Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Abu
Nuvász
VERSEI
Jékely Zoltán fordítása
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Bűnbánó vers
börtönéből Fadhl ibn ar-Rabí vezérhez
..................................................
Fadhl, aki szépre s jóra oktattál, ím dicsérlek!
Hisz csak természetünknek dolga szépség s jóság.
A bűn elszállt, s odúmban a virtus látogat csak,
kegyes jámbor levék itt, nincs bennem már gonoszság.
Ha látnál, azt hihetnéd, Baszrait látod, a szentet:
Alázattal takarván e vézna sárga testet,
sáskaszerűn kiszáradt orcával üldögélek;
kezemben rózsafűzér, keblemen a Korán, hol
régente dús aranylánc gyűrüi tündöklének.
Az élet örömeire
buzdít
.......................
Tetézzél annyi vétket, amennyit csak lehet,
kész tőled elterelni haragját Istened.
Ne félj, ha jő a napja, majd megbocsát az Úr:
miért állnál elébe tehát ártatlanul?
De ujjadat harapdáld, sírj egy keserveset
minden szép elmulasztott gyönyörüség felett,
amelytől a pokolnak félelme foszta meg!
Ne sírasd Lejlát...
...................
Ne sírasd Lejlát, és ne búsulj Hind után,
a rózsára igyál, vöröst, akár a rózsák,
kupányit, amitől, ha torkodon lefut,
vörös lesz a szemed, s vörösödik az orcád:
a bor, mint a zafir, s a kupa, mint a gyöngy
a karcsu derekú rablány kezében.
Szeméből is itat, kezéből is itat:
kettős mámor tesz rabjává egészen.
Kettős mámor hevít, társaimat csak egy,
ezt az érzést az ég csak nékem adta meg!
A borhoz menekült...
....................
A borhoz menekült vigasztalódni éjjel,
s emlékeit a bor csak jobban zaklatá,
s amíg az éjszakát végzete el nem érte,
s a Kos meg az Iker nem tünt az ég alá,
sötétség-köntösét a hajnal összetépte,
s a reggel rongyai alól már megjelent,
s a táborban a nap méltó üdvözletére
zászlók bontattanak piroslók, ékesek:
ott sírt a Nap felé, a könnye hullt peregve,
hogy szempillái is elfogytak rendre-rendre.
Vegyes sorok
az italról
.......................
A bor s a víz között ős gyűlölség vagyon,
dühöng a bor, ha víz silány cseppjei érik;
csillámló víz között látod-e, a szeme,
bár nem kórság miatt, félelmesen fehérlik.
*
Ádám apánk kora óta bujkál a bor,
óvakodván, nehogy a víz legyen a párja;
s bizony hall a füled, ahányszor keverik
nyögést meg jajgatást: így válaszol reája.
Tehát a víztől óvd, és nyújtsd ide legott,
mert ha nem ihatom, tüstént szomjanhalok!
*
Bajtársam volna csak, ki bátran vélem innék,
míg iddogálva itt várom a böjtszegést!
Csodás erejü bor, melyet leöblögetsz most,
de idd csak akkor is, ha már fejed nehéz.
Ki félted lelkemet, mert tiszta bort nyakaltam,
jó lesz lakoznom a gyehennán, légy nyugodtan.
*
Elmult a bőjt hava, és jött böjtmás vigalma;
a kupa sokszinű huncutságot kinál.
Látogat az öröm, a már hatalma-teljes,
s hol lant mellé, hol a serleg pártjára áll.
S már csak a lány dala hallatszik, amint igyekszik
szép hanggal tartani minden követelőt.
A bor már megjelent színpompás köntösében,
s kik isszák, részegek, vagy víg éjjelezők.
*
Karkhi bor ez, az élet hosszuságát
rövidre szabja s nyujtja a reményt;
rest léleknek képzeletet, csodást ád,
s meglágyítja a szivet, a keményt.
*
Kéjt, örömöt, sikert nem lelek én,
sehol - csupán a kancsó fenekén.
*
Itass, itass! Ha nagy kupából adtál
zamatos bort, nem kell a kis kupád.
Mindjárt rózsásan látom a világot,
igámba hajthatom a sors nyakát.
*
Addig itass, ha meg nem úntad,
mig szépnek nem látom a rútat.
*
Ne szídj, amért fejem elkábitotta,
és a rútat gyönyörűnek mutatta.
*
Tiszta tüzes borral itass,
öreget is megifjít az,
ballépésből erényt csinál, itt,
erény is tőle bűnre válik.
*
Mulattam cimbalom- s fuvolaszóval,
a nagy kupából sűrün ittam, ó jaj!
Isteni törvény köntösét ledobtam,
s a tiltott dolgok tengerébe buktam.
*
Patak patakba folyt, olyan bőséggel ömlött
az ég felhőiből, a villám méhiből.
A kertet könny-eső nárcisszal és pipaccsal,
mint menyasszonyt szokás, úgy öltöztette föl.
Korán reggel kelék, a pirkadás előtt még,
s néztem, mint száll le a Pleiász hét csillaga.
Boromat éjszemű, pozsgás leányka mérte,
kinek szíveket ejt rabul dereka;
s olyan volt a bor is, melyet kupámba' nyujta,
mint tűz, mely szájon át a lelket lángragyujtja.
*
A kocsmába siettem, hol kutya nem ugat meg,
s ha sokat üldögélek, csak örül a gazdája;
nem is mozdultam addig, míg minden, mit kezem bírt,
el nem fogyott, s ruhám is, sarum is ment utána.
*
Mivel a bort Mohammed tiltja itt,
ha már iszod, Krisztus hitében idd!
Egy keresztény leányra
......................
Elmész előttem, némán elpirúlok,
elfordulsz büszkén, mintha meg se látnál.
Ruháidnak alatta minden este
reszket egy illatárasztó virágszál.
Elnyűtte testemet a vágy miattad,
szememnek héja vért hullajt utánad;
moszlim-gyötrő keresztény őzikém, te,
minden igazhitü áhítja bájad.
S ha nem tudnám, hogy a gyehenna vár rám,
bizony Alláh helyett Krisztust imádnám!
Keresztény kocsmában
....................
Ide a bort, itass meg nedüjével,
nem hallod hé, a kakas már kiált!
Vonulóban az éj táborhelyére,
Pitymallik már, s ébredez a világ.
Fuss a kupával, innom adj sietve,
hisz szomjuságom már alig birom;
kupám legyen szinültig teletöltve,
s mint a lámpás, ragyogjon ajkamon.
Érkezzék úgy, mint hűsitő fuvallat,
érezzek benne almaillatot,
kopt lányka hozza szépen felövezve,
hadd kezdjük véle vígan a napot,
ki is évődve mondja az ivóknak:
"A Krisztusért, kupámat el ne lopd!"
Tavasz
......
Langyos a lég, a fák szépen virulnak,
elmult a tél, Mars enyhe hava itt;
feslő bimbókkal pompáznak a kertek,
szépségük szemet, lelket ittasít.
Űzd el komolyságod borral, vörössel,
melynek színe gyöngyszín holddal elegy,
s kérj egy kevés kiméletet a sorstól,
hisz épp eleget játszott már veled.
*
Vigadni sietek nem tétovázva,
hisz itt van ennek kellő ideje.
Nem látod-é a felfrissült világot,
mit mívelt benne a tavasz keze?
Emlőivel a felhőraj elérte,
s felélesztette dús esőivel;
a kertek arcát meztelen találta,
onnan a tél csak nemrég tűne el.
És most leszállt a földre s felruházta,
hogy kert s mező bimbós, virág-havas.
Igyál tehát az idő-újhodásra,
hisz illatozva eljött a tavasz.
*
Eső csillagjai tavaszi kertbe' reggel;
feléjük záporos felhő árnyat vetett,
s ihol változatos bimbókat szűlt az éjjel,
magányos szépeket vagy pompás ikreket.
Ott ülnek az ivók félhold alakba', görbén,
a fejedelmi bort nagy vígan nyeldesik.
A szüretből nekik csodás aranyvirág nyilt:
s hová tollat szokás, fülük mögé teszik.
*
Vigasztalást keresnél? - Fordulj csak a kupához!
A többi boldogságot csak hagyd az embereknek.
A vídám társaságban zajlik az igaz élet,
rajtuk vadrózsa, mirtusz, friss nárcisz díszelegnek.
Kivált ha tarkaszoknyás lány hordja a kupát,
vagy karcsutestü, ringó, akár a bambuszág.
*
A korcsmáros, kihez elfáradt, fiatal
tevéim egy sötét éjszaka bekötöttem,
motyogva jött elém, s hunyorgó-álmosan
a részegség baját panaszolá rekedten:
"Mondd hát, hogyan jutál szentélyemhez, hiszen
Az éj csillagjait szuroksötét borítja!"
"Légy könyörületes - imígy kérleltem én -
Házad résein át a reggelt láttam itt, la!"
S felelt álmélkodón: - "A reggelt, gondolod?
A reggel messze, ez boromnak csillogása!"
S a korsóhoz szaladt, száját befedte jól,
s ím visszabujt az éj fekete burnuszába.
*
Hány kocsmát és lebujt járkáltam sorra, míg
az éjnek köntöse, mint a szurok, sötétlik!
Végtére borzasan és álmosan kijő
a gazda, s mámoros-dűlöngve áll elém itt.
"Ki vagy", szólt nyájasan és válaszoltam én:
"Kegyes vándor vagyok, jó gazda, ezzel érd be!"
Aztán: "Van eladó borod? Hadd jegyzem el!"
Mire ő: "Hol van a pár esketési bére?"
De mihelyest kitünt, hogy nem vagyok fukar,
s amit nyilvániték, őszintén vágyom arra,
akár a pézsma, oly jó, tiszta bort hozott,
mintha frissen mosott szem könnye hull az arcra.
A kocsmáros csak önt, én csak iszom, iszom,
duzzadt kebelü, szép fehérnép is kinálgat,
és ezt dalolja mind, bár erre nincs oka:
"Hagyd a szídást, hiszen a szídás bíztatás csak!"
*
Hány festettarcu nyalka ifju,
kellemetesszavú süvölvény,
kit pitymallat táján találtam,
s hány Krisztusban hívő keresztény
örvendezett meglátva engem!
Mert nem vagyok, mint tudta, fösvény;
s a szűz hordót hány vén döfé meg
jöttömre! S ez dicső, jeles tény.
*
Bizony, nem egy kocsmárost ijesztettem meg én már,
hová beburkolózott, felserkentvén a vackán.
Megismerék kutyái a zörgetők ruháját,
útunkat el nem állván, csak messziről ugatván.
És sorbalátogattam, amennyi kocsma még volt,
míg végre, ím, beszálltam ez eldugott lebujba;
ráismerék, habár az éj sűrű, tar fejéről,
amint állt, ősz szakállát az ajtaján kidugva.
*
Sötét éjben bolyongtam ifju cimborákkal,
jó bor szomjuhozása csábitá szivünk
a kocsmáros lakához, mely akármi kastély
magas homlokzatánál pompásabb, különb.
Lármánk, dörömbözésünk szörnyen megriasztá,
hiszen csupán a boldog Isten volt tanunk;
féltében alvást színlelt a rossznyelvek miatta,
majd szívdobogva kelt fel, hallván szándokunk;
de hogy nevén neveztük, rettegése elmult
s megtudva, hogy bandánkból haszna lesz, busás,
az ajtóhoz rohant hát boldogan sietve,
s nem is lehetett illőbb a fogadtatás.
Széles szájjal vigyorgott, leborult előttünk,
hisz mit remélt, megkapja tőlünk iziben.
"Üdvözlöm társaságtok - mondá - jöjjetek be,
Nálam a helyetek bő s kényelmes leszen!"
És meggyujtá a lámpát, úgy kisért a házba,
s legottan, mit kivántunk, mind előkerült.
"No gazduram, ne légy rest, portékád elő hát!"
S házából a sötétség messze menekült.
Hozott habzó fehérbort, mely éppen kiforrott,
szökdécselt a kupában, s jókedvébe' tombolt.
.oOo.
