Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Sauki
Baghdádi
VERSEI
(Élő szíriai)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Felcsendül
a dal
Elhagyatott
partokra vetettek,
hogy ajkam örökre feledje a dalt,
számkivetett lettem: körülöttem
mindent a homok tunya csendje takart.
Utamat megszabták, s szóltak: "Előre!
De ne hősködj, inkább gyáva legyél,
ne bántsd a tüzet, s nem kap meg a lángja,
aki így él hosszú életet él.
Voltak, akik játszottak a tűzzel,
s belevesztek..." Így szóltak nekem ők,
aztán a követ rám hengerítették,
bíztatva kajánul: "Végy levegőt!" -
Torkon ragadott a sötét egyedüllét,
de a kedves csillagfényű szeme
szüntelenül követett a homályban,
s kémlelt: a parancsot megszegem-e?
Elhagyatott partokra vetettek,
hogy ajkam örökre feledje a dalt,
számkivetett lettem: körülöttem
mindent a homok tunya csendje takart,
s ím mégis, a lassan-ölő idegenben,
beborítva a rabság rácsaival,
a csend puha csápjai közt, a magányban
ajkaimon felcsendül a dal.
Morajlik
a bánya
Markoljuk
a vaskalapácsot
fulladva, lihegve a mélyben,
lassan beleroppan a hátunk,
mégsem remegünk soha térden,
nem nyaljuk a földet, a társak
testén a tüzes sebeket sem -
csak az állat alázza a földig
magát a sötét üregekben.
Hiába facsarja a vérünk
nagyságos urunk, a mihaszna,
nem hajtjuk elébe fejünket,
testünkön emelni magasba,
hogy fönt hidegen vigyorogva
révedjen a fényes egekbe,
amíg mi az utca homokját
rágjuk a nyomorba temetve.
- Mit ér az urak dühe, mellyel
közibénk öles árkokat ásnak,
hisz a perc betakarja az árkot,
s véget vet az elnyomatásnak.
*
Egyszer beleharsan a hangunk
félelmetesen a világba,
és bömböli, mint az oroszlán:
Előre! Gyerünk! Sose hátra!
Ajkunkról elindul az ének,
nem kínból, örömből a szárnya,
szavaink zúgnak, zakatolnak,
mint hogyha dübögne a tárna;
nem lágy zene lesz, de hatalmas
lángok rohanó sokasága,
amely beborít s beleolvaszt
mindent, ami régi, magába.
Egyszerre a bánya beomlik,
nyakába a kényes uraknak -
trónolt valamennyi fölötte,
most végre alatta maradnak.
*
Lassan hegyesednek az ásók,
lámpánk tüze messze világol -
maholnap elűzzük az éjt és
az elnyomatást a világból.
A halottak
beszélnek
Anyám,
holnapra eljut hozzád a hír: a gyermek
meghalt az idegenben, kit vártál este-reggel,
odaveszett a gyilkos, ijesztő sivatagban,
pedig nem is magában: együtt volt a sereggel.
Ott volt velük a gyötrő, olvasztó nap tüzében;
a hév pokol homokja léptükre szertemállott,
ők mentek csak sietve, nem félve, nem botolva,
hiába tornyosultak előttük akadályok.
És akkor is velük volt, mikor egyszerre minden
égig csapódó lángba hanyatlott körülöttük;
szemük a napra támadt, és kacagott a szívük,
arcuk barnára égett, s acélos volt az öklük.
*
Küzdöttek ő s a társak: veszélyes látomások
vívták velük a harcot - ő nem futott előle...
Aztán kihunyt a fénye, mondává lett a lángja,
sorssá, amely megőrzi nevét a jobb időkre...
Aztán megjöttek, mintha királyi temetésre
hoznák testét, amelyen a végső remegés ült.
Egy gödör várt reája a lankás domb karéján,
fehér angyal közelgett és lakodalom készült.
*
Anyám, csak teste halt meg, őt nem fogják feledni,
öleld meg ezt a sóhajt, mert szívem érzi most itt,
hogy kebledtől a sírom sem tudhat elragadni;
mint könnyet zárd magadba, mert félek, hogy eloszlik.
Csontom hava megolvad, szememnek fénye sápad -
anyám! lásd elvetettek bennünket, s újra létre
hoz minket majd a holnap: szavakban és hitekben,
mert mi vagyunk e földnek esője és vetése.
*
Anyám, nem tékozoltam, ugyan most mire gyűjtsek?
Tar pusztaság a földünk, mind elsárgult vetése -
de holnapra kizöldül a szőlőm és a tarlóm:
hogy szállong majd fivérem s nővérem nevetése!
- Jőjj, látogass meg engem, lenn várlak én a sírban,
hajam remegve várja simítását kezednek;
a sírom megtalálod: az örökzöld borostyán
s az őrt álló növények majd hozzám elvezetnek.
Sebeim alvadt vére lángolón hullt a rögre,
nem múlik el, vöröslő nyomot hagy mindörökre.
*
Ó jóanyám, ha holnap a hír tudatja végem,
a homlokod emeld fel, fordítsd felém az arcod,
s én is feléd tekintek majd át a messzeségen.
