Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Amrita Sher-Gil
(1913-1941)
indiai festőművész
és francia-magyar kapcsolatai
Kiállítás
az Ernst Múzeumban
2001. szeptember 6-tól október 3-ig
Rendezte: Keserű Katalin
http://www.filmkultura.hu/2002/articles/profiles/saras.hu.html http://www.ernstmuzeum.hu/amrita.htm
Az Ernst Múzeum Amrita Sher-Gil (1913-41) magyar-indiai festőművész válogatott
műveiből 2001. szeptember 6. és október 3. között rendez kiállítást. A kiállítási
anyag - amely az indiai National Gallery of Modern Artból érkezik - először
kerül Európában bemutatásra, államközi egyezmény keretében.
Amrita Sher-Gil az első modern indiai művész, Baktay Ervin unokahúga. Tanulmányait
Párizsban végezte, s noha 27 évesen meghalt, monumentális életművet hagyott
maga után, aminek java részét a delhi Nemzeti Galériában őrzik. A magyar művészettörténet
és közönség előtt ismeretlen, Indiában "nemzeti kincs". Műveiben többek
között felveti a női identitás, illetve a nemzeti identitás ma is aktuális kérdéseit.
A kiállításon 26 festménye kerül bemutatásra, ami kiegészül párizsi műteremtársainak,
az École des Beaux-Arts Lucien Simon - növendékeinek anyagával a 30-as évek
első feléből. Ezek a növendékek hozták ugyanis létre a 30-as évek újrealista
festészetének francia változatát, csoportjuk Forces Nouvelles néven állított
ki s vált ismertté a francia művészettörténetben. A 30-as évek újrealista irányairól
még nem volt kiállítás Magyarországon.
A rövid életű, ám nagyszabású életművel rendelkező művésznek Magyarországon
még sosem volt kiállítása, jóllehet élete első 8 évét, ifjú kora nyarait itt
töltötte, és érett művészetének egy periódusa is Magyarországhoz kötődik. Ezért
magyarországi nőművész kortársaitól illetve olyan alkotóktól is mutatunk be
képeket, akiknek munkássága közel áll Amrita Sher-Giléhoz.
A kiállításhoz 3 nyelvű katalógus készül.
A középosztálybeli,
zenei tehetséggel megáldott és ambíciózus Gottesmann Marie-Antoinette és a szikh
nemesi családból származó, tudós és filozófus hajlamú, a társadalmi emancipációval
is foglalkozó Umrao Singh Sher-Gil első gyermeke, Amrita (magyar keresztnevén
Dalma) 1913. január 30-án született Budapesten. Hindu nevét a szikhek szent
városáról, a pandzsábi Amritszárról, a halhatatlanság helyéről kapta. Apjának
önmagáról készített számos fényképén egy spártaian egyszerű életet élő, a jóga-iskolát
követő férfiút ismerhetünk meg.
Amrita rövid életének majd egyharmadát töltötte Magyarországon: beszélni magyarul
tanult meg, s meséken és népdalokon nevelkedve ezek indították meg színes rajzi
fantáziáját. Gyermekkori "korrektora" nagybátyja, az eredetileg festőnek
tanult, később indológus Baktay Ervin volt, akivel szakmai kapcsolata későbbi
magyarországi látogatásai során s Indiában is meghatározó volt számára.
1921-ben a család Indiába utazott. A Csandigártól északra fekvő Simla városában,
Himácsal Pradés fővárosában, a Himalája tövénél telepedtek le.
1929-ben a gyerekek művészeti tanulmányai érdekében az egész család Párizsba
költözött. Hosszabb-rövidebb magyarországi tartózkodások tarkították mind francia
mind későbbi indiai éveit. Az Académie de la Grande Chaumiere-ben, Gauguin egykori
műtermének tőszomszédságában kezdett tanulni, Pierre Vaillant-nál. Hamarosan
azonban Amrita iskolát váltott: az École des Beaux-Arts-t látogatta. Lucien
Simon műtermébe járt az 1935-ben, javarészt a Simon-növendékekből (Robert Humblot,
Henri Jannot, Georges Rohner) alakult Forces Nouvelles csoport tagjaival együtt.
Amrita 1934 végén családjával hazaindult. Százával vitte magával vázlatait,
és vitte mintegy 60 olajfestményét.
Ezekkel egyik kezdeményezője lett a nyugati értelemben vett művészetnek Indiában.
A delhi Modern Művészeti Múzeum állandó kiállítása ezért az ő műveivel kezdődik.
1938-39-ben Magyarországra jött, hogy "férjül vegye" gyerekkori szerelmét,
aki ekkor még orvostanhallgató volt. Úgy tervezte, hogy mindaddig Magyarországon
marad, míg Egan Viktor be nem fejezi tanulmányait. Ám a világháború kitörése
előtti pillanatban, 1939 júniusában visszamentek Indiába.
Időközben idegállapota válságosra fordult: búskomorság, depresszió vett erőt
rajta. Elhatározták, hogy a mozgalmas városba, a ma Pakisztánhoz tartozó Lahórba
költöznek. A Mallon béreltek többszintes lakást, a Sir Ganga Ram Mansions egyikében.
Viktor rendelőt nyitott, ő pedig műtermet rendezett be legfölül.
Az 1941. december közepére tervezett nagy kiállítása előtt Amrita egészen váratlanul,
december 5-én meghalt. Huszonkilencedik évében volt. A hagyományos rítus szerint
testét másnap elégették.
Festőileg két
csoportot alkotnak magyarországi képei: a párizsi tanulóévek idején Magyarországon
töltött hónapok alatt készült művekét illetve 1938-39-es, házasságkötésével
kapcsolatos, egy éves magyarországi tartózkodásakor festett képeiét.
A 1930-as évek elején gyakran tartózkodott Zebegényben és Verőcén. A plein air
foltfestés és a tiszta színek használata mellett itt szembesült a táj nyitottságával,
a tájképnek az enteriőrtől eltérő kompozíciós kérdéseivel.
1938-39-ben - az indiai miniatúrafestészet hagyománya mellett - id. Pieter Brueghel
műveivel és az életkép műfajával kötötte össze tájképi élményeit. Groteszk hangvétel
és kettősség jellemzi műveit, amit például kiskunhalasi képén az Úr lakhelyének
magas, fehér tornya és árnyékában a vásározók kis világa reprezentál.
Új tájképei táji és életképi részleteinek összhangját egyénivé személyes élettapasztalatát
kifejező művészete tette. Az eddig elkülöníthető műfajok önarcképpé sűrűsödéseként
felfogható új képeit Amrita saját női sorsának megváltozásával hozhatjuk összefüggésbe.
Amrita átlépett egy szubjektív műtípusba, aminek előfutárai Csontváry és Van
Gogh képei voltak. E kifejező ill. prezentáló táj/kert-önarcképek festői különösségét
áthatolhatatlanságuk okozza, az a síkszerűség, amivel a mogul miniatúrák a valósághűségre
törekvő kép világának mégis a valóságtól független voltát állították.
Amrita keleti és nyugati művészeti tapasztalatait itt, Közép-Európában volt
képes szubjektív szintézisbe hozni.
Az École des
Beaux-Arts-on Amrita a hagyományos akadémiai műfajokkal ismerkedett meg (csendélet,
portré, önarckép, akt, életkép), és újabb műfajokkal is kisérletezett (női barátságkép,
műteremkép). Különleges festői érzékenységről, a megfigyelés intenzitásáról
és a közlés tárgyilagosságáról, külső nézőpontról tanúskodnak már önálló kompozíciói.
Amrita tanulóévei alatt a képi prezentáció (megjelenítés, bejelentés) lehetőségének
kialakulását figyelhetjük meg.
Képeivel rendszeresen szerepelt a Grand Salon és a Salon des Tuileries kiállításain.
1933-ban a Grand Salon associere-jévé választották. Akkor 20 éves volt. Éles
realizmussal, könyörtelen szemmel, az illúzió teljes hiányával jellemezte kritikusa
Amritát.
A posztimpresszionizmus és saját, női "tárgyiassága" volt útravalója
a "civilizációból" kivonuló, önálló alkotómunka megkezdéséhez.
Indiában Amrita
az eredeti indiai festészet elfeledett múltját kutatta, hogy a művészet és az
emberi lét közös gyökereit, egységüket visszakereső európai modernizmushoz hasonlóan
megismerje, életre keltse és megújítsa azt.
Fő műfaja az életkép lett. Egy rövid, a magával vitt posztimpresszionista szemléletet
alkalmazó periódusa után előbb az adzsantai sziklatemplomok falképei, majd a
miniatúrafestészet ihlették képtípusait, illetve azt az egyszerre ábrázoló-reprezentáló
és megjelenítő-prezentáló típust, amit Amrita Indiában kialakított. Képeivel
számos kiállításon szerepelt, szerte Indiában.
Előbb monumentális és statikus szegényképeket festett. Tisztelte Gandhit és
tisztelőjének mondhatta Nehrut, az indiai társadalmi változások elkötelezett
kezdeményezőit és harcosait, s a maga módján Indiát egyszerűen azokkal azonosította,
akik a brit fennhatóság, a szigorú kasztrendszer valamint a nőket a társadalmi
életből kiközösítő hagyomány ellenére indiaiak: érinthetetlenek (szegények)
és nők voltak. Épp ebből az azonosításból fakad képtípusának kettőssége: szándéka
szerint alakjain keresztül India meg is jelenik, nem csak reprezentálódik.
1936-ban Délre utazott, kiállítások és anyagi siker reményében. Az utazás igazi
élményei azonban az adzsantai és elúrai barlangtemplomokban valamint a kócsini
palotában és a bombayi Prince of Wales Museumban tett látogatásai voltak. Amritát
egyaránt lenyűgözték az archaikus és a Mattan Cséri palota 18. századi erotikus
falképei, a rádzsput és bászóhli miniatúrák.
Stílusa megváltozott. Nagyméretű, fekvő formájú képekre tette át a freskók ritmikus
kompozícióját s kifinomult érzékiségét. Amrita saját kora indiai életének tapasztalható
különösségét értelmezte képein a régi művészet segítségével: az érzéki és érzékfeletti
folytonos együttlétét és áthatását reprezentálta a majdnem egyöntetű figurákkal
és mozdulatokkal, az egységes, meleg színvilággal. Mondhatjuk: Amrita a saját
vitalitásával keltett életre egy alvó, hajdan életerős kultúrát, állítva, hogy
ennek jelenében - a művészet örök érvényessége szerint - vagy saját műalkotásaiban
adva van az újjászületés lehetősége.
Déli utazásakor,
Bombayben ismerte meg Karl Khandalavala miniatúragyűjteményét, ami az indiai
festészet következő nagy korszakából, a XVI-XVII. századból az adzsantai hagyományt
folytató, észak-indiai rádzsput és a mogul, eredetileg is miniatúra-művészet
darabjait tartalmazta.
Meg volt győződve afelől, hogy "minden művészet, beleértve a vallásosat
is, érzékiségből születik". Műveiben megjelentek a mogul miniatúrák groteszkbe
hajló apró figurái és nagy terei, máskor a síkszerűségből vagy a rálátásból
fakadóan, de a közelnézet miatt is telítettek lettek képei. Témái a lehető legegyszerűbbek:
nők, a mogul festészetben kedvelt elefántok és a falusi élet, a valódi India
mindennapjai, azonban a képalkotás mint önálló, a látható világtól független
valóságot teremtő és megjelenítő lehetőség is bennük villan fel. "A művészet
egyik funkciója az, hogy felszabadítsa a képzeletet" - írta Indian Art
To-Day című cikkében.
Az alkotó folyamatot értelmezésnek tekintette. "A forma sosem utánzás,
de mindig értelmezés" - írta Art and Appreciation című művében. Az értelmezést
a modell "álcájától" való megtisztításaként és előbb az így feltárt
állapotának általánosításaként, később a festőiség (és a lét) vitalitást hordozó
elemének foghatjuk fel. Redukciójával (ami nem érintette az intenzív színeket,
sőt, ezeket fejlesztette ki formákká), ennek ironikus felhangjával európai hagyományt
is folytatott. Az Indiában megtalált naiv forma esetlensége, esendősége azonban
szubjektivitásra is utal.
Amrita, művészetével, maga akarta bizonyítani India alkotó erejét, illetve példát
akart mutatni India művészeinek az alkotó típusú tevékenységre. Vallomása szerint
művészete nem egyszerűen egy pálya, hanem saját magával azonos.
