Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Ahmed
Zaki Abu Sádi
VERSEI
(1892-1954. Egyiptomi)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Örök szerelem
Nincs
hatalom, mely eltéphetne tőled,
szívemben annyi izzó vágy remeg;
a Mindenséget betölti a lelked,
s nekem is csókod adta létemet.
Szerelmem, én már bárhová kerüljek,
csak egy a vágyam: te, és újra te,
s ha porrá válok sem enyészek el, mert
bennem van arcod emlékezete.
Az este
Térj
vissza ó az este árnyához: egyesüljön
lelkünk a végtelenben, irigy szemek ne lássák,
csak a félhold karéja s a vágyó égitestek
tudják a két szerelmes hevült ábrándozását.
Az álmok földje itt ez, amelyen lopva járunk,
szerelmes révületre, szépségre lett teremtve;
az énekes madárkák minékünk énekelnek,
s mienk a fák, virágok illattól sűrű csendje.
A titkokat füledbe szívem suttogja néked,
mely mint a síró gyermek, szidásra meg se rebben;
megyünk, és azt se tudjuk, hogy merre tart az ösvény,
és úgy tűnik, hogy minden idegen, ismeretlen.
Most a miénk a Minden, a Végtelen, s mi ketten
uralkodunk fölötte kötetlen, kérdezetlen.
A nyár
dalai
Ó
dalai a nyárnak, térjetek meg, a költő
szívét vad szenvedéllyel s reményekkel telítve,
oly sóvárogva várja múltán a gyors havaknak,
mikor jön vissza végre az eltűnt Aphrodíte.
A dalok megfürödtek a fények mosolyában,
szerelmes énekemtől bódultak illatossá,
s a szirmok közt remegtek, mint a szépség sugára,
duzzogva, mért valék oly kegyetlen szívű hozzá.
S a lég szünetlen ontja hevét és ragyogását,
mint vágyó szív, a szirmok oly szomjasan epednek,
még a kötődő szellő is meglapul ijedten,
a szerelem hatalma olyan félelmetes lett.
És mindenütt a kertben csak illatát találom,
meg szívem dobbanását, szerelmem égi báját;
az árnyékok s a fények között szökdel előttem,
varázsos látomása buzdítást súgva jár át.
Az emberek gyakorta szidják a nyárt, holott ő
csodálatos nagy ünnep szívemben - semmi kétség:
benne nyilatkozik meg a természet nyugalma,
ha bánat keseríti meg boldogsága mézét.
Szikrázó tarka köntöst öltött magára, mégis
áttetsző, és csak itt-ott rejti homályba fátyla,
a szerelem palástját borította rétre,
és nem hajol bilincsbe, őrzőinek dacára.
Neki adtam a szívem, pedig korholta sokszor,
s az édes illatokkal telve hajolt elébe,
élvezve földi létét, élvén ajándokával,
mindegy, ha válás, hogyha együttlét volt a része. -
Ó dalai a nyárnak, térjetek meg, a költő
szívét vad szenvedéllyel s reményekkel telítve!
A falu
imádója
Felé
tekintek istenhitemmel, hódolattal,
ha már leáldozott a nap csillogó korongja,
úgy megrendít szívének érzése, mely magasztos,
ám mégis minden úrnak földig hajol rajongva,
élvén bölcs tisztaságban, nemes egyszerűségben,
hűségében is büszkén, szünetlen szorgalomban;
a csúcsok legmagasbját választja imahelyül,
mintha titkát a szépség felé súgná titokban.
A természetet látod fenséges csendje mélyén,
a kegyes ember vágyát és meghallgattatását;
mormolja az igéket - miközben fenn az ágon
csattognak a madárkák - a kis patak zaján át.
A csermelyeket látod könnyében búcsúzáskor,
az éjnek köntösébe zárva a szürkületben,
mohón várva az élet holnapi ébredését,
mikor szelíd imája az élők fele lebben.
Az éji nyugovásban s az élet ütemében
példát talál a néző, szemét ha tágra tárja:
a lét titkát mutatja az a gondolkozónak,
nincs szüksége a költők kimódolt verssorára.
Vajon a szép nem Alláh küldöttje itt a földön?
Valóban, én fohászom a szépség fele küldöm.
Alkony
a sivatagban
Közelg
az éjjel, a síkság reszketve, félve fogadja,
bár csendesen, nyugalommal lebben tekintete rája;
az alkony pírja s a fények lassacskán eltünedeznek,
s nem marad sárga szívében csak kínja s vágyakozása.
A homokhalmokat édes vággyal csókolja az ajka:
csordultig van szerelemmel a csókja, s éjszínű gyásszal:
sötét sereg özönöl rá, harcát segíti a perc is -
ó hányszor váltakozott e harc az évezreken által!
Ez alkony-óra nem őrzi irgalmas gonddal a nyáját,
csalódás éri körében minden boldognak az arcát. -
Közelg az éjjel, eloszlott a nap gazdag ragyogása,
s halál maradt csak utána, s fösvény, szűkkeblű fukarság.
Eljött az éjszaka metsző fagya, az éjt megelőzve -
ó jaj az árulónak, ki árulókat előz meg!
Elmenekültek előle az élők, s lekuporodva
vallásos hittel imádják lángját az isteni tűznek.
Mind kezét nyújtja feléje áldásáért könyörögve,
s ő hangos, tiszta szavával igéit küldi feléjük,
és szerteszórja varázsát, hogy véle életet adjon,
miként élet a barátság és nyugtató menedékük.
S mintha a lángja körébe húzódó néma tekintet
évekre is elegendő élelmet nyerne belőle,
pedig fukar, hisz a füstjét is fösvényen adogatja,
ami a légben eloszlik, csak csellel csalni ki tőle.
Előtte a tevehajcsár úgy áll, akár a tevéje,
lenéz a tűzre: adósok alázatával omol rá,
mintha az a napnak a lelkét foglalta volna magába,
s bezárta volna bilincsbe, így téve furcsa fogollyá.
Vajon a kősivatag kél, s véle élettelen, élő,
hogy meghódoljon a napfény bő forrásának előtte?
Mintha megannyi homokdomb büszkélkedve mutogatná,
hogy gazdagságuk a napfény szikrázó sugara szőtte. -
Közeledik, jön az éjjel, ragadd meg, mert eliramlik,
a villódzó színes árnyak csillogva semmibe szállnak:
mindegyik egy darab élet, mely szétszóródik a földön,
de mindben ott van igéje a vágynak és a halálnak.
Az öröklét
tolvajai
Jőjj
hát, s a fényes hajnalpirkadástól
a perceket orozva lopjuk el,
s a kincses élet ez üres szakában
tegyük örökké csókok mézivel.
Jőjj hát az égbe nyúló pálmafákhoz,
melyek a fényt vágyón körülveszik,
hogy elragadják tőle azt az élvet,
mely emlékei mélyén rejtezik.
Jőjj hát, a reggel hangja száll: a harmat
suttogja, s illat árad szerteszét;
jőjj hát, az ihletét ma elraboljuk:
abban lakik a mindörökre-lét.
Jőjj, hisz a sors üdvünket számtalanszor
ellopta már, s csak a bánat maradt,
a boldogság hány alkalma suhant el,
s a vágy elhamvadt a hamu alatt.
Csak éltünk, s váltig faggattuk felőle
a köveket, a rózsát, a tavat,
a lét szívét, amelynek dobbanása
beborítja a földet és eget,
s nem leltünk mást, mint tompa némaságot,
s egy-egy sikolyt, mely halkan lebegett.
Nem más az élő, mint az értelemnek
léte - hideg halott a többi mind;
nincs más, csak a szerelem él örökké,
mert öröklétnek adják csókjaink.
Ez őrzi meg a művészet valóját
s ha átolvassuk egy-egy vers sorát,
ez lüktet ott az élet ritmusára
a szépség húrján az időkön át.
Imádság
Gyermekeim
ágyánál, a magányban
vallom be féltő imádatomat,
mely éji áldásként fakad szívemből,
míg ők az álom karján ringanak.
Elragadtatva bámulom az arcuk,
tekintetem az alvó ajkakon
csókkal pihen meg, s lélegzésük apró
kis pihegéseit számolgatom.
Lehajlok,
mint ki imádkozni készül,
pedig ezúttal nem esedezem;
őket imádom, senki mást ez éjjel,
előttük hajtom földig a fejem.
Érzem, a hit elönt alázatával,
pedig túlbuzgó nem voltam sosem -
aggódó apa vagyok csak: szerelmem
a gyermekeim bírják s istenem,
kinek elméjében forrottak egybe
s szállnak álmukban az örök egekbe.
