Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szlávnits László
Angkori levelek
Forrás: www.azsia.net
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Angkori levelek  1.

Középkor és mobiltelefon Kambodzsában

Egy igazi időutazás részese lehet, aki repülőre száll és Bangkokból Siem Reapbe (ejtsd: Sziem Riep) utazik azért, hogy megcsodálja az emberiség kulturális hagyatékának egyik lenyűgöző darabját, az angkori templom-város romjait.

Thaiföld, de különösen a főváros Bangkok, a maga közel tízmillió lakosával, még a mostani recessziógyanús időkben is robosztus iparával és élénk kereskedelmi életével dél-kelet-Ázsia egyik legfontosabb gazdasági-pénzügyi központja, ahol egészen természetes módon működnek együtt és egymás mellett a világ ismert transznacionális cégei és a thai nemzeti tulajdonban lévő óriásvállalatok, miközben jut elegendő tér a közepes és kisvállalkozásoknak, s az itthon mostanában sokat emlegetett családi vállalkozásoknak is.

Csak amikor a Bangkok Airways Siem Reapbe induló légcsavaros gépe a levegőbe emelkedik, akkor szembesül az utas Bangkok igazi méreteivel. Percekig tart, amíg a gép elhagyja a thai főváros légterét, maga mögött hagyva a szent folyó, a Chao Phraya várost átszelő arany selyemszalagját, a XXI. századot idéző 30-40 emeletes üveg-acél iroda és szállodamonstrumokat, a közvetlen szomszédságukban meghúzódó, viseltes 1-2 emeletes régi lakóházakat és műhelyeket, a gyönyörűen karbantartott golf és lovaspályákat, a frissen épült és ízléssel parkosított lakóparkokat - és a külvárosok milliónyi bádogviskóját. Alattunk, a monszun évszak jóvoltából harsogóan zöld rizsültetvények váltakoznak jókora erdőkkel és legelőkkel. A tájat - az európai szemnek megszokott módon - sűrű úthálózat és kisebb-nagyobb városok, falvak foltjai tagolják. Szerencsére a gépünk alacsonyabban repül, mint a nagy utasszállítók, úgyhogy kitűnő alkalom adódik megfigyelni Thaiföld éléskamrája, a Bangkoktól keletre elterülő termékeny síkság alattunk elsuhanó tájait.

ZIL, moped - és vízibivaly 

Az Angkor romjai miatt idezarándokló utas Siem Reapbe érkezik. A mintegy 50 ezres város kambodzsai viszonyok között igen jelentős hely, tartományi főváros , s Angkor európaiak általi 'felfedezése', azaz az 1860-as évek óta a régészeti feltárások központja is egyben. Idegenvezetőnk Wibol és sofőrünk, Náret már vár ránk a reptér előtt, velük indulunk a reptérről a városba vezető 6. számú országos főúton. Itt fogja el igazán az embert az időutazás érzése.

A keskeny, de viszonylag jó minőségű úton igazi forgalom alig van. Hacsak nem számítjuk ide az utunkat gyakran keresztező fekete vízibivalyokat és pásztoraikat, no meg a rengeteg motorost és biciklistát. A néhány hete kiültetett rizspalánták meseszép halványzöld ruhába öltöztették, s a délutáni lágy fények még szebbé tették a tájat. Néhány perces utazás után a városba érve aztán ízelítőt kapunk Siem Reap sűrűjéből: a város főutcájaként is szolgáló főút itt már - igazolva a város látogatóinak interneten is közzétett tapasztalatait - valóban elképesztően rossz, gödör gödör hátán, s bizonyos szakaszokon csak lépésben lehet közlekedni.

De nemcsak az út minősége akadályozza a lendületesebb haladást, hanem az elképesztően nagy motoros és bicikliforgalom is. Mintha egész Siem Reap állandóan motoron vagy biciklin ülne.

Nyilván vannak itt is közlekedési szabályok, ennek azonban sok jelét nem sikerült fölfedeznem és hajlamos vagyok arra gondolni, hogy itt a KRESZ csupán udvarias, nem kötelező ajánlás azoknak a keveseknek, akik esetleg ilyen iránymutatásra szorulnak. Mindezzel együtt mégsem volt olyan érzésem, mint némelyik arab országban: a vezetők itt egyáltalán nem erőszakosak.

Hirtelen föltűnik egy, a keszeg khmer sofőrhöz képest különösen robosztusnak tetsző, bizonyára még a vörös khmerek által itthagyott ősöreg ZIL, majd egy olyan tehergépkocsinak csak igen nagy jóindulattal nevezhető jármű, melynek se motorháza, se vezetőfülkéje nincs, csupán az önjáró alvázra drótozott bambusz-hokedlin ülő pilóta forgatja optimista arccal a volánt - a háta mögött tíztonnás rakománnyal. -Úristen, - mondom magamban, csak nehogy egy ilyen gépezet elé lépjek egy óvatlan pillanatban ... Valamilyen belső rend persze biztosan igazgatja a kambodzsai közlekedést, ám az a számomra megfejthetetlennek bizonyult.

Mosolygós anarchia

Siem Reap a mai Kambodzsa tükre: a vörös khmerek brutális uralma alóli fölszabadulás nem a szabadság rendjéhez, hanem sajnos úgy tűnik, az anarchia szabadságához vezetett. Egész Kambodzsában - az országot ismerők szerint: újra - hihetetlen méreteket öltött a korrupció, s az országban működő pár nagyvállalat vezetői a helyi sajtó híradása szerint már tűrhetetlennek érzik, hogy a termelési költségek akár 1/5-ét is elérheti a különböző eufémisztikus elnevezésekkel elfedett, ilyen-olyan 'regisztrációs és/vagy közvetítési díjnak' álcázott extra fizetési kötelezettség, azaz a megvesztegetési pénz. Ez, no meg a jogbiztonság hiánya a legnagyobb akadálya annak, hogy Kambodzsa valóban vonzó befektetési célterülete legyen pl. a nemzetközi túrizmus-iparnak, amire pedig minden egyéb adottsága meglenne.

Mégis, az ilyen meglehetősen bizonytalan jogi és gazdasági környezetben is érkezik - jobbára thai, japán és kínai - működőtőke Kambodzsába, méghozzá szemmel láthatóan nem is kevés. Siem Reapben, végig a 6. számú országos főúton egyre másra épülnek és nyílnak meg a nagy nemzetközi láncok luxusszállodái. Ízléses és modern, de a khmer építészet jellegzetes elemeit megőrző épületek nőnek ki a földből és a monszunesőt percek alatt elnyelő vöröses földet mesebeli tündérkertekké varázsolják a korlátlanul rendelkezésre álló és arcpirítóan alacsony bérért dolgozó khmer munkáskezek.

A Hotel Salina, ahol angkori tartózkodásunk alatt mi is laktunk egy négycsillagos, kellemes-barátságos szálloda, a főúttól kissé beljebb, egy csendes mellékutcában épült, thai beruházásban pár éve. Az embernek olyan érzése támad, hogy itt mindenki építkezik - éppen most is, vagy nemrégen fejezte be. Egy biztos: az építőanyag-importőrök és az építési vállalkozók - kicsik és nagyok - nem panaszkodhatnak.

Van is persze mit pótolni: a polgárháború, az USA 'nem-hivatalos' háborúja, a szőnyegbombázások, a vörös khmerek uralma, majd a zűrzavaros '80-'90-es évek gyakorlatilag térdre kényszerítették Kambodzsa teljes nemzetgazdaságát, különösen annak mindig is gyengécske infrastruktúráját. 2001 koraőszén viszont már japán pénzügyi és technológiai segítséggel épül a 6. számú főút városon átvezető szakaszának építése, úgy, hogy eközben az őrületes forgalom egy percre sem áll meg. Számunkra mindez első pillantásra kész téboly, de mivel balesetet több nap alatt egyet sem láttam, hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy ez itt és most így van rendjén.

ősi romok és mobiltelefon

Annak, hogy az infrastruktúra szinte teljesen elpusztult az utóbbi három évtizedben, bizonyos előnyei is vannak. A vezetékes telefonhálózatot így tudta kiváltani szinte egyik hónapról a másikra a kor színvonalán álló mobil-telefónia, s jelenleg már három különböző szolgáltató kínálja a kommunikáció e modern formáját, bár egyenlőre csak a jelentősebb településeken. Az árak persze csillagászatiak: szállodai szobánkból műholdas kapcsolat útján bárhova telefonálhattunk volna - percenként egységesen 8 amerikai dollárért. Az országos lefedettségtől Kambodzsa még fényévekre van, azonban Phnom Penhben, Siem Reapben, Battambangban és Sihanoukville-ben már megfelelő hálózat áll rendelkezésre.

Bevallom, elég anakronisztikus volt, amint az Angkor Wat XII. századi, enélkül is meglehetősen misztikus romjai között idegenvezetőnk zsebében, a Rózsaszín párduc ismert zenéjével, megcsörrent a telefon. Ekkor érzi az ember igazán, hogy Kambodzsa milyen távol van napjainktól, de egyszersmind milyen közel is került az ún. modern világhoz. A mai kor nem engedi meg, hogy a nagy építő, Angkor legjelesebb uralkodója, VII. Jayavarman király korai középkorban épült buddhista és hindu szentélyeiben keressen menedéket az ember - a telefoncsörgés ott is utoléri.

Radetzky induló a Siem Reap-folyó promenádján

Angkor magával ragadja látogatóját, de hihetetlenül ki is fárasztja. A monumentális szentélyek, templomok bebarangolása fizikai teljesítményként is értékelhető, különösen ha az ember a központi szentélyek tornyait is megmássza. A lépcsők kialakításakor ugyanis a khmer építőmesterek nem alkalmazták az emberi test arányait figyelembe vevő lépcsőtervezési alapelveket, így aztán gyakoriak a 40-50 cm-es lépcsőfokok és az 50-60 fokos, sőt ennél is meredekebb emelkedők. Ennek persze megvan a maga logikus oka: ezeket a szentélyeket nem a hétköznapi emberek - pláne nem elpuhult nyugati turisták -, hanem istenek, félistenek és apszarák és déváták (mennyei táncosnők) számára építették annakidején. Nekik pedig, édesmindegy volt, hogy mennyire kényelmesek azok a lépcsők ...

Nekünk azonban, akik se félistenek, se apszarák nem vagyunk, nemcsak a szellemet, de a testet is táplálnunk kell. Erre Siem Reapben a legjobb hely a reggeli piac környéke és a folyóparti sétány.

A város legvonzóbb része a francia koloniális időket idéző promenád: a Siem Reap folyó szeptemberben már meglehetősen alacsony vízállású, a meder közepén egykedvűen ballagnak a csűdközépig érő sárgás vízben a vizibivalyok. A monszun derekán azonban a folyó sokkal nagyobb víztömeget mozgat és juttat a Tónlé Szapba, Indokína legnagyobb édesvízű tavába, amely ilyenkor Siem Reaptől majdnem egészen Phnom Penhig ér. A promenád és a hozzá csatlakozó városi park igazi csoda: gondosan karbantartott zöldfelületeivel, ízléssel összeválogatott virágokkal ékes kiültetéseivel, karcsú pálmáival és árnyat adó gumifáival bármelyik sokkal gazdagabb ország jómódú városában is megállná a helyét.

Csodálkozó kérdéseim után azért megtudtam: a gyönyörű parkot nem a koldusszegény város, hanem a legelegánsabb szálloda a Grand Hotel d'Angkor tartja rendben abból az önös érdekből, hogy a terület éppen előtte terül el.

A folyóparti sétányon találhatóak a város jobb éttermei, egy szakaszon szinte minden kapualj egy étterem vagy kifőzde. Mint a trópusokon mindenütt, itt is az utcán zajlik az élet, asztalok, székek a járdán, de azért vannak asztalok a teljesen nyitott épületben is. Mindenhonnal diszkrét zene szól, csak egy a baj: a muzsika mindenhol más és más. Egyszer csak nem akarok hinni a saját fülemnek, az egyik vendéglőből, a humoros és találó nevű Kampuccino Pizzából a Radetzky Marsch hangjai áradnak ki a promenádra. Na, ez olyasmi, ami megéri, hogy letelepedjek, különösen, hogy a pár négyzetméteres, talán 8-10 asztalos vendéglő feltűnően tisztának, pincérjei pedig különösen barátságosnak tűnnek.

Pár perc múlva már Pok Darával, a hely társtulajdonosával beszélgetek, aki - invitálásomra - örömmel megiszik velem egy doboz kitűnő és jéghideg Angkor sört, miközben már Mozart c-dúr (Elvira Madigan) zongoraversenyének varázslatos II. tétele szól. Hamar kiderül, Dara imádja a nyugati klasszikus zenét, s ha teheti csak ezt hallgatja. Valószínűsítem, hogy a Kampuccino Pizza Indokína egyetlen vendéglője, ahol Mozart, Vivaldi, Strauss és Liszt hallható.

Vendéglősünk - mint a khmerek általában - vékony, fekete hajú, világosbarna bőrű, kellemes arcú fiatalember, talán úgy harmincas éveinek a közepén járhat.A kellemes vacsora fölötti beszélgetésünk során kerülni igyekeztem a témát, de kisvártatva mégiscsak előjött a szó Kambodzsa és a Pok család múltjáról. Az eddig mosolygós Dara arcán hirtelen árnyékot vetettek a szomorú gondolatok. Elmondta családja rövid történetét, hozzátéve, hogy ők szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen legtöbb rokonuk túlélte az elmondhatatlant. Jómódú phnom penhi családba született, édesapja orvos volt, édesanyja is tanult hölgy, aki imádta a muzsikát.

A zeneszeretetet, mondja, tőle örökölte. Apját, aki - pechjére - szemüveget viselt, az 1974 április 17-i hatalomátvétel után nem sokkal megölték a vörös khmerek. A tradicionális agrártársadalom fölépítését célul kitűző, az éppen a kulturális forradalom kellős közepén tartó Kínát és a brezsnyevi Szovjetuniót a háta mögött tudó Pol Pot-rezsim módszeresen üldözött mindent, ami összefüggésbe volt hozható a nyugati 'korrupt' világgal. Egyik napról a másikra tilos lett a mozi, a televízió, a zene, a tánc, a légkondícionáló berendezés, a hűtőszekrény, az autó. Mivel megszüntették a pénz használatát, semmi szükség sem volt már a nemzeti bank épületére, így azt fölrobbantották, de ugyanerre a sorsra jutottak a vasútállomások, több híd és az ország szinte teljes infrastruktúrája. (Ugye, milyen ismerős mindez most, amikor a világ tanulja a tálibok nevét és tetteit ?!)

Kambodzsa, mint ország és állam a '70-es évek végére gyakorlatilag elpusztult, de nem tudtak akkora károkat okozni az anyagi javak megsemmisítésében, amit ne múlt volna sokszorosan fölül a népírtás borzalma. A statisztikai adatok pontatlanok, de a források többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a vörös khmerek 1975 és 1978 közötti országlása alatt - amikor az ország nevét 'Demokratikus Kambodzsára' változtatták - mintegy 2 millió embert kínoztak és öltek meg válogatott módszerekkel a hírhedté vált 'killing field'-eken. Az értelmiség volt az elsődleges és mondhatni természetes ellensége az új hatalomnak, hiszen ők világot látott, legalább franciául is beszélő, művelt emberek voltak, akik nehezen, vagy egyáltalán nem fogadták volna el a 'vissza korrupció-mentes, kapitalizmus előtti ősi khmer agrártársadalomba!' szlogennel leírható vörös khmer ideológiát. Így egyszerűen a kiírtásuk mellett döntött az 'Egyes Számú Testvér', Pol Pot. Aki szemüveget viselt, az számíthatott a legrosszabbra - így járt Dara édesapja is... 2001 szeptemberében, sok évvel e szomorú esemény után Dara halkan hozzáteszi: csak azt reméli, édesapja gyorsan halt meg és keveset szenvedett.

Családja maradékát - mindenki mással egyetemben - még 1975 nyarán kitelepítették Phnom Penh-ből: a valamikori nyüzsgő, 2 milliós indokínai nagyváros tökéletesen elnéptelenedett. A távoli és fényes Párizst idéző Monivong Boulevardot fölverte a gaz, a néptelen sikátorokban egymás hegyére-hátára halmozva rozsdásodtak a 'korrupt kapitalista társadalom' státusz-szimbólumai, a tévék, az autók, a ventillátorok, az írógépek és a hűtőszekrények. A 'korrupt kapitalista világ' termékei közül csupán a harcjárművek és a fegyverek voltak kivételek, ezek nagy becsben állottak a vörös khmereknél. Az utcákon csont-bőr kóbor állatok lézengtek. 1976-ra Phnom Penh a valóságban már nem, csak a térképen létezett. Dara családjának minden tagja más és más, egymástól több tíz kilométerre lévő kommunába került, ahol kezdetleges körülmények között, mezőgazdasági termelést folytattak, paradicsomot és rizst termeltek a rövidített nevén Angkar-nak nevezett szervnek, mely a vörös khmerek legfőbb hatalmi apparátusa volt. (Milyen félelmetes hasonlóság: Angkor - Angkar! A különbség egy betű - és egy egész világ.) Nekik, akikről ismert volt, hogy értelmiségi családból származnak, különösen nehéz lehetett - bár ezeket az éveket Dara, történetét mesélve, szándékosan átugorta. Talán maga sincs még fölkészülve arra, hogy szembe nézzen mindazzal, ami ekkor vele és családja tagjaival a 'bázis-kommunákban' történt.

- Mi legalább szerencsések voltunk, - ismétli elgondolkodva, - mert mi csak az édesapánkat vesztettük el, anyám és testvéreim túlélték a szörnyűségeket. Igaz, édesanyám súlyos beteg azóta is. Iskolás éveim a vörös khmerek hatalmának idejére estek, így nem volt arra módom, hogy komoly tanulmányokat folytassak. Angolul is autodidaktaként tanultam meg. Lidával, feleségemmel elhatároztuk, hogy Siem Reapbe jövünk és megpróbálunk egy kis vendéglőt nyitni. Arra számítottunk, hogy a helyzet konszolidálódásával lassan visszatérnek majd az Angkort látni kívánó turisták, lesz vendég, - mondja az angolul szerénysége ellenére választékosan beszélő Dara.

Nos úgy látszik, a Pok család jól számított. A '90-es évek elejétől kezdve fokozatosan nő az Angkor miatt Siem Reapbe érkező vendégek száma, őket szolgálják ki a földből gomba módra kinövő szebbnél szebb szállodák is. Dara betársult egy kínai-khmer üzletébe, akinek nagyon jó helyen, a promenádon volt üzlethelyisége, de nemigen értett a vendéglátáshoz. Hősünknek volt némi vagyonkája és - amint a Kampuccino elnevezésből is látszik, ami egyszerre utal az országra és az olasz tejeskávéra - marketing-ötletekért se kell a szomszédba mennie. A Nádszál királykisasszonyra emlékeztető, széparcú felesége, Lidá pedig istenien főz - úgyhogy minden együtt volt a sikerhez.

Dara barátom azonban mégsem maradéktalanul boldog. Kínai-khmer üzlettársával közös vizibivalyuknak régóta túros a háta. Rövid kambodzsai tartózkodásom alatt hamar megtanultam, hogy az üzleti életet Kambodzsában is szinte kizárólagosan az uralmuk alatt tartó tisztán kínai, vagy kínai-khmer vegyes családokból származó jómódú vállalkozók és a khmer többség együttélése nem felhőtlen. Az elejtett megjegyzésekből leszűrhetően a távolságtartás és a bizalmatlanság legalábbis kölcsönös. A kínai nemzetiségű kambodzsaiak emiatt a sokévszázados, hol nyílt, hol lappangó konfliktus miatt különösen sokat szenvedtek a Pol Pot uralom alatt. Dara partnerén mindez azonban - tegyük rögtön hozzá: hála istennek - egyáltalán nem látszik. ő beszélgetésünk alatt végig az üzletben tartózkodott de, egyetlen vendégre sem mosolygott, nem elegyedett velük beszélgetésbe - kivéve a franciákat, akikkel viszont feltűnően nyájas volt. Ça fait rien, chere  amis! - gondolom magamban és egy barátságos a bien tôt-val elköszönök tőle, bár mosolyt így se kapok.

Mégsem ez a Pok család legnagyobb baja. Nagybeteg édesanyját hátra kellett hagynia Phnom Penhben, meglátogatni sem olyan egyszerű, hiszen egy oda-vissza hajóút a Tónlé Szap tavon 50 dollárba kerül, ami itt és nekik komoly pénz.

Hároméves kislányuk pedig súlyos szívbetegséggel született. Szívizomzatán lyuk van, ami csak műtéti úton gyógyítható, ám nyitott szívműtét végzésére egész Kambodzsában egyetlen kórház sincs fölkészülve. A jómódú khmerek végtére is egy óra alatt Bangkokban vagy Ho Chi Minh Városban lehetnek, ahol megfelelő ellátásban részesülhetnek. A többiek pedig ... Dara is, Lidá is tudja, ha csoda nem történik, kislányuk napjai meg vannak számlálva.

Hogy eltereljem a beszélgetést a baljós témáról, megemlítem, hogy milyen furcsa nekem ez a nagy építési láz. -Mi is építkezünk, -mondja most már mosolyogva az időközben hozzánk telepedett fiatalasszony. Nem számítok rá, de szinte azonnal meghívnak, nézzük meg az épülőfélben lévő új házukat, amire másnap délelőtt, a Kampuccinóban elfogyasztott fejedelmi, Lidá-készítette krumplipacsni-szerűség és egy csésze tejeskávé után sort is kerítünk.

Én Dara, Phoebe pedig Lidá mögé pattanunk az új és csinos japán mopedekre és már húzunk is ki a városból. Átkelünk a Siem Reap egyik szép hídján és ráfordulunk a 6.sz. országos főútra, ahol ekkorra már elképesztő a zsúfoltság. A néhány autót és a sokezer mopedet, biciklit szinte eltakarja a sárgás por, óriási a zaj. Mindezzel együtt mindketten élvezzük ezt az életveszélyes kiruccanást (úristen, mi lenne, ha itt balesetet szenvednénk?), én még néhány kockát filmezek is.

Átvergődünk a nagypiacon, majd kikerülünk egy Komatsu-grédert és két, legalább 50 éves úthengert, miközben Dara ügyesen blokkfékez egy féllábú rokkant kerekesszéke előtt 30 centivel. Kisvártatva már az újonnan épített kifogástalan, széles aszfalton robogunk a város széle felé, ahol épül a Pok család új háza.

A gazdasszony büszkén mutatja - először a gyerekeket, akik Kambodzsában mindennél fontosabbak. Az első kérdés szinte mindig és mindenhol ez: hány gyereked van? Kislányukon nem látszik, hogy szegénykét milyen súlyos kór emészti: azonnal dajkálni, babusgatni kezdi az ajándékba vitt plüssmacit (sajnos elefántot, ami ide jobban illett volna, nem kaptunk a piacon.). Kisfiúk is, aki 7 éves, meg van elégedve a focilabdával, különösen, mert olyan szép színes. A gyerekekre egy rokon, felnőttesen gondoskodó tinilány visel gondot, amíg a szülők dolgoznak - most is ő fogad bennünket.

A házon pedig folyik a munka: már be van vakolva a ház, a padlózat azonban még hiányzik, ez majd csak ezután, szép sorjában, ahogy a pénzük engedi, következik. A vizesblokk, khmer szokás szerint a háztól elválasztva, külön kis épületben van elhelyezve. A 3 tágas szobából álló, földszintes háznak szép nagy tornáca lesz, mutatja Dara büszkén a milliméterpapírra, ceruzával készített tervrajzot.

Amikor épülő házukról, a Kampuccino Pizzáról, gyermekeiről beszélnek, Lidá és Dara arca újra mosolygós és optimizmust sugárzó. Mindössze pár alkalommal találkoztam ezzel a két rendkívül szimpatikus emberrel, mégis - kölcsönösen - olyan közelinek érezzük magunkhoz őket, hogy a búcsúzáskor nem tudjuk megállni, hogy meg ne öleljük egymást, pedig ez khmer szokás szerint nem illendő. Még megígérem, hogy küldök majd néhány szép klasszikus zenei CD-t Darának, hogy frissíthesse a Kampuccino Pizza zenei repertoárját, bár egy csöppet szkeptikus vagyok atekintetben, hogy meg is kapja-e a küldeményt.

Aztán kocsiba szállunk és elporzunk a repülőtérre, ahol már várja az utasokat a Bangkok Airways vadonatúj gépe. A jegykezelésnél bevetem teljes csáberőmet és elmondom a teljes khmer tudományomat a kisasszonyoknak és a határőröknek - talán hogy érzékeltessem, mennyire megszerettem Angkort, Siem Reapet, Lidát, Darát, Wibolt, sofőrünket, a szállodánk püspöklila selyemkabátos 'kis mandarinját', a recepciósokat és a pincéreket, meg a kis képeslapárusokat, akiktől ingyenes khmer nyelvóráimat vettem. Sikerem van. Egy utolsó li-háj (viszlát) az ajtóból, aztán a gép ajtajában már zselézett hajú, modern thai fiú-steward köszönt szávádí-kráp-pal.

Az időutazás véget ért - de Angkor és Kambodzsa visszavár.

Angkori levelek  2.

Hogy miért éppen Indokína, miért Kambodzsa és miért pont Angkor költözött az utóbbi időben a szívem legrejtettebb zugaiba – magam sem tudnám megmondani. Mióta 1995-ben először nyílott alkalmunk arra, hogy Phoebével Bangkokba látogassunk, rengeteget olvastunk, beszélgettünk erről a számunkra oly varázslatos tájegységről. Akkoriban alig tudtunk róla többet, mint bárki más itt mifelénk. A közismert sztereotípiák éltek bennünk is Burmáról: az Irawaddy, Mandalay, Maugham, Pagan aranypagodái, a katonai diktatúra, az elzártság; Thaiföldről – a gyönyörű nők, a szexturizmus, a tenger; Vietnámról: a háború, a szenvedés, a Vietkong, Ho apó; Laoszról: megint a háború, a Kőedény-síkság, a szőnyegbombázások, a nyomor; Kambodzsáról pedig mi egyéb, mint: Pol Pot és a vörös khmerek rémuralma, a dzsungel, a szegénység ...

Aztán – tegyük hozzá mindjárt, szinte véletlenül – Melbourne-ből az IBA 1995-ös éves kongresszusáról hazafelé tartva, megálltunk egyetlen napra Bangkokban, hogy ne kelljen az irdatlan hosszú repülőutat egyvégtében megtennünk. Így kapcsolatunk Indokínával voltaképpen egy teljesen hétköznapi stopoverrel kezdődött – ami aztán csillapíthatatlan szerelemmé érett az elmúlt évek alatt. És ez a vonzalom, úgy tetszik, kölcsönös: nemcsak mi érezzük otthon magunkat Thaiföldön és Kambodzsában, de a thaiok és a khmerek is empátiával viszonyulnak hozzánk: ennek számtalan jelét tapasztaltuk utazásaink során, bármerre jártunk is ezen a csodálatos vidéken. Noha a thai, de méginkább a khmer kultúra, a szokások, a nyelvek, a gesztusok tökéletesen idegenek voltak a számunkra, azzal, hogy igyekeztünk néhány szóval, pár gesztussal megmutatni, hogy szeretnénk többet megtudni az ő világukról, megnyertük a thai és khmer szíveket. Annak ellenére, hogy csekély időt volt alkalmunk Thaiföldön és Kambodzsában tölteni, mégis úgy érezzük, nekünk az a föld nem idegen, sőt. Lehet, hogy előző életünkben ..?

   A fentiek fényében aztán senki számára nem lehet meglepő, hogy huszadik házassági évfordulónkat megünnepelendő utazásunk tekintetében sem igen merült fel komoly vetélytárs: nem volt egy percig sem kétséges, hogy megint Indokínába kell mennünk, méghozzá ezúttal Kambodzsába, Angkorba. Ez az ősi, mitikus hely úgy vonzott, mint egy gigantikus mágnes. Amikor elkezdtem utunk tervezését, mindenestül belémköltözött, elragadott, magáévá tett. Vele keltem és feküdtem, szinte mindent elolvastam az egykori Khmer Birodalomról, isten-királyairól és az angkori romok történetéről, ami akár nyomtatott formában, akár az interneten hozzáférhető volt. Kezdetben szinte egy 'csobánkai Kolombusznak' éreztem magam, olyannak, mint aki járatlan utakat készül felfedezni. Aztán amikor láttam, hogy milyen sokan jártak már előttem Angkorban és milyen sokan írtak is, méghozzá jól, ottani élményeikről – nos akkor egy kicsit alábbhagyott a 'felfedezői' hevületem. Amit elvesztettem emitt, megnyertem azonban amott: rengeteg hasznos, mindennapi tapasztalatot, praktikus tanácsot gyűjtöttem össze amíg a könyveket lapozgattam és a neten barangoltam Angkor virtuális romjai között. Mindent tudni akartam Angkorról, mielőtt még odautaztunk volna. Tudtam persze, hogyne tudtam volna, hogy ez lehetetlen, mégis azt hittem, néhány könyv elolvasása, az Encyclopaedia Britannica, az Encarta adatbázisának böngészése, a Lonely Planet Cambodia kötete, utazó 'elődeim' beszámolói majd kellően fölvérteznek és mire Angkorba érek, már úgy fogok közlekedni a romok között, mintha sokadszor járnék közöttük, mintha minden kő ismerős lenne...

   Hát nem ez történt. Angkor nem adja magát ilyen könnyen. Mindaz, amit utazásunk előtt elolvastam róla, kimondhatatlanul kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megértsem a Khmer Birodalom egykorvolt székvárosa hegy-templomainak, szobrainak, reliefjeinek igazi üzenetét. Biztos vagyok abban, hogy ezek a kőbe zárt jelek az én számomra is üzenetet hordoznak: tartalmukat azonban - ma már jól tudom - csak lassan, lépésről lépésre haladva fejthetem meg.

Erre teszek kísérletet angkori leveleimben is.

Egy pillantás a történelmi atlaszra

A repülőút Bangkokból Angkorba, pontosabban a tőle mintegy 8 kilométerre fekvő Siem Reapbe (ejtsd: Sziem Riep) alig több, mint háromnegyed óra. Első levelemben már utaltam arra, micsoda időutazás részese az utas, aki olyan szerencsés, hogy megteheti ezt a kis, alig 400 kilométeres légi ugrást: a modern, minden tekintetben XXI. századi Thaiföld fővárosának extravagáns és néha túlságosan is mondén világát hátrahagyva egy kis zacskó sósmogyoró elropogtatásához is alig elegendő idő alatt egy tökéletesen másik világba csöppen az ember.

Siem Reap már az 1860-as évek óta, azaz attól kezdve, hogy a francia régész Henri Mouhot felfedezte Angkor romjait a nyugati világ számára, a romváros feltárásának majd konzerválásának központja volt. Így aztán a jelentéktelen, poros nyugat-kambodzsai kisváros feliratkozott a világ nagy régészeti terepeinek listájára. A mai, mintegy 40 ezres város, amely tartományi székhely is, földrajzi helyzetéből adódóan mindig közeli kapcsolatban állt a thaiokkal. Ez a kapcsolat azonban az esetek többségében valószínűleg elég ellentmondásos lehetett: a város neve is a thai-khmer, gyakorta háborúba torkolló konfliktusra utal. Siem Reap ugyanis azt jelenti, hogy 'a sziámiak legyőzője'.

De hogyan és mikor kerültek erre a területre a khmerek és a sziámiak ?

   A régészeti feltárások tanúsága szerint Kambodzsa mai területe már a prehisztorikus időkben is lakott volt: Angkortól  délnyugatra fekvő,  Battambang tartománybeli Loang Spean falu közelében egy kb. 6000 éves lakott hely nyomaira bukkantak nemrégiben. A barlangokban élt emberek ismerték a kőcsiszolás technikáját és jó fazekasok voltak, szépen díszített cserépedényeket állítottak elő. Időszámításunk kezdete környékén Indokína területe már viszonylag sűrűn lakott volt. Ahogy a kínai kereskedők új útvonalakat kerestek, hogy a közép-ázsiai nomádok által blokkolt kereskedelmi utakat kiváltandó, új útvonalakon juttathassák el áruikat Indiába, ugyanígy az indiai hajósok is keresték a rövidebb utat Kína felé. Útjaik a mai Thaiföld, Kambodzsa és Laosz területén találkoztak. A korabeli kínai utazók a Sziámi-öböl mentén lakó népeket meglehetős lekezeléssel csak a 'déli nagy óceán barbárjaiként' említik úti-beszámolóikban.

A III. századtól kezdve aztán megjelenik a kínai források által Funannak nevezett államalakulat, a Mekong déli folyásánál, a mai dél-Vietnám és dél-Kambodzsa területén. Ennek az államnak a lakói a kutatók szerint már egy, a mon-khmer nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszéltek és ílymódon közvetlen rokonságban állottak Kambodzsa mai lakóival, a khmerekkel. Maga a Funan elnevezés vélhetőleg az ó-khmer bnam, vagy mai khmer phnom, azaz: hegy szó kínaiak ajkán némileg elváltozott alakja lehetett. Funan királysága archaikus agrártársadalom volt, szignifikáns indiai hatásokkal – ennek nyomait a funani eredetmondák máig őrzik. A legismertebb ilyen monda szerint a khmer nemzet ősatyja Preah Thong volt, akit – mivel megsértette a királyt – száműztek dél-indiai otthonából. Így Kambodzsába hajózott és ott partra szállva meglátott egy csodálatos szépségű kígyó-istennőt, egy naginit, akivel egymásba szerettek és rögvest összeházasodtak. Atyja, a kígyó-istenek, a nagák királya pedig, hogy a szerelmes fiatalokat boldoggá tegye, kiitta a tengert, feltöltötte a medrét, várost épített rá és az országot, melyet Kambudzsának nevezett el, a fiatal párnak ajándékozta.

Az indiai hatás az V. sz. környékén felerősődött: ennek közvetlen kiváltó oka valószínűleg az lehetett, hogy ekkor került a trónra egy hindu király. Ettől az időszaktól honosodott meg a hinduizmus, majd a buddhizmus, s ebből az időből származnak az első – még szanszkrit nyelvű – rásos emlékek is. Szinte hihetetlen, de igaz: ekkortájt már működő államigazgatási és jogrendszere volt a Funan Királyságnak.

   A polgárháborúk azonban aláásták Funan viszonylagos biztonságát és az államalakulat a VI. század közepére megroggyant. A mai Laosz déli részén és Kambodzsa észak-keleti vidékén egy új alakulat bontakozott ki, amit a kínaiak Csenlának neveztek. Az új állam lassan megerősödött és teljesen felmorzsolta a maradék,  legyengült és védekezésre alig képes Funant, sőt hatalmát egészen a mai Vietnám Kínával határos északi részéig terjesztette ki. Röviddel ezután azonban ez az államalakulat is két országra esett szét: Felső-Csenla foglalta magába Csenla eredeti területét, azaz a mai Laoszt és észak-Vietnámot, valamint Kambodzsának a Tónlé Szap tótól északra elterülő földjét, míg Alsó-Csenla a Tónlé Szap tótól dél-keletre terült el. E királyság – mely számos, többé-kevésbé független kis tartományból állott – fővárosa Iszanapura (khmerül Szambor Prei Kuk) volt. Alsó-Csenla királysága a IX. század első évéig állt fönn: 802-ben ugyanis megkezdődött a khmer nép fénykora, az angkori korszak, amely 630 évig tartott, s 1432-ben ért véget.

De mit tudunk az ősi riválisok, a sziámiak, vagy mai nevükön a thaiok indokínai megtelepedéséről? A thaiok (a népnév 'szabad embereket' jelent), akik a mai Kína Jünnan tartományának déli hegységeiből kiindulva, a VI-VII. század folyamán népesítették be mai országterületüket, a VII-VIII. század fordulójáig nem játszottak különösebb szerepet Indokína történelmében. A VIII. századtól kezdődően azonban folyamatosan növekedett nemcsak létszámuk, de jelentőségük is. Ez konfliktusok sorozatát indukálta nyugaton a 'burmaiakkal' (akik persze nem voltak és ma sincsenek: csak sánok, karenek, monok és még rengeteg, a Brit Birodalom által kreált Hátsó-Indiai Burma területén élt és ma is élő kisebb-nagyobb népcsoport). A thaiok, e küzdelmekben edződve lassan komoly tényezővé váltak dél-kelet-Ázsiában és a XIII. századra – éppen akkor, mikor VII. Dzsajavarmán király uralkodását követően a Khmer Birodalom túljutott zenitjén – sikerült megszabadulniuk a khmer alávetettségből és létrehozták első államukat, a Sukothai Királyságot. Sukothai az angkori birodalom hivatalos egyházi-klasszikus nyelvén, páliul azt jelenti: a boldogság hajnala. Nemcsak a neve volt ilyen költői, hanem maga a város is mesés lehetett, erről tudósítanak mindenesetre azok a korabeli kínai utazók, akik Sukothait fénykorában, a XIII-XIV. században fölkeresték.

A végső rohamra sem kellett sokáig várni: 1431-ben a thaiok már Angkor kapuinál álltak: a hatalmas építkezések ekkorra fölemésztették a Khmer Birodalom kifogyhatatlannak hitt emberi és anyagi erőforrásait, s az olyannyira legyengült, hogy Indokína egykori urai szinte egyik pillanatról a másikra eltűntek a történelem dél-kelet-ázsiai színpadáról.

Kambodzsa nagy része ekkor a thai Ayutthaya Királyság fennhatósága alá került. Az ayutthayai thai királyok magukévá tették a khmer kultúra értékeit, többek között bevezették a Theraváda Buddhizmust és a khmerek ősi hindu vallási alapokon nyugvó jog- és államigazgatási rendszerét, s hivatalos nyelvként megőrizték a pálit. Ám ez sem tartott sokáig: a nyugatról folytonosan támadó burmai törzsek a XVI. sz. során többször is a végveszély szélére sodorták a királyságot, míg végül 1767-ben fölperzselték Ayutthayát, lakóit megölték vagy földönfutóvá tették, mesés sztúpáit, szentélyeit kirabolták.

E sorok lejegyzője láthatta azokat a monumentális templomokat, melyek kupoláit valaha vastag aranylemezek borították, ma azonban csupaszon meredeznek az ég felé. A legenda úgy tartja, hogy a hódító burmai törzsek a templomokat körberakták fával, felgyújtották, majd a kupolákról lecsurgó aranyat edényekbe felfogták s elrabolták. 

Valami igazság-alapja e történeteknek mindenesetre lehet, hiszen sok selyemfestmény maradt fenn a burmaiak dúlása előtti időkből, s ezek Ayutthayát arany sztúpák erdejének ábrázolják. Az Ayutthayából zsákmányolt arany aztán új életre kelt és ma is megcsodálható a burmai főváros Shvedagon pagodáján, Pagan és a Sommerseth Maugham novelláiban oly megkapóan leírt Mandalay mesés watjainak tetején ... Ami mára maradt: kopár tégla-sztúpák és szentélyek, amelyek azonban így, egykori fényüktől megfosztva is híven tükrözik Ayutthaya egykori gazdagságát és hatalmát.

A 630 éves aranykor

A történettudomány szerint Angkor aranykora II. Dzsajavarman uralmától, azaz 802-től a khmerek Angkorból való kiűzéséig, 1432-ig tartott. A birodalomalapító király nevéhez fűződik néhány, a Kulen-hegyen található hindu templom építése. A Phom Kulen, amely Angkortól mintegy 40 km-re észak-keletre fekszik, fontos szakrális emlékhely ma is. II. Dzsajavarman királyról viszonylag keveset tudunk, mert uralkodásáról alig maradt fenn írásos emlék. Amit mégis ismerünk – egy XI. századi feliratból – az az, hogy a királyi vérből származó ifjú Angkor megalapítása előtt egy ideig az indonéz szigetvilágban, valószínűleg Jáván élt. Az indonéz Szaliendrász-dinasztia uralkodója a IX. sz. közepe táján váratlanul rajtaütött a khmereken, s a Tónlé Szap tavon felhajózva a víz felől támadva meg a kambodzsai királyságot. A fiatal khmer királyt a támadók lefejezték és a khmer királyságot vazallusukká tették. A támadás után a későbbi II. Dzsajavarmant az indonéz szigetvilágba hurcolták és a Szaliendrász-udvarban hadifogolyként tengette fiatal életét. 790 körül térhetett haza Kambodzsába, s rövid idő alatt konszolidálta a helyzetet: a kis, elszigetelt fejedelemségeket sikerrel egyesítette és megalapította új fővárosát, Indrapurát. Székhelyét még két alkalommal változtatta, először az Angkortól mintegy 12 km-re dél-keletre fekvő Roluosba költözött, végül megalapította Angkor Thom-ot, azaz Nagy vagy Fővárost. II. Dzsajavarmannal kezdődött tehát az a 630 évig tartó korszak, amit a Khmer Birodalom aranykorának, szárazabban angkori korszaknak nevez a történettudomány.

A birodalom uralkodói közül kiemelkedett I. Szurjavarman (uralkodott 1002-1050), aki a mi Szt. Istvánunk kortársa volt. Háborúk sorozatát vívva sikeresen növelte a birodalom területét a Maláj-félsziget irányában, s elfoglalta a Mon Királyságot is a mai Thaiföld déli részén. Uralkodása alatt érte el a Khmer Birodalom legnagyobb földrajzi kiterjedését.

   Több jelentéktelen király rövid uralma után 1113-ban lépett a trónra II. Szurjavarman, akit a khmer történelem egyik legzseniálisabb uralkodójaként tartanak számon. Nevét mindenek előtt a monumentális Angkor Wat, a templom-város névadó hindu szentélyének építtetésével tette felejthetetlenné. Diplomáciai kapcsolatokat létesített Kínával és követet küldött Szong császárhoz. Művészetpártoló mecénási és tudósi énje mellett azonban igazi kora-középkori uralkodóként sokat hadakozott is: uralmának vége felé több csatát vívott a csamokkal és 1145-ben véglegesen legyőzte csapataikat.A csamokkal folytatott háborúk jelenetei megjelennek Angkor Wat ún. déli galériájának csodálatos reliefjein, két helyen is mutatva II. Dzsajavarmant, amint egy helyen harci elefántja hátáról, hadvezéreinek társaságában szemléli győzedelmes hadait, másszor gazdagon faragott trónusán ülve uralkodik khmer népe fölött. 

   A birodalom történetének  legismertebb nagy uralkodója VII. Dzsajavarman volt. A XII-XIII.sz. fordulóján élt királyt, mint a Nagy Építőt őrizte meg az emlékezet. 39 éves uralkodása alatt egymaga több templomot, szentélyt, utat, hidat, vendégfogadót, iskolát, monostort és kórházat (!) építtetett, mint az összes többi khmer uralkodó a birodalom teljes hat és fél százada alatt együttvéve. Hatalmas – ma így mondanánk – építési projektjei hihetetlen erőfeszítést igényeltek elsősorban persze nem tőle, hanem a khmer társadalom dolgozó osztályaitól: a rengeteg szolgától, kőfaragó-építőmestertől és az őket ellátó parasztoktól. A kincstár szinte minden bevételét, a hadsereg fönntartásához szükségesen felül, építkezéseire fordította. Ennek eredménye is, de következménye is lett. Nevéhez fűződik Angkor Thom, a Bayon, Ta Prohm, az Elefánt Terasz, a 'Leprás' Király vagy Jama isten Terasza, Preah Khan, Prasat Suor Prat és megannyi kisebb szentély és más csodás építmény fölépíttetése. Ezek közül a két utóbbi templom kivételével mindet alkalmunk volt meglátogatni és ámulni Angkor Wat grandiózus megjelenésén, a Bayon finom arányain és Ta Prohm szinte mesebeli környezetén.

Ebben az időszakban a khmer uralkodók legnagyobb riválisa a dél-Vietnám területén elterülő Csampa Királyság volt. Lakói, a  csamok nem nyugodtak bele abba, hogy II. Szurjavarman, egy jó emberöltővel előbb elfoglalta és kifosztotta fővárosukat: 1177-ben hatalmas 'tengeri' ütközetet vívtak a csam és a khmer flották az Angkortól mintegy 15 km-re dél-keletre elterülő Tónlé Szap tavon. A csamok zseniális haditervet dolgoztak ki: a Mekongon fölhajózva elérték a mai Phnom Penh-nél lévő viziút-kereszteződést, majd a Siem Reap folyón észak-nyugatra hajózva Angkor alá értek. Felgyújtották a várost és Kambodzsa négy esztendőre csam uralom alá került. Ez alatt az időszak alatt készült a válaszcsapásra a leendő uralkodó, aki végül 1181-ben vette vissza Angkort a csamoktól. Trónra lépése után sem költözött azonban béke a két rivális királyság közé: alig egy évtized múltán VII. Dzsajavarman rajtaütött Csampán és királyát hadifogolyként Angkorba hozta. E győzelemnek állít emléket Angkor Thom egyik legtöbbet fotózott és legismertebb emlékhelye, az Elefánt Terasz, s mellette a 'Leprás' Király Terasz. Innen szemlélte VII. Dzsajavarman, a királyi család tagjai, az előkelő egyházi személyiségek, szent életű szerzetesek, hadvezérei és a kínai császár követe társaságában az alant elvonuló, elefántháton ülő és gyalogos khmer hadakat. Távolabb, a felvonulási tér nyugati oldalát a Győzelem Kapuja zárja le. Uralkodásának végére, 1220-ra a Khmer Birodalom keleten a dél-kínai tengertől nyugat felé a mai Myanmar területén fekvő egykori Pagan Királyságig, észak-déli irányban pedig a mai laoszi fővárostól, Viencsiantól a Maláj-félsziget déli feléig, kb. Kuala Lumpurig terjedt ki. A Nagy Építő leszármazottai ugyan szinte semmi maradandót nem hoztak létre, azt azonban – egy Zsu Daguán nevezetű kínai utazó épségben fönnmaradt késő XIII. századi beszámolójából – tudjuk, hogy Angkor és a birodalom virágzott, legalább a XIII. sz. végéig. Angkor nagyszerű templomai, monostorai és világi épületei, vendégfogadói, iskolái és kórházai olyannyira rabul ejtették a korabeli utazókat, hogy csak a legnagyobb elismerés és csodálat hangján tudtak róla beszámolni. Kambodzsát mint 'mérhetetlenül gazdag és nemes' országot írták le a főleg kínai, arab és indiai kereskedők és tengerészek.

Angkor ragyogását sajnos eltompította az, hogy a XIII. sz. vége táján, jóllehet csupán egy rövid időszakra, megerősödött a hindu vallás a buddhizmus rovására: ennek tudható be az, hogy számos emberi arcot formázó faragványt megcsonkítottak, felismerhetetlenné téve azokat. Az emberábrázolás tilalma közös vonás -- az egyébként egymásra szinte semmi másban nem hasonlító -- hindu és a mohamedán vallásban.

   III. Indravarman uralkodása (1295-1307) alatt a birodalom azután visszatérhetett a buddhizmushoz, s ekkortól honosodott meg annak az ún. theraváda ága. A theraváda buddhizmus a két fő irányzat – a mahájána ('nagy szekér') és a hinájána ('kis szekér') – közül az utóbbival azonos. 

Noha maga a buddhizmus észak-indiai eredetű, annak hinájána ága Srí Lankán (Ceylonon) teljesedett ki és onnan terjedt el, theraváda buddhizmus néven egész dél-kelet-ázsiában. Manapság is ez a lakosság túlnyomó többségének vallása Myanmarban (Burmában), Thaiföldön, Kambodzsában és Laoszban. A theraváda buddhizmust a szenvedély(es együttérzés) vallásaként is szokták emlegetni, követői sokra tartják a jócselekedetek 'fölhalmozását', a szülők, az idősebbek, a rangban magasabban állók szinte feltétel nélküli tiszteletét és lehetőség szerint kerülik az erőszakot.

Minden férfinak kötelessége, hogy élete egy szakaszában - ami lehet szinte bármikor – szerzetes, bonc legyen és néhány hónapig a szanszkrittal rokon, klasszikus pálí nyelvű szent iratokkal, a fontosabb erkölcsi és vallási tételek tanulmányozásával foglalatoskodjék. A boncot a civil társadalom látja el élelemmel és egyszerű, nagyon jellegzetes és szép aranysárga lepel-szerű ruházattal, így teljes igyekezetét a tanulásnak szentelheti. Nem lesz azonban mindenkiből tudós szerzetes, de ez egyáltalán nem is cél. A fontos az, hogy az ifjú, vagy a már érett férfi a kolostorban töltött néhány hónap alatt önfegyelmet, önzetlenséget tanuljon és buddhista hitében megerősödve térjen vissza a civil életbe. Akik azonban kedvet és kitartást éreznek magukban ahhoz, hogy hosszabb időt töltsenek boncként a tanulással, ennek sincs semmi akadálya – bár akár hosszú évtizedek is eltelhetnek addig, amíg egy-egy boncból tudós láma lehet. Idejük mindenesetre van bőven - ma már sem a csamok, sem a tatárok nem hajtják őket -, a stressz, a sietség pedig tökéletesen ismeretlen fogalom arrafelé.

Érdekes megfigyelni, ahogy a boncok, mint valamiféle előkelő idegenek mozognak a társadalomban. Jártukban-keltükben mosolygós, közvetlen emberek, de szinte sohasem elegyednek beszélgetésbe 'civilekkel', s például a repülőtereken fenntartott helyük van. A narancssárga műanyag székek csoportját a bankgoki nemzetközi légikikötőben aranyszínű zsineg veszi körül, s bejáratánál tábla áll: For Monks Only (Csak boncoknak !). E sorok jegyzője éppen egy ilyen kis külön váróterem mellett várta gépének indulását, amikor megérkezett két bonc. Miután leültek, elővették páli nyelvű szent irataikat, amelyek nem könyv alakúak voltak, hanem két, kb. 10x20 cm-es fatábla közé illesztett, két zsineggel összefűzött lapokra voltak nyomtatva, s azonnal elmélyültek az olvasásban. Aztán amikor megéheztek, otthagyták könyveiket a székükön, magukhoz vették rizsesedényeiket és nyugodt tempóban elindultak a repülőtér legelőkelőbb vendéglője, a Silom Village Restaurant felé, hogy enni kérjenek. Néhány perc múlva visszatértek és jóízűen nekiláttak a rizsből és zöldségből álló szerény ebédjüknek. Mindezt hihetetlen nyugalommal az arcukon. Körülöttük pedig folyt a hatalmas forgalmú nemzetközi légikikötő mindennapi, hangzavaros élete, már amennyiben 2001 szeptember 11. után egy héttel egy nagyforgalmú repülőtér élete egyáltalán lehetett 'mindennapi'. Mindebből azonban a mi boncaink bizonyára vajmi keveset észleltek.

De térjünk vissza még egy pár szó erejéig a XIII. századi Angkorhoz! Kétségtelen, hogy VII. Dzsajavarman uralkodása jelentette Angkor aranykorának zenitjét. A XIV. század közepétől kezdve azután lassan a bomlás jelei kezdtek mutatkozni. Amint korábban már utaltam rá, 1350-ben nyugaton a thaiok megalapították királyságuk fővárosát, Ayutthayát, s folyamatos erősödésük állandó fenyegetést jelentett a csekélyebb lélekszámú khmerekre nézve. Végül aztán 1431-ben el is foglalták és felperzselték Angkort. Ettől kezdve a khmerek fokozatosan visszavonultak (vagy menekültek?) dél-kelet felé egészen a Siem Reap és a Mekong folyók találkozásáig, ahol jelenlegi fővárosuk, Phnom Penh is áll.

Bizonyára megfigyelted, kedves olvasó, hogy szinte minden khmer király neve a -varman utótaggal végződik. Ez nem véletlen: a theraváda buddhizmus szent és klasszikus nyelvén, páliul a nevek mögé helyezett képző azt jelenti, hogy védelmező vagy oltalmazó. A khmer királyok maguk választották meg azt a nevet, amely alatt uralkodtak, s az nyilvánvalóan utalt saját személyes tulajdonságaikra éppen úgy, ahogy a középkori európai uralkodók királyi 'ragadványnevei' is ugyanilyen célt szolgáltak, gondoljunk csak a példa kedvéért Kis Pipinre, Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyesre, Oroszlánszívű Richárdra vagy akár a mi Könyves Kálmánunkra.

Angkori levelek 3.

Előző levelemben igyekeztem vázlatos képet adni az angkori korszak előtti időkről, Indokína etnikai viszonyairól, s megpróbáltam kedves olvasóimat egy olyan sétára invitálni, melynek egyes állomásai a khmer történelem jelentősebb eseményei, személyiségei voltak. láttuk, hogyan emelkedett ki a számos környékbeli államalakulatok kavalkádjából és vált Indokína spirituális - kulturális - igazgatási központjává az angkori Khmer Birodalom. Említést tettem Angkor jelentős uralkodóiról, birodalomépítő erőfeszítéseikről és háborúikról. Láttuk, hogyan s miért omlott össze szinte egyik napról a másikra ez a csodálatos kultúrát teremtett birodalom.

Leveleim 3. részében azt szándékozom bemutatni, hogy mi történt Angkor 630 éves aranykora után, hogyan "fedezte fel" a nyugati világ a maga számára Angkort, majd elkezdjük sétánkat, s egyik szentélyről a másikra haladva igyekszem majd - legalábbis virtuálisan - bevezetni olvasóimat Angkor Thom, a Főváros gyönyörűséges templomainak titkába.

Sétánk során meglátogatjuk majd a Bayont, a Bapourit, az Elefánt Teraszt és a 'Leprás' Király (Jamá istenség) Teraszát.

Mielőtt azonban elindulnánk, ugorjunk vissza az időben öt és fél évszázadot!

Elhagyatva, elfelejtve és megtalálva

A Khmer Birodalom a thaiok 1431-es megsemmisítő csapása után ugyan összeomlott, Angkor csodálatos építményei azonban dacoltak mind a hódítókkal, mind az idővel. Volt - és van - azonban két olyan tényező, amellyel még ezek a grandiózus építmények sem vehették fel a versenyt: ezek pedig, kedves olvasóm, az indokínai dzsungel és az idő. A XV. század közepe táján teljesen elnéptelenedett Angkort lassan magáévá tette az esőerdei vegetáció. Hogy milyen hihetetlen, szinte 'földönkívülinek' tetsző szimbiózis jött létre a kőtemplomok és a hasadékaikból előburjánzó őserdei fák között, azt szavakkal leírni nemigen lehet. Nem csoda hát, hogy az alatt a négyszáz év alatt, amíg Angkor mindenféle emberi befolyástól mentes Csipkerózsika-álmát aludta, az őserdő teljesen a magáévá tette a várost és az egykoron pompázatos technikai -- ma azt mondanánk: high tech -- színvonalon megépített és díszített épületek legtöbbjét a milliméteres zugaikban megtelepedett magvakból kisarjadt és több méteres átmérőjűvé terebélyesedett, sokszáz éves fák szabályos romhalmazzá tették. Mindezt azonban ma már jobbára csak a misztikus és fennséges Ta Prohm templomában láthatjuk.

De hogyan szerzett tudomást a világ egyáltalán erről az elhagyatott és elfeledett csodálatos világról, az 'őserdő Atlantiszáról' ?

A legtöbbet valószínűleg egy bizonyos Henri Mouhot nevű francia természetbúvárnak köszönhetjük: skót felesége közbenjárására jelentős anyagi támogatást nyújtott a számára a brit Royal Geographic Society, mely lehetővé tette, hogy 1858-ban Szingapúr érintésével Kambodzsába utazzon, ahol a D.O. King angol utazó 1850-ben megjelent beszámolójában elragadtatással emlegetett Angkort szándékozta fölkeresni és leírni. 'A templom magányosan áll a dzsungelben, s bár megroggyant, de túlságosan is ép ahhoz, hogy romnak nevezhessük. Ez a templom egy olyan emberfaj relikviája, amely az ott ma élő népnél összehasonlíthatatlanul fejlettebb volt a művészet és tudomány valamennyi ágában.' - írja King a Royal Geographic Society számára írott egyik levelében.

Mouhot ekkor mindössze két hónapot töltött Kambodzsában, de 1860-ban visszatért és ekkor már részletesen leírta Angor Watot és néhány kisebb templomot. Időközben Franciaország protektorátusává tette a védtelen és gyenge Kambodzsát, kivéve azonban az ország nyugati vidékét - az Angkort is magában foglaló Siem Reap valamint Battambang tartományokat - amely ekkortájt sziámi fennhatóság alatt állott. Tevékenységét, melyet a francia uralom elősegített, Mouhot 1861-ig folytatta s beutazta Kambodzsa és Laosz európai ember által addig sohasem látott vidékeit. Laosz egykori - ma a világörökség részét képező - fővárosában, Luang Prabangban azonban a trópusi sárgaláz elvitte. Jegyzeteit hűséges munkatársai hazajuttatták a Jersey szigetén élő özvegyéhez, aki azokat a Royal Geographic Society segítségével 1864-ben kiadatta. Levelem írásakor magam is sokszor fordulok Mouhot sokat idézett, élvezetes stílusú és precíz leírásaihoz.

1866-ban Ernest Doudart de Lagrée, Franciaország korábbi kambodzsai követe nagy feladatra vállalkozott: terve az volt, hogy Saigonból kiindulva bejárja a Mekong felső folyásának vidékét, mégpedig azzal a céllal, hogy új, biztonságos kereskedelmi útvonalat találjon Kína felé. A Mekong Expedíció Bizottság 1866 júniusában érte el Angkort és a hat francia tudós egy hét(!) alatt elvégezte a terület alapszintű felmérését, majd folytatta útját észak felé. Bár de Lagrée két évvel később a kínai Jünnan zord hegyei között az úttal járó megpróbáltatásokba belehalt, két munkatársa, Garnier és Delaporte befejezte a tervezett munkát és kiadták naplóikat. Garnier műve 1873-ban Voyage d'Exploration en Indo-Chine, Effectué Pendant l'Années 1866, 1867 et 1868 címen, Delaporte pedig Voyage au Cambodge: L'Architecture Khmer cím alatt, 1880-ban jelent meg. Műveik olyannyira meghatározóak voltak, hogy a történettudomány Henri Mouhot mellett Garniert és Delaportét tekinti Angkor igazi 'nyugati' felfedezőinek.

Angkorról a fényképezés hőskorától kezdve szebbnél szebb képek születtek. Az első, aki ezüstlemezre rögzítette Angkor Wat szépséges tornyait egy John Thomson nevű, ismert skót fotográfus volt. Véletlenül éppen Angorban dolgozott, amikor 1866-ban ott járt de Lagrée és expedíciója. ő publikálta az első képeket, többek között bemutatva a Bayont, Angkor Wat keleti galériájának reliefjeit és környezetüket.

A homokkőbe vésett szanszkrit és páli feliratok nevezetes kutatója és megfejtője a holland Hendrik Kern volt, majd munkáját két francia tudós, Barthe és Bergaigne folytatta. Az ő munkásságuk eredményeképpen vált lehetővé a mintegy 1.200 vésett felirat elolvasása, ami a khmer uralkodók genealógiájának feltérképezéséhez vezető ajtót feltárta előttünk.

Angkor tudományos igényű feltárásában és restaurációjában kiemelkedő szerepet játszott az 1898-ban létrehozott École Française d'Extreme Orient (EFEO), melyenk célja az volt hogy Indokína történelmét, népeit, nyelveit és kultúráit kutassa. Már a XX. század első évtizedében, az EFEO közreműködésével Siem Reap-ben létrejött az Angkor Conservation Office elnevezésű tudományos intézet, elsősorban azzal céllal, hogy a feltárt műemlékeket a lehető legbiztonságosabban megőrizzék az utókornak és a kutatóknak. Ez a szervezet, az Angkorral kapcsolatos tudományos kutatások idegközpontjaként hatalmas munkát végzett fennállásának 64 éve alatt, s kuratóriumát néhány egészen kiemelkedő tudós művészettörténész-régész irányította. 1972-ben aztán a franciáknak távozniuk kellet, ám a munkát khmer munkatársaik három évig még tovább folytathatták. És jött 1975: a vörös khmerek és Pol Pot hatalomra kerülésével baljós fellegek ereszkedtek Angkorra és kutatóira. A neves tudósok legtöbbjét szinte azonnal lemészárolták, a szerencséseket, akiket nem öltek meg 'csak' évekre kitelepítették és távoli vidékeken mezőgazdasági munkára kényszerítették. A Vörös Khmer 1975 - 78 közötti véres uralma alatt Angkor romjai számos belövést kaptak - magunk is láthattunk rengeteg gépfegyverlőszer okozta sérülést, többek között az egyik legértékesebb felületen, Angkor Wat keleti galériájának reliefjén. Az elhagyatottság évei alatt a terület ebek harmincadján jutott, rengeteg felbecsülhetetlen érték egyszerűen eltűnt. Nagy szerencse, hogy annakidején az EFEO szakértői Párizsban minden jelentősebb szoborról, feliratról másolatot készítettek és azok ma is megvannak Franciaország különböző múzeumaiban és tudományos intézeteiben. Ma már az angkori kutatási anyag szinte teljes egésze a legmodernebb eszközök felhasználásával számítógépes diszken és CD-n hozzáférhető a kutatóknak valamint a templomváros romjainál a helyszínen dolgozó archeológusok és építészek számára.

Magyar szakemberek is hozzájárulnak Angkor megmentéséhez: kedves barátom, Kuslits Tibor építőművész néhány évvel ezelőtt heteket töltött a Roluos melletti hindu templom, Preah Ko konzerválásán. Ezeket a munkálatokat a budapesti székhelyű Royal Angkor Foundation (RAF) koordinálja, magyar és német anyagi eszközök igénybe vételével; ezt körülményt a templom bejárata melletti szerény tábla hozza a látogatók tudomására. A RAF Göncz Árpád volt köztársasági elnökünk és Norodom Sihanouk kambodzsai uralkodó társvédnöksége alatt, a budapesti Közép-Európai Egyetem égisze alatt fejti ki tevékenységét. Bevallom, büszkeséggel töltött el, amikor Wibol barátunk felhívta a figyelmünket arra, hogy - a nagy és gazdag országok szakemberei mellett - magyar honfitársaink ilyen fontos szerepet játszanak az emberiség egyik jelentős kulturális kincsének megmentésében. Lám, néha a kis nemzetek is lehetnek nagyok.

Angkor Thom - univerzum a mikrokozmoszban

Mielőtt kedves, eddig türelmes olvasóm csalódottan letennéd levelemet, s méltatlankodnál: hiszen ebben semmi sincsen a szerző saját élményeiről, gyorsan abbahagyom a történelmi és régészeti fejtágítást. Ha a fenti pár mondat nem is elég arra, hogy bemutassam azt a föld- és néprajzi, társadalmi és történelmi környezetet, amelyben Angkor elhelyezkedik, remélem arra azért mégiscsak elegendő volt, hogy nekünk, akiknek dél-kelet-ázsiai kultúra olyannyira távoli és idegen, valamilyen - elismerem: esetenként talán kezdetleges - ismeretet szerezzünk arról a kétségkívül figyelemre méltó jelenségről, amit egyetlen szóval csak Angkornak nevezünk.

Rajta, induljunk hát el, 'fedezzük föl' magunknak és neked, kedves olvasóm, ezt a kőbe álmodott csodát!

Kora délután érkeztünk Siem Reap egyik csendes mellékutcájában álló háromemeletes, vadonatújnak tetsző szállodájába, a Hotel Salinába. Villámgyorsan lepakoltunk első emeleti, kifogástalanul tiszta, kényelmes és barátságos szobánkban, s máris siettünk le a hallba, ahol idegenvezetőnk, az ugyan kezdetben nehezen érthető, ám esetenként meglepően árnyalt angolsággal beszélő, harmincas éveinek elején járó, barátságos modorú Ek Wibol már várt ránk, hogy 'egyeztessük óráinkat' és megbeszéljük az elkövetkezendő napok programját. Wibol nagyon készséges volt és igyekezett minden kívánságunkat teljesíteni. Nekünk azonban csupán egy volt: rábízzuk magunkat, csak induljunk mielőbb. Így röviden megbeszéltük, hogy első délutánunkat Angkor Thom (Nagy vagy Főváros) meglátogatásával fogjuk tölteni.

Siem Reap városától 1,7 km-t utazunk -- s miután egy, az európai autópálya-kapukkal tökéletesen azonos turista-állomáson megvesszük a három napra érvényes, 40 dollárba kerülő belépőkártyánkat - már meg is érkezünk Angkor Thom egyik kapujához, az ún. déli gopurához.

A gopura jellegzetes indokínai építészeti elem: grandiózus, diadalívhez hasonló építmény, melynek felső részét képező kupolába, a négy égtáj felé tekintő hatalmas emberi arcok vannak faragva. A gopurához széles sétány vezet, melynek egyik oldalán nyugodt és kiegyensúlyozott mosolyú istenségek, másik oldalán félelmet keltő, kidülledt szemű démonok tarják hónuk alatt a naga, azaz a háromfejű szent kígyó mintegy 50 méteres testét.

A barátságos arcú mandulaszemű istenségek a hindu mitológia 32 mennyét, míg a rosszarcú démonok ennek 37 poklát szimbolizálják (úgy látszik, a hinduk Danténál sokkal fantáziadúsabbak voltak a pokol különböző bugyrainak elképzelésében és leírásában). Az istenség- és démonfejekből sajnos nem egynek már - ki tudja mikor - lába kelt, de még így is grandiózus a tökéletes arányú bevezető sétány, ami a déli gopurához vezet. Abban csak reménykedhetünk, hogy legalább múzeumokba kerültek, ahol a látogatók megcsodálhatják őket - s nem lakóházak betonalapjait erősítik e felbecsülhetetlen értékű műalkotások.

Áthaladva a gopura alatt már Angkor Thom területén járunk. A hatalmas területen fekvő épületegyüttes méltán viseli a Főváros vagy Nagy Város nevet (a thom jelentése nagy vagy fő, míg az angkor egyszerűen várost jelent). Valóban: Angkor Thom volt az egykoron hatalmas Khmer Birodalom spirituális, kulturális és igazgatási központja. XII-XIII. századi fénykorában nagyobb volt mint bármelyik korabeli európai város, ideértve természetesen Londont, Párizst vagy Rómát is. Lakosságának számát kb. 1 millióra (!) teszik a kutatók. A városfalakon belül állt a királyi palota, az udvarnokok, az egyházi méltóságok, a tisztviselők és hadvezérek, diplomaták rezidenciái, a tisztek és a többi egyházi személy lakóházai, számos igazgatási és középület, kolostor, iskola és kórház, míg a lakosság túlnyomó többségének otthonai a falakon kívül helyezkedtek el.

A királyi palota fából épült és természetesen már sokszáz éve elpusztult, de ugyancsak fából készültek a többi előkelőségek otthonai is. Ez a fában igen gazdag trópusi esőerdő kellős közepén egészen természetes. Olyannyira az, hogy számos építészeti elemet a khmer építészek kőből is úgy faragtak ki, mintha fából lettek volna; különösen jól érzékelhető ez az ablakok zömök, esztergáltnak tetsző baluszterein és a kőből készített, de fa-benyomást keltő hatalmas kapukon. E gyakorlat mellett a khmer építőmesterek annak ellenére évszázadokig kitartottak, hogy a famunka kőből történő imitálása nem kis feladat elé állította őket.

A VII. Dzsajavarman által épített Angkor Thom szimbolikájának megfejtése nem egyszerű. Alaprajzának kereszt-tengelyei négy részre osztják a városcentrum területét, amely voltaképpen az univerzum kicsinyített mása, a mikrokozmosz. A menny és a föld között helyezkedik el Bayon temploma, mintegy spirituális hidat képezve közöttük. A város külső falai azt a kőfalat jelképezik, ami a hindu mitológia szerint a világmindenséget körülveszi, míg maga a templom a mondabeli Meru-hegynek, a világegyetem középpontjának felel meg. A falakat körülvevő vizesárok a világóceánt jelképezi. E jelképrendszert erősíti a Indra hindu istenség jelenléte, amint háromfejű elefántja hátán ül. Ez a háromfejű elefánt a világmindenség tej-óceánjának köpülése során született.

Elismerem, kedves olvasóm, az utóbbi mondat a mi racionális, európai fülünknek felettébb furcsán hat, s bizony értelmét sem könnyű meglelni. Valóban: magam sem vagyok benne egészen biztos, hogy legalább többé-kevésbé értem, amit a világmindenség tej-óceánjának köpüléséről, a hindu mitológia egyik alapvető tételéről olvastam, hallottam és láttam. Nekünk itt és most legyen elég annyi, hogy a tej-óceánt a félistenek és démonok azért köpülték, hogy ezer évi állhatatos munkával végül hozzájussanak az örök élet elixírjéhez (Síva istenség tíz keze közül ezért az egyikben mindig egy palackot tart az élet-elixír számára). Hogy sikerült-e a tej-óceánból élet-elixírt köpülni, nos azt közülünk, halandók közül senki sem tudhatja, az azonban - legalábbis a hinduk számára - bizonyos, hogy a köpülés során született Indra istenség háromfejű elefántja, a három-, sőt néha hétfejű szent kígyók, a nagák, sőt maguk az apszarák, a mennyei táncosnők is, akikkel még fogunk találkozni.

Jut eszembe: érdekes lenne egyszer azt is górcső alá venni, hogy vajon van-e, s ha igen milyen összefüggés a magyar népmesék hétfejű sárkánya és a hindu mitológia hétfejű kígyója között? Azt mindenesetre fontos leszögezni: a kígyó mind a hindu, mind a buddhista mitológiában pozitív jelenség, sőt naga néven egyenesen szent állat. Ezért dél-kelet-Ázsiában ( és persze az indiai szubkontinensen ) sehol sem fűződnek hozzá olyan negatív érzelmek, mint amilyeneket a keresztény kultúrkörben nevelkedett emberek társítanak e hüllőkhöz. A kígyó az indiai és az indokínai emberek szemében szép és nemes teremtmény, az intelligencia jelképe.

A Bayon

Miután a déli gopurán át besétáltunk a Fővárosba, egy nagyon szép arányú bevezetű úton jutunk el Angkor Thom egyik grandiózus templomához, a Bayonhoz. A Nagy Építő, VII. Dzsajavarman által a XII-XIII. század fordulóján emeltetett buddhista templom Angkor látogatóinak egyik kedvence. A szentélyt a dzsungel sűrűje oltalmazza még manapság is, így nem csoda, hogy Angkor felfedezését követően hosszú évtizedek teltek el addig, amíg a régészek és mérnökök rájöttek: a Bayon Angkor Thom egzakt mértani középpontjában áll. Íme még egy példa arra, hogy milyen bonyolult szimbolikája is van Angkor Thomnak, a Fővárosnak: a Bayon ugyanis jelképezheti akár az univerzum középpontjában álló szent Meru-hegyet is. A pontos mértani középponti elhelyezés pedig bizonyára nem véletlen.

A templom 54 tornyára faragott több mint 200 nagyméretű emberi arc uralkodói emelkedettséget kölcsönöz az épületegyüttesnek. 'Az enyhén ívelt ajkakkal és lezárt szemhéjak árnyékolta szemekkel megformált kőarcok szótlanok, ám mégis sokat sejtetőek' - írta P J de Beerski a '20-as években. Ezek a sejtelmes mimikájú arcok jelentik azóta is a világ számára Angkor időtlen mosolyát.

E lenyűgöző, kővé vált arcok alatt sétálva jutunk el Bayon tánctermébe: valaha itt lejtették légisen finom táncaikat a mennyei táncosnők, az apszarák, vagy - s talán ez a valószínűbb - földi másaik.

A csupa oszlop táncterem mellett találjuk a külső relief-galériát. Amit itt a falakon látunk, gyökeresen különbözik mindattól amit akár a belső galérián, akár Angkor Wat reliefjein megcsodálhatunk. A különbség szinte első látásra szembeötlő: itt egyáltalán nem a templomváros többi galériáján szokásos mitológiai 'idézeteket', hanem a közönséges hétköznapi életet szemlélhetjük, most, mintegy 800 évvel annak jelenidejűsége után. Vezetőnk, Wibol - látva, hogy milyen szorgalmasan fotózom és filmezek - nagyon találóan jegyezte meg: VII. Dzsajavarmannak nem voltak fényképészei, így kénytelen volt a nekünk, kései utódainak szánt üzeneteit az akkor és ott ismert egyetlen maradandó eljárással, kőbe véséssel rögzíteni.

S valóban: a Tónlé Szap tavon sikló hadihajó harcosainak arckifejezései, a hajó teste alatt úszó kövér halak, a kakasviadallal foglalatoskodó vagy a nyárson húst sütő parasztok megformálása olyannyira magával ragadó, hogy a mintegy húsz méter hosszú és kb. 3.5 méter magas kőtáblát igazi, hamisítatlan képeskönyvként lehetett olvasni és megsejteni valamit a XIII. századi khmerek mindennapi életéről.

Sajnos még magasan állt a nap, amikor ezeket a reliefeket csodáltuk, így az élmény nem volt egészen tökéletes: állítólag igazi szépségüket a lenyugváshoz készülődő nap nyugodt, aranysárga fényei mellett mutatják meg. (Íme egy ok a sok közül, amiért vissza kell mennünk Angkorba!)

A reliefek két fő típusa található meg Angkorban. Az ún. bas-relief (mély relief) csak néhány milliméterre, esetleg fél centiméterre emelkedik ki a hordozó kőlap felületéből, míg az haute-relief (magas relief) olyan benyomást kelt, mintha szobrot támasztottak volna a kőlap elé: a figurák itt általában negyedig, sőt félig kiemelkednek az alaplapból. A kettesével vagy hármasával, ritkán önállóan álló, közel életnagyságú apszarák általában szép haute-reliefeken jelennek meg, míg a nagy, sok száz négyzetméteres 'képeskönyvek' kivétel nélkül bas-reliefek.

Bayon csodálatos reliefjeire pár röpke óra messze nem elég: ez az idő arra azonban talán elegendő, hogy ízelítőt kapjunk abból az magas építészeti kutúrában megnyilvánuló uralkodói grandeur-ből, amivel VII. Dzsajavarman körülvette magát - és amit az utókorra hagyott.

A Baphuon

Mindössze 200 méter - és mintegy másfélszáz esztendő valamint egy vallás a távolság a Bayon és Angkor Thom másik szép szentélye, a Baphuon között. Ez utóbbi 1060 körül, II. Udajaditjavarman uralkodása alatt épült, méghozzá a hindu vallás szentélyéül, Síva istenség számára. A templom-hegy nagy része sajnos ottjártunkkor zárva volt a látogatók előtt, mert nemrégiben beomlott és jelenleg restaurálás alatt áll. E munkálatok -- melynek összköltsége mintegy 10 millió dollárra rúg - befejezését 2004-re tervezik.

A Baphuon legérdekesebb látnivalói a kisméretű négyzetekbe faragott reliefjei, melyeket a templom falára a mai csempézéshez hasonló technológiával raktak föl. Sajnos, e gyönyörű alkotások nagy része rossz állapotban van, nagyon várják már a restaurátorok értő kezemunkáját.

A meglehetősen nagy, 425x125 méteres Baphuon, egy magasított alapzaton álló egy-szentélyes hindu templom, amely a világmindenség középpontját jelképező Meru-hegyet szimbolizálja. Külön érdekessége a kb. 200 méteres bevezető út, amit három sor kör keresztmetszetű oszlop tart, mintegy hidat képez a fő szentély és a templom bejárata között. Sajnos a Baphuont csak kívülről volt alkalmunk megcsodálni, így utunkat kisvártatva tovább folytattuk észak-keleti irányban, hogy felkeressük a fantasztikus arányú királyi teraszokat.

VII. Dzsajavarman dísztribünje, az Elefánt Terasz

Két ilyen terasz található Angkor Thom keleti oldalán: a Baphuon csodálatos, oszlopsoros főbejáratától keletre az ún Elefánt Terasz, míg tőle északra, de vele építészetileg szerves egységbe foglalva a 'Leprás király' Terasza dacol a századokkal.

A - szinte már le sem merem írni, de megintcsak - VII. Dzsajavarman által megálmodott és építtetett Elefánt Terasz valószínűleg Angkor Wat monumentális temploma után Angkor legtöbbet fotózott és leginkább ismert műemléke. A buddhista vallásnak szentelt, Bayon-stílusú, mintegy 300 méter hosszú terasz a XII. sz. végén épült. A három részre tagolt építmény déli lépcsőjét ormányaikkal lótuszvirágokat tépő háromfejű elefántok díszítik, s ezek az elefánt-ormányok egyszersmind tartóoszlopokként szolgálnak. A középső lépcsőt oroszlánok és emberfejű, sastestű teremtmények, az ún. garudák ékesítik. (Csak érdekességként: az indonéz nemzeti légitársaság neve Garuda Air, ami dél-kelet-Ázsiában mindenki számára egyszerűen megfejthető képes beszéd. Ez a névválasztás egy kicsit mégiscsak furcsa, mert Indonézia a világ legnépesebb muzulmán állama és a hindu vallás egyedül az apró, de annál gyönyörűbb Bali szigetén maradt fenn...)

Ahogy korábban már említettem, az Elefánt Terasz a királyi dísztribün funkcióját töltötte be egykor. Képzeljük csak lelki szemeink elé azt a jelenetet, amikor VII. Dzsajavarman, pompázatosnál pompázatosabb öltözetekkel ékes kíséretével a palotából kivonul az Elefánt Teraszra és onnan szemlézi az alatta mintegy 10-12 méterrel alacsonyabban elterülő hatalmas, zöld mezőn rendezett alakzatokban elvonuló, elefántokon ülő és gyalogos hadait, amint a csamok feletti győzelmet ünneplik, miközben a háttérből szól a zene és a legszebb lányok közül kikerülő, az apszarák földi másaiként megjelenő légies táncosnők lejtik furcsa, pantomimhez hasonlatos táncaikat...

Kisvártatva Phoebe kedves nógatása térít vissza a mába, jelezve, hogy - a fényképezés ürügyén, de valójában persze inkább az álmodozás kedvéért - már megint nagyon lemaradtam az avant garde-tól, azaz tőle és Wiboltól. Végigtrappolok az Elefánt Terasz kőlapjain, miközben fotóstáskám, fényképezőgépem, kamerám szerteszét, hol ide, hol oda csapódnak, majd Angkor Thom mási lélegzetelállító szépségű pontján, a 'Leprás' király Teraszánál beérem őket. Wibol nem kíméli magát, már meséli is a terasz központi emelvényén elhelyezett szobor történetét. Miközben kifújom magam, igyekszem fölvenni az elvesztett szálat és újra bekapcsolódni az előadásba.

A 'Leprás' Király - avagy Jamá istenség Terasza

Az Elefánt Terasztól északra, a királyi palota keleti kapujánál balra fordulva kezdődik a 'Leprás' Király Terasza. Az idézőjel e helyütt nagyon is indokolt: a legutóbbi időkig makacsul tartotta magát az a - történeti források által semmivel alá nem támasztott - legenda, hogy a terasz északi végében elhelyezett megejtő szépségű emberi szobor modellje maga az Nagy Építő, VII. Dzsajavarman király volna. S mivel a szobor arca és felkarja furcsán foltos, ebből azt a következtetést vonták le a kutatók, hogy VII. Dzsajavarman leprás lehetett. Ez - állították - magyarázatul szolgálhat egyszersmind arra a rejtélyre is, hogy miért épített a nagy uralkodó, abban a korban egyáltalán nem szokásos módon, oly sok ispotályt.

Nos, a terasz rejtélye az utóbbi időkben már nem is tűnik olyan megoldhatatlannak. A megkapó, emberméretnél egy árnyalattal kisebb szobor egy ülő testhelyzetű, teljesen ruhátlan, sem nem férfi, sem nem női alakot ábrázol, aki jobb térdét enyhén magához húzza. Ruhátlansága tökéletes kuriózum az angkori khmer művészetben, ami arra utalhat, hogy nem valóságos emberi lényt, hanem inkább mitológiai alakot ábrázol. (A szobor egyébként másolat: az eredeti a Phnom Penh-i Nemzeti Múzeum udvarán látható.)

A leprásságra utaló makulák pedig a kőre telepedett zuzmó, a kő, no meg a kifaragása óta eltelt mintegy 800 év kölcsönhatásának eredménye lehet. A mai kutatások azt támasztják alá, hogy az alak sokkal inkább Jamát, a holtak és az Ítélet Napjának istenét, semmint VII. Dzsajavarman királyt ábrázolja. Ezt az is alátámasztja, hogy a terasz közvetlenül a királyi krematórium mellett, attól mindössze néhány méterre helyezkedik el. Így tehát megdőlni látszik a magát sokáig makacsul tartó tévhit, s a Nagy Építő, VII. Dzsajavarman király lassan majd megszabadulhat az érdemtelenül ráragasztott ragadványnévtől. Most már csak új nevet kéne adni ennek a csodálatos, Bayon stílusban, szintén a XII. század végén épített buddhista műemléknek.

Lesétálva Jamá istenség Teraszáról (talán ez lehet a keresett új elnevezés?) megcsodáljuk a királyi krematórium gyönyörű reliefjeit, s elképzelem, hogy e falak között évszázadokkal ezelőtt a khmer királyok és előkelőségek testét, haláluk után a tűz martalékául adták, hogy lelkük - némi pihenő és az elmúlt földi élet tanulságait összegző várakozás után - máshol, egy másik korban és egy másik testben újra kezdjen mindent...

S miközben a lélekvándorlásról, az ember jó és rosszcselekedetei által fölhalmozott karmájáról mesélt nekünk Wibol, hirtelen fergeteges széllel megérkezett a monszuneső. Délután 6 óra: alig van több időnk, mint hogy összecsomagoljuk a gépeinket és irány a kocsi. A hazafelé úton aztán már úgy szakad a langyos eső, mintha - nincs rá jobb szavam - dézsából öntenék. De hát, végül is minden a helyén: Angkorban vagyunk és monszun van, ha esnie kell, hát essen. Mi mindenesetre már a szobánkban hallgatjuk a trópusi eső , dobpergésre emlékeztető hangjait.

Véget ért első angkori napunk.

Angkori levelek 4.

Angkor Wat - napfelkelte a templom-városban

Az angkori eletegyüttes legnagyobb és legjobb állapotban fönnmaradt tagja Angkor Wat. Építészeti kompozíciója, kiegyensúlyozottsága és nemes arányai, szobrai és reliefjei méltán emelik a világ legelragadóbb műemlékeinek sorába.

Angkor Wat a középkori khmer építészet vitathatatlan csúcsteljesítménye. Tervezőjének személye körül szenvedélyes vita zajlik. A khmerek szerint a remekmű nagy valószínűséggel egy Viszvarkarmán nevű építésznek köszönhető, a szentélyegyüttes építésére pedig II. Szurjavarmán király uralkodása alatt, 1113 és 1150 között került sor. Nemcsak abban nem értettek egyet a kutatók, hogy ki lehetett Angkor Wat építészeti tervezője, de abban is gyökeresen különböztek az álláspontok, hogy az építmény milyen cél szolgálatában állhatott. Templom volt avagy síremlék ? Építészeti kialakítása (főbejárata a szokásos keleti oldal helyett nyugaton van) és számos egyéb jellemzőjének (a reliefeket balról jobbra haladva kell 'olvasnunk', ami a hindu sírkamrákon található reliefeknél szokás) összehasonlító vizsgálata alapján mára nagyjából egységes az a vélekedés, hogy Angkor Wat templomként is és - építtetője, II. Szurjavarmán halála után - királyi mauzóleumként is szolgált. A wat szót, ami thai nyelven templomot jelent, csak később, talán a XVI. században illesztették a szentély nevéhez, amikor - az eredetileg a hindu rítus számára épített - Angkor theraváda buddhista templom lett.

Második angkori napunkat teljes egészében ennek a csodának szenteltük. Jó korán keltem, ami itt, a trópusokon nemcsak nem nehéz, de egyenesen jól is esik - ilyenkor ugyanis még kellemesen friss a levegő. 'Korán' alatt hajnali 4 órát kell érteni. Megbeszéltem Wibollal, hogy sofőrünk, Taren fél ötre jöjjön értem, mert semmiképpen sem akarok lemaradni a napfelkeltéről, s alig várom, hogy megcsináljam 'életem fotóit' és lencsevégre kapjam Angkor Watot a hajnali pirkadatban.

Taren pontosan érkezett, s már indulunk is a városon keresztül, de előbb még lakása közelében fölvesszük Wibolt. A rövid úton arra gondolok: biztosan nem lesz kint senki ilyen korán, s micsoda nagyszerű érzés lesz majd szinte egyedül találkozni a Csodával . Hajnali öt óra van, mire hármasban kiérünk Angkor Wathoz, s mivel a napfelkelte pontban fél hatkor lesz, sietnünk kell, hogy elkészüljünk a megfelelő hely kiválasztásával és az állvány felállításával. Végigloholjuk Wibollal a szentély bejáratát jelző gopurához vezető mintegy 300 méter hosszú, 12 m széles lenyűgöző arányú sugárutat, s belépünk Angkor Wat kapuján.

Még mindig szuroksötét a hajnal. Ezért aztán nemigen látom, inkább csak sejtem, hogy korántsem vagyunk egyedül. Ahogy keresem a megfelelő látószöget, elkezd hasadni a trópusi hajnal, s az előbb sötétlila, majd mélyrózsaszín pirkadatban döbbenten látom, hogy a templom nyugati homlokzatával szemben, tömött sorokban legalább 200, (ha nem több) hasonszőrű kocafotós van csatárláncban fölsorakozva. Első meglepetésem elmúltával besorolok egy szimpatikus 'kolléga' mellé, s gyorsan előkészítem a gépet. Kisvártatva szóba elegyedünk: – - We all think here that we are on assignment from NatGeo Magazin, don't we ?' - kérdezi ironikusan évődve Josh, aki Michiganből jött Angkort fényképezni. Ahogy lassan világosodni kezd, állványaik mögött mindannyian visszafojtott lélegzettel - 'csak nehogy bemozduljon'! - dolgozni kezdünk. A több mint száz, szinte egyidejű exponálás hangos csattogásnak hat - ami legott csalódottságot kelt azokban, akik hangfelvételt is készítő vidókamerákkal szeretnék megörökíteni Angkor Wat fénybe öltözését. A rengeteg fényképezőgép zárjának csattogása szinte teljesen elnyomja a hajnali madárfüttyöt. Nincs mit tenni, a videósok, hátrahagyva a fotósok frontját, előresietnek és csendesebb harcálláspontot fölvéve ők is elkészíthetik 'életük moziját'.

Mintegy 15-20 percig tartott a csoda: elmondhatatlanul megkapó volt, ahogy a szurokfekete éjszaka - a sötétlila, a mély- és halványrózsaszín és az aranysárga megannyi árnyalatán át -  átadta a helyét a verőfényes reggelnek. Hat órakor már teljes vértezetében ragyogott a nap, elűzve az utolsó hajnali ködfoszlányokat is. Még néhány felvétel az északi baray, azaz vizesárok mozdulatlan vizében fürdő Angor Watról, s mehetünk vissza a szállodába, hogy fölkeltsem Phoebét, megreggelizzünk - és rögvest induljunk vissza ugyanoda, hiszen ez a nap teljes egészében a fennséges Angkor Waté. Csuromvizesre izzadva, de az élményektől 'fölspanolva' érkezem vissza a szobánkba, ahol Phoebe még alszik, mint a tej.

Reggel fél hét és 30 fok van, kezdődik az új nap.

Lenyűgöző méretek

Angkor Wat alaprajzi kialakítását meglehetősen nehéz úgy elképzelni, hogy az ember végigsétál a templomon. Ennek az az oka, hogy az építmény egyszerűen óriási. A wat nyugati bejáratához vezető sugárút - mindkét oldalán gyönyörűen megmunkált , kígyótestet utánzó kőkorláttal - kb. 300 méter hosszú. A sugárút mintegy fele távolságánál elhelyezkedő gopura önmagában is grandiózus építmény, pedig csupán Angkor Wat kapuja. A templom maga körülbelül egy 180 x 210 méteres területet foglal el, központi szentélyének tornya 65 méter magasan nyúlik az égbe, így magasabb, mint a párizsi Notre Dame székesegyház. A templom, mint általában a hindu szentélyek, háromszintes: mindegyik szint lépcsőzetesen kisebb, mint az alatta fekvő. Egyedi érdekessége, hogy a harmadik szinten elhelyezkedő öt torony - mindegyik jellegzetes, felfelé keskenyedő, 'emeletes kúp' alakú, lótuszvirág-rügyet imitáló kupolával - csak bizonyos látószögekből szemlélve látható egyszerre.

Angkor Wat híres reliefjei az ún. galériákban láthatóak. E galériákat olyan folyosóknak kell elképzelnünk, melyek több tíz méter hosszúak, legalább 5-7 méter szélesek, s egyik oldalukon oszlopsor által megnyitott tér biztosította természetes világításban csodálhatóak meg a khmer szobrászat páratlan remekművei. A reliefek közül a leghíresebbek a Keleti Galériában: a világ tej-óceánjának köpülése, Vishnu isten győzelme a démonok fölött, a Nyugati Galériában: a lankai és a kuruksetrai csata, a Déli Galériában: Jamá istenség utolsó ítélete, vagy az ún. Sarokpavilonban látható Ramajána-jelenetek.

Mielőtt azonban elérnénk a galériák gyönyörű reliefjeit, megpihenünk az első szinten az egyik bejárati árkád alatt. Leülünk a - jó másfél méter széles, kellemesen hűs és huzatos - ablakpárkányra egy szürke egyenruhás 'őr' mellé. Egész Angkorban meglehetősen sok ilyen, a valamikori kínai vörösgárdista egyenruhához hasonló szabású, világosszürke zubbonyba-nadrágba öltöztetett, bal karjukon khmer feliratos fehér karszalagot viselő terület-felügyelő látható. Pontos funkciójukat nem tudtam Wiboltól sem kideríteni. Túl sokat nyilvánvalóan nem vár tőlük az Angkort felügyelő és működtető - stílusosan Apszarának nevezett - szervezet, hiszen szinte soha sem láttam őket tevékenykedni. Feladatuk talán pusztán annyi, hogy ott legyenek, érezzék a látogatók, hogy kontroll alatt vannak, nehogy valaki kísértésbe essék, egyik-másik (hordozható méretű és súlyú) faragvány láttán. Wibol segítségével annyit azért mégiscsak megtudtunk egyiküktől, hogy az állás amolyan szociális segély: valamicske pénzt is ad az Apszara az őröknek, az azonban oly kevés, hogy inkább csak jelképesnek tekinthető. Mégsincs hiány felügyelőkből, hiszen ez legalább rendes egyenruhával járó 'nyugdíjas állás' és végtére is érdekesebb a sok külföldit nézegetni Angkor templomaiban, mint munka és értelmes elfoglaltság nélkül tengni-lengni valahol Siem Reapben vagy a környékbeli neve sincs falvak egyikének porlepte utcáin. Sajnos Kambodzsában semmilyen szociális háló nem védi a rászorulókat és a magukra maradottakat; a minimálbér, a munkanélküli segély, a jövedelempótló támogatás, a betegellátás és a nyugdíj tökéletesen ismeretlen fogalmak errefelé. Úgyhogy elképzelhetjük, micsoda anyagi biztonságot adhat egy egyedül maradt, gyakran 5-6 gyerekes anyának az, ha heti egy-két kiló rizsre való 'fizetést' kap az Apszarától. Ennek ellenére ezek a fiatalasszonyok egyike sem szomorú: megnyugvással viselik sorsukat és van erejük, kedvük mosolyogni.

Egyiküktől - pihenőnk perceit kihasználva - rövid khmer nyelvleckét veszek. Mielőtt leülök mellé a párkányra, persze udvarias távolságban, tyim rip szúa-val (jó reggelttel) köszöntöm, aminek felettébb megörül. Wibol is örömmel tanítgatott bennünket, mert mint mondja, nagyon ritka az a nyugati turista, akit érdekel az ő nyelvük - és a kambodzsaiak úgy általában -, s hajlandó abba energiát fektetni, hogy legalább a legalapvetőbbeket megtanulja általában amúgy is rövidke ott-tartózkodása alatt. Mi viszont kifejezetten élvezzük ezt, sőt, nekem kifejezetten tetszik a khmer nyelv, s viszonylag könnyen boldogulok vele. Van azonban egy kivétel: ez pedig az 'inni' jelentésű ige: leírni bajos, de közelítőleg talán így lehetne: phah. Na, ezt aztán legalább negyed óráig gyakoroltatta velem Wibol, a felügyelőnő és még két, időközben becsatlakozott helybeli kiránduló, de az istennek sem akart menni. Néha sikerült ugyan mondanom valamit, de hogy nem azt, amit akartam, azt a felharsanó vidám kacajok jelezték.

Ha már itt tartunk, egy pár szót ejtsünk a khmer nyelvről is. A khmer mintegy 10 millió ember anyanyelve Kambodzsában, valamint Thaiföld délkeleti , Laosz déli és Vietnám délnyugati határvidékein. Első írásos emlékei a VII. századból származnak, így - az egyik dél-indiai írásból kialakított, nagyon dekoratív betűírást használó nyelv - írásbelisége több mint 1400 éves. Az európai fülnek nehéz a különbséget meghallani a thai, a laoszi, a vietnámi és a khmer között, pedig ezek mindegyike nagy hagyományú, egymással csak távoli rokonságban lévő önálló nyelvek, amelyek maguk is számos vagy inkább számtalan dialektusra, nyelvjárásra bomlanak, ahogy régióról-régióra utazunk. A khmer - ellentétben a kínaival, a vietnámival, a thaijal és a laoszival - nem intonáló nyelv. Ez azt jelenti, hogy egy szónak általában csak egy jelentése van, függetlenül attól, hogy azt hogyan hangsúlyozzuk. Az Indokínában túlnyomó többségben lévő  intonáló nyelvekben viszont ez nem így van: a szó jelentése attól függ, hogy azt milyen (emelkedő, süllyedő, magas, mély vagy konstans) hangsúllyal ejtjük ki. Csak egy érdekes példa: a thaiban a 'csam' szó jelenthet elefántot, de más hangsúllyal kiejtve technikust is. Ahogy mondani szoktuk: mecsoda különbség ...!

A khmernek azonban - hogy mégse legyen azért olyan könnyű - megvan a maga nehézsége. Ez pedig a magánhangzók hihetetlen gazdagsága: 24 különböző magánhangzót és kettőshangzót kell helyesen kiejteni ahhoz, hogy khmer beszédünk érthető legyen. Ezek után mindjárt világos, hogy miért nevettek úgy önkéntes 'nyelvtanáraim' egyik-másik próbálkozásomat meghallva, mintha jó vicceket mondtam volna ...

A kambodzsaiak, hozzánk magyarokhoz hasonlóan, nagyra értékelik, ha egy külföldi próbálkozik és igyekszik valamit megtanulni anyanyelvükön. Ilyenkor ne legyen az embernek skrupulusa egy pillanatig se: úgysem lehet az eredmény tökéletes, a szándék a fontos, a többit majd a hallgató hozzáteszi. Így aztán én is törekedtem arra, hogy mire Kambodzsába érek, már legalább köszönni tudjak. A bonyolult hangrendszernek köszönhetően azonban a Lonely Planet Cambodia-kötetének gyorstalpaló kurzusa semmit sem segített: az angol átírás meg se közelíteti a kiejtést, s amit először mondtam, egy teremtett lélek se ismerte föl. Lassan azonban rájöttem a kulcsra és már nem okozott gondot az a pár mondat, amit ilyenkor az ember variálni tud. Reggelente harsány tyim rip szúa-val (jó reggelttel) üdvözöltem a szálloda recepciósait, akik boldog mosollyal nyugtázták erőfeszítésemet. Hát még amikor azt is hozzátettem, hogy né'ék szok szabáj té? (hogy vagy?) - na ettől már teljesen elolvadtak. Íme az egyik működőképes recept: így lehet a khmereket könnyen és gyorsan rabul ejteni.

A számolás is érdekes. A khmer ötös rendszerben számol, vagyis 1-5-ig, majd az 5-höz hozzáadja az 1-et, hogy 6-ot, 2-tőt hogy 7-et kapjon és így tovább. A számok 5 fölött tehát így hangozhatnak: 6: öt-egy, 7: öt-kettő, 8 : öt-három, 9: öt-négy. Ha valaki ezek után kedvet kapna, íme a számsor 1-től 10-ig, khmerül. (Megközelítő magyar kiejtéssel, remélve, hogy szegény Stein Aurél, ott fönn a mennyei kutatószobában nem olvassa szörnyülködve e sorokat.)

A kis kitérő után térjünk vissza Angkor Wat-hoz. Miután kitársalogjuk magunkat a kedves arcú és őszintén barátságos egyéniségű őrrel - nem tehetek róla, de mindig a volt szovjet szállodák dezsurnajái jutnak az eszembe róluk, pedig Angkor romjainak női felügyelői összehasonlíthatatlanul bájosabbak mint az utóbbi, sokszor inkább fegyőröknek tetsző fehérszemélyek voltak - továbbmegyünk a templom belseje felé és befordulunk a Visszhangok Csarnokába. A wat e csarnoka is egy a szentélyek közül, ám van egy különlegessége: ha az ember a falnak támasztja a hátát és döngeti a mellét, hallhatóvá lesz egészségi állapota. Ha minden rendben van, akkor a csarnok remek akusztikája sokszorosan felerősítve adja vissza a mellkas döngését. (Néhány közszereplőnk valószínűleg titkon ide jár önbizalmat merítő melldöngetést gyakorolni.). Ha azonban a szervezet beteg, alig hallható hang. Rajtam s Phoebén egy kedves, másfél méteres, madárcsontú, kopaszra nyírt szerzetesnő végezte el a tesztet és hallható volt a megnyugtató döngés: minden rendben, bár kedves idegenvezetőnk, Wibol jócskán túlszárnyalt bennünket. Nem tudni: vagy sokkal egészségesebb nálunk, vagy az önbizalma múlja felül a miénket.

A Visszhangok Csarnokából átsétálunk az 1000 Buddha Csarnokába, ahol egykoron - amikor Angkor Wat buddhista szentély volt - számtalan buddha-képmás díszítette a falakat. Amikor azonban a hindu vallás követői vették birtokba a szentélyt, a képmások legtöbbjét leverték a falakról, s mára mindössze néhány maradt. De az 1000 Buddha Csarnoka még így, megcsonkítva is megkapó élményt nyújt a látogatóknak.

Angkori levelek 5.

Jelenetek a mindennapi életből

Mire csarnokról csarnokra, szentélyről szentélyre és galériáról galériára bejártuk Angkor Watot késő délután lett. A monumentális építmény nemcsak lenyűgöző látvány, de spirituálisan is meghatározó élmény. Amíg csodaszép reliefjeit nézegettük, nem tudtunk szabadulni a gondolattól: milyen más, milyen érdekes lehetett itt a mindennapi élet annakidején!

A reliefek sokat elárulnak az értő szem számára abból, hogy mit ettek, hogyan laktak, milyen öltözéket hordtak a khmerek a XII-XIII. század környékén, a Birodalom zenitjén. Megtudhatjuk, hogy milyen háziállataik voltak, miként szórakoztak, de azt is, hogy milyen volt a korabeli flóra és fauna. Megdöbbentő hasonlóságokat fedezhetünk föl az angkori reliefeken látható tevékenységek és a között, amit manapság is megfigyelhetünk a kambodzsai vidéki életben. Az ország falusi lakossága többé-kevésbé ma is ugyanúgy él és dolgozik, szinte ugyanolyan szerszámokat és földműves-eszközöket használ, mint VII. Dzsajavarman király uralkodása idején.

A XIII. századi Angkor leírásának egyik leghitelesebb forrását a már korábban említett kínai követ és utazó, Zsu Daguán útinaplója jelenti. Nagyon jó megfigyelőként szinte fényképszerű precizitással írja le utazását Kínából a Mekongig, majd e folyón való leereszkedését, Angkorba érkezését és a Khmer Birodalom hétköznapjait, a rizspalántázástól az aratásig, az étkezési szokásoktól a korabeli higiéniai viszonyok bemutatásáig. Naplója egy olyan korba enged bepillantást, amely enélkül teljesen ismeretlen maradna a kései korok kutatói számára. Írása abból a szempontból is igen érdekes, hogy ő - természetesen - nem a megszokott, európai perspektívából, hanem kifejezetten egy másik ázsiai nép szemszögéből mutatja be a látottakat, tapasztaltakat.

A kora-középkori khmerek többé-kevésbé azonos fiziológiai jegyeket mutahattak, mint a mai kambodzsai népesség. Középmagasak, általában filigrán termetűek, sötétbarna hajúak és világosbarna bőrűek. Arcuk nagyon szép átmenet az indiai és a jellegzetes kelet-ázsiai között: mindig sötétbarna vagy fekete szemük szolidan mandula-metszésű és mélyen ülő. Orruk egyáltalán nem kínaiasan belapított, 'boxoló-orr', hanem inkább az indiai (és európai) orrhoz hasonlít: ezt Zsu Daguán kifejezetten visszataszítónak találta. Mozgásuk, különösen a nőké, kecses és finom. A kínai szerző azonnal észrevette, hogy nem látott 'lótusz-lábú' hölgyeket a khmer előkelők között. (Kínában sok évszázadig a női szépség és erotika netovábbja volt a kisgyermekkori elkötözéssel 'előállított' 8-10 cm-es lábfej. Az elkötözött lábú nők speciális facipőkben, aprókat tipegve tudtak csak járni, s lábfejük végletesen eldeformálódott, a négy kisebb ujj gyakran szinte összenőtt. Ilyen, elkötözött lábú nők még ma is élnek Kínában, jóllehet maga a gyakorlat már több évtizede kiment a divatból. Hát ... Erre szokták mondani: kinek a pap, kinek a papné.)

Nemcsak a fizikai megjelenésben, de az öltözködésben is számos azonosság van a régi és a modern korok khmerei között. A legfontosabb ruhadarab a kb. 2 m hosszú és 1 m széles kendő, a szampot, amit mind a nők, mind a férfiak ma is ugyanúgy hordanak, mint századokkal ezelőtt. Hétköznapi viseleteként a szampot lenvászonból készül, de az előkelők annakidején és ma is előszeretettel használtak hímzett selyemből készült csodálatos darabokat. A XIII. században Kambodzsában nem ismerték még a selyemszövés tudományát, ezért a legfinomabb kelméket természetesen Kínából, Csampából (Vietnámból) és Sziámból importálták. A nők az anyagot a derekuk köré csavarják, úgy, hogy úgy nézzen ki, mint egy majdnem földig érő szoknya, majd az anyag végét a derekukon kecsesen összefogják egy vékony (néha ezüst) övvel. A férfiak ezzel szemben, miután egyszer, jó lazán körültekerte az anyagot a derekán, a végét felhúzza a két lába között és úgy tekeri a derekára, hogy ezzel egy nadrágszerű öltözék kerekedik. Manapság a női szampotok általában mintásak és színesek, a férfiaké pedig szinte mindig csíkos vagy kockás. Zsu Daguán kiemeli, hogy a középkori khmerek közül kizárólag az uralkodó hordhatott teljes egészében mintás (valószínűleg hímzett) szampotot.

Régi, jellegzetes öltözék-kiegészítő a jellegzetes khmer sál, a khroma. Ez első látásra hasonló a jordániai arabok által hordott kockás benyomást keltő és gyakran a fejre is kerülő kendőjéhez. A khmerek azonban khromájukat kizárólag a nyakukban hordják, melynek színe lehet fehér alapon piros kockás, vagy sárga alapon fekete kockás. Igazi khmer ma is elképzelhetetlen a jellegzetes khroma nélkül.

A hölgyek hajukat sohasem engedték a szemükbe omlani, hanem szépen kifésülve, oldalt friss jázminvirággal rögzítve hordták. A középkori khmerek, férfiak és nők egyaránt, sok ékszert hordtak: gyönyörű nyakláncok és leheletfinom megmunkálású ezüst hajcsattok maradtak fenn e korból. Az ékszerek kidolgozottságának finomsága és mennyisége egy szempillantás alatt precízen leírta viselőjének társadalmi státusát. A korabeli khmer ötvösművészet legszebb darabjainak legavatottabb viselői kétségtelenül a mennyek légies táncosnői, az apszarák voltak. Számtalan ilyen mennyei táncosnőt csodálhatunk meg Angkor Wat haute-reliefjein. Az apszarák sohasem kihívóak, de mindig gyönyörűek és időtlen női szépséget árasztanak magukból. Henri Mohout írja egy helyütt, hogy ha tovább Angkorban maradhatott volna, biztosan beleszeretett volna egy ilyen égi tüneménybe. E sorok írója - látva azt, amit a nagy francia régész is láthatott - meg tudja őt érteni.

A Khmer Birodalom lakóinak mindennapi életét a monszun és a hold járásának ritmusa szabályozta. A kiszámíthatóan váltakozó nedves és száraz évszak, a hold tölte és fogyása határozta meg a rizs palántázásának és aratásának, a halászatnak és a gyümölcsök betakarításának idejét. A korabeli khmerek - miként a maiak is - két alapvető élelemforrásra számíthattak: a rizsre és a halra. A kellemes éghajlat lehetővé teszi, hogy évente legalább háromszor, de inkább négyszer arassanak, a Tónlé Szap, Indokína legnagyobb édesvizű tava, amely a mi Balatonunknál sokkal nagyobb, pedig hihetetlenül gazdag halban. A thai főváros, Bangkok éttermeit és piacait ma is a Tónlé Szap halászai látják el édesvizi hallal. Annak érdekében, hogy a természet erőit segítsék a megfelelő időjárási viszonyok kialakításában, a khmerek fesztiválokat szerveztek holdtölte alkalmával. A legjelentősebb ilyen alkalom az áprilisban kezdődő khmer újévi fesztivál. Ilyenkor a csónakversenyek, spirituális táncok elűzik a gonosz démonokat és segítik a jóindulatú istenségeket, az emberek pedig igyekszenek minél több jót cselekedni, étel, italt és értékes javakat áldoznak az istenségeknek és Buddhának. Kellemes illatú füstölőket égetnek, melyek elsődleges célja az, hogy megtisztítsa a teret a gonosz szellemek, démonok jelenlététől és az így megtisztított térbe beáramolhasson a Jó.

Angkor Wat falaira a dekoratív páli betűkkel fölvésett föliratok következtetni engednek a Khmer Birodalom állam- és társadalomszervezetére is. Az országot általában írástudó (összehasonlításul: Magyarországon ebben az időszakban az írástudás szinte kizárólag a klérusra korlátozódott) hivatalnoki rend irányította. Az állam működtetéséhez szükséges bevételeket, az adókat természetben, rizsben vagy más terményben szedték be. Különböző típusú és 'hatáskörű' bíróságok gondoskodtak az igazságszolgáltatásról: a feliratok arról tanúskodnak, hogy drákói szigorúsággal sújtottak le azokra, akiket bűnösnek találtak.

Bár a khmerek átvették a hindu kaszt-rendszer elemeit, társadalmuk mégis inkább osztály-, semmint kaszt-rétegződést mutathatott. A társadalmi hierarchia csúcsán természetesen a király állt. A sikeres és eredményes uralkodó biztosította a birodalom virágzását és hatalmát továbbörökítette leszármazottaira. A khmere királyok hatalma teljes volt: kiterjedt a föld, a vizek, a jog, a hadsereg és az állam feletti uralomra. Feladatuk mindenek előtt és felett az ország és népének védelme volt: ez az oka annak, hogy a legtöbb király neve a -varman ('védelmező') képzővel egészült ki. Minden uralkodónak szent kötelessége volt, hogy legalább egy templomot építsen, melyet elődei emlékének szentelt. De a szellem pallérozása mellett a fizikai jólétre is gondoltak, s ebből a célból legalább egy baray-t, azaz víztározót is építeniük kellett. Ezekben tárolták azután a vizet a száraz évszakban és öntözték belőlük kertjeiket.

A Khmer Birodalom területét, adminisztrációs szempontból, kerületekre osztották fel, melyeket speciálisan képzett korabeli írástudó 'köztisztviselők' irányítottak. Ezeket a hivatalnokokat a király nevezte ki. A kerületek irányítói igyekeztek minél nagyobb helyi autonómiát kiharcolni maguknak, ami a központi hatalom csökkenéséhez vezetett.Az írástudó hivatalnokok mellett a királyi hatalom letéteményesei voltak a művelt, legalább szanszkrít és páli nyelven is beszélő és olvasó szerzetesek és papi személyek voltak. Az intelligenciához tartoztak még az asztrológusok, , a tudósok, a költők, és a templomok építészeti tervezői, mai szóval tervezőmérnökei. A tanítók a legmegbecsültebb foglalkozások egyikét gyakorolták, posztjukat apáról fiúra örökítették.

A harcosok és a parasztok alkották természetesen a legnépesebb társadalmi osztályt. A Bayon és Angkor Wat falain gyönyörű csatajelenetek mutatják be az egykori kézitusákat, a dárdákkal és kardokkal vívott öldöklő és kíméletlen küzdelmeket. A parasztok népes osztálya látta el élelemmel a társadalom többi rétegeit, míg legalul a szolgák helyezkedtek el. A szolgák közé kerültek az adósok (!), a hadifoglyok valamint az északi hegyvidék törzseiből elfogott hegyi emberek. Kétségtelen, hogy a templomépítkezések irdatlan munkáját ez a szolgai osztály végezte el, s a khmer háborúk egyik oka az volt, hogy megfelelő mennyiségű hadifoglyot biztosítsanak a grandiózus angkori építkezésekhez.

A nők a Khmer Birodalomban a férfiakkal egyenlőek voltak és megbecsülés övezte őket. A falra vésett páli szövegek tanúsága szerint sokszor női ágon örökölték a királyi címet s a vagyont is ugyanígy, női ágon hagyományozták utódaikra. A kambodzsaiak ma is nagy tisztelettel övezik a nőket, akik a társadalmi élet minden területén egyenrangúak a férfiakkal.

Ilyen lehetett tehát, Zsu Daguán kínai követ és utazó szemtanú leírása alapján a XIII. századi Khmer Birodalom mindennapi élete.

Ta Prohm: templom a dzsungel ölelésében

Siem Reapből jövet, Angkor Thom-ot keleti irányban elhagyva először Ta Keo templomát érjük el, majd itt délre fordulva mintegy másfél kilométer kellemes utazás után érjük el a Ta Prohm-ot.

'Ta Prohm maga a megtestesült csoda; olyan romok, melyeket mindenki odaadó örömmel fedez fel, de fájó szomorúsággal hagy el. De az ember visszatérhet oda, újra és újra. S vissza is tér.' – rja H Churchill Candee, a Csodás Angkor c. könyvében. Candee szavai nem túloznak: Ta Prohm egyszerűen magával ragadja, egy szempillantás alatt kiemeli az embert a XXI. századi hétköznapok világából, s egy olyan szférába repíti, ahol megváltoznak az idő és a tér, a fontos és a lényegtelen, a szép és a rút, a biztonságot adó és az ijesztő megszokott dimenziói. Ta Prohm fenséges nyugalma elementáris erővel hat az emberre, mégse érzi senki sem úgy, hogy a mesterien díszített oszlopok és kupolák rá akarnának szakadni – pedig néhány helyen bizony úgy fest, hogy a boltozatot csak a lélek tartja. Ám mégis így áll, ha nem is az örökkévalóság, de legalábbis mintegy 600 éve, dacolva idővel és a lassan, ám megállíthatatlanul előrenyomuló indokínai dzsungellel.

Ez a templom az egyetlen az angkori együttesben, melyet abban az állapotban kívánnak konzerválni, ahogyan H. Mouhot és francia expedíciós társai az 1860-as évek legelején az őserdő mélyén rátaláltak. A legtöbb változtatás az, hogy a látogatók számára gyalogos ösvényeket alakítottak ki. Az dzsungel közepén magányosan álló Ta Prohmot egészen különleges levegő, az örökkévalóság aurája lengi körül. Gigantikus méretű, nem ritkán 30-40 méter magasra növő, 8-10 méter kerületű banyan, azaz indiai léggyökerű fügefák és az Indokína e vidékére jellemző kapok-fák fonják összefüggő és áthatolhatatlan hálóba a templom kapuit, szentélyeit, galériáit.

Sokáig megmagyarázhatatlan volt a számunkra is, hogyan képesek ezek az óriás indiai fügefák szerteágazó gyökérzetükkel úgy körbefonni az építményeket, hogy a földből kiemelkedve sok-sok gyökeret látunk, amelyek aztán a templom teteje fölött forrnak egybe és alkotnak egy hatalmas, égbetörő törzset. Nemcsak nekünk, de szinte minden látogatónak az az érzése támad, hogy ezek a kőépítményeket börtönbe záró gyökerek csakis fölülről támadhattak, alulról építkezve a konstrukció józan ésszel majdnem elképzelhetetlen.  Nos, mindannyian jó helyen keresgéltünk: az indiai fügefának ugyanis légzőgyökerei is vannak, s ezek valóban felülről, a törzs magasabb pontjairól ereszkednek alá, körbefonják az épületet, majd tovább növekedve lassan talajt érnek, újra behatolnak a földbe, s megvastagodva támasztékul szolgálnak a gigantikus törzs számára. Így már érthető, hogy keletkezhettek azok az akár fantasztikusnak is bátran nevezhető kőtemplom-fügefa szimbiózisok, amelyeket akár úgy is leírhatunk, mintha egy óriási mennyei madár kiterjesztett karmaiba zárva éppen magával akarná vinni a mennybe Ta Prohm gyönyörűséges szentélyeit.

Ta Prohm-ot is – mondhatnánk: természetesen – VII. Dzsajavarman király építtette a XII-XIII. század fordulóján, Bayon stílusban. A buddhista templom-kolostort a nevezetes uralkodó édesanyja emlékezetének szentelte. A komplexum - Angkor Wat mellett - az angkori romegyüttes egyik legnagyobb darabja. Az egyik falra vésett szanszkrit felirat alapján fogalmat alkothatunk Ta Prohm valamikori grandeurjéről, magasztos fenségéről – és valóságos hatalmáról. Ezek szerint a templom-kolostor ellátását 3.140 (!) kisebb-nagyobb falu szolgálta, melyekben mintegy 80 ezer ember élt, köztük 18 magas rangú szerzetes, 2.740 adminisztratív feladatokat ellátó szakember, középkori 'köztisztviselő', akiknek 2.202 asszisztens dolgozott a keze alá. A templom személyzetéhez tartozott mindezeken felül 615 mennyei táncosnő, azaz apszara és déváta is. A berendezéshez tartoztak aranytálak és kupák, összesen mintegy fél tonna súlyban, a kincseskamra vagyonát pedig 35 különlegesen nagyméretű gyémánt, 40.620 darab igazgyöngy, 4.540 darab drágakő, 876 darab Kínából származó leheletfinom selyemfátyol, 512 selyemdívány és 523 darab, a legfinomabb selyemből készült napernyő alkotta (G. Coedes, Angkor: An Introduction - Oxford Univ. Press, 1990). Még ha ezeket – a király gazdagságát és hatalmát alátámasztandó célzattal valószínűleg felnagyított – számokat ma már erős túlzásnak is érezzük, biztosak lehetünk abban, hogy Ta Prohm VII. Dzsajavarman uralkodása alatt hihetetlenül gazdag, nemes és kiemelkedő jelentőségű kolostora volt a kora-középkori Khmer Birodalomnak.

Ta Prohm templom-kolostor komplexumát passzázsokkal és koncentrikus galériákkal összekötött, földszintes épületek alkotják, melyek keretbe foglalják a központi szentélyt. Az épületegyüttes masszív, 5-6 méter magas kőkerítése egy 1000 x 700 méteres területet ölel körül. A dzsungel évszázadok óta tartó, kitartó támadásának kitett templom-kolostor mára sajnos meglehetősen rossz állapotba került. Nagyrészt ennek tudható be, hogy noha Ta Prohmot a khmer építészetre olyannyira jellemző repetatív szimmetrikus alaprajz szerint építették, a mai látogató számára meglehetősen esetlegesnek tűnik az egyes építmények illetve építészeti elemek elhelyezkedése, sőt: sok passzázs és galéria teljesen járhatatlanná vált, boltozatuk rég beomlott, vagy életveszélyesen instabil, ezért nem látogatható.

Ta Prohm bejárata a keleti oldalon van, melyet egy gyönyörűen megmunkált és időtlen mosolyú Buddhát ábrázoló gopura jelez. Mielőtt azonban besétálnánk a gopurán keresztül a kolostorba, érdemes egy kicsit időzni a bejárat előtti téren. Kis dombon magányos kaucsukfa áll, árnyékában egy családi zenekar – apa és 5 gyermeke, a legidősebbet se nézné az ember 7 évesnél idősebbnek - meglehetős ügyességgel muzsikál. Az apa viszi a prímet, méghozzá egy fényesre lakkozott kókuszdióból, mint rezonáns-testből és egy kb. 50 cm. Hosszú kerek keresztmetszetű nyakból álló háromhúrú vonós hangszeren, miközben a gyerekek közül néhányan dobokon és cintányéron kísérik apjukat. A zenei összhang szinte tökéletes, csak egy a baj: szegények az errefelé (is) a legjobban fizető amerikai turisták kedvéért a Jingle Bell karácsonyi dallamát erőltetik, ami itt, Angkorban, 38 fokos melegben, Ta Prohm keleti gopurája előtt meglehetősen bizarrul hangzik. Most csak én hallgattam őket, s szemmel láthatólag engem is az említett nációhoz tartozónak néztek (pedig mekkorát tévedtek!), s mégjobban belehúztak a bevásárlóközpontok idegesítő karácsonyi himnuszába. Az apa azonban, látva, hogy nem rezonálok a Jingle Bell-re, kérdőn néz rám, mire megkérem, hagyják az amerikai kommerszet, játszanak inkább khmer zenét. Addig szomorkásan unott arca szempillantás alatt felderül, belecsap a húrokba, s a kísérete gyönyörűen énekelni kezd. Csodálatos hangon, legalább negyedóráig játszottak-énekeltek, csak nekem és az időközben hozzánk csatlakozott Phoebének, míg Wibol a háttérből elégedetten figyelte a jelenetet. Igyekeztek persze rámsózni egy khmer háromhúrút, de az ajánlat elől udvariasan, a szokásos varázsigével – té á kúnn, köszönöm nem kérem – sikerült kitérnem. A szép, személyre szóló koncertet tisztes borravalóval köszöntem meg.

A gopurától a kolostor bejáratához gyönyörű, árnyas erdőben kialakított széles gyalogúton juthatunk el. Alig kerültünk hallótávolságon kívül az imént bemutatott zenekartól, már fel is hangzott egy másik, s pár méter után meg is pillantottuk a sorban a földön ülő, 7 férfit számláló együttest. Mindannyian makulátlanul tiszta fehér ingben és sötét nadrágban voltak. Eleinte föl sem tűnt, csak pár perc múlva, amikor jobban megfigyeltem őket: szerencsétlenek valamennyien a gyilkos taposóaknák áldozatai: egyikük vak, többüknek vagy a fél lába hiányzott, vagy mindkettő. Ezzel együtt azonban meglehetősen boldognak látszottak, s játék közben mosolygósan üdvözöltek. Nagyon szép, klasszikus khmer zenét játszottak az előbb leírt háromhúrú vonós hangszeren, dobokon, az alpesi citerához hasonló, térdre fektetett kis citera-szerű hangszeren és bambuszból készített fúvóson. Itt is letáboroztunk egy pár percre, igazán öröm volt hallgatni kifinomult, művészi színvonalú játékukat. Persze, nekik is dukál a méltó jutalom.

Miután a lombkoronák árnyékolta sétányon elérjük a komplexum belső bejáratát , galériák és szentélyek sorát találjuk. A falakon meseszép apszarák és déváták lejtik légies, mennyei táncukat, körülöttük buddhista mitológiai jelenetek, mindez többé-kevésbé eltakarva a hatalmas indiai fügefák emberderéknál sokszor vastagabb légzőgyökerei által ... A nap csak imitt amott bukkan elő a sűrű, sötétzöld lombsátor rései közül. Körülöttünk – hála istennek – sehol senki, már már úgy érezzük magunkat, mint Jancsi és Juliska a rengeteg erdőben. Valahogy olyan misztikus ez az egész: eddig egyetlen másik templomban sem éltem át ezt a furcsa érzést. Mintha csak egy gigantikus mágnes vonzana beljebb és beljebb, s csak megyünk utána, nem is nagyon figyelmezve hűséges vezetőnkre, Wibolra.

Betérünk egy oldalszentélybe, ahol – nem meglepő – megint egy kopaszra nyírt, idős szerzetesnőt találunk. Illendően, szab szabáj ajuk véjj-jel, légy üdvözölvével köszöntöm, s letelepszem mellé kis gyékényére a félhomályos, kellemesen hűs szentélyben, mindjárt a Buddha-szobor és a füstölők mellett. Nem állom meg, hogy vele is ne gyakoroljak egy kicsit, miután pár percen kersztül kölcsönösen érdeklődünk egymás hogyléte felől és biztosítjuk egymást arról, hogy minden rendben van, már szinte barátokká válunk: boldogan ölel magához iszonyatosan piszkos, ráncos kis kezével. A szeme azonban tiszta: olvasható belőle a jóindulat és a szeretet, ami nagyon jól esik. Amíg Phobe három füstölővel és egy lótuszvirággal áldoz mind a négy égtáj felé, és adok egy dollárt a szerzetes nyanyókának, amitől – ha ez egyáltalán lehetséges – még jobb kedvre derül. Még egy ölelés, még egy a kúnn thóm (köszönöm) és már sétálunk is tovább nyugat felé, be a kolostor belseje felé.

Ta Prohm központi szentélyét nem is olyan könnyű megtalálni, meglehetősen jól megbújik a szinte labirintusszerűen bonyolult alaprajzú terület közepén. Külső falait érdesre faragták, talán azért, hogy később stukkókkal fedjék a csupasz kőfalakat. Ha voltak is ilyen díszítések, rég lehullottak már a falakról, s az idő elemésztette maradványaikat. A falak más részein olyan megmunkálás nyomai látszanak, amiből arra következtethetünk, hogy azt a területet valaha fém, talán ezüstlemezek borították. Sajnos ma már ezek sincsenek meg.

Ahogy tovább folytatjuk utunkat nyugat felé, újabb és újabb bizonyságát találjuk az őserdő rendíthetetlen nyugalmú, de feltartóztathatatlan előretörésének: a kisebb-nagyobb szentélyeket körbeöleli, szinte megfolytja egy-egy óriás indiai fügefa. De a szentélyek dacolnak: ki tudja, talán nemcsak a fa tartja össze a sokszáz éves építményt, megóvva azt az összeomlástól, de a hatalmas fáknak is szükségük lehet a törzsüket jól megtámasztó erős épületekre. Így él manapság együtt Ta Prohm az őserdővel, s ezt a együttélést, ezt a mennyei nászt nem háborgathatja már senki: Ta Prohm – Bráhma isten ősatyja – mindörökké a dzsungelé marad..

Ta Prohm volt az egyetlen hely, ahová ott-tartózkodásunk röpke pár napja alatt kétszer is visszatértünk. Másodszor már csak kettesben: azt akartuk, hogy magunk lehessünk, ne kelljen Wibolra figyelnünk és átadhassuk magunkat egy olyan csodálatos érzésnek, amilyet az ember csak nagyon-nagyon ritkán élhet át.

Igaza van Churchill Candee-nek: ha van valami, amiért vissza kell mennem Angkorba – az a csodálatos Ta Prohm. Tehát: li-háj, viszontlátásra, Ta Prohm!