Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Akutagava Rjúnoszuke
Kiss Marcell fordításai
芥川龍之介 Akutagawa Ryūnosuke, 1892-1927
A modern japán novellisztika megteremtője. A Tokiói Császári Egyetemen végzett angol szakon. Első publikált novelláját, az azóta klasszikussá vált A vihar kapujábant nagyjából 150 másik követte. Utolsó éveiben pszichés és fizikai betegségek gyötörték, 35 évesen öngyilkos lett.
Mocsaras táj (Kiss Marcell fordítása) - 沼地 Numachi, 1919
Akutagava kínai útja (Kiss Marcell esszéje)
Sanghaji útijegyzetek (Kiss Marcell fordítása) - 上海游記 Shanhaiyūki, 1921
A jó japán / Akutagava és A szél hangja (Kiss Marcell esszéje)
MOCSARAS TÁJ
A mű eredeti címe: 沼地 Numachi, 1919
Kiss Marcell fordítása
Forrás: https://felonline.hu/2014/05/10/akutagava-rjunoszuke-mocsaras-taj/
Egy esős nap délutánján történt. A galéria egyik termében felfedeztem egy kis olajképet. Az, hogy felfedeztem, persze túlzás, de mégis, a szegényes keretbe foglalt kép, úgy lógott abban a homályos sarokban, ahova a legkevésbé jutott el a fény, mintha csak megfeledkeztek volna róla. „Mocsaras táj” volt a címe, másodrangú művész festette. A képen csak zavaros vizet, nedves földet és a földből kisarjadó növényeket lehetett látni. Attól tartok, a látogatók többsége – szó szerint – egy pillantásra sem méltatta.
Furcsa volt, hogy a művész, bár elsősorban buja növényzetet festett a képen, de egyáltalán nem használt zöld színt. A nádat, a nyárfákat és fügefákat mind valami zavaros sárga színnel vitte vászonra, olyan sötét, komor sárgával, amivel a falat szokták festeni. Talán tényleg ilyennek látta azokat a növényeket? Vagy megtetszett neki az árnyalat, és utána szándékosan túlzott? Álltam a kép előtt, és miközben élveztem, amit látok, önkéntelenül is ezek a kérdések foglalkoztattak.
Ahogy tovább néztem a festményt, egyre inkább úgy éreztem, hogy félelmetes erő rejtőzik benne. Különösen a sarat a kép előterében olyan részletességgel festette meg, hogy éreztem miként süppedne be, ha rálépnék. Az a fajta folyós sár volt, ami bugyborékolva nyeli el a cipőnk.
A kis olajképből elém lépett a sebzett művész alakja, aki mindent megtett, hogy megragadja a természet szépségét. Mint minden igazán nagy műalkotás, a sárga mocsárból kisarjadó növények megmagyarázhatatlan hirtelenséggel, mélységesen elszomorítottak. A teremben lógó többi kisebb-nagyobb, különböző témájú kép közül egy sem hatott rám ennyire.
– Nagyon tetszhet magának! – ütögette meg a vállamat valaki hátulról. Úgy éreztem, mintha valami kizuhant volna a szívemből. Hirtelen hátrafordultam.
– Lássuk csak! – mondta öntelt mesterkéltséggel, és vizsgálgatni kezdte a mocsaras tájat. Egy új mogyoróbarna öltönyt viselő művészetkritikus újságíró volt, aki mindig is tájékozott embernek tartotta magát. Jó néhányszor okozott már nekem kellemetlenséget, ezért aztán meggyőződéssel jelentettem ki:
– Remekmű!
– Remekmű? Na, ez érdekes! – nevette el magát az újságíró.
Észrevettem, hogy a közelben nézelődő néhány ember felénk fordult. Valószínűleg a kritikus nevetésének hangja keltette fel a figyelmüket. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam.
– Érdekes! Az egykori művész nem volt tagja a festőszövetségnek, de annyit könyörgött, hogy kitegyék a munkáját, hogy végül csak kirakták az egyik sarokba.
– Egykori? Nem él már a festő?
– Meghalt. De sose élt igazán.
Az újságíróval szembeni ellenérzésemnél erősebbnek bizonyult a kíváncsiságom.
– Az meg hogy lehet?
– Korán megbolondult.
– Amikor ezt a képet festette, már megőrült?
– Természetesen. Festene egy normális ember ilyen színekkel? Magára mégis hatással van, és remekműnek nevezi. Ez valóban érdekes!
Az újságíró elégedetten hahotázott. Valószínűleg azt remélte, hogy szégyellni kezdem magamat a tudatlanságomért, vagy még annál is tovább jutunk, és esztétikai kifinomultsága hosszan tartó hatást gyakorol majd rám. Egyik sem történt meg.
A nevetése csak nem hagyott alább, engem pedig az áhitathoz hasonló érzés hullámai öntöttek el, melyeket nehezen tudtam volna szavakba önteni. A tekintetemet teljes figyelemmel a vászonra szegeztem, melyen megint megpillantottam a félelemmel vegyes nyugtalanság és szorongás kínozta művész alakját.
– Azért bolondult meg, mert nem tudott úgy festeni, ahogy szeretett volna. Ennyit mindenképpen hozzá kell tenni! – Az újságíró arcán mosoly ragyogott.
Egy ismeretlen művész – egy közülünk, aki feláldozta az életét, és csak ennyi jutalmat kapott érte! Egész testem megborzongott, ahogy harmadszorra is megnéztem a festményt. A képen, a felhős ég és a víz között, a nedves, sárga nád, a nyárfák, fügefák olyan élettel telve ragyogtak, mintha csak a természetet magát pillantottuk volna meg…
– Remekmű! – ismételtem meg még egyszer, tekintetemet az újságíró arcára szegezve.
Taishó 8. évének 4. hónapjában
(1919. április)
AKUTAGAVA KÍNAI ÚTJA
Kiss Marcell esszéje
Forrás: https://1749.hu/fuggo/essze/akutagava-kinai-utja.html
1921 tavaszán Akutagava Rjúnoszuke, a huszonkilenc éves japán író Sanghajba érkezett, hogy az ószakai Mainicsi Sinbun külsős tudósítójaként négy hónapot töltsön el Kínában. Fiatal volt még, de irodalmi körökben már elismert alkotó. Ha A vihar kapujában című Kuroszava-film szempontjából nézzük, évekkel a keretet és címet adó novella megalkotása után, de még éppen a cselekménynek alapot adó szöveg (Bozótmélyben) megalkotása előtt lépett partra a sanghaji kikötőben.
Egy művelt, japán értelmiségi érkezett az ezerkilencszázhúszas évek Kínájába, aki gyerekkorától kezdve rajongott az írásművészetére a nyugati modernekhez hasonlóan mély hatást gyakorló klasszikus kínai irodalomért. Akutagava pontosan tudta, hogy a japán kultúra mennyi hajszálgyökere nyúlik vissza a hatalmas szomszédos országba, de tisztában volt az akkori ‒ és tegyük hozzá mindenkori ‒ bonyolult kínai-japán politikai kapcsolatokkal is, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy az I. világháború után Németország kínai területeit megszerző, feltörekvő Nagy Japán Birodalom állampolgáraként bizalmatlanul néznek rá azok a befolyásos kínaiak, akik hazájukhoz hasonlóan, még tíz évvel a kínai császárság bukása után sem tudtak igazán mit kezdeni a huszadik századdal.
A Pekinget, Sanghajt, Nanjinget és Suzhou-t bejáró utazás olyan utazás lett, mint amilyen általában azoké az utazóké szokott lenni, akik sokat, talán túl sokat is olvastak arról a helyről, ahol még sohasem jártak: csalódás és megismételhetetlen élmény. Akutagavát egyszerre nyűgözte le és szomorította el, taszította és vonzotta, amit látott. Nem volt naiv, nem azt várta, hogy a klasszikus szövegekből megismert művelt kínai írástudókkal fog versenyt verselni, de egy hozzá hasonló, kivételesen érzékeny és mániákusan a szépséget kereső embernek minden bizonnyal intenzív élmény volt a hús-vér Kína sokszínűségével, nyomorával, ami a széteső hagyományos kultúrával való találkozást jelentette egy olyan, valóban átmeneti korban, amikor még senki sem tudta, hogy mi következik. Még Akutagava egyik kínai beszélgetőtársa, Li Hanjun sem tudta, hogy mi vár Kínára. Pedig Li úr 1921 júliusának végén (Akutagava ekkor még Kínában van) Li elvtársként tizenkét társával megalapította a Kínai Kommunista Pártot. (Li Hanjun hamarosan kilépett a pártból, és csatlakozott a rivális Guomindanghoz. 1927-ben, a japán író öngyilkosságának évében, déli hadurak gyilkoltatták meg.)
Akutagava novellái több válogatásban és kiadásban is megjelentek Magyarországon, a kínai útja során készült útirajza azonban még az írásait egyébként nagyra tartók között is teljesen ismeretlen. A lefordított részlet érv amellett, hogy az egész mű megérdemelne egy magyar fordítást.
Azonban bármennyire is érdekes, és az egész életmű szempontjából is jelentős szöveget köszönhetünk Akutagava Kínában töltött négy hónapjának, az utazásának kétségkívül tragikus oldala is volt. A Kínában elkapott betegségek élete végéig gyötörték a japán írót, és talán hozzá is járultak ahhoz, hogy hat évvel később véget vessen az életének, még akkor is, ha búcsúlevelében végső magyarázatként a jövőjét érintő „megmagyarázhatatlan nyugtalanságot” jelölte meg.
Sanghaji útijegyzetek (részletek)
上海游記 Shanhaiyūki, 1921
https://www.aozora.gr.jp/cards/000879/files/51215_56381.html
Kiss Marcell fordítása
Forrás: https://1749.hu/szepirodalom/proza/akutagava-rjunoszuke-sanghaji-utijegyzetek-reszlet.html
Az ószakai Mainicsi Simbun 1921-ben küldte Akutagava Rjúnoszukét, a már elismert japán írót Kínába, hogy az újság tudósítója legyen. A klasszikus kínai kultúra iránt rajongó Akutagava lehetőséget kapott, hogy közvetlenül is megtapasztalja Kínát. Négy hónapon át szerzett élményeiről úti jegyzeteket írt. Ezekből olvasható alább egy részlet.
Első benyomás
二 第一瞥（上）
三 第一瞥（中）
四 第一瞥（下)1
Amint kiléptünk a mólóra, több tucat riksás vett körbe bennünket. A „bennünket” alatt négyünket, a lapkiadó vállalatnál dolgozó Muratát, Tomozumit és az International News Service munkatársát, Jonest, illetve magamat értem. A riksás szó a japánok számára alapvetően nem hordoz piszkos érzetet, inkább energetikus, erős emberek Edo-korba illő képzetét idézi fel. Ám ha kínai riksásokat jellemezzük, a koszos melléknév a legkevésbé sem túlzás. Rájuk pillantva csak gyanús arcokat láttunk. Minden oldalról elállták az utunkat, a fejüket nyújtogatták felénk, és olyan hangosan kiáltoztak, hogy egy éppen partra szállt japán nő láthatóan összerezzent. Ami engem illet, mikor az egyik riksás meghúzta a kabátomat, önkéntelenül is a megtermett Jones mögé húzódtam.
Kitörtünk a riksások ostromgyűrűjéből, és egy lovas kocsis ügyfelei lettünk. Ám éppen csak elindult a kocsi, a ló már egyenesen neki is ütközött egy téglafalnak. A fiatal kínai kocsis feldühödött, és keményen adott az ostorral a lovának. A ló orra a falhoz tapadt, a hátsó felével ágaskodott. Mondanunk sem kell, hogy majd’ felborult a kocsi. Azonnal hatalmas bámészkodó tömeg gyűlt össze az utcán. Úgy tűnt, ha valaki nem halálosan elszánt, inkább ne szálljon Sanghajban lovas kocsira.
Aztán újra megindult a kocsi, és egy folyóhoz értünk, mely fölött vashíd ívelt át. A folyón olyan szorosan egymás mellé tapadtak a bárkák, hogy a víz színe nem is látszott. A folyó partján néhány zöldre festett villamos siklott a sínjén. Akármerre néztünk, három-négy szintes vörös téglaépületek kerültek a szemünk elé. Nyugati és kínai emberek siettek a dolgukra az aszfaltozott úton. A világ minden részéről érkezett járókelők a vörös turbános indiai közlekedési rendőrök kézmozdulatait követve engedtek utat a kocsinknak. Bármennyire is elfogult vagyok a hazámmal, a közlekedésnek ez a körültekintő szigorúsága és átgondoltsága Tokióban, Ószakában és más japán nagyvárosokban elképzelhetetlen. Bár valamelyest megrettentett a riksások és a kocsis bátor durvasága, a szemem elé táruló ragyogó látványnak köszönhetően lassan felderült a szívem.
Nem sokkal később a kocsink megállt a merénylet áldozatául esett Kim Okkjunhoz[1] kötődő Dongya Yanghang[2] szálloda előtt. Először Murata szállt le a kocsiról, és adott néhány pénzdarabot a kocsisnak. A fuvardíjat keveslő férfinak jó darabig nem akaródzott visszahúznia a kezét. Ráadásul, ahogy mondta a magáét, a szája sarkában csak úgy bugyborékolt a nyál. Murata úgy tett, mintha észre sem venné, határozott, sietős léptekkel megiramodott a szálloda kapuja felé. Jones és Tomozumi sem foglalkoztak a kocsis áradó szavaival. A szívem mélyén sajnáltam ezt a kínait, de Sanghajban valószínűleg már csak így megy ez, gondoltam, és a többieket követve gyorsan bementem a szálloda kapuján. Amikor még egyszer visszapillantottam, a kocsis már teljes nyugalomban ült a bakon, mintha az imént mi sem történt volna. Mégis minek kellett az előbb úgy óbégatnia? – gondoltam.
Egy árnyékos, de díszesen berendezett, mégis furcsa hallba jutottunk. Bár Kim Okkjun már nem lakik itt, ide aztán bármelyik pillanatban berepülhet az ablakon át egy golyó, méláztam el. Ebben a pillanatban odasietett hozzánk a szálloda nyugati ruhát és papucsot viselő, de tiszteletre méltó megjelenésű igazgatója. Murata elmondta, az, hogy itt szálljak meg, az ószakai lapkiadómnál dolgozó Szavamura ötlete volt. Ám a megteremett igazgató úgy gondolhatta, ha szobát ad Akutagava Rjúnoszukének, és az utóbbit esetleg meggyilkolják, sehogyan sem fog jól kijönni a dologból. Sajnálatos módon, mondta, a bejáratnál található egyetlen szobát leszámítva telt háza van. Megnéztük azt az üres szobát: két egyszemélyes ágy, a falak elfeketedtek a fűtésre használt szén füstjétől, a függönyök régiek, még egy szék sem volt bent, amire le lehetett volna ülni. Összegezve, talán Kim Okkjun szellemét leszámítva senki sem szállt volna meg szívesen itt. Megvitattam a dolgot a többiekkel, és arra jutottunk, hogy Szavamura jó szándékú ötletét elvetve átmegyünk a közeli Tízezer Év szállodába.
2
Azon az estén Jones társaságában a Pásztor névre hallgató étterembe mentem vacsorázni. A hely falai és asztalai is vidámságot sugároztak. A pincérek mindannyian kínaiak voltak, de a szomszédos asztaloknál ülő vendégek között egyetlen sárga arcot sem lehetett találni. Jóval ízletesebb volt itt az étel, mint amit a hajón kaptunk. Jonesszal szemben üldögélve próbálgattam az angoltudásomat, és bár időnként összekevertem a szórendet, és hibásan hangsúlyoztam, boldog voltam.
Néztem a nanjingi rizsből készült curryját ráérősen fogyasztó, a legutóbbi találkozásunk óta történtekről beszámoló Jonest. Az egyik történet szerint Jones-kun… Valahogy mindig barátságtalannak érzem a neve után rakni a kun japán tiszteleti utótagot. Jones angol, összesen öt évet élt eddig Japánban. Az öt év alatt végig közeli kapcsolatban álltunk (egyszer még össze is vesztünk). Jártunk együtt kabukiszínházban, hogy állójeggyel nézzünk meg egy darabot, úsztunk Kamakura városnál a tengerben, egy uenói teaházban ittunk hajnal hasadtáig, míg a tálcákon egymás hegyén-hátán hevertek a poharak. Emlékszem, hogy Kume Maszao[3] egyetlen nagy becsben tartott ruhadarabja, egy vendégek fogadásakor hordott hakama nadrág volt rajta, de a végén csak beleugrott vele a tóba. Egy hozzám ennyire közel álló barátot lehet ugyan kunnak szólítani, de nekem valahogy nehezen áll rá a szám. Ünnepélyesen ki kell azonban jelentenem, hogy azért is kerültünk olyan közel egymáshoz, mert kitűnően beszél japánul, nem pedig az én angoltudásom miatt. Akárhogy is, egyik este Jones egy bárba ment iszogatni, és meglátott egy japán pincérnőt, aki egyedül üldögélt egy széken. Kína a hobbim, de Japán a szenvedélyem, szokta mondani gyakran Jones. Különösen akkortájt, épphogy csak átköltözött Sanghajba, és már nosztalgiával gondolt mindarra, amit Japánban megtapasztalt. Amint megpillantott a japán pincérnőt, japán nyelven üdvözölte: ‒ Mikor érkezett Sanghajba? ‒ Csak tegnap. ‒ És hiányzik Japán? ‒ A pincérnő könnyes szemmel válaszolt a kérdésére: ‒ Nagyon szeretnék hazamenni. ‒ Jones angol nyelven mesélte el nekem a történetet, de jó néhány mondatot, így a „Nagyon szeretnék hazamennit” is japánul mondta. Utána csöndesen elmosolyodott, és így szólt: ‒ Mikor ezt meghallottam, awfully sentimental lettem.
A vacsora után a nyüzsgő Sima úton kóboroltunk, majd betértünk a Café Parisienbe, és néztük a táncoló vendégeket.
Tágas volt a tánctér. A fények a zenekar játékát követve egyszer kékre, másszor pirosra váltottak. Mindez meglehetősen hasonlított a tokiói Aszakusza városrész szórakozóhelyein megszokottakhoz, bár a zenészek sokkal magasabb színvonalon játszottak, összehasonlíthatatlanul jobban, mint aszakuszai társaik. Ebből a szempontból, bármennyire is Sanghajban voltunk, ez bizony nyugati tánctér volt.
Leültünk egy sarokasztalhoz, ánizslikőr ízlelgettünk, és csak néztük a tarka ruhákba öltözött filippínó nők és öltönyös fiatal amerikaiak vidám táncát. Úgy emlékszem, hogy Whitman vagy egy másik költő rövid versében található egy sor: A fiatal fiúk és lányok egyszerűen szépek, az idősebb férfiak és nők szépsége máshogy vonzó. Pontosan ez jutott eszembe, amikor egy idősebb, kövér angol házaspár láttam táncolni a többiek között. Ám mikor mindezt mély sóhajok közepette megosztottam Jonesszal, ő csak nevetett. Amikor öreg párokat lát táncolni, legyenek kövérek vagy soványak, nem tudja megállni nevetés nélkül, mondta.
3
Amikor kijöttünk a Café Parisienből, már kevesen jártak az utcán. Előhúztam a zsebórámat, éppen elmúlt tizenegy. Bármennyire is nagyváros Sanghaj, korán nyugovóra tér.
Csak azok a félelmetes riksások húzták-vonták még mindig az utasaikat. Amint megpillantottak bennünket, már közelítettek is. Még napközben megtanultam Muratától egy kínai kifejezést: ‒ Bu yao! A „bu yao” azt jelenti, hogy nem szükséges. Úgyhogy, amikor csak riksást láttam, ördögűző varázslat módjára kezdtem kántálni: ‒ Bu yao! Bu yao! Bu yao! ‒ Ez volt az első figyelemre méltó kínai nyelvű mondat, amit megtanultam. Ha az olvasó nem érzi át, mennyire lelkesen dobálóztam a riksások felé ezzel a kifejezéssel, bizonyára sohasem tanult még idegen nyelvet.
Sétáltunk a csendes úton, csak a bőrcipőnk kopogása visszhangzott. Az út két oldalán időnként három-négy szintes, cseréptetős téglaépületek takarták ki az éjszakai eget. Az utcai lámpák fénye megcsillant a fehérre festett falon, az utóbbira hatalmas dang (当) írásjegyet festett valaki. Tovább haladva, egy részen, ahol igencsak összeszűkült a járda egy „XY nőgyógyász” cégtáblát erősítettek fel, míg egy helyre, ahol leesett a falról a vakolat, a Dél-tengeri Dohányvállalat reklámplakátját ragasztották. Már jó ideje mentünk, de csak nem értünk el a szállodánkba. Mindeközben rendkívül megszomjaztam, amiben a nem sokkal korábban fogyasztott ánizslikőr lehetett a ludas.
‒ Hé, nem tudunk valahol inni egyet? Kiszárad a torkom!
‒ Mindjárt odaérünk egy kávézóhoz. Bírd ki még egy kicsit!
Öt perccel később már egy kis asztalnál ültünk, és jéghideg szódát ittunk.
A hely jóval színvonaltalanabbnak tűnt, mint a Café Parisien. Kétfelé fésült hajú kínai fiatalember ült a barackrózsaszín falnál, és egy hatalmas zongorán játszott. Rajta kívül még három-négy angol tengerész tartózkodott a kávézóban, akik néhány erősen kisminkelt nővel jártak vonaglós táncot. Végül aztán a bejárat üvegajtajánál egy kínai rózsaárus öregasszony, miután meghallgatta „bu yao, bu yao” kiáltásaimat, mozdulatlanul meredt a táncoló tengerészekre. Mintha csak egy újságban közzétett képet nézegettem volna. A képaláírás természetesen nem más volt, mint „Sanghaj”.
Ebben a pillanatban hirtelen öt-hat, ugyancsak tengerészféle özönlött be a bejáraton, úgyhogy az ajtóban álló virágárus megjárta. A részeg férfiak durván lökdösődtek befelé, az öregasszony karján lógó virágoskosár a földre esett. A tengerészek egyáltalán nem foglalkoztak ezzel, korábban érkezett társaikhoz hasonlóan gyorsan őrült táncra perdültek. Az öregasszony motyogva dohogott, és közben lehajolt, hogy felszedegesse a rózsákat. Ám mielőtt odanyúlt volna, a tengerészcsizmák a virágokra tapostak.
‒ Megyünk? ‒ ugrott fel hirtelen Jones, mintha valami betegségtől szerette volna távol tartani magát.
Én is azonnal felálltam, de a lábaink körül, a földön rózsák hevertek. Miközben a kijárat felé tartottam, önkéntelenül is eszembe jutott a francia karikaturista, Daumier egyik rajza.
‒ Ej, ilyen az élet!
Jones egy ezüstpénzt dobott az öregasszony virágoskosarába, majd felém fordult:
‒ Milyen az élet?
‒ Az élet egy rózsákkal teleszórt út.
Kimentünk a kávézóból. Odakint riksások várták a távozó vendégeket. Amikor megpillantottak, a szélrózsa minden irányából, egymást félretaszítva törtek felénk. Ami a riksásokat illeti, természetesen „bu yao” volt a helyzet. Ekkor azonban észrevettem, hogy a riksásokon kívül még egy kellemetlen alak is utánunk jött. A virágárus öregasszony már ott is volt mellettünk, és csak úgy mondta a magáét, miközben kolduló mozdulattal felénk nyújtotta a kezét. Már kapott tőlünk egy ezüstöt, de láthatóan azt szerette volna, hogy még egyszer nyúljunk bele a pénztárcánkba. Megszántam a kapzsi mód áruba bocsátott szépséges rózsákat. Ennek a minden hájjal megkent asszonyságnak és a társaságunkat a szállodába szállító kocsisnak köszönhetem nem csupán a sanghaji, de sajnálatos módon az első kínai benyomásaimat is.
Jegyzetek:
[1] Kim Okkjun (1851–1894) a Csoszon-dinasztia idején Japánban is tevékenykedő koreai reformer politikus. Honfitársa gyilkolta meg egy Sanghajba tartó hajón. Ez a gyilkosság volt az első japán–kínai háború (1894–1895) casus bellije.
[2] A Dongya Yanghang (szó szerinti fordításban Kelet-ázsiai Külföldi Cég) szálloda japán tulajdonban volt ebben az időszakban.
[3] Kume Maszao (1891–1951) népszerű japán dráma- és regényíró, költő. Akutagava évfolyamtársa a Tokiói Egyetemen.
A városban
六 城内（上）
七 城内（中）
八 城内（下）1
A haikuköltő Joszoki úr javaslatának megfelelően meglátogattuk Sanghaj belvárosát. Borús délután volt, lógott az eső lába. A lovaskocsink egyre csak haladt előre a nyüzsgő utakon. Kétoldalt üzletek, az egyik ajtaját pecsételésre használt cinóbervörös festékmasszához hasonló színben tündöklő sültcsirkékkel lógatták tele. Egy másik boltban, meglehetősen ijesztő látványt nyújtva mindenféle formájú és fajtájú lámpák díszelegtek. Egy gazdagságot sugárzó ezüstüzletben csak úgy csillogtak a kifinomult ezüstneműk, míg egy szegényes kocsma előtt régi cégér ‒ „Taibai hagyományai”[1] ‒ lógott. Miközben a kínai üzleteket csodáltam, a lovaskocsink elért egy még a korábbiaknál is szélesebb útra, lelassult, és bekanyarodott egy szemközti mellékutcába. Emlékszem, hogy Joszoki megjegyezte, hogy hajdanán ezen a széles úton húzódott a városfal.
Leszálltunk a lovaskocsiról, és besétáltunk egy másik, szűkebb kis utcába. Talán helyesebb, ha ezt az utcácskát inkább sikátornak nevezem. Kétoldalt csak úgy sorjáztak a boltok, a madzsong köveket áruló üzletet rózsafa bútorkereskedés követte. Az épületek szűkös ereszeinél tömött összevisszaságban lógtak a legkülönbözőbb formájú cégérek. Szinte az eget is kitakarták. A járókelők is annyian voltak, hogy egymás sarkát taposták. Szerettem volna megnézni magamnak egy olcsó pecséteket áruló boltot, de mindenhol emberekbe ütköztem. A szemem is belekáprázott a rengeteg járókelőbe, akik többnyire kínai közemberek voltak. Szorosan Joszoki úr háta mögött, többnyire előre meredve lépdeltem a kőlapokkal kirakott sikátorban. Elővigyázatosan haladtam előre.
A sikátor végéhez érve megpillantottam a Huxin pavilont, amiről korábban már annyit hallottam. Kétségkívül szép a Huxin, vagyis Tó közepi pavilon elnevezés, de valójában egy összedőlés szélén álló, romos teázót takar. A pavilont körbevevő tavacska felszínét kékes színű algaréteg borítja, a víz szinte ki sem látszik alóla. A tavat kőből készült, láthatóan nem túl szilárd korlát veszi körbe. Amikor ideértünk, egy világoszöld, bélelt kabátot viselő, hosszú copfos kínai… (Itt szükséges egy megjegyzést tennem: Kikucsi Kan[2] gyakran kritikával illet, hogy a szövegeimben a latrina szóhoz hasonló kifejezéseket használok. Ha ugyanezt a szót egy haikumban olvasná, természetesen Josza Buszon „lótrágyájának” és Macuo Basó[3] „lóhúgyának” hatását kezdené emlegetni. Mindezek ellenére nem tehetem meg, hogy ne figyeljek oda Kikucsi Kan úr nagybecsű véleményére. Ám, ha kínai útijegyzeteket ír az ember, és az alsóbb régiókba téved, időnként át kell hágnia a régi illemszabályokat, egyébként képtelen lesz élettel teli leírásokat alkotni. Aki nem hiszi, próbálkozzon meg maga is az írással.) De hagyjuk a fecsegést, térjünk vissza a tárgyunkhoz. A kínai férfi ráérősen vizelt a tóba. Nem érdekelte őt Chen Shufan[4] árulása, nem törődött a beszélt nyelvi költészet népszerűségének csökkenésével, nem foglalkozott a vitával, hogy vajon kitart-e a japán-angol szövetség, ezek egyike sem izgatta. A férfi viselkedésmódjából és arcáról csak úgy sütött a gondtalanság. A felhős ég alatt magasló, kínai stílusú romos pavilon, a betegesen zöld nyálkával borított tavacska, a bugyborékoló sugárral a vízbe ívelő vizelet… Ez nem egyszerűen csak a melankóliába szerelmes írónk[5] kedvére való tájkép volt, hanem ennek az öreg és hatalmas országnak félelmetes és élesen ironikus szimbóluma is. Jó hosszú ideig szemléltem, szinte a retinámba véstem ezt a kínai férfit. Joszoki úr azonban mintha csak annyit mondott volna, hogy mit kell ettől úgy meghatódni? Nem egy ritka látvány.
‒ Nézzen csak oda! Talán más is folyik ezeken a járdaköveken, mint vizelet?
Keserű mosoly jelent meg Joszoki úr arcán, és gyors léptekkel megindult visszafelé a tó partján. Ahogy ezt kimondta, azonnal vaskosan hullámzó húgyszagot éreztem a levegőben, és azt megérezve már meg is fejtette a tóban lévő víz színének titkát. A Huxin pavilon már csak Huxin pavilon, a vizelet pedig vizelet. Lábujjhegyre állva siettem Joszoki úr nyomába. Eszembe sem jutott, hogy gondtalan ódát zengjek.
2
Nem sokkal később megpillantottunk egy földön ülő, öreg vak koldust. A koldulásban alapvetően mindig van valami romantikus. Bár, ha valaki felteszi a kérdést, hogy mi is a romantika, nos talán nem is olyan könnyű megegyezésre jutni. Azonban jellegzetessége, és még az is lehet, hogy értéke, hogy mindig furcsa dolgok, például szellemek, Afrika, álombéli világ, női indíték és egyebek iránt epedezik. Éppen ezért természetesen egy koldus romantikusabb, mint egy cég egyszerű alkalmazottja. Ám, ami a kínai koldusokat illeti, még fantasztikusabb a dolog. Éppen esni kezdett az eső, az út szélén fekvő szegény ember régi újságpapírral takarózott, a térdét elfertőzött sebek borították, olyan volt, akár egy hámozott gránátalma. Koldusunk pedig kinyújtott nyelvvel nyalogatta a varratokat. ‒ Dióhéjban, a romantikus dolog látványára visszavonulót fúj az ember. Ha kínai regényeket olvasunk, gyakran találkozunk bennük a magukat koldusnak álcázó kóbor halhatatlanok történeteivel. A kínai koldusok romantikája innen ered. Ami a japán koldusokat illeti, nem annyira elképesztően tisztátalanok, mint kínai társaik, úgyhogy nem lehettek az eredői a kínai regények koldustörténeteinek. A japán koldusok legközelebb talán a sógun család hordszékvivőjéhez áll, aki egy korábban sohasem látott puskát ajánl fel a gazdájának, vagy meghívja Janagiszava Kient[6] a hegyek közé, hogy ízlelje meg teája isteni ízét. ‒ De messzire kalandoztunk, térjünk hát vissza az elbeszélésünkhöz. Ha jobban megnéztük az öreg, vak koldust, akár egy mezítlábas halhatatlan, vagy magának Li Tieguai-nak egy korábban nem látott megjelenési formája is lehetett. Különösen, ha elolvastuk az előtte lévő kőlapra krétával írt, szomorú élettörténetét elbeszélő megható írásjegyeit. Azok az írásjegyek bizony még az enyémeknél is szebbek voltak. El is gondolkoztam, hogy vajon ki írhatta meg őket a koldus helyett?
Tovább haladva jó néhány régiségüzletet találtunk az utca két oldalán. A boltokban réz füstölőtartók, sírokból származó lószobrok, rekeszzománc edények, sárkányfejekkel díszített vázák, jáde papírnehezékek, gyöngyházberakásos szekrénykék, márványlapot tartalmazó asztali paravánok, kitömött fácánok és Qiu Ying[7] képeinek másolatai. A tárgyak rendezetlen összevisszaságban töltötték meg az üzleteket. A hagyományos kínai kabátot viselő tulajdonos szájában vízipipával, ráérős elégedettséggel üldögélve várta a betérő vásárlókat. Az árakról érdeklődtem nála. Arra jutottam, hogy ez bizony még akkor sem olcsó, ha felére alkudom le azt, amit kért. Tokióba visszatérve Katori Hozuma[8] a sanghaji régiségárakról érdeklődött. Őszerinte, ha régiséget akar vásárolni az ember, a legjobb, ha a tokiói Nihonbasi kerület Nakadóriján néz körbe.
A régiségkereskedések utcájának végén egy nagy templom állt. A messze földön híres sanghaji Városisten templom, amit levelezőlapokról már régóta ismertem. Amikor odaértünk, csak a kijövő és bemenő csoportjait láttuk, egymást váltva borultak le a város isteneinek áldását kérve. Mondanunk sem kell, hogy akadtak, akik füstölőt gyújtottak, mások papírpénzt égettek, elképzelhetetlenül sokan voltak. Minden bizonnyal a füst és a tűz lehetett az oka, hogy a tetőgerendákra helyezett vízszintes felirat, és az oszlopok függőleges párversei különleges látványt nyújtva, olajosan ragyogtak. Talán csak nagycsarnok mennyezete alatt lógó, néhány füzérnyi arany és ezüst papírpénzen, és csavarforma füstölőn nem hagyott nyomot a gomolygás. Mikor mindezzel szembesültem, a koldushoz hasonlóan a régi kínai regények jutottak az eszembe. Különösen a kétoldalt sorba rendezett alvilági bírák alakjai, vagy éppen a város istenének középen, egyenesen ülő szobra, mintha csak a Qing dinasztia két írástudója, Pu Songling Furcsa históriáinak vagy Yuan Mei Amiről a mester nem beszél című művének illusztrációi lettek volna. Igazi csodálattal töltött el a szobrok szépsége, sokáig nem is akartam továbbállni. Nem törődtem vele, hogy Joszoki úrnak mennyi ideig kellett várnia rám.
3
A korábban már kifejtett dolgokat nem szükséges itt részletezni. A rókaszellemekről szóló történetekkel teli regényekben annyiszor esik szó az Öreg Város istenről, a feladatukat végző alvilági bírákról vagy szellemírnokokról, hogy ha akarnánk sem tudnánk felsorolni. Az egyik történet a templom eresze alatt tanyázó diák sorsát jobbra fordító Városistenről szól, a másik a városlakókat zaklató tolvajt halálra ijesztő alvilági bíráról. Az előbbiekből úgy tűnik, hogy mintha mindegyikhez csak jó tettek kötődnének. Ám azért van egy „Tolvaj Városisten” is, akinek kutyahúst tesznek az oltárra, ő a rossz emberek segítője. A tüsténkedő alvilági bírák és szellemek között pedig még több a gonosztevő. Akadnak, akik az élő emberek feleségeit üldözik, és ezért végül büntetésképpen levágják a végtagjaikat; mások szégyentelenül viselkednek az emberi világban, de aztán példát statuálnak rajtuk, és elveszítik az arcukat. Mégis, mikor kínai regényeket olvasunk, akadnak érthetetlen részek. Habzsolom a szavakat, de érzem, hogy valami mégis hiányzik. Viszkető érzés fog el. De ezúttal, hogy saját szememmel láttam a Város istenének templomát, azonnal megvilágosodtam. Bármennyi elképesztő dolog is legyen a kínai regényekben, az írók elképesztő képzelőereje mindenképpen megérdemel egy elismerő bólintást. Még az is lehet, hogy a vigyorogva vöröslő alvilági bírákat nézve, a gonoszságot magát látja az ember. A tetszetős szakállat viselő Városisten pedig mintha arra várna, hogy méltóságteljes őrei kíséretében az éjszakai égre emelkedjen.
Miután ezen morfondíroztam, Joszokival együtt kimentünk a templom előtt található utcára, tele különböző standokkal. Zoknik, játékok, cukornád, gyöngyház gombok, törülköző és mogyoró. Ezen kívül egy hosszú sor étel és italárus. Mondanom sem kell, hogy az itt tolongó tömeg nem sokban különbözött a Japánban ünnepnapokon a templomokban megjelenő embertársaink seregétől. A tekintetemet felemelve megpillantottam egy az út túloldalán haladó szép csíkos nyugati öltönyt, a nyakkendőn ametiszttel díszített nyakkendőtű, a viselője divatos kínait. Mindeközben a mi oldalunkon egy a csuklóján egy csillogó ezüst karkötővel büszkélkedő, régiesen kisminkelt asszony tipegett elkötött lábain. Úgy tűnt, hogy a tömegbe nem keveredtek bele a Szép asszonyok egy gazdag házban Chen Jingjijéhez[9] vagy a Virágkedvelők kincses tükre[10] Xi Shiyijéhez hasonló hősök, és hát Du Fu[11], Yue Fei[12], Wang Yangming[13] és Zhu Geliang[14] sem. Másképp megfogalmazva a mai Kína nem az a Kína, amit a japánok a régi versekből megismernek. Trágár, kegyetlen és kapzsi, regényszerű világ ez. Bár manapság a porcelánokkal, pagodákkal, vízililiomokkal és madárkás hímzésekkel szerelembe esett olcsó orientalizmus nyugaton is visszaszorulóban van, és a Kínát az Irodalmi alkotások mércéjéből és a Tang-kori versek gyűjteményéből ismerő sinológusokon kívül Japánban is egyre gyengül.
Ugyanazon az úton mentünk vissza, így újra pillantást vethettünk a tavacska melletti nagy teaházra. Meglepő módon, a templommal összehasonlítva a teaházban alig ültek emberek, de ahogy átléptük a küszöböt, pacsirták, pápaszemesmadarak, rizspintyek és papagájok és egyebek láthatatlan hangzavara ütötte meg a füleinket. Az árnyékos tetőgerendára, a helyet teljesen kihasználva kalitkákat lógattak fel. Régóta tudom, hogy a kínaiak szeretnek kismadarakat tartani, de azt, hogy ennyire szorosan egymás mellé rakják azokat a kalitkákat, és arra kényszerítik a madarakat, hogy túlénekeljék egymást álmomban sem gondoltam volna. Hol van itt a madarak énekének élvezete? Azonnal be is tapasztottam a fülemet, hogy ne szakadjon be a dobhártyám, és távozásra ösztökéltem Joszokit. Már-már futva hagytam el a fülsüketítő hangok félelmetes teaházát.
Ám a kismadarak hangját nem csak a teaházban lehetett hallani. Alighogy kiértünk a szabadba, megláttunk egy mindkét oldalán felaggatott kalitkákkal teli, szűk utcácskát. Azokból a kalitkákból is megállás nélkül jött a madárcsiripelés. Nem, nem a sanghaji Bundon őgyelegve madaraikat hobbiból énekeltető emberekkel találkoztunk. Kizárólag madárboltok voltak itt (bár az igazat megvallva máig nem tudom, hogy madarakat vagy madárkalitkákat árulnak-e ezek az üzletek), az egyik a másik után, mondhatni sorokba rendezve.
‒ Kérem, várjon egy kicsit! Veszek egy madarat ‒ vetette oda nekem Joszoki, és öles léptekkel már be is lépett az egyik boltba. Elhaladtam az ajtó mellett, mert a közelben megláttam egy lakkdíszes portállal büszkélkedő fényképész üzletet. Amíg Joszokira vártam, Mei Lanfang, a híres pekingi operaénekes fényképét nézegettem a fényképész kirakatában, és azon tűnődtem, hogy vajon mit fognak szólni Joszoki az apjukat otthon váró gyerekei, mikor megkapják a kismadarukat.
Jegyzetek:
[1] A „Taibai hagyományai” feliratot egykor gyakran felírták a kínai ivók bejáratára. Taibai nem más, mint Li Taibai (Li Taj-po, Li Paj) (701-762) italozást kedvelő, Tang-kori kínai költő.
[2] Kikucsi Kan (1888-1948) Jelentős modern japán próza és drámaíró.
[3] Josza Buszon (1716-1783) és Macuo Basó (1644-1694) az Edó-kor két költő nagysága.
[4] Chen Shufan (1885-1949) A kínai császárság bukása (1911) után aktív tábornok, politikus.
[5] Valószínűleg Szató Haruo (1892-1964) költőről, íróról és kritikusról van szó.
[6] Janagiszava Kien (1703-1758) Korának híres japán festője.
[7] Qiu Ying (1494-1552) A Ming-dinasztia stílusteremtő kínai festője.
[8] Katori Hozuma (1874-1954) Japán fémműves iparművész.
[9] Chen Jingji a Szép asszonyok egy gazdag házban című klasszikus kínai regény főszereplője, Ximen Qing nevelt fia.
[10] Virágkedvelők kincses tükre Qing-kori homoszexuális pornográf regény. Xi Shiyi az egyik főszereplő.
[11] Du Fu (712-770), Tang-kori költő.
[12] Yue Fei (1103-1142), Song-kori tábornok.
[13] Wang Yangming (1472-1529), Ming-kori neokonfuciánus filozófus.
[14] Zhuge Liang (181-234), hadvezér, politikus.
Déli szépségek
十五 南国の美人（上）
十六 南国の美人（中）
十七 南国の美人（下)
Forrás: https://1749.hu/szepirodalom/proza/akutagava-rjunoszuke-deli-szepsegek.html1.
Rengeteg szép nőt láttam Sanghajban. Nem tudom, hogy miért, de valahogy mindig a Xiaoyoutian nevű étteremben kerültek a szemem elé. Úgy hallottam, hogy a nemrégen elhunyt festő és pedagógus, Li Ruiqing különösen szerette ezt a helyet. „Bár a szóval kifejezhető út (dao) nem a mindennapi út, de mindennap a Xiaoyoutianbe vezet az az út.” Ezt a felettébb humoros kétsorost ő hagyta az étteremben. A versikéből is látszik, hogy nem egyszerűen szeretet, hanem különös rajongás fűzte Li urat a törzshelyéhez. A saját fülemmel hallottam az említett irodalmárról, hogy egyszer egy ültő helyében tizenhét gyapjasollós rákot fogyasztott el itt, amiből világos, hogy az étvágya sem volt éppen átlagos.
Egyébiránt a sanghaji étkezdékben tapasztalható körülmények általában nem megnyugtatóak, és bár a Xiaoyoutianben deszkafalak választják el egymástól az asztalokat, a legnagyobb jóindulattal sem lehet kifinomult étteremnek nevezni. Bármennyire is dekoratív az épületen található cégér, az asztalon lévő evőeszközök semmiben sem különböznek a Japánban található nyugati éttermekben használt terítékektől. Mindezen túl, legyen szó a Yaxu-kertről, a Barackvirág-házról vagy éppen a szecsuáni konyhát vivő Xinghua étteremről, az ízeket leszámítva semmi másról nem jelenthetjük ki, hogy kielégítő, sokkal találóbb a sokkoló szó. Különösen emlékezetes számomra az egyik alkalom, mikor Hatano úr a Yaxu-kertbe hívott meg. Hol találom a vécét, kérdeztem a pincért, mire azt a választ kaptam, hogy használjam csak nyugodtan a mosogató alatti lefolyót. És lőn, az említett helyen már dolgát végezve állt egy nyakig olajos szakács, mintegy példát mutatva nekem. Az ilyen dolgok azért zavarba hozzák az embert.
Másfelől, az ételek íze kétségkívül jobb itt, mint Japánban. Azonban, ha a kínai konyha ínyencének bőrébe bújok, el kell ismernem, hogy a sanghaji éttermek, legyen szó a Ruijíről, vagy akár a Houdefúról, valamivel azért mind gyengébbek pekingi társaiknál. Akárhogy is legyen, a tokiói kínai éttermeknél még a Xiaoyoutianhez hasonló sanghaji éttermek is jobb ízű ételeket főznek, sokkal olcsóbban. Nagyjából az ötödét fizeti itt a japán áraknak az ember.
De elkalandoztam, térjünk vissza a tárgyunkhoz. Azon az estén láttam a városban a legtöbb szépséget, mikor a Shenzhou Napilap vezetője, Yu Xun úr meghívott vacsorázni. Korábban már említettem, hogy a Xiaoyoutianben történt a dolog. Sanghajban is viszonylag korán be szoktak zárni este az üzletek, azonban a Xiaoyoutian egy éjszaka is nyüzsgő utcában működik, kint folyamatosan zörögnek a lovaskocsik, szinte egy pillanatnyi csönd sincs. Mondanom sem kell, hogy az étterem emeletén még nagyobb volt a hangzavar: beszélgetés, nevetgélés, hegedűvel kísért kínai operaária hangjai. Én a rózsateámat ízlelgettem a zsivajban, és Yu urat néztem, ahogy egy jegyre írt valamit. Egyszerűen úgy éreztem, hogy szemet kápráztató, ami körbevesz. Nem is teaházban voltam már, hanem inkább egy nyüzsgő postán vártam, hogy végre az én számomat kiáltsa a postás.
Yu úr vörösszínű, külföldi papírból készített jegyre írta élettel teli írásjegyeit: “Hívom X-t, hogy sürgősen jöjjön a Sanmalu keleti végében található fujiani étterembe, a Xiaoyoutianbe. Hosszas italozás nélkül!” Emlékszem, hogy a Yaxu-kertben használt jegy sarkára odanyomtatták a Japán-ellenes feliratot: „Ne feledd a haza szégyenét!” A Xiaoyoutianben használt jegyen szerencsére nem volt ilyesmi. (Az úgynevezett „jeggyel”– az Oszakában használt „találkozójegyhez” hasonlóan – szokták az örömlányokat találkára hívni.) Yu úr az egyik jegyre felírta az én nevemet is, a Mei Fengchun név került mellé.
‒ A művészneve Lin Daiyu, és már elmúlt ötvennyolc éves. Azt mondják, hogy ha az utóbbi húsz év kínai államtitkai kerülnek szóba, kizárólag az elnök, Xu Shichang tájékozottabb nála. A te nevedben hívtuk meg, úgyhogy jól megnézheted magadnak, és elbeszélgethetsz vele.
Yu úr mosolyogva fogott neki a következő jegy kitöltésének. Kalauzunk kivételesen járatos volt a japán nyelvben. Azt beszélték róla, hogy egy japán-kínai találkozón, mikor kínaiul és japánul is beszédet rögtönzött, a híres kritikus, Tokutomi Sohó nagyrabecsülését is kivívta.
Ezt követően a társaság tagjaival (Yu úrral, Hatano úrral és Murata úrral) az asztal körül üldögéltem. Egy Aichun névre hallgató szépség érkezett meg elsőnek. Az okos, kifinomult, kerek arcú örömlányban volt valami a japán diáklányokból. Fehér mintás halványlila felsőruhát viselt, szeladonzöld színű nadrágot, az utóbbi is mintás. A haja a háta közepéig leérő, japános copfban, amit a kékeszöld hajgumival a haja tövénél fogott össze. A homlokába frufru lógott, akár egy japán lánynak. Mindezen kívül a mellkasára jáde pillangót tűzött, a fülében gyöngyös aranyfülbevaló, a kezén aranyóra, mind-mind csillogó.
2.
Nekem különösen tetszett a lány, éppen ezért, mikor hosszú elefántcsont pálcikámmal ételt csippentettem magamnak, mindig kihasználtam az alkalmat, hogy végigmérjem. Azonban mialatt szépen sorban az asztalunkra kerültek a különböző fogások, egymás után további szépségek is érkeztek, így aztán lehetőség sem volt rá, hogy egyedül Aichunért dobbanjon meg a szívem. A valamivel később az asztalunkhoz ülő Shihong nevű örömlányt kezdtem el nézegetni.Shihong nem volt olyan szép, mint Aichun, de különleges arca volt. Összességében sugárzott belőle valami bukolikus báj. Shihong is hosszú copfban hordta a haját, egyedül a szalagja volt más, barackpiros. Egyébként szinte teljesen ugyanúgy festett, mint Aichun, sötétlila szatén ruhájának szélére nagyjából másfél centiméter széles ezüst és kék szegélyt varrtak. Yu úr elmondása szerint ez az örömlány Jiangxi tartományban született, nem szerette a legutolsó divatot, inkább hagyományos stílusban öltözködött. Azonban az ajkára kent rúzzsal és arcán a sminkkel sokkal hivalkodóbb volt a festetlen arccal büszkélkedő Aichunnál. Mikor az órájára és a bal mellére tűzött, gyémántokkal kirakott pillangójára néztem, majd a nagyobbacska gyöngyökből álló nyakláncát és a jobb kezén hordott két drágaköves gyűrűt vettem szemügyre, önkéntelenül is titkos csodálatot éreztem. Még a tokiói Sinbasi örömlányai között sem lehetett ilyen szemet kápráztató megjelenésű lányt találni.
Ha hasonló részletességgel kellene egyenként leírnom a Shihong után érkezett összes lányt, magam is belefáradnék. A legjobb, ha kiválasztok kettőt közülük. Az egyiket Luo’e-nek hívták, és valóban szerencsétlen sorsú szépségnek számított. Azt beszélték róla, hogy Guizhou-tartomány vezetője, Wang Wenhua menyasszonya volt, de Wang ellen az esküvő előestéjén sikeres merényletet követtek el. Luo’e-nek nem volt más választása, örömlánynak állt. Fekete mintás szaténruháján a ráerősített illatos, fehér orchideát leszámítva nem volt semmilyen díszítés. A korához képest egyszerű, minden cicomától tartózkodó öltözködés, megfejelve nedvesen csillogó szemeivel, igencsak hatott az emberre. A másik lány tizenkét-tizenhárom éves lehetett, szófogadó forma. Ő is arany karkötőt hordott, a nyakán gyöngy nyaklánc, igazi játékszernek tűnt. Mikor viccelt vele valaki, szűziesen viselkedett, szégyenlős arckifejezést öltött. Ami azonban még furcsább volt, hogy Tianzhúnak nevezték. Mikor japánként ezt meghallottuk (a mi nyelvünkön külföldi árucikket jelent a szó), nehezen álltuk meg, hogy el ne mosolyodjunk.
Az egymást követve megérkező szépségek a jegyeiken szereplő vendégek mellé ültek. Az én meghívottam, Lin Daiyu azonban késett, egyelőre nyoma sem látszott. Ekkor egy Qinlou névre hallgató örömlány, kezében egy hamarosan leégő cigarettával, érett hangján egy kacér dalt kezdett énekelni a Fen-folyó öble című pekingi operából. Mikor egy örömlány énekel, többnyire hegedűhöz hasonló huqinnel kísérik. A huqinen játszó férfiak ilyenkor, mintegy ellensúlyozva a szép látványt, lehangoló, csőrös elejű kalapot vagy svájcisapkát viselnek. A huqinek túlnyomó többségének alsó része a Japánban ikebanára használt bambusz tartó volt, amire kígyóbőrt feszítettek. Mikor Qinlou befejezte az éneklést, Shihong következett. Ezúttal nem kísérték huqinnel, hanem a lány maga játszott a lantszerű pipán. Egy tragikus ízű dalt énekelt. Jiangxi-tartományról volt szó benne, szülőotthona a Jang-ce Jiangxi-tartományt érintő része melletti síkság lehetett. Egy középiskolás bánattal átitatott, juharlevelek susogásával teli őszi napon Bai Letiant, vagyis a költő Po Csü-jit a ruháját átnedvesítő könnyekre ingerlő pipadal lehetett csak ilyen nyomorúságosan szomorú hangulatú. Mikor Shihong befejezte, Pingxiang következett. Pingxiang dalát követően Murata úr felállt, nekiveselkedett, és a Wujiapo című pekingi operából előadta a Nyolcadik hónap tizenötödik napján világít a hold kezdetű áriát. Valóban meglepődtem. Bizony gyors eszű ember az, aki Murata úrhoz hasonlóan átlátja a bonyolult kínai életet.
Mikor a Lin Daiyu művésznevű Mei Fengchun végül csak leült közénk, a felszolgált cápauszony levest már régen elfogyasztottuk, egy korty sem maradt belőle. Kerekded, kövérkés nő volt, sokkal inkább prostituáltnak látszott, mint amire számítottam. Az arca önmagában már nem volt különösebben vonzó, de a rúzzsal és a kihúzott szemöldökökkel azért felidézte az egykori idők szépségét, és ott volt még a vékony szemeiben megvillanó, valóban gyönyörű tekintete is. Hihetetlen volt, hogy egy ötvennyolc éves nő ül előttem. Első pillantásra lefeljebb negyvenévesnek tűnt. Különösen a kezei voltak gyermekiek, ujjainak töve szinte belesüllyedt a kövérkés tenyereibe. Lin Daiyu orchidea mintával hímzett, ezüstszélű, fekete szaténruhát viselt, meg egy ugyanolyan anyagból készült, ugyanolyan mintájú, kardhüvelyhez hasonlóan feszes nadrágot. A fülbevalói, karkötői és a mellkasára tűzött szuvenírjelvény mind-mind ezüstből és aranyból készült, jádekő és gyémánt berakásokkal. Különösen a gyűrűjén található gyémánt volt nagyjából fecsketojás nagyságú. A megjelenés a legkevésbé sem illett az étteremhez, jóval inkább beleillett volna a Tanizaki Dzsunicsiró Bársony álom című regényében megjelenő, bűnt és luxust ötvöző világba.
Akárhány éves is volt azonban Lin Daiyu, mégis csak ő volt Lin Daiyu. Már abból ahogy beszélt, könnyen el lehetett képzelni, hogy ez a nő nincsen híján a tehetségnek. Meg aztán néhány perccel később, mikor huqin és furulya kísérettel Shanxi-tartományból való jin operát énekelt, magasan szárnyaló, gyönyörű hangjával és az abból áradó erővel valóban megcsillogtatta sokszínű tudását.
3.
‒ Milyen volt Lin Daiyu? ‒ kérdezte Yu úr, miután a nő felállt az asztaltól.‒ Kimagaslott a többi nő közül. Legelőször azon lepődtem meg, hogy mennyire fiatalos.
‒ Úgy hallottam, hogy fiatal kora óta gyöngyport szed. A gyöngypor az életet meghosszabbító, az öregedést lassító orvosság. Ha nem szívna ópiumot, még fiatalabbnak nézne ki.
Ekkor egy újonnan érkezett örömlány ült le Lin Daiyu előbb megüresedett helyére. Fehérbőrű, alacsony, jó házból való lánynak látszó szépség volt. Ragyogó, igazi ékességnek számító, halványlila szatén ruhát viselt, füleiben kristályfülbevalók, melyek még nagyobb eleganciát kölcsönöztek neki. Azonnal megkérdeztem a nevét. Hua Baoyu, válaszolta. Hua Baoyu, úgy búgta a szépség a nevét, mint egy galamb. Cigarettával kínáltam, és közben Du Shaoling költeménye, A kakukk sürgeti a tavaszi vetést jutott az eszembe.
‒ Akutagava úr! ‒ Yu úr italt töltött, és közben mintha kereste volna a szavakat. ‒ Milyenek a kínai nők? Tetszenek?
‒ Szeretem a nőket, bárhonnan származnak is. De a kínai nők különösen szépek.
‒ Mi bennük a legszebb?
‒ Hát… Szerintem a fülük a legszebb.
Valóban nagyra becsülöm a kínai nők fülét. A japán nők ebből a szempontból fel sem vehetik a versenyt kínai társaikkal. A japán nők füle túlságosan lapos, sokuké meg ráadásul még igen húsos is. Nem is lehet tudni, hogy egyáltalán miért hívják fülnek ezt a testrészüket, és miért nem arcukra nőtt gombaként emlegetik. Ha belegondol az ember, hasonló dologról van itt szó, mint a megvakult mélytengeri hal esetében. A japán nők ősidők óta olajosan csillogó hajfürtjeik mögé rejtették a füleiket, míg a kínai nők fülét mindig szabadon legyezte a tavaszi szellő, ráadásul drágakövekkel ékes fülbevalókat akasztottak rájuk. Így lett a japán nők füle olyan, amilyen, míg a kínai nők füle természetesen bontakoztatta ki a maga szépségét. A mellettem ülő Hua Baoyu is olyan volt, mint egy kis gyöngyház, szeretnivaló fülecske. A Nyugati szoba című színműben így írnak Yingyingről:
Micsoda hajtű!
Jáde, kócos hajba tűzve.
A nap már magasan,
de ő még lustálkodna.
Végül összeszedi magát,
Néhány fülvakarás,
Hosszú sóhaj.Magától értetődő, hogy Yingyingnek Hua Baoyu-höz hasonló fülei voltak. Liweng tizenhetedik századi drámaíró korábban részletekbe menően értekezett a kínai nők szépségéről (lásd Li Yu, Esetleges gyűjtemény, Harmadik kötet: Az énekeslányokról). A fülekről azonban egy szót sem ejtett. A tíz fontos színpadi művel büszkélkedve hírnevet szerzett, jelentős drámaíró meghagyta a dicsőséget egy bizonyos Akutagava Rjúnoszukének, hogy ő fedezhesse fel a kínai nők fülének szépségét.
Az új fülelmélet kifejtését követően három társammal cukros rizskását fogyasztottunk. Utána pedig nyilvánosház látogatása céljából megindultunk a nyüzsgő Sanmalún.
A legtöbb nyilvánosház az útba torkoló, kőlapokkal kirakott sikátor két oldalán állt. Yu úr, miközben minket vezetett, egymás után olvasta el a nyilvánosházak ajtajainál függő lampionokra írt neveket. Kis idő múlva megérkeztünk egy nyilvánosház ajtajához, melyen gyors léptekkel be is léptünk. Egy burkolatlan padlójú, különösen csúnya előszobában találtuk magunkat. Néhány szakadt ruhás kínai evett és tett-vett idebent. Ha nem tudjuk előre, eszünkbe sem jutott volna, hogy ez örömlányok háza. Felmentünk a lépcsőn az emeleti elegáns, fényárban úszó kínai szalonba. A szoba berendezését néhány mahagóni szék mellett egy hosszúkás tükör alkotta. Az utóbbiból tudtuk, hogy elsőrangú nyilvánosházban vagyunk. A kék tapétával borított falakra néhány üveg mögé tett déli stílusú kínai tájképet akasztottak.
‒ Nem könnyű annak a férfinak a dolga, aki kínai örömlányt szeretne kitartani. Mert mindent meg kell vásárolni hozzá, amit itt, ebben a szobában látunk.
Yu úr velünk teázva magyarázta a kínai örömlányok világának dolgait.
‒ Ha valaki a ma este érkező örömlányok valamelyikét szeretné kitartani, ötszáz ezüstöt is rá kellene áldoznia.
Ebben a pillanatban az este korábbi részében már megismert Hua Baoyu dugta be a fejét a szalonba egy másik szobából. Az éttermi asztalhoz hívott örömlányok öt-hat percet maradnak csak, és utána visszatérnek a nyilvánosházba. Éppen ezért egyáltalán nem volt meglepő, hogy a nem sokkal korábban még a Xiaoyoutianben üldögélő Hua Baoyut már itt találtuk. (Ha valaki azt tervezi, hogy Kínában örömlányt tart ki, és részletesen megismerné a kapcsolódó szokásokat, az feltétlenül olvassa el Inoue Kóbai Kínai szokások című művének első kötetében található, Az örömlányok világának szókincse fejezetet.)
Görögdinnye magot ropogtattunk, a nyilvánosház cigarettáját szívtuk, és két-három örömlánnyal beszélgettünk. Beszélgettünk, mondom, bár én leginkább hallgattam. Hatano úr rám mutatott, közben így szólt egy fiatal, huncut örömlányhoz: ‒ Ő nem japán, hanem kantoni! ‒ Mondott még ezt-azt, mire a lány Murata úrhoz fordult: ‒ Valóban? ‒ Úgy van! Úgy van! ‒ mondta Murata, ráerősítve a tréfára. Egyrészt hallgattam a viccelődést, de közben ide-oda csapongtak a gondolataim. Eszembe jutott egy Japánban népszerű katonadal, a Tokotonyare, és mintha magunkat láttam volna masírozni.
Húsz perccel később némiképpen unatkozva megindultam, hogy körbenézzek az épületben. Bekukkantottam a szomszéd szobába is. Hua Baoyut, az elegáns szépséget és egy kövér asszonyságot láttam a lámpafényben, az étkezőasztalnál ültek és vacsoráztak. Az asztal közepére egyetlen tál zöldségételt tettek. Bármennyire is szegényes vacsora volt ez, Hua Baoyu lelkesen lapátolta az evőpálcikáival a tálkájába az ételt. Önkéntelenül is elmosolyodtam. A Xiaoyoutianben igazi déli szépségnek ismertük meg Hua Baoyut. Azonban az asztalnál ülő, éppen zöldséget rágcsáló Hua Baoyuben a kéjvágyó férfiak szórakozásaként szolgáló örömlány szépségénél több is volt. Ez volt az első alkalom, hogy egy kínai nőt nőiességében éreztem közel magamhoz.
Japánok
十九 日本人
Vacsorára voltam hivatalos a sanghaji szövőgyárnak dolgozó Kodzsima úrhoz. A vállalatától kapott ház előkertjében aprócska cseresznyefa nőtt. ‒ Nézd csak, virágzik a cseresznye! – jegyezte meg a velem tartó Joszoki.
A hanghordozásában titokzatos boldogság. A kapuban álló Kodzsima úr arca is örömtől sugárzott. Kis túlzással úgy festett, mint az Újvilág felfedezéséből visszatért, a hazahozott ajándékokat mutogató Kolumbusz. Pedig a kis cseresznyefa ágait valójában csak néhány virág díszítette. Furcsálltam, hogy ennyire örülnek, de már több mint egy hónapot eltöltöttem ekkor Sanghajban, úgyhogy tudtam, hogy nemcsak ők, de mindenki így viselkedik itt. Fogalmam sincs, hogy japánok általában milyen emberek, de az biztos, hogy ha külföldön cseresznyefát látnak, legyen szó sokszirmú ritkaságról vagy a legközönségesebb példányról, azonnal boldogság fogja el őket.
Amikor meglátogattam a Dóbunsjoint,[1] a kollégium emeletén járva, a folyosó végén található ablak felé tartva zöldellő búzatengert láttam. A búzamezőket itt-ott egyszerű zöldségek virágai törték meg. Ám még távolabb, az alacsony tetők sora felett, hatalmas pontyzászlókat[2] láthatott az ember. A szélben fodrozódó zászlók csodaszép látványt nyújtottak.
A pontyzászlók rögtön megváltoztatták a környező világot, úgy éreztem, mintha nem is Kínában, hanem Japánban lennék. Amikor azonban odaértem az ablakhoz, rögtön a földet művelő kínai parasztok kerültek a szemem elé. Valahogy nem éreztem odaillőnek a jelenlétüket. Kétségtelen, hogy amint pontyzászlókat pillantottam meg a távoli Sanghaj egén, némi boldogság fogott el. Vagyis képmutatás lett volna megmosolyognom a cseresznyevirágot látó honfitársaim örömét.
Egy alkalommal elfogadtam a sanghaji japán nők klubjának meghívását. A helyszín Macumoto asszonynak a francia koncessziós területen található háza volt. Fehér abroszos kerek asztalon egy cserép cinerária, fekete tea, édesség és szendvicsek. Az asszonyok körbeülték az asztalt, egytől egyig kedvesebbek és barátságosabbak voltak annál, mint amit vártam. Regényekről és színdarabokról beszélgettem velük.
‒ A Csúó Koron folyóirat e havi számában olvastam Varjú című művét,[3] és nagyon érdekesnek találtam – mondta az egyik asszony.
‒ Ugyan, nem sikerült valami jól.
Miközben szerénykedve válaszoltam, eszembe jutott, milyen remek lenne, ha a Varjú szerzője, Kódzsi Uno is hallaná a beszélgetésünket.
A Nanjo Maru kapitánya, Takeucsi mondta el nekem, hogy Hankou kikötőjében sétálva megpillantott az út menti platánok árnyékában lévő padon egy angol vagy amerikai tengerészt, mellette egy japán nővel. Az ilyen nőkön azonnal látni, milyen foglalkozást űznek. Amint megláttam a párocskát, szomorúság költözött a szívembe, mondta Takeucsi. Nem sokkal azután, hogy ezt elmondta nekem, a Bei Sichuan utat járva szemem elé került egy autó, benne három vagy négy japán prostituált ölelgetett egy nyugati férfit, és közben be nem állt a szájuk. Takeucsitól eltérően bennem nyoma sem volt rossz érzésnek, de természetesen a kapitány reakciója is érthető, pontosabban fogalmazva: érdeklődésre számot tartó. Engem legalábbis foglalkoztat a háttérben meghúzódó pszichológia.
Ha kicsit tágabban értelmezzük, vajon nem a hazaszeretet jogos felháborodása ez?
Eszembe jut egy húsz éve a városban élő japán ember, X. Sanghajban házasodott meg, Sanghajban született gyereke, Sanghajban gyűjtött magának vagyont. X valószínűleg éppen ezért nagyon szerette ezt a várost. Ha időnként vendége érkezett Japánból, nagy hangon dicsérte Sanghajt. Legyen szó épületekről, utakról, ételekről vagy szórakozásról, Japán semmiben sem ér fel a nyugati városoktól semmiben sem eltérő Sanghajhoz. Minek töröd magad Japánban, szokta mondani a vendégeinek. Költözz minél hamarabb Sanghajba!
Mégis, amikor X úr meghalt, és kinyitották a végrendeletét, mindenkit meglepett a tartalma: „Akárhogy is legyen, a hamvaimat Japánban temessék el…”
Egyik nap a szállodám ablakának támaszkodva, a számban egy szivarral ezen a történeten morfondíroztam. X úr ellentmondásosságán nincsen értelme gúnyolódni. Ebből a szempontból egyáltalán nem különbözünk egymástól.
Jegyzetek:
[1] Dóbunsjoin – Sanghajban 1901 és 1945 között működő oktatási intézmény a kínai kultúrát megismerni kívánó japán diákok számára.
[2] Pontyzászlók – hal formájú, papírból vagy vászonból készített, a május 5-i japán gyereknapon használt zászlók.
[3] Kódzsi Uno japán író műve, melyet az ugyanebben a számban megjelent Szerencsés találkozás című Akutagava-szöveggel kever össze a japán asszony.
A jó japán (Akutagava és A szél hangja)
Kiss Marcell esszéje
Forrás: https://1749.hu/fuggo/essze/a-jo-japan-akutagava-es-a-szel-hangja.html
Vajon hogyan kerül egy 1937-ben, Kínában játszódó kémregénybe a tíz évvel korábban öngyilkosságot elkövető Akutagava Rjúnoszuke? Kiss Marcell esszéjében arról ír, hogyan idézi meg Mai Jia A szél hangja című művében Akutagava útijegyzeteit.
1
Ha valaki belekezd egy kortárs (1980 után írt) kínai regénybe, szinte bizonyos, hogy olvasni fog benne a kínai-japán háború megaláztatásairól, a kulturális forradalom önpusztításáról vagy az 1980-as évek eleji nyitás társadalmi következményeiről.
Talán éppen Kína saját, huszadik századi történelmével folytatott irodalmi birkózása lehet a magyarázat arra, hogy miért vágnak bele magyar kiadók viszonylag ritkán kortárs kínai szépírók műveinek kiadásába, és miért törpül el mondjuk az elmúlt tíz évben, új címek szempontjából, a mai kínai (lakosság 1.4 milliárd) irodalom magyarországi jelenléte például az izlandi (lakosság 366.450) irodalom jelenléte mellett. A távolság egzotikuma nem ellensúlyozza a tematika vélt idegenségét.
Mindenesetre a hazájában elképesztő eladási adatokkal, és a regényeiből írt – a nyugodt alkotás lehetőségét a világ más részeihez hasonlóan Kínában is biztosító ‒ filmsorozatokkal büszkélkedő Mai Jia kínai írónak (1964-) szerencsére már a második regénye is olvasható magyarul. Az első, a Kódfejtő (Libri, 2016.) egy zseni életének és megőrülésének története, míg a tavaly megjelent A szél hangja (Libri, 2021.) egy, a kínai-japán háború háttere előtt kibontakozó kémhistória. A japánokkal kollaboráns kínai kormány titkosszolgálatába épül be egy kommunista ügynök, akit a japán titkosszolgálat reménysége, Hihara parancsnok próbál leleplezni.
Ezt az első olvasatot azonban magától értetődően követheti egy második, mert a könyvben olykor szó szerinti részletességgel megidézett kihallgatások menete, az egymást eláruló és bevádoló vádlottak sora nem annyira az 1930-as éveket, mint inkább a kulturális forradalmat idézi.
Legalábbis a kínai olvasók számára mindenképpen.
2
Már a vége felé jártam A szél hangja fordításának, amikor egy Akutagava Rjúnoszuke japán író Sanghaji útijegyzeteit megidéző, és a regény japán főszereplőjét, Hiharát jellemző részlettel találtam szemben magam:
A fiatalember még csak a húszas évei elején járt, de már egy öregember tapasztaltságával és bölcsességével rendelkezett. Természeténél fogva melegszívű, mindemellett művelt és logikus gondolkodású, talán kicsit túlzottan udvarias férfi volt, de mikor a japán hadsereg a honfitársaink körében lelkes támogatásnak örvendő tervei kerültek szóba, jogos felháborodásában egy másik ember képét mutatta. […] Ékesszólásának ereje belefojtotta a szót az ellenfelébe, csak úgy ömlöttek belőle a mindig helyénvaló szavak. Csak hát, ha honfitársaim hallják, biztosan japán lelkét vesztett árulónak bélyegzik. Mintha csak a Tang-dinasztia korában élte volna az életét, gyakran szavakba is öntötte, hogy mennyire tiszteli a kínai civilizáció nagyságát. Mindeközben logikusan hangzott, amit mondott, legalábbis nekem úgy tűnt.
Ezek mérsékelten Akutagavás mondatok.
Ám ennek ellenére semmi esetre sem kezdtem el keresgélni a hosszúra nyúlt bekezdést a japán író művében, mert rögtön tudtam, hogy úgysem találnám meg, hiszen nem idézetről, hanem Mai Jia saját mondatairól van szó. Egyébként sem ez az első alkalom, amikor A szél hangja elbeszélője, finoman szólva, tesz a filológiai hűségre. Néhány fejezettel korábban például felidézi Muraszaki Sikibu Gendzsi szerelmei című művének egy részletét, Gendzsi herceg és a rokudzsói hölgy szerelmes találkozását. Csak hát ilyen jelenet nincsen a 11. századi nagy japán klasszikusban…
De hogyan is kerül egy 1937-ben, Kínában játszódó kémregénybe a tíz évvel korábban öngyilkosságot elkövető Akutagava Rjúnoszuke? Az 1749.hu olvasói eddig kétszer találkozhattak Akutagava Sanghaji útijegyzeteiből válogatott részletek fordításaival, melyekből kitűnik, hogy a japán irodalom egyik legnagyobb alakja, amellett, hogy behatóan ismerte a klasszikus kínai kultúrát, járt Kínában és a látszólag lényegtelen apróságokat boncolgatva a lényeget felvillantó jellegzetes stílusában írt is az országról.
Akutagava politikai meggyőződéséről, ha esetében ilyenről egyáltalán beszélhetünk, megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy az irodalom sokkal jobban érdekelte a politikánál, és Kína ellenes nacionalizmussal semmiképpen nem lehet megvádolni.
Nem meglepő hát a kínai író választása, hogy a Japán agresszív külpolitikájával azonosuló japán főszereplője, Hihara parancsnok patrónusa majd később antitézise maga Akutagava legyen. Egy bölcs, jó japán. A regény vége felé található, Mai Jia által írt Akutagava „szövegek” és „interjúk” alá is támasztják mindezt.
Persze minden bizonnyal elegánsabb lett volna, ha Mai Jia a japán író eredeti mondatai felhasználásával ad támasztékot a saját művének, de ne legyünk vele igazságtalanok, még az is lehet, hogy próbálta, csak nem ment.
Talán elég elolvasni az ezzel az esszével egy napon megjelenő Akutagava részletet, és már tudjuk is, hogy miért. Hiszen lehet-e egy „lényegtelen apróságot”, a sanghaji Huxin pavilont körülvevő tavacskába pisáló kínai férfit „az öreg és hatalmas ország félelmetes és élesen ironikus szimbólumává” emelő író par excellence „jó japán”?
