Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ibn Muctazz
VERSEI

(megh. 908)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Amennyi gond a szívben...

Amennyi gond a szívben, mind-mind a gyönyöré,
ez frissíti a lelket, ha kongattak felette.
Ha rajtad üt, csald lépre a bormérő-helyen,
virágoskertbe vidd, s árnyas szőlőligetbe.
Nem látod kéregetni kalifáktól soha,
sem diskurálni azzal, ki elhalad vagy ott áll.
Senki sem ordít, mint a szamár, öröme napján,
s nem érdekli melyik volt különb: Ali, vagy Othmán;
gyönyörével törődik, csak annak él, örül,
s ami nem tartozik rá, mindattól menekül.


A kert

A földön sárgaság ég,
s zöld meg piros színek:
mint egy túlzón kifestett
több színt játszó szövet.
Mintája mirtusz, paprika,
vadrózsa meg galagonya.


Déli nap tüzében

Nemegyszer oly heves a déli nap,
hogy az utas türelme elapad;
szélespofájú tevém nógatom,
de már alig cammog a homokon.
Nyeli árnyékát a nap, a falánk,
mint rőzsegyűjtő ágait a láng.
De már a földnek szellő hirdeti,
hogy nedves-hűs inget csinál neki,
s várja a táj arca a felleget,
ahogy szerelmes szív a levelet.


Epigramma

Légy tudatlan, vagy színleld, s meglesz a sikere,
tudatlannak manapság oly tágas a tere.
Tilos az ész: amit lát, gondolkodik azon,
ahogy beteg tűnődik örökös-arcokon.
Ha bőséget találtam, buták áldása volt,
az okos ép eszéért csalódással lakolt.
Ha Bábel szőlejének tevéjire felültem,
eszemtől sok-sok mérföld távolságra kerültem.
Ó, korholók! Túlnőttem én már minden hibámon,
s ősz fürtjeim kacagják rég elmúlt ifjúságom:
magamat visszahoztam, erénynek járom útját,
amint a véres kardot tokjába visszadugják.
Egymáshoz sír lakói többé nem látogatnak,
holott egyik a mástól, néhány lépésre laknak,
s mintha ajtójukat hét agyagpecsét borítná,
s nincs a feltámadásig, ki onnan leszakítná.


A felhő

Éj vándora, sírni nem ún soha,
könnye folyik a föld orcáira.
Reggeli fényt lobbant, amerre tart,
mint egy cikázó indiai kard.
Ha közeledve dördül és ropog,
hinnéd, malom kereke csikorog.
Dombjainknak sok-sok színt ád, csodást,
a berkeinknek szép lombosodást.
Könnyei fogyhatatlan öntözik
a földet míg köntösbe öltözik.
Hol jár, a táj eggyé olvad vele,
s feltör a dús növényzet erdeje.