Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Oravecz Imre
RJÓKAN VERSEI ELÉ


Ifjúságomban volt egy öt-hat pontos képzeletbeli listám. Olyan szellemi jelenségek szerepeltek rajta, amelyeket feltétlenül meg akartam ismerni, amelyeket szerettem volna még meghódítani, amelyeket akkori ítéletem és felfogásom szerint teljes kibontakozásomhoz és terveim megvalósításához nélkülözhetetleneknek véltem. Aztán ahogy múltak az évek, mint annyi egyébről, ezekről is kiderült szép sorban, hogy nem is olyan fontosak, hogy aligha lelem meg bennük, amit keresek, vagy egészen egyszerűen nem érdekelnek többé.
Egy azonban kivételt képezett. Ez pedig a Kelet kultúrája volt. Még ma is rajta van a láthatatlan papíríven. A mai napig nem húztam át, nem töröltem magamban. Viszont ki sem pipáltam mint elintézettet. Lévén, hogy igazából máig adósa vagyok vele magamnak. Mert többször újra kezdtem ugyan a jógát, olvastam azóta ezt-azt, belekaptam ebbe-abba, de valójában nincsen átfogó, megbízható képem semmiről. Sem bölcseletről, sem vallásról, sem művészetről. És nem mentem el Indiába sem, mikor alkalmam lett volna rá, pedig mindig vágytam. És most már szinte bizonyosra vehető, hogy megrögzött európai vagyok, holott jobban szeretnék például tibeti lenni, és keresztényként fogok meghalni, noha egyre inkább el tudnám magamat buddhistaként is képzelni.
Ilyenformán nem vagyok szakértő. Sem a japán irodalmat, sem magát Japánt illetően. Következésképpen nem tudom Rjókant tudós módon bemutatni, alakját korába (Európában a felvilágosodás kora) állítani, a japán költészetben elfoglalt helyét meghatározni, a hagyományhoz való viszonyát jellemezni, megmondani mi az, amit készen kapott, mi az, amiben újított, mi jellegzetesen japáni verseiben, mi kínai még. Összegezni, idemásolni meg nem akarom azt, amit forrásaim állítanak róla. Azzal csak felmondanám a leckét, illetve még azt sem. Csupán azt a látszatot keltem, hogy felmondom, pedig még meg sem tanultam. Azonkívül véleményeket, ítéleteket adnék közre, amelyeknek helyességét nem állna módomban ellenőrizni. Marad tehát, hogy pár ajánló szóval útjukra bocsátom Rjókan műveit, úgy is mint fordító, úgy is mint válogató. Ezt talán megtehetem, hiszen kettős minőségemben kerültem velük olyan bensőséges viszonyba, hogy tudok már valamit, megkockáztathatok róluk egyet s mást.
E 18. századi költő versei egy vergődő lélek vallomásai. Nem kiméricskélt sejtelmek, hangulatgyakorlatok vagy gondolat- és érzelemvázlatok. És nem is képekbe öltöztetett bölcsességek, tanok vagy paradoxonok, mint netán várnánk. Hanem egy érző, gondolkodó, a lét értelmét fürkésző ember világérzékelésének személyes dokumentumai, aki történetesen kolduló zen-szerzetes és remete. Ám ettől függetlenül ugyanúgy megesik vele az élet, a szenvedés és az öröm, mint bárki mással. Ugyanúgy végig kell járnia annak állomásait, és ugyanúgy szembe kell néznie az elmúlással, a halállal, mint bármely közönséges földi halandónak. És járja is, és szembe is néz, mialatt apró, mindennapi létfenntartó teendőit végzi. Amíg vándorol, változó helyszíneken, majd az ország középső részén, a nyugati part közelében, Kugami-hegyen megtelepedvén már csak egyetlen helyen: ül magányos házikójában, meditál, füstölőt éget, olvas, ír, rajzol, főz, a csuháját foltozza, vizet hoz a közeli forrásról, tűzifát szed az erdőn, látogatót fogad, vagy ha fogytán élelme, bemegy valamelyik közeli faluba kéregetni. Nem tesz tehát semmi különöset, rendkívülit. És verseiben, amelyek csak halála után jelentek meg, úgyszintén nem szolgál semmi szokatlannal, meglepővel, drámaival, sem a kínaiakban, sem a japánul írottakban. Csupán megfigyeli, és szűkszavúan közli, ami vele, benne, körötte történik. Amit gondol, érez, lát vagy hall. Mintegy naplószerűen rögzíti élete eseményeit, önnön bajait, gondjait, belső rezdüléseit, az erdő, a természet, az évszakok változását, az idő múlását.
A sok semmiségből azonban valódi költészet kerekedik ki, amelyben mélységek és magasságok nyílnak. Minden átalakul, mássá válik, mint ami, és jelentést, értelmet kap, átlényegül. Versenként és egészét tekintve is elemien egyszerű, megejtően tiszta líra tárul elénk, amelyben feloldódnak a feszültségek, helyükre kerülnek a dolgok és rend uralkodik. Egyensúly van és harmónia. Vagyis éppen az, ami hőséből és létrehozójából, RyŻokanból minden erőfeszítése ellenére és röpke pillanatoktól eltekintve leginkább hiányzik. Mit hiányzik! Ha hihetek forrásaimnak, maga a kibillentség, a tépettség. Maga a megtestesült ellentmondás. Hiszen, hogy csak párat soroljak fel, megvilágosodottnak hiszi ugyan magát, de örökké kételkedik; kolostorban, szerzetestársai körében volna a helye, de éveken át kóborol, aztán pedig remeteségbe vonul; felülemelkedett minden földi hívságon, de imádja az élet örömeit; tilos volna alkoholt fogyasztania, de rendszeresen szakézik, rizsbort iszik, sőt, saját bevallása szerint időnként be is rúg; érett, megfontolt, komoly felnőtt, de nem átall folyton gyerekekkel játszani; mindenféle klasszikus versfajtáknak hódol (kanshi, waka, haiku), de fittyet hány az előírásokra, a szabályokra. És mégis. Vagy éppen ezért.

Yamamoto Eizó (ez volt a polgári neve) 1758-ban született Izumozakiban, a mai Niigata prefektúra területén. Tizennyolc, más vélekedés szerint huszonkét éves korában lett szerzetes. Tanulmányait az amazei Kóshóji-templomban kezdte meg. Pappá avatása után tíz éven át vándorolt keresztül-kasul az országban. 1792-ben felhagyott a jövés-menéssel és szülőföldjén, Kugami-hegy egyik nyugati lejtőjén telepedett le. Tíz évig lakott egy helyben, egy készen talált, korábban is remete-lakta házikóban, mely nevét előző lakójáról kapta, aki öt mérő rizsen élt (Gogó-an="öt mérő"). Utána lejjebb, a hegy lábánál lévő Otogo-kegyhely közelében ütötte fel tanyáját, ahol újabb tíz esztendőt töltött. Öregkorában, megromlott egészségére való tekintettel és baráti rábeszélésre beköltözött Shimazikiba, egy pártfogója házának oldal toldalékába.
Hatvankilencedik évét taposta, amikor szerelemre lobbant egy huszonkilencéves szerzetesnő, Teishin iránt, aki maga is költő volt. A vonzalom kölcsönösnek bizonyult, de csak egymáshoz írott versekben jutott kifejezésre. 1831-ben, egy évvel Goethe előtt halt meg.