Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ánandghan
(c1700-1157)

A JÓTUDÁSÚHOZ


Ánandghan számunkra gyakran idegen világot idéző, idegen esztétika fegyelmezte díszes verseiben olyan életérzést idéz meg magával ragadó erővel, mely a modern ember egyik legalapvetőbb tapasztalata: a szeretettől való megfosztottság, az egykor megismert boldogságtól és Istentől való elhagyatottság fájdalmát.
Akik Indában ismerik néhány versét, azok közül a legtöbben csak a hibás, huszadik században kitalált GhanÁnand néven hallottak költőről, és életéről csak a szerelméhez és halálához fűződő tizenkilencedik századi legendákat idézik. Ám a Ánandghant mégis a legnagyobbak között tartják számon, aki a XVIII. század költészetének nyelvjárásán, a ma már kevesek által értett irodalmi bradzs nyelven, a klasszikus ind esztétika szigorú szabályai szerint felépített, mély fájdalomtól átjárt, tökéletes versekben fejezte ki a kedvesétől elszakadt ember agóniáját.
A költő életéről csak a modern kutatásnak sikerült kiderítenie néhány adatot, ám versei megértéséhez sokkal jobb útmutató egy Ánandghanhoz nevéhez kapcsolt legenda. Eszerint a költő eredetileg egy kedvesének verselgető hindú írnok volt a felbomló Mogul Birodalom szultánjának, "pompakedvelő" Muhammadsáhnak (1719-1848) az udvarában, Delhiben. Ánandghan szerelmét, egy muszlim táncosnőt Szudzsánnak, Jótudásúnak, Értőnek szólította verseiben, és ígéretet tett neki, hogy csak neki fogja verseit énekelni. Mikor mindez rosszakarói tudomására jutott, beárulták a tehetséges írnokot a szultánnál, akit országa politikájánál jobban lekötött a szépség élvezete, s aki maga is költő volt, és lelkes művészetpártoló. Ánanadghan a szultán felszólítására azonban nem volt hajlandó énekelni. Ekkor ellenségei azt ajánlották a szultánnak, hogy Szudzsán révén kérje fel, hogy énekelje el néhány versét. Szudzsán kérésére Ánandghan énekelt, de nem a szultánnak, hanem Szudzsánnak: feléje fordulva, s a szultánnak háttal. A hallgatóságot, annyira rabul ejtette a vers szépsége, hogy az uralkodó a felségsértés miatt nem ítélte halálra az írnokot, hanem vétségéért csak száműzte a fővárosból. Indulása előtt Ánandghan kérlelte kedvesét, hogy tartson vele, de a táncosnő úgy döntött, hogy az udvarban marad. Ánandghan korának egyik legnépszerűbb zarándokhelyén Vrindávanban Krisna-imádó szerzetesnek állt, azonban továbbra is Szudzsánhoz írta verseit, és a költő saját neve - melynek jelentése "örömfelhő" - mellett továbbra is megjelent a Szudzsán, "Jótudású" név négysorosaiban. A szó azonban ezen túl már nem a földi táncosnőre vonatkozott, hanem a Jótudású istenségre, Krisnára.
Ánanadghan negyven négysorosát majd másfél évtizede Déri Balázzsal közösen fordítottam magyarra (Ánanadghan: A Jótudásúhoz: a nőhöz és istenhez. Delhi 1996). Az eredetihez közelálló, mégis magyaros formában igyekeztünk megszólaltatni a néha távolinak tűnő képvilágot.


Mondjam a szúrós pillantás-nyilakat? Sebeim köszörűli, ha vallok,
életemet szomjazza, tüzével a sebbe erősebb vágyakozást olt,
ámde öröm felhője - Szudzsán - élet-gyökeréből szór üde záport.
Más kínlódva farigcsál rímeket - engem az én költészetem alkot.

Szó-mátka a szív-palotában ül és csend-fátyol alatt, letakarva ragyog,
szelid és szép szóalak-értelem ékszer a lényeg-forma örömteli jón.
Míg az ész-nyoszolyára leülteti, nyelv-huga elkíséri a fül-folyosón,
értés-kebelére karolva, öröm felhője, tudás-hitves mosolyog.

Megrészegedik, mikor ámul a szem, hogy részeg a szép, a gazellaszemű;
Az öröm felhője elázva, ragyogva nevet, beleszédül, erőtelenűl,
gügyög és fecserész, szétszórt, szeme tág, beszükűl, káprázik, el-elnehezül.
A szemérem örül, ha Szudzsán bűbája előtt leveretve maradt, egyedűl.

Páratlan szép formád fénylő vizét amint látta lelkem,
vágyra gyúlva, vágytól folyva vigadni a habba száll.
Beléesett tarka színek csupa-mozgás hullámába;
a parttalan nagy vízárban a túlpartra hogy talál?
Nem tűnik fel, örömfelhő, sehol sem a szilárdság-szirt,
a nyomorult erőveszve már félúton holtra vál.
Támaszra sehogy sem lel a süllyedő a moszat hajban:
mentett már meg merüléstől valakit a békanyál?

Azelőtt a szemem szépséget ivott, de ma gond tüze perzseli, könnye pereg.
Szerelem táplálta az életemet, de ma vétkeivel tele sír, kesereg.
Az öröm felhője Szudzsán nélkül az öröm meg az ékszer, a dísz odalett.
Azelőtt hegy volt az a lánc nyakadon, de ma jöttöd elébe került az a hegy.

Nekem osztályrészem a nem-feledés, a felejtés lett, kedves, teneked.
Panaszoljam-e ezt? - A fejemhez emeltem. Amit lelkedből vágysz, teheted.
De a szó, ami rólad szól, nekem élet, örömfelhő, élet-lehelet.
"Légy jól!" S bár vagy te magadban-elég, a mi áldásunkat örökre vegyed.

Bangha Imre és Déri Balázs fordításai