Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Akutagava Rjúnoszuke
Vihar Judit fordításai

芥川龍之介 Akutagawa Ryūnosuke, 1892-1927

Mori tanár úr (Vihar Judit fordítása) - 森先生 Mori sensei, 1918
Mandarinok (Vihar Judit fordítása) - 蜜柑 Mikan, 1919
A lóláb (Vihar Judit fordítása) - 馬の脚 Uma no ashi, 1925
Az álom (Vihar Judit fordítása) - 夢 Yume, 1926
Halottaskönyv (Vihar Judit fordítása) - 点鬼簿 Tenkibo, 1926
Levél barátomnak (végrendelet) (Vihar Judit fordítása) - 或旧友へ送る手記 Aru kyūyū e okuru shuki, 1927
PDF: Pokoli borzalom (Vihar Judit fordítása) – 地獄変 Jigokuhen, 1918

 

MORI TANÁR ÚR
A mű eredeti címe: 森先生 Mori sensei, 1918
Vihar Judit fordítása
Forrás: Magyar Napló, 2006. február

AKUTAGAVA RJÚNOSZUKE (1892–1927) a modern japán próza
egyik legkiemelkedőbb alakja. Írásaiban az emberi cselekedetek
mozgatórugóit keresi, a lélek paradoxonjai érdeklik. Művészi ereje
visszafogottságában rejlik. Írásaiban gyakran megjelenik az irónia
és a groteszk. Legjelentősebb elbeszélései: A vihar kapujában,
A bozótmélyben (e két novellájából Kuroszava filmet is készített),
Az orr, A pokoli borzalom. Itt közölt elbeszélését 1918-ban írta.

 

Az év a végéhez közeledett már, amikor egyszer alkonytájt,
kritikus barátommal Kandabajasi irányába tartottunk
a megcsupaszodott fűzfákkal szegélyezett fasoron
át, amelyet mindenki csak a kishivatalnokok útjaként
emleget. S valóban, a félhomályban jobbra is, balra is
olyan csüggeteg kishivatalnokok szaporázták lépteiket,
akiket egykor így biztatott méltatlankodva Simazaki
Tószon: [Simazaki Tószon (1872–1943) – költő, prózaíró.]
„Csak felemelt fejjel járjatok!” Bizonyára
azért voltak ilyen meghunyászkodók, mert tudták, hogy
bármit is tesznek, örökre vigasztalanok maradnak.
Gyors léptekkel szorosan egymás mellett haladtunk, vállunk
egymáshoz súrlódott, egyetlen szót sem szóltunk,
míg el nem hagytuk Ótemacsi állomást. Ekkor barátom
elkapta tekintetét a hidegben meggörbedt emberekről,
akik a vörös oszlop tövében a villamosra várakoztak, és
hirtelen megborzongott:
– Mori tanár úr esete jutott az eszembe – mormogta
maga elé.
– Mori tanár úr? Hát az meg kicsoda?
– A középiskolában volt tanárom. Még nem meséltem
neked róla?
Tagadó válasz helyett csak a kalapomat húztam be
jobban a fejembe. Következzék tehát barátom Mori tanár
úrról szóló története. Úgy, ahogyan útközben elmondta
nekem.

*

Vagy tíz év is eltelt azóta, hogy egy megyei középiskola
harmadik osztályába jártam. Az osztályunkban egy
fiatal pedagógus, Adacsi tanár úr tanította az angolt, aki
a téli szünet végén influenzás lett, majd hirtelen meghalt
tüdőgyulladásban. Adolog teljesen váratlanul történt, így
nem volt idő arra, hogy megfelelő utódot keressenek a
helyére. Adacsi tanár úr óráit az idős Mori tanár úr kapta
meg, aki addig egy magániskolában tanított angolt.
Mori tanár urat azon a napon láttam először, amikor
tanítani kezdett bennünket. Mi, harmadikosok alig tudtuk
türtőztetni magunkat, annyira vártuk már az új tanárt:
amint meghallottuk léptei koppanását a folyosón,
síri csönd támadt az osztályban. A léptek éppen a mi hideg
osztálytermünk előtt haltak el, aztán kinyílt az ajtó –
még most is úgy látom magam előtt az egészet, mintha
ma történt volna –, s Mori tanár úr ott állt az ajtóban,
leginkább egy pókemberre emlékeztetett, aki egy vásári
mutatványból pottyant ode. A látványon talán csak egy
valami szépített: a feje, amelynek formája már majdnem
gyönyörű volt, és fénylett, mert teljesen kopasz volt. Bár
a tarkóján még ékeskedett néhány őszülő tincs, mégis
teljesen olyan volt, mint egy strucctojás a természetrajz
könyvekben. A tanár nem mindennapi külsejét különös
zsakettje egészítette ki. Nem is gondolta volna az ember,
hogy valamikor fekete színe volt, mert teljesen kikékült.
Ráadásul a piszkos galléron csokornyakkendő gyanánt
piperkőc masni díszelgett. Mintha tegnap történt volna,
úgy emlékszem minden részletre.
Amint Mori tanár úr belépett az osztályunkba, a terem
különböző sarkaiban visszafojtott nevetés hangzott
fel, ami természetesen nem volt meglepő. Mori tanár úr
azonban az osztálynaplóval és a szöveggyűjteménnyel a
hóna alatt a legnagyobb nyugalommal lépett a dobogóra,
mintha a diákok ott sem lennének. Köszönésünkre
ijesztően vérvörös arcán elbűvölő mosoly folyt szét,
majd sipító hangon így fordult hozzánk:
– Uraim!
Az elmúlt három tanév alatt egyetlen tanár sem szólított
„úrnak” bennünket a középiskolában. Így aztán
kerekre tágult a szemünk a csodálkozástól, s visszafojtott
lélegzettel vártuk, hogy az „uraim” megszólítás
után mi fog következni. Már előzőleg is, de főként e köszönés
után arra számítottunk, hogy nagy beszédet fog
tartani az órákkal, a tanulással kapcsolatban.
Mori tanár úr azonban ahogy kimondta az „uraim” megszólítást,
csak egy pillantást vetett az osztály felé és egy jó
darabig nem szólt egy árva szót sem. Puffadt arcára nyugodt
mosoly ült ki, de szája szögletében az izmok idegesen
meg-megrándultak. Szeme, melyből tisztán, szűnni nem
akaróan áradt a fény, miért, miért nem úgy ragyogott, mint
egy szarvasmarháé. A szája azonban még mindig csukva
volt, úgy éreztük, mintha hozzánk könyörögne, ráadásul
sajnos úgy tűnt, hogy maga sem tudja, mit akar.
– Uraim! – ismételte kisvártatva Mori tanár úr ugyanazzal
a hangsúllyal. De ez alkalommal mintha az „uraim”
szó visszhangját akarta volna elkapni. – A mai naptól
fogva, uraim, én fogom magukat a szöveggyűjteményből
angolra tanítani – biggyesztette hozzá szinte hadarva.
Egyre fokozódó kíváncsisággal vegyes izgalom ragadott
magával bennünket, megpróbáltunk, amennyire csak
lehet, csendben maradni, és mindannyian a tanár arcába
meredtünk. Mori tanár úr azonban ugyanazzal a könyörgő
tekintettel nézett ránk, körbekémlelte az osztálytermet,
aztán, mintha ez szokása lenne, vagy netán egy húr
pattant volna benne el, hirtelen a székére huppant. Az
osztálynaplót letette a nyitott szöveggyűjtemény mellé,
felütötte, majd belemélyedt. Kiábrándító, sőt komikus
volt, hogy ilyen hirtelen ért véget az üdvözlés.
Szerencsére azonban a tanár megérezte a kitörni készülő
nevetést, szarvasmarha tekintetét a naplóról felénk
fordította és tüstént felszólított valakit, akinek a családnevét
megtoldotta a tiszteletet kifejező „szan” szócskával.
Persze ez jel volt arra, hogy a tanuló azon nyomban
felálljon helyéről és olvassa, fordítsa a szöveget. A diák
fel is pattant, és a tokiói középiskolásokra jellemző folyékonysággal
olvasni és fordítani kezdett valami angol
könyvből származó részletet, ha jól emlékszem, talán a
Robinson Crusoe-ból. Ezalatt Mori tanár úr időről időre
megérintette lila csokornyakkendőjét, miközben udvariasan
javítgatta a tanuló hibáit, de nemcsak azokat, amelyeket
a fordításban elkövetett, hanem a legjelentéktelenebb
kiejtési pontatlanságokat is. Mori tanár úr kiejtése
kissé modoros, de alapjában véve hibátlan és pontos
volt, s úgy látszott, hogy a lelke mélyén erre a képességére
különösen büszke.
Amikor azonban a tanuló leült a helyére, és Mori tanár
úr maga fogott bele az olvasásba és a fordításba, itt
is, ott is újból kibuggyant belőlünk a nevetés. Vagyis a
tanár csak különleges kiejtésére figyelt, mert miközben
fordított, egy átlag japán számára megfoghatatlan módon,
bizonyos japán szavak hirtelenjében nem jutottak
az eszébe. Az egyik sort például így fordította: „Akkor
Robinson Crusoe elhatározta, hogy állatokat fog tenyészteni.
Mit is akart tenyészteni? Ezeket a különös
állatkákat… az állatkertben is sok ilyen van… hogy is
hívják őket, no… szeretnek mindenkit utánozni… uraim,
maguk is ismerik őket! Vörös képük van, no… majmok?
No igen, hát persze, majmok! Hát ezeket a majmokat
kezdte tenyészteni”.
Nyilvánvaló, hogy ha már a majom ekkora problémát
okozott neki, milyen sok időt s gondot jelentett, ha
egy nehezebb szó fordítását kellett megtalálnia. Ilyenkor
Mori tanár úr rettenetesen zavarba jött: kezét minduntalan
nyakához emelte, s annyira húzkodta lila csokornyakkendőjét,
hogy az majdnem leszakadt, izgatott
tekintetét ránk emelte, s tanácstalan pillantásokat vetett
felénk. Majd két kezével kopasz fejéhez kapott, aztán
megint az asztala fölé hajolt, és ijedtében egy szót sem
tudott kinyögni. Ilyenkor amúgy is kicsinyke teste elesettségében
parányira zsugorodott, olyan volt, mint
egy léggömb, amelyből már elszállt a levegő, lába lelógott
a székről, s úgy látszott, mintha előre-hátra úszkálna
a levegőben. A diákok kuncogni kezdtek rajta. Mialatt
a tanár egymás után fordította a mondatokat, egyre
vakmerőbb lett a kacarászás, végül az első padban kitört
a harsány nevetés. Hogy ez a mi nevetésünk vajon
mennyire volt keserű a jóságos Mori tanár úr számára?
Legszívesebben még most is befognám a fülem, hogy
ne halljam ezt a kegyetlen lármát.
És Mori tanár úr mindennek ellenére bátran folytatta
az olvasást és a fordítást, amíg fel nem hangzott a szünetet
jelző kürtszó. Végigolvasta az utolsó részletet, azután
olyan rezzenéstelen arckifejezéssel köszönt el tőlünk,
mintha teljesen megfeledkezett volna az iménti lélekölő,
kegyetlen csatáról, és nyugodtan elhagyta a termet. Emlékszem,
hogy tomboló viharként tört ki belőlünk a kacagás,
s a féktelen zsivajban a padok tetejét döngettük, néhány
tanuló a katedrára pattant, hogy Mori tanár úr mozdulatait,
hangját utánozza, miközben én, az osztálybizalmi
a diákok gyűrűjében jelt adtam, s magam is a tanár
fordításában elkövetett hibákat harsogtam magabiztosan.
Fordítási hibák? Amikor fennhéjázva utánoztam, tulajdonképpen
még egyáltalán nem tudtam, hogy valóban
fordítási hibák voltak-e ezek, avagy sem.

*

Ebédszünetben történt, három-négy nappal később.
Öten vagy hatan a sportpályán, a homokdombnál gyűltünk
össze, sütkéreztünk a kellemes téli napon, s közben
az előttünk álló, közelgő év végi vizsgákról fecserésztünk.
Ekkor a hatvannyolc kilós izomember, Tanba tanár
úr, aki eddig a vaspóznáknál az iskolásokkal a rúdmászást
gyakoroltatta s harsányan vezényelt nekik: „Egy,
kettő!”, baseball sapkájával a fején, mellényben egyenest
a homokba ugrott, s ott termett közöttünk:
– Na, mit szóltok Mori tanár úrhoz, az új tanárotokhoz?
– kíváncsiskodott.
Tanba tanár úr is tanított bennünket angolra, de közismert
sportrajongó volt, ráadásul remekül szavalt verseket,
s nagy népszerűségnek örvendett a dzsúdó- és
kendóbajnokok és mestereik körében, akik persze ki nem
állhatták az angol nyelvet. Atanár szavaira az egyik híres
bajnok tőle szokatlan félénkséggel így válaszolt, miközben
baseball kesztyűjét babrálta:
– Hát izé… szóval hogyishívják… az az ábra, hogy
nem valami jól megy neki…
Tanba tanár úr önelégülten elmosolyodott, miközben
zsebkendőjével leporolta a homokot a nadrágjáról:
– Nehogy már rosszabbul tudjon, mint te?!
– Nem, nálam azér' jobban tud.
– Akkor meg minek kritizálod!
Bajnokunk baseball kesztyűs kezével a hajába túrt,
mint akinek szégyenében inába szállt a bátorsága. Erre
azonban az a fiú, aki a legjobb angolos volt az osztályban,
megigazította erős szemüvegét, s korához képest
meglepő érettséggel a következő megjegyzést tette:
– De tanár úr, az osztályból a legtöbben főiskolára szeretnénk
menni, felvételizni fogunk, és úgy gondolom,
hogy olyan tanártól szeretnénk tanulni, aki többet tanít
meg nekünk, mint ami a kötelező anyagban benne van.
Tanba tanár úr továbbra is fölényes mosollyal az arcán
így válaszolt:
– Ugyan már, mit akartok, mindegy, hogy ki tanítja,
csak egy félévről van szó!
– Akkor Mori tanár úr csak egy félévig tanít minket?
Ez a kérdés szemmel láthatólag Tanba tanár urat is
elevenen érintette. Megfelelő élettapasztalattal rendelkezett
ahhoz, hogy ilyen helyzetben ne válaszoljon, levette
baseball sapkáját, s fürge mozdulatokkal kiveregette a
port kurtára nyírt hajából, aztán egyenként végigmért
bennünket, majd egy mesterfogással témát váltott:
– Tudjátok fiúk, Mori tanár úr nagyon öreg már, ezért
egy kicsit más, mint amilyenek mi vagyunk… Ma reggel
is felszállok a villamosra, Mori tanár úr meg éppen
ott ül a kocsi közepén, és amikor odaérünk abba a megállóba,
ahol le kell szállnia, elkezd kiabálni: „Kalauz úr,
kalauz úr!” Ne tudjátok meg, milyen mókás volt! Majd
eldobtam magam a nevetéstől! Semmi kétség, igazi
csodabogár!
Ami Mori tanár urat illeti, nem volt nekünk szükségünk
arra, hogy Tanba tanár úrra várjunk, nélküle is jó
párszor csodálkozásba ejtett bennünket.
– Képzeljétek, ha esik az eső, Mori tanár úr európai
öltönyben jár, és hozzá magastalpú japán fapapucsot
hord – bökte ki az egyik fiú.
– Mori tanár úr mindig fehér zsebkendőt tűr az övébe,
amibe, mit gondoltok, mit csomagol? Hát nem a tízóraiját?!
– A múltkor láttam Mori tanár urat, amikor a villamoson
fogódzkodott, képzeljétek, csupa lyuk volt a
kesztyűje!
Körülfogtuk Tanba tanár urat, s egymást túlkiabálva
nagyobbnál nagyobb ostobaságokat hordtunk össze.
Látszott, hogy Tanba tanár úrnak tetszik a dolog, és
amikor a kiabálás tetőfokára hágott, ujja hegyén megpörgette
a baseball sapkáját, és vidáman így kiáltott:
– Na igen! A kalapja aztán divatjamúlt műemlék…
Ebben a pillanatban – ugyan ki merészelt volna ilyenre
még csak gondolni is –, alig tízlépésnyire tőlünk az iskola
bejáratánál, a sportpályával szemben ócska keménykalapban
feltűnt a megingathatatlan Mori tanár úr parányi
alakja, kezével természetesen most is lila csokornyakkendőjén
matatott. Vagy hat-hét kisgyerek, – bizonyára
elsősök lehettek – a bejárat előtt éppen bakot ugrottak,
de amint észrevették a tanárt, egymást túlharsogva
udvarias hajlongásokkal köszöntötték. Mori tanár úr
pedig csak állt a kapu kőlépcsőire zúduló arany napsugárban,
meg-meglengette ócska keménykalapját, s mosolyogva
viszonozta a köszönést. Ettől a látványtól valamiféle
szégyenérzet fogott el bennünket, lecsendesültünk,
elült a hangos kacarászás. Csak Tanba tanár úr volt némiképp
zavarban. Miután szájából elhangzott, hogy „A kalapja
aztán divatjamúlt műemlék”, könnyedén kidugta a
nyelvét, baseball sapkáját fürgén a fejébe húzta, majd hirtelen
megperdült a levegőben. „Egy!” , vezényelt katonásan,
s a pózna irányába lökte el mellénybe burkolt, maszszív
testét, felhúzódzkodott az oszlopra fejjel lefelé, mint
egy rák, majd lábát kinyújtotta, magasan, aztán még egy
vezényszó: „Kettő!”, s jól kivehető alakja szinte átdöfte a
kéklő téli égboltot, egy pillanat, s villámgyorsan elérte az
oszlop tetejét. Magától értetődik, hogy mindannyian
élénk tetszéssel fogadtuk Tanba tanár úr vidám mutatványát,
mellyel zavarát leplezni akarta. Egy percre teljesen
elnémultunk: csak néztünk felfelé, Tanba tanár urat figyeltük,
aztán üdvrivalgásban törtünk ki, és mint futballistát
a szurkolók, megtapsoltuk a tornatanárt.
Persze én is együtt tapsoltam a többiekkel. Ugyanakkor
taps közben, félig ösztönösen gyűlöletet éreztem a
pózna tetején függeszkedő Tanba tanár úr iránt. Ez természetesen
nem azt jelenti, hogy Mori tanár úrral éreztem
volna együtt. Bizonyítékul szolgáljon az a taps, amely áttételesen
rosszindulatot fejezett ki Mori tanár úr iránt, s
amellyel tulajdonképpen Tanba tanár urat tüntettem ki.
Mai fejjel a következőképpen elemezném akkori lelkiállapotomat:
erkölcsi szempontból lenéztem Tanba tanár
urat, de talán ugyanakkor műveltségi szempontból Mori
tanár urat is. Vagy talán Mori tanár urat jobban lenéztem,
mert Tanba tanár úr viselkedésével mintegy feljogosított
erre, amikor kijelentette, hogy „A kalapja aztán divatjamúlt
műemlék”, s ettől Mori tanár úrral kapcsolatban ez a
lenézés még némi pimaszsággal is kiegészült. Ezért aztán
tovább tapsoltam, s félvállról figyeltem az iskola bejárata
előtt ünnepélyesen sugárzó Mori tanár urat. Mint egy őszi
légy, amely sütkérezik a napon, úgy állt ott magányosan a
kőlépcsőkön a mi megingathatatlan Mori tanár urunk, és
érdeklődve figyelte az elsősök ártatlan játékát. Akeménykalap
és a lila csokornyakkendő… Vajon miért nem tudom
elfelejteni még ma sem, vajon miért látom még ma
is magam előtt, amit akkor ki kellett nevetnem, s amit
egyetlen pillantással magamba szívtam?

*

Az a lenézés, amelyet már az első tanítási napon
Mori tanár úr ruhája, tudása váltott ki belőlünk, egyre
erősödött az egész osztályban, különösen attól kezdve,
hogy Tanba tanár úr felbátorított bennünket. Az egyik
reggel történt, talán egy héttel később. Előző este leesett
a hó, az osztályunk ablakaival szemben álló épület
tetején, amely esős időben a sportpályát helyettesítette,
már nem lehetett látni a cserepeket, ugyanakkor
osztálytermünkben volt egy kályha, amelyben piros
lángot vetett a tűz, s ettől az ablaküvegeken megülő hó
a szüntelen halványkéken tükröződő fényben úszva olvadozott.
Mori tanár úr székét a kályha elé helyezte, sipító
hangján lelkesen magyarázta a szöveggyűjteményben
található „A Psalm of life” című verset, de természetesen
egyik tanuló sem figyelt oda. Még ha csak
nem figyeltek volna, de a padszomszédom például, aki
mestere volt a dzsúdónak, már az óra kezdete óta egy
Osikava Sunró kalandregényt olvasott a Bukjó szekai
[1908 táján megjelenő folyóirat volt, melynek címe magyarul: Buddhista világ.]
című lapból, amelyet ügyesen szöveggyűjteménye lapjai
közé rejtett.
Az órából körülbelül húsz-harminc perc telt el. Mori
tanár úr hirtelen felpattant a székéről és a „Longfellow”
című költemény tartalmát kezdte el mesélni, amelyről
az imént magyarázott, s ennek kapcsán az emberi élet
kérdéseit értelmezte. Már nem emlékszem, mi volt a lényege,
de azt hiszem, hogy nem is annyira filozófiai fejtegetésekbe
bocsátkozott, mint inkább magánélete tapasztalatait
ecsetelte. Vagyis abból, amiről oly izgatott
hangon beszámolt, miközben karjával úgy csapkodott,
mint egy madár a tépett szárnyaival, a következő zavaros
mondatok maradtak meg bennem:
– Uraim, maguk még nem ismerik az életet! Bizony.
Szeretnék megismerni, de még nem ismerik. Hát csak
ezért boldogok. Amikor annyi idősek lesznek, mint mi,
addigra majd megismerik. De amíg megismerik, addig
sokat kell ám szenvedni! Bizony. Addig sokat kell
szenvedni… Itt vagyok én, van két gyerekem. Iskoláztatni
kell őket. No igen, iskoláztatni… hmm… és a tandíj?
Úgy bizony. A tandíjat ki kell fizetni. Bizony ám.
Hát emiatt kell olyan sokat szenvedni.
Amikor a diákokhoz fordult és az élet szenvedéseire
panaszkodott, tulajdonképpen nem is állt szándékában
panaszkodni, s valószínűleg azt sem várta el tőlünk,
hogy lelkiállapotát megértsük. Valójában csak a mulatságos
oldalát vettük észre panaszainak, s szónoklata
alatt öntudatlanul kuncogtunk rajta. Ez a nevetgélés
azonban nem tört ki hangos kacagásba, ahogy általában
lenni szokott, mert miközben sipító hangján prédikált
nekünk, szánalmas öltözékével, szenvedő arckifejezésével
bizonyos együttérzést váltott ki belőlünk. Bár
nem robbant ki nevetés az osztályunkban, egy kis idő
elmúltával a mellettem ülő dzsúdóbajnok félredobta a
lapot, amelyet addig olvasott, szántszándékkal lármásan
felpattant a helyéről s valami ilyesmit mondott:
– Tanár úr, mi azért jöttünk ide, hogy angolul tanítsanak
meg minket! De ha nem tanítanak, akkor nincs
szükség arra, hogy egyáltalán betegyük a lábunkat az
osztályba! Márpedig ha továbbra is ezt a lelkifröccsöt
kell hallgatnunk, akkor én lemegyek a tornaterembe!
Azzal egy borzalmas fintort vágott és nagy dérrel-dúrral
leült a helyére. Még soha nem láttam olyen különös
arcot, mint abban a pillanatban Mori tanár úrét. Szája tátva
maradt a csodálkozástól, szinte sóbálvánnyá vált a
kályha mellett, s mint akibe belecsapott a villám, egy-két
percig szólni sem tudott, csak merőn nézte az arcátlan fiút.
Szarvasmarha tekintetében megvillant az ismerős veszélyt
érző szúrós pillantás, majd szokása szerint kezét
hirtelen lila csokornyakkendőjéhez emelte, néhányszor
előrebillentette kopasz fejét és azt ismételgette:
– Én vagyok a hibás. Én vagyok a hibás, bocsánatot
kérek. Valóban, uraim, azért járnak ide, hogy angolul
tanuljanak. Én vagyok a hibás, mert nem tanítottam magukat
az angol nyelvre. Én vagyok a hibás, bocsánatot
kérek! Bizony. Bocsánatot kérek – mondta mosolyogva,
de mégis inkább mintha sírt volna…
Atűz fényénél, amely a kályha nyitott ajtajából rávetődött,
még jobban kirajzolódtak a megfakult foltok
zsakettja vállán meg az oldalán. Kopasz feje minden
meghajlásnál rézszínű fényben csillogott, s még jobban
hasonlított egy strucctojásra.
Ez a szánalmas látvány azonban akkori énem számára
csak a tanár alsóbbrendű pedagógusi karakterét tárta
fel. Mori tanár úr fél, hogy elveszíti a munkahelyét, és
emiatt még arra is képes, hogy a gyerekeknek hízelegjen.
Nem azért tanít, mert a tanítás a hivatása, hanem
azért, mert az életkörülményei kényszerítik.
Ilyen és ehhez hasonló ködös elképzelések jártak az
agyamban, s most már nemcsak a tanár öltözetét, tudását
becsültem le, hanem személyiségét is, miközben a
szöveggyűjteményre könyökölve újra meg újra pimaszul
kinevettem, s Mori tanár úr a lángoló kályha előtt
állva szellemileg és fizikailag egyaránt leégett. Persze
nemcsak én gondolkodtam róla így. Amikor arca megváltozott,
és bocsánatot kért az osztálytól, szomszédom,
a dzsúdóbajnok jelentőségteljesen rám kacsintott, majd
ravasz mosollyal az arcán újból a szöveggyűjteményébe
rejtett kalandregény tanulmányozásába merült.
Míg ki nem csengettek az óráról, Mori tanár úr, ha lehet,
még zavartabban viselkedett, mint máskor, s kétségbeesetten
fordította a szerencsétlen Longfellow-t. „Life is
real, life is earnest” – még most is a fülemben cseng megmegbicsakló
sipító hangja, ahogy ezt ismételgeti megsárgult
arccal, miközben kiveri a veríték, mintha nekünk könyörögne.
Akkoriban azonban ebben a sipító hangban
embermilliók boldogtalan hangja rejtőzött, de túl mélyen
ahhoz, hogy eljusson hozzánk. Így aztán az egész órát fáradt,
tömény unalomban töltöttük, mondanom sem kell,
nem csak én ásítgattam teli szájjal, szégyentelenül. Mori
tanár úr parányi teste pedig kinyújtózott a kályha előtt, rá
se hederített az ablakot verdeső hóesésre, csak szöveg-
gyűjteményét lóbálta elkeseredetten, s mintha agyában
valamiféle rugó pattant volna meg, kétségbeesetten kiáltozta:
„Life is real, life is earnest!”

*

A dolgok pedig annak rendje s módja szerint történtek,
ahogy számítottunk rá: amint véget ért a félév és lejárt
a szerződés, Mori tanár úr alakja eltűnt a szemünk
elől, mi pedig örvendeztünk és egyáltalán nem bánkódtunk
miatta. Helyesebben mondva távozása annyira közömbösen
hagyott bennünket, hogy valójában még csak
nem is örültünk annak, hogy elmegy. Általában én is,
akárcsak a többiek, a középiskolából a következő évben
átkerültem a felső középiskolába, onnan pedig az egyetemre,
felnőttek lettünk, de egyikünk sem érzett semmiféle
vonzalmat a tanár iránt, és teljesen megfeledkeztünk
a létezéséről.
Eljött az egyetemi diplomaosztás éve, beköszöntött
az ősz… December első napjaiban alkonyatkor sűrű
köd lepi be a tájat, s estefelé, eső után a fűzfák és platánok
sárga leveleiket hullatják a fasorban. Azon a napon
végigjártam Kandát, a tokiói antikvár könyvesboltok
negyedét, ahol sikerült megszereznem néhány olyan német
könyvet, amelyek addigra Európában az I. világháború
miatt ritkaságszámba mentek. Felhajtottam a kabátgalléromat,
hogy a késő őszi áporodott levegőtől
megóvjam magam, s így haladtam el a Nakanisija könyvesbolt
előtt. Miért, miért nem, vidám hangokra, forró
italokra vágytam, s minden határozott cél nélkül benyitottam
az ottani üzlet kávézójába.
A kávézó egészen kicsinyke volt, s egy árva vendég
sem ült benn. Az egymás mögött sorakozó márványasztalokon
álló aranyozott cukortartók hidegen tükrözték
vissza a lámpafényt. Szomorúan, mint akit becsaptak, ültem
le az egyik asztalhoz, amely egy falmélyedésbe épített
tükör előtt állott. A hozzám lépő pincértől kávét rendeltem,
aztán elővettem egy szivart, és egy halom gyufát
elhasználtam, míg végre sikerült meggyújtanom. Asztalkámon
hamarosan megjelent egy csésze gőzölgő kávé, s
mégis, a vigasztalan szomorúság, mint a köd az ablakon
túl, csak nem akart eloszlani bennem. Abban a filozófiakönyvben,
amelyet az antikváriustól egy bizonyos cikk
miatt vásároltam, olyan aprók voltak az írásjegyek, hogy
egy oldalt sem tudtam elolvasni. Ekkor önkéntelenül hátradőltem
a széken, s hol a brazil kávét kortyolgattam, hol
a havannaszivart szívtam, miközben kóbor tekintetemet
hanyagul az előttem álló tükör felé vetettem.
A tükörben, mintha egy jelenetből látnék részletet,
tisztán, hideg fényben az emeletre vezető lépcső képe jelent
meg előttem, mögötte a szemközti fal, egy fehérre
festett ajtó, a falon pedig egy koncert plakátja. Ezen kívül
még egy márványasztal is volt ott. Mellette hatalmas
virágcserép, benne egy fenyő. Láttam egy csillárt is. Aztán
egy nagy fajansz gázkályhát. Majd három-négy pincért
is észrevettem, amint éppen valamiről beszélgettek a
kályha előtt. Végül… ahogy lassan mindent sorjában
megnéztem, ami a tükörben látszott, eljutottam a kályha
előtt üldögélő pincérekig, s ekkor alaposan meglepődtem,
mert a pincérek között, az asztalnál ülve egy vendéget
vettem észre. Először fel sem figyeltem rá, mert ott, a
pincérek között, ösztönösen a kávézó szakácsának vagy
valami hasonló alkalmazottnak képzeltem. Nemcsak
azon lepődtem meg, hogy első benyomásommal ellentétben
volt ott még egy vendég rajtam kívül. Bár alakját oldalról
alig lehetett látni a tükörben, kopasz feje, amely
olyan volt, mint egy strucctojás, kék színűre fakult zsakettja
s mindörökké lila csokornyakkendője alapján akár
félszemmel is felismertem volna: Mori tanár úr volt az.
Ahogy észrevettem, agyamban egy pillanat alatt felidéztem
azt a hét-nyolc évet, amely elválasztott bennünket.
Annak a bizonyos osztálybizalminak, aki annak
idején az angol szöveggyűjteményt tanulta, és annak,
aki most az asztalnál nyugodtan eregette a szivarfüstöt
az orrán át, ezek az évek egyáltalán nem tűntek rövideknek.
Meglehet azért, mert „az idő”, amely mindent magával
sodor, csak a saját korán felülemelkedő Mori tanár
úrral nem volt képes ezt megtenni… Az az ember,
aki azon az estén a kávézóban a pincérekkel együtt ott
ült az asztalnál, pontosan ugyanaz a tanár volt, mint aki
egykor az angol szöveggyűjteményből tanított abban az
osztályban, ahová soha nem jutottak el a lenyugvó nap
sugarai. Az a kopasz fej mit sem változott! Ugyanazt a
lila csokornyakkendőt viselte. És az a sipító hang! Hát
persze, ugyanazon a sipító hangon magyaráz most is valamit
olyan elmélyülten a pincéreknek… Önkéntelenül
is elmosolyodtam, s valahogy még rossz hangulatomról
is megfeledkeztem: csak a tanár hangját figyeltem.
– Ez a melléknév ezt a főnevet vonzza. Mivel a
Napóleon szó egy embernek a neve, ezért ezt a szót főnévnek
nevezzük. Bizony. Értik ezt? Tudják, mi áll ez
után a főnév után? Közvetlenül ez után a főnév után?
No, mondja meg valaki?
– Vonatkozó… a vonatkozó főnév – hebegte az egyik
pincér.
– Hogyhogy vonatkozó főnév? Vonatkozó főnév, ilyesmi
nem létezik. Talán vonatkozó… vonatkozó… névmás?
Igen, olyan van, vonatkozó névmás. A Napóleon
főnevet névmás helyettesítheti. Bizony. Anévmás az a szó,
amely a nevek helyett áll.
A beszélgetésből kiderült, hogy Mori tanár úr angolul
tanította a kávézó pincéreit. Közelebb húztam a tükörhöz
a székemet, hogy még jobban szemügyre vehessem a je-
60
világirodalmi figyelő magyar napló
lenetet. Jól látszott, hogy az asztalon egy nyitott könyv
hever, valami szöveggyűjteményféle lehet. Mori tanár úr
ujjával rábökött a könyv oldalaira, s úgy tűnt, sehogy sem
tudja befejezni a magyarázatot. Még ebből a szempontból
is ugyanolyan volt, mint régen. Apincérek karéja azonban
a hajdani diákokkal ellentétben összehajolva, szomjas tekintettel,
megadóan figyelte kapkodó magyarázatát.
Míg a tükörből ezt a jelenetet figyeltem, tudatomat
valami melegség járta át Mori tanár úr iránt. Odamenjek
és fejezzem ki sajnálatomat, amiért olyan régóta
nem találkoztunk? De úgysem emlékezne rám, hiszen
mindössze egy fél évig látott az osztályban.
Ha pedig mégis felismerne… Akkor eszébe
jutna, hogy annak idején rosszindulatúan kinevettük,
ezért végül úgy döntöttem, hogy
inkább a távolból tekintek rá tisztelettel.
Mivel a kávém elfogyott, zajtalanul felálltam,
s félig elszívott szivaromat otthagytam
az asztalon. De bármennyire is vigyáztam,
hogy ne csapjak zajt, úgy látszik, mégis
felhívtam magamra a tanár figyelmét. Abban a pillanatban,
amikor felkeltem helyemről, a megsárgult kerek
arc, a piszkos gallér és a lila csokornyakkendő egyszer
csak mégis felém fordult. A tanár szarvasmarha tekintete
s pillantásom egy másodpercre valóban találkozott a
tükörben. Miként várható volt, szemében nem látszódott
semmi, ami azt jelezte volna, hogy régi ismerőst
vett észre. Az egyetlen, ami akkor is, most is felvillant
a tekintetében: valamiféle örök könyörgés szánalmas
fénye.
Lesütöttem a szemem, elvettem a pincértől a számlát,
egy árva szó nélkül odamentem a bejáratnál álló pulthoz
fizetni. Az egyenes választékú, lenyalt frizurájú főpincér,
akit már ismertem, unatkozó arckifejezéssel ült ott.
– Ott, az a férfi, úgy látom, angolul tanít. A kávézó
felkérésére? – kíváncsiskodtam fizetés közben.
A főpincér, aki továbbra is a járókelőket figyelte az
utcán, csak úgy félvállról odavetette:
– Ugyan már, nem kérte senki! Csak úgy, minden este
eljön ide és tanít. Azt mondják, angol tanár volt valamikor,
megöregedett, sehol nem adnak munkát neki,
csavarogni jár, hogy valahogy agyonüsse az idejét. Egy
csésze kávé mellett elvan egész este, nem hoz valami
nagy hasznot nekünk.
Miközben válaszát hallgattam, magam előtt láttam Mori
tanár úr tekintetét, mintha valamiért könyörögne, talán
maga sem tudja, miért. Ó, igen, Mori tanár úr! Úgy éreztem,
mintha kissé zavarosan most kezdeném megérteni a
tanárt, a tanár hősies jellemét. Ha valóban léteznek született
pedagógusok, akkor ő igazán az volt. Számára az angol
nyelvtanítás olyan fontosnak számított, mint a levegővétel,
képtelen lett volna akár csak egy pillanatra is abbahagyni.
Ha erőszakkal abbahagyatták volna vele, életereje – mint a
növénynek, amely nem jut csapadékhoz, – azon nyomban
elillant volna. Hát ezért kell neki minden este
eljönnie a kávézóba, hogy egy csésze kávéért
hivatásszerűen angolt taníthasson! Természetesen
nem egy közönyös ember, aki azért csinálja, hogy agyonüsse
az idejét, mint ahogy a főpincér hiszi. Eszembe jutott,
annak idején, hogy kételkedtünk a tanár
őszinteségében, kicsúfoltuk, azt képzeltük, hogy csak a fizetésért
tanít; beláttam, hogy a lelkem mélyén csak pirulhatok
tévedésemért. Ha arra gondolok, hogy szenvedhetett
Mori tanár úr a rosszindulatú pletykák miatt: azért tanít,
hogy „agyonüsse az idejét”, hogy „fizetést kapjon”. És
mégis, a szenvedések ellenére megingathatatlan maradt:
ugyanabban a keménykalapban, lila csokornyakkendőben
olvas és fordít tovább eltántoríthatatlanul, s mindezt bátrabban
teszi, mint ahogy Don Quijote a csatába ment. Néha
azonban tekintetén átsuhan a könyörgés, amellyel tanítványai
felé fordul, de az is lehet, hogy minden emberhez, akivel
csak találkozik, együttérzésért könyörög a tekintetével.
Míg fogva tartottak ezek a röpke gondolatok, valami
megmagyarázhatatlan izgatottságot fojtottam el magamban,
nem tudtam, mi volna jobb, ha sírnék vagy ha nevetnék,
s arcomat felhajtott gallérom mögé rejtve gyors léptekkel
kisiettem a kávézóból. Közben azonban a szinte vakító,
hideg villanyfényben Mori tanár úr kihasználva, hogy
nincs vendége a kávézónak, szokásos sipító hangját kieresztve
angol nyelvre tanította a szavait leső pincéreket:
– Mivel ez a szó nevet helyettesít, névmásnak nevezzük.
Bizony. Névmásnak nevezzük… Érthető?

 

 

A lóláb
A mű eredeti címe: 馬の脚 Uma no ashi, 1925
Vihar Judit fordítása
Forrás: Műhely (Győr), 37. évf. 5. sz. 2014, 173-177. oldal

Ennek a mesés történetnek a hőse egy férfi, akinek Ósino Hanzaburó a neve. Sajnos azonban se nem herceg, se nem királyfi. A Mitsubishi vállalat pekingi leányvállalatánál dolgozik, és még nem töltötte be a harmincat. Két hónappal a kereskedelmi főiskola elvégzése után Hanzaburó Pekingbe utazott. Kollégái és főnökei különösebben nem lelkesedtek iránta. Mindazonáltal kiemelkedően rosszat se mondtak róla. Ami a külsejét illeti, nem volt benne semmi különleges. Még a családi élete is szokványosnak számított.

Hanzaburó két évvel ezelőtt feleségül vett egy lányt. Cunekónak hívták. Igaz, ami igaz, nem szerelmi házasságot kötöttek. Hanzaburó rokonai, egy idős házaspár hozta össze a fiatalokat házasságközvetítő segítségével. Cuneko sem volt valami szépség. De azt sem lehetett róla mondani, hogy kifejezetten pocsék lenne. Pufók arcán örökös mosoly vibrált. Az örökös mosoly csak akkor hagyta el az arcát, amikor Mukdenből Pekingbe utaztak, és Cunekót összevissza csípték a poloskák a hálókocsiban. Ettől fogva azonban többé nem kellett a poloskáktól tartania. Mindig volt nála két flakon abból a bizonyos denevéremblémás rovarirtóból az X utcában, a vállalat tulajdonában levő házban, ahol laktak.

Ahogy már elmondtam, Hanzaburó szokványos családi életet élt. És valóban, élete nem sokban különbözött az átlagostól. Együtt ebédeltek Cunekóval, együtt hallgatták a gramofont, együtt mentek moziba, vagyis ugyanolyan életet éltek, mint más pekingi hivatalnokok. Igen ám, de életüket hirtelen megzavarta a sors rendelése, amely elől senki sem menekülhet. Igen, a sors rendelése egyszer, ebéd után egy csapásra zúzta szét szokványos családi életük egyhangúságát. Ósino Hanzaburó, a Mitsubishi cég hivatalnoka ugyanis váratlanul elhunyt agyvérzésben.

Aznap délelőtt, mint rendesen, Hanzaburó a Tungtuan-pajlou épületében az asztalánál nagy igyekezettel épp az aktái rendezgetésével foglalatoskodott. Vele szemben ülő kollégája semmi különösebb rendellenességet nem vett észre rajta. Helyesebben csak annyit látott, hogy amikor Hanzaburó a cigarettáját a szájába tette, és a gyufával rá akart gyújtani, váratlanul elvesztette az eszméletét, és előrezuhant. Valóban, igazi hirtelen halál volt. De szerencsére a világ a különböző halálnemeket nemigen kritizálja. Sokkal inkább az emberek életmódjára tesznek megjegyzéseket. Hanzaburó esetében még az életmódja sem adott alkalmat különösebben éles kritikára. Nem, éles kritikáról szó sem esett! Főnökei és kollégái mély együttérzésükről biztosították az özvegy Cunekót.

Jamai professzornak, a Tungzsen kórház igazgatójának diagnózisa szerint Hanzaburó halálát agyvérzés okozta. Hanzaburó viszont egyáltalán nem gondolt arra, hogy agyvérzése van. Még az sem fordult meg az agyában, hogy ő meghalt. Így hát már azon is elcsodálkozott, hogy olyan irodába került, amilyet eddig soha életében nem látott.

A nap sugaraiban az iroda függönyei lassan lengedeztek minden szellőfúvásra. Az ablakon túl semmi sem látszott. Az iroda közepén egy nagy asztalnál két fehér köpenyes kínai egymással szemben ülve lapozgatta az anyakönyveket. Az egyik még húszéves sem volt. A másik sárga ruhát és hosszú bajszot viselt. Az a kínai, aki még be sem töltötte a húszat, tollát éppen végigfuttatta az anyakönyvön, anélkül, hogy hősünkre nézett volna, és a következő kérdést intézte hozzá: 

– Are you Mister Henry Ballet, ar’nt you?

Hanzaburó meglepődött. De amennyire tőle telt, tiszta pekingi kiejtéssel így válaszolt:

– Ósino Hanzaburó vagyok a japán Mitsubishi vállalattól.

– Nahát ilyet! Maga japán?  – felelte csodálkozva a kínai, miközben tekintetét végre hősünk felé fordította.

Az idősebb kínai, miközben szintén az anyakönyvbe körmölt valamit, ugyanolyan meglepetten Hanzaburóra nézett.

– Hát akkor mit is lehet itt tenni? Személycsere történt!

– Baj van! Komoly baj! Ilyesmi még egyszer sem fordult elő a forradalom óta! – zsémbelődött az idősebb kínai, miközben remegett a toll a kezében.

– Mindenképpen vissza kell cserélni!

– Hé, izé! Maga! Ósino úr! Kérem, várjon egy kicsit!

Az a kínai, aki még be sem töltötte a húszat, kinyitott egy újabb vastag anyakönyvet, és mormogva olvasni kezdett belőle valamit. Aztán gondolt egyet, összecsapta, és az előbbihez képest még jobban meglepődve így szólt az idősebb kínaihoz:

– Semmi értelme. Ósino Hanzaburó három nappal ezelőtt meghalt.

– Három nappal ezelőtt?  

– Ráadásul a lába teljesen feloszlott. Mind a két lábának annyi! Combtól lefelé mindene hiányzik!

Hanzaburó ezúttal másodszor is meglepődött. Az elhangzott beszélgetés alapján először azt fogta fel, hogy meghalt. Másodszor pedig azt, hogy azóta három nap telt el. Harmadszor pedig, hogy nincsen lába. Ekkora ostobaság nem lehet igaz! Hát itt van az ő lába! Azzal gyorsan lenézett, s abban a pillanatban ösztönösen felkiáltott. Ebben a kiáltásban nem volt semmi különleges. Az ablakon beáradó szélben ott himbálózott mindkét fehér nadrágszára élére vasalva, alatta fehér cipő. A látvány megdöbbentette, nem akart hinni a szemének. Hogy megbizonyosodjon, mind a két kezével meg akarta érinteni. És valóban, a combjától lefelé mind a két lába eltűnt, mintha a levegőt akarta volna megmarkolni. Hanzaburó meglepetésében a fenekére esett. És abban a pillanatban a lába – helyesebben a nadrágja –, akár egy léghajó, amelyből nagyot szusszanva most fogy el a levegő, a padlóra huppant.

– Jól van. Jól van. Majd megoldjuk valahogy.

Az idősebb kínai, akinek egyáltalán nem csillapult a dühe, még ezt mondta a beosztottjának:

– Ez a te hibád! Megértetted?! A te hibád miatt van! Azonnal jelentenünk kell írásban a dolgot. Úgy bizony! Hol tartózkodik most Henry Ballet?

– Éppen most néztem meg. Pillanatnyilag Hankouba utazott.

– Akkor azonnal táviratot kell küldeni Hankouba, hogy sürgősen küldjék el nekünk Henry Ballet lábát.

– Hát ez sehogy sem fog menni! Amíg megérkeznek a lábak Hankouból, Ósino törzse teljesen feloszlik.

– Baj van! Komoly baj! – Az idősebb kínai nagyot sóhajtott. Hirtelen mintha a bajusza is megnyúlt volna. – Ez a te hibád. Azonnal írásos jelentést kell küldeni! Kár, hogy az utasok közül senki sem maradt ott, ugye?

– Hát, pontosan egy órája történt. Legfeljebb egy ló van csak már, de…

– Miféle ló?

– A lóvásárból maradt ott a Tösen kapunál. Épp most adta ki a lelkét.

– Akkor annak a lónak a lábát fogjuk felhasználni. Mégiscsak jobb lesz ez a lóláb, mintha Ósinónak nem lenne semmije. Gyorsan hozd ide azt a lábat!

Az a kínai, aki még be sem töltötte a húszat, felállt a nagy asztal mellől és könnyed mozdulatokkal elindult egy bizonyos irányba. Hanzaburó harmadszor is meglepődött. Még hogy mindenáron lólábat raknak fel neki! Mennyi gond lehet egy lólábbal! Könyörögni kezdett az idősebb kínainak, még mindig a padlón ülve:

– Bocsánat, csak a lólábtól kíméljenek meg, kérem! Mérhetetlenül utálom a lovakat! Az életemre esküszöm! Emberlábat adjanak nekem, kérve kérem! Henry lábát, vagy akárki másét! Az se gond, ha szőrös egy kicsit, mindent elviselek, csak emberi láb legyen!

Az idősebb kínai dühösen nézett le Hanzaburóra, miközben bólogatva ezt ismételgette:

– Ha meglenne, akkor föltennénk. De mivel nincs sehol egy emberi láb… Tudja, szerencsétlenség történt, próbáljon megbékélni a dologgal. Különben a lóláb nem is olyan rossz! Hát azért időről időre patkót kell cserélni, de higgye el, még a legmeredekebb hegyi ösvényen sem lesz gondja vele soha…

Eközben megérkezett az ifjabb hivatalnok, játszi könnyedséggel hozta be a két lólábat, ami pont olyan volt, mint egy pár csizma, amilyet a szállodákban a boyok viselnek. Hanzaburó el akart szaladni. De hát hiányzott a lába! Szomorúan vette tudomásul, hogy felállni sem képes. Ezalatt odalépett hozzá az alacsonyabb rangú hivatalnok, és elvette tőle a fehér cipőt meg a zoknit.

– Nem kell! Csak lólábat ne! Először is micsoda módszer: lábat cserélnek, és még az engedélyemet se kérik hozzá!

Amíg Hanzaburó így üvöltözött, az alacsonyabb rangú hivatalnok egy lólábat helyezett a jobb nadráglyukba. A lóláb pedig, mintha fogakra végződött volna, szinte rátapadt a jobb csípőjére… Ezután a bal nadráglyukba helyezett el egy lólábat. Ez is remekül illeszkedett.

– Így ni! Már rendben is van!

 A húszévesnél is fiatalabb kínai megtörölte karomszerű, hosszú kezét, miközben mosoly terült szét az arcán. Hanzaburó elgondolkodva szemlélte a kínai lábát. S ekkor egyszerre csak a fehér nadrág szárából két pata, két pej színű lóláb bújt elő.

*

Hanzaburó csupán erre emlékezett. A többi esemény az előbbiekhez képest már nem maradt meg ilyen tisztán az emlékezetében. Azt sem felejtette el, hogy összeverekedett a két kínaival. Azután úgy érezte, mintha egy meredek lépcsőn gurulna lefelé. Mindez csupán homályos emlék maradt. Az viszont biztos, hogy miután különös, ismeretlen kísértetek között bolyongott, majd végre magához tért, már a vállalati tulajdonban lévő X utcai házukban felállított koporsóban feküdt. Ráadásul a Hongandzsi templom fiatal misszionáriusa éppen valami búcsúimát mormolt a koporsója előtt.

Persze az emberek másról sem beszéltek, mint Hanzaburó feltámadásáról. Hatalmas fotót közölt róla a Sunten dzsihó, háromhasábos cikk jelent meg róla. Mégis a cikk mellett a gyászruhába öltözött Cuneko talán kicsit jobban mosolygott a kelleténél. A főnökség és néhány kolléga a feleslegesnek tűnő halotti ajándékok helyett bankettet rendezett a cég számlájára. Az viszont egészen biztos, hogy Jamai professzor tekintélye jócskán veszélybe került. Ám a professzor, miközben hidegvérrel eregette a szivarjából a füstkarikákat, ügyesen helyreállította a hitelességét. Mély meggyőződéssel állította, hogy ez a természet misztériuma, amely magasabb rendű az orvostudománynál. Így hát a professzor presztízsén nem esett csorba, inkább az orvostudomány veszített a hiteléből.

A banketten megjelentek közül egyedül csak a mi Hanzaburónk arcán nem tűnt fel mosoly. Persze, nem volt ebben semmi meglepő. Hiszen mióta feltámadt, lólába lett. Lábujjai helyén paták voltak, amelyek egy pej paripa lábaiban folytatódtak. Ahányszor csak rábámult a lábára, mindannyiszor kimondhatatlan csalódást érzett. Semmi kétség, azonnal fejét veszik, ha a cégnél valaki meglátja a lábát! És akkor a kollégái megszakítanak vele minden kapcsolatot! Cuneko pedig… Ó! „Gyarlóság, asszony a neved!” Cuneko is bizonyára követi a példát: miért lenne szüksége éppen egy lólábú férjre! Valahányszor Hanzaburó erre gondolt, mindannyiszor úgy döntött magában, hogy bármilyen áron is, de el kell rejtenie a lábát. Kimonóját európai ruhára cserélte, mert így csizmát húzhatott. És emiatt zárta be maga mögött mindig olyan gondosan a fürdőszoba ablakát és ajtaját. Közben viszont szűnni nem akaró izgalom gyötörte. Ez az izgalom nem volt alaptalan, ez egészen bizonyos. Miért is állítom ezt…

Hanzaburó elsősorban arra ügyelt, nehogy kételyek merüljenek fel a kollégáiban. Minden igyekezete ellenére ezt talán viszonylag fesztelenül tette. Ha azonban a naplóját olvassuk, látható, hogy folytonos veszélynek volt kitéve, és állandóan küzdenie kellett.

„Július X. Hát köszönöm! Az az ifjabb kínai undorító lábakat passzintott hozzám! Mind a két lábam valóságos bolhafészek! Ma is a hivatalban úgy viszketett, hogy azt hittem, belebolondulok! Most minden erőmet a bolhák megsemmisítésére kell fordítanom…”

„Augusztus X. Ma kereskedelmi tárgyú megbeszélésre mentem a menedzserhez. És mi történt? A menedzser a tárgyalás közben folyton az orrát szívogatta. Nahát! Már a csizmámon kívül is lehet érezni a lábszagomat!...”

„Szeptember X. Úgy tűnik, hogy a lóláb mozgását még a lovaglásnál is nehezebb irányítani. Ma az ebédszünet előtt sürgős üzleti tárgyalásra küldtek, kis léptekkel futottam lefelé a lépcsőn. Ilyenkor mindenki csak a tárgyalásra koncentrál. Hát nekem sem jutott eszembe a lólábam. Egy sóhajtás sem telt bele, s máris hét lépcsőfokot ugrottam lefelé…”

„Október X. Lassan megtanulom, hogyan lehet a lólábat irányítani. Végül is csak a csípőt kell egyensúlyban tartani. Ez a legfontosabb. Ma kudarcot vallottam. Persze nem csak az én hibámból. Reggel kilenc óra körül beszálltam egy riksába, hogy a céghez vigyen. Nem tudni miért, de a riksás a 15 szen helyett 20-at kért tőlem. Erősen megmarkolt, s nem engedett belépni a cég kapuján. Szörnyen dühbe gurultam, és hirtelen jól belerúgtam a riksásba. Mintha egy futball-labda lett volna. Persze borzasztóan sajnáltam. Ugyanakkor ösztönösen horkantottam egyet. Akárhogy is van, sokkal óvatosabban kell a lábamat mozgatnom…”

 Cuneko kételyei elől azonban sokkal nehezebb volt elmenekülni, mint a kollégákat becsapni. Hanzaburó folyamatosan arról ír a naplójában, hogy mélységesen sajnálja ezt a menekülést.

„Július X. Cuneko a legnagyobb ellenségem. Kulturális életszükségleteimre hivatkozva védőpajzsként egyetlen japán stílusú szobánkat végül európai stílusúvá alakítottam át. Ilyenformán Cuneko előtt is csizmában maradhatok. Úgy tűnik, Cuneko rettenetesen sajnálja, hogy nincs tatami a szobában. De szerintem még japán zokniban is képtelenség lólábbal sétálgatni egy tatamis szobában!...”

„Szeptember X. Ma eladtam a franciaágyat egy bútorboltnak. Egy amerikaitól vettem valamikor árverésen. Amikor hazafelé jöttem arról az árverésről, a külföldi negyedben, egy fasoron haladtam át. A japánakácok teljes virágzatukban pompáztak. A csatorna vizén úszó papírlámpások fényei villództak, gyönyörű látvány volt! De most nincs helye az édelgésnek. Tegnap éjszaka is oldalról hasba rúgtam Cunekót egy kicsit…”

„November X. Ma én magam vittem el a mosodába a szennyesemet. Tulajdonképpen nem szoktam mosodába járni. A mosoda a Tóan piac szélén van. Csak mostanában járok oda. Merthogy mindig tapad valamennyi lószőr az alsónadrágomhoz, a nadrágomhoz és a zoknimhoz…”

„December X. Szörnyű, de állandóan elszakadnak a zoknijaim. Iszonyúan nehéz feladat zoknit vásárolni úgy, hogy ne tudja meg Cuneko…”

„Február X. Persze akkor sem veszem le a zoknimat és az alsónadrágomat, ha alszom. Ráadásul, hogy Cuneko ne lássa, a lábfejemet gyapjútakaróba tekerem, hisz minden lefekvés kockázatot jelent! Cuneko tegnap este elalvás előtt ezt kérdezte:

– Ennyire fázol, hogy még a fenekedet is szőrmébe bugyolálod?

 Lehet, hogy hamarosan eljön az az idő, hogy felfedezi a lólábamat…”

De ezeken kívül is különböző veszélyek fenyegették Hanzaburót. Az összes esetet persze lehetetlenség lenne mind felsorolni Mégis Hanzaburó naplójában az alábbi történeten lepődtem meg a legjobban.

„Február X. Ma az ebédszünetben be akartam nézni a Longfu buddhista templom melletti antikváriumba. A bolt előtt a napfényben egy lovas kocsi állt. Nem európai kocsi. Mélykék fedelű kínai lovas kocsi. És igen, a kocsis ott ült a bakon, és pihent. Különösebb figyelmet nem fordítottam rá, megállás nélkül az üzlet felé tartottam. Ekkor a következő történt. A kocsis, miközben megpattintotta az ostorát, így kiáltott a lovára: „Hő, hő!” Ezzel akarta kifejezésre juttatni, hogy a ló maradjon veszteg. De mielőtt a kiáltás elhangzott volna, a kocsi döcögve, nyikorogva elindult hátrafelé. Ebben a pillanatban csoda történt! Ahogy ott az antikvárium előtt nézelődtem, nekem is hátrafelé rándult az egyik lábam. Ekkor valami félelem, valami iszonyatos rettegés fogott el, amelyet szavakkal kifejezni egyáltalán nem lehet. Hiába próbáltam az egyik lábammal előrelépni, valami szörnyűséges gonosz erő miatt nem voltam rá képes, ehelyett hátrahőköltem. Különben szerencsém volt, hogy a kocsis „Hő, hő!”-t kiáltott. Mert mikor a hátrafelé guruló kocsi hirtelen megállt, ugyanabban a pillanatban nekem is sikerült megállnom. De nem csak ez a furcsaság történt. Miközben megkönnyebbülten fellélegeztem, gondolkodás nélkül a lovas kocsi irányába fordítottam a tekintetemet. Egyszer csak a foltos szőrű ló, amely a kocsi elé volt befogva, érthetetlen módon felnyerített. Érthetetlen módon? Ugyan már, nem is volt az olyan érthetetlen! Ebben az idegtépázó hangban – úgy éreztem – egészen bizonyosan volt valami olyan, mint amikor egy ló röhög. De nemcsak a ló adta ki ezt a hangot: mintha nekem is valami nyerítésféle tört volna fel a torkom mélyéről. Most aztán mindenből elegem lett! Befogtam a fülemet mindkét kezemmel, s elkezdtem vágtatni, ahogy csak tudtam…”

A sors még egy utolsó csapást mért Hanzaburóra. Ez azonban nem külső csapás volt. Március vége felé egyszer déltájban váratlanul arra lett figyelmes, hogy a lába táncolni, ugrálni kezdett. Vajon miért lett hirtelen ilyen zabolátlan a lába? Hogy erre a kérdésre választ találjunk, nézzük meg Hanzaburó naplóját. Igen ám, de mekkora csapás! A napló éppen egy nappal azelőtt ért véget. Akkor csupán az előtte történt események alapján lehet néhány általános feltételezésre jutni. Miután alaposan áttanulmányoztam A lovakról szóló főbb feljegyzések, az Amit a lovakról tudni kell, az Összes tudnivaló a szarvasmarhákról, a lovakról és a struccokról 1321 és 1324 között és a Gyógykovácsok és lovak című műveket, az alábbi következtetést vontam le azzal kapcsolatban, hogy miért vált fékezhetetlenné Hanzaburó lába.

Azon a napon szédületesen sok sárga por lepte el a várost. A sárga port, vagyis a homokot a tavaszi szél hozta Mongóliából Pekingbe. A Sunten dzsihó cikke szerint több évtizede nem láttak annyi sárga port, mint akkor:

„A Tösen kaputól ötlépésnyire még a kaputornyot sem lehet látni” – írta a lap, és valóban minden rettenetes volt. Hanzaburó lólába a Tösen kapun túlról, a lóvásár egyik lótetemétől származott. Maga a ló pedig – napnál világosabb – Csang csia koun és Csin csoun keresztül érkezett ide, Pekingbe. Mongóliából származó kunlun ló volt. Magától értetődik, hogy Hanzaburó lába azon nyomban ugrándozni kezdett, amint megérezte a mongol levegőt. Ráadásul a ridegtartásban élő lovaknál ilyenkor van a párzás ideje, amikor aztán széltében-hosszában körülfutkosnak mindent. Így tehát, őszintén szólva, nagyon sajnálhatjuk Hanzaburót, hiszen az ő lólába ezeket a körülményeket képtelen volt nyugodtan elviselni.

Nem kell körömszakadtáig ragaszkodnunk ehhez az értelmezéshez, mégis mindenki azt mesélte, hogy Hanzaburó egész álló nap megállás nélkül táncolt és ugrándozott. Aztán beszámoltak még arról is, hogy hazafelé menet három lakónegyeden haladt át, s eközben hét riksát leelőzött. Végül, miután hazaért, Cuneko elmondása szerint úgy lihegett, mint egy kutya, amikor betántorgott a házukba teaivás idején. Ezután rádobta magát a díványra, és kimerülten azt parancsolta a feleségének, hogy azonnal hozzon spárgát. Persze Cuneko rögtön azt képzelte, hogy a férjével valami nagy baj történt. Először is az arcszíne rettenetes volt. De ez még mind semmi: mintha valami elviselhetetlen dolog kínozná, csizmás lába szűnni nem akaróan rángatózott. Az asszony, aki most az egyszer örök mosolyáról is megfeledkezett, megkérdezte, mire kell neki a spárga. De a férj, miközben kínzó arckifejezéssel letörölte homlokáról az izzadságot, egyre csak ezt ismételgette:

– Hozd ide gyorsan! Gyorsan, különben nagy baj lesz!

Cuneko ímmel-ámmal behozott egy guriga csomagolásra szánt spárgát a férjének. Ekkor Hanzaburó fogta a spárgát, és a csizmaszártól kezdve lefelé mind a két lábát szorosan összetekerte. Cuneko lelkéből ekkor tört fel először a rettenet: a férje megbolondult! Tekintetét Hanzaburóra szegezte, miközben remegő hangon próbálta rábeszélni, hogy hívják ki Jamai professzort. De Hanzaburó egyre hevesebben tekerte körül a spárgával a lábát, és egyáltalán nem hallgatott a felesége szavaira:

– Ugyan már, mit ért ebből az a lódoktor! Az a szemét tolvaj! Iszonyatos szélhámos! Inkább gyere ide, és ölelj át!

Átölelték egymást, és nyugodtan üldögéltek a díványon. Pekinget pedig egyre jobban elborította a sárga por, vagyis a homok, amely mind szaporábban hullott alá. Aznap úgy tűnt az ablakon át, hogy a felkelő nap egyáltalán nem ontotta sugarait, zavaros vörös színe szétáradt a levegőben. Persze eközben Hanzaburó lába képtelen volt nyugton maradni. Hiába volt összekötözve a spárgával, szünet nélkül mozgott, mintha folyamatosan egy láthatatlan pedált nyomogatna. Cuneko, úgy tűnt, sajnálja a férjét, igyekezett benne tartani a lelket, ezért különféle dolgokat mondott neki.

– Drágám, miért reszketsz olyan nagyon?

– Nincs semmi baj.

– De hiszen úgy meg vagy izzadva! A nyáron majd hazautazunk. Drágám, olyan rég voltunk már otthon!

– Hmm. Mindenképpen hazamegyünk! Hazamegyünk Japánba, és otthon fogunk élni!

Öt perc, tíz perc, húsz perc – a két ember fölött lassan haladt az idő. Cuneko később azt nyilatkozta a Sunten dzsihó újságírónőjének, hogy ekkor úgy érezte magát, mint egy láncra vert elítélt. De harminc perccel később végre elszakadt ez a lánc. Valójában azonban nem az a lánc szakadt el, amire Cuneko gondolt. Arról az emberi kapcsolatokat összekötő láncról volt szó, amely Hanzaburót a családjához kötötte. Egy szélroham hatására az ablak, ahonnan látni lehetett azt a zavaros, vörös színt, hirtelen nagy zajjal kicsapódott. Ugyanabban a pillanatban Hanzaburó hatalmasat kiáltott, és három saku[1] magasságig repítette fel magát. Cuneko csak azt látta, hogy a spárga darabokra szakadt. Hanzaburó pedig… erről azonban már nem Cuneko adott nyilatkozatot. Merthogy Cuneko, mikor meglátta a férje hatalmas ugrását, eszméletlenül elterült a díványon. Ezt az a kínai fiú mondta el a már említett újságírónőnek, aki a vállalat tulajdonában lévő házban teljesített szolgálatot.  

*

Hanzaburó, mintha valami űzte volna, a ház bejárata felé szökkent. Egy pillanat, és már ott is állt a kapu előtt. Megrázta magát, nyerítéshez hasonló félelmetes kiáltás tört fel a torkából, és egyenest a sárga porban úszó utcai forgalom közepébe rohant…

Hogy ezek után mi történt Hanzaburóval? Ezt mind a mai napig homály fedi. Különben a Sunten dzsihó tudósítója szerint ugyanaznap este nyolc óra körül láttak egy férfit kalap nélkül futni a holdfénytől megvilágított sárga porfelhőben, a híres Patalingnál, az ott futó vasút mentén, ahonnan a kínai nagy falat szokták nézni. De azért ne higgyünk a cikk minden szavának! Ugyanennek az újságnak egy másik tudósítója ugyanis úgy nyilatkozott, hogy valóban este nyolc óra tájban, a sárga port hozó esőben ő is látott egy fedetlen fejű férfit futni, ez azonban a Siszanling mellett vezető úton volt, ahol a lovas szobrok sorakoznak. Tehát merő képtelenség pontosan megállapítani, hogy Hanzaburó valójában hová és miért távozott, miután a vállalat tulajdonában lévő ház bejáratát elhagyta. 

Hanzaburó eltűnése ugyanolyan sok szóbeszédre adott alkalmat, akár a feltámadása. Cuneko viszont a menedzsernek, a kollégáknak, Jamai professzornak, a Sunten dzsihó főszerkesztőjének és bárki másnak mindezt a férje elmeháborodottságával magyarázta. Kétségtelenül sokkal egyszerűbb volt ezzel magyarázni, mint a lólábbal! Az emberek többsége általában a könnyebb helyett a nehezebb utat választja. Ezt az utat képviseli Mutagucsi úr is, a Sunten dzsihó főszerkesztője, aki Hanzaburó eltűnésének másnapján aranytollának csodás remekét az alábbi vezércikkben publikálta:

„Ósino Hanzaburó, a Mitsubishi vállalat alkalmazottja tegnap délután öt óra öt perckor minden valószínűség szerint hirtelen megháborodott, s nem törődve Cuneko nevű felesége intő szavaival ismeretlen helyre távozott. Jamai professzornak, a Tungzsen kórház igazgatójának magyarázata szerint Ósino úr az elmúlt nyáron agyvérzést kapott, három napon keresztül eszméletlen állapotban volt, ettől kezdve pszichikai jellegű hanyatlást diagnosztizáltak nála. Továbbá Ósino úr naplója szerint, amelyet Cuneko asszony fedezett fel, úgy tűnik, a férjének különös rögeszméi voltak. Mindazonáltal szerettük volna megtudni, mi a neve Ósino úr betegségének. Mennyiben tartozik felelősséggel a férje, Ósino úr iránt a felesége, Cuneko asszony?

Megingathatatlan nemzetünknek, melyet soha idegen erők nem birtokoltak, szilárd alapja a család, amely mindenek fölött áll. Ha a család mindenek fölött áll, még csak kérdésként se merülhet fel, milyen nagy a családfő felelőssége. Ha viszont ez a családfő váratlanul megbolondul, fölmerül a kérdés: van-e erre joga, avagy sem? Erre mi határozottan azt feleljük, hogy nincs joga! Ám ha a férjek mégis jogot formálnak arra, hogy megbolonduljanak, akkor eldobhatják a családjukat, s úgy szereznek örömöt maguknak, hogy az utakat járják és énekelnek, vagy bebarangolják a hegyeket, völgyeket, avagy egy kórház elmeosztályán kapnak kosztot és kvártélyt, így találva meg a boldogságukat. Ebben az esetben viszont porrá hullik majd kétezer éves családalapú rendszerünk, amelyre széles e világon joggal lehetünk büszkék. A bölcs imígyen szólt: a bűnt gyűlöljük, a bűnözőt azonban nem kell gyűlölnünk. Legelőször is, semmiképpen sem akarunk kegyetlenek lenni Ósino úrral. Óhatatlanul is el kell ítélnünk azonban a bűnt, amely azáltal jött létre, hogy egy ember megbolondult. És nemcsak Ósino úr bűnét kell elítélnünk. Ha az ég a megbolondulás betiltásáról szóló törvényről nem vesz tudomást, akkor el kell ítélnünk minden eddigi egymást követő kormányt, amely ezt nem vette figyelembe!

Cuneko asszony elmondása szerint a férje eltűnésétől számított nem kevesebb, mint egy éven belül ő az X utcában, a vállalat tulajdonában lévő házban marad, és vár Ósino úr hazatérésére. Mi amellett, hogy teljes szívünkből együttérzésünket fejezzük ki a hűséges hitvesnek, bízunk benne, hogy a bölcs belátással bíró Mitsubishi vállalat vezetősége figyelemmel kíséri a feleség kényelmi körülményeit, és soha sem fog szűkmarkúan bánni Cuneko asszonnyal…”

*

   Fél év sem telt el, és Cunekónak új jelenséggel kellett szembesülnie, ami miatt nem merülhetett el a tévelygéseiben. Az eset októberben történt, alkonyidőben; Pekingben ilyenkor a fűzfák és a japánakácok kezdik hullatni sárga leveleiket. Cuneko éppen teázott, s a díványon merengve az emlékeibe mélyedt. Ajkáról eltűnt az elmaradhatatlan mosoly. Üde arcvonásainak is nyoma veszett. Hol elveszett férjén, hol az eladott franciaágyon, hol a poloskákon töprengett. Egyszer csak valaki határozatlanul megnyomta a csengőt a ház bejáratánál. Cuneko rá sem hederített, arra gondolt, hogy majd a házban szolgálatot teljesítő kínai fiú kinyitja a kaput. A boy azonban valószínűleg elment valahová, nem volt se híre, se hamva. Eközben a csengő újból megszólalt. Cuneko végül felállt a díványról, s nyugodtan elindult a bejárat felé.

A lehullott falevelekkel borított bejáratnál egy férfi állt kalap nélkül a halovány fényben. Kalap nélkül? Ha csak kalapja nem lett volna! A férfit szinte teljesen belepte a homok, testét rongyok borították. Cuneko úgy érezte, valamiféle félelem sugárzik a jövevényből.

– Miben segíthetek?

De a férfi egy szót sem szólt, hosszú hajjal borított fejét lehorgasztotta. Miközben Cuneko a férfi alakjára meredt, félénken még egyszer megismételte a kérdést:

– Miben… miben segíthetek?

Végül a férfi felnézett. 

– Cuneko…

Csak ezt az egy szót mondta.  De ez az egy szó holdsugárként ragyogta be a férfi őszinte arcát. Cuneko mintha megnémult volna, egy darabig lélegzet-visszafojtva meredt a férfi arcába. Annak megnőtt a szakálla, úgy lefogyott, hogy nem lehetett ráismerni. De ahogy Cunekót nézte, tekintete valóban a várva várt pillantás volt.

– Kedvesem!

Miközben Cuneko ezt kiáltotta, már-már a férje karjaiba borult. Egy lépést tett előre, de mintha tüzes vasra lépett volna, hirtelen hátrahőkölt. Férje rongyos nadrágszárából két szőrös lóláb bukkant elő. Még az alkonyatban is látszott a szőr színe: a pej ló lábait harmat borította.

– Kedvesem!

Cunekót a lólábak láttán kimondhatatlan undor fogta el. De nem törődött vele, mert érezte, hogy most látja utoljára a férjét. A férfi szomorúan nézett felesége arcába. Cuneko még egyszer a karjaiba akart borulni, aztán meggondolta magát. Az undor másodszor is megakadályozta ebben.

– Kedvesem!

Amikor Cuneko harmadszor is így szólt, a férje megfordult, és csendesen elment. Cuneko erre összeszedte a bátorságát, s szinte őrjöngve a nyomába eredt. De még egy lépést sem tett, mikor a fülét patadobogás hangja ütötte meg. Cuneko halottsápadt lett, szeretett volna segítségért kiáltani, de nem tette, csak szótlanul férjének a távozó alakja után kémlelt. És azután… azután eszméletét vesztve a bejárat elé hullott levelek közé zuhant.

Mióta ez történt, Cuneko elkezdett hinni a férje naplójának. De sem a menedzser, sem a kollégák, sem Jamai professzor, sem Mutagucsi úrék nem fogadták el, hogy Ósino Hanzaburó úrnak lólába lett. Ráadásul mindannyian hallucinációnak tartották, hogy Cuneko lólábat látott. Amikor Pekingben tartózkodtam, találkoztam Jamai professzorral és Mutagucsi úrékkal, de minden teljesen hiábavalónak bizonyult. Visszájára fordult az egész, és végül engem nevettek ki! Ezek után a napokban levelet kaptam egy Okada Szaburó nevű regényírótól, aki hallott erről az ügyről, és azt írta nekem: képtelen elhinni, hogy valakinek ember létére lólába legyen. Okada szerint, ha viszont ez mégis igaz lenne, „akkor nagy valószínűség szerint a ló mellső lábát illesztették Ósino Hanzaburó testéhez, de az a véleményem, hogy ez a ló a legjelentősebb, a legjobb ügető, amely lovaglásra alkalmas, olyan, amelyik annyira elszánt, hogy a galoppban is a legnagyobb teljesítményt nyújtja, sőt olyan mutatványra is képes, hogy még rúgni is tud a mellső lábával. De az biztos, hogy ehhez olyan lovasra van szükség, aki ezt megtanítja neki, mint például Juasza hadnagy, tehát bizonyos kétségeim vannak a dolog felől.” Persze nekem is vannak kétségeim ezzel a nézettel kapcsolatban. Nem gondolják, hogy túl meggondolatlan döntés csak ezek alapján akár Hanzaburó naplóját, akár Cuneko vallomását jelentéktelennek feltüntetni?! Észrevettem, hogy ugyanabban a számban, ugyanazon az oldalon, csak két-három hasábbal lejjebb, mint ahol a Sunten dzsihó cikket közölt Hanzaburó feltámadásáról, a következő hír olvasható:

„Henry Ballet, az Absztinensek Társaságának elnöke, utazása közben, a hankoui vasútvonalon váratlan hirtelenséggel elhunyt. Mivel halálakor orvosságosüveget tartott a kezében, a halál okaként először öngyilkosságot feltételeztek, de aztán alaposan megvizsgálták az üvegben lévő folyadékot, melynek alapján bebizonyosodott, hogy az üvegben alkohol volt.”

[1] 1 saku = 30,3 cm

 

 

Mandarinok
A mű eredeti címe: 蜜柑 Mikan, 1919
Vihar Judit fordítása
Forrás: Műhely (Győr), 2010/1-2, 63-64. oldal; Irodalmi Szemle februári száma 2014/2

Borongós téli este történt. A jokoszukai vonat másodosztályú kocsijában ültem egy sarokban, s tétlenül vártam az indulást jelző füttyszóra. A villany már régóta égett a vagonban, de rajtam kívül – bármily meglepő is – nem volt egyetlen utas sem. Amint kibámultam a félhomályba borult peronra, láttam, hogy furcsa módon nyoma sincs egyetlen kísérőnek sem, csak egy ketrecbe zárt kiskutya vonyított fel panaszos hangon időről időre. Különös, de az egész látvány nagyon illett a hangulatomhoz. Fejemben kimondhatatlan fáradtságot és levertséget éreztem: olyan volt, mintha a hófelhős ég fakó árnya zuhant volna rám. Kezem a kabátom zsebébe süllyesztettem, s még arra se volt kedvem, hogy az oda becsúsztatott újság esti kiadását előhúzzam.

Ekkor azonban megszólalt az indulást jelző fütty. Fejemet az ablakkeretnek támasztottam, s várva vártam, hogy szegény szívem megkönnyebbüljön, vagyis a velem szemben álló vasútállomás megállíthatatlanul elinduljon hátrafelé. Az előbbinél azonban sokkal zajosabban geták, japán fapapucsok csattogásai hallatszottak a jegyvizsgáló automata irányából, melyeket nem sokkal ezután a kalauz zsémbes hangja kísért, miközben nagy dérrel-dúrral kivágódott annak a másodosztályú kocsinak az ajtaja, amelyben voltam, s egy tizenhárom-tizennégy év körüli lány sietve lépett be rajta, mire ugyanabban a pillanatban a vagon megremegett, s meglódult a gőzmozdony. Az ablakhoz csapódó kormos füstben lassan elmaradtak a peron oszlopai, egy ottfelejtett vízhordó kocsi, a vonat irányába valakinek hajbókoló hordár, miközben mind egyre kisebbek lettek, s végül mindannyian el is tűntek a szemem elől. Megkönnyebbült szívvel sóhajtottam fel, miközben rágyújtottam, s csak ezután fordítottam fáradt tekintetemet az előttem lévő ülésre telepedő kislány arcára.

Töredezett haját, melyen ápoló olajnak nyoma se látszott, hátul összefogta, arcát himlős hegek tarkították, bőre annyira leégett a naptól, hogy már rossz benyomást keltett – egyszóval igazi parasztlány volt. Egy nagy batyu hevert az ölében, nyakára hanyagul egy piszkos sárgás-zöld kötött gyapjúsálat tekert. Csomagot szorongató vörösre fagyott kezében óvatosan őrzött egy piros harmadosztályú vonatjegyet. Egyáltalán nem tetszett a kislány durva arca. Ellenszenves volt az is, hogy maszatos a ruhája. Végül az ostobasága is bosszantott, amiért nem tud különbséget tenni másodosztály és harmadosztály között. Tehát rágyújtottam egy cigarettára, s szórakozottan kiteregettem a térdemre a zsebemben lévő újság esti kiadását, hogy ennek a kislánynak még a létezéséről is megfeledkezzem. Ekkor hirtelen megváltozott a világítás: az újságpapírra külső fény esett, s a hasábok, amelyek eddig alig látszottak, most váratlanul tisztán, kivehetően ott lebegtek a szemem előtt. Mondanom sem kell, hogy a vonat a jokoszukai vonalon oly gyakori sok-sok alagút közül befutott az egyikbe.

Bár a villanyfénynél végigfutottam szinte az egész újságot, mégis a világban annyira szokványos eseményekről olvashattam benne, hogy nem sikerült vele csillapítanom a depressziót. A világbéke kérdése, újdonsült házasok, új épületek átadása, korrupciós botrányok, halálozási hirdetések – futott végig gépiesen a tekintetem majdnem minden szokványos íráson, miközben olyan érzéki csalódást éltem át, mintha a vonat, befutva az alagútba, pontosan ellenirányba indult volna el. Eközben persze folyamatosan és öntudatlanul, mint a durva valóság emberi formába öntött alakja, az előttem ülő kislány járt a fejemben. Talán jelképes értelmű volt a vonat az alagútban, a parasztlány és a szokványos cikkekkel teletűzdelt újság... A megmagyarázhatatlan, alacsonyrendű és unalmas emberi élet jelképét jelentette. Teljesen hiábavalónak éreztem mindent, félretoltam az átlapozott esti újságot, fejemet újból az ablakkeretnek támasztottam, miközben – mintha meghaltam volna – lehunytam a szemem, és elbóbiskoltam.

Néhány perc telt el. Ösztönösen körülnéztem, mintha váratlanul valami megfélemlített volna, s láttam, hogy – nem tudni mióta – az előbbi kislány a szemközti ülést a mellettem lévőre cserélte, s szívós kitartással próbálta kinyitni az ablakot. A súlyos ablakkeret azonban csak nem engedelmeskedett. A kislány remegő arca most már lilában játszott az erőlködéstől, s hallottam, hogy időről időre szívott egyet az orrán, és még lihegett is hozzá. Természetesen ez a kitartás, akárhogy is vesszük, rokonszenvet ébresztett bennem. Persze tudtam, hogy hamarosan a vonat egy újabb alagút bejáratához közeledik, mert az ablakon túl mindkét oldalon hegyek lejtői magasodtak, az alkonyi fény bevilágította rajtuk a kiszáradt füvet. És mégis, mindezek ellenére ez a kislány egyre azzal próbálkozott, hogy kinyissa a szándékosan bezárt ablakot, én azonban képtelen voltam megérteni, hogy miért. Egyszerűen csak puszta szeszélyből teszi, nem tudtam másra gondolni. Ezért továbbra is szótlan szigorúsággal szemléltem azt a két fagy csípte kezet, amint keserves küzdelmet vív az ablakkal, és közben könyörtelenül azért rimánkodtam, hogy soha ne sikerüljön neki kinyitni.

Ekkor azonban a vonat rettenetes robajjal befutott az alagútba, és éppen ebben a pillanatban lezuhant az ablak is, amellyel a kislány próbálkozott. És a négyszögletes nyíláson keresztül betódult a korom a fekete légből, s ettől rögtön fullasztó füst lett, amely sűrű gomolyban betöltötte a kocsi belsejét. Természettől fogva érzékeny a torkom, de most még annyi időm sem volt, hogy zsebkendőt tegyek magam elé, a füst úgy beborította az arcomat, s ettől olyan köhögési roham tört rám, hogy még lélegzetet is alig kaptam. A kislány azonban rám se hederített, kidugta a fejét az ablakon, a sötétben fújó szél megcibálta összefogott haját, miközben remegve a mozdony irányába kémlelt. Az ablakon túl egyre világosabb lett: már láttam alakját a koromban és a villanyfénynél, s ha kintről nem áradt volna be a hűvös levegővel együtt a föld szaga, a széna és a víz illata, akkor semmi kétség, amint jobban érzem magam, keményen összeszidom ezt az ismeretlen kislányt, és becsukatom vele az ablakot.

A mozdony azonban ebben a percben simán kisiklott az alagútból, száraz fű borította hegyek között kanyargott, miközben egy szegényes település vasúti átjárónál haladt át. Az átjáró közelében mindenütt szalmával fedett és cseréppel borított szánalmas külsejű piszkos házak lapultak szorosan egymáshoz, a vasúti átjárónál pedig talán egy bakter integetett, hiszen fehérlő zászló lengett lomhán az alkonyi szürkületben. Amint elhagytuk az alagutat, e sivár vasúti átjáró töltésén túl három vörös képű fiúcskát vettem észre, akik szorosan egymás mellett álltak. Mind a hárman kivétel nélkül pöttömnyi termetűek voltak – arra gondoltam, talán ettől a nyomasztó környezettől. Ruhájuk színe ugyanolyan volt, mint ez a mélabús vidék. Fölfelé bámultak a robogó vonatra, s egyszerre fürgén magasba lendítették karjukat, miközben ártatlan torkukat kitárták, s tiszta erejükből valami érthetetlen üdvrivalgásban törtek ki. És ekkor jött el az a bizonyos pillanat. A kislány felsőtestével kihajolt az ablakon, fagy csípte kezét megemelte, láttam, amint erősen integet feléjük jobbra meg balra, s a kezéből – akárha az égből hullott volna – hirtelen öt-hat meleg napsárga mandarin pottyant a vonat elé kijövő gyerekekre, hogy örömömben a lelkem is táncra perdült tőle. Önkéntelenül is visszafojtottam a lélegzetemet. És ebben a pillanatban mindent megértettem. A kislánynak valószínűleg munkába kell állnia, így hát szándékosan elrejtett a ruhájába néhány mandarint, s ezeket dobta ki az ablakon keresztül az öccseinek: így köszönte meg, hogy kikísérték a vonathoz.

Egy pillanat alatt villant fel mindez az elrobogó vonat ablakán túl: az alkonyba öltözött település vasúti átjárója, a felcsivitelő három kisgyerek és a vagonból kidobott csodaszép színű mandarinok. De a jelenet kitörölhetetlenül beleivódott a lelkembe. És ettől fogva úgy éreztem, hogy valami eddig ismeretlen tiszta öröm tör fel a szívemből. Büszkén magasba emeltem a fejem, s most már más emberként néztem erre a kislányra. A lány egy ideje visszaült az előttem lévő helyre, s ugyanúgy, ahogy az előbb, hegekkel borított arcát sárgászöld gyapjúsáljába temette, kezében tartotta nagy batyuját, miközben harmadosztályra szóló jegyét szorongatta...

Ekkor egy kis ideig végre sikerült megfeledkeznem a kimondhatatlan fáradtságról és levertségről, a megmagyarázhatatlan, sekélyes és unalmas emberi életről.

 

Az álom
A mű eredeti címe: 夢 Yume, 1926
Vihar Judit fordítása
Forrás: Műhely (Győr) 2008/5. ÁLOM 1. 27-29. old

Rettenetesen elfáradtam. A vállam és a nyakam elzsibbadt, ráadásul még álmatlanság is gyötört. Amikor végre sikerült elaludnom, idõrõl idõre különféle álmokat láttam. Egyszer valaki azt mondta: „A színes álom betegséget jelent.” Az én álmaim egytõl egyig színesek voltak, persze lehet, hogy talán azért, mert festõ vagyok. Egy barátommal egy nyomorúságosnak látszó külvárosi kávézó üvegajtaján léptünk be. Közvetlen a poros üvegajtó mögött fűzfa állott a vasúti átjárónál, már megmutatkoztak rajta a friss hajtások. Egy sarokasztalnál foglaltunk helyet, s valamit eszegettünk egy gömbölyű tálkából. Mikor szinte mindent elfogyasztottunk már, észrevettem, hogy a tálka alján csak egy hüvelyknyi nagyságú kígyófej maradt.

Világosan emlékszem, hogy ez az álmom is színes volt.

Akkoriban Tokió egyik külvárosában laktam, ahol mindig fáztam kegyetlenül. Amikor rám jött a depresszió, felmásztam a ház mögötti vasúti töltésre, csak bámultam lefelé, a vasúti sínekre. Csak úgy csillogott a sok-sok olajos, rozsdamarta sínpár a kavicsok között. A szemközti töltésen valami tölgyféle állt, ágai lekonyultak. Erre a tájra is minden további nélkül ráillett az, hogy depressziós. Ezért sokkal jobban megfelelt a hangulatomnak, mint a Ginza vagy az Aszakusza negyed. „Kutyaharapást szõrével”, járt néha-néha az eszemben, miközben a töltésen guggolva cigarettáztam.

Még azt se lehet mondani, hogy nem volt barátom: egy bizonyos fiatalember, aki gazdag családból származott és európai stílusú képeket festett. Amikor észrevette, hogy beteg vagyok, sokszor emlegette, hogy utazzunk el. „A pénzzel ne is törõdj!”, mondogatta kedvesen. De magam tudtam a legjobban, hogy nincs az az utazás, ami megmenthetne a depressziótól. Valójában három-négy évvel ezelõtt lettem depressziós, és akkor, hogy egy idõre megszabaduljak tõle, a távoli Nagaszakiba utaztam. Amikor azonban megérkeztem Nagaszakiba, egy hotelban sem éreztem jól magam. Még azt a csendes szállodát is, amelyre nagy nehezen ráakadtam, éjszakánként hatalmas lepkék raja lepte meg. Ráadásul rettenetesen szenvedtem, még egy hetet sem tudtam ott maradni, s indultam vissza Tokióba…

Az egyik délután, amikor még mindent dér borított, miután felvettem a számomra kiutalt pénzt, s hazafelé tartottam, hirtelen elkapott a munkakedv. Biztosan azért, mert az jutott az eszembe, hogy a felvett pénzért modellt fogadhatok. Volt még valami más is azonban, ami miatt oly görcsös alkotási vágy hatalmasodott el rajtam. Mielõtt még a külvárosba hazatértem volna, úgy döntöttem, hogy most rögtön felugrom az M házba, egy festõhöz, hogy szerezzek tõle egy modellt, hiszen be akartam fejezni az olajképemet. Az efféle elhatározás rettentõen fellelkesített még így is, hogy már hosszú ideje depressziós voltam. „Csak be tudjam fejezni a képet, és utána már meg is halhatok!”, ilyen hangulat hatalmasodott el rajtam.

Az M házból küldött modellnek nem volt valami szép az arca. Viszont a teste, és különösen a melle gyönyörűséges volt, az biztos! Selymes haját hátul kontyban viselte. Elégedett voltam ezzel a modellel, egy fonott székbe ültettem, és tüstént munkához láttam. A meztelenre vetkõzött lány felvette a pózt: virágcsokor helyett egy összegyűrt angol újságot vett a kezébe, két lábát összeszorította, s kissé elfordította a nyakát. De amint a vászon felé fordultam, rögtön elfogott a fáradtság. Északi fekvésű szobámat csak egy szénmelegítõ fűtötte. Úgy felszítottam a tüzet, hogy a szénmelegítõ zöldes színű kerámiatartója már-már izzani kezdett. A szoba azonban így sem volt elég meleg. A fonott széken ülõ nõ combizmai idõrõl idõre reflexszerűen megremegtek. Én pedig ilyenkor mindig ingerültséget éreztem, miközben az ecsetem folyamatosan mozgott. Nem a lányra voltam dühös, sokkal inkább magamra, aki még egy kályhát sem képes vásárolni. Ugyanakkor saját kicsinyes ingerlékenységemmel szemben is elégedetlen voltam.

– Hol laksz?

– Hogy hol lakom? A janakai Szanszakiban.

– Egyedül?

– Nem, a barátnõmmel ketten bérlünk egy szobát. Miközben beszélgettünk, komótosan vittem fel a festéket egy csendéletet ábrázoló régi vászonra. A lány továbbra is oldalra billent fejjel, kifejezéstelen arccal ült mozdulatlanul. Monoton volt a hangja, és persze a beszéde is. Úgy gondoltam, hogy születésétõl fogva ilyen a lelke. Miután így kiismertem a természetét, idõnként megkértem, hogy a munkaidõn túl is üljön modellt nekem. De valahogy mindig volt egy pillanat, amikor a mozdulatlanságba dermedt nõ alakja, akinek még a szeme se rebbent, nyomasztólag kezdett hatni rám.

A munkám nem haladt. Amint befejeztem azt, amit aznapra terveztem, általában a szõnyegre heveredtem, masszírozgattam a nyakam meg a fejem, miközben szórakozottan a szobát bámultam. A festõállványon kívül nem volt ott más, csak egy fonott szék. Ez a szék, még akkor is, mikor nem ült rajta senki – talán a levegõ páratartalmának változása miatt – idõnként meg-megnyikordult. Ilyenkor rettegés fogott el, és azonnal elmentem sétálni. Azt mondtam: „sétálni”, ez viszont csak annyit jelentett, hogy kimentem a külvárosi utcára, felmásztam a ház mögötti töltésre, ahonnan sok templom látszott.

Mégis minden áldott nap, pihenést nem ismerve ott álltam a festõállvány mellett. A modell is naponta eljárt hozzám. Eközben a lány teste egyre nyomasztóbban hatott rám. Semmi kétség, az egészségét irigyeltem. Ahogy kifejezéstelen arccal mozdulatlanul a szoba sarkába bámult, miközben a halványpiros szõnyegen pihent.

„Ez a nõ nem emberre, hanem sokkal inkább állatra hasonlít”, gondoltam néha, miközben ecsetemmel a festõállványnál dolgoztam.

Az egyik délután meleg szél fújt, és megint csak a festõállvány elõtt foglalatoskodtam: a festéket vittem fel ecsetemmel a vászonra. A modell a megszokottnál is komorabb volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy valami vad erõ van a testében. Ráadásul a hónaljából valamiféle különös szag áradt. A feketék bõrének szaga jutott róla az eszembe.

– Hol születtél?

– XX városban, Gunma megyében.

– XX városban? Ott sok textilgyár van, ugye?

– Ühüm.

– Nem dolgoztál ott, mint szövõlány?

– De, még gyerekkoromban.

Ennél a beszélgetésnél egyszerre csak azt vettem észre, hogy a lány mellei hirtelen megnagyobbodtak. Úgy tűnt, akkorák, mint egy-egy káposztafej. Én persze továbbra is folytattam a munkát. De furcsa módon szinte mágnesként vonzott a nõ mellének romlott gyönyörűsége.

Azon az estén sem hagyott alább a szél. Éjjel váratlanul kinyitottam a szemem és lementem a vécére. De csak akkor tértem magamhoz, mikor visszatértem a szobámba és behúztam a tolóajtót. Mezítláb álltam ott, és szórakozottan a szobámat kezdtem kémlelni, és különösen a halványpiros szõnyeget. Finoman megsimogattam a lábujjaimmal. Az érzés váratlan volt: mintha szõrzetet tapintottam volna. „Vajon milyen színű lehet a szõnyeg fonákja?”, kíváncsiskodtam. Furcsa módon azonban nem mertem megnézni a szõnyeg belsõ oldalát. Gyorsan ágyba bújtam.

Másnap, mikor a munkát befejeztem, minden eddiginél fáradtabb voltam. Ahogy már említettem, egyáltalán nem nyugtatott meg az sem, ha a szobámban tartózkodtam. Ezért kimentem a ház mögötti töltésre. A környék már éledezett. Halványan kirajzolódtak a fák és a villanyoszlopok fényei, s különös módon szinte úsztak a levegõben. Miközben a töltésen haladtam, alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy fel ne üvöltsek. Persze ezt az érzést el kellett fojtanom. Miközben úgy érzékeltem, hogy mintha csak gondolatban lépkednék, leereszkedtem az egyik piszkos külvárosi utcácskába.

Ebben a külvárosban általában alig lehetett járókelõket látni. Most is csak egy koreai tehén állt ott az útszélen egy villanyoszlophoz kötözve. Ahogy kinyújtotta a nyakát, olyan furcsán meredt rám fátyolos tekintettel, akár egy nõ. Szemébõl az tükrözõdött, mintha mindig csak rám várt volna. Úgy éreztem, hogy ez a koreai tehén valami tompa ellenállást vált ki belõlem. „Biztos ugyanígy fog nézni akkor is, ha majd a vágóhídra viszik”, ez az érzés nem hagyott nyugodni. Hirtelen elkapott a depresszió, s úgy fordultam vissza az utcánkba, nehogy elhaladjak mellette.

Két-három nap múlva egy délután megint a festõállvány elõtt álltam, s teljes odaadással a képet festettem. A halványpiros szõnyegen fekvõ modellnek még a szempillája se rebbent. Már vagy egy fél hónap is eltelt, mióta ezt a modellt festettem, de a munkám csak nem akart haladni. Egyikünk sem talált utat a másik szívéhez. Sõt, sokkal inkább azt éreztem, hogy valami taszít ettõl a lánytól, s ez az érzés egyre erõsödött bennem. A trikóját még a szünetekben sem húzta fel. Ráadásul szavaimra mindig szomorúan válaszolt. Vajon miért tette, nem tudom, de hátat fordított nekem (ekkor váratlanul a jobb vállán egy anyajegyet fedeztem fel), a szõnyegen a lábát kinyújtotta és így szólt hozzám:

– Mester, egy csomó kavicsot szórtak le a házához vezetõ ösvény mentén, ugye?

– Igen.

– Az a méhlepények halma.

– A méhlepények halma?

– Persze, a kavicsokat jelnek teszik oda, hogy tudják, hol van a méhlepények sírhalma.

– Ezt honnan veszed?

– Mert volt olyan, amin még írást is láttam. – A lány a válla fölött nézett rám, s egy pillanatra az arcán valamiféle gúny villant át.

– De hiszen mindenki méhlepénnyel születik!

– Ostobaságokat beszélsz.

– És ha méhlepénnyel születik…

– ?...

– Lehet az kis kutyakölyök is!

Hogy a lány abbahagyja, folytattam a festést. Abbahagyja? De hiszen a szavai egyáltalán nem maradtak közömbösek a számomra! Mindig úgy éreztem, szükségem van valamiféle nyers kifejezésre, hogy a nõ lényegét megragadhassam. De nem éreztem magamban elég fizikai erõt ahhoz, hogy ezt a valamit kifejezzem. Ráadásul még az is működött bennem, hogy megfutamodtam ettõl a kifejezésmódtól. Talán olyan lelkiállapotban voltam, hogy meg akartam futamodni az olyan kifejezések elõl, amelyeket az olajfesték, az ecset szólaltat meg. S ha már arról van szó, hogy mit használunk: valamiféle múzeumban kiállított kõbotok és kõkardok jutottak az eszembe, mikor az ecsettel dolgoztam.

Amikor a nõ elment, a lámpa halovány fényénél egy nagy Gauguin-albumot vettem elõ, és a Tahitiben festett képeit néztem végig. Eközben váratlanul azt vettem észre, hogy ajkam folyton folyvást a következõ fennkölt szavakat ismétli: „Ez létezhetetlen!”. Persze nem értettem, miért ismételgetem ezeket a szavakat. Ekkor rosszul lettem, behívtam a szolgálólányt, hogy ágyazzon meg, aztán bevettem egy altatót és lefeküdtem.

Úgy tíz óra környékén felébredtem. Talán éjszaka túl meleg volt, ezért lemásztam a szõnyegre. Sokkal inkább azonban az álmom izgatott fel, amelyet közvetlenül a felébredésem elõtt láttam. Állok ennek a szobának a közepén és mind a két kezemmel a nõt fojtogatom. (Ugyanakkor persze magam is biztosan tudom, hogy ez álom.) A nõ arcát kissé felemeli, de egy szót sem szól, szemét gyorsan lehunyja. Ugyanakkor a mellei gyönyörűen megduzzadnak. Ezek a mellek finoman világítanak, vékony erezet jelenik meg rajtuk. Egyáltalán nem érzek lelkiismeret-furdalást azért, mert a nõt fojtogatom. Sõt, inkább az elégedettséghez áll közel ez az érzés, mint mikor az ember befejez valamit. A nõ, úgy tűnik, örökre lehunyja szemét, s valóban csöndesen meghal…

Amint az álom után felébredtem, megmostam az arcom, és gyorsan megittam néhány csésze erõs teát. De csak még depressziósabb lettem. Hiszen gondolatban sem akartam soha megölni ezt a nõt! De a tudatomon túl… Hogy furcsa idegességemet elfojtsam, cigarettára gyújtottam, miközben egyre csak a modellt vártam. Már egy óra is elmúlt, a nõ azonban nem jött el. Egyre nehezebbnek éreztem a várakozást. Arra gondoltam, hogy nem várok tovább, inkább sétálni megyek, de a séta gondolatát is borzasztónak tartottam. Még azt sem bírták elviselni az idegeim, hogy átlépjek szobám tolóajtaján.

Gyorsan sötétedett. Föl s alá járkáltam a szobában, egyre csak a modellre vártam, aki nem jött. Eközben eszembe jutott egy eset, amely tizenkét-tizenhárom évvel ezelõtt történt meg velem. Még gyerek voltam, éppen alkonyodott, mint most, én meg csillagszórókat gyújtogattam. Persze nem Tokióban, hanem a szüleim vidéki háza mellett. Hirtelen valaki hangosan felkiáltott:
„Hééé, no nézd csak!” Ráadásul még vállon is veregetett! Nekem persze le kellett ülnöm a veranda szélére.

– Itthon van …-szan?

Amikor azonban jobban körülnéztem, látom ám, hogy a ház mögötti hagymaföldön guggolok és szorgalmasan égetem a hagymát. Ráadásul már a gyufásdobozom is majdnem kiürült… Miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, nem tudtam nem arra gondolni, hogy voltak olyan pillanatok az életemben, amelyekrõl magam sem tudtam semmit. Az efféle gondolatok nemcsak nyugtalanítóak voltak a számomra, sokkal inkább rettegést keltettek bennem. Elõzõ éjszaka álmomban megfojtottam egy nõt a tulajdon kezemmel. És ha nem az álomban történt?...

A modell másnap sem jött el. Végül úgy határoztam: elmegyek az M házba, hogy a nõrõl érdeklõdjem. De az M ház gondnoknõje sem tudott semmit. Egyre nyugtalanabb lettem, viszont megkaptam a nõ lakcímét. A lány annak idején azt mondta, hogy a janakai Szanszakiban lakik. Az M ház gondnoknõje szerint viszont a hongjói Higasikatában. Már kigyúltak az utcai lámpák, amikor a nõ lakhelyét végre megtaláltam. A halványpirosra festett ruhatisztító egy keresztutcában állt. Az üvegajtó mögött a mosodában két munkás egy szál ingben tüsténkedett a vasalóval. Iszonyatos lassúsággal nyitottam ki az üvegajtót. Így aztán jól belevertem a fejem. Ez a zaj persze meglepte a munkásokat, de engem is. Kissé megrettenve léptem be az üzletbe, majd így szólítottam meg a munkásokat:

– Ithon van ...-szan?

– …-szan tegnapelõtt óta még nem jött haza.

Ezek a szavak nyugtalanságot keltettek bennem. Arra gondoltam, hogy még valamit meg kell kérdeznem. Ugyanakkor óvatosságra is szükség volt, nehogy aggodalmat keltsek bennük, ha mégis történt volna valami.

– Idõnként úgy megy el hazulról, hogy akár egy álló hétig sem jön vissza – jegyezte meg az egyik sápadt arcú munkás, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a vasalást. Szavaiban világosan éreztem valami lenézésszerűt, emiatt düh fogott el, és sietve elhagytam az üzletet. De még ez sem volt elég! Ahogy lépteimet a Higasikata-negyedben szaporáztam, ahol viszonylag kevés bolt található, hirtelen eszembe jutott, hogy mindezzel egyszer már találkoztam álmomban. A halványpirosra festett ruhatisztítóval, a sápadt arcú munkással, az áttüzesedett vasalóval, igen, kizárt, hogy tévednék, felkerestem már ezt a nõt is néhány hónappal ezelõtt (vagy talán már néhány éve) álmomban, ez egészen bizonyos. Ráadásul abban az álomban ugyanúgy, mint mikor kijöttem a ruhatisztítóból, ugyanebben a csendes utcában jártam, ugyanolyan magányosan. Azután… aztán ez az álom teljesen kiesett az emlékezetembõl. De ha most valami történik, nem kétséges, hogy az is ebben az álomban fordul elõ…

 

 

Halottaskönyv
A mű eredeti címe: 点鬼簿 Tenkibo, 1926
Vihar Judit fordítása
Forrás: A vihar kapujában, Budapest, Scolar Kiadó, 2007, 184-192. old.

1

Anyám elmebeteg volt. Soha sem kaptam anyai szerete-
tet tőle.¹ Örökké egyedül üldögélt a sibai családi házban
és hosszú pipáját szívta; haját kontyban viselte, fésűvel
összefogva. Arca kicsi volt, a teste is parányi. Hamuszín
arcából egy cseppnyi életerő sem sugárzott. Amikor
Vang Si-fu: A nyugati szoba² című drámájában „a föld
szaga és a sár íze" kifejezést olvastam - anyám arca,
sovánnyá aszalódott arcéle jutott eszembe.

Mondom, anyám soha nem törődött velem. Mindig
magam előtt látom a jelenetet: egy ízben, amikor ne-
velőanyámmal ³ felmentünk az emeletre anyámnak kö-
szönni, ő hirtelen és hevesen fejbe kólintott a pipájával.
Altalában persze csöndes bolond volt az édesanyám.

¹ Akutagava kilenc hónapos volt, amikor anyja elméje elborult.
Az asszony 1903-ban hunyt el, ekkor fia még csak tizenegy éves.

² A 13-14. századi dráma 1960-ban jelent meg magyarul Tőkei
Ferenc és Károlyi Amy fordításában.

³ Az író édesanyjának báryja Akutagava Micsiaki; itt az ő feleségé-
ről van szó. Nagybátyja, vagyis nevelőapja Edo-prefektúra építé-
szeti elöljárója volt.

A nővéremmel folyton arra kértük, hogy rajzoljon ne-
künk, mire anyám négyrét hajtott papírlapokra feste-
getett valamit. Nem csak tust használt. A táncoló kis-
lányok ruhácskáit, a füvek, fák virágait a nővérem víz-
festékeivel ábrázolta. A különös azonban az volt, hogy
egytől egyig minden figurát rókaábrázatúnak⁴ festett.

Őszre járt, már betöltöttem a tizenegyedik évemet,
amikor meghalt az anyám. Nem betegségben halt meg,
inkább valamiféle erőtlenségben. A halála előtti és utáni
események viszonylag világosan megmaradtak emléke-
zetemben.

Bizonyára sürgősségi távirat érkezett. A szélcsendes
éjszakán nevelőanyámmal riksába ültünk, és Hondzsó-
tól Sibáig meg se álltunk. Mind a mai napig nem viselek
sálat. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy azon az
éjszakán egy kínai tájképet ábrázoló vékony selyem-
kendő fedte a nyakamat. Megmaradt bennem ennek a
kendőnek az íriszkölni-illata is.

Anyám a ház emeleti része alatt, a nyolc tatami tágas
szoba közepén feküdt. Négy évvel idősebb nővérem-
mel a párnája mellé ültünk, és nem bírtuk abbahagyni
a zokogást. Különös erővel hasított belénk a fájdalom,
amikor valaki mögöttünk megszólalt: „A végét járja
szegény!" Anyám azonban, aki mind ez ideig csukott
szemmel feküdt, akár egy halott, hirtelen felnézett és
mondott valamit. Mi ketten, a nagy bánat közepette,
kuncogni kezdtünk.

⁴ A japán néphit szerint a rókáknak varázserejük van. Könnyű
erkölcsűeknek hiszik őket, akik női alakban megjelenve elcsábítják
a férfiakat.

A következ ő éjjel, szinte hajnalig, anyám párnája mel-
lett virrasztottam. Miért, miért nem, ekkor - nem úgy,
mint előző este - egy csepp könnyet sem ejtettem. Egy-
folytában szégyelltem magam zokogó nővérem előtt, s
mindent megpróbáltam, hogy azt higgye, sírok. Ugyan-
akkor azt gondoltam: ha nem tudok sírni, lehet, hogy
nem is hal meg az anyám.

A harmadik napon estefelé hunyt el, különösebb
kínok nélkül. Halála előtt, úgy tűnt, visszanyerte esz-
méletét: ránk nézett, s szeméből folytak, egyre foly-
tak a könnyek. Mint általában, most sem szólt egy
szót sem.

Nem bírtam visszatartani a könnyeirnet, mikor a ko-
porsóba helyezték. „Igazán csodálatos fiú vagy!" - szó-
lalt meg ekkor ódzsii nagynéném. Fogalmam sem volt,
miért vagyok csodálatos.

Anyám temetésének napján a nővéremmel együtt
riksába ültünk, ő azt a táblácskát vitte, amelyre a ha-
lotti nevet írták, én pedig a füstölőt tartottam mögötte.
Időnként elszundítottam a kocsiban, és összerázkódva
ébredtem föl, féltem, hogy leejtem a füstölőt. Nagyon
nehezen értük el a tokiói Janaka-negyedet. A meglehe-
tősen hosszú temetési menet az őszi napsütésben mél-
tóságteljesen haladt Tokió utcáin.

Anyám halálának napja november 28-a. Halotti neve:
Komjóin Mjódzsó Nissin nővér. Apám halálának nap-
jára és halotti nevére viszont nem emlékszem. Tizenegy
évesen bizonyára büszke voltam arra, hogy meg tudom
jegyezni anyám halálának napját és halotti nevét.

 

2

Csak egy nővérem van. Beteg, és két gyermek édes-
anyja. Ezt a nővéremet persze nem szeretném bejegyez-
ni halottaskönyvembe. Most arról a nővéremről van
szó, aki még születésern előtt, váratlanul, fiatalon
elhunyt. Mondják, ez a nővérem volt hármunk közül
a legokosabb.

Hacukónak, Haccsannak⁵ hívták, mert ő született
közülünk elsőnek. Mind a mai napig itt függ házam
oltárán egy kis keretben a fényképe. Arca olyan, mint
a hamvas barack, és gödröcskék teszik huncuttá.

Akárhogy nézzük is, Haccsan kapta a legtöbb szere-
teret apámtól meg anyámtól, A csibai Sinszenza-ne-
gyedből járatták a tokiói Cukidzsi-negyedbe. a Sum-
mer's óvodába.⁶ De szombattól vasárnapig mindig ott
aludt anyámnál, a hondzsói Akutagava-házban. Ilyen-
kor Haccsant a 19. század '80-as, '90-es éveinek divatos
európai ruháiba ölröztették. Emlékszem, amikor elemi
iskolába jártam, a Haccsan ruháiból maradt anyag-
darabkákba öltöztettem a kaucsukbabámat. Ez, ahogy
később elmesélték, apró virágokkal és hangszerekkel
díszített külföldi egyszerű kartonanyag volt.

Egy kora tavaszi vasárnap délután, amikor Haccsan
a kertben sétált, bekiáltott a nappaliban ülő nagynén-
jének. (Azt hiszem, a nővérem ekkor is európai ruhát
viselt.)

⁵ A Hacuko név elsőszülöttet jelent. Becéző alakja: Haccsan.

⁶ A 19. század utolsó évrizedeinek divatos angol nyelvű tokiói
magánóvodája és iskolája.

- Néni, hogy hívják ezt a fát?

- Melyiket?

- Ezt a bimbózót ...

Az Akutagava család kertjében nőtt egy alacsony
japánbirsfácska, amelynek az ága ráhajlott az öreg kút-
ra. El tudom képzelni, hogy a kibontott hajú Haccsan
milyen nagy szemeket meresztett a tüskés japán birs-
fácskára.

- Pedig ugyanúgy hívják, mint téged.

Sajnos a nagynéni gyengécske vicce nem talált célba.

- Akkor japánbirs butácskának hívják.

Ahányszor valaki Haccsant szóba hozta, a nagynéni
mindig elismételte ezt a párbeszédet. Valójában azon-
ban ezen az egy eseten kívül semmi sem maradt meg
abból, amiket Haccsan mondott. Nem telhetett el sok
idő, és Haccsan már koporsóban feküdt. Nem emlék-
szem a kis fatáblára sem, amelyre Haccsan halotti nevét
vésték. Bármily furcsa, de csak az maradt meg bennem
tisztán, hogy Haccsan április 5-én halt meg.

Ezt a nővéremet, akit sohase láttam, valamiért na-
gyon közel érzem magamhoz. Ha ma élne, már negy-
venes éveit taposná. Talán a negyvenéves Haccsan arca
hasonlítana anyám arcára, ahogy a sibai családi ház eme-
letén zavaros tekintettel pipázik. Időnként úgy érzem,
mintha egy negyvenéves nő kísértete, vagy az anyám,
vagy a nővérem, ki tudja, valahonnan állandóan figyel-
né az életemet. Talán kávétól és cigarettától megfáradt
idegrendszerem teszi ezt velem? Vagy netán egy felsőbb-
rendű erő, amely alkalmanként megmutatja magát a va-
lóságban létező világnak?

 

3

Mivel anyám betegsége miatt röviddel születésern után
nevelőszülőkhöz kerültem (egyik anyai nagybátyám
családjába), valódi apámhoz sem fűzött közelebbi kap-
csolat. Apám tehenes gazdaként ért el némi sikert.
Ugyanakkor csak ő, csak az apám mutatta meg nekem
az akkoriban újnak számító gyümölcsöket és italo-
kat. Banánt, fagylaltot, ananászt, rumot, és talán még
mást is. Emlékszem, hogyan itta a rumot a Sindzsuku
negyedben egy tölgyfa lombjai alatt. A rum barnás-
színű, alacsony alkoholtartalmú ital volt. Apám külön-
féle ritkaságokkal akart gyermeki énemre hatni, hogy
megkaphasson a nevelőszülőktől. Emlékszem, egy este
Ómoriban egy étteremben fagylaltot rendelt nekem,
miközben megpróbált rábeszélni, hogy szökjek el hoz-
zá. Apám ilyenkor a heves és alázatos csábítót alakí-
totta. Szerencsétlenségére összes csábítása kudarcot val-
lott. Mégpedig azért, mert szerettem a nevelőszüleimet.
A nagynénérnet⁷ egyenesen imádtam.

Apámat lobbanékony és pörlekedő természetűnek
ismertem. Harmadikos kisgimnazista voltam, s egyszer
szumóztunk apámmal. Egy biztos fogással rögtön lete-
rírettem. Apám felállt, s azt hiszem, ezt mondta: „No,
még egyet!". És máris indult felém. Minden nagyobb
erőfeszítés nélkül a földhöz vágtam. Apám elismételte
harmadszor is: „No, még egyet!", s közben lelkes arc-

⁷ Akuragavának anyai ágon két nagynénje volt. A fiatalabbik apjá-
nak második felesége lelt, a későbbi írót pedig az idősebbik nevelte
fel; ő az Akutagava-házban lakott.

kifejezéssel szinte rámzúdult. A szumózást nagynéném
- anyám húga, apám második felesége - is látta, s egy
párszor jelentőségteljesen rám kacsintott. Erre a birkó-
zások után szándékosan a földre vetettem magam. Ha
nem ezt teszem, apám gondolkodás nélkül rám rohan,
annyi szent!

Huszonnyolc éves voltam, még pedagógusként dol-
goztam, és egyszer csak táviratot kapok: „Apád súlyos
beteg". A hírre gyorsan elindultam Kamakurából To-
kióba. Apámat influenzával⁸ szállították be egy tokiói
kórházba. A nevelőszüleimmel együtt élő nénikémmel
és a szülői házban élő nagynénimmel három napot és
három éjszakát töltöttünk a kórházban. A kórterern
sarkában húztuk meg magunkat éjszakára. Lassanként
unatkozni kezdtem. Egyik nap egy kedves ismerősöm,
egy ír újságíró keresett meg telefonon, és meghívott
Cukidzsiba, egy japán érterembe.

Négy-öt gésával, kellemes hangulatban, japán ételeket
fogyasztottunk. Úgy tízre járhatott, amikor a vacsora
véget ért . Elbúcsúztam újságíró barátomtól, majd lefele
indultam egy keskeny lépcsőn. Ekkor valaki hátulról fe-
lém kiált: „A. úr!" Megállok a lépcsősor pihenőjén,
hátrafordulok. Egyik gésa állt ott, merőn nézett le rám.
Némán lépdeltem, folytattam utamat lefele, odakint
rögtön fogtam egy taxit. A kocsi azonnal elindult. Ahe-
lyett azonban, hogy apámra gondoltam volna, folyton
a gésa európai frizura keretezte üde arca s főleg a tekin-
tete járt az eszemben.

⁸ Az 1918 és 1920 között pusztító spanyolnátháról van szó,
amely 20 millió ember halálát okozta Európában és Ázsiában.

A kórházban már türelmetlenül várt az apám.

Kiküldte az ott ácsorgókat a két paraván mellől, aztán
a kezemet szorongatta, simogatta, miközben számomra
ismeretlen, régi történeteket mesélt anyámmal kötött
házasságáról. Arról, hogyan vásároltak együtt szekrényt,
hogyan ettek szusit, és még néhány ehhez hasonló je-
lentéktelen apróságot. Én mégis azt éreztem, égni kezd
a szemem. Apám beapadt arcán is folytak, egyre foly-
tak a könnyek.

Másnap reggel halt meg, különösebb szenvedés nél-
kül. Halála előtt szemlátomást zavarodottan ilyesmiket
mondogatott: „Megjött a hadihajó teljes flottadíszben!
Kiáltsátok mind : - Éljen!" Arra nem emlékszem, ho-
gyan zajlott a temetése. Csak arra, hogy amikor a kór-
házból hazavitték a holttestet, a halottaskocsit beragyog-
ta a kövér tavaszi telihold.

 

4

Idén március közepén zsebmelegítőt tettem a kabá-
tomba, s a feleségemmel oly hosszú idő után ismét ki-
mentünk a temetőbe. Oly hosszú idő után... - ennek
ellenére a kis sír mit sem változott, de a vörösfenyő
sem, melynek megnyúlt ága a sírra hajlik.

Akiknek nevét bejegyeztem a Halottaskönyvbe, mind-
hárman közös sírkő alatt nyugszanak a Janaka-temető
sarkában. Soha nem felejtem el, milyen néma csend-
ben eresztették le anyám koporsóját a sírba. Oda, ahol
Haccsan is pihen. Csak az apám... apámmal kapcso-
latban mindössze arra ernlékszem. hogy a tűzben szét-
mállott fehérlő csontok között meg-megvillant egy le-
tört aranyfog is...

Nem szeretek temetőbe járni. De különösen ma azon
töprengek, amikor elgyengülten a megfeketedett sír-
követ nézem a kora tavaszi délutáni verőfényben, vajon
hármójuk közül melyikük lehetett csakugyan boldog.

Jaj, a kérészek,
csak ott kinn a sírjukban
ismernek lakást.

Soha nem éltem át olyan erősen azt a lelkiállaporot,
amit Dzsószó⁹ verse kifejez, mint abban a pillanatban.

⁹ [Vihar Judit lábjegyzete:]
Ucsifudzsi Dzsószó (I662-1704) neves haiku kölrő, e versével
kapcsolatban a köverkező megjegyzést írta: „Basó sírjánál, amikor
a magam betegségén jár az eszem".

^9a [Terebess Gábor lábjegyzete:]

内藤丈草 Naitō Jōsō (1662-1704) haikuja: 陽炎や塚より外に住むばかり
Akutagawa novellájában: かげろふや塚より外に住むばかり
Minkét változat rōmaji átírása: kagerō ya tsuka yori soto ni sumu bakari

reszketeg pára
a sírgödör peremén
élni még élek
(Terebess Gábor fordítása)

A sírdomb körül
tavaszi esőpermet -
épp hogy élek.
(Háy János fordítása)

Levél barátomnak (végrendelet)
A mű eredeti címe: 或旧友へ送る手記 Aru kyūyū e okuru shuki, 1927
Vihar Judit fordítása
in: Új Forrás, 2015/05, 3-6. old.

Eddig még senki sem tudta leírni az öngyilkosság pszichológiáját úgy, ahogy az a valóságban létezik. Valószínűleg azért, mert az öngyilkosok nem szeretik eléggé önmagukat, vagy mert nincs bennük elég pszichológiai érdeklődés önmaguk iránt. Utolsó levelemben, melyet neked küldök el, világosan szeretném megmagyarázni ezt a lelkiállapotot. Persze főleg neked jobb, ha nem magyarázom öngyilkosságom okait. Regnier az egyik elbeszélésében egy öngyilkosról ír. Ebben a műben a főhős maga se tudja, miért lesz öngyilkos. Az újságok harmadik hasábjain olvashatsz arról, hogy az öngyilkosságnak egészen különféle okai lehetnek: életvitellel kapcsolatos gondok, beteges fájdalmak vagy lelki szenvedések. De tapasztalatból tudom, hogy mindez távolról sem meríti ki az összes motivációt. Annál is inkább, mert ezek az okok jelentik azt az utat, amely a mostani indítékhoz vezet. Az öngyilkos, Regnier művében legtöbbször maga sem tudja, miért vet véget az életének. Az öngyilkosság bonyolult összetevőkből áll, amely viselkedésünket meghatározza. Az én esetemben viszont ez valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalansága jövőmmel kapcsolatban. Lehet, hogy nem fogod elhinni, amit mondok? De immár tízéves tapasztalatom a bizonyíték arra, hogy amíg a hozzám közelálló emberek nem kerülnek hasonló helyzetbe, mint amilyenben én vagyok, ezekhez az emberekhez szóló szavaim elszállnak, akár egy dal a szélben. Ezért aztán téged nem ítéllek el.

Az utóbbi két évben másra sem tudtam gondolni, csak a halálra. És ebben a zaklatott lelkiállapotban elkezdtem Mainländnert olvasni. Az biztos, hogy Mainländer absztrakt nyelvezettel, ragyogóan ír a halálhoz vezető útról. Én azonban, azt hiszem, ugyanerről sokkal konkrétabban szeretnék írni. A családtagokkal szembeni együttérzés ehhez a szenvedélyes vágyhoz képest semmi. Erre persze te az „inhuman" szót fogod használni. De ha az, amit el akarok követni, embertelenség, akkor én csontjaim velejéig embertelen vagyok.

Mindenekelőtt kötelességemnek érzem, hogy őszintén írjak. (A megmagyarázhatatlan nyugtalanságot a jövőmmel kapcsolatban már analizáltam. Egy őrült élete című írásomban ezt lényegileg kimerítettem. Csak a szociális körülményeket, az árnyékként rávetülő feudalizmust, amelyben élek, bizonyos meggondolásból mellőztem. Hogy milyen meggondolásból nem szóltam eddig róla, talán azért, mert mi, mai emberek még most is többé-kevésbé a feudalizmus árnyékában élünk. A színtéren kívül a hátteret, a megvilágítást, a szereplők viselkedését, elsősorban is a magamét akarom leírni. Ráadásul, ami a szociális körülményeket illeti, nem vagyok biztos abban, hogy vajon elég jól ismerem-e ezeket a szociális körülményeket, amelyben élek.)

Hogyan haljak meg kínok nélkül, ez volt az első, amit ki kellett találnom. Természetesen erre az akasztás a legalkalmasabb. De amikor elképzeltem magamat kötélen lógva, tömény undor fogott el az esztétikuma miatt. (Emlékszem, egyszer szerelmes lettem egy nőbe és mikor megláttam a suta kézírását, egy pillanat leforgása alatt elmúlt az iránta érzett szerelmem.) A fulladásos halál sem megoldás olyan embernek, aki úszni tud. Annál is inkább, mert a kötél általi halálnál sokkal fájdalmasabb. A gázolás ugyanúgy esztétikai problémát jelent, mint amit az előbb már említettem. Pisztollyal vagy késsel sem tudnék végezni magammal, mert reszket a kezem. Iszonyatos látványt nyújtana, ha egy magas épület tetejéről ugranék le. Ezekből kiindulva végül úgy döntöttem, hogy altatókkal vetek véget az életemnek. A halál így ugyan fájdalmasabb, azonban mégsem olyan elborzasztó látvány, mint az akasztás, ugyanakkor kisebb az újraélesztés veszélye is. Természetesen a gyógyszerek beszerzése nem volt egyszerű feladat a számomra. De miután már eldöntöttem, hogy öngyilkos leszek, megpróbáltam élni minden lehetőséggel, ami a rendelkezésemre állt, hogy a szükséges gyógyszereket beszerezzem. Ugyanakkor igyekeztem minél több toxikológiai ismerethez jutni.

A következő, amin gondolkodtam, az öngyilkosságom helyszíne volt. A családomnak a halálom után az örökségemmel kell foglalkoznia. A vagyonom mindössze száz cubo* föld, egy ház, írásaim szerzői joga és kétezer jen bankbetétben. Aggaszt, hogy öngyilkosságom miatt a házamat nehéz lesz eladni. Irigylem a burzsoákat, akiknek azért mindig van egy nyaralójuk is. Valószínűleg különösnek tartod majd a szavaimat. Még nekem is kínos volt, amikor az egész az eszembe jutott. Kínosak voltak ezek a gondolatok. De nem történhet másképp! Azt szeretném, hogy a családomon kívül lehetőleg senki más ne lássa a holttestemet.

Bár már kiválasztottam, hogyan fogok meghalni, mégis félig-meddig még maradt bennem ragaszkodás az élethez. Ezért szükségem volt valakire, aki ugródeszkám lesz a halálba repüléshez. (Én nem tekintem az öngyilkosságot bűnnek, ahogy a vörös hajúak gondolják. Közismert, hogy Buddha egyik jövendölésében egyetértett tanítványa öngyilkosságával. Szolgai követői ezt az egyetértést az „elkerülhetetlen" esetben kifejezéssel egészítették ki. De ezek a követők, akik a jövendölést tanulmányozva „elkerülhetetlenségről" szóltak, soha nem voltak olyan rendkívüli, szokatlan körülmények között, amikor a halállal kapcsolatos tragikus döntést meg kell hozni. Mindenki csak „elkerülhetetlen" esetben végez magával. Azoknak, akik eddig öngyilkosok lettek, elsősorban rengeteg bátorsággal kellett rendelkezniük.) Az ugródeszka szerepét általában nők szokták betölteni. Kleist öngyilkossága előtt sokszor felajánlotta barátjának (egy férfinak), hogy kísérje el erre az útra. Racine is Molière-rel és Boileau-val együtt szerette volna magát a Szajnába vetni. De nekem, akármilyen szerencsétlenség is, nincs ilyen barátom. Volt ugyan egy lány, aki velem együtt akart meghalni. Az évek múlásával szentimentális lettem, és mindenképpen úgy akarom csinálni, hogy ne okozzak felesleges szenvedést a feleségemnek. Eközben rájöttem, hogy egyedül, ugródeszka nélkül könnyebb öngyilkosnak lenni. Lehet, hogy van ebben valami kényelem is, az biztos, hogy szabadon dönthetek arról, mikor legyek öngyilkos.

Végül úgy terveztem el az egészet, hogy a családom ne vehesse észre öngyilkossági tervemet. Több hónapos előkészület után biztonságot nyertem. (Azért bocsátkozom bővebb részletekbe, mert nemcsak azoknak írok, akik jóindulatot tanúsítanak irányomban. Nem szeretnék okozója lenni annak, hogy bárkit is elítéljenek az öngyilkosságban való bűnrészesség törvénye alapján. (Milyen nevetséges az ítélkezés! Ha szó szerint értelmeznénk a törvényt, a bűnözők száma óriásira növekedne. Abban az esetben, ha csak a gyógyszerészek, a fegyverárusok, a borotvapengét áruló kereskedők kijelentenék, hogy ők „nem tudnak semmiről", akkor szavaik elkerülhetetlenül kétséget váltanának ki, mivel a külsejük mindenképpen elárulná szándékaikat a hozzájuk fordulók számára. De emellett maga a társadalom és annak törvényei is bűnrészesek az öngyilkosság elkövetésében. Végül az ehhez hasonló bűnözők többnyire jószívű emberek.) Józan hidegvérrel befejeztem az előkészületeket, már csak a halállal szórakozom. Amit most a szívemben érzek, az nagyon közel áll ahhoz, amit Mainländer írt le.

Mivel mi, emberek, állatok voltunk, állati módra félünk a haláltól. Az úgynevezett életerő valójában nem más, mint az állati erő másik megnevezése. Én is egy ilyen emberi állat vagyok. De ahogy az ember veszít az étvágyából, úgy fogy el állati ereje is. Most olyan világban élek, amely áttetsző, olyan, mint a jég ez a beteg idegzetű világ. Tegnap este egy prostituálttal arról beszélgettem, hogy mennyit keres(!), mély bánatot éreztem: mennyire szánandóak vagyunk mi, emberek, akik „azért élünk, hogy éljünk". Biztos, hogy nem lennénk boldogok, de legalább nyugalmat szereznénk magunknak, ha örök álomra hajtanánk fejünket. De előttem itt a kérdés, hogy mikor leszek képes elkövetni az öngyilkosságot? Csak a természet tűnik számomra egyre szebbnek. Te, aki imádod a természetet, bizonyára kineveted bennem azt az ellentmondást, hogy mégis meg akarom ölni magamat. De a természet gyönyörűsége szememben tükröződik majd vissza halálom óráján. Többet láttam, többet szerettem és többet értettem meg, mint mások. A súlyos szenvedések között, azért több-kevesebb élvezet is jutott.

Nagyon kérlek, hogy a halálom után néhány évig ne publikálják ezt a levelet. Mintha valamilyen betegségben haltam volna meg és nem öngyilkosságot követtem volna el.

Utóirat. Empedoklész életrajzát olvastam, mikor azt éreztem, milyen régóta él bennünk az a vágy, hogy istenek szeretnénk lenni. Ami ezt a levelet illeti, a lehető legtudatosabban kijelentem, hogy nem szeretnék istent csinálni magamból. Éppen ellenkezőleg, esendő ember vagyok. Talán emlékszel még, amikor húsz évvel ezelőtt a szent fügefa alatt az etnai Empedoklészről vitatkoztunk. Akkor még én is isten akartam lenni.

* 1 cubo = 3306 m²

(1927. július – posztumusz kézirat)