Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Sauki Baghdádi
VERSEI

(Élő szíriai)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Felcsendül a dal

Elhagyatott partokra vetettek,
hogy ajkam örökre feledje a dalt,
számkivetett lettem: körülöttem
mindent a homok tunya csendje takart.
Utamat megszabták, s szóltak: "Előre!
De ne hősködj, inkább gyáva legyél,
ne bántsd a tüzet, s nem kap meg a lángja,
aki így él hosszú életet él.
Voltak, akik játszottak a tűzzel,
s belevesztek..." Így szóltak nekem ők,
aztán a követ rám hengerítették,
bíztatva kajánul: "Végy levegőt!" -
Torkon ragadott a sötét egyedüllét,
de a kedves csillagfényű szeme
szüntelenül követett a homályban,
s kémlelt: a parancsot megszegem-e?
Elhagyatott partokra vetettek,
hogy ajkam örökre feledje a dalt,
számkivetett lettem: körülöttem
mindent a homok tunya csendje takart,
s ím mégis, a lassan-ölő idegenben,
beborítva a rabság rácsaival,
a csend puha csápjai közt, a magányban
ajkaimon felcsendül a dal.


Morajlik a bánya

Markoljuk a vaskalapácsot
fulladva, lihegve a mélyben,
lassan beleroppan a hátunk,
mégsem remegünk soha térden,
nem nyaljuk a földet, a társak
testén a tüzes sebeket sem -
csak az állat alázza a földig
magát a sötét üregekben.
Hiába facsarja a vérünk
nagyságos urunk, a mihaszna,
nem hajtjuk elébe fejünket,
testünkön emelni magasba,
hogy fönt hidegen vigyorogva
révedjen a fényes egekbe,
amíg mi az utca homokját
rágjuk a nyomorba temetve.
- Mit ér az urak dühe, mellyel
közibénk öles árkokat ásnak,
hisz a perc betakarja az árkot,
s véget vet az elnyomatásnak.

*
Egyszer beleharsan a hangunk
félelmetesen a világba,
és bömböli, mint az oroszlán:
Előre! Gyerünk! Sose hátra!
Ajkunkról elindul az ének,
nem kínból, örömből a szárnya,
szavaink zúgnak, zakatolnak,
mint hogyha dübögne a tárna;
nem lágy zene lesz, de hatalmas
lángok rohanó sokasága,
amely beborít s beleolvaszt
mindent, ami régi, magába.
Egyszerre a bánya beomlik,
nyakába a kényes uraknak -
trónolt valamennyi fölötte,
most végre alatta maradnak.

*
Lassan hegyesednek az ásók,
lámpánk tüze messze világol -
maholnap elűzzük az éjt és
az elnyomatást a világból.


A halottak beszélnek

Anyám, holnapra eljut hozzád a hír: a gyermek
meghalt az idegenben, kit vártál este-reggel,
odaveszett a gyilkos, ijesztő sivatagban,
pedig nem is magában: együtt volt a sereggel.
Ott volt velük a gyötrő, olvasztó nap tüzében;
a hév pokol homokja léptükre szertemállott,
ők mentek csak sietve, nem félve, nem botolva,
hiába tornyosultak előttük akadályok.
És akkor is velük volt, mikor egyszerre minden
égig csapódó lángba hanyatlott körülöttük;
szemük a napra támadt, és kacagott a szívük,
arcuk barnára égett, s acélos volt az öklük.

*
Küzdöttek ő s a társak: veszélyes látomások
vívták velük a harcot - ő nem futott előle...
Aztán kihunyt a fénye, mondává lett a lángja,
sorssá, amely megőrzi nevét a jobb időkre...
Aztán megjöttek, mintha királyi temetésre
hoznák testét, amelyen a végső remegés ült.
Egy gödör várt reája a lankás domb karéján,
fehér angyal közelgett és lakodalom készült.

*
Anyám, csak teste halt meg, őt nem fogják feledni,
öleld meg ezt a sóhajt, mert szívem érzi most itt,
hogy kebledtől a sírom sem tudhat elragadni;
mint könnyet zárd magadba, mert félek, hogy eloszlik.
Csontom hava megolvad, szememnek fénye sápad -
anyám! lásd elvetettek bennünket, s újra létre
hoz minket majd a holnap: szavakban és hitekben,
mert mi vagyunk e földnek esője és vetése.

*
Anyám, nem tékozoltam, ugyan most mire gyűjtsek?
Tar pusztaság a földünk, mind elsárgult vetése -
de holnapra kizöldül a szőlőm és a tarlóm:
hogy szállong majd fivérem s nővérem nevetése!
- Jőjj, látogass meg engem, lenn várlak én a sírban,
hajam remegve várja simítását kezednek;
a sírom megtalálod: az örökzöld borostyán
s az őrt álló növények majd hozzám elvezetnek.
Sebeim alvadt vére lángolón hullt a rögre,
nem múlik el, vöröslő nyomot hagy mindörökre.

*
Ó jóanyám, ha holnap a hír tudatja végem,
a homlokod emeld fel, fordítsd felém az arcod,
s én is feléd tekintek majd át a messzeségen.