Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

C. W. Leadbeater
AZ ÁLMOKRÓL
Milyenek azok, és hogyan jönnek létre
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Bevezetés

Teozófiai tanulmányaink sok olyan témával hoznak kapcsolatba, amelyek annyira távol esnek a mindennapi élet tapasztalatától és érdeklődési körétől, hogy mialatt vonzalmunk e témák iránt meredeken nő, amint mind többet és többet tu­dunk és értünk meg belőlük, mégis, tudatunk hátterében ott él az a határozatlan érzés, hogy mindez mintha nem is volna valóságos, vagy legalábbis nem gyakorlati. Mert amikor a Naprendszer kialakulásáról, vagy akár a mi bolygóláncunk égi­testeiről és köreiről olvasunk, önkéntelenül is érezzük, hogy bármily érdekes is ez, mint elvont tanulmány, bármennyire hasznos, amint kimutatja, hogyan lett az em­ber azzá, ami most, mégis csak közvetve függ össze itteni és mostani életünkkel.

Jelen témánknál viszont megszűnik ez az aggályunk. Olvasóink közül minden­ki álmodott már. Sokan valószínűleg igen gyakran szoktak: őket érdekelheti hát a kísérlet, amely az álom-jelenségek magyarázatát annak fényénél igyekszik megad­ni, amit a teozófiai kutatás vet a kérdésre.

Ezt a szerteágazó tárgyat legcélszerűbben a következő módszerrel tudjuk megközelíteni. Először lehetőleg gondosan szemügyre vesszük a fizikai, éteri és aszt­rális működéseket, mint amelyek közvetítésével az érzékelések a tudatunkba jut­nak. Másodszor megvizsgáljuk, hogyan hat ezek után a tudat erre a működésre és hogyan használja azt. Harmadszor, alvás közben milyen az öntudat és milyen mű­ködésének állapota. Végül negyedszer, hogyan jön létre ezáltal a sok ismert, kü­lönféle álom.

Minthogy én főleg a teozófiával foglalkozóknak írok és feltételezhetem, hogy ismerik a szokásos teozófus kifejezéseket, szabadon merem használni ezeket részletes magyarázat nélkül. Máskülönben ez a kis könyv meghaladná a neki szánt ter­jedelmet. Ha mégis olyan valaki kezébe kerülne, akinek egy-egy szakkifejezés nehézséget okoz, elnézését kérem és ajánlom, forduljon bármely olyan könyvhöz, amely a teozófia elemeit tárgyalja (lásd pl.: A. Besant: Az Ősi Bölcsesség).

A MŰKÖDÉS
1. A fizikai

Először a mechanizmusnak ezt a fizikai részét Tárgyaljuk. Testünk idegrend­szerének nagy, központi tengelye a gerincagy, amely az agyban végződik, és belőle ágazik szét minden irányban a testbe az idegszálak hálózata. Ezek az idegszálak ­a modern tudományos elmélet szerint - a rezgésük által vezetik az agyba az összes külső hatást és az agy, amint átvette, érzetté, érzékeléssé fordítja le azokat. Ha a kezemet forró tárgyhoz érintem, tulajdonképpen nem a kezem az, ami azt forrónak érzi, hanem az agyam, amely tudomásul veszi és válaszol azokra a rezgésekre, amelyeket az idegszálak hálózata közvetített.

Azt is fontos észben tartani, hogy az összes ideg egyforma összetételű. Az a különleges idegcsomó, amit látóidegnek nevezünk és a szem retináját érő hatáso­kat viszi az agyhoz, ami által látunk, csupán annyiban különbözik a kéz- vagy a láb idegek szálaitól, hogy a fejődés hosszú korszakain át arra specializálódott, hogy készebben fogadja és közvetítse azt a bizonyos fajta gyors rezgést, amit a szemünk fénynek lát. Ugyanez érvényes a többi érzékszervre is. A halló-, szagló-, ízlelő-idegek egymástól és a többiektől kizárólag a specializáltságukban térnek el: lényegileg egyformák és a saját feladatukat ugyanazon a módon végzik, amennyi­ben mind rezgéseket továbbítanak az agynak.

Agyunk tehát az idegrendszerünk nagy központja és igen fogékony minden kis változásra, amely egészségünket éri, különösképpen azokra, amelyek a rajta át­áramló vér keringésében állnak elő. Amikor a véráramlás a fej véredényein át normális és szabályos, akkor az agy (és vele együtt az egész idegrendszer) szabadon és hatékonyan működik. De bármiféle változás a rendes keringésben, akár annak mennyiségében, minőségében vagy gyorsaságában, azonnal a megfelelő módon hat az agyra és általa az egész test idegeire.

Tegyük fel, hogy túl sok vér kerül az agyba. Vértolulás áll be a véredényekben, s rögtön szabálytalanul működnek. Ha viszont túl kevés a vér, az agy (és így az idegrendszer is) előbb ingerlékeny, aztán levert lesz. A vér minősége szintén nagyon fontos. Két fő feladata van, amint áthalad a testen: oxigént pótol, és táp­anyagot szállít a különböző szervekhez. Ha pedig nem tudja mind a kettőt kellően elvégezni, zavar következik be.

Ha kevés oxigén jut az agyba, felhalmozódik a széndioxid és csakhamar fáradt­ság és levertség áll be. Ennek az érzésnek mindennapi példája a lomha és álmos közérzet, ami a túlzsúfolt és rosszul szellőző helyiségekben lepi meg az embert. Ilyenkor gyorsan fogy az oxigén, az agy nem jut hozzá a kellő mennyiségben és képtelen lesz feladatát rendesen ellátni.

A vérkeringés sebességének is van szerepe az agy működésében. A túl gyors keringés lázat okoz, a túl lassú ugyancsak levertséget. Nyilvánvaló tehát, hogy agyunkat (amelyen, emlékezzünk rá, át kell mennie minden fizikai benyomásnak) igen könnyű megzavarni vagy akadályozni, mert már látszólag egyszerű okok is többé-kevésbé gátolni tudják szabályos működését. Ezekkel az okokkal nappal is alig törődünk. alvás alatt pedig majdnem biztosan észre sem vesszük azokat.

Mielőtt tovább mennénk, ennek a fizikai mechanizmusnak még egy sajátossá­gát kell megemlítenünk: azt a figyelemre méltó hajlamát, hogy a megszokott rez­géseket szereti automatikusan ismételni. Az agy ezen sajátságának tulajdonítjuk mindazon testi szokást és modorosságot, ami nem függ az akarattól, és amiről gyakran olyan nehéz leszokni. Amint látni fogjuk, ennek még nagyobb szerepe van az alvás alatt, mint ébren.

2. az éterikus.

Bár eddig csak az agyról beszéltünk, mégsem csak aggyal szerzi az ember a benyomásait. Majdnem pontosan egyforma méretű a látható emberi formával, amelyet át is hat, a test éteri mása, amit azelőtt linga shaníra-nak neveztek a teozó­fus irodalomban. Ennek az éterikus testnek is van agya, amely nem kevésbé fizikai a testi agynál, csak éppen a gáznál is finomabb halmazállapotú éterikus anyagból van.

Ha tehát egy újszülött testét pszichés látással vizsgáljuk, azt találjuk, hogy nemcsak különböző finomságú asztrális anyaggal van áthatva. hanem különböző finomságú éterikus anyaggal is. Ha pedig nem sajnáljuk a fáradtságot, hogy ezen finomabb testek eredete után kutassunk, rájövünk, hogy a test éterikus mását (az étertestet) - az öntőformát, amely szerint épül fel maga a fizikai test - a Karma Urainak megbízottjai formálják. Az asztráltesthez szükséges asztrális anyagot vi­szont maga a leszálló Egó* gyűjtötte össze - természetesen nem tudatosan, hanem automatikusan - amint áthaladt az asztrális világon. Ez tisztán a hajlamok világá­ban történő fejlődés, amelynek magvai szunnyadtak az alatt, amíg ő a mennyei világban tapasztalatokat gyűjtött, mert azon a szinten lehetetlen volt kicsírázniuk a kifejlődésükhöz szükséges, megfelelő anyag hiánya miatt.

Már most ezt, a test éteri mását nevezik gyakran az emberi életerő (szanszkritül práná) közvetítő eszközének és bárki, aki pszichikus képességet fejlesztett ki ma­gában, pontosan láthatja, hogyan történik ez. Látja, hogy a Nap folyton árasztja a Föld légkörébe a szoláris élet erejét, amely, bár nagyon ragyogó és aktív, mégis majdnem színtelen. Ezt az egyetemes életet a lép éteri része csodálatos működésének során magába szívja és pránává alakítja át, hogy a test könnyebben tudja feldolgozni. Akkor azután szétárad az egész testben, gyönyörű rózsás fényű göm­böcskéivel ott áramlik minden ideg mentén és izzásban tartva az életet, egészség­gel, aktivitással hatja át az étertest minden részecskéjét. Amint pedig a rózsás részecskék felszívódnak, a felesleges életerő, mint kékesfehér fény, a testből min­den irányban kisugárzik.

Ha a pszichikus látó tovább vizsgálja az életerő működését, hamarosan rájön, miért függ az érzékelt benyomások átvitele az agyra inkább a prána szabályos áramlásától az idegek éterikus részén, semmint a látható és sűrűbb idegszálak rez­gésétől, ahogy azt általában hiszik. Túl sok helyet foglalna el részletezni minden kísérletet. amely erre az elméletre vezetett, de ha a legegyszerűbbek körül utalunk egy-kettőre, az nagyjából fogalmat ad a kérdésről.

Amikor az ember ujját megbénítja a hideg, képtelen az érzékelésre. Ugyanezt az érzéketlenséget a hipnotizőr tetszés szerint elő tudja idézni néhány simítással, például a karon, hogy se szúrásra, se égetésre ne érezzen szemernyi fájdalmat sem. Nos, miért marad el ez az érzés e két esetben? Az idegek még megvannak, és bár az első esetre lehet azt mondani, hogy működésüket megbénította a hideg és a vér-hiány, a második esetben ezt már semmiképpen sem lehet okként felhozni, mert itt a kar megőrzi normális hőmérsékletét, a vér is tovább kering, mint rendesen. For­duljunk a tisztánlátóhoz, talán ő valamivel jobb magyarázatot tud adni. Szerinte a fagyott ujj azért hal el és a vér azért nem tud keringeni, mert megszűnik a rózsa­szín életerő áramlása az idegszálakon. Mert, bár ez az éterikus anyag szemmel nem látható, mégis kizárólag fizikai, ezért lehet a hideggel és a meleggel befolyá­solni.

A második esetben az érzéketlenné hipnotizált karral valójában az történik, hogy a hipnotizáló a saját éterikus anyagát (vagy ahogy gyakran mondják, magne­tizmusát) önti az illető karjába, ezáltal erre az időre kiszorítja annak saját magne­tizmusát. A kar meleg és élő marad, mert ott az idegen életerő. Viszont érzéketlen, mert nem a saját, egyedi életereje áramlik benne, tehát nincs kapcsolatban az agyával, nem adhat át annak információt, következésképpen érzékelés sem lehet a karban. Ebből az látszik, hogy bár egyáltalán nem az életerő maga közvetíti a be­nyomásokat az agynak, jelenléte, mint a saját, egyedi éteré, mégis feltétlenül szük­séges minden érzékelés kellő továbbvitelére az idegszálakon.

Már most, ahogy a vérkeringés minden változása hat a sűrűbb agy-anyag fogé­konyságára és ezzel módosítja a rajta átvezetett benyomások megbízhatóságát, ugyanúgy hat az éterikus ételáramok mennyisége és élénksége az éteragy állapo­tára.

Amikor például a lép által feldolgozott életerő mennyisége bármi oknál fogva az átlag alá süllyed, azonnal testi gyengeség, fáradtság-érzés jelentkezik. És ha ehhez történetesen még az életerő keringése is felgyorsul, az ember túl érzékeny, ideges, sőt talán hisztériás is lesz. Ilyenkor gyakran érzékenyebb is a fizikai hatá­sokra és így fordul elő, hogy némely beteges egyénnek jelenségei, látomásai van­nak, amíg mellette más, aki robusztusabb, semmi ilyent nem vesz észre. Viszont amikor egyidejűleg csökken mind az életerő mennyisége, mind annak áramlási se­bessége, erős fásultság fogja el az embert, elveszti érzékenységét a külső hatások­kal szemben és általában az az érzése, hogy sokkal gyöngébb, semhogy azzal törődhetne, ami vele történik.

Egy valamit ne felejtsünk el: az agy éterikus anyaga, amiről beszélünk és a sűrű állománya (utóbbi az, amit általában agynak neveznek), valójában ugyanazon szerv két része, ennélfogva egyiket sem érheti semmi anélkül, hogy azonnal ne hatna a másikra is. Amíg tehát mind a két rész nem működik normálisan, addig soha nem biztos, hogy mint egy egész kifogástalanul viszi át a benyomásokat. Bármelyikük rendellenessége megzavarja, vagy tompítja az egész felfogóképessé­gét, amiben így minden kapott benyomás képe zavarosan, torzan jelenik meg. Ennek pedig - amint azt most fogjuk tárgyalni - végtelenül nagyobb tere van alvás alatt, mint ébren.

­

* A teozófiai irodalom szóhasználatában az Egó, az ideális, hallatatlan ember ruhája, hordozója. Amint a szó a gondolatnak, a tett az akaratnak, ugyanúgy vetülete a lét anyagi tapasztalásába ki­vetített testet öltése a múló, gyarló, de fejődő személyiség az isteni embernek, az Egónak. A napjaink 'ezoterikus' irodalmában elterjedt értelmezés a teozófiai irodalomban a személyiség, a múlandó, minden testet öltés során újra létrehozott tudathordozók összessége.

3. Az asztrális

Még egy mechanizmus van, amit figyelembe kell vennünk: az asztrális test, amit gyakran vágytestnek is neveznek. Mint a neve is mutatja, ez az eszköz kizá­rólag asztrális anyagból van, és valójában az ember kifejeződése az asztrális világ­ban, mint ahogy a fizikai test is kifejeződése a fizikai világ alsóbb rétegeiben.

Sok fáradtságtól kíméli meg magát a teozófus tanuló, ha megszokja úgy nézni ezeket a különféle tudathordozó eszközöket, mint az Egó megnyilvánulását az adott világban. Ha megérti, hogy például a kauzális test* (amit néha „aurikus tojás”-nak is neveznek) az, ami az újjászülető Egó igazi tudathordozója, amit addig használ, amíg valódi otthonában, a mentális világ felsőbb szintjein (a kauzális szinten) tartózkodik. De amikor lejjebb jön, az alsóbb szintekre, fel kell öltenie ezek anyagát, hogy bennük élhessen, bennük tevékenykedhessen. A mentális világ anyagából, amelyet magához vonz, épül fel a mentális (gondolati) teste. Hasonló­képpen, az asztrális világba leszállva annak anyagából formálja meg az asztrális, vagy vágy-testét - miközben megtartja a többi testeit is. Leszállva a legalsó világ­ba, a fizikai test is kialakul az aurikus tojás közepén, amely így magába foglalja az egész embert (összes tudat-hordozóját).

Az asztrális eszköz még érzékenyebb a külső benyomásokra, mint a sűrű és az éterikus testek, mivel minden vágy és érzelem székhelye. Egyúttal összekötő ka­pocs is az Egóhoz, aki csak rajta keresztül gyűjthet tapasztalatot a fizikai életből. Az asztrális test sajátságosan érzékeny az átfutó gondolat áramokra, és ha csak az elme nem ellenőrzi éberen, folyamatosan veszi a külső ingereket, és hevesen vála­szol rájuk.

Az asztrális test, mint a fizikai és az éterikus is, könnyebben befolyásolható a fizikai test alvása közben. Ezt számos megfigyelés bizonyítja, például az az eset is, amiről nemrég értesült a szerző. Valaki, aki korábban iszákos volt, elbeszélte, mi­lyen nehézségek állnak javulása útjában. Már hosszú ideje tökéletesen szakított az ivással, amikor végre odáig jutott, hogy nemcsak nem kívánta többé, de éber álla­potában tökéletesen undorodott is tőle- Ellenben sokszor azt álmodja, hogy iszik, sőt álmában még a régi, szörnyű öröme telik ebben a lealacsonyodásban.

Nyilvánvaló, hogy amíg akarata napközben uralkodni tudott a vágyain, az eset­leges gondolatformák vagy a kósza elementálok nem tudtak hatni rá. De amikor álomban az asztráltest részben felszabadult az Egó uralma alól és természetes érzé­kenysége újra viszonozni tudta a káros hatásokat, azt képzelte, hogy újra átéli a dorbézolás utálatos örömeit.

* A kauzális (vagy ok-) test az ember el nem múló része, amelyben az egyes testetöltések tanulsága van összegyűjtve. Tehát az Egó, az ideális, halhatatlan ember ruhája, hordozója. Amint a szó a gondolatnak, a tett az akaratnak, ugyanúgy vetülete, a lét anyagi tapasztalásába kivetített testetöltése a múló, gyarló, de fejlődő személy az isteni embernek, az Egónak. (A-ford. megj.)

AZ EGÓ

Ezen különböző mechanizmusok mindegyike csak eszköze az Egónak, habár uralma felettük gyakran még nagyon tökéletlen. Mert ne feledjük, az Egó maga is fejlődőben van és a legtöbbünk esetében alig több mint a csírája annak, ami egykor majd lesz.

A Dzyan Könyve egyik szakasza azt mondja: „Azok. akik csak egy szikrát kap­tak, tudás híján maradtak: a szikra gyengén izzott.” Blavatskyné megmagyarázza, hogy „aki csak egy szikrányit kapott, az átlag-emberiséghez tartozik. amelynek a mostani megnyilvánulás fejlődése során kell megszereznie intellektualitását” (Titkos Tanítás II. kötet). A legtöbb emberben a szikra csak pislog és sok korszak fog még eltelni addig, amíg lassú növekedése állandó és ragyogó lánggá válik.

Kétségtelen, vannak a teozófus irodalomban olyan kitételek, amelyek szerint magasabb Énünknek látszólag nincs szüksége fejlődésre, minthogy már tökéletes és isteni a maga világában. Azonban bárhol is találunk ilyen kifejezéseket, és bár­milyen szóhasználatban olvassuk is, csak az átmá-ra szabad vonatkoztatnunk, a bennünk lakozó igazi Istenre, aki nyilvánvalóan magasan fölötte áll a fejlődés minden olyan szükségességének, amiről mi bármit is tudhatunk.

A reinkarnálódó Egó minden kétségen kívül fejlődik és fejődésének folyama­tát világosan látják mindazok, akik tisztánlátó képessége felér a mentális világ fel­sőbb szintjeire. Ahogy az előbb már említettük, ennek a világnak az anyagából (ha itt még anyagról egyáltalán szó lehet) áll a viszonylag állandó kauzális test, és ezt tartja meg és viszi magával az Egó születésről születésre, az emberi fejlődés végé­ig. De bár minden egyéniesült lénynek szükségképpen kell legyen kauzális teste, ­hiszen éppen ennek a birtoklása jelenti az egyéniesülést* (individualizációt), - ez a test mégsem látszik minden esetben egyformának. A fejletlen átlagembernél alig észrevehető még annak is, akinek tekintete előtt feltárulnak a mentális világ titkai. Az ilyen kezdetleges kauzális test ugyanis nem látszik többnek színtelen filmnél, mintha csak arra volna jó, hogy még éppen összetartson egy reinkarnálódó egyént, többre nem.

De változás áll be, mihelyt az ember elkezd fejlődni a spiritualitás, sőt a fel­sőbb értelem területén. Valódi egyénisége ekkor kezd állandó jelleget ölteni, el­tekintve személyes jellemzőitől, amelyek belevésődtek a tudathordozóiba a gyakorlás és a külső körülmények eredményeként. A valódi egyéniség jellegét a kauzális test mutatja: terjedelemben; színben, ragyogásban és meghatározottságban, éppen úgy, mint ahogy a személyiség a mentális, vagy értelem-testben mutat­kozik, bár ez a magasabb tudathordozó természetesen finomabb és sokkal szebb.

A kauzális test, szerencsére, még másban is különbözik az alsóbb testektől: rendes körülmények közt semmiféle rossz nem nyilvánulhat meg benne (csak mint hiány - a ford. megj.). A legrosszabb ember is rendszerint csak úgy mutatkozik meg ebben a világban, mint egészen fejletlen lény. Bűnei akkor sem képesek be­szennyezni ezt a magasrendü köntösét, ha életről életre folytatta azokat. Ez csak mind nehezebbé és nehezebbé teszi az azzal ellentétes erény kifejlesztését.

Viszont a kitartás a helyes irányban rögtön meglátszik a kauzális testben és ilyenkor a tanítványnál, aki tett már némi előrehaladást a tökéletesedés Ösvényén, csodaszép látványt nyújt. Az Adeptus kauzális teste pedig az élő fény olyan ma­gasztos megjelenése, amelynek sugárzó dicsőségét szavakkal nem lehet leírni. Aki csak egyszer is tanúja volt ennek a magasztos jelenségnek és képes meglátni maga körül a különböző fejlettségű egyének kauzális testeit, le egészen az átlagember színtelenségéig, az soha többé nem lesz képes kételkedni e reinkarnálódó Egó fejlődésében.

Kezdeti fokon az Egó még kevéssé tartja kézben különböző tudathordozó esz­közeit, ezért csekély a rájuk gyakorolt befolyása is. Nincsenek ellenőrzése alatt sem az értelme, sem a szenvedélyei. Az átlagember valóban nem is igyekszik ellenőrizni azokat, inkább enged az alacsonyrendű gondolatok és vágyak ösztön­zésének. Ennek következtében álomban az említett mechanizmus részei nagyon is készek saját kényük-kedvük szerint cselekedni, tekintet nélkül az Egóra. Így az­után az egyén szellemi fejlettsége az egyik tényező, amit az álmok vizsgálatánál számításba kell vennünk.

Fontos még megértenünk az Egó szerepét abban is, ahogyan a fogalmai a külső tárgyakról kialakulnak. Jusson eszünkbe, hogy azok a rezgések, amelyeket az idegszálak közvetítenek az agyhoz, csak benyomások és az Egó feladata, hogy az értelmen keresztül működve osztályozza, kombinálja és átrendezze azokat.

Például, ha kinézek az ablakon és látok egy házat és egy fát, azonnal felisme­rem, hogy melyik micsoda, bár maga az információ, amit a szemem szolgáltatott, nagyon messze marad attól, amit én felismertem bennük. Voltaképpen az történik, hogy bizonyos fénysugarak, - azaz bizonyos meghatározott rezgésszámú éterikus hullámok (elektromágneses rezgések- A ford. megj.) - visszaverődtek a tárgyak­ról és a szemem retinájára esve az érzékeny idegszálak megfelelően közvetítik a rezgéseket az agyba.

De vajon mit továbbítottak? Csak annyit, hogy bizonyos irányban többé-­kevésbé határozott körvonalú színfoltok vannak. Az elme az, amely a korábbi ta­pasztalatai alapján képes eldönteni, hogy egy bizonyos fehér négyzet-forma tárgy ház, a kerek zöld valami pedig fa és hogy körülbelül mekkorák és milyen távolságra vannak.

A vaknak született ember, amikor műtét után látni kezd, egy ideig nem tudja, mit lát, és a tárgyak távolságát sem tudja megítélni. Ugyanígy van ezzel minden kisbaba is, amikor például meg akarja fogni a figyelmét felkeltő tárgyakat (például a Holdat). Később anélkül, hogy tudna róla, ismételt tapasztalással ösztönösen ta­nulja meg nagyjából megítélni a látott formák távolságát és nagyságát. Mi több, a felnőtt ember is nagyon könnyen téved, ha még szokatlan tárgyak távolságáról és ezáltal a nagyságáról van szó, különösen homályos vagy bizonytalan megvilágí­tásban.

Ebből következik, hogy látni önmagában még korántsem elég a megfelelő érzékeléshez, szükség van még az Egó megkülönböztető képességére, amelyet az elmén keresztül gyakorol a látott kép vizsgálatakor. Azt is tudjuk, hogy ez a megkülönböztetés az elmének nem veleszületett ösztöne, ami kezdettől tökéletes, ha­nem sok-sok tapasztalat öntudatlan összehasonlításának eredménye. Ezeket meg kell jegyeznünk a továbbiak megértéséhez.

*Ez. jelenti a kiválást az állati csoportlélek homogénebb oldatából az egyéni lét külön kristályaiba. (A ford. megj.)

AZ ALVÁS

Tisztánlátó megfigyelések bőséges bizonyságát adják annak a ténynek, hogy amikor az ember mély álomba merül, finomabb testei majdnem kivétel nélkül ki­vonulnak a testből és az asztrális tudathordozójában maradva, ott lebegnek a test közelében. Ez a kivonulás a testből egyfajta átrendeződés, az. amire azt mondjuk, „elaludtunk”. Amikor az álom jelenségét vizsgáljuk, ezt az átrendeződött állapotot vesszük alapul, és úgy figyeljük, miként viselkedik benne az Egó és annak esz­közei.

A vizsgált esetekben tehát feltételezzük, hogy az ember mélyen alszik, fizikai teste (beleértve annak finomabb részét is, amit gyakran „éterikus más”-nak nevez­nek) nyugodtan fekszik az ágyban, és pontosan felette lebeg az Egó az asztrál­testben. Ebben a helyzetben milyen a különböző testek állapota és tudatossága?

1. Az agy

Amikor az Egó így, az alvás idejére lemondott arról, hogy agyát ellenőrizze, ez utóbbi mégsem merült teljes öntudatlanságba, mint hinni lehetne. Különböző kísérletek igazolják, hogy a fizikai testnek van bizonyos tompa saját tudatossága, teljesen függetlenül az Egó tudatosságától és attól a tudatosságtól is, ami a testet alkotó egyedi sejtek összegződő tudatossága.

A szerző több alkalommal megfigyelte ennek a tudatosságnak hatását foghúzás közben, gázzal elkábítás esetén. (Ez Angliában volt szokásos. - A ford. megj.) A test ilyenkor zavaros kiáltásban tör ki, kezeit bizonytalanul a szája felé kapja, vilá­gosan mutatva, hogy bizonyos fokig érzi a húzást. Mégis, amikor húsz másodperc múlva az Egó visszatér a testbe, kijelenti, hogy ő egyáltalán semmit sem érzett. A szerző természetesen tudja, hogy az ilyen mozdulatokat „reflex-mozgás”-nak szo­kás tulajdonítani, de azt is tudja, hogy aki ezt elfogadja magyarázatul, szokásból teszi, és nem veszi észre, hogy ebben az esetben ez csak frázis és semmit nem magyaráz meg.

Tehát ez a testi öntudat az, amely tovább él az agyban, amikor az Egó már felette lebeg. Ennek az öntudatnak természetesen sokkal gyengébb a hatalma, mint az Egóé önmagáé, úgy, hogy mindazok a fent említett okok, amelyek befolyásol­hatják az agy működését, még sokkal jobban hatnak rá ilyenkor. A legcsekélyebb változás a vérellátásban most nagy szabálytalanságot okoz a működésben, ezért fordul elő, hogy a rossz emésztés, ami megzavarja a vér áramlását, olyan gyakran okoz nyugtalan alvást, vagy rossz álmokat

Még ha zavartalan is az alvás, ennek a különös, homályos tudatosságnak sok figyelemre méltó jellegzetessége van. Úgy látszik, működése nagyrészt automati­kus és az eredmény összefüggéstelen, értelmetlen és reménytelenül zavaros. Lát­szólag képtelen megérteni egy fogalmat másképpen, mint valamilyen jelenetben, amiben maga is szerepel, ezért minden ingert, ami belülről vagy kívülről éri, azon­nal érzékelt képekre fordít le. Elvont fogalmakat vagy emlékeket, mint olyanokat sehogy nem képes felfogni, ezek a számára azonnal elképzelt érzékelésekben jelentkeznek. Ha, tegyük fel, a dicsőség fogalmát sugallhatnánk ennek a testi ön­tudatnak, az csak egy dicsőséges lény látomása alakjában jelenhetne meg neki. Ha pedig a gyűlölet gondolata férkőzne hozzá valahogy, ez csak úgy juthatna el a tudatába, mint egy jelenet, amelyben egy képzelt alak heves gyűlöletet mutatna iránta.

Amikor álomban a gondolat valamilyen helyre irányul, az a test tudatában tér­beli helyváltoztatást jelent. Éberen is, ha mondjuk, Kínára vagy Japánra gondo­lunk, egyszerre mintha ott lennénk gondolatban abban az országban. Mégis, ilyen­kor teljesen tudatában vagyunk, hogy testünk itt áll, ahol az előbb. Ámde álomban nincs jelen az Egó a maga egyensúlyozó ítéletével, amiért aztán minden múló gon­dolat, amely Kínát vagy Japánt sugalmazza, csakis a tényleges és azonnali oda-át­helyezettség képét veheti fel, vagyis az álmodó rögtön ott találja magát az illető országban - mégpedig olyan körülmények között, amilyenek emléke éppen benne él.

Gyakran megfigyelték, hogy noha álomban az efféle helyváltoztatás nagyon gyakori, az alvó mégsem mutat semmi meglepetést annak váratlansága miatt. A jelenség magyarázata igen egyszerű, ha az eddig mondottakra gondolunk. Kizárólag a fizikai agy tudatában ugyanis nem találunk semmit, ami meg tudna lepődni, mivel egyszerűen úgy fogja fel a képeket, amint azok éppen elé kerülnek. Nem képes megítélni sem a képek sorrendjét, sem pedig annak hiányát.

Az ebben a fél-tudatosságban szembetűnő rendkívüli zűrzavar másik forrása az a mód, ahogyan benne a képzettársítás működik. Mindnyájan ismerjük a képzet­társítás törvényének csodálatos azonnaliságát az éber állapotban. Tudjuk, hogy egy szó, egy dallam-töredék, sőt egy virágillat is elég ahhoz, hogy régen elfelejtett emlékek láncolatát juttassa eszünkbe.

Legalább ugyanilyen élénken működik ez a törvény az alvó agyban, de sajátos korlátozással. Ott ugyanis minden ilyen gondolattársítás - akár elvont, akár konkrét - azonnal képek kombinációjává alakul. Mivel a gondolattársítás sokszor kizáró­lag az egyidejűségen alapul, amikor is olyan események jelentkeznek egyszerre, amelyeknek egymáshoz csak annyi közük van, hogy egymás után értek bennünket, könnyen el lehet képzelni, hogy az ilyen képek teljesen kibogozhatatlan össze­visszasága gyakori esemény. Hiszen a számuk jóformán végtelen, és a memória óriási raktárából bármi bármikor előhívható, ami aztán képek alakjába zsúfolva tolul az agyba.* Természetes, hogy az ilyen álomképek sorrendjét ritkán lehet utó­lag jól visszaidézni az emlékezetbe, éppen azért, mert nincs semmi logikus sor­rendjük, ami elősegíthetné a felidézést. Ez éppen olyan, mint hogy elég könnyű megjegyezni egy mondatot vagy verset akár egyszeri hallásra is, viszont úgyszól­ván lehetetlen, vagy csak bizonyos rendszerrel (mnemonikával) lehet a szavakat észben tartani akkor, ha azok minden összefüggés nélkül kerültek egymás mellé.

Még egy sajátsága e különös agytudatnak, hogy amíg különösen érzékeny kül­ső hatásokra, például hangra vagy érintésre, addig hihetetlen mértékig fel is na­gyítja azokat. Az álmok írói valamennyien sok példát mondanak el erről és min­denki maga is ismer akárhányat, ha csak kissé is foglalkozott a tárggyal.

Az ilyen történetek között gyakran elmondják annak esetét, akit kínos álmában felakasztanak, mert szűk az inggallérja. Másvalakit egy tű szúr meg, és azt álmod­ja, hogy párbajban szúrták le. Volt, aki egy gyenge csípést vadállat harapásának ál­modott. Maury említi, hogy az ágya fejének egy kis rúdja egyszer levált és az ő nyakára esve gyengén megérintette. Mégis elég volt ahhoz, hogy borzalmas törté­netet álmodjon a francia forradalomról, amelyben őt a guillotinnal lefejezték.

Egy másik író pedig minduntalan azzal a homályos emlékkel ébredt, hogy za­jos álmai voltak, hangos beszéddel, mennydörgő robajjal. Sokáig nem is tudott rá­jönni, miért. Végre nyomára jött, hogy amikor a fülét a párnára fektette, az olyan­forma, bár gyengébb zúgást adott (talán a vérkeringés miatt), mint amikor valaki tengeri kagylót tart a füléhez.

Nyilvánvaló tehát, hogy egyedül ebből a testi agyból elég sok zavar és túlzás származik, ami sok álom-jelenséget megmagyaráz, bár ez csak egy tényező a többi között, amelyeket mind sorra veszünk.

* Mindenki ismeri, hogy amikor az álmát el akarja mondani, milyen nehéz ez, mert sokszor egybeolvad két hely, két vagy több alak, emlék, vagy más motívum. (A ford. megj.)

2. Az éterikus agy

Nyilvánvaló, hogy a szervezetnek ez a része, amely igen érzékeny minden hatásra nappal is, sokkal érzékenyebb kell legyen alvás közben. Ha a tisztánlátó ilyenkor nézi, folytonosan gondolat-áramokat lát rajta átvonulni, amelyek egyálta­lán nem tőle magától jönnek, - hiszen neki nincs is meg a gondolkodó képessége, ­hanem más emberek esetleges gondolatai, amelyek állandóan itt lebegnek körü­löttünk.

Az okkultizmus tanulmányozói tisztában vannak azzal, hogy valóban igaz: „a gondolatok létező valamik”, mert minden gondolat belevésődik a képlékeny ele­mentál-közegbe, létrehoz egy időlegesen élő egyedet, amelynek élettartama attól az energiától függ, amit a gondolat-impulzus adott neki. Mi tehát mások gondola­tainak óceánjában élünk és akár ébren vagyunk, akár alszunk, ezek állandóan ott mutatkoznak agyunk éterikus része előtt.

Amíg aktívan gondolkodunk és így elfoglaljuk. agyunkat, ez gyakorlatilag át­hatolhatatlan az állandó külső gondolat-behatás számára. De mihelyt üresen hagy­juk, azonnal átömlik rajta az összefüggéstelen gondolatok kaotikus áradata. A leg­több gondolat hatástalanul, majdnem észrevétlenül suhan tova, azonban olykor-­olykor akad egy, amely felébreszti az éterikus agy némely megszokott rezgését. Ezt az éterikus agy azonnal megragadja, felerősíti és kisajátítja- Ez a gondolat azután elindít egy másik gondolatot, míg végül egész gondolatsor támad, amíg el nem fogy és újra megindul az előbbi kósza, céltalan gondolat-áramlás az agyon keresztül­.

Az emberek nagy többsége, ha megfigyelné, mi az, amit saját gondolatának nevez, rájönne, hogy az bizony egyáltalán nem az ő saját gondolata, hanem egy­szerűen más emberek szélnek eresztett gondolat-töredékei. Az átlagembernek lát­hatóan nincs is semmi uralma az elméje felett, jóformán soha nem tudja pontosan, melyik pillanatban mire gondol és miért. Ahelyett, hogy elméjét egy határozott pontra irányítaná, hagyja azt a saját kedve szerint féktelenkedni, vagy parlagon heverni, így aztán kikelhet és gyümölcsözhet benne minden gondolatcsíra, amit a szél odahordott.

Ennek az lesz az eredménye, hogy amikor az Egó néha mégis szeretne valamin következetesen és kitartóan gondolkodni, nem lesz képes rá, mert hívatlanul rátör mindenfelől a sok kóbor gondolat és ő védtelenül áll velük szemben, hiszen nem szokta meg elméje ellenőrzését. Az ilyen ember nem tudja, mi jelent az igazi kon­centrált gondolat. És éppen az összpontosítás teljes hiánya, az elme és az akarat gyengesége teszi olyan nehézzé az okkult haladást az átlagember számára. Mivel pedig a világ fejlődésének mai fokán több rossz, mint jó gondolat lebeg körülötte, gyengesége tárt kapu a sokféle kísértés számára, amit pedig egy kis figyelemmel és igyekezettel egészen elkerülhetne.
Álomban persze az éterikus agy még inkább ki van szolgáltatva ezeknek a min­denféle gondolatáramoknak, mivel ilyenkor az Egó lazábban kapcsolódik hozzá. Újabb kísértelek azt az érdekes tényt hozták felszínre, hogy amikor az éterikus agyat elzárták a külső, kósza gondolatáramoktól, az mégsem marad tétlen, hanem lassan, álmatagon a régi emlékek tárházából kezd magának képeket előhívni. Amikor a kísérletekre kerül a sor, erre is hozunk példát.

3. Az asztrális test

Említettük már, hogy ez az a tudathordozó eszköz, amelyben az Egó az alvás idején működik, és hogy rendszerint úgy látják (akiknek van belső látásuk), amint ott lebeg az ágyban fekvő test felett. Az asztrális test megjelenése mégis igen különböző, aszerint, hogy az Egó, amelyhez tartozik, milyen fejlettséget ért el. A teljesen műveletlen és fejletlen embernél egyszerűen csak imbolygó, nagyjából tojás alakú ködforma, amelynek körvonala nagyon szabálytalan és bizonytalan. Az alak benne (a fizikai test sűrű asztrális mása) szintén bizonytalan, bár általában felismerhető.

A fejletlen asztráltest csak a durvább érzés-rezgéseket veszi át és csak néhány lépesnyire képes eltávolodni a testtől. De amint a fejlődés halad, a ködszerű tojás­dad forma is mind élesebb körvonalat kap és benne az emberalak is mind ponto­sabb képe a nála sűrűbb anyagú fizikai testnek. Ezzel egyidejűleg növekszik a fogékonysága is, amíg végül képessé válik azonnal reagálni világának minden rez­dülésére, a finomabbakra éppen úgy, mint a durvábbakra, bár a magasan fejlett ember testében természetszerűen nincs semmi annyira durva, ami az utóbbiakra válaszolhatna.

Az asztrális test mozgási szabadsága szintén növekszik a fejlődés során. Később már egészen nagy utakat is kényelmesen megtesz, földi porhüvelyétől távolabbra is és ilyenkor többé-kevésbé határozott benyomásokat is hoz magával arról, hol, milyen helyen járt és kivel mi dolga volt. Ez az asztrális test, mint korábban is, minden esetben erősen befolyásolható bármilyen gondolattal vagy sugalmazással, amely vágyat hordoz, bár némelyik asztráltestben a vágyak, ame­lyekre leginkább válaszol, magasabbrendűek, mint másokban.

4. Az Egó alváskor

Bármennyire is változik az asztráltest állapota álomban, amint lépést tart a fej­lődéssel, még jobban változik lakója, maga az Egó. Amíg az asztrális eszköz még csak imbolygó ködgomolyag, addig tulajdonképpen az Egó is alszik, mint az alatta fekvő test. Nem lát, nem hall a maga finomabb világában, és ha egy-egy ahhoz tartozó eszme véletlenül mégis eléri őt, képtelen azt az agyába hozni, hogy ébredés után tudjon róla, mivel még nincs uralma az asztrális működése felett. Amikor a primitív állapotú ember egyáltalán vissza tud emlékezni az álmában történtekre, ezek majdnem kivétel nélkül pusztán fizikai benyomások, amelyeket az agy akár belülről, akár kívülről kaphatott - valami tapasztalat, amit a valódi Egó közben már el is felejthetett.

Az asztrális világban ennek az állapotnak mindenféle fokozatát meg lehet figyelni, a magáról mit sem tudó, üres felejtésbe merülttől egészen az asztrális világban tökéletesen tudatosig, bár ez utóbbi természetesen aránylag ritka. De még aki elég éber is ahhoz, hogy nem ritkán fontos tapasztalatokra bukkanjon abban a magasabb színvonalú életben, nem mindig tudja ellenőrizni agyát, nem tudja féken tartani a sok zagyva gondolatkép áramlását és bevésődését, - ahelyett, hogy arra emlékezzen, amire akar. Így azonban, ha a fizikai test felébred, csak nagyon zavaros emlékei, vagy egyáltalán semmi emléke sincs arról, ami valóban történt vele. Pedig kár, mert meglehet, hogy sok olyasmivel találkozhat, ami számára nagyon érdekes és fontos.

Nemcsak távoli, páratlanul szép vidékeket látogathat meg, hanem találkozhat, és eszmét cserélhet élő, vagy átköltözött barátaival, akik történetesen szintén ép­pen olyan éberek az asztrális világban. Lehet olyan szerencsés, hogy találkozhat olyanokkal, akik sokkal többet tudnak nála és tőlük figyelmeztetést, vagy tanítást kaphat. Másrészt ő is részesülhet abban a szerencsében, hogy segítsen, vigasz­taljon olyanokat, akik nála kevesebbet tudnak. De kapcsolatba kerülhet különféle nem-emberi lényekkel is - természetszellemekkel, mesterséges elementálokkal (elemi lényekkel), sőt igen ritkán dévákkal is. Kerülhet mindenféle jó, vagy rossz befolyás alá, amelyek hol bátorítják, hol elrémítik.

Az Egó transzcendentális* időmértéke

Azonban akár vissza tud emlékezni valaki ébrenlétében, akár nem, az Egó, aki részben vagy egészben észreveszi környezetét az asztrális világban, kezd erőinek birtokába jutni, amelyek messze meghaladják azt, amivel itt lent rendelkezik. A földi testétől felszabadult tudatosságának ugyanis nagyon figyelemreméltó lehető­ségei vannak. A tér- és idő-mértéke annyira alapvetően eltér attól, amit az ébren­létben használunk, hogy a mi szempontunkból úgy látszik, mintha se idő, se tér nem létezne számára.

Bármilyen érdekes is, mégsem kívánom most vitatni a kérdést: mondhatjuk-e az időről, hogy valóban létezik, vagy csak alsóbb tudatunk korlátja és mindaz, amit időnek nevezünk, a múlt, jelen és jövő, egyaránt - „csak egy örök jelen”. Csak arra akarok rámutatni, hogy amikor az Egó lerázza testi béklyóit, akár alvás­kor, akár transzban, vagy a halálkor, az időnek valami olyan transzcendentális mértékét használja, aminek semmi köze a mi közönséges fiziológiai időnkhöz. Száz és száz történetet mondhatnék el ennek bizonyítására, de elegendő lesz kettőt elmondanom. Az első igen régi (úgy hiszem, Addison mesélte el a The Spectator­-ban), a másik egy nem régen történt esetről szól és még nem jelent meg nyomtatásban.

* Ami a fogalmainkat túlszárnyalja, nem anyaghoz kötött, érzékfeletti, korlátlan. (A ford. megj.)

Illusztráló példák

Úgy emlékszem, a Koránban van az a szép mese, amely szerint Mohamed pró­féta egy reggel meglátogatta a mennyországot, annak különbözi régióit, amit ott részletesen megmagyaráztak neki és hosszú tárgyalásokat folytatott különböző angyalokkal. Mégis, amikor visszatért a testébe, az ágya, ahonnan felkelt, még meleg volt és úgy találta, csak néhány másodperc telt el. Azt hiszem, az is benne van a történetben, hogy a víz még ki sem ömlött egészen a korsóból, amit vélet­lenül felborított, amikor az utazására elindult!

Ezt a történetet azonban - meséli Addison - az egyik egyiptomi szultán sehogy sem tudta elhinni, és meggondolatlanul odáig ment, hogy nyersen közölte vallási tanítójával, az egész történet valótlanság. A tanító, aki nagy tudós volt, járatos a törvényben, és csodás erőiről ismert, elhatározta, nyomban be is bizonyítja a kétel­kedő uralkodónak, hogy a történet nem is olyan lehetetlen. hozatott egy nagy vödör vizet: és kérte a szultánt, dugja bele a fejét és kapja is ki olyan gyorsan, ahogy csak tudja.
A szultán úgy is tett és amint a feje a víz alatt volt, legnagyobb csodálkozására egy egészen ismeretlen helyen találta magát - magányos tengerparton, egy nagy hegy tövében. Első ámulata után - mi más gondolata is lehetne egy keleti ural­kodólak - elvarázsoltnak hitte magát, és átkozni kezdte a tudóst, amiért az ilyen gyalázatosan rászedte. Ám múlt az, idő, a szultán megéhezett és látta, nincs más hátra, mint élelem után nézni ebben az idegen országban.

Elindult hát, és egy idő múlva emberekkel találkozott, akik fát vágtak az erdő­ben. Hozzájuk fordult segítségért, amit azok nem is tagadtak meg tőle, és munká­juk végeztével magukkal vitték a városba, ahová valók voltak. Itt a szultán letele­pedett és éveken át munkával kereste kenyerét. Amikor már szép pénzt gyűjtött, sikerült feleségül vernie egy gazdag nőt, akivel hosszú, boldog családi életet élt és tizennégy gyermeket nevelt. Az asszony azonban meghalt és ettő1 kezdve sok csapás érte őt, úgy hogy végül ismét szükséget szenvedett és öreg napjaira szegény teherhordóként tengette életét.

Egyszer egy meleg napon, amint a tengerparton sétált, nekivetkőzött fürödni, és amikor kiemelte a fejét a vízből, meglepetésére a vizes edény előtt találta magát, régi tanítója és udvaroncai között. Sok időbe telt - ami nem is csoda, - amíg el tudták hitetni vele, hogy azok a viszontagságos esztendők nem voltak többek egy pillanatnyi álomnál, amit tanítója hipnotikus szuggeszciója hozott létre, és a való­ságban ő maga nem tett mást, mint hogy a fejét a vízbe merítette és rögtön ki is húzta.

Ez jó történet és jól illusztrálja a témánkat, bár természetesen nem tudjuk bizo­nyítani, hogy igaz. Egészen más azonban a következő eset, ami nemrégiben történt meg egy közismert tudóssal. Két fájós foga volt egyszerre és a fogorvos a szoká­sos gáz-kábítást alkalmazta nála. A tudóst érdekelték az álom-problémák, ezért el­határozta, hogy gondosan megjegyez mindent, amit a műtét alatt érezni fog. De amint a gázt belehelte, egyszerre olyan jóleső mámor fogta el, hogy megfeled­kezett mindenről és azt hitte, elaludt.

Másnap reggel -- amint hitte, - felkelt és szokásos napi tudományos kísérleteit végezte, előadásokat tartott tudós testületekben, stb., de valamennyinél valami sajátságos erőt és elragadtatást érzett. Minden előadása nagy siker volt, minden kísérlete új és nagyszerű felfedezés. Így ment ez napról napra, hétről hétre jó sokáig, bár a pontos időt nem tudta, amíg végül egy nap, amikor éppen a Royal Society-ben tartott előadást, valaki ezzel a közbeszólással zavarta meg: „Elkészül­tünk, kérem!" Bosszúsan fordult meg, hogy lássa, ki volt az illetlen közbeszóló, amikor egy másik hang azt mondta: „Mind a kelő kint van." Ekkor vette észre, hogy még mindig a fogorvosi székben ül és hogy életének ez a mozgalmas idő­szaka éppen csak negyven másodperc volt!

Azt lehetne ugyan mondani, hogy egyik eset sem volt közönséges álom. De ugyanez történik minduntalan a közönséges álmokban is és erre is egy sereg bizo­nyítékunk van.

Steffens, német író, aki ezzel a témával foglalkozik, beszéli, hogy gyerekkorá­ban, amikor egyszer a bátyjával aludt, azt álmodta, hogy egy elhagyott utcában valami félelmetes vadállat üldözte. Rémületében kiáltani sem tudott, úgy mene­kült, amíg egy lépcsőfeljáraton a kimerültségtől összerogyott. Az állat utolérte és súlyosan megharapta a lábát. Erre felriadt és látta, hogy a bátyja csípte meg a lábát.

Richers, egy másik német író valakinek azt az esetét meséli el, hogy az puska­lövésre ébredt, ami úgy jött, mint egy hosszú álom végső jelenete. Azt álmodta, hogy besorozták, de megszökött és szörnyű nélkülözéseken ment keresztül, amíg végül elfogták, kihallgatták, halálra ítélték és agyonlőtték. Az egész hosszú drámát abban a pillanatban élte át, amikor a lövés zajára ébredt. Még egy történetet emlí­tünk, ami akkor esett meg valakivel, amikor szivarozás közben elaludt a karos­székben és miután végigálmodott egy eseményekben gazdag, hosszú életet, arra ébredt, hogy még ég a szivarja. Se szeri, se száma az ilyen és hasonló, hiteles példáknak.

Az Egó dramatizáló ereje

Az időmérés imént illusztrált transzcendentális jellegén kívül van az Egónak még egy sajátsága: az azonnali dramatizáló ereje, jobban mondva dramatizáló szo­kása, amit a felsorolt példákban is jól láthattunk. A lövés, a csípés pillanatában ez a testre gyakorolt hatás, amely az illetőt felébresztette, már csak a végkifejlése egy látszólag hosszú ideig tartó álomnak, holott valójában az egész álmot kizárólag ez a hatás hozta létre.

Már most ennek a testi ingernek a 'híre', legyen az hang vagy érintés, az ideg­szálak útján jut el az agyhoz és az idegszálaknak ez a közvetítése időbe telik, ­igaz, a másodpercnek csak töredékébe, de határozott időmennyiségbe, - ami kiszá­mítható és mérhető a modern tudomány rendkívül érzékeny műszereivel. Az Egó viszont, amikor a testen kívül van, az idegek igénybevétele nélkül, az eseménnyel teljesen egyidejűleg érzékeli, mi történt, tehát éppen azzal az idő-töredékkel hama­rabb, ami alatt az inger az idegek útján az agyhoz ér.

Az időnek ezen alig érzékelhető tartama alatt állítja össze az Egó a drámáját vagy jelenet-sorozatát az események azon csúcspontjáig, amely felébreszti a testet. Ébredés után az Egót korlátozzák a test szervei, ezért nem képes különbséget tenni a szubjektív (az érzékelt) és az objektív (a valóságos) között és ezért képzeli, hogy tényleg eljátszotta álmában az egész drámát.

Ez a szokás, amely, úgy látszik, sajátosan hozzátartozik az Egó természetéhez, csak a szellemileg aránylag fejletlen Egók tulajdonsága. Mert amint a fejlődés elő­rehalad és a valódi ember kezdi megérteni helyzetét és felelősségét, lassanként abba is hagyja gyermekségének ezeket a kedves játékait. A fejletlen Egó, amikor minduntalan mindenből drámát sző, úgy van vele, mint a primitív ember, aki meg mítoszokba öltöztet minden természeti jelenséget. De azt, aki elérte, hogy tudatos­sága folyamatos marad, annyira elfoglalja a felsőbb világokban folyó munka, hogy nem fordít több energiát ilyen kis dolgokra, ezért nem álmodik többé.

Az Egó előrelátó képessége

Az Egó normálist meghaladó időméréséből következik az is, hogy bizonyos fokig előre tud látni. A jelen, a múlt és bizonyos mértékig a jövő is nyitva áll előtte, csak tudnia kell olvasni belőlük. Kétségtelenül előfordul, hogy olykor-oly­kor előrelát egy-egy eseményt, ami az alsóbb személyiség számára érdekes, vagy fontos. Az Egó igyekszik is ezt több-kevesebb sikerrel a személyiségbe belevésni.

Ha tekintetbe vesszük azokat a hihetetlen nehézségeket, amelyek az átlagember személyiségében az Egó útjában állnak, hozzávéve, hogy az ilyen Egó maga is még csak félig éber, hogy alig képes ellenőrizni különböző tudathordozóit. Ezért nem tudja megakadályozni, hogy üzenetét eltorzítsák, esetleg teljesen eltöröljék a feltörő vágyak, az éterikus agy esetenkénti gondolat-áramai, vagy a sűrűbb testére ható könnyebb fizikai zavarok - nem csodálkozhatunk azon, hogy csak ritkán eredményes ez a törekvése. Egyszer-máskor előfordul, hogy az ember egy előre­vetített esemény képét élénk emlék alakjában, teljesen és hibátlanul borza át az álmok birodalmából. Sokkal gyakrabban történik meg, hogy az áthozott álomkép torzult, vagy fel sem ismerhető, míg néha csak egy fenyegető szerencsétlenség homályos előérzete az, ami átjön és még gyakrabban egyáltalán semmi nem jut be a sűrű testbe.

Amikor mégis előfordul, hogy előre láttak valamit, azt szokták ellenvetni, hogy az csak az események véletlen találkozása lehetett, mert ha tényleg lehetne előre­látni, akkor a dolgok eleve el volnának rendelve, tehát nem volna szabad akarat. Ezzel szemben kétségtelen, hogy igenis van szabad akarat, tehát a dolgok előre meglátása csak bizonyos mértékig lehetséges. Az átlagember dolgait azonban igen jól lehet előre látni, mert az az akarat, amit kifejlesztett, szóra még alig érdemes, ennek következtében a körülmények uralkodnak rajta. Karmája meghatározott viszonyok közé helyezte, és ezek hatása annyira fontos tényezője élete folyásának, hogy jövőjét úgyszólván matematikai pontossággal lehet előre látni.

Ha meggondoljuk, hogy az életben milyen sok esemény van, amin az egyén keveset változtathat és mennyire szerteágazó és nagy komplexum az okok és azok hatásainak kapcsolata, aligha csodálkozunk, hogy abban a világban, ahol minden most működő oknak látható a következménye, a jövőt is meg lehet mondani, még­pedig részleteiben is megközelítő pontossággal. Azt, hogy ez így van, nem egyszer bebizonyították a prófétai álmokon kívül a skóciai felföld lakóinak másod-látása és a tisztánlátók jóslatai. Ugyancsak a már meglévő okokból származó előrelátható hatásokra épül az asztrológia egész rendszere.

Amikor viszont már fejlett egyéniséggel van dolgunk, - tudással és akarattal rendelkező valakivel, - csődöt mond a prófécia is, mert az ilyen ember nagy részben ura a körülményeknek és nem azok alakítják őt. Igaz ugyan, hogy élete főbb eseményeit már előzőleg a régi karma rendezi el, de az, ahogyan ezek érintik, a mód, ahogyan bánik velük, sőt esetleg úrrá is lesz rajtuk, már mind a saját műve, amit csak mint valószínűségeket lehet előre látni. Ezek a cselekedetei okokká vál­nak és az életében így létrehozott hatások láncolata nem szerepelt az eredeti elren­dezésben, ezért még hozzávetőleg sem volt előre látható.

Vegyünk analógiaként egy egyszerű mechanikai kísérletet. Ha egy golyót bizo­nyos erővel elgurítunk, ezt az erőt sehogyan nem tudjuk megszüntetni vagy csök­kenteni, ha egyszer a golyó már gurul, de a golyó mozgását képesek vagyunk egy eltérő irányú új erővel módosítani, vagy megszüntetni. Ugyanolyan nagy, de ellen­kező irányú erő egészen meg is állítja, míg egy nála kisebb erő csökkenti a sebes­ségét. A bármely oldalról alkalmazott erő pedig egyaránt változtatja mind a sebes­ségét, mind a mozgás irányát.

Ugyanez a helyzet a sorssal is. Világos, hogy bármelyik adott pillanatban az okok sokasága működik, amelyek, ha más befolyás nincs, szükségszerűen létre­ hozzák azokat az eredményeket, amelyek a magasabb világokban már meglévők­ként láthatók és ezért pontosan leírhatók. Viszont az is világos, hogy az erős akaratú ember új erők alkalmazásával nagyban módosíthatja ezeket az eredménye­ket. Ezek a módosítások pedig átlagos tisztánlátással nem láthatók mindaddig, amíg az új erők mozgásba nem lendülnek.

A jövőbelátás példái

A szerző nemrégiben két esetről szerzett tudomást, amelyek kitűnően illuszt­rálják, hogy ténylegesen lehetséges a jövőbe látni, de lehetséges a jövőt erős aka­rattal módosítani is. Egy úr, akinek kezét gyakran használták médiumi írásra, egy­szer ezen az úton közlést kapott valakitől, akit futólag ismert. Ez a valaki, egy hölgy, arról tudósította, hogy nagyon csalódott és sértődött, mert az előadását nem tarthatta meg, mert a megadott időben senki nem volt a teremben.

Amikor pár nap múlva ez az úr találkozott az illető hölggyel, feltételezve, hogy a levél egy már megtörtént esetre vonatkozik, sajnálkozását fejezte ki felette. A hölgy igen meglepődött és furcsának találta a dolgot, mert még csak a rákövetkező héten szándékozott megtartani az előadást és így remélte, hogy a levél nem bizo­nyul jóslatnak. Bár nem volt valószínű, mégis igaznak bizonyult: valóban senki nem jött el, az előadást nem lehetett megtartani és az előadó nagyon le volt sújtva, pontosan úgy, ahogy azt a médiumi írás előre jelezte. Később sem derült ki, milyen lény sugallta az írást, de nyilván olyan valaki volt, aki abban a világban járt, ahol lehetséges a jövőbelátás. Nincs kizárva, hogy amint állította, az előadó Egója volt, aki igyekezett előkészíteni elméjét a csalódásra ezen az alsóbb szinten.

Ám ha így volt, fel lehet tenni a kérdést, miért nem hatott a hölgyre az Egó közvetlenül. Könnyen lehet, hogy nem volt módjában és az ismerős érzékenysége volt az, egyedüli mód, amelyen keresztül a figyelmeztetést eljuttathatta. Bármilyen körülményesnek látszik is ez a módszer, a terület tanulmányozói jól tudják, sok esetben nyilvánvalóan a közlésnek itt alkalmazott útja az egyetlen elérhető lehe­tőség.

Egy másik alkalommal ugyanez az úr szintén médiumi úton levelet kapott egy másik hölgyismerősétől, aki hosszú és szomorú történetet mesélt el a közeli múlt­jából. A levélben elmondta, hogy nagy bajban van, és minden nehézség egy bizonyos személlyel folytatott beszélgetésből ered. Az illető ugyanis meggyőző­dése és érzése ellenére rábeszélte valamire, ami azután egy éven át bizonyos ese­mények sorozatának és végül egy szörnyű bűnnek lett az oka. Az üzenet részle­tezte az eseményeket, amik a hölgy első tettéből indultak el és örökre beárnyékol­ták az életét.

Akár csak az előző esetben, az úr nemsokára találkozott az illető hölggyel és szóba hozta előtte a dolgot, de az mit sem tudott róla. Mégis mély hatást tett rá, bár mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy az egész semmit sem jelent. Egy idő múlva azonban a hölgy legnagyobb megdöbbenésére megtörtént a beszélgetés, amit a levél előre jelzett, és amelynek során nagyon kérték arra, aminek olyan siral­mas vége lett volna. A hölgy, mivel nem bízott a saját ítéletében, biztosan engedett volna a rábeszélésnek, ha nem áll előtte a jóslat emléke. Így azonban a leghatá­rozottabban ellenállt, bár tudta, hogy az illetőnek csalódást és fájdalmat okoz. Tehát nem követte el az üzenetben megjelölt tettet, elmaradtak a következmények és természetesen baj nélkül múlt el a katasztrófa jelzett időpontja is.

Ez talán amúgy sem következett volna be, lehetne mondani. Lehet, hogy így van, de ha meggondoljuk, milyen pontosan következett be a másik jóslat, mégis olyan érzésünk van, hogy a figyelmeztetés ebben a második esetben is megalapo­zott lehetett és alighanem bűnt hiúsított meg. Ha így van, akkor ez jó példa arra, mennyire lehetséges határozott akarattal megváltoztatni a jövőt.

Az Egó szimbólumokban gondolkodik

Még egy említésre méltó pont jellemzi az Egót a testen kívül, vagyis álomban: az, hogy látszólag szimbólumokban gondolkodik. Vagyis az az eszme, amit itt lent csak sok szóval lehet kifejezi, egyszerű szimbolikus képben tökéletesen megért­hető számára. Ha tehát így, kép alakjában ad át gondolatot az agynak és így emlék­szik rá a felébredés tudatállapotában, azt természetesen még le kell fordítania. Az elme gyakran jól végzi el ezt a feladatot, de néha csak az álomképre emlékszik, mert a szimbólum kulcsát odaát felejtette, ami azután zavart okoz.

Sokan mégis így hozzák át az álmaikat, és idelent törik a fejüket, mit is jelent­hetnek azok. Ilyenkor úgy látszik, mindenkinek van bizonyos saját szimbolikus rendszere, amellyel az álmait magyarásza. Mrs. Crowe a Night Side of Nature (A természet sötét oldala) című könyvében említ egy hölgyet, aki, valahányszor sze­rencsétlenség előtt állt, azt álmodta, hogy nagy halat lát. Egyszer azt látta álmában, hogy a hal megharapta a kisfia két ujját. Közvetlenül ez után a gyerek egy iskola­társa játék közben épen azt a két ujjat sértette meg egy kis fejszével. Több embert ismertem, aki tapasztalatból jött rá, hogy egy bizonyos fajta álma mindig valami baj hírnöke. Mindamellett van egy-két dolog, ami minden álmodó szerint ugyanazt jelenti, például a mély víz közelgő baj, a gyöngy könnyek jele.

5. Az álmot létrehozó tényezők

Az alvó ember állapotának vizsgálatakor láttuk, mely tényezők hozzák létre az álmot:

1. Az Egó, aki a tudatosság különböző fokain állhat, a csaknem teljes érzéketlenségtől képességeinek tökéletes uralásáig. Amint ez utóbbi felé halad, mind több olyan képességre tesz szert, amelyek túlszárnyalnak mindent, ami a legtöbb ember sajátja ébren.

2. Az érzelmek és vágyak féktelenségével örökösen fel-felbuzogó asztrális test.

3. Az. éterikus agy a rajta szüntelenül átvonuló összefüggéstelen gondolatképek rajaival.

4. Az alsóbb, fizikai agy gyermekes fél-tudatosságával és azzal a szokásával, hogy minden ingert kép alakjában fejezzen ki.

Amikor aludni térünk, Egónk még jobban önmagába vonul vissza, és különbö­ző burkait (testeit) még inkább szabadjára engedi, mint különben. Azonban ne feledjük, hogy ezeknek a testeknek a külön tudata igen fejletlen még álomban is, amikor pedig ez a külön tudat jobban a felszínre kerül bennük. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ezek a tudathordozók ilyenkor hasonlíthatatlanul érzékenyeb­bek minden külső benyomásra/hatásra, mint az ú.n. ébrenlétben, nem csodálkoz­hatunk azon, hogy az álmok, ha visszagondolunk rájuk, meglehetősen zavarosak, hiszen utólag az emlékezetbe idézni azokat úgyszólván összegezése volna a tudat­hordozók külön működéseinek. Ezt szem előtt tartva, lássuk most, milyenek az általában megtapasztalt különbözőfajta álmok.

ÁLMOK

1. Az igazi látomás

Ez voltaképpen nem is sorolható az álmok közé, mert azt jelenti, hogy az Egó maga lát meg valamit a természet felsőbb világának tényei közül, vagy egy fel­sőbbrendű lény adja át neki annak a ténynek a benyomását. Mindenesetre észre­vétetnek vele valamit, amit fontos tudnia, vagy egy magasztos és nemesítő láto­másban van része, ami bátorítja és megerősíti őt. Boldog, aki előtt tisztán áll az ilyen látomás és így ébredéskor is minden akadályon át jól megmarad az emlé­kezetében.

2. A jósálom

Ez szintén kizárólag az Egó műve, aki a jövő egy-egy eseményét, amire elő akarja készíteni alsóbb tudathordozóit, vagy maga látja, vagy elmondják neki. Az, hogy ez a látás, ill. sugalmazás, amit azután ébredő agyába vés, mennyire tiszta és pontos, az Egó felvevőképességétől függ. Néha a kérdéses esemény az élet fontos mozzanata, mint a szerencsétlenség vagy a halál, úgy, hogy nyilvánvaló az Egó célja: tudomására hozni az alsóbb tudatnak. Olykor azonban az előre jelzett tény jelentéktelennek látszik és nehéz az embernek megérteni, miért fárad vele az Egó. Nos, ilyen esetben mindig lehetséges, hogy az emlékezetben megmaradt dolog csak töredéke egy nagyobb méretű látomásnak, amelynek többi része nem jött át a fizikai agyba.

Gyakran az előrelátásnak nyilvánvalóan figyelmeztetés a célja és nem egy pél­da van arra, hogy az álmodó bajtól, haláltól szabadult. Az emberek azonban a leg­többször nem törődnek az ilyen figyelmeztetésekkel, vagy nem értik meg azok igazi jelentőségét, amíg az be nem következik. Más esetekben ugyan hallgatnak a figyelmeztetésre, azonban a körülmények, amelyeket az álmodó nem képes befo­lyásolni, az ő ellenére mégis beleviszik az előrelátott helyzetbe.

Az ilyen jósálmokról szóló történetek olyan közismertek, hogy mindenki bő anyagot találhat az erről szóló könyvekben. Itt W.T. Stead legújabban megjelent könyvéből, a Real Ghost Stories (Igaz szellem-történetek) címűből idézek.

A történet hőse egy nagy vízimalom kovácsa, aki tudta, hogy a kerék javításra szorul, és azt álmodta, hogy a következő nap őrlés után, amint a kereket ki kellett javítania, elcsúszott, két kerék közé esett és úgy megsérült, hogy a lábát amputálni kellett. El is mondta reggel az álmot a feleségének és elhatározta, hogy kibújik a feladat alól, ha azt kívánják tőle, hogy javítsa meg a kereket.

Napközben aztán a felügyelő megmondta neki, hogy este, ahogy vége a mun­kának, hozza rendbe a hibát. Ó azonban elhatározta, hogy még az esti munka vége előtt megszökik. Úgy is tett és a kellő időben a közeli erdő felé vette az útját, ahol a malomnak is volt fája. Amint odaért, észrevette, hogy egy suhanc éppen az ő fájukat lopja, és ezen annyira felháborodott, hogy a fiú után eredt. Emberünk egé­szen megfeledkezett előbbi elhatározásáról és csak akkor kapott észbe, amikor már a malomnál találta magát, éppen, amikor a munkások elszéledtek munka után.

Most már nem tűnhetett el, mert rögtön észrevették, és mivel ő volt a mester, neki magának kellett felmennie a kerékre. Kétszeresen vigyázott tehát, nehogy baja essék, de hiába, elcsúszott, és ahogy megálmodta, a két kerék közé került, olyan szerencsétlenül, hogy a szétroncsolt lábával kórházba szállították, ahol térden felül amputálták. Így teljesült be szó szerint a jósálom.

3. A szimbolikus álom

Az szintén az Egó műve és úgy is mondhatjuk, hogy az előbbi álomfajta kevésbé eredményes változata, mert mindent összevéve sem több, mint az Egó tökéletlenül sikerült igyekezete, hogy a jövőből egyet-mást az alsóbb emlékezet tudtára adjon.

Erre jó példát mond el Sir Noel Paton egy Mrs. Crowe-nak írott levelében, aki azt a Night Side of Nature (A természet sötét oldala) című könyvben tette közzé. A nagy művész többek közt ezt írja:

„Anyám álma azzal kezdődött, hogy egy hosszú, sötét, üres teremben áll. Az egyik oldalon atyám, a másikon nővérem, én és a többi gyerek kor szerint... Csendben, mozdulatlanul álltunk. Egyszerre belépett egy elképzelhetetlen valami, vészes árnyékát előre vetítve és rettegéssé változtatta anyám álmának hétköznapi­ságát. Belépett és lopakodva jött le a bejárattól a borzalom termébe. Anyám érezte, hogy ez a Halál.

Vállán súlyos bárd, amely - anyám úgy sejtette - arra való, hogy egyetlen suhintással végezzen a kicsinyeivel. Amint az alak bent volt, Alexes nővérem ki­lépett a sorból közé és anyám közé. A szörny felemelte a bárdot, hogy lesújtson Katalin húgomra és ezt anyám, legnagyobb rémületére, nem tudta kivédeni, bár felkapott egy háromlábú széket - mert Alexes folyton közéjük tolakodott és így anyám érezte, ha a szörnyű alakot fejbe üti a székkel, Alexest is sújtja vele.

A bárd lecsapott és szegény Katalin elbukott...De a kegyetlen alak újra sújtott, ezúttal öcsém fejére, aki a legközelebb volt a sorban. Mostanra Alexes eltűnt vala­hol a kísérteties látogató mögött és anyám egy sikollyal a szörny fejéhez vágta a széket. A látogató eltűnt, anyám felébredt...

Három hónap telt el az álom után, amikor mi gyerekek mind vörhenybe estünk. Katalin mindjárt belehalt, amint mélyen lesújtott anyám képzelte, azért, mert job­ban féltette Alexest, akit akkor nagyobb veszélyben hitt. A jósálom részben be­teljesült.

Én is közel voltam a halálhoz, az orvosok lemondtak rólam, nem úgy anyám, aki bízott a gyógyulásomban. Sokkal jobban aggódott az öcsémért, akinek állapo­tát pedig egyáltalán nem tartották veszélyesnek, de aki felett ott látta a pallost abban a rémes álomban. Akkor ugyanis nem tudott visszaemlékezni, hogy a kísér­tet lesújtott-e, vagy sem, amikor eltűnt. Öcsém felgyógyult, de később visszaesett, és alig tudták megmenteni. Azonban Alexesnek egy év és tíz hónapi szenvedés után én fogtam a kis kezét, amint szegényke végkép elszenderült. Az álom így beteljesült."

Nagyon érdekes megfigyelni, milyen pontossággal játszódott le ennek a szim­bolikus álomnak minden részlete, még Katalin elképzelt feláldozása is Alexes-ért és az a különbség, ahogyan haláluk bekövetkezett.

4. Az eleven és összefüggő álom

Ez néha csak többé-kevésbé pontos visszaemlékezés egy asztrális tapasztalatra, amelyet az Egó az alvó testén kívüli vándorlásakor szerzett. Talán a leggyakoribb, hogy az Egó dramatizált egy kívülről jövő hangot, érintést, vagy éppen egy átfutó gondolatot, amikor az történetesen megérintette.

Az utóbbiakra soroltunk már fel példákat, az előbbiekre is találunk eleget. Ilyen az is, amelyet Mr. Andrew Lang idéz Dreams and Ghosts (Álmok és kísér­tetek) című könyvében dr. Brierre-től, a kiváló francia orvostól, akinek környeze­tében történt az eset.

„C. kisasszony, egy kiváló eszű hölgy, házassága előtt nagybátyja, D, a híres orvos és akadémikus házában lakott. Édesanyja vidéken élt és ebben az időben súlyos beteg volt. Egy éjjel a leány álmában anyját látta, amint sápadtan haldoklik és két gyermeke távolléte miatt bánkódik. Az egyik pap volt Spanyolországban, a másik ő maga, aki itt van Párizsban, a nagybátyjánál.

A leány hallotta, amint édesanyja őt szólítja: „Charlotte!", mire a körülötte állók beviszik hozzá a szomszéd szobából a kis unokahúgát és keresztlányát, akit szintén Charlotte-nak hívtak. De a beteg asszony intett, hogy nem ezt a kislányt szeretné látni, hanem a másik Charlotte-ot, az édes lányát Párizsból. Nagyon bána­tos lett, arca elváltozott, hátradőlt és meghalt.

Másnap a nagybácsinak feltűnt C. kisasszony szomorúsága, aki elmondta neki az álmát, mire a nagybácsi bevallotta, hogy az édesanyja csakugyan meghalt. Néhány hónappal később, amikor a nagybátyja nem volt otthon, a leány rendez­gette a nagybácsi iratait, amit az nem engedett meg senkinek. Az iratok közt volt egy levél, amelyben részletesen le volt írva édesanyja halála, pontosan úgy, ahogy megálmodta, de amit D. eltitkolt előle, nehogy fájdalmasan érintse."

Néha a tisztánlátó álom a halálnál kevésbé súlyos eseteket is mutat, aminek egy példáját dr. F.G. Lee írta le a Glimpses in the Twilight (Bepillantások a derengésbe) című könyvében. Egy anya azt álmodta, hogy a fia egy különös alakú vízi járművön áll, egy hágcsó alján, amely a felső fedélzetre vezet. A fiú rendkívül sápadt, kimerült és komolyan így szól hozzá: „Anyám, nincs hol aludnom!”. Szo­kás szerint megjött egy levél a fiútól, benne egy különös alakú hajó vázlata, rajta egy, a felső fedélzetre vezető hágcsó. A levélben elmesélte, hogy egy napon (az álom napján) a vihar csaknem elsüllyesztette a hajóját és a víz annyira elöntötte az ágyát, hogy végül így írt: „nem volt hol aludnom".

Teljesen világos, hogy mindkét esetben az álmodók, szeretetüktől és aggódá­suktól vezérelve, álmukban az asztrális testükben valóban elmentek azokhoz, akik sorsa annyira érdekelte őket és egyszerűen tanúi voltak a történteknek.

5. A zavaros álom

Ez valamennyi álomfajta között a leggyakoribb és amint már rámutattunk, többféle oka lehet. Lehet egyszerűen többé-kevésbé pontos visszaemlékezés összefüggéstelen képsorozatokra és azok lehetetlen átalakítása, amit az alsóbb, fizikai agy érzéketlen, automatikus működése hoz létre. Lehet az éterikus agyon éppen átvonuló gondolatáram másolata. Ha bármilyen érzéki kép lép bele, azt a földi vágyak örökké nyugtalan áramlása táplálja, amit valószínűleg az asztrális világ kártékony erői élesztenek. Eredhet a zavaros álom a fejletlen Egó tökéletlen dramatizálási törekvéséből is. Végül lehet (és a legtöbbször így is van) ezen befo­lyások némelyikének, vagy valamennyinek reménytelen keveredése is. A módot, ahogy ezek a keveredések létrejönnek, talán jobban megmagyarázza egy rövid fel­sorolás azon kísérletek közül, amelyeket a közelmúltban (az 1910-es években - a szerk.) végzett a Teozófiai Társulat londoni alosztályának néhány tisztánlátó kutatója.

Álomkísérletek

Az itt leírt kísérletek kifejezett célja az volt, hogy megállapítsák: lehetséges-e az átlagember Egójának alsóbb tudatát álomban annyira befolyásolni, hogy ébre­déskor emlékezni tudjon rá. Azt is meg kellett állapítani, hogy melyek azok az akadályok, amelyek az ilyen emlékezés útját állják. Az első kísérletet egy kis műveltségű, nyers külsejű emberrel, egy ausztráliai pásztor-típussal végezték, aki­nek asztrális teste, amint alvó teste felett lebegett, alig-alig volt több formátlan ködgomolynál.

Úgy találták, hogy az ágyban fekvő test tudata, mind a sűrű, mind az éterikus része tompa és érzéketlen volt. A sűrű test bizonyos mértékig reagált külső inge­rekre. Két-három csepp víz, amit az arcára fröccsentettek, az agyban (bár kissé késedelmesen) zuhogó zápor képét idézte fel. Az éterikus agy, mint általában, nála is az összefüggéstelen képek végtelen áramlásának passzív átjárója volt, bár néha átvett valamit a rezgésekből, akkor is kissé lomhán. A felette lebegő Egó fejletlen és fél-tudatos állapotot mutatott, viszont az asztrális burok, bár alaktalan és határo­zatlan, de mégis jelentékenyen aktív volt.

A lebegő asztráltestre hihetetlenül könnyű egy másik embernek tudatos gondo­lattal hatni. Ebben az esetben a kísérlet az volt, hogy megpróbáltuk az asztráltestet az ágyban lévő fizikai testtől egy kis távolságra elhúzni, de mihelyt az néhány méterrel odébb volt, mindkettő meglehetősen nyugtalan lett. Így el kellett állni ettől a kísérlettől, nehogy emberünk, alighanem nagy rémülettel, felriadjon.

Ezután egy természeti képet választottunk - egy hegytetőről pompás trópusi vidék eleven látványát, amit a kísérletező az Egó alvó tudatára vetített. Az Egó át is vette és megnézte, bár elég lomhán, közönyösen és nemtörődöm módon. A képet egy ideig ott tartottuk előtte, azután felkeltettük az embert, hogy lássuk, vajon emlékezik-e rá, mint álomra. Elméje teljesen üres maradt és valami egészen állatias vágyódáson kívül semmit nem hozott át az álomból.

Felvetődött a gondolat, hogy hátha az állandó külső gondolatáramok, amelyek az agyán átáramlottak, akadályozták az emlékezést, mivel esetleg annyira elvonják a figyelmét, hogy az érzéketlenné válik a magasabb hatásokra. Ezért, amikor az emberünk újból elaludt, magnetikus burokkal vettük körül a testét, hogy kizárjuk a gondolatok áramlását és megismételtük a kísérlet.

Megfosztva rendes táplálékától, agya nagyon lassan és álmatagon önmagából kezdte kibontogatni a múlt jeleneteit. Ám amikor felkeltették, az eredmény ponto­san ugyanaz volt - az elméje most is teljesen üres volt, semmit nem tudott az eléje tartott jelenetről, bár volt valami homályos sejtelme róla, hogy életének egy koráb­bi jelenetéről álmodott. Ez az ember reménytelennek látszott, mert meglehetősen bizonyossá vált, hogy Egója még túl fejletlen, a vágy-természete viszont túl erős ahhoz, hogy a sikernek bármilyen elfogadható valószínűsége legyen.

Később még egy próbát tettünk vele, amely ezúttal nem volt egészen hiába­való, mert az álmában eléje vetített kép egy izgalmas harci jelenet volt, amit azért választottunk, mert feltettük, hogy az ilyen típusú elme érdeklődését jobban fel­kelti, mint a tájkép. Ezt a képet ez a fejletlen Egó kétségtelenül nagyobb érdeklő­déssel vette át, mint az előbbit, mégis felébredéskor az emlék elszállt, mindössze annyi maradt meg belőle homályosan, hogy ő harcolt, de hogy hol és miért, azt teljesen elfelejtette.

A következő kísérleti alany egy sokkal fejlettebb egyén volt - tiszta erkölcsű, művelt és intellektuális ember, akinek széles látóköre, emberbaráti eszméi és magasrendű törekvései voltak. Ebben az esetben a sűrű test azonnal reagált a víz­próbára, méghozzá egy óriási, égzengéses vihar impozáns képével, ez pedig visszahatva az éterikus agyra, élénk, jelenetek gondolat-társított sorozatát hívta elő, ahogy ez a megzavarás elmúlt, megkezdődött az átvonuló gondolatok szokott áramlása. Megfigyelhető volt, hogy azok sokkal nagyobb része keltett választ az agyában - a megfelelő rezgések is sokkal erősebbek voltak és minden esetben a gondolattársítások serege indult meg, ami olykor jelentékeny időre meg is akasz­totta a külső gondolatáramlás bejutását.

Ennek az embernek sokkal határozottabb körvonalú tojásforma asztrálteste és benne a sűrűbb asztrál-anyagból a fizikai testének már nagyon jó másolata volt. Minthogy a vágyak határozottan kevésbé voltak aktívak, maga az Egó is sokkal magasabb fokú tudatossággal rendelkezett. Az asztráltestet több mérföldnyire el lehetett húzni az alvó fizikai testtől anélkül, hogy ez bármelyiket a legkevésbé is nyugtalanította volna.

Amikor a trópusi tájat közvetítették az Egónak, az azonnal a legnagyobb élve­zettel, hosszasan elmerült szépségeiben és egészen el volt ragadtatva tőlük. Ami­kor már egy ideje gyönyörködött benne, felkeltették, hogy lássák, hogyan emléke­zik, de az eredmény kissé kiábrándító volt. Csak annyit tudott, hogy gyönyörűt álmodott, de a részletekre már képtelen volt visszaemlékezni, a kevés illanó töre­dék az elméje területén saját agya kalandozásának maradványa volt.

Vele is megismételtük a kísérletet úgy, mint a másik esetben, hogy alvó testét körülvettük a magnetikus burokkal és itt is, mint a másik esetben, az agy azonnal elkezdte saját képeit kialakítani. Az Egó a tájképet még nagyobb elragadtatással fogadta, mint az előbb és rögtön felismerte, hogy korábban már látta és szinte eksztatikus elragadtatással apróra megnézte sokféle szépségét.

De mialatt elmerült benne, az éterikus agy azzal szórakozott, hogy iskolás éveiből hívott elő képeket, köztük a legjelentősebb az a jelenet volt, ahogyan egy téli napon, amikor a talajt hó borította, pajtásaival hógolyózott az iskola játszó­terén.

Amikor szokás szerint felkeltettük, az eredmény igen különös volt. Most már nagyon élénken emlékezett arra, hogy egy hegy tetejéről a csodálatos látványt bámulta és ennek főbb jellegzetességei is megmaradtak az elméjében. Viszont a trópus buja zöldje helyett, ami az egész látványnak olyan dísze volt, a környezetet hóborította vidéknek látta! Azután úgy tűnt neki, hogy mialatt gyönyörűséggel szívta magába az előtte álló kilátás szépségeit, egy gyors változással, amint az az álmokban olyan gyakori, rég elfelejtett iskolatársai között találta magát, vígan hógolyózva az iskolaudvaron, amire pedig évek óta nem gondolt.

ÖSSZEFOGLALÁS

Ezek a kísérletek kétségtelenül világossá tették, hogyan lesz az álmainkra visszaemlékezés gyakran olyan zűrzavaros és következetlen. Azt is érthetővé tet­ték, hogy némely ember - akiben az Egó fejletlen és a különféle földi vágyak erő­sek - miért nem álmodik soha és némelyek miért csak itt-ott, a szerencsés körül­mények találkozásakor képesek az éjszakai tapasztalatok zavaros emlékét vissza­hozni. Azt is láttuk továbbá, hogy ha valaki az éber tudatosságában élvezni akarja annak hasznát, amit Egója alvás közben tanulhatott, feltétlenül szükséges számára megszereznie az ellenőrzést gondolatai felett, megfékeznie alsóbb szenvedélyeit és összehangolnia elméjét a magasabb dolgokkal.

Ha valaki éber állapotában veszi a fáradtságot, és szokásává teszi a kitartó és összpontosított gondolkodást, hamarosan úgy fogja találni, hogy az így szerzett előny nem csak a nappalra korlátozódik. Tanulja meg féken tartani elméjét, hogy megmutathassa, annak ugyanúgy ura, mint alsóbb szenvedélyeinek. Dolgozzon türelmesen, hogy megszerezze a tökéletes ellenőrzést gondolatai felett, úgy, hogy mindig pontosan tudja, mire és miért gondol, és azt fogja találni, az agya, amit arra edzett, hogy csak az Egó sugalmazására hallgasson, csendben fog maradni, amikor nem használja és nem lesz hajlandó felvenni a gondolatok környező. óceánjának véletlen áramlásait és válaszolni azokra. Így nem lesz többé áthatolhatatlan a kevésbé anyagi világok befolyásai számára, ahol a felismerések mélyebbek és a döntések igazabbak, mint idelent bármikor.

Egyeseknek segítség lehet agyuk éterikus részének gyakoroltatásakor a mágia egy egészen elemi módszere. A képek, amelyeket az önmagának kialakít (ha a külső gondolat-áramlás ki van zárva), legalábbis kevésbé gátolja visszaemléke­zését Egója tapasztalataira, mint a gondolat-áramlás kavargó rohanása. Így ezt a zavaros áramlatot - ami sokkal több rosszat, mint jót tartalmaz - kizárni nem meg­gondolatlan lépés. Véghezvinni pedig komoly nehézség nélkül lehet. Amikor az ember lefekszik aludni, gondoljon az őt körülvevő aurára. Erősen akarja, hogy az aura külső felületén burok képződjön, ami megvédi őt a kintről jövő befolyások hatásától. Az aura anyaga engedelmeskedni fog a gondolatnak: a burok valóban ki fog alakulni körülötte és kizárja a gondolat-áramlást.

Egy másik pont, ami a további vizsgálatainkból határozottan kiderült: az el­alváskor az ember elméjében meglévő utolsó gondolat roppant nagy jelentősége. Ez az a meggondolás, ami az emberek óriási többségének egyáltalán nem jut az eszébe, mégis befolyásolja őket fizikailag, mentálisan és erkölcsileg.

Láttuk milyen passzív és milyen könnyen befolyásolható az alvó ember. Ha úgy lép be ebbe az állapotba, hogy gondolatait magasrendű és szent dolgokra rög­zíti, maga köré fogja vonzani a mások hasonló gondolataiból létrejött elementá­lokat. Pihenése békés lesz, elméje nyitott a fentről és lezárt az alulról jövő benyo­mások előtt, mert azt a helyes irányba fordította. Ha viszont, ezzel ellentétben, úgy alszik el, hogy tisztátalan és földi gondolatok áramlanak át az agyán, magához fog vonzani minden durva és rossz teremtményt, amely közelít hozzá, miközben alvá­sát megzavarja a szenvedélyek és vágyak vad kavargása, amely vakká teszi a lát­vány és süketté a hangok iránt, amelyek a magasabb világokból jönnek.

Ezért minden komoly teozófus fordítson különös gondot arra, hogy elalvás előtt gondolatait a lehető legmagasabb szintre emelje.* Mert ami eleinte csak az álom kapujának látszik, lehet esetleg a felső világok bejárata is, ahol egyedül lehetséges az igazi látás.

Ha valaki állhatatosan emeli magasra a lelkét, annak belső érzékei végül elkezdenek kibontakozni, a szentélyben égő láng mind fényesebben és fényeseb­ben ragyog, amíg végül megjön a teljes, folyamatos tudatosság és akkor az ember nem fog álmodni többé. Lefeküdni aludni többé nem a felejtésbe merülést fogja számára jelenteni, hanem egyszerűen egy lépést előre, egy sugárzó, boldog, erős életbe, amelyben soha nincs fáradtság - ahol a lélek mindig tanul és idejét a szol­gálatra fordítja. Ez pedig a bölcsesség nagy Mestereinek szolgálata és a dicső feladat, amit eléje állítanak: teljes erejével segíteni az Ő soha nem szűnő munkáju­kat az emberiség segítésében és vezetésében.

*Van, aki nem tud elaludni, ha közvetlenül alvás előtt erőlteti az agyát, ezért jobb, ha gondolatait előbb tereli ebbe az irányba. (A ford. megj.)

 

C. W. Leadbeater
Gyászoló embertársainknak
Fordította: Fekete Pál fordításának felhasználásával Solymos Béláné
Forrás: http://www.globenet.hu/teozofia/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Testvér! A halál olyasvalakitől fosztott meg téged, akit mély odaadással szerettél, és aki az egész világot jelentette számodra. Ez a világ most üresnek tűnik, és úgy érzed, hogy nem érdemes tovább élned. Az az érzésed, hogy az öröm örökre elhagyott, hogy létezésed ezután reménytelen szomorúság, és semmi más, mint fájdalmas epekedés egy eltűnt kéz érintése, egy elnémult hang megszólalása után. Főleg magadra és elviselhetetlen veszteségedre gondolsz, és még más szomorúságod is van. Bánatodat súlyosbítja a bizonytalanság szeretted jelenlegi állapotáról: úgy érzed, eltávozott, de nem tudod, hová. Komolyan reméled, hogy minden rendben van vele, de ha felemeled a fejed, minden üres, ha sírsz, nincs válasz. Így aztán kétségbeesés és kétely áraszt el, és von felhőt köréd, amely elrejti a soha le nem nyugvó Napot.

Érzésed nagyon is természetes. Én, aki e sorokat írom, teljesen megértelek, és szívem tele van együttérzéssel mindazok iránt, akiket hasonló bánat ért. Remélem azonban, hogy az együttérzésnél többet is tudok tenni: remélem, hogy segítséget és megkönnyebbülést adhatok neked. Ilyen segítség és megkönnyebbülés ezrekhez jutott már el, akik hasonlóan szomorú helyzetben voltak. Miért ne jöhetne el hozzád is?

Azt mondod: ’Hogyan lehetséges megkönnyebbülés és remény számomra?’

Létezik számodra a megkönnyebbülés reménye, mivel bánatod tévhiten alapul, olyasvalamin szomorkodsz, ami valójában meg sem történt. Ha megérted a tényeket, nem fogsz többé bánkódni.

Erre így válaszolsz: ’Az én veszteségem tény, hogyan tudnál segíteni rajtam, ha csak nem úgy, hogy valóban visszaadod halottamat?’

Érzésedet tökéletesen megértem; maradj velem egy kis ideig, és próbálj három fő állítást elfogadni, amelyeket eléd tárok, először csak nagy vonalakban, majd meggyőző részletekben.

1. Veszteséged csak látszólagos tény – a te szempontodból látszik annak. Szeretnék neked egy másik megközelítést mutatni. Szenvedésed nagy érzékcsalódás eredménye. Annak eredménye, hogy nem ismered a természet törvényeit. Engedd meg, hogy segítselek a tudás felé vezető úton néhány egyszerű igazság megvilágításával, amelyek tanulmányozását tetszés szerint folytathatod.

2. Nem kell többé nyugtalanságban vagy bizonytalanságban lenned az általad szeretett személy helyzete miatt, mivel a halál utáni élet már nem titok többé. A síron túli világ létezik, ugyanazon természeti törvényeknek alávetve, mint ez az általunk ismert világ, azt is feltárták, és tudományos pontossággal megvizsgálták.

3. Nem szabad gyászolnod, mert ez árt szeretett halottadnak. Ha majd meggyőződsz az igazságról, nem fogsz többé gyászolni.

Úgy érezheted talán, hogy ezek csak feltevések, de engedd meg, hogy megkérdezzem, mi az alapja jelenlegi hitednek, bármi legyen is az? Úgy gondolod, hogy azért tartod meg, mert valamelyik egyház azt tanítja, vagy feltehetően valamelyik szent könyvben írottak közt található, vagy ez a körülötted élők általános hite, azaz korszakod elfogadott véleménye. Ha azonban megpróbálod elmédből kisöpörni az előítéleteket, meglátod, hogy ez a vélemény is csak állításokra hagyatkozik, mivel az egyházak különféle nézeteket tanítanak, a szent könyvek szavai is különféleképp értelmezhetők, és különféleképpen értelmezik is azokat. Korszakod elfogadott nézete nem határozott tudáson alapszik: nem több, mint szóbeszéd.

Ezek a dolgok, amelyek olyan közelről és mélyen érintenek bennünket, túlságosan is fontosak ahhoz, hogy ne csak merő feltételezésen vagy bizonytalan hiten alapuljanak, hanem megkövetelik a tudományos vizsgálat és rendszerezés bizonyosságát. Ilyen vizsgálat történt, ilyen rendszerezés készült, ezek eredményét szeretném eléd tárni. Nem kérek vak hitet, csak azt állítom, amit magam is tényként tudok, és megkérlek, hogy vizsgáld meg azokat.

Tekintsük át egyenként ezeket az állításokat! Hogy jobban megvilágítsam a témánkat, egy kicsit többet kell mondanom az ember felépítéséről, mint ami általánosan ismert azok előtt, akik nem foglalkoztak vele részletesen. Bizonyára hallottál arról a homályos állításról, hogy az ember rendelkezik valami halhatatlannal, amit léleknek neveznek, és ami feltehetően túléli a test halálát. Azt szeretném, ha félretennéd ezt a bizonytalanságot, és megértenéd, hogy – még ha igaz lenne is – ez a tények alulértékelése. Ne mondd: ’Remélem, van lelkem!’ Mondd inkább: ’Tudom, hogy lélek vagyok.’ Mert ez a való igazság: az ember lélek, és van teste. A test nem az ember, csak a ruhája. Amit halálnak nevezel, az a viseltes öltözék levetése, és nem jelenti nagyobb mértékben az ember megszűnését, mint kabátjának levetése. Ezért barátodat nem veszítetted el, csak köpenyének látását, amelyben megszoktad, hogy látod őt. A köpenynek vége, az embernek, aki viselte, azonban nem. Az biztos, hogy az ember az, akit szeretsz, és nem a ruházata.

Barátod helyzetének megértése előtt a saját magadét kell megértened. Próbáld felfogni azt a tényt, hogy halhatatlan lény vagy, halhatatlan, mivel lényegedben isteni vagy, Isten saját tüzének szikrája vagy, hogy éltél már régmúlt korokban is, mielőtt felöltötted ezt a testnek nevezett ruházatot, és korszakokon át fogsz élni azután is, hogy az szétporlad. ’Isten saját örökkévalóságának képére teremtette az embert.’ Ez nem feltevés vagy vallásos hit, hanem határozott tudományos tény, bizonyítható, utánanézhetsz a tárgyról szóló irodalomban, ha veszed a fáradságot, hogy elolvasd. Ne feledkezz meg róla, hogy életed valójában csak egy napja igazi életednek, a lélek életének, és ez igaz az általad szeretett személyre is. Ebből következik, hogy ő maga nem halott, csak a teste az, amelyet levetett.

Mégsem szabad úgy gondolnod rá, mint pusztán test nélküli leheletre, vagy mint aki bármely módon kevesebb annál, aki megelőzőleg volt. Ahogy Szt. Pál mondta hosszú idővel ezelőtt: ’Van egy természetes és van egy szellemi test’. Az emberek félreértelmezik ezt a megjegyzést, mivel ezekre a testekre, mint egymást követőkre gondolnak, és nem értik meg, hogy valamennyien most is mindkettő birtokában vagyunk. Neked, aki ezt olvasod, szintén van egy természetes vagy fizikai tested, amelyet látsz, és egy másik, egy belső tested, amelyet nem látsz, és amelyet Szt. Pál ’szellemi’-nek nevezett. Ha leveted a fizikait, még megmarad az a másik, finomabb eszköz: szellemi testedbe vagy öltözve. Ha fizikai testünket jelképesen kabáttal vagy köpennyel ábrázolnánk, erre a szellemi testre, mint közönséges alsóruhára gondolhatnánk, amelyet az ember a külső ruházat alatt visel.

Ha ez a gondolat mostanra világossá vált számodra, haladjunk egy lépéssel tovább. Nemcsak a halálnak nevezett módon veted le azt a sűrű anyagú kabátot, hanem minden éjjel, amikor elalszol, egy kis időre kibújsz belőle, és szellemi testedben barangolod be a világot – ebből a sűrű anyagú világból láthatatlanul –, de világosan láthatóan azon barátok számára, akik éppen akkor használják szellemi testüket. Mivel minden test csak a saját szintjén levőket látja, fizikai tested csak a többi fizikai testet, szellemi tested pedig csak a többi szellemi testet látja. Ha visszaveszed kabátodat, azaz visszatérsz sűrűbb testedbe, és ebben az alacsonyabb világban fel-(vagy le-) ébredsz, néha megtörténik, hogy marad valami emléked – habár rendszerint jelentősen torzított – arról, amit láttál, amikor valahol máshol voltál, és ezt élénk álomnak nevezed majd. Az álom úgy is leírható, mint egy fajta ideiglenes halál, azzal a különbséggel, hogy nem húzódsz vissza annyira a kabátodból, hogy ne légy képes újra felvenni azt. Ebből következik, hogy amikor elalszol, ugyanolyan helyzetbe kerülsz, mint amilyenbe a szeretett személy távozott. Hogy milyen helyzetbe, azt most fogom megmagyarázni.

Sokféle elmélet terjedt el a halál utáni életről, legtöbbjük a szentírások félreértésén alapul. Egy alkalommal egy rettenetes hittétel vált csaknem egyetemesen elfogadottá Európában, habár a reménytelenül tudatlanokon kívül ma már senki sem hisz benne. Ennek alapja bizonyos – Krisztusnak tulajdonított – szavak pontatlan fordítása volt, és ezt a középkori szerzetesek fenn is tartották, mint a tudatlan tömegek megfélemlítésére, a helyes cselekvés irányába terelésre alkalmas rémséget. Ahogy a világ a civilizáció terén előrehaladt, az emberek kezdték látni, hogy egy ilyen tantétel nemcsak istenkáromló, hanem nevetséges is. A vallásújítók ezért valamivel józanabb gondolatokkal helyettesítették, de ezek rendszerint eléggé homályosak, és távol állnak az igazság egyszerűségétől.

Valamennyi egyház bonyolulttá tette tanait, mivel kezdetben ragaszkodott egy képtelen és alaptalan hittételhez egy könyörtelen és haragos Istenségről, aki bántani óhajtja népét. Ezt az irtózatos tantételt a primitív judaizmusból emelték be ahelyett, hogy Krisztus tanítását fogadták volna el, hogy Isten szerető Atya. Azok az emberek, akik felfogták azt az alapvető tényt, hogy Isten szeretet, és hogy univerzumát bölcs, örökkévaló törvények kormányozzák, kezdték megérteni, hogy ezeknek a törvényeknek a világon, a síron innen és azon túl is engedelmeskedni kell. Azonban a hit még mindig homályos. Beszélnek nekünk távoli mennyországról, ítéletnapról a messzi jövőben, és csak kevés felvilágosítást adnak arról, ami itt és most történik. Azok, akik tanítanak, még csak a látszatát sem keltik annak, hogy bármilyen személyes tapasztalatuk lenne a halál utáni körülményekről. Nem azt mondják, amit ők maguk tudnak, hanem azt, amit másoktól hallottak. Hogyan elégíthetne ez ki bennünket?

Az igazság az, hogy lejárt a vak hit ideje, eljött a tudományos ismeretek korszaka, és többé már nem fogadhatunk el olyan eszméket, amelyeket nem támaszt alá az értelem és a józan ész. Semmi ok arra, hogy ne alkalmazzunk tudományos módszereket olyan problémák megoldására, amely problémákat korábban teljesen a vallásra hagytak. Tulajdonképpen ilyen módszereket alkalmaz a Teozófiai Társulat és a Pszichikai Kutató Társulat (Society for Psychical Research) is, és tudományos szellemben végzett vizsgálataik eredménye az, amit szeretnék a továbbiakban bemutatni.

Szellemek vagyunk, de anyagi világban élünk, egy olyan világban, amelyet csak részlegesen ismerünk. Az arról szerzett valamennyi információnk érzékek útján érkezik hozzánk, de ezek az érzékek nagyon tökéletlenek. A szilárd tárgyakat látjuk, rendszerint a cseppfolyósakat is, hacsak nem tökéletesen átlátszók, a gázok azonban a legtöbb esetben láthatatlanok számunkra. A kutatások kimutatják, hogy vannak más, a legritkább gázoknál sokkal finomabb anyagfajták is, ezekre fizikai érzékeink nem reagálnak, így fizikai úton nem nyerhetünk róluk információkat. [Az eredeti írás az 1910-es évek elején született és az akkori ismereteket tükrözi. – A kiadó megjegyzése.]

Mindazonáltal érintkezésbe léphetünk velük, megvizsgálhatjuk azokat, de csak szellemi testünk segítségével, amelyre már utaltunk, amelynek szintén vannak érzékszervei, mint a fizikai testünknek. A legtöbb ember még nem tanulta meg, hogyan használja azokat, de ez olyan képesség, amelyet az ember megszerezhet. Tudjuk, hogy megszerezhető, mert sokan megszerezték már, és akik elnyerték, képesek lettek rá, hogy sok mindent lássanak, ami rejtett az átlagemberek tekintete elől. Úgy tapasztalják, hogy világunk sokkal csodálatosabb, mint azt valaha feltételeztük, és habár évezredek óta élnek benne emberek, legtöbbjük elképesztően tudatlan maradt életének magasztosabb és szebbik részével kapcsolatban. A kutatásnak az az iránya, amelyre hivatkozom, sok nagyszerű eredményt hozott, és naponta új távlatokat nyit meg előttünk. Lehet információkat böngészni a teozófiai irodalomban, de itt most annak csak egyik részével foglalkozunk, azzal az új ismerettel, amit elénk tár arról az életről, ami az általunk a halálnak nevezett valamin túl van, és azok helyzetéről, akik azt élvezik.

Az első dolog, amit megtudunk, hogy a halál nem az élet vége, ahogy tudatlanul feltételeztük, hanem csak egy lépés az élet egyik állapotából a másikba. Már említettem, hogy az a kabát félrerakása, de azután még mindig háziruhájába, szellemi testébe öltözötten találja magát az ember. Mivel ez sokkal finomabb, Szt. Pál a ’szellemi’ elnevezéssel illette, ez még mindig test, ennél fogva anyagi, habár sokkal finomabb anyagból áll, mint amit általában ismerünk. A fizikai test a szellem és a fizikai világ összekötő eszköze. A test, mint eszköz nélkül az ember nem lenne képes érintkezésbe lépni a világgal, befolyást gyakorolni rá és benyomásokat szerezni onnan. A szellemi test pontosan ugyanilyen célt szolgál; közvetítőként működik a szellem és a magasabb, ’szellemi’ világ között. Ez a szellemi világ azonban nem valami bizonytalan, távoli és elérhetetlen. Ez egyszerűen csak annak a világnak a magasabb rendű része, amelyben most tartózkodunk.

Egy pillanatig sem tagadom, hogy vannak más világok is, még magasabb rendűek és távolabbiak, csak azt mondom, hogy annak, amit általában halálnak nevezünk, nincs köze hozzájuk, és hogy a halál csupán átköltözés egyik állapotból vagy helyzetből a másikba, ebben a világban, amelyet mindannyian ismerünk. Azt lehet mondani, hogy az ember, aki ezt a változást okozta, láthatatlanná válik számunkra, és ha meggondoljuk, látni fogjuk, hogy az ember mindig is láthatatlan számunkra, és amit a szokott módon látunk, csak a test, amelyben tartózkodik. Most egy másik, finomabb testben lakik, ami rendes látásunkon kívül esik, de nem szükségképpen elérhetetlenül.

Az első dolog, amit be kell látnunk, hogy akit mi halottnak nevezünk, nem hagyott el bennünket. Olyan hitrendszerben nőttünk fel, amely magában foglalja, hogy minden halál egy külön csoda, és amikor a lélek elhagyja a testet, valahogyan eltűnik egy csillagokon túli mennyországba. Nincs utalás a mechanikai eszközre sem, ami a meghökkentő távolságok megtételéhez kellene. A természeti jelenségek kétségtelenül csodálatosak, és gyakran felfoghatatlanok számunkra, de sohasem szállnak szembe az értelemmel és a józan ésszel. Ha levetjük a kabátunkat az előszobában, nem tűnünk el hirtelen valami távoli hegycsúcsra, éppen ott állunk, ahol előzőleg voltunk, még ha más is a külső megjelenésünk. Pontosan ugyanez a helyzet, ha egy ember leveti fizikai testét, ugyanaz marad, mint annak előtte. Igaz, hogy többé már nem látjuk őt, de ennek oka nem az, hogy eltávozott, hanem hogy a test, amelyet most visel, fizikai szemünkkel nem látható.

Bizonyára ismert, hogy szemünk a természetben meglévő rezgéseknek csak egy igen kis hányadára reagál, ezért csak azokat az anyagféleségeket láthatjuk, amelyek visszatükrözik ezeket a speciális rezgéseket. A ’szellemi test’ látása ugyanígy az ilyen rezgésekre reagálás kérdése, de egészen más jellegű, amely sokkal finomabb anyagfajtából ered. Mindezt, ha érdekel, részletesen megtalálod a teozófiai irodalomban.

Bennünket egyelőre csak az érdekel, hogy fizikai testünkkel csak a fizikai világot, míg ’szellemi testünkkel’ a szellemi világ dolgait láthatjuk és érinthetjük. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ez semmilyen értelemben nem egy másik világ, hanem egyszerűen ennek a világnak egy finomabb része. Ismét hangsúlyozom, hogy vannak más világok is, de azokkal most nem foglalkozunk. Az az ember, akire eltávozottként gondolsz, valójában még veled van. Amikor egymás mellett álltok, te a fizikai testben, ő a ’szellemi’ tudathordozójában, nem vagy tudatában jelenlétének, mert nem látod őt, de ha alvás közben elhagyod fizikai testedet, teljes és tökéletes tudatossággal mellette vagy, együttlétetek ugyanolyan teljes, mint régen volt. Így alvás közben boldog vagy azzal, akit szeretsz, és csak az ébrenlét óráiban érzed a különváltságot.

Sajnos, legtöbbünknél szakadék van a fizikai tudatosság és a szellemi test tudatossága között, így míg az utóbbiban tökéletesen emlékszünk az előbbire, sokunk képtelen áthozni az ébrenléti életbe annak emlékezetét, amit az alvó testtől távol levő lélek tesz. Ha ez az emlékezet tökéletes lenne, a halál valójában nem létezne számunkra. Többen elérték már ezt a folyamatos tudatosságot, és fokozatosan mindenki elérheti, mivel ez része a lélekben rejlő képességek természetes kibontakozásának. Sok emberben ez a kibontakozás már elkezdődött, így emlékezettöredékek már átjönnek, de sokan hajlamosak ezeket értéktelen álmokként kezelni, főleg az olyanok, akik nem folytattak tanulmányokat az álmokról, és nem értik, mik azok valójában. Bár csak néhányan rendelkeznek teljes látással és emlékezőképességgel, de sokan képesek érezni szeretteik jelenlétét, ha nem is látják őket, megint mások, jóllehet nem rendelkeznek határozott emlékezettel, a béke és boldogság érzésével ébrednek alvásukból, ami a magasabb világban történtek eredménye.

Ne felejtsük el, hogy ez az alacsonyabb világ, és az a magasabb, és a nagyobb ez esetben magában foglalja a kisebbet. Abban a tudatosságban tökéletesen emlékszünk arra, ami ebben történt, mert amikor ebből álomba merülve áthaladunk abba, levetjük az akadályt, alacsonyabb testünk terhét, de ebbe az alacsonyabb életbe való visszatéréskor ismét felvesszük a terhet, és magunkra véve elhomályosítjuk a magasabb képességeket, amik visszasüllyednek a feledésbe. Ebből következik, hogy ha híreid vannak, amelyeket szeretnél átadni az eltávozott barátnak, elalvás előtt világosan fogalmazd meg elmédben azzal az elhatározással, hogy meg fogod mondani neki, és egészen biztos lehetsz abban, hogy így teszel, amint találkoztok. Előfordulhat, hogy tanácsát szeretnéd kérni némely dologban, és ilyenkor a tudatosság két formája közötti szakadék rendszerint megakadályoz abban, hogy világos választ hozz át. Még ha nem is vagy képes határozott visszaemlékezéssel visszatérni, gyakran ébredsz fel azzal az erős benyomással, hogy ismered kívánságát vagy döntését, és egy ilyen benyomás általában helytálló. Ugyanakkor a lehető legritkábban szabadna csak véleményét kérve hozzá fordulnod, mert – amint később látni fogjuk – nagyon nem kívánatos a halottakat magasabb világukban zavarni olyan dolgokkal, amelyek az életnek ahhoz a területéhez tartoznak, amelytől ők már megszabadultak.

Ez elvezet bennünket annak az életnek az áttekintéséhez, amelyet a halottak élnek, amely sokféle és igen változatos, de legalábbis majdnem mindig boldogabb a földi életnél. Ahogy egy régi szentírás kifejezi: ’Az igazak lelke Isten kezében van, és itt nem érheti őket bántódás. Az oktalanok szemében halottaknak látszanak, távozásukat nyomorúságnak tartják, tőlünk való távozásukat végső pusztulásnak, de ők békében vannak’.

Meg kell szabadulnunk az elavult eszmék tévedéseitől. A halott nem ugrik át hirtelen egy lehetetlen mennyországba, és nem zuhan egy még lehetetlenebb pokolba. Valójában nincs pokol a szó régi, ártó értelmében; és nincs pokol semmilyen értelemben sem, kivéve azt, amit az ember teremt magának. Próbáljuk meg világosan látni, hogy a halál nem változtatja meg az embert, nem válik hirtelen szentté vagy angyallá, nem lesz felruházva korszakok összes bölcsességével, ugyanaz az ember a halálát követő napon, mint a halála előtti napon, ugyanazokkal az érzelmekkel, ugyanolyan beállítottsággal és intellektuális fejlettséggel. Az egyetlen különbség, hogy elvesztette fizikai testét.

Próbáljuk meg átgondolni, mit jelent ez. Jelenti a tökéletes megszabadulást a fájdalom és fáradság lehetőségétől, a mentességet valamennyi kellemetlen kötelességtől, a teljes szabadságot, hogy (életében talán először) pontosan azt tegye, amit szeretne. Fizikai életében az ember állandóan kényszer hatására cselekszik: hacsak nem tartozik az anyagilag független kisebbséghez, folyton kénytelen dolgozni, hogy pénzt keressen, pénzt, ami élelem, ruházat és hajlék vásárlásához szükséges saját maga és a tőle függők részére. Ritka esetekben, mint a művészek és zenészek esetében a munka élvezet, de a legtöbb esetben olyan létforma, aminek biztosan nem szentelné magát az ember, ha nem lenne rá kénytelen.

Ebben a szellemi világban nincs szükség pénzre, élelem és hajlék már nem szükséges, mivel üdvössége és szépsége minden lakójának ingyen áll rendelkezésre. Ebben a finom anyagban, szellemi testében ide-oda vándorolhat akarata szerint, ha szereti az erdő, a tenger és az ég szépséges tájait, meglátogathatja tetszése szerint a legmesésebb földi helyszíneket. Ha kedveli a művészetet, egész idejét a legnagyobb művészek remekműveinek szemlélésével töltheti, ha zenész, a világ legjelentősebb zenekarait keresheti fel, vagy egész idejét azzal töltheti, hogy hallgatja a legnevezetesebb előadókat. Bármi is volt a Földön különleges élvezete vagy hobbija, most a legteljesebb szabadságában áll, hogy teljesen annak szentelje magát, hogy a lehető legjobban megvalósítsa, feltéve, hogy kedvtelése intellektuális vagy felsőbb érzelmi szintű, és kielégítése nem teszi elkerülhetetlenné fizikai test birtoklását. Így mindjárt látható, hogy valamennyi értelmes és jóravaló ember határtalanul boldogabb a halál után, mint előtte, mivel bőségesen van ideje nemcsak kedvtelésre, hanem valóban megfelelő előrehaladásra is az őt leginkább érdeklő területeken.

Nincsenek tehát abban a világban boldogtalanok? De igen, mivel az az élet a fizikainak szükségszerű folytatása, és az ember minden tekintetben ugyanaz, mint aki teste elhagyása előtt volt. Ha élvezetei ebben a világban alacsonyrendűek és durvák voltak, nem lesz képes abban a világban kielégíteni vágyait. Az iszákos olthatatlan szomjúságtól fog szenvedni, mivel többé már nincs teste, amelynek segítségével csillapíthatná, a falánk nélkülözni fogja az asztali örömöket, a fösvény nem talál többé összegyűjthető aranyat. Az az ember, aki földi élete során gyarló szenvedélyeknek hódolt, úgy találja majd, mintha azok még mindig mardosnák nemes szerveit. Az érzéki ember még remeg a kínzó epekedéstől, amit többé már nem tud kielégíteni, a féltékenyt továbbra is gyötri féltékenysége, annál is inkább, mivel már nem tud beleavatkozni annak cselekedeteibe, akire féltékeny. Az ilyen emberek tagadhatatlanul szenvednek, de csak azok, akiknek hajlamai és szenvedélyei durvák és fizikai természetűek. De ők is teljesen saját kezükben tartják sorsukat. Csak le kell küzdeniük ezeket a hajlamokat, és egyszerre felszabadulnak a szenvedés alól, ami sóvárgásaikkal együtt jár. Ne felejtsük el, hogy olyasmi, mint büntetés nem létezik, csak egy meghatározott ok természetes okozata áll fenn, úgyhogy csak fel kell számolnunk az okot, és a hatás megszűnik, nem mindig azonnal, hanem mihelyt az ok energiája kimerült.

Sokan vannak, akik elkerülik ezeket a kirívó vétkeket, úgynevezett világi életet élnek, főleg a társasággal és a társasági szokásokkal törődnek és csak saját szórakozásukra gondolnak. Az ilyen emberek nem szenvednek túlságosan a szellemi világban, de gyakran találják unalmasnak, és nem tudnak mit kezdeni az idővel. Összejöhetnek rokonlelkekkel, de némileg egyhangúnak találják majd őket, mivel nincs már többé versengés az öltözködésben, az általános kérkedésben, míg a jobb és okosabb emberek, akiket szeretnének elérni, általában mással vannak elfoglalva, ezért elérhetetlenek számukra. Bárki, akinek értelmes intellektuális vagy művészi érdeklődése van, lényegesen boldogabbnak fogja érezni magát fizikai testén kívül, mint benne, és nem szabad elfelejteni, hogy mindig megvan annak lehetősége, hogy valaki józan érdeklődést fejlesszen ki abban a világban, ha elég bölcs ahhoz, hogy meg is akarja tenni.

A művészi és intellektuális érdeklődésűek a leginkább boldogok abban az új életben, de úgy gondolom, még sokkal boldogabbak azok, akik lelkesen érdeklődnek felebarátaik iránt, akiknek az jelenti a legnagyobb örömet, ha segíthetnek, támogathatnak és taníthatnak másokat. Igaz, hogy abban a világban nincs szegénység, nincs többé éhség, szomjúság vagy hideg, de vannak még, akik szomorkodnak, akiket vigasztalni lehet, vannak még, akik tudatlanságban élnek, akiket tanítani lehet. Éppen, mivel a nyugati országokban olyan keveset tudnak a síron túli világról, úgy gondoljuk, hogy abban a világban sok embernek van szüksége útmutatásra ezen új élet lehetőségeiről. Így, aki tudással rendelkezik, reményt és jó híreket terjeszthet ott is, éppen úgy, mint itt. De mindig emlékeztetnünk kell arra, hogy az ’ott’ és ’itt’ csak vakságunk miatt használt fogalmak, mivel az a világ itt van, mindenkor körülöttünk, nem messze, és egy pillanatig sem szabad úgy gondolni arra, mint távolira vagy nehezen megközelíthetőre.

Akkor hát látnak bennünket a halottak, és hallják mindazt, amit mondunk? – lehetne kérdezni. Kétségtelenül látnak bennünket abban az értelemben, hogy tudnak a jelenlétünkről, tudják, hogy boldogok vagyunk-e vagy boldogtalanok, de nem hallják a szavakat, amiket kimondunk, és fizikai tevékenységünk részleteinek nincsenek tudatában. Egy pillanatnyi gondolkodás megmutatja nekünk látási képességük határait. Ők most abban a testben vannak, amit mi ’szellemi test’-nek nevezünk, egy testben, ami bennünk is létezik, és pontos mása a fizikai testnek, ami megjelenését illeti, de mialatt ébren vagyunk, a mi tudatunk kizárólag ez utóbbi testben összpontosul. Már említettük, hogy fizikai anyag csak a fizikai testre hat, ugyanúgy a szellemi világ anyaga is csak a felsőbb test által észlelhető. Ennél fogva az, amit a halott ember láthat belőlünk, csak a szellemi testünk, amelynek felismerése azonban neki nem okoz nehézséget.

Amikor úgynevezett alvó állapotban vagyunk, tudatunk azt a testet használja, így a halott számára mi ébren vagyunk. Ha átvisszük tudatosságunkat a fizikai testbe, a halottnak úgy tűnik, hogy álomba merültünk, mert bár még lát bennünket, már nem fordítunk rá figyelmet, és nem vagyunk képesek érintkezésbe lépni vele. Ha egy élő barátunk álomba merül, tudomásunk van jelenlétéről, de pillanatnyilag nem tudunk vele érintkezésbe lépni. Pontosan ehhez hasonló az élő ember helyzete (éber állapotában) a halott szemében. Mivel éber tudatunkban általában nem tudunk visszaemlékezni arra, amit alvás közben láttunk, így abban a tévhitben vagyunk, hogy elvesztettük halottunkat, de ők soha sincsenek abban a hiszemben, hogy elvesztettek bennünket, mert egész idő alatt látnak minket. Számukra az egyetlen különbség, hogy velük vagyunk éjjel, és távol vagyunk tőlük nappal, amikor viszont velünk voltak itt a Földön, éppen fordítva volt.

Amit most mi Szt. Pál után ’szellemi test’-nek (gyakrabban asztrális testnek) nevezünk, az az érzelmek és indulatok hordozója, amelyek egészen világosan megmutatkoznak a halottak szemei előtt. Ha örvendünk, nyomban észreveszik, de nem feltétlenül ismerik az öröm okát, ha szomorúság lesz úrrá rajtunk, rögtön észreveszik, és osztoznak abban, még ha nem is tudják, miért vagyunk szomorúak. Mindez természetesen ébrenlétünk óráira vonatkozik, mert amikor alszunk, társalognak velünk, mint hajdan a Földön. Itt, a fizikai életben el tudjuk rejteni érzelmeinket, a magasabb világban ez lehetetlen, mivel szembetűnő változással azonnal megmutatkoznak. Mivel oly sok gondolatunk kötődik érzelmekhez, ezek legtöbbje teljesen nyilvánvaló abban a világban; de ami az elvont gondolatok körébe tartozik, itt még rejtve marad.

Azt mondod majd, hogy mindennek kevés köze van ahhoz a mennyországhoz és pokolhoz, amiket gyermekkorunkban tanítottak nekünk, de tény az, hogy ez a valóság, ami a mítoszok mögött rejlik. Valójában nincs pokol, még ha az, amit esetleg az iszákos és a kéjvágyó készít elő magának, annak is látszik, és ami nem is rossz utánzata a pokolnak. Csakhogy ez nem örökké tart, csak addig, amíg vágyai el nem sorvadnak, bármelyik pillanatban véget vethet neki, ha elég erős és elég bölcs ahhoz, hogy azokat a kínzó, földi vágyakat uralja, és teljesen föléjük emelkedjen. Ez az igazság a katolikus tisztítótűz hittétel alapja – az az eszme, hogy a halál után az emberből a rossz tulajdonságoknak bizonyos mennyiségű szenvedéssel ki kell égniük, amíg alkalmassá nem válik a mennyország üdvösségének élvezetére.

A halál utáni életnek van egy másik, magasabb fokozata, amely egészen megközelíti a mennyország ésszerű elképzelését. Ez a magasabb szint akkor érhető el, ha minden alacsony és önző sóvárgás teljesen eltűnik. Ekkor az ember a vallásos rajongás vagy a magasrendű intellektuális tevékenység állapotába kerül, természetének és annak megfelelően, ahogyan földi élete alatt energiái áramlottak. Ez számára a legmagasabb mennyei boldogság, a valóság legteljesebb megértésének és legpontosabb megközelítésének időszaka. Ez az öröm azonban mindenkihez elérkezik, nemcsak a jámborakhoz.

Ez semmiképpen sem tekinthető jutalomnak, hanem ismét csak a földi életben kibontakoztatott jellem elkerülhetetlen eredménye. Ha egy ember magasztos, önzetlen szeretettel és odaadással van tele, ha intellektuálisan és művészileg ragyogóan fejlett, az ilyen fejlődés elkerülhetetlen eredménye lesz az az élvezet, amiről beszélünk. Véssük emlékezetünkbe, hogy mindezek csak egy élet fokozatai, és ahogy egy ember fiatalkori viselkedése nagymértékben alakítja élete középső szakaszának és idős korának körülményeit, ugyanúgy az ember földi élete során tanúsított viselkedése is meghatározza körülményeit a későbbi állapotában. Vajon örökkévaló-e ez az üdvösség? – kérdezed. Nem, mivel, ahogy mondtam, ez a földi élet következménye, és véges ok nem hozhat létre végtelen okozatot.

Az ember élete sokkal hosszabb és nagyszerűbb, mint feltételezzük. Annak a Szikrának, mely Istentől eredt, vissza kell térnie Hozzá; és még nagyon messze vagyunk az Istenségnek attól a tökéletességétől.

Minden élet fejlődik, mert a fejlődés Isten törvénye, és az ember lassan és állandóan növekszik a világ többi részével együtt. Amit általában emberéletnek neveznek, valójában csak egy nap a valódi és hosszabb életében. A mindennapi életben az ember reggel felkel, felveszi ruháit, és elindul napi munkáját végezni, ha leszáll az éj, leveti azokat a ruhákat, és pihenni tér, a következő napon ismét felkel, újra folytatva munkáját ott, ahol abbahagyta. Ugyanígy, amikor az ember belép fizikai életébe, a fizikai test ruházatát ölti fel, és ha munkálkodásának ideje lejárt – abban a folyamatban, amit halálnak nevezünk –, újra leveszi azt az öltözéket, és abba a nyugalmasabb állapotba kerül, amit már leírtam. Ha pihenése véget ért, újra felölti testének öltözékét, ismét elindul, hogy megkezdje a fizikai élet egy új napját, hogy folytassa fejlődését ott, ahol abbahagyta. Ez a hosszú élet addig tart, amíg el nem éri azt az isteni célt, amelyet Isten jelöl ki számára.

Mindez esetleg új neked, ezért idegenszerű és furcsa. Mégis, mindaz, amit elmondtam, bizonyítható, sokszor ellenőrizték. Ha mindezt el kívánod olvasni, tanulmányoznod kell a tárgyról szóló irodalmat, mivel egy ilyen rövid értekezésben, mint ez, csak a tényeket állapíthatom meg és nem sorolhatom fel a bizonyítékokat.

Talán még megkérdezed, hogy nem zavarja-e a halottakat az itt maradottakért való aggódás. Néha megtörténik, és az ilyen aggódás késlelteti fejlődésüket; ezért amennyire csak lehetséges, ne adjunk erre okot. A halottnak teljesen fel kell szabadulnia az elhagyott élet minden gondja alól, hogy teljesen az új létezésnek szentelhesse magát, amelybe most belépett. Ezért azoknak, akik a múltban tanácsaira voltak utalva, arra kell törekedniük, hogy önállóan gondolkodjanak, nehogy a még mindig fennálló mentális függőséggel erősítsék kötődését ahhoz a világhoz, amelytől pillanatnyilag elfordult. Mindenkor különleges jótett gondoskodni a halott hátrahagyott gyermekeiről, ami nemcsak a gyermekek javát szolgálja, hanem az eltávozott szülőt is mentesíti az aggodalom alól, és segíti a felfelé haladás ösvényén.

Ha a halott földi életében a haragvó-büntető Istent tanító és balga vallásos tanításokban nevelkedett, néha aggódás gyötri saját jövőbeni sorsa miatt. Szerencsére a szellemi világban sokan vannak olyanok, akik feladatuknak tekintik, hogy felkutassanak ilyen téveszmékben élőket, és a tények értelmes magyarázatával megszabadítsák őket azoktól. Nemcsak halottak teszik ezt, hanem sok élő is annak szenteli a test alvása alatti időt éjjelente, hogy igyekszik megszabadítani őket a nyugtalanságtól és szenvedéstől, elmagyarázva nekik az igazságot teljes szépségében. Minden szenvedés tudatlanságból ered. Oszlasd el a tudatlanságot, és elmúlik a szenvedés.

A látszólagos veszteség egyik legszomorúbb esete az, amikor egy gyermek távozik a fizikai világból, és szüleinek nem maradt más, mint üres helyét nézni, és kedves csacsogását nélkülözni. Vajon mi történik a gyermekekkel ebben az idegen, új szellemi világban? Ők talán a legboldogabbak mind közül, akik ide belépnek, és ők érzik talán otthon magukat legteljesebben és leghamarabb. Ne felejtsük el, hogy nem veszítik el szüleiket, testvéreiket és játszópajtásaikat, akiket szeretnek. Egyszerűen csak nappal helyett az általunk éjszakának nevezett időszak alatt játszanak velük, nem éreznek veszteséget vagy elkülönülést. A mi nappalaink alatt soha nem maradnak egyedül, mivel ott is éppen úgy, mint itt, összegyűlnek, és együtt játszanak. Játszadoznak a páratlan gyönyörűségekkel telt elíziumi mezőkön. Tudjuk, hogy egy gyermek mennyire élvezi a ’beleélést’ ennek vagy annak történelmi szerepébe, a főszerep eljátszását mindenféle csodálatos, tündérekről szóló történetben, kalandos mesében. Annak a magasabb világnak a finomabb anyagában a gondolatok látható formát öltenek számukra, és így, ha a gyermek egy bizonyos hősnek képzeli magát, azonnal felveszi egy átmeneti időre a hős tényleges alakját. Ha egy elvarázsolt kastélyra vágyik, gondolatai megalkothatják azt az elvarázsolt kastélyt. Ha hadsereget kíván vezényelni, rögvest ott terem az a hadsereg. Így a gyermeksereg a halottak között állandóan el van halmozva örömmel, gyakran kitörően boldog.

Azok a más beállítottságú gyermekek, akik gondolatai természetszerűen fordulnak a vallásos dolgok felé, szintén megtalálják, amire vágyakoznak. Az angyalok és a régiek szentjei léteznek, nem csupán jámbor képzelet szülöttei. Akiknek szükségük van rájuk, akik hisznek bennük, biztosan közel kerülnek hozzájuk, és kedvesebbnek, ragyogóbbnak találják őket, mint ahogy azt a képzelet valaha is megálmodta. Vannak, akik magát Istent szeretnék anyagi formában megtalálni, még ők sem csalódottak, mivel a legbarátságosabb és legkedvesebb tanítók fogják megtanítani nekik, hogy minden forma Isten formája, mivel Ő mindenütt jelen van, és akik az Ő teremtményei közül akár a legalantasabbat is szolgálják és segítik, valójában Őt szolgálják és segítik.

A gyermekek szeretnek hasznosak lenni, szeretnek segíteni és vigasztalni. Tág terük van az ilyen segítségnyújtásra és vigasztalásra annak a magasabb világnak a tudatlanjai között, és amint áthaladnak annak ragyogó terein, könyörületességre és szeretetre épülő küldetésükön keresztül megtanulják a szép, régi tanítás igazságát: ’Amennyiben megcselekedtétek eggyel is az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.’

És mi történik azokkal a piciny csecsemőkkel, akik túl fiatalok ahhoz, hogy játszani tudjanak? Ne féltsétek őket, mert sok halott anya várja türelmetlenül, hogy keblére ölelhesse őket, fogadhassa őket, és szerethesse, mint a sajátját. Ezek a kicsinyek azonban csak rövid ideig pihennek a szellemi világban, visszatérnek ismét a Földre, nagyon gyakran ugyanahhoz az apához és anyához. Erre vonatkozóan a középkori szerzetesek egy különösen kegyetlen szörnyűséget találtak ki, azt, hogy a meg nem keresztelt gyermekek barátaik számára örökre elvesztek. A keresztség igazi szentség, és nem hiábavaló, de senki ne legyen olyan oktalan azt képzelni, hogy egy ilyen külső formaság elhagyása befolyásolhatja Isten örök törvényeinek működését, vagy Őt, a szeretet Istenét könyörtelen zsarnokká változtathatja.

Eddig csak a halottak elérésének arról a lehetőségéről beszéltünk, hogy alvás közben felemelkedünk az ő szintjükre, ami annak normális és természetes módja. Természetesen létezik a spiritizmus abnormális és természetellenes módja is, amely által a halott ismét felölti a hús fátylát, és még egyszer láthatóvá válik fizikai szemünk előtt. Az okkultizmus tanulói azonban nem ajánlják ezt a módszert, részben azért, mert visszatartja a halottat fejlődésében, részben, mivel olyan sok körülötte a bizonytalanság, és nagy a megtévesztés és színjátszás lehetősége. A téma túl nagy ahhoz, hogy egy ilyen kis írásban részletezzük, de ’A halál másik oldala’ című könyvben foglalkoztam ezzel. Abban található néhány beszámoló olyan esetekről, amelyekben a halottak önként visszatérnek az alacsonyabb világba, és különféle módokon megnyilvánulnak, általában azért, mert azt akarják, hogy megtegyünk valamit helyettük. Ilyen esetekben a leghelyesebb minél gyorsabban megtudni, mire van szükségük, és azt lehetőség szerint mielőbb teljesíteni, hogy megnyugodjanak.

Ha fel tudtad dolgozni, amit eddig elmondtam, meg fogod érteni, hogy bár talán természetes a rokonaink halála miatt érzett szomorúságunk, de ez a szomorúság helytelen, rossz és le kellene küzdenünk. Nincs szükség arra, hogy szomorkodjunk miattuk, mivel egy tágabb és boldogabb világba léptek át. Ha saját, képzelt elválásunkon búslakodunk, elsősorban egy érzékcsalódást siratunk, mivel a valóságban nincsenek elválasztva tőlünk, másodsorban önző módon cselekszünk, mert többet gondolunk saját képzelt veszteségünkre, mint az ő nagy és valóságos nyereségükre. Igyekeznünk kell teljesen önzetlenné válni, amilyennek minden igaz szeretetnek lennie kellene. Rájuk, és nem magunkra kell gondolnunk, nem arra, amit szeretnénk, vagy érzünk, hanem kizárólag arra, ami nekik a legjobb, és ami legjobban elősegíti fejlődésüket.

Ha gyászolunk, ha átadjuk magunkat a búskomorságnak és a lehangoltságnak, egy nehéz felhőt indítunk el magunktól, amely számukra elsötétíti az eget. Hozzánk való ragaszkodásuk, irántunk érzett rokonszenvük nyitottá teszi őket erre a szörnyű hatásra. Ha akarjuk, javukra fordíthatjuk azt az erőt, amelyet ragaszkodásuk ad nekünk, ahelyett, hogy hátráltatnánk őket, de ehhez szükség van bátorságra és önfeláldozásra. Teljesen meg kell feledkeznünk önmagunkról, attól a komoly és szerető vágytól vezérelve, hogy halottaink lehető legnagyobb segítségére lehessünk. Minden gondolatunk, minden érzésünk hatással van rájuk, fordítsunk figyelmet arra, hogy egyetlen olyan gondolatunk se legyen, amelyik nem világos, segítő, nemesítő és tisztító.

Ha valószínű, hogy nyugtalanító érzéseik lehetnek miattunk, legyünk állandóan vidámak, hogy biztosítsuk őket, nem kell értünk aggódniuk. Ha fizikai életük folyamán nem rendelkeztek részletes és pontos információval a halál utáni életről, igyekezzünk ilyen információkat mi magunk minél hamarabb megszerezni, és az éjszakai társalgás során átadni nekik. Mivel gondolataink és érzéseink rögtön visszatükröződnek az övéikben, lássunk hozzá, hogy ezek a gondolatok és érzések mindig felemelők és bátorítók legyenek. ’Ha ismeritek ezeket a dolgokat, áldottak vagytok, ha megteszitek.’

Próbáld megérteni mindennek az egységét! Egy Isten van, és minden egy Ő benne. Ha megvalósítjuk az Örök Szeretet egységét, nem lesz több szomorúság számunkra, mert megértjük, hogy nemcsak mi egyedül, hanem azok is, akiket szeretünk – akár élünk, akár halunk – az Úréi vagyunk, Ő benne élünk, mozgunk és létezünk, akár ezen a világon legyen az, akár az eljövendőben. A gyászoló magatartás hamis és tudatlan. Minél többet tudunk, annál jobban bízunk, mert teljes biztonsággal fogjuk érezni, hogy mi és a halottaink egyaránt a tökéletes Hatalom és Bölcsesség kezében vagyunk, amelyet a tökéletes Szeretet irányít.