Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Abu Mohamed Abdul Dzsabbár Ibn Mohamed Ibn Hamdísz Al-Azdi
VERSE

(megh. 1132. Szicíliai)
Jékely Zoltán fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Tópart

Oroszlánok kuporognak a méltóság ligetében,
a hangos vízcsobogásban száll bőgésük szava tisztán,
a s ahogy az ezüstszínű márvány leplébe borítja a testük,
tátott szájukban elolvad a víz: csupa tűz, csupa kristály.
Úgy ül megannyi oroszlán, mint hogyha csak élne, mozogna.
Ó létre riasztani őket bár lenne, ki erre kerülne,
hogy mind az eszükbe nyilalljon a temérdek drága ragadmány!
Hisz oly remegőn kuporognak, már-már szökellésre feszülve.
Ahogy a nap heve omlik színükre zuhogva, hihetnéd,
hogy lánggal égve lobognak, nyelvük belevillan a fénybe,
s ahogy a vízsugaraknak kardját cikázva kivonják,
tóvá terülve elolvad, tűz lángja pedig nem is érte.
A kósza éjjeli szellő hűs páncélt szőtt a vizéből,
eltéphetetlen erőset a víz ragyogó fonatából.
Szemem a bűvöletes fák gyümölcseit ízleli vágyva,
s mint parttalan álmodozások habzóvizű tengere, tágul.
Aranyos fák erdeje vonja a gondolatom e varázslat
bűbája felé, az eszem már úgy megbabonázta hatalma;
és ágai összefonódnak sűrűbben, akár kusza háló,
mint hogyha azokkal az égből madárkát fogni akarna.
S nem engedi a madaraknak, ha egyszer rátelepedtek,
hogy szálljanak újra, a kéklő égbolt fele tárva a szárnyat;
bármerre tekints, csak a csőrük mered rád sárga hegyével,
ahogy a tiszta, az édes víz zúgva, bugyogva kiárad.
Némák, de ha zendül a vízár, vélnéd: milyen ékes a hangjuk!
Mind olyan vígan fütyörészik, dalát vidoran dudorássza!
És mindenik ágat a súlyos ezüstök terhe nyomasztja,
melyekből ezüstszínű szálként villan ki a fény ragyogása.
Beljebb a medence vizében gyűrűbe terülnek a cseppek:
úgy szállnak, akár a topázok s gyöngyök ragyogó sora rajta;
s mind-mind szikrázva, cikázva, ámult szemeidbe nevetnek,
mintha mosolyogna az égen minden csillagnak az ajka.
Kapuk, aranylemezekkel ékítve, bevonva színekkel,
jó vésőknek remekével, dús pompával kirakottak!
Tárt káprázó szemeiddel a mennyezetre ha nézel,
az égnek látod a kertjét: e fénylőt, aranyozottat.
Művészi kezek szorították a vésőt, mely e csodákat
művelte, s ezernyi vadállat képét vetítette elébed.
Talán a lángsugarú nap lett festékes lemezükké:
így vésték díszbetűikkel a lombos fákról e képet
s egy gazdagon televésett kőnek azúrszinű kékje
így irkált furcsa meséket a fénylő távoli égre.