.
Minden lénynél különb vagy, nincs társa bájaidnak -
hogy írjalak le úgy, ahogy vagy - tégedet?
Jaj, az öröklét kertje nektárjától elűzött,
s édes forrásvize méreggé változott,
mint hogyha soha még nem öleltük volna egymást -
s boldogságunk szemét lefogták a gazok.
Két titkot őrizett a sötétség néma árnya,
míg nem terült reánk a fények hajnala.
Bennünk maradt a bánat, tiltotta bár az elménk,
s a tűrést hozta el - feledni általa.
- Hogy elváltunk, s a bánat bús könyvében lapoztunk,
utat számunkra a türelem mutatott.
Szerelmed hűs patakja nem enyhítette vágyam:
én ittam, ám megint csak megszomjaztatott.
Megigéztél: te szépség egének tiszta napja,
de nem hagyott tövist szívemben, hogy letűnt.
Nem saját szándokomból váltam meg én tetőled:
közénk sújtott rideg kezével végzetünk. -
Téged siratlak, gyöngyöt ha vet a csillogó bor,
mit észak szele hűt, s ha dalnok hangja zeng,
és sem a kancsók vére nem nyugtatja kedélyem,
sem húrok zengzete - megnyugvást nem jelent.
Őrizd meg kötelékünk, megóvom, őrzöm én is:
amennyit ő kapott, a nemes annyit ád.
Nem kerestem helyetted társat, hogy felvidítson,
s nem térít tőled el akárhány jóbarát.
Még ha felém hajolna ágyán az éji hold is,
Alláh őrizzen! az sem csábíthatna el.
Légy hűséges irántam, ne szórd bár garmadával,
elég a látomás s az emlék: égi jel.
Ha írnál egy levélkét, mily boldogságot adna,
csak közvetítené felém fehér kezed!
Alláh áldása érjen, míg csak lobog szerelmünk,
melyet elrejtek én, s mely elrejt engemet.