Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Oravecz
Imre
RJÓKAN
VERSEI ELÉ
Ifjúságomban volt egy öt-hat pontos képzeletbeli listám. Olyan szellemi jelenségek
szerepeltek rajta, amelyeket feltétlenül meg akartam ismerni, amelyeket szerettem
volna még meghódítani, amelyeket akkori ítéletem és felfogásom szerint teljes
kibontakozásomhoz és terveim megvalósításához nélkülözhetetleneknek véltem.
Aztán ahogy múltak az évek, mint annyi egyébről, ezekről is kiderült szép sorban,
hogy nem is olyan fontosak, hogy aligha lelem meg bennük, amit keresek, vagy
egészen egyszerűen nem érdekelnek többé.
Egy azonban kivételt képezett. Ez pedig a Kelet kultúrája volt. Még ma is rajta
van a láthatatlan papíríven. A mai napig nem húztam át, nem töröltem magamban.
Viszont ki sem pipáltam mint elintézettet. Lévén, hogy igazából máig adósa vagyok
vele magamnak. Mert többször újra kezdtem ugyan a jógát, olvastam azóta ezt-azt,
belekaptam ebbe-abba, de valójában nincsen átfogó, megbízható képem semmiről.
Sem bölcseletről, sem vallásról, sem művészetről. És nem mentem el Indiába sem,
mikor alkalmam lett volna rá, pedig mindig vágytam. És most már szinte bizonyosra
vehető, hogy megrögzött európai vagyok, holott jobban szeretnék például tibeti
lenni, és keresztényként fogok meghalni, noha egyre inkább el tudnám magamat
buddhistaként is képzelni.
Ilyenformán nem vagyok szakértő. Sem a japán irodalmat, sem magát Japánt illetően.
Következésképpen nem tudom Rjókant tudós módon bemutatni, alakját korába (Európában
a felvilágosodás kora) állítani, a japán költészetben elfoglalt helyét meghatározni,
a hagyományhoz való viszonyát jellemezni, megmondani mi az, amit készen kapott,
mi az, amiben újított, mi jellegzetesen japáni verseiben, mi kínai még. Összegezni,
idemásolni meg nem akarom azt, amit forrásaim állítanak róla. Azzal csak felmondanám
a leckét, illetve még azt sem. Csupán azt a látszatot keltem, hogy felmondom,
pedig még meg sem tanultam. Azonkívül véleményeket, ítéleteket adnék közre,
amelyeknek helyességét nem állna módomban ellenőrizni. Marad tehát, hogy pár
ajánló szóval útjukra bocsátom Rjókan műveit, úgy is mint fordító, úgy is mint
válogató. Ezt talán megtehetem, hiszen kettős minőségemben kerültem velük olyan
bensőséges viszonyba, hogy tudok már valamit, megkockáztathatok róluk egyet
s mást.
E 18. századi költő versei egy vergődő lélek vallomásai. Nem kiméricskélt sejtelmek,
hangulatgyakorlatok vagy gondolat- és érzelemvázlatok. És nem is képekbe öltöztetett
bölcsességek, tanok vagy paradoxonok, mint netán várnánk. Hanem egy érző, gondolkodó,
a lét értelmét fürkésző ember világérzékelésének személyes dokumentumai, aki
történetesen kolduló zen-szerzetes és remete. Ám ettől függetlenül ugyanúgy
megesik vele az élet, a szenvedés és az öröm, mint bárki mással. Ugyanúgy végig
kell járnia annak állomásait, és ugyanúgy szembe kell néznie az elmúlással,
a halállal, mint bármely közönséges földi halandónak. És járja is, és szembe
is néz, mialatt apró, mindennapi létfenntartó teendőit végzi. Amíg vándorol,
változó helyszíneken, majd az ország középső részén, a nyugati part közelében,
Kugami-hegyen megtelepedvén már csak egyetlen helyen: ül magányos házikójában,
meditál, füstölőt éget, olvas, ír, rajzol, főz, a csuháját foltozza, vizet hoz
a közeli forrásról, tűzifát szed az erdőn, látogatót fogad, vagy ha fogytán
élelme, bemegy valamelyik közeli faluba kéregetni. Nem tesz tehát semmi különöset,
rendkívülit. És verseiben, amelyek csak halála után jelentek meg, úgyszintén
nem szolgál semmi szokatlannal, meglepővel, drámaival, sem a kínaiakban, sem
a japánul írottakban. Csupán megfigyeli, és szűkszavúan közli, ami vele, benne,
körötte történik. Amit gondol, érez, lát vagy hall. Mintegy naplószerűen rögzíti
élete eseményeit, önnön bajait, gondjait, belső rezdüléseit, az erdő, a természet,
az évszakok változását, az idő múlását.
A sok semmiségből azonban valódi költészet kerekedik ki, amelyben mélységek
és magasságok nyílnak. Minden átalakul, mássá válik, mint ami, és jelentést,
értelmet kap, átlényegül. Versenként és egészét tekintve is elemien egyszerű,
megejtően tiszta líra tárul elénk, amelyben feloldódnak a feszültségek, helyükre
kerülnek a dolgok és rend uralkodik. Egyensúly van és harmónia. Vagyis éppen
az, ami hőséből és létrehozójából, RyŻokanból minden erőfeszítése ellenére és
röpke pillanatoktól eltekintve leginkább hiányzik. Mit hiányzik! Ha hihetek
forrásaimnak, maga a kibillentség, a tépettség. Maga a megtestesült ellentmondás.
Hiszen, hogy csak párat soroljak fel, megvilágosodottnak hiszi ugyan magát,
de örökké kételkedik; kolostorban, szerzetestársai körében volna a helye, de
éveken át kóborol, aztán pedig remeteségbe vonul; felülemelkedett minden földi
hívságon, de imádja az élet örömeit; tilos volna alkoholt fogyasztania, de rendszeresen
szakézik, rizsbort iszik, sőt, saját bevallása szerint időnként be is rúg; érett,
megfontolt, komoly felnőtt, de nem átall folyton gyerekekkel játszani; mindenféle
klasszikus versfajtáknak hódol (kanshi, waka, haiku), de fittyet hány az előírásokra,
a szabályokra. És mégis. Vagy éppen ezért.
Yamamoto
Eizó (ez volt a polgári neve) 1758-ban született Izumozakiban, a mai Niigata
prefektúra területén. Tizennyolc, más vélekedés szerint huszonkét éves korában
lett szerzetes. Tanulmányait az amazei Kóshóji-templomban kezdte meg. Pappá
avatása után tíz éven át vándorolt keresztül-kasul az országban. 1792-ben felhagyott
a jövés-menéssel és szülőföldjén, Kugami-hegy egyik nyugati lejtőjén telepedett
le. Tíz évig lakott egy helyben, egy készen talált, korábban is remete-lakta
házikóban, mely nevét előző lakójáról kapta, aki öt mérő rizsen élt (Gogó-an="öt
mérő"). Utána lejjebb, a hegy lábánál lévő Otogo-kegyhely közelében ütötte
fel tanyáját, ahol újabb tíz esztendőt töltött. Öregkorában, megromlott egészségére
való tekintettel és baráti rábeszélésre beköltözött Shimazikiba, egy pártfogója
házának oldal toldalékába.
Hatvankilencedik évét taposta, amikor szerelemre lobbant egy huszonkilencéves
szerzetesnő, Teishin iránt, aki maga is költő volt. A vonzalom kölcsönösnek
bizonyult, de csak egymáshoz írott versekben jutott kifejezésre. 1831-ben, egy
évvel Goethe előtt halt meg.
