Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Abdurrahman
Szidki
VERSE
(Élő egyiptomi)
Molnár Imre fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Otthon
Ó
hallgatag szoba, szobám szomszédja te,
nem égnek fényeid, a nesztelen sötétben
látom ajtód, melyen annyit kopogtam én,
melyen túl hitvesem nyughelye volt: az éden.
Ha hívtam őt, mohón hallgatta hangomat,
s visszhangként repdesett a hangja körülöttem.
- Te voltál, hitvesem, ébresztő hajnalom,
velem voltál, mikor elmentem s visszajöttem.
Most mért nem láthatom arcod se nap, se éjt,
hiszen szobád csak egy lépésre van szobámtól?
A függöny résein tüzes fény villan át:
csupán a napsugár - nem szívem napja lángol.
Hallom a csattogó madársereg dalát,
és hallom, sír a kert turbékoló galambja:
most nincs, ki szórna lágy kenyérbelet neki,
hogy morzsánként kicsiny, hegyes csőrébe kapja.
Hogy tudta mind, mikor osztod ki étküket,
sorban kiültek a faágra, faltetőre,
s te játszottál velük, szívem szép kedvese;
szentélyed vár, miért röppentél el belőle?
Nem kérded, hogy vagyok, ha reggel felkelek,
álmot sem küldsz reám, mikor leszáll az este;
tudom, te ékkövem voltál mindig, s talán
várnom kell, míg kezed ruháid rendbeszedte...
Életem társa jőjj, ébredj fel, megvirradt,
készítsd a reggelit, te válaszd meg ruhámat,
az asztalnál a szék reád vár: oly üres,
jőjj már, hagy élvezem ízét ajkad szavának!
Már mennem kellene, mint máskor rendesen,
s nem állsz a küszöbön csókkal nyugtatni számat...
Haragszol rám talán? Én ártatlan vagyok,
hiszen te vagy ezer bűnömre a bocsánat.
Bálványod voltam én a férfiak között -
most tán érdemtelen kegyvesztett lett belőlem?
Bocsáss meg édesem, nem voltam én hibás,
a sors kemény keze ragadott messze tőlem
a rút halálba. Ha a válás óhaját
én mondtam volna ki, öleltél volna lágyan -
így minden elveszett: életem, édenem,
itt volt pedig szobám mellett, e kis szobában.
Ha mellé érkezem, elfordítom fejem,
pedig hogy lestem őt, amíg felé haladtam!
Úgy megriaszt, ha rám ajtót nyit valaki,
mintha tátongana felém a sír nyitottan.
Lefojtom hangomat, ha félve suttogok,
s a lélegzetem is, úgy lépek lopva-lágyan.
Mitől félek? Talán az alvót felverem?
Ó bár ébredne fel álmából végre házam!
De szívemben a vak, ijesztő félelem
szelíd, alázatos érzéssel váltva rebben -
ó istenem, vajon a józan hangja ez,
vagy őrült jajgat így hagymázos szédületben?
