Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szaccsidánand Híránand Vátszjájan 'Agjéj'
KÉT NOVELLÁJA
Balogh Dániel fordítása
Forrás: http://jeindia.fw.hu/misclit/agyey.htm



A kígyó

Jóhoz-rosszhoz mit értek én? Annyit biztosan nem, hogy eldönthetném bárkiről -
hát még önmagamról - hogy jó-e avagy rossz. Hogy enélkül ne tudnánk élni,
járni-kelni, ne tudnánk szeretni? Dehogynem. Elég hozzá az, hogy tudom: Ő jó. És
azt is tudom, hogy mindig tudnom kell, mindig éreznem kell: Ő jó.
Hajnalok hajnalán indultam találkozni Vele. Amúgy gyakran találkozunk, de az a
hajnali találkozás valahogy egész más volt. Egyszer csak felpattant a szemem,
hát egyrészt fátyolként borult rám az álom, amiből ébredtem, másrészt az első
pillantásommal azt láttam, hogy kis darucsapat húz tova az égen. Először tehát
az kötötte le a figyelmemet, milyen édes az álom - nem tartottam attól, hogy
elmúlik az édessége, épp csak attól, hogy leköt, mert ha nem csinálok semmit,
bizony egyre inkább rámterül... úgyhogy csak a darucsapatot figyeltem. Ettől
aztán - ki tudja miért - valami hullám, valami pezsgés áradt szét bennem.
Gondoltam, megírom versben. Verset faragni ugyan nem tudok - márványt faragni se
lehet sokkal könnyebb - de hát a mai költészet, ami a kimondhatatlant jelentés
helyett hangzással akarja kimondani, némi buzdítással szolgál, hogy hát tényleg,
hiszen nem valamiféle gyémánttal-smaragddal-drágagyönggyel kivert fejedelmi
diadém ez, hanem népviselet, nosza, csapjuk tán mi is fejünkbe ezt a föveget!
Úgyhogy ezt találtam ki:

Darvak nyílhegy-csapatát látom,
Apró foltocskák szállnak csapongva -
Testemben borzongás kél.
Senki sem tér be kongó lakomba...
Ismét itt vagy hát, Ősz barátom?

No, a csapongva-lakomba szabályszerű rím lett, és a végén a barátom is csak
összecseng valahogy a látommal; hát ez a versike bontakozott ki a
gondolataimból, és valamiféle teljesség-érzetet adott - jól esett. Annyira jól
esett, hogy tovább már nem is gondolkoztam, csak az álmodozás maradt megint,
abba merültem bele. Akkor is csordultig volt álommal a szemem, amikor Hozzá
érkeztem és kérdeztem: "Sétálni jössz-e? Hosszút, nagyot járni - az erdőbe
jössz-e?"
Nos, ennyit ki is mondtam, még mielőtt válaszolhatott volna. De nem is csak
ennyit. Magamban nagyon is sokat mondtam még hozzá, mint ahogy a darucsapatot
látva az Ősszel is eltereferélgettem magamban, méghozzá versben. Azt mondtam:
jössz-e az erdőbe, ahol magány van és csönd, ahol önmaga zengésében mindenki úgy
megmámorosodik, hogy a mámorból új zengés támad, hogy csak úgy visszhangzik az
ember - de csak önmagában, nem egymás terhére, mint a városban szokás - a
városban, ahol bármit teszünk, az kész műsor a többinek: ha az orrukat nem ütik
belé, hát bizonnyal lármát csapnak, ha azt sem, hát diszkréten krákogva
továbbállnak... Az erdőbe, a mámorító, andalító, ember nem járta erdőbe, ahol
édességes a sötét nagy homály, ahol rejtőn borul fölibénk az árnyak szárnya -
abba az erdőbe jössz-e? Oda, hol senki sincsen, oda - de hogy ennyit mondtam,
nem tudom miért, elakadt a nyelvem. Elakadtak a gondolataim is, és mindent
beborított a hajnalban látott álom. Emlékeztem az álomra, újra meg újra
felbukkant tudatomban, de csak úgy, mint némának a lépesméz - kimondhatatlanul.
Álomittas szemmel figyeltem most is, amint álmomban mi ketten...
Elindult velem sétálni. Ő, aki jó. Tudom, hogy az. Egyre csak jött velem, és
ahogy mentünk-mendegéltünk együtt, mintha kettővé lett volna a lelkem. Egyik
örvendezett, hogy milyen jó Ő, hogy velem van, míg a másik még báva volt az
álomtól, az édes álomtól, amelyben mi ketten...
Aztán megérkeztünk az erdőbe. Először víztől áztatott, súlyosan lehajló,
harmattól tejfehéren csillogó fű - mentemben azzal is eltársalogtam, hogy ej,
miféle szent remete ez itten, hogy kívül makulátlan, tejben fürdik, belül meg
milyen buján zöldell a gyönyörtől, hogy is mondta valaki: "ficánkolnak a vágyak"
- aztán jöttek a cserjék, majd a fácskák, aztán, ki tudja mikor, észrevétlenül
megsűrűsödött az erdő. Előbb karandzsfák és tamariszkuszok, aztán papagájfák,
túnfák, majd nagy-nagy faóriások. A föld is emelkedett-süllyedt, itt domb, ott
ösvény, amott vízmosás, pár napja még víz folydogálhatott itt. Bár dombnak
inkább azt mondanám, ami szabadon van, aminek látszik a teteje, itt meg úgy
eltakar mindent az erdő! Aztán hirtelen egy kis tisztás a rengetegben, kicsit
magasabban, de olyan lapos, mintha valami dobogó lapulna meg a bozótban, rajta
az Istennő régi-régi temploma. Örömömben olyan nagyvonalúság öntött el, hogy
letemplomoztam; különben azt a kicsiny, félig romos, itt-ott kormos szentélyt
legfeljebb ha az Anyaistennő vityillójának mondtam volna - még hogy templom! De
hát én bizony az Istennő templomát láttam, templomot a rengeteg erdő közepén;
gondoltam, valaha a Tantra beavatottjai ülhettek itt az Istennő kegyére
törekedve. Rögvest szemem elé szaladtak hajmeresztő, éktelen szertartásaik is -
jónéhány formában, mert látásomat igazából még mindig az álom tartotta
megszállva, de mit is törődött az aszkéták tarkabarka torzképeivel, hisz még
mindig azt az álmot látta, amelyben mi ketten...
Mi ketten... vagyis Ő meg én... és Ő velem együtt jött tovább. Nagy ártatlanul.
Tekintetében, ha rám nézett, nem volt kétszínűség - szeme tiszta kút volt,
áttetsző, hűs, szálló felhők árnyát tükröző. Elbűvölten, bájosan, önmaga
teljességében velem együtt jött tovább. Rá-rápillantgattam, egy-egy pillanatra
elmerültem abban, hogy Vele vagyok, aztán a rengeteg erdő magányos, zöld, párás
félhomályában, aztán tekintetem a szeme sarkáról egy legöndörülő hajfürt mentén
lesiklott az ajkáig, és aztán megtorpant bennem a gondolat. Tovább nem szaladt:
hátrakanyarodott. Mert hátul ott volt az álom, az álom, amely valóság volt, az
álom, amelyben mi ketten...
Akkor előttünk valami éles zörgés hallatszott. Megtorpantunk. Hirtelen
megszólalt: "Oda nézz, kígyó!"
Odanéztem. A fű szélén, a templom körüli kavicsos részen kúszott az őzbarna
kígyó.
Ő szemeit tágra meresztve így szólt: "Milyen szép ez a kígyó!"
Annyira ártatlan volt a szeme! Semmi félelem nem látszott benne. Csak ártatlan
rácsodálkozás, meglepett elbűvöltség, hogy nahát, szép dolog is van még a
világon, ráadásul a porban hever, észrevétlenül, elhanyagolva!
Én is megnéztem. Tényleg szép dolog a kígyó. A Teremtő nagyszerű alkotása, nagy
művész tehetségének csodaműve - sehol egy sarok, sehol egy fölösleges vonás,
semmi törés, semmi súly; hullámzó, könnyed, igéző ritmusú siklás, sebes, mint a
villám, bár még a villámlásban is van itt-ott szögletesség, a kígyó siklása
pedig töretlen... szépséges, hajlékony, őzbarna szín, csillogó-villogó bőr,
foltok, amikről nem is tudni, a bőrön vannak-e, vagy alatta, hisz olyanok,
mintha üveg mögül kandikálnának...
Hát én is megnéztem. Aztán Őt kezdtem nézni, Ő pedig csak a kígyót nézte egyre.
Mindkettőnket mintha varázslat igézett volna meg - más-más varázslat. Ő a kígyót
nézte, én Őt néztem. Ő a kígyó igéző mozgását csodálta, én pedig arcának mintegy
pillanatra megdermedt tekergőző villámocskáit figyeltem, és azt gondoltam, az
élek metszik egymást, de a hullámokban haladó vonalak nem metszik, hirtelen
felvillanva összefutnak, a villámcsapás is épp arra való, hogy megigézzen - nézd
a hullámzást és vessz bele, süllyedj bele, míg megigéz... Az Ő szeme bűvölten a
kígyóra rögzült. Az én szememen a hajnalban látott álmom mámora ült. Álmomban is
épp így láttam, amint...
A kígyó továbbhaladt. A templom falához lapult, simulva úgy hozzátapadt, mintha
vonala már nem is válna el a templom vonalától, mintha a templom alapzatából
bukkant volna fel, és mindörökre ott maradna belesimulva.
És lapultában sem volt mozdulatlan, hanem kúszott tovább. Egyre tovább, egyre
mélyebbre tapadva. Mintha súrlódó teste fűrészként vájt volna rést magának a
templom fala tövében, és abba ékelődött volna be egyre mélyebben.
Ahogy továbbkúszva elért az előttünk levő fal sarkáig, ott befordult a másik fal
mentén. Kicsit továbbment, aztán megállt - félig azon a falon, ami velünk
szemben volt, félig a másikon, ahol már nem láttuk. Feje már takarásban volt,
törzse pedig a két fal illeszkedéséhez simult.
Hirtelen azt mondtam: "Milyen sebezhető most! Ha meg akarnám ölni, védekezni se
tudna..."
"Igen, de mért akarnád megölni? Egy ilyen szép..."
Én meg vérszemet kapva folytattam: "Ha most hozzávágok egy követ, neki annyi.
Meg se tud fordulni, hogy marjon..."
"Vajon mérges?"
"És ha az, akkor mi van? Most olyan védtelen, itt az alkalom, semmit nem tehet,
kifekszik helyben, aztán nézhet!"
Erre a rácsodálkozástól amúgy is tágra nyílt szeme a részvéttől még jobban
elkerekedett. "Szegény milyen védtelen!" - mondta. Mennyi részvét volt abban a
hangban, mennyi kiszolgáltatottság, hogy talán kiszolgáltatottabb volt a
kígyónál is. Láttam álmomban, ahogy Ő meg én... ahogy mi... de az álom köteléke
hirtelen mintha megoldódott volna, kettős látásom eggyé olvadt, és láttam, itt
vagyok én, külön, ott van Ő, külön, nagyon szép, nagyon jó, egyedül velem az
erdőben, de ott, külön. És álltunk mind a ketten, és néztük azt a szép, őzbarnán
tarkálló, hajlékony hullámokban kanyargó kígyót. Én is, Ő is. Bár én
akármennyire is néztem a kígyót, azért csak többet néztem Őt. Állt a kígyó a
templom falához simulva, és állt Ő hozzám simulva.
Aztán azt mondtam: "Na gyerünk tovább!"
Elindultunk. De igazából nem is tovább, hanem vissza indultunk. A templom meg
maradt ott a rengetegben. Ha beavatottak járnak oda torz tantra-szertartásokat
végezni, hadd járjanak. Ilyen szép kígyót úgyse láttak soha - legalábbis ilyen
védtelent, ilyen sebezhetőt. Amúgy én se láttam soha, álmomban sem, pedig hány
szebbnél szebb álmot láttam, amit el se tudnék mondani. Senkinek, még Neki sem,
aki pedig tudom, hogy milyen jó, akár jó vagyok én, akár rossz.



Elégtétel

Szurejjá sebbel-lobbal behajigálta a poggyászt a sötét kocsiba, karonülő Ábid
fiát az ablakon át belódította az ülésre, feltuszkolta nagylányát, Zubejdát,
majd maga is benyomakodott - a vonat már indult is -, és nagyot sóhajtva épp
hálát adott a Gondviselőnek, amikor észrevette, hogy a két alak, aki pokrócba
burkolózva a fülke túlsó sarkában ül, nem muzulmán felebarátja, hanem szikh! Az
állomás lámpásairól a gyorsító vonatba be-bevetődő villanások fényében úgy tűnt,
mintha annak a két szikhnek a merev, rezzenéstelen szemében volna valami
embertelen. Tekintetük mintha őt nézné, de nem torpanna meg a testén, hanem
egyenesen átdöfné; és van benne valami éles, metsző idegenség, amit meg sem
lehet érinteni: aki hozzáér, megvágja magát! Ehhez már nem volt elég a fény, de
Szurejjá mintegy lelki szemével látta, hogy szemükben vöröslenek az erek, és...
és... megborzongott a félelemtől. De a vonat gyorsan megy, most már nem lehet
másik fülkébe szállni. Leugrani ugyan le lehetne, de ilyen sebesség mellett
pereputtyostul-cókmókostul leugrani vajon sokkal jobb-e, mint ha a másik utas
dob ki? Ilyesmiket gondolt, nézegette a vészfék láncon himbálózó fogantyúját,
míg végül jobb híján leült... majd meglátjuk a következő állomáson... egy
állomásig semmi veszély - eddig legalábbis ezen a szakaszon nem történt még
semmi...
- Meddig utazik?
Szurejjá elképedt. A nagyobbik szikh kérdezte. Milyen mély a hangja! Hogy
ugyanaz az ember, aki két állomással később talán meggyilkolja és kidobja a
vonatból, most magázva szólítja meg, ennek a visszásságán töprengett, és
késlekedett a válasszal. A szikh ismét megkérdezte:
- Milyen messzi utazik?
Szurejjá fátyla eddig hátra volt vetve a homlokából; most gyorsan az arca elé
rántotta és megszólalt:
- Itávába megyek.
A szikh egy pillanatra elgondolkozott.
- Senki nem kíséri?
Szurejjá felfigyelt az aprócska késedelemre. "Most latolgatja, hogy mennyi ideje
van megölni... ó, Istenem, csak szálljon fel még valaki a következő állomáson...
és mindenképp azt kell mondani, hogy van kísérőm - attól talán egy időre féken
marad! Bár mainapság miféle kísérő az, aki nem ugyanabba a fülkébe ül... valaki
megkésel aztán csak ülök a következő állomásig, ott meg valaki odaáll az ablak
alá és beszól, 'parancsolnak valamit?'..."
- Itt a bátyám... a szomszéd fülkében - mondta.
Ábid szeme felragyogott.
- Hol, mama? A bácsi elment Láhórba...
- Hallgass! - ripakodott rá Szurejjá nagy hangosan.
- Itávában rokonai vannak? - Kérdezte a szikh egy kis idő múltán.
- Igen.
A szikh megint elhallgatott. Aztán újra megszólalt:
- A bátyjának Ön mellé kellett volna ülnie. Hogy a mai időkben valaki az övéitől
külön utazzon!
Szurejjá magában arra gondolt, hogy csak nem megsejtette a nyomorult, hogy nincs
vele senki...
- Bár ha baj van, senkinek nincs senkije, mindenki magára van utalva - folytatta
a szikh mintegy hangosan gondolkodva.
A vonat lassított. Kis állomás volt. Szurejjá tanácstalanul ücsörgött, hogy
leszálljon, vagy maradjon. Még két ember szállt fel. "Hinduk," mondta magában
Szurejjá azonnal. Most aztán még jobban megijedt, és már kezdte is szedegetni a
motyóját.
- Hát leszáll? - kérdezte a szikh.
- Gondoltam, átülök a bátyámhoz... - Miféle lény az ember, hogy még ilyenkor is
hazugságból szőtt szita mögé rejtőzik... hozzá még milyen átlátszó szita mögé,
hiszen mi dolog az, hogy nem a báty jön át a másik fülkébe? De hát hogyan is
jönne, ha ott sincs...?
- Maradjon csak! Itt nincs mitől félnie. Ön a húgom, ezek pedig a saját
gyermekeim... Alígarhig szépen elkísérem. Azután sincs veszély, mert ott az Ön
atyafiai szállnak fel - mondta a szikh.
- Szardárdzsí, ha megy, hát hadd menjen! Magának mi dolga vele? - szólalt meg az
egyik hindu.
Szurejjá nem tudta mire vélni a szikh szavait és a hindu megjegyzését, de a
vonat döntött helyette és elindult. Visszaült hát.
- Szardárdzsí, maga Pandzsábból való? - kérdezte a hindu.
- Igen.
- Hol az otthona?
- Sékhpurában volt. Most... vegye úgy, hogy itt.
- Itt? Hogyhogy?
- Ahol én vagyok, az az otthonom. A fülke sarka.
A hindu kissé visszafogta a hangját, mintha némi részvétet töltene a pohárba és
odakínálná a szikhnek:
- Akkor maga menekült?
A szikh pedig, mintha egy "köszönöm, nem iszom"-mal félretolná a poharat,
szárazon felnevetve felelt; válaszának felhangját a hindu úriember nem hallotta
ki.
- Úgy van.
- Nagy szörnyűségek történhettek a háza népével... - szólalt meg a hindu
úriember kicsivel nagyobb érdeklődéssel.
A szikh szemében egy töredék pillanatra felizzott a parázs, de ezt a
mézesmadzagot sem kapta be. Hallgatott.
A hindu Szurejjára nézett, és folytatta:
- Mesélgették Delhiben, mennyit kegyetlenkedtek ezek a hindukkal meg a
szikhekkel. Hogy mit nem meséltek! Mit is mondjak, a nyelvemre venni is
szégyellem. Az asszonyokat levetkőztették és...
A szikh a mellette összegubódzkodva ülő másik emberhez fordult:
- Mássz csak fel, öcskös, ott aludj! - Látszott rajta, hogy a szikh fia, és
amikor az utasításnak engedelmeskedve felkelt, ásítva kinyújtóztatta
vékonydongájú testét és felnézett a felső ágypolcra, az ő szemében is apja
szemének visszfénye izzott fel. Felkapaszkodott az ágyra, lefeküdt, a szikh
pedig odalent kinyújtotta lábát és kibámult az ablakon.
A hindu úriembert félbeszakították, hát újra kezdte:
- Apák és bátyák lányait és húgait a szemük láttára levetkőztették és...
- Uram, minek mondja nekem azt, amit magam is láttam... - ezúttal a korábbinál
erősebb volt az a bizonyos felhang, de a hindu úriember még most sem hallotta
meg. Már nyeregben érezte magát.
- Jól mondja! Hogy is érthetnénk meg mi a maga szenvedését? Részvéttel lehetünk,
de a részvét is mit ér, ha azt nem foghatjuk fel, mekkora a fájdalom... Mondja
csak, hát átérezhetjük, mi zajlott le azoknak a szikheknek a lelkében, akiknek a
lányát és vejét a szemük láttára...
- Mindegyikünknek van lánya és veje, uram! - a szikh hangja remegett az
önuralomtól.
A hindu úriember egy pillanatra megszeppent, nem értve, pontosan mire is céloz a
szikh. De csak egy pillanatra.
- Most már a hinduk meg a szikhek is készen állnak. Elégtételt venni rossz
dolog, de hát meddig tűrjön az ember? Lám, Delhiben állták a sarat! Jól
megmutatták, hogy aki szelet vet, vihart arat. Ha engem kérdez, hát ez az
egyetlen gyógyír. Hallottam is, hogy Karól Bághban egy muzulmán orvos lányát...
Ezúttal a szikh hangjában semmiféle felhang nem volt; kifejezett, szúró
nyerseséggel szólt:
- Uram, a nők meggyalázása mindenkinek szégyenletes. És húgom - itt a szikh
Szurejjá felé fordult -, Öntől pedig bocsánatot kérek, hogy ilyesmit kell
hallania.
A hindu úriember megrökönyödött.
- Hogy hogy hogy mi? Ehhez én egy szót se szóltam!
Majd szemlátomást némileg magához térvén elbizakodottabban kérdezte:
- Talán magával van?
- Igen - felelt a szikh még nyersebben - Alígarhig én kísérem.
Szurejjá szívében egy hang azt mondta: "Ez a szerencsétlen jóember Alígarhba
megy. Alígarh... Alígarh..." Összeszedte a bátorságát és megkérdezte:
- Alígarhban száll le?
- Igen.
- Van ott valakije?
- Hol van nekem akárkim is... A fiam van, itt velem.
- Hát minek megy oda? Letelepszik?
- Nem, holnap visszajövök.
- Hát talán mulatságból megy?
- Mulatság! - mondta elfúló hangon a szikh. - Hogy mulatság? - majd összeszedte
magát. - Nem. Nem tartunk sehová. Most gondolkodunk, hová menjünk; és ha az
embernek sehol nincs nyugovása, akkor a robogó vonaton is lehet valahogy
gondolkodni...
Szurejjá szívébe ismét belehasított valami hang: "Alígarh... Alígarh... Jó ember
a szerencsétlen..."
- Alígarh... nem jó hely az. Minek megy oda? - kérdezte.
A hindu úriember is közbeszólt, mintha valami agyalágyulton szánakozna:
- Na, ami azt illeti...
- Ugyan mit nekem jó vagy rossz?
- De mégis, nem fél? Valaki leszúrhatja éjszaka...
- Van, akinek az megváltás lehet, erre gondolt már? - kérdezte elmosolyodva a
szikh.
- No de miket beszél!
- Hát miket? Ki ölne meg? Vagy muzulmán, vagy hindu. Ha muzulmán öl meg, csak
oda jutok én is, ahová az egész családom; ha pedig hindu öl meg, hát tudni
fogom, hogy ez volt az utolsó csepp: a hazát emésztő kórság a tetőpontjára
érkezett, és most már a gyógyulás veszi kezdetét.
- De hát hogy ölhetné meg egy hindu? A hindu, ha velejéig romlott, akkor se tesz
ilyet!
A szikh hirtelen dühbe gurult.
- Állítsa már le magát, uram! - mondta megvetően. - Ahogy épp maga csámcsogott
itt azon, amit Delhiről mesélt... Vajon ha volna magánál kés, ha nem lenne
veszélyben, akkor maga... maga talán nem döfné bele az utastársaiba? Őbelé...
vagy ha az útjába állnék, belém?
A hindu úriember valamit mondani készült, de a szikh egy parancsoló
kézmozdulattal leintette és folytatta:
- Hallani akart valamit, hát most hegyezze a fülét! Részvétét fejezte ki, hogy
menekült vagyok a maga védelmében. A részvét nagy dolog, nem is lenne több
kívánnivalóm, ha maga méltó lenne arra, hogy részvéttel legyen! De hogy is
foghatná fel maga az én fájdalmamat, ha egy szuszra ilyen érzéketlenül emlegeti
a delhi eseményeket? Ha képes lett volna együtt érezni velem, ha lett volna
magában akkora szív, akkor amit mondani akart, attól úgy elszégyellte volna
magát, hogy elakad a nyelve... a fejét is lesunyta volna! Az asszony gyalázata
az asszony gyalázata: nem hindué vagy muzulmáné, hanem az ember anyjának
gyalázata. Ami velünk Sékhpurában történt, megtörtént... de annyit tudok, hogy
azért elégtételt soha nem vehetek. Mert azért nem létezik elégtétel! De adhatok
elégtételt, az pedig ez: hogy ami velem történt, annak senki mással ne kelljen
megtörténnie. Ezért kísérgetek én embereket ide-oda Delhi és Alígarh között; a
napjaim is múlnak valahogy, és valamelyes elégtételt meg is tudok fizetni, és ha
aztán egy nap valaki megöl, akkor teljes lesz az elégtétel, akár muzulmán öl
meg, akár hindu. Csak annyi a vágyam, hogy senkinek, légyen akár hindu, akár
szikh, akár muzulmán, ne kelljen átélnie azt, amit én átéltem; és ami a haláluk
előtt az én házam népével történt, azt Isten ne adja, hogy bárki
menyének-lányának át kelljen élnie!
Ezután sokáig teljes csönd volt a kocsiban. Amikor Alígarh előtt lassított a
vonat, Szurejjá nagyon szeretett volna valami köszönetfélét mondani a szikhnek,
de ő sem bírt megszólalni.
Végül a szikh törte meg a csendet, amikor félig felállva felszólt az ágypolcra:
- Kelj fel, öcskös! Itt van Alígarh! - Majd a hindu úriemberre nézve így szólt:
- Uram, ha valami sértőt mondtam, bocsánatát kérem, az Ön kegyelmébe ajánljuk
magunkat.
A hindu úriember arckifejezéséről világosan látszott, hogy ha az a szikh nem
száll le ott, hát maga szállt volna le, hogy másik fülkébe üljön.